Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. május 20., szerda

Midnight sun 3/3

10. Elmélet

„Kérdezhetek még egyet?” Kérlelt ahelyett, hogy válaszolt volna a kérésemre.
Ideges voltam, nyugtalan a legrosszabb miatt. És mégis, milyen csábító, hogy meghosszabbítsam ezt a pillanatot. Bella velem van, önszántából, csak még pár másodperccel tovább. Sóhajtottam a nehéz helyzetre, aztán azt mondtam „Egyet.”
„Nos…” Hezitált egy pillanatig, mintha azt döntené el, hogy melyik kérdést tegye fel. „ Azt mondtad, hogy tudtad, hogy nem mentem be a könyvesboltba, és hogy dél felé indultam. Kíváncsi lennék honnan tudtad.”
Kibámultam a szélvédőn. Itt van megint egy olyan kérdés, ami semmit nem fed fel az ő oldaláról, az enyémről viszont túl sokat.
„Azt hittem, hogy túl vagyunk a köntörfalazáson.” Mondta, a hangja bíráló és csalódott volt.
Milyen irónikus. Irgalmatlanul köntörfalazó volt, és nem is tudott róla.
Nos, azt akarja, hogy egyenes legyek vele. És ez a társalgás úgysem megy semmi jó felé.
„Hát rendben” Mondtam. „Követtem az illatodat.”
Meg akartam nézni az arcát, de féltem, hogy mit láthatok. Helyette hallgattam, ahogy a légzése felgyorsul, majd megnyugszik. Egy pillanat múlva újra beszélt, és a hangja nyugodtabb volt, mint amire számítottam.
„És nem válaszoltál az egyik első kérdésemre…” Mondta.
Lenéztem rá, rosszallóan. Húzta az időt.
„Melyikre?”
„Hogy működik – a gondolatolvasás?” Kérdezte, megismételve a kérdését az étteremből. „Mindenkinek tudod olvasni a gondolatait, bárhol? Hogy csinálod? A családod többi tagja is képes…?” Kifulladt, és újra elpirult.
„Ez több mint egy kérdés.” Mondtam.
Csak nézett rám, és várta a válaszokat.
És miért ne mondjam el neki? Már úgyis kitalálta a legtöbbet, és ez egy könnyebb téma, mint ami lehetne.
„Nem csak én tudom ezt. És nem hallok bárkit, bárhol. Elég közel kell lennem hozzájuk. Minél ismerősebb valaki… hangja, annál távolabbról meg tudom hallani. De még így is nem több, mint pár mérföld távolságból.” Próbáltam egy olyan módra gondolni, amellyel le tudnám neki írni, hogy megérthesse. Egy hasonlatot felhozni számára. „Egy kicsit olyan, mintha egy nagy csarnokba lennél, ami tele van emberekkel, és mindenki egyszerre beszél. Csak morgás – zümmögő hangok a háttérben. Ha ráfókuszálok valakire, annak a gondolatai tisztává válnak. Legtöbbször kikapcsolom ezt – elég zavaró tud lenni. És könnyebb úgy normálisnak látszódni” – grimaszoltam – „amikor valakinek nem a gondolataira válaszolok, hanem a szavaira.”
„Miből gondolod, hogy engem nem hallasz? Csodálkozott.
Továbbra is igazat mondtam és egy újabb hasonlatot hoztam fel.
„Nem tudom” Vallottam be. Az egyedüli tippem, hogy a te agyad nem úgy működik, mint a többieké. Mintha a te gondolataid AM frekvencián lenne és én csak az FM frekvenciát fogom.”
Rájöttem, hogy valószínűleg nem tetszik neki ez a magyarázat. Megérezve a reakcióját mosolyogtam. Nem okozott csalódást.
„Az agyam nem működik jól?” Kérdezte, a hangja bosszúsan emelkedett. „Csodabogár vagyok?”
Ah, megint irónikus.
„Én hallok hangokat a fejemben, és te azért aggódsz, hogy te vagy a csodabogár.” Nevettem. Minden apró dolgot megértett, de a lényegeseket mégis fordítottan értelmezte. Mindig a rossz ösztön…
Bella az ajkát harapdálta, és a ránc a szemei közt egyre mélyült.
„Ne aggódj.” Nyugtattam. „Ez csak egy elmélet…” És volt egy lényegesebb elmélet, amit meg kellett vitatnunk. Nyugtalan voltam, túl akart lenni rajta. Minden eltelt másodperc egyre többet számít.
„Így vissza is jutottunk hozzád.” Mondtam kétfajta érzéssel, nyugtalanul és vonakodva.
Sóhajtott, még mindig az ajkát rágcsálta – Attól féltem, hogy megsebesíti magát. A szemembe nézett, az arca fájdalmat tükrözött.
„Nem jutottunk már túl a köntörfalazáson?” Kérdeztem nyugodtan.
Lefelé nézett, küzdött néhány nehézséggel magában. Hirtelen megmerevedett és a szeme tágra nyílt. Félelem futott végig az arcán, most először.
„Uram Isten!” Zihálta.
Pánikba estem. Mit láthatott? Mivel ijesztettem meg?
Aztán rám kiáltott. „Lassíts!”
„Mi a baj?” Nem értettem honnan ered a félelme.
„160-nal mész!” Ordította. Kipillantott az ablakon és elborzadt a mellettünk száguldó sötét fáktól.
Ez az apró dolog, egy kis sebesség okozta a félelmét?
Forgattam a szemem. „Nyugodj meg, Bella!”
„Próbálsz megölni minket?” Kérdezte, a hangja magas és merev volt.
„Nem fogunk összeütközni semmivel.” Ígértem.
Mély levegőt vett és aztán valamivel egyenletesebb hangon beszélt. „Miért sietsz ennyire?”
„Mindig így vezetek.”
Találkoztam a tekintetével, jót derültem a megdöbbent arckifejezésén.
„Tartsd a szemed az úton!” Kiáltotta.
„Sose volt balesetem, Bella. Még büntetőcédulát se kaptam soha.” Rávigyorogtam és megérintettem a homlokom. Egyre viccesebb lett a helyzet – képtelenség, hogy valami olyannal viccelődök vele, ami titkos és különleges. „Beépített radarom van.”
„Nagyon vicces.” Mondta gúnyosan, a hangja inkább rémült volt, mint dühös. „Charlie rendőr, emlékszel? Úgy neveltek, hogy tartsam be a közlekedési szabályokat. Mellesleg, ha nekimegyünk egy fának, te valószínűleg csak simán elsétálhatsz.”
„Valószínűleg.” Ismételtem és minden humor nélkül nevettem. Igen, teljesen másképp élnénk ár egy autóbalesetet. Teljes joggal aggódott, a vezetési képességeim ellenére… „De te nem.”
Sóhajtottam, majd hagytam, hogy a kocsi lassuljon. „Boldog vagy?”
A kilométerórát nézte. „Majdnem.”
Még mindig túl gyors neki? „Utálok lassan vezetni.” Motyogtam, de hagytam, hogy a mutató még egy sávval lejjebb menjen.
„Ez neked lassú?” Kérdezte.
„Eleget kommentáltad a vezetési stílusomat.” Mondtam türelmetlenül. Hányszor tért már ki a kérdésem elől? Háromszor? Ilyen borzalmasak a feltevései? Tudnom kell – most azonnal. „Még mindig várom a legutóbbi elméletedet.”
Megint elkezdte rágni az ajkát, az arckifejezése feldúlt lett, majdnem fájdalmas.
Uralkodtam a türelmetlenségemen és lágyabb lett a hangom. Nem akartam, hogy szomorú legyen.
„Nem fogok nevetni.” Ígértem és azt reméltem, hogy csak azért nem akar beszélni, mert zavarban van.
„Attól félek, hogy mérges leszel rám.” Suttogta.
A hangomat higgadt volt. „Ennyire szörnyű?
„Eléggé, igen.”
Lefelé nézett, megtagadva, hogy találkozzon a tekintetünk. Múltak a másodpercek.
„Csak mondd.” Ösztönöztem.
A hangja halk volt. „Nem tudom, hogyan kezdjem.”
„Miért nem kezded az elején?” Emlékeztem a vacsora előtti szavaira. „Azt mondtad, hogy nem egyedül jöttél rá.”
„Nem.” Egyetértett és ismét hallgatott.
Ösztönözni akartam valamivel. „Miből indultál ki – egy könyvből? Egy filmből?”
Át kellett volna néznem a gyűjteményeit, mikor nem volt otthon. Nem tudom, hogy a kopott könyvei között fellelhető-e Bram Stoker vagy Anne Rice…
„Nem.” Mondta megint. „Szombaton történt, a parton.”
Erre nem számítottam. A rólunk szóló helyi pletykák soha nem voltak túl furcsák… vagy túl pontosak. Van valami új pletyka, amiről lemaradtam? Bella fellesett a kezeiről és látta a meglepődést az arcomon.
„Összefutottam egy régi családi baráttal – Jacob Blackkel.” Kezdte el mesélni. „Az apja és Charlie születésem óta barátok.”
Jacob Black – a név nem volt ismerős, és mégis emlékeztetett engem valamire… valamikorról, nagyon régről… Kibámultam a szélvédőn, átgondoltam az emlékeimet valami kapcsolat után kutatva.
„Az apja az egyike a Quileute öregeknek.” Mondta.
Jacob Black. Ephraim Black. Egy leszármazott, kétségtelenül.
Ez olyan rossz, amennyire csak lehet.
Bella tudja az igazat.
Gondolataim szárnyaltak, ahogy az autó száguldott a sötét úton, a testem megmerevedett a gyötrődéstől – mozdulatlan voltam, eltekintve egy apró, automatikus cselekedettől, hogy kormányoztam a kocsit.
Bella tudja az igazat.
De… ha már szombaton rájött az igazságra… akkor egész este tudta azt… és mégis…
„Sétálni mentünk.” Folytatta. „És mesélt nekem pár régi legendát – próbált megijeszteni, gondolom. És mesélt nekem egyet…”
Abbahagyta, de most már nincs szükség arra, hogy lelkiismeret-furdalása legyen; tudtam mit fog mondani. Egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy miért van még mindig itt velem.
„Folytasd.” Mondtam.
„Vámpírokról.” Vett egy lélegzetet, szavait suttogta.
Valahogy, rosszabb hallani, ahogy kiejti a szót, mint hogy tudja az igazat. Megrázkódtam a hangzásától, majd összeszedtem magam ismét.
„És te azonnal rám gondoltál?” Kérdeztem.
„Nem. Ő… megemlítette a családodat.”
Milyen irónikus, hogy pont Ephraim saját leszármazottja sértette meg a szerződést, amit megfogadott, hogy fenntart. Egy unoka, vagy talán dédunoka. Hány éve is volt? Hetven?
Rá kellett volna jönnöm, hogy nem az öregemberek, akik hisznek a legendákba, a veszélyesek. Persze, a fiatalabb nemzedék – akik figyelmeztetve lehettek, de gondolhatták, hogy ezek az ősrégi babonák nevetségesek – volt a veszélyforrás a lelepleződésnek.
Feltételezem, ez most azt jelenti, hogy szabadon elpusztíthatom a kis, védtelen törzset a tengerparton, amire hajlandó voltam. Ephraim és a védelmező falkája régóta halottak…
„Úgy gondolta, hogy ez csak egy buta babona.” Mondta hirtelen Bella, a hangjában érződött valami új nyugtalanság. „Nem gondolta, hogy ez nekem jelenteni fog valamit.”
A szemem sarkából láttam, hogy a kezeit kényelmetlenül szorítja.
„Az én hibám volt.” Mondta egy rövid szünet után, aztán lehajtotta a fejét, mintha szégyelné magát. „Én erőltettem ki belőle.”
„Miért?” Már nem volt nehéz tartani a hangom szintjét. A legrosszabbon már túl vagyunk. Amíg a leleplezés részleteiről beszélünk, addig nem kell a következményekre gondolnunk.
„Lauren mondott valamit rólad – provokálni próbált.” Grimaszolt, ahogy erre emlékezett. Némileg szórakoztam azon, hogy Bellát valaki hogyan tudja provokálni velem… „És egy idősebb fiú a törzsből azt mondta, hogy a családod nem jön a rezervátumba, csak hát úgy tűnt, hogy ez valami mást jelent. Így elhívtam Jacobot, hogy egyedül legyek vele, és kiszedtem belőle.”
A fejét még lejjebb engedte, ahogy ezt beismerte, és az arckifejezése… bűntudatot tükrözött.
Elfordultam tőle és hangosan felnevettem. Ő érez bűntudatot? Mit tehetett, hogy így érezze magát?
„Hogyan szedted ki belőle?” Kérdeztem.
„Flörtölni próbáltam – jobban működött, mint gondoltam volna.” Magyarázta és a hangja kételkedő lett a sikeres élményétől.
El tudtam képzelni – figyelembe véve a vonzerejét minden férfi tekintetébe, ami számára teljesen észrevehetetlen volt – mennyire elkápráztató lehetett, amikor megpróbált elbűvölő lenni. Hirtelen teljesen megsajnáltam a gyanútlan fiút, akire ezt a hatalmas erőt rászabadította.
„Szerettem volna látni.” Mondtam, aztán ismét nevettem a sötét humoromon. Bárcsak hallhattam volna a fiú reakcióját, szemtanúja lenni ennek a lehengerlésnek. „És még te vádolsz engem azzal, hogy elkápráztatom az embereket – szegény Jacob Black.”
Nem voltam annyira mérges arra, aki leleplezett, mint ahogyan azt vártam volna. Nem tudhatta. És hogyan várhatnám el bárkitől is, hogy megtagadja ettől a lánytól azt, amit akar? Nem, csak együtt tudtam érezni vele azért a kárért, amit Bella tett a fiú lelki nyugalmával.
Éreztem, ahogy melegszik a köztünk lévő levegő, mivel elpirult. Ránéztem, ő pedig kifelé bámult az ablakon. Nem beszélt többet.
„Mit csináltál azután?” Ösztönöztem. Ideje visszatérni a horror történethez.
„Keresgéltem az interneten.”
Praktikus. „És az meggyőzött?”
„Nem.” Mondta. „Semmise stimmel. A legtöbb dolog butaság volt. És aztán -”
Abbahagyta megint, és hallottam, ahogy a fogait összeszorítja.
„Aztán?” Kérdeztem. Mit talált? Mi vált rémálommá számára?
Rövid szünet volt, aztán suttogott. „Úgy döntöttem, hogy nem számít.”
A megdöbbenéstől lemerevedtem egy fél másodpercre, aztán minden összeállt. Ezért küldte el a barátait ma este, ahelyett, hogy elmenekült volna velük. Ezért szállt be velem a kocsiba ismét, ahelyett, hogy elfutott volna rendőrökért kiáltva…
A reakciója mindig rossz volt – mindig teljesen érthetetlen. Maga felé húzta a veszélyt. Szinte hívogatta azt.
„Nem számít?” Mondtam összezárt fogaimon keresztül, a düh megtöltött. Hogy képzeltem, hogy megvédek valakit, aki annyira… annyira… annyira elszántan védtelenné teszi magát?
„Nem.” Mondta halkan, megmagyarázhatatlanul lágyan. „Nekem nem számít, hogy mi vagy.”
Hihetetlen.
„Nem érdekel, ha egy szörnyeteg vagyok? Ha nem vagyok ember?”
„Nem.”
Azon kezdtem gondolkozni, hogy épelméjű-e.
Gondolom el tudom intézni, hogy megkapja a lehető legjobb ellátást… Carlislenak meg vannak a kapcsolatai, hogy megtaláljuk a legképzettebb orvosokat, a legtehetségesebb szakembereket. Talán valami segíthet helyrehozni azt, ami rosszul működik benne, ami által képes egy vámpír mellett ülni úgy, hogy a szívverése nyugodt és stabil. Áttekintem a lehetőséget, természetesen, és annyiszor látogatnám, ahányszor csak lehetne…
„Mérges vagy.” Sóhajtott. „Nem kellett volna mondanom semmit.”
Mintha ezen zavaró elképzelések elrejtése bármelyikünkön is segítene.
„Nem. Inkább szeretném tudni, hogy mit gondolsz – még ha a gondolataidnak semmi értelmük sincs.”
„Szóval tévedek?” Kérdezte, egy kicsit harciasan.
„Nem erre céloztam!” A fogaim megint összezárultak. „’Nem számít’!” Ismételtem sértődött hangon.
Nehezen lélegzett. „Igazam van?”
„Számít az?” Vetettem ellen.
Mély levegőt vett. Mérgesen vártam a válaszát.
„Nem igazán.” Mondta, a hangja újra nyugodt volt. „De kíváncsi vagyok.”
Nem igazán. Nem igazán számít. Nem érdekelte. Tudta, hogy nem vagyok ember, hanem egy szörnyeteg, és ez nem igazán számít neki.
Eltekintve az aggodalmaimtól az épelméjűségével kapcsolatban, egyre inkább éreztem a növekvő reményt. Megpróbáltam elnyomni ezt az érzést.
„Mire vagy kíváncsi?” Kérdeztem. Nem maradt több titok, csak apró részletek.
„Hány éves vagy?” Kérdezte.
A válaszom automatikus és megrögződött volt. „Tizenhét.”
„És mióta vagy tizenhét?”
Próbáltam nem mosolyogni a leereszkedő hangon. „Egy ideje.” Közöltem.
„Oké.” Mondta, hirtelen lelkes lett. Rám mosolygott. Mikor visszanéztem rá, megint nyugtalan voltam a szellemi épségét tekintve, ő szélesebben vigyorgott. Grimaszt vágtam.
„Ne nevess.” Figyelmeztetett. „De hogy tudsz kijönni a napfényre?”
Nevettem a kérése ellenére. A kutatási nem fedtek fel semmi szokatlant, úgy tűnt. „Mese.” Mondtam.
„Égető napfény?”
„Mese.”
„Koporsóban alvás?”
„Mese.”
Az alvás már régóta nem volt része az életemnek – legalábbis az elmúlt pár éjszakáig, mióta figyelem, hogy alszik Bella…
„Nem tudok aludni.” Motyogtam, kiegészítve a válaszomat a kérdésére.
Egy pillanatig csöndben volt.
„Soha?” Kérdezte.
„Soha.” Leheltem.
A szemébe néztem, a sűrű szempillái alá, és alvásért sóvárogtam. Nem a felejtésért, mint korábban, nem is azért, hogy meneküljek az unalom elől, hanem mert álmodni szerettem volna. Talán, ha eszméletlen lennék, ha tudnék álmodni, olyan világban élhetnek pár órán át, ahol ő és én együtt lehetnénk. Ő rólam álmodott. Én is akarok róla álmodni.
Viszonozta tekintetem, arckifejezése teli csodálattal. El kellett néznem róla.
Nem álmodhatok róla. Neki sem kellene rólam álmodnia.
„Nem tetted még fel a legfontosabb kérdést.” Mondtam, csendes mellkasom fagyosabb és merevebb, mint előtte. Kényszerítenem kell, hogy megértse. Plusz, meg kell értenie, hogy mit is csinál most. Látnia kell, hogy mindez igenis számít – jobban, mint bármi más szempont. Szempontok, mint az a tény, hogy szeretem őt.
„Melyiket is?” Kérdezte meglepve és naivan.
Ez csak keményebbé tette az én hangomat. „”Nem érdekel, hogy mivel táplálkozom?”
„Oh. Az.” Nyugodt hangon beszélt, amit én képtelen voltam megérteni.
„Igen, az. Nem akarod tudni, hogy iszom-e vért?”
Összerezzent a kérdésemtől. Végre. Megértette.
„Nos, Jacob mondott erről valamit.” Mondta.
„Mit mondott Jacob?”
„Azt mondta, hogy ti nem… vadásztok emberekre. Azt mondta, hogy a családodat nem tekintik veszélyesnek, mert csak állatokra vadásztok.”
„Azt mondta, hogy nem vagyunk veszélyesek?” Ismételtem cinikusan.
„Nem pontosan.” Tisztázta. „Azt mondta, hogy nem tekintenek benneteket veszélyesnek. De a Quileuteok még mindig nem szeretnék, ha a földjükre mennétek, minden esetre.”
Az utat bámultam, gondolataim reménytelen helyzetben, a torkom fájt az ismerős, égető szomjúságtól.
„Szóval, igaza volt?” Kérdezte olyan nyugodtan, mint ha az időjárás jelentést tenne. „Nem vadásztok emberekre?”
„A Quileuteoknak jó a memóriájuk.”
Bólintott, majd erősen gondolkozott.
„Ez ne nyugtasson meg azonban.” Mondtam gyorsan. „Igazuk van, hogy tartják a távolságot tőlünk. Még mindig veszélyesek vagyunk.”
„Nem értem.”
Nem, nem érti. Hogy mutassam meg neki?
„Mi próbálkozunk.” Mondtam. „Általában elég jók vagyunk abban, amit csinálunk. Néha viszont követünk el hibákat. Én, például, hagyom, hogy egyedül legyek veled.”
Az illata még mindig erős volt a kocsiban. Már kezdtem hozzászokni, majdnem figyelmen kívül tudtam hagyni, de nem tagadhattam, hogy a testem még mindig sóvárgott iránta nem megfelelő okból. A szám méreggel áztatva.
„Ez egy hiba?” Kérdezte szívet tépő fájdalommal a hangjában. Ez a hangzás lefegyverzett. Velem akart lenni – mindennek ellenére, velem akart lenni.
A remény újra elöntött, vissza kellett szorítanom azt.
„Egy nagyon veszélyes hiba.” Mondtam őszintén, reménykedve, hogy az igazság valahogy mégse számítana.
Nem válaszolt egy pillanatig. Hallottam, hogy a légzése megváltozik – furcsa lett, de nem olyan, mint ha félne.
„Mondj még valamit.” Mondta hirtelen, hangja fájdalomtól torz.
Óvatosan megfigyeltem.
Szenvedett. Hogy hagyhattam ezt?
„Mi mást akarsz még tudni?” Kérdeztem, próbáltam kitalálni valamit, amivel nem bánthatom. Nem kellene szenvednie. Nem hagyhatom, hogy megbántódjon.
„Meséld el, hogy miért állatokra vadásztok emberek helyett?” Kérdezte még mindig fájdalmas hangon.
Nem nyilvánvaló? Vagy talán ez se számít neki.
„Nem akarok szörnyeteg lenni.” Motyogtam.
„De az állatok nem nyújtanak eleget?”
Egy másik hasonlatot kerestem, hogy megérthesse. „Nem vagyok biztos benne, persze, de ez olyan mintha tofun és szójatejen élnél, vegetáriánusoknak hívjuk magunkat, ez a mi kis viccünk. Nem elégíti ki teljesen az étvágyunkat – vagy inkább a szomjúságunkat. De elég erőssé tesz minket, hogy ellenálljunk. Legtöbbször.” A hangom halkabb lett; szégyeltem magam, hogy ilyen veszélybe sodortam. Veszélybe, amit tovább folytatok… „Néha nehezebb, mint máskor.”
„Most nagyon nehéz neked?”
Sóhajtottam. Persze, hogy feltette azt a kérdést, amire nem akartam válaszolni. „Igen.” Ismertem be.
Ezúttal tisztán láttam előre a testi reakcióját: légzése egyenletes maradt, szívverése stabil volt. Számítottam erre, de még mindig nem értettem. Hogy lehet, hogy nem fél?
„De te most nem vagy éhes.” Jelentette ki, teljesen biztos volt magában.
„Miből gondolod?”
„A szemed.” Mondta egyszerűen. „Mondtam, hogy van egy elméletem. Észrevettem, hogy az emberek – főleg a férfiak – mogorvábbak, amikor éhesek.”
Kuncogtam a leíráson: mogorva. Ez egy szépítő körülírás. De teljesen igaza volt, mint mindig. „Jó megfigyelő vagy, igaz?” Nevettem újra.
Mosolygott egy kicsit, a ránc ismét feltűnt a szemei közt, mint ha koncentrálna valamire.
„A hétvégén vadászni voltatok Emmettel? Kérdezte, miután a nevetésem csillapodott. A közömbös hang, ahogy beszélt, egyszerre volt elbűvölő és idegesítő. Tényleg ilyen könnyedén el tudott fogadni mindent? Közelebb voltam a kétségbeeséshez, mint ő.
„Igen.” Mondtam, majd mikor már azon voltam, hogy hagyom ezt a témát, azt a kényszert éreztem, mint az étteremben. Azt akartam, hogy ismerjen meg. „Nem akartam elmenni.” Kezdtem lassan. „De szükséges volt. Egy kicsit könnyebb veled lennem, ha nem vagyok szomjas.”
„Miért nem akartál elmenni?”
Mély levegőt vettem, és felé fordultam, tekintetünk találkozott. Ez a fajta őszinteség elég bonyolult volt ebben a különös esetben.
„Mert… nyugtalan leszek...” Ez a szó kielégítő, de nem elég erős. „… ha távol vagyok tőled. Nem vicceltem, mikor megkértelek múlt csütörtökön, hogy próbálj nem beleesni a tengerbe vagy balesetet szenvedni. Egész hétvégén zaklatott voltam, miattad aggódtam. És azok után, ami ma este történt, meg vagyok lepve, hogy túlélted a hétvégét sértetlenül.” Aztán eszembe jutott a karcolás a tenyerén. „Nos, majdnem teljesen sértetlenül.” Módosítottam.
„Mi?”
„A kezed.” Emlékeztettem.
Sóhajtott, majd fintorgott. „Elestem.”
Jól tippeltem. „Erre gondoltam.” Mondtam, képtelen voltam visszatartani a mosolyom. „Feltételezem, a te esetedben ez lehetett volna rosszabb is – és ez a lehetőség kínzott engem egész időn át, míg távol voltam. Nagyon hosszú három nap volt. Tényleg Emmett idegeire mentem.” Őszintén, ez nem csak múlt időre vonatkozik. Valószínűleg még mindig irritálom Emmettet, és persze a családom többi tagját is. Kivéve Alicet…
„Három nap?” Kérdezte, a hangja hirtelen éles lett. „Nem csak ma jöttél vissza?”
Nem értettem az élt a hangjában. „Nem, vasárnap jöttünk vissza.”
„Akkor miért nem voltatok iskolában?” Kérdezte. Bosszúsága összezavart.. Nem úgy tűnt, hogy megértette volna, hogy a kérdése ismét egy legendával van összefüggésben.
„Nos, kérdezted, hogy a napfény ártalmas-e rám nézve, és nem az.” Mondtam. „De nem mehetek a napfényre, legalábbis nem akkor, ha valaki megláthat.”
Ez kizökkentette megmagyarázhatatlan bosszúságából. „Miért?” Kérdezte, fejét oldalra hajtotta.
Gyanítottam, hogy nem tudok megfelelő hasonlattal előjönni, hogy megmagyarázzam neki ezt. Így csak ezt mondtam. „Egyszer majd megmutatom.” Aztán azon tűnődtem, hogy ezt az ígéretet végül meg kell-e majd szegnem. Láthatom még a mai este után? Szeretem-e annyira, hogy képes legyek elhagyni őt?
„Felhívhattál volna.” Mondta.
Milyen furcsa következtetés. „De tudtam, hogy biztonságban vagy.”
„De én nem tudtam, hogy hol vagy. Én –” Hirtelen elhallgatott és a kezeit nézte.
„Mi?
„Nem szerettem.” Mondta félénken, bőre az arccsontja környékén elpirult. „Nem látni téged, engem is nyugtalanná tesz.”
Most boldog vagy? Kérdeztem magamtól. Nos, itt van a reményem jutalma.
Zavart, mámoros, rémült voltam – főleg rémült – rájöttem, hogy a legvadabb vágyaim nem voltak olyan messze. Ez volt az oka annak, hogy nem számított neki, hogy egy szörnyeteg vagyok. Pontosan ugyanez volt az oka annak, hogy a szabályok többé már nem számítottak számomra se. Ezért nincs többé éles különbség jó és rossz között. Ezért csúszott hátra minden lényeges dolog az életemben, hogy ez a lány kerüljön az élre.
Bella is törődött velem.
Tudtam, hogy ez meg se közelíti azt, ahogyan én szerettem őt. De elég ahhoz, hogy kockáztassa az életét azzal, hogy itt ül mellettem. És ezt örömmel teszi.
Elég ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki, ha a helyes dolgot teszem és elhagyom.
Maradt bármi, amivel nem bántanám meg őt? Akármi?
Távol kellett volna maradnom. Sose kellett volna visszajönnöm Forksba. Semmi mást nem okozok neki, csak fájdalmat.
Ez megállít abban, hogy maradjak? Hogy minden még rosszabb legyen?
Ahogy most érzek, a teste melegét érezve a bőrömön…
Nem. Semmi nem állíthat meg.
„Ah.” Sóhajtottam. „Ez rossz.”
„Mit mondtam?” Kérdezte magát hibáztatva.
„Hát nem látod, Bella? Az egy dolog, hogy én szörnyen érzem magam, de az teljesen más, hogy te is belekeveredtél. Nem akarom hallani, hogy így érzel.” Ez volt az igazság és egyben hazugság is. A legönzőbb részem szárnyalt a tudattól, hogy akart engem, úgy, ahogy én akartam őt. „Ez rossz. Nem biztonságos. Én veszélyes vagyok, Bella – kérlek, értsd meg.”
„Nem.” Ajkait ingerülten biggyesztette.
„Komolyan mondom.” Olyan erősen küzdöttem magammal – félig remélve, hogy elfogadja, félig remélve, hogy a figyelmeztetéstől nem menekül el – a szavak morgásként törtek elő.
„Én is.” Bizonygatta. „Mondtam, hogy nekem nem számít, hogy mi vagy. Már túl késő.”
Túl késő? A világ fekete-fehérré halványult egy végtelen másodpercre, ahogy láttam az emlékemből az árnyékot, amint átszeli a napos pázsitot egyenesen Bella alvó teste felé. Elkerülhetetlen, megállíthatatlan. Ellopta a bőre színét, és bekebelezi a sötétség.
Túl késő? Alice látomása kavargott a fejembe, Bella vérvörös szemei bámultak rám közömbösen. Érzéstelen – de nem létezik, hogy nem utálna ezért a jövőképért. Utálna azért, mert mindent ellopnék tőle. Ellopnám az életét és a lelkét.
Nem lehet túl késő.
„Sose mond ezt.” Sziszegtem.
Kibámult az ablakon, és újra az ajkába harapott. A kezei ökölbe szorulva az ölében feküdtek Légzése akadozott és darabos volt.
„Mire gondolsz?” Meg kellett kérdeznem.
Megrázta a fejét anélkül, hogy rám nézett volna. Láttam valami csillogást az arcán, mint egy kristály.
Lelki gyötrelem. „Te sírsz?” Megríkattam. Ennyire megbántottam.
Letörölte a könnycseppeket a kézfejével.
„Nem.” Hazudta, hangja megcsuklott.
Valami régóta eltemetett ösztön tört rám és felé nyúltam – abban a másodpercben emberibbnek éreztem magam, mint előtte bármikor. Aztán rájöttem, hogy… nem vagyok az. Leengedtem a kezem.
„Sajnálom.” Mondtam, az állkapcsom összezárult. Hogy tudnám elmondani neki, hogy mennyire sajnálom? Bocsánat minden hibáért, amit elkövettem. Bocsánat a végtelen önzőségemért. Bocsánat a szerencsétlenségéért, amiért megihlette az első, tragikus szerelmem. Bocsánat mindazért, túl az irányításomon – hogy én lettem az a szörnyeteg elsősorban, akit a végzet választott, hogy vessek véget az életének.
Mély lélegzetet vettem – figyelmen kívül hagyva a szánalmas reakciót a kocsit átlengő illatra – és próbáltam összeszedni magam.
Témát akartam változtatni, bármi másra gondolni. Szerencsémre a lány iránti kíváncsiságom kielégíthetetlen volt. Mindig volt egy kérdésem.
„Mondj meg nekem valamit.” Mondtam.
„Igen?” Kérdezte rekedt hangon, a könnyek még mindig hatással voltak rá.
„Min gondolkoztál ma este, még mielőtt befordultam a kanyarba? Nem értettem az arckifejezésed – nem tűntél rémültnek, mintha nagyon koncentráltál volna valamire.” Emlékeztem az arcára – kényszerítve magam, hogy elfelejtsem, kinek a szemén át láttam azt – elszántság tükröződött rajta.
„Próbáltam emlékezni, hogyan kell leszerelni egy támadót.” Mondta, hangja nyugodt volt. „Tudod, önvédelem. Be akartam nyomni az orrát az agyába.” Nyugalma nem tartott ki a magyarázata végéig. Hangja megváltozott, forrt a dühtől. Ez nem túlzás, macskaszerű dühöngése most nem volt vicces. Láttam gyenge alakját – törékeny mint az üveg – beárnyékolva a zömök, erős emberi szörnyek által, akik bánthatják őt. A düh forrt az agyamban.
„Harcolni akartál velük?” Kiáltani akartam. Ösztönei halálosak – számára. „Nem gondoltál arra, hogy elszaladj?”
„Sokszor elesek, mikor szaladok.” Mondta zavartan.
„Segítségért kiáltani?”
„Már közel jártam ahhoz.”
Hitetlenkedve megráztam a fejem. Hogy maradt életben azelőtt, hogy Forksba jött volna?
„Igazad volt.” Mondtam, savanyú él a hangomban. „Kétségtelenül a sorssal harcolok, hogy életben tartsalak.”
Sóhajtott és kinézett az ablakon. Aztán visszanézett rám.
„Látlak holnap?” Kérdezte hirtelen.
Amíg úton vagyok a pokol felé – addig élvezem az utam.
„Igen – nekem is be kell adnom egy dolgozatot.” Rámosolyogtam, és ettől jól éreztem magam. „Foglalok neked helyet ebédnél.”
A szíve vibrált; az én halott szívem hirtelen melegséget érzett.
Megálltam a kocsival az apja háza előtt. Nem mozdult, hogy kiszálljon.
„Megígéred, hogy holnap ott leszel?” Erősködött.
„Megígérem.”
Hogy lehet, hogy a rossz dolgok, amiket teszek, ilyen boldogságot okoznak nekem? Persze ebben van valami rossz is.
Bólintott elégedetten és elkezdte levenni a kabátomat.
„Megtarthatod.” Nyugtattam meg gyorsan. Szerettem volna vele hagyni valamit magamból. Egy emléktárgyat, mint a kupak, ami most a zsebemben volt… „Holnapra nincs kabátod.”
Visszaadta nekem, szomorúan mosolygott. „Nem akarok magyarázkodni Charlienak.” Mondta.
Erre nem gondoltam. Rámosolyogtam. „Oh, igaz.”
A kezét a kilincsre rakta, majd megállt. Nem akart elmenni, ahogy én sem akartam elengedni.
Védtelenül hagyni, még ha csak pár pillanatig is…
Peter és Charlotte mostanra már úton vannak, régen elhagyták Seattlet, kétségtelenül. De mindig voltak mások is. Ez a világ nem biztonságos az embereknek, és Bella számára még veszélyesebbnek tűnt, mint a többieknek.
„Bella?” Kérdeztem, meglepődtem, hogy ilyen egyszerűen ki tudom mondani a nevét.
„Igen?”
„Megígérnél nekem valamit?”
„Igen.” Könnyen beleegyezett és aztán a szeme összeszűkült, mikor arra gondolt, hogy tiltakozzon.
„Ne menj egyedül az erdőbe.” Figyelmeztettem, és azon tűnődtem, hogy ezzel a kéréssel kiváltom-e a tiltakozását.
Meglepetten pislogott. „Miért?”
Mogorván néztem a megbízhatatlan sötétséget. A fény hiánya nem okoz gondot az én szemeimnek, de más vadászok számára se jelentene gondot. Csak a vak embereknek.
„Nem én vagyok mindig a legveszélyesebb dolog odakint.” Mondtam. „Hagyjuk ennyiben.”
Megborzongott, de gyorsan összeszedte magát és mosolygott, mikor megszólalt. „Ahogy akarod.”
Lélegzete elérte az arcomat, olyan édes és illatos.
Egész éjjel így tudnék maradni, de neki szüksége van alvásra. Két vágy egyenlő erősnek tűnt, mialatt folytonosan küzdöttek egymással bennem: akarni őt szemben biztonságban tudni őt.
Sóhajtottam a lehetetlenségen. „Holnap látlak.” Mondtam, tudva, hogy annál sokkal hamarabb fogom látni. Azonban ő nem fog engem látni holnapig.
„Akkor holnap.” Egyezett bele, miközben kinyitotta az ajtót.
Lelki gyötrelem megint, ahogy láttam őt távolodni.
Utána hajoltam, itt akartam tartani. „Bella?”
Megfordult és megmerevedett, ahogy meglepődött, hogy az arcunk ilyen közel volt egymáshoz.
Én is megsemmisültem a közelségtől. A forróság hullámokban ért, cirógatta az arcom. Mindent éreztem, csak a bőre puhaságát nem…
Szívverése akadozott, a szája kinyílt.
„Aludj jól.” Suttogtam, és elhúzódtam tőle, mielőtt a testem kényszere – az ismerős szomjúság vagy az újdonsült és különös éhség, amit hirtelen érezni kezdtem – rávenne valami olyanra, amivel megsérthetném.
Mozdulatlanul ült egy pillanatig, szemei szélesek és kábák. El volt kápráztatva, tippeltem.
Ahogy én is.
Magához tért – habár az arca még mindig zavart volt egy kicsit – és szinte kiesett a kocsiból megbotolva a saját lábában és megkapaszkodott az autó szélében.
Nevettem – remélem elég halkan, hogy ne hallja meg.
Néztem, ahogy elbotorkál a fény felé, amely körülvette a ház elejét. Biztonságban volt abban a pillanatban. És hamarosan visszajövök, hogy erről megbizonyosodhassam.
Éreztem, hogy követ a szemével, miközben távolodtam a sötét utcán. Olyan ismeretlen érzés, nem az, amihez hozzászoktam. Általában simán láttam magam valaki követő tekintetén keresztül, ahol gondoltak rám. Ez különösen izgalmas – figyelő szemek fel nem fogható érzése. Tudtam, ez csak azért van, mert az ő szeméről van szó.
Millió gondolat futott át az agyamon, miközben céltalanul vezettem az éjszakában.
Hosszú ideig köröztem az utcákban, sehova se tartva, Bellára gondolva és hihetetlen megkönnyebbülést érezve, hogy tudja az igazat. Nem kellett többé rettegnem, hogy kitalálja, mi is vagyok. Már tudta. És nem számított neki. Még ha ez nyilvánvalóan rossz is számára, hihetetlenül felszabadító érzés az én oldalamon.
Még több annál, Bellára gondoltam és a viszonzott szerelmemre. Nem tud úgy szeretni, ahogy én szeretem őt – ilyen túlfűtött, mindent elpusztító, elképesztő szerelem valószínűleg összetörné gyenge testét. De érzései elég erősek voltak. Eléggé, hogy legyőzze az ösztönös félelmet. Eléggé, hogy velem akarjon lenni. És hogy vele lehetek, az a legnagyobb öröm volt, amit valaha is éreztem.
Egy ideig – míg egyedül voltam és senkit se bántottam meg a változatosság kedvéért – megengedtem magamnak, hogy érezzem a boldogságot a vele együtt járó tragédiát kizárva. Csak boldog voltam, mert törődött velem. Csak örültem, hogy elnyertem szeretetét. Csak elképzeltem, ahogy nap-nap után közel ülünk egymáshoz, hallom a hangját és kiérdemlem a mosolyát.
Magam elé képzeltem a mosolyát, szája szélei felhúzódnak, a gödröcskét a hegyes állán, a meleg és olvadt szemeit… Ujjait olyan melegnek és puhának éreztem ma este, mikor megérintette kezemet. Elképzeltem, milyen érzés lenne megérinteni finom bőrét az arcán – selymes, meleg… annyira törékeny. Olyan, mint az üveg… ijesztően törékeny.
Nem láttam, hova vezettek gondolataim, míg nem túl késő lett. Míg a kétségbeejtő sebezhetőségén gondolkoztam, arcának egy új képe hatolt be képzeletembe.
Árnyékba burkolózva, sápadtan a félelemtől – mégis az álla szoros és eltökélt, szemei indulatosak, teli koncentrációval, vékony teste megmerevedve, körülötte nagydarab alakok, rémálom a sötétségben…
„Ah.” Morogtam, miközben a bujkáló gyűlölet, amelyet elfeledtetett a lány iránt érzett szerelmem öröme, átalakult pokoli haraggá.
Egyedül voltam. Bella, bíztam benne, biztonságban volt otthon; egy pillanatig örültem neki, hogy Charlie Swan – a helyi jogfenntartók feje, képzett és felfegyverzett – volt az apja. Ennek jelentenie kellene valamit, menedéket biztosítani számára.
Biztonságban volt. Nem tartana sokáig, míg bosszút állok…
Nem. Jobbat érdemel. Nem engedhetem, hogy egy gyilkossal törődjön.
De… mi lesz a többi emberrel?
Bella biztonságban volt, igen. Angela és Jessica is, persze, biztonságban voltak az ágyukban.
Mégis egy gyilkos szabadon kószált Port Angeles utcáin. Egy emberi szörnyeteg – ez csak az ottani emberek problémája? Gyilkosságot elkövetni nem helyes. Tudtam. De szabadon hagyni, hogy újra támadhasson, az sem volt helyes.
A szőke vendéglősnő az étteremből. A pincérnő, akire nem is nagyon figyeltem. Mindketten bosszantottak közönségességükkel, de ez nem azt jelenti, hogy megérdemlik ezt a veszélyt.
Egyiküknek sem kellene valaki Bellájának lenni.
Ez a meglátás sarkallt döntésre.
Észak felé fordultam és felgyorsítottam, most, hogy célom van. Bármikor is, ha problémám volt, mely túlnőtt rajtam – valami kézzelfogható, mint ez – tudtam hova fordulhatok segítségért.
Alice a verandán ült, rám várva. A ház előtt álltam meg ahelyett, hogy a garázsba mentem volna.
„Carlise a dolgozószobájában van.” Alice közölte, mielőtt megkérdezhettem volna.
„Köszönöm.” Mondtam, és összeborzoltam a haját miközben elmentem mellette.
Köszönöm, hogy visszahívtál – gondolta szarkasztikusan.
„Oh” Megálltam az ajtóban, elővettem a telefonomat és kinyitottam azt. „Bocsánat. Meg se néztem ki hívott. Én… elfoglalt voltam.”
„Igen, tudom. Én is sajnálom. Amikor láttam mi fog történni, már úton voltál.”
„Közel volt a dolog” Suttogtam.
Bocsánat – ismételte, szégyenkezve magán.
Könnyű volt nagylelkűnek lenni, tudván, hogy Bella jól van. „Ne sajnáld. Tudom, hogy nem láthatsz mindent. Senki sem várja el tőled, hogy mindentudó légy Alice.”
„Köszönöm.”
„Majdnem elhívtalak vacsorázni ma este – láttad ezt mielőtt meggondoltam magam?”
Vigyorgott. „Nem, erről is lemaradtam. Bárcsak tudtam volna. Elmentem volna.”
„Mire koncentráltál ennyire, hogy ilyen sok mindenről lemaradtál?”
Jasper az évfordulónkon gondolkozik - nevetett – Próbálja nem eldönteni, hogy mi legyen az ajándékom, de azt hiszem van egy elég jó sejtésem…
„Arcátlan vagy.”
„Ja.”
Összebiggyesztette ajkát és felnézett rám, vádló arckifejezéssel. Később jobban odafigyeltem. Elmondod a többieknek, hogy Bella tud mindent?
Sóhajtottam. „Igen. Később.”
Nem mondok nekik semmit. Tegyél nekem egy szívességet és Rosalienek akkor mond el, ha én nem vagyok a közelben, rendben?
Megrázkódtam. „Persze.”
Bella elég jól fogadta.
„Túl jól.”
Alice rám mosolygott. Ne becsüld le Bellát!
Próbáltam kizárni a képet, amit nem akartam látni – Bella és Alice, a legjobb barátok.
Türelmetlenség tört rám, nehezen sóhajtottam. Túl akartam lenni az este következő részén. Be akartam fejezni. De egy kissé féltem attól, hogy elhagyjam Forksot…
„Alice…” Kezdtem. Látta, hogy mit terveztem kérni tőle.
Bella rendben lesz ma éjszaka. Most jobban odafigyelek. Neki valamiféle 24 órás felügyeletre van szüksége, igaz?
„Legalább”
„Akárhogy is, hamarosan vele leszel.”
Mély levegőt vettem. Ezek a szavak gyönyörűek voltak számomra.
„Menj – ess túl rajta, hogy ott lehess, ahol lenni szeretnél.” Mondta nekem.
Bólintottam és felsiettem Carlisle szobájához.
Már várt rám, a szemével az ajtó fele nézett, mintsem a vastag könyvre az íróasztalán.
„Hallottam, hogy Alice megmondta, hogy hol találsz.” Mondta és mosolygott.
Megkönnyebbültem, hogy vele vagyok, láttam az együttérzést és a mély inteligenciát a szemében. Carlisle tudja, mit kell tenni.
„Segítségre van szükségem.”
„Bármit megteszek, Edward.” Ígérte.
„Alice elmondta, hogy mi történt ma este Bellával?”
Majdnem megtörtént – javított ki.
„Igen, majdnem. Nehéz helyzetben vagyok, Carlisle. Láthatod, hogy mennyire… meg akarom… ölni azt a férfit.” A szavak gyorsan és indulatosan törtek ki belőlem. „Olyan nagyon. De tudom, hogy ez rossz döntés lenne, mert ez bosszút jelentene és nem igazságszolgáltatást. Csak harag, tárgyilagosság nélkül. De még így se hagyhatunk egy sorozatgyilkost és erőszaktevőt kószálni Port Angelesben! Nem ismerem az ottani embereket, de nem hagyhatom, hogy valaki más legyen az áldozata Bella helyett. Azok a nők – biztos vannak olyanok, akik úgy éreznek irántuk, ahogyan én érzek Bella iránt. Ők is úgy szenvednének, ahogy én szenvednék, ha Bellának bántódása esne. Ez így nem helyes –”
Széles, váratlan mosolya megállította a szóáradatomat.
Jó hatással van rád, igaz? Annyi könyörület, annyi kontroll. Le vagyok nyűgözve.
„Nem kell a dicséret, Carlisle.”
„Persze hogy nem. De nem tudok a gondolataimon segíteni, ugye?” Újra mosolygott. „Gondoskodom erről. Megnyugodhatsz. Senkinek nem esik bántódása Bella helyett.”
Láttam a tervét a fejében. Ez nem volt teljesen az, amit én akartam, nem elégítette ki az brutalitás gyötrő vágyát, de tudtam, hogy ez így a helyes.
„Megmutatom, hol találod.” Mondtam.
„Gyerünk.”
Menet közben megragadta fekete táskáját. Egy sokkal agresszívebb módját részesítettem volna előnybe az elkábításnak – mint a törött koponya – de hagynom kell Carlislet, hogy a maga módján intézze.
Az én kocsimat vittük. Alice még mindig a lépcsőn volt. Vigyorgott és integetett mikor elhajtottunk. Láttam, hogy már megleste a jövőt; nem lesz semmi nehézségünk.
Az utazás nagyon rövid volt a sötét, üres úton. Lekapcsoltam a fényszórókat, hogy ne vonzzuk a figyelmet. Elmosolyodtam arra gondolva, hogy Bella hogyan reagálna erre a sebességre. Már akkor lassabban vezettem, mint szoktam – hogy meghosszabbítsam a vele töltött időt – mikor ellenkezni kezdett.
Carlisle is Bellára gondolt.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz számára. Ez váratlan. Talán ennek valahogy így kell hogy legyen. Talán egy magasabb célt szolgál. Csak…
Elképzelte Bellát hófehér bőrrel és vérpiros szemmel, majd elrettent a gondolattól.
Igen. Csak. Valóban. Mert ugyan mi jó lehet valami tiszta és nagyszerű dolog elpusztításában?
Kibámultam az éjszakába, az este minden öröme megsemmisült a gondolatai révén.
Edward megérdemli a boldogságot. Ez jár neki. Carlisle gondolatainak hirtelensége meglepett. Lennie kell egy megoldásnak.
Azt kívántam, bárcsak hihetnék ezekben – bármelyikben. De nem volt magasabb cél, amiért ez történik Bellával. Épp csak egy gonosz szörnyeteg, egy rosszindulatú, keserű végzet, ami nem tud megbirkózni azzal, hogy Bellának olyan élete legyen, amilyet megérdemel.
Nem időztem Port Angelesben. Elvittem Carlislet oda, ahol ez a Lonnie nevezetű alak a haverjaival leitta magát csalódottságában – közülük kettő már eszméletlen volt. Carlisle láthatta, milyen nehéz nekem a közelükbe lenni – hallani a szörnyeteg gondolatait és látni az emlékeit, emlékeket Belláról és kevésbé szerencsés lányokról, akiket már senki nem tud megmenteni.
Légzésem felgyorsult. Megszorítottam a kormánykereket.
Menj, Edward – mondta óvatosan. Én majd elintézem őket. Te menj vissza Bellához.
Pontosan ez volt az, amit mondania kellett. Bella neve az egyetlen elterelés, amely most szükségem van.
A kocsiban hagytam és visszafutottam Forksba egyenesen az alvó erdőn keresztül. Kevesebb időbe telt, mint az előbbi utazás a száguldó kocsival. Pár perccel később felmásztam a ház oldalán és eltoltam az ablakát az utamból.
Megkönnyebbülésként halkan sóhajtottam. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Bella biztonságosan az ágyában van, álmodik, vizes haja összegabalyodva a párnán.
De, eltérően a legtöbb éjszakától, összehúzta magát kör alakba, a takarók szorosan a vállaihoz szorítva. Fázik, gondolom. Mielőtt leültem volna a szokásos helyemre, remegett álmában, ajkai reszkettek.
Gondolkoztam egy rövid pillanatig, majd kimentem az előszobába, feltérképezni a ház más részeit is első alakalommal.
Charlie horkolása hangos és egyenletes volt. Majdnem elkaptam az álma egy részét. Valami vízfolyás és türelmes várakozás… horgászat, talán?
Ott, a lépcső teteje mellet, volt egy ígéretesnek tűnő szekrény. Reménykedve kinyitottam és megtaláltam, amit kerestem. Kiválasztottam a legvastagabb takarót a kis szekrényből és bevittem azt a szobájába. Mielőtt felébredne, visszaviszem majd a helyére. És senki se fog tudni róla.
Visszatartva a lélegzetem, óvatosan ráterítettem a takarót; nem észlelte a takaró súlyát. Visszatértem a hintaszékbe.
Miközben arra vártam türelmetlenül, hogy felmelegedjen, Carlislera gondoltam. Vajon merre lehet most. Tudtam, hogy a terve zökkenőmentesen alakul – Alice látta.
Apámra gondolva sóhajtottam – Carlisle túlságosan is megbízik bennem. Azt kívántam, bárcsak az lehetnék, akinek hisz engem. Az ember, az aki megérdemli a boldogságot, reménykedhet abba, hogy megérdemli ezt az alvó lányt. Mennyire más lenne, ha az az Edward lehetnék.
Ahogy eltűnődtem ezen, egy idegen, hívatlan kép jelent meg a fejemben.
Egy pillanatra, az általam elképzelt torz arcú végzet, az, aki követelte Bella elpusztítását, lecserélődött a legostobább és legvakmerőbb angyallá. Egy őrangyal – valami, ami Carlisle magyarázatából eredhet. Meggondolatlan mosollyal az ajkán, égszínű szeme teli rosszindulattal, az angyal alakú Bella olyan, hogy nincs rá mód, hogy átnézhessek rajta. Egy nevetségesen befolyásoló illat követeli a figyelmemet, egy csendes elme feltüzeli kíváncsiságomat, egy egyszerű szépség megragadja a szemeimet, egy önzetlen lélek elnyeri tiszteletem. Figyelmen kívül hagyva az önfenntartás természetességét – így Bella mellettem tud lenni – és végül hozzáadva a megdöbbentő balszerencsét.
Egy gondatlan nevetéssel, a felelőtlen angyal egyenesen az utamba hajtja ezt a törékeny teremtményt, bízva az én selejtes erkölcsömben, hogy életben tartom Bellát.
Ebben az elképzelésben én nem Bella büntetése voltam; ő volt az én jutalmam.
Megráztam a fejem a meggondolatlan angyal fantáziájára. Nem volt sokkal jobb, mint a szörnyeteg. Nem gondolhattam egy magasabb erőre, amely ilyen veszélyesen és hülye módon viselkedik. Legalább a kellemetlen sors ellen küzdhettem.
És nekem nincs angyalom. Ők a jóknak vannak – olyan emberekért, mint Bella. Szóval mindezek alatt hol volt az ő angyala? Ki vigyázott rá?
Halkan nevettem, meglepődtem, amikor rájöttem, épp most, hogy én töltöm be ezt a szerepet.
Egy vámpírangyal.
Fél órával később Bella kiengedett a feszes labda pózból. Légzése mélyebb lett és elkezdett motyogni. Mosolyogtam, elégedetten. Ez egy kis dolog volt, de legalább kényelmesebben aludt ma este, mert én itt voltam.
„Edward.” Suttogta, és mosolygott.
Félretoltam a tragédiát abban a pillanatban, és megengedtem magamnak, hogy ismét boldog legyek.


11. Kérdések

A CNN adta le először a történetet.
Örültem, hogy a hírek még azelőtt lementek, hogy suliba mentem volna, nyugtalanul hallgattam, hogyan fejezik ki az emberek a fontos dolgokat, és mekkora figyelmet tud az magára vonni. Ez egy lesújtó nap volt, szerencsére. Volt egy földrengés Dél-Amerikában és egy politikai emberrablás a Közel-Keleten. Szóval ez csak a végén került elő néhány pillanatig, pár mondat és egy szemcsés kép által.
„Alonzo Calderas Wallace-t, a sorozatos erőszakos cselekedetekkel és gyilkossággal gyanúsított személyt, akit köröztek Texas és Oklahoma államban, letartóztatták múlt éjszaka Portland-ben, Oregon államban egy névtelen bejelentésnek köszönhetően. Wallace-t eszméletlenül találták meg egy sikátorban ma kora reggel, mindössze néhány méterre a rendőrségtől. A hivatalos személyek még nem tudják megmondani, hogy kiadják-e Houston vagy Oklahoma City-nek, hogy ott álljon bíróság elé.”
A kép homályos volt, egy rendőrségi célra készített felvétel, és a kép készítésekor sűrű szakálla volt. Még ha Bella látta is, valószínűleg nem ismerte meg. Remélem, hogy nem tette, ez szükségtelenül megijesztette volna.
„Nem lesz nagy sajtóvisszhangja itt a városba. Ez túl messze történt, hogy felkeltse a helyi érdeklődést.” Mondta Alice. „Jó ötlet volt Carlisle-tól, hogy kivitte őt az államból.”
Bólintottam. Bella nem szokott sokat TV-t nézni, és még nem láttam az apját se mást nézni a sportcsatornákon kívül.
Megtettem, amit tudtam. Ez a szörnyeteg többé nem fog vadászni, és én nem voltam egy gyilkos. Nem mostanában, akárhogy is. Helyes dolog volt megbízni Carlisle-ban, de még mindig azt kívántam, hogy a szörnyeteg ne ússza meg olyan könnyen. Reménykedésen kaptam magam, hogy kiadják Texas-nak, ahol a halálbüntetés elég gyakori…
Nem. Ez nem számított. Magam mögött kellett hagynom ezt, és fontosabb dolgokra kellett koncentrálnom.
Bella szobáját kevesebb, mint egy órája hagytam el. Máris arra vágytam, hogy újra láthassam.
„Alice, bánnád –”
Leállított. „Rosalie fog vezetni. Meg van sértődve, de tudod, hogy imádja a kifogásokat, hogy mutogassa a kocsiját.” Alice felnevetett.
Rávigyorogtam. „Találkozunk a sulinál.”
Alice felsóhajtott, és a vigyoromból grimasz lett.
Tudom, tudom – gondolta. Még nem. Várok addig, míg kész nem leszel bemutatni engem Bellának. Tudnod kellene azonban, hogy ez nemcsak az én önzőségemről szól. Bella is kedvelni fog engem.
Nem válaszoltam neki, miközben kisiettem az ajtón. Ez egy másik szemszögből mutatta be a helyzetet. Bella meg akarta ismerni Alice-t? Akart egy vámpír barátnőt?
Bellát ismerve… ez az ötlet valószínűleg a legkevésbé zavarná őt.
Homlokomat ráncoltam. Amit Bella akart és ami a legjobb volt számára, az két különböző dolog volt.
Nyugtalanságot kezdtem érezni, miközben leparkoltam Bella kocsifelhajtójára. Az emberi bölcsesség azt mondta, hogy a dolgok másképp néznek ki reggelente – hogy a dolgok megváltoznak, míg alszol rájuk egyet. Másképp nézek ki a köd gyenge fényében Bella számára? Még vészjóslóbban, vagy kevésbé, mint amilyen voltam az éjszaka sötétében? Az igazság megérett benne, míg aludt? Félni fog végre tőlem?
Álmai azonban békések voltak múlt éjszaka. Mikor kimondta a nevemet, újra és újra, akkor mosolygott. Többször is kérlelve motyogta, hogy maradjak. Ez nem jelent semmit mára vonatkozóan?
Idegesen vártam, hallgatva a házon belüli zajait, a haját összefogta egy rendetlen fonatba, ami a tarkójánál szét is vált. A vastag zöld pulóver, amit viselt nem volt elég ahhoz, hogy vállát ne húzza össze a hideg ködben.
A hosszú pulóver túl nagy volt rá, kedvezőtlen. Elfedte karcsú alakját, minden finomságát és lágy vonását egy alaktalan zűrzavarrá változtatta. Majdnem annyira méltányoltam ezt, mint hogy azt kívántam, bárcsak valami olyat viselne, mint a lágy, kék blúz, ami tegnap este volt rajta… az a szín olyan csábosan illett az arcához, elégé kivágott volt ahhoz, hogy igézően felfedje kulcscsontját a torka alatt lévő gödröcske körül. A kék úgy folyt végig testének alakján, mint a vízfolyás…
Jobb volt – lényeges – hogy gondolataimat messze, nagyon messze tartottam az alakjától, így hálás voltam a rá nem illő pulóverért, amit viselt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hibázzak, és az egy óriási hiba lett volna, ha tovább gondolok a különös éhségekre, hogy ajkainak… bőrének… testének gondolatai… szabadon lebegjenek bennem. Éhségek, amelyek száz éven át elkerültek engem. De nem engedhettem meg magamnak, hogy megérintésén gondolkozzak, mert az lehetetlen volt.
Összetörhetném.
Bella elfordult az ajtótól, annyira sietett, hogy majdnem nekiszaladt a kocsimnak anélkül, hogy azt észre vette volna.
Majd hirtelen megállt, térdei úgy remegtek, mint egy ijedt csikóé. Táskája lecsúszott a karjára, és szemei kitágultak, miközben az autóra fókuszált.
Kiszálltam, nem törődve azzal, hogy emberi sebességgel mozogjak, és kinyitottam az utas oldali ajtót előtte. Nem próbáltam többé megtéveszteni – legalább akkor, mikor egyedül voltunk, magam lehettem.
Felnézett rám, bámulni kezdett, miközben megjelentem előtte a ködből. Aztán a szemeiben lévő meglepettség átváltozott valami mássá, és többé nem féltem – vagy bizakodtam – hogy érzései irántam megváltoztak volna az éjszaka alatt. Melegség, kíváncsiság, elbűvöltség, mind ott úsztak a lágy, csokoládé barna szemeiben.
„Akarsz ma velem jönni a suliba?” Kérdeztem. Nem úgy, mint a tegnapi vacsoránál, most meghagytam neki a választást. Mostantól mindig ő választ.
„Igen, köszönöm.” Motyogta, tétovázás nélkül beszállt a kocsimba.
Megtörténhet-e az, hogy nem okoz nekem örömet, hogy én vagyok az egyetlen, akinek igent mond? Ezt kétlem.
Körbesuhantam a kocsi körül, türelmetlen voltam, hogy csatlakozhassam hozzá. Nem mutatta ijedtségnek a jelét hirtelen felbukkanásomra.
A boldogságra, amit akkor éreztem, mikor mellettem ült így, még nem volt példa. Ugyan élveztem családom szeretetét és társaságát, de a világ által nyújtott változatos szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek ellenére is, még sose voltam ilyen boldog. Tudva, hogy ez nem volt helyes, hogy ez valószínűleg nem végződhetett jól, mégse tudtam sokáig távol tartani mosolyomat az arcomról.
Kabátom az ülése fejtáblájára volt akasztva. Láttam, hogy azt nézi.
„Neked hoztam a kabátot.” Mondtam neki. Ez volt a kifogásom, gondoskodnom kellett erről, hogy felbukkanhassam hívatlanul ma reggel. Hideg volt. Nem volt kabátja. Ez bizonyára az udvariasság elfogadható formája volt. „Nem akarom, hogy megbetegedj, vagy valami ilyesmi.”
„Nem vagyok annyira gyenge.” Mondta inkább a mellkasomat, mintsem az arcomat bámulva, mintha tétovázni a szemembe nézni. De felvette a kabátot, mielőtt még rá kellett volna parancsolnom vagy hízelegnem azt.
„Nem vagy az?” Motyogtam magamnak.
Kibámult az útra, miközben felgyorsítottam az iskola felé. Csak néhány másodpercig bírtam a csendet. Tudnom kellett, hogy mire gondolt ma reggel. Annyi minden megváltozott kettőnk között azóta, hogy a Nap legutóbb felkelt.
„Mi az, ma nincs húsz kérdésed?” Kérdeztem megint könnyedén.
Mosolygott, boldognak tűnt, hogy felhoztam ezt a témát. „Zavarnak a kérdéseim?”
„Nem annyira, mint a reakcióid.” Mondtam őszintén, mosollyal válaszoltam mosolyára.
Száját lebiggyesztette. „Rosszul reagáltam?”
„Nem, ez a probléma. Mindent olyan higgadtan fogadtál – ez nem természetes.” Még egy sikoly se volt. Hogy lehet ez? „Kíváncsivá tesz, hogy mire is gondolsz igazából.” Természetesen minden, amit csinál, vagy nem csinál, kíváncsivá tesz.
„Mindig elmondom, mire gondolok.”
„De átszerkeszted.”
Fogait megint az ajkához szorította. Nem vette észre, mikor ezt csinálta – ez egy önkéntelen válasz volt a feszültségre. „Nem nagyon.”
Ezek a szavak elegek voltak ahhoz, hogy kíváncsiságom tomboljon. Mit tart vissza előlem ilyen eltökélten?
„Eléggé, hogy őrületbe kergess.” Mondtam.
Tétovázott, majd suttogott. „Nem akarod hallani.”
Gondolkoznom kellett egy pillanatig, átfutottam az egész tegnap esti beszélgetésüket, szóról szóra, mielőtt rájöttem volna a kapcsolatra. Talán túl sok erőfeszítésbe is került, mert el se tudtam képzelni bármit, amit ne akartam volna, hogy elmondjon nekem. És akkor – mert a hangja ugyanilyen volt tegnap este is; megint hirtelen fájdalom volt benne – emlékeztem. Egyszer megkértem őt, hogy ne mondja el, mit gondol. Sose mondd ezt - morogtam rá dühösen még akkor. Megríkattam…
Ezt titkolta előlem? Az irántam való érzéseinek mélységét? Hogy a szörnyeteg létem nem zavarta, és hogy azt gondolta, hogy már túl késő megváltoztatni érzéseit?
Képtelen voltam beszélni, mert az öröm és a fájdalom elnyomta hangomat, a kettő közötti ellentét túl viharos volt, hogy értelmesen válaszolhattam volna. Csend volt a kocsiba, eltekintve szívének és tüdejének állandó ritmusától.
„Hol van a családod többi tagja?” Kérdezte hirtelen.
Mély lélegzetet vettem – először igazi fájdalommal érzékeltem az illatát a kocsiban; már hozzá voltam szokva, értettem meg elégedetten – és közömbösségre kényszerítettem magamat megint.
„Rosalie kocsijával jöttek.” Leparkoltam a kérdéses kocsi melletti üres helyre. Elrejtettem mosolyomat, miközben láttam szemeit tágra nyílni. „Feltűnő, igaz?”
„Um, wow. Ha ez az övé, akkor miért veled szokott jönni?”
Rosalie élvezte volna Bella reakcióját… ha elfogulatlan lenne Bellával szemben, ami valószínűleg nem fog megtörténni.
„Mint ahogy mondtam, ez feltűnő. Mi próbálunk beilleszkedni.”
„Nem sikerült.” Mondta, és gondtalanul felnevetett.
Nevetésének vidám, hiánytalanul nyugodt hangja felmelegítette üres mellkasomat, még ha fejem tele is volt kétséggel.
„Szóval, miért vezetett ma Rosalie, ha ez feltűnőbb?” Kíváncsiskodott.
„Nem vetted észre? Most minden szabályt megszegek.”
Válaszomnak enyhén figyelmeztetőnek kellett volna lennie – olyasminek, természetesen Bella nevetett rajta.
Nem várta meg, hogy kinyissam neki az ajtót, pont, mint tegnap este. Normálisnak kellett látszanom az iskolában – így nem tudtam elég gyorsan mozogni, hogy megelőzzem ezt – de hozzá kell szoknia ahhoz, hogy udvariasan bánnak vele, és minél hamarabb.
Olyan közel sétáltam mellette, amennyire mertem, óvatosan figyeltem minden jelre, amely felzaklatná őt közelségem miatt. Kétszer felém libbent a keze és aztán visszarántotta azt. Úgy tűnt, mintha meg akarna érinteni… Légzésem felgyorsult.
„Miért van egyáltalán ilyen autóitok? Ha nem akartok kitűnni?” Kérdezte, miközben sétáltunk.
„Egy gyengepont.” Ismerte el. „Szeretünk gyorsan vezetni.”
„Ki hitte volna.” Motyogta savanyúan.
Nem nézett fel rám, hogy lássa vigyorgásomat.
Hűha! Ezt el se hiszem! Hogy a fenébe sikerült ez Bellának? Nem értem. Miért?
Jessica mentális zavarodottsága félbeszakította gondolataimat. Bellára várt, elmenekült az ebédlő tetőfedele alá az eső elől, Bella kabátja a karjára fektetve. Szemei kitágultak a hitetlenségtől.
Bella is észrevette őt a következő pillanatban. Halvány rózsaszínné vált az arca, mikor megértette Jessica arckifejezését. Jessica gondolatai tökéletesen tükröződtek az arcán.
„Szia, Jessica. Köszönöm, hogy nem felejtetted el.” Üdvözölte Bella. Kinyúlt a kabátért és Jessica átadta neki szótlanul.
Udvariasnak kellett lennem Bella barátaival, eltekintve attól, hogy jó vagy rossz barátok voltak-e. „Jó reggelt, Jessica.”
Whoa…
Jessica szemei még jobban kitágultak. Különös volt és szórakoztató… és, őszintén szólva, egy kicsit zavarba ejtő is… mikor rájöttem, hogy Bella közelsége mennyire meglágyított. Úgy tűnt, már senki se félt tőlem. Ha Emmett rájönne erre, végig nevetné a következő évszázadot.
„Ööö… szia.” Motyogta Jessica, szemeit Bella arcára villantotta jelentőségteljesen. „Gondolom, látlak matek órán.”
És beszélni fogsz. Nem fogadok el nemet egy válaszra sem. Részletek. Részleteket akarok. Edward furcsa CULLEN!! Az élet olyan igazságtalan.
Bella szája megrándult. „Igen, majd találkozunk.”
Jessica gondolatai elszabadultak, miközben az első órájára sietett, időközönként hátrapillantott ránk.
Az egész történetet. Nem fogadok el kevesebbet. Eltervezték a tegnap esti találkozót? Randiznak? Mióta? Hogy tudta ezt titokban tartani? Miért akarta így? Ez nem lehet egy mindennapi dolog – biztos teljesen bele van esve. Van más lehetőség? Ki fogom deríteni. Tudnom kell. Kíváncsi lennék, hogy szerezte meg magának? Oh, elájulok… Jessica gondolatai hirtelen csapongóak lettek, és hagyta szótlan fantáziáit kavarogni a fejében. Összerezzentem a elmélkedéseitől, és nem csak azért, mert magát képzelte Bella helyére fantáziájában.
Nem lehetett úgy. És mégis… akartam…
Ellenálltam a beismerjem magamnak. Mennyi rosszba akarom belerángatni Bellát? Melyik fog a megölésével végződni?
Megráztam a fejem, és megpróbáltam derűsebb lenni.
„Mit fogsz mondani neki?” Kérdeztem Bellát.
„Hé!” Suttogta hevesen. „Azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban!”
„Nem is.” Meglepetten bámultam rá, próbáltam megérteni szavait. Ah – biztos mindketten ugyanarra gondoltunk ugyanakkor. Hmm… Ez tetszett nekem. „Azonban –” Mondtam neki. „- az övében igen – lesben fog várni rád az órán.”
Bella felmorgott, majd a kabátot lecsúsztatta a válláról. Először nem fogtam fel, hogy vissza akarja adni – nem kértem volna tőle; inkább örültem volna neki, ha megtartja… egy emléktárgy – így túl lassú voltam, hogy felajánljam segítségem. Kezembe adta a kabátot, és felvette a sajátját, nem látta, hogy kezeimet kinyújtottam segítség gyanánt. Homlokomat ráncoltam erre, majd kontroláltam arckifejezésemet, nehogy észre vegye.
„Szóval mit fogsz neki mondani?” Erőltettem.
„Egy kis segítség? Mit akar tudni?”
Mosolyogtam és megráztam a fejem. Hallani akartam, mire gondol sugalmazás nélkül. „Nem lenne igazságos.”
Szemei összeszűkültek. „Nem, az, hogy nem osztod meg velem, amit tudsz – az a nem igazságos.”
Igaz – nem szereti a kettős mércét.
Elértük a terme ajtaját – ahol el kellett hagynom; szórakozottan eltűnődtem azon, hogy vajon Ms. Cope szolgálatkészen lenne-e átrakni az angol órámat… Fókuszáltam. Igazságosnak kellett lennem.
„Tudni akarja, hogy titokban randizunk-e.” Mondtam lassan. „És azt is tudni akarja, hogy érzel irántam.”
Szemei tágra nyíltak – de most nem bámultak, találékonyságot tükröztek. Nyitva voltak előttem, olvashatóak. Ártatlan szerepet játszott.
„Ajaj.” Motyogta. „Mit kellene mondanom?”
„Hmmm.” Mindig próbált többet kihúzni belőlem, mint amennyit ő adott. Fontolgattam, hogyan válaszoljak.
Egy makacs hajtincse, kissé megnedvesedve a ködtől, lágyan lehullt a vállára és begöndörödött ott, ahol a nevetséges pulóver elrejtette a kulcscsontját. Vonzotta a szemeimet… más rejtett vonalak felé húzott…
Óvatosan megfogtam, nem értem hozzá a bőréhez – ez a reggel az érintésem nélkül is elég hideg volt – és visszasimítottam a helyére a rendetlen copfjához, így az nem terelt el megint. Emlékeztem arra, mikor Mike Newton megérintette a haját, és az állkapcsom ellazult az emlék hatására. Bella akkor elhúzódott tőle. A mostani reakciója teljesen más volt; ehelyett kissé kitágult a szeme, a vér felgyülemlett a bőre alatt, és hirtelen szabálytalanul vert a szíve.
Próbáltam elrejteni mosolyomat, miközben válaszoltam neki.
„Szerintem igent mondhatnál az elsőre… ha nem bánod –” Az ő választása volt, mindig az övé. „- ez egyszerűbb, mint bármi más magyarázat.”
„Nem bánom.” Suttogta. Szíve nem találta a normális ritmust.
„És a másik kérdésére…” Már nem tudtam elrejteni a mosolyomat. „Nos, Magam is figyelni fogom, hogy mit válaszolsz.”
Hagytam, hogy Bella megfontolja ezt. Visszafogtam a nevetésem, miközben Bella arcán döbbenet suhant át.
Gyorsan elfordultam, mielőtt még több választ csikarna ki belőlem. Nehezemre esett nem megadni mindent, amit csak kért. És az ő gondolatait akartam hallani, nem az enyémeket.
„Ebédnél találkozunk.” Kiáltottam vissza neki a vállam felett, ez egy kifogás volt, hogy leellenőrizzem, még mindig engem bámul, ámuló szemekkel. Szája tátva maradt. Ismét elfordultam, és felnevettem.
Miközben elsétáltam, csak homályosan érzékeltem a megdöbbent és találgató gondolatokat, amelyek körülöttem kavarogtak – szemek cikáztak oda-vissza Bella arca és az én távolodó alakom között. Nem nagyon figyeltem rájuk. Nem tudtam koncentrálni. Elég nehéz volt lábaimat elfogadható sebességgel mozgatni, miközben átvágtam a nyirkos füvön a következő órámra. Futni akartam – úgy igazából futni, olyan gyorsan, hogy eltűnjek, olyan gyorsan, mintha repülnék. Egy részem már így is szárnyalt.
Felvettem a kabátomat, mikor a teremhez értem, hagytam, hogy illata körülöttem ússzon. Most égtem – hagytam, hogy érzéketlenné váljak az illatra – és így majd könnyebb lesz azt figyelmen kívül hagyni, mikor megint vele leszek ebédnél…
Jó dolog volt, hogy a tanáraim többé nem zavartak azzal, hogy felszólítanak. A mai lett volna az a nap, amikor elkaphattak volna, felkészületlenül és választalanul. Gondolataim olyan sokfele jártak ma reggel; csak a testem volt a teremben.
Természetesen Bellát figyeltem. Ez már tarmészetessé vált – olyan automatikus, mint a levegővétel. Hallottam a beszélgetését a csüggedt Mike Newton-nal. Bella gyorsan Jessicára terelte a témát, és olyan szélesen elvigyorodtam, hogy Rob Sawyer, aki a pad jobb szélénél ült mellettem, láthatóan összerezzent és mélyebbre csúszott a székébe, távolabb tőlem.
Ugh. Hátborzongató.
Nos, mégse lágyultam meg teljesen.
Jessicát is figyeltem lazán, Bellához való kérdéseit finomítgatta. Alig vártam a negyedik órát, tízszer olyan türelmetlen és nyugtalan voltam, mint a kíváncsi emberlány, aki friss pletykára vágyott.
És Angela Weber-t is figyeltem.
Nem felejtettem el a hálát, amit iránta éreztem – elsősorban azért, mert csak kedves dolgokra gondolt Bellával kapcsolatban, majd pedig a tegnap esti segítségéért. Szóval egész reggel csak vártam, hogy találjak valamit, amit akart. Biztos voltam benne hogy könnyen rájövök; mint minden más embernek, lennie kellett valami csecsebecsének vagy játékszernek, amit nagyon akart volna. Talán több is. Küldhettem volna neki valamit névtelenül, így egálban lennénk.
De Angela majdnem olyan kifürkészhetetlen volt, mint Bella. Egy tinédzserhez képest bizarr módon elégedett volt. Boldog. Talán ez volt az oka szokatlan kedvességének – egyike volt azon ritka embereknek, akiknek megvolt, amit akartak, és azt akartak, ami már megvolt nekik. Ha nem figyelt a tanáraira és a jegyzetére, akkor iker kisöccseire gondolt, akiket elvisz majd a partra hétvégén – majdnem anyai örömmel gondolt izgatottságukra. Gyakran vigyázott rájuk, de ez nem okozott neki gondot… Ez nagyon aranyos.
De nem igazán segít rajtam.
Valamit csak akarhat. Tovább kell keresgélnem. De csak később. Eljött Bella matek órája Jessicával.
Nem figyeltem merre megyek, miközben angol órára tartottam. Jessica már a helyén volt, mindkét lábbal a földet kopogtatta türelmetlenül, miközben Bella érkezésére várt.
Ennek ellenére, mihelyt elfoglaltam kijelölt helyem a teremben, teljesen nyugodt lettem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy időnként mozduljak meg. Fenntartani a látszatot. Nehéz volt, gondolataim Jessica gondolataira fókuszáltak. Reméltem, hogy figyelmes lesz, tényleg megpróbálja olvasni Bella arcát számomra.
Jessica intenzíven toporzékolt, mikor Bella besétált a terembe.
Úgy tűnik… rosszkedvű. Miért? Talán semmi sincs Edward Cullen-nel. Ez csalódás lenne. Kivéve… akkor még mindig szabad… ha most hirtelen randizni akarna, nem okozna nehézséget kisegítenem őt…
Bella arca nem tűnt rosszkedvűnek, hanem vonakodó volt. Aggódott – tudta, hogy mindent hallok ebből. Mosolyogtam magamon.
„Mondj el mindent!” Követelte, miközben Bella még a kabátját a széke háttáblájára akasztotta. Kimérten és vonakodóan mozgott.
Ugh, olyan lassú. Vágjunk már a közepébe!
„Mit akarsz tudni?” Bella húzta az időt, miközben leült a helyére.
„Mi történt tagnap este?”
„Elvitt vacsorázni, majd hazavitt.”
És aztán? Gyerünk már, ennél többnek kell lennie! Akárhogy is, hazudik, nagyon jól tudom. Ki fogom szedni belőle.
„Hogy értél haza olyan gyorsan?”
Láttam, hogy Bella forgatta szemeit a gyanakvó Jessicára.
„Úgy vezet, mint egy dühöngő őrült. Rémisztő volt.”
Apró mosoly jelent meg az arcán, és én hangosan felnevettem, félbeszakítva Mr. Mason bejelentését. Próbáltam köhögésnek álcázni a nevetésem, de senki se hitte el. Mr. Mason egy ingerült pillantást vetett rám, de még arra se voltam hajlandó, hogy meghallgassam a mögötte rejlő gondolatokat. Jessicát hallgattam.
Huh. Úgy tűnik, az igazat mondja. Miért kell mindent szavanként kihúznom belőle? Én kérkednék vele, ha a helyében lehetnél.
„Az egy randi volt? - Te mondtad neki, hogy ott találkozzatok?”
Jessica meglepve nézett végig Bella arckifejezésén, és csalódott volt, amiért az őszintének tűnt.
„Nem. – Meg voltam lepődve, hogy ott láttam.” Mondta neki Bella.
Mi folyik itt?? „De ma ő hozott a suliba?” Több kell, hogy legyen ebben a történetben.
„Igen. – Ez megint meglepetés volt. Észrevette, hogy nem volt kabátom tegnap este.”
Ez nem túl szórakoztató – gondolta megint csalódottan Jessica.
Belefáradtam a kérdéseinek irányába – hallani akartam valamit, amit még nem tudtam. Reméltem, Bella elégedett volt, hogy megúszta azokat a kérdéseket, amikre vártam.
„Szóval fogtok randizni megint?” Kérdezte Jessica.
„Felajánlotta, hogy elvisz Seattle-be szombaton, mert szerinte a furgonom nem bírná ki – ez számít?”
Hmm. Biztos sajátos módon udvarol… nos, gondoskodik Belláról, meg ilyesmi. Biztos van valami oka rá, hacsak nem Bellának. Hogyan történhetett EZ meg? Bella őrült.
„Igen.” Jessica válaszolt Bella kérdésére.
„Nos, akkor –” Bella következtetett. „- igen.”
„Wow… Edward Cullen.” Ha kedveli, ha nem, ez szenzáció.
„Tudom.” Sóhajtott Bella.
Hangja ösztönözte Jessicát. Végre – úgy hangzik, hogy belemegy! Biztos rájött…
„Várj!” Mondta Jessica, hirtelen eszébe jutott a legalapvetőbb kérdés. „Megcsókolt?” Kérlek, mondj igent. És írd le minden egyes másodpercét!
„Nem.” Motyogta Bella, és aztán lenézett a kezére, arca elkomorodott. „Ez nem olyan.”
Fenébe. Én azt kívánnám… Ha. Úgy tűnik, ő is.
Homlokomat ráncoltam. Bella valami miatt zaklatottnak látszott, de ez nem a csalódás volt, mint azt Jessica feltételezte. Nem akarhatta azt. Hiszen Bella tudta az igazat. Nem akarhatott olyan közel kerülni a fogaimhoz. Ahogy ő tudta, méregfogaim vannak.
Megborzongtam.
„Gondolod, hogy majd szombaton…?” Tapogatózott Jessica.
Bella egyre zavartabbnak tűnt, miközben beszélt. „Ezt igazán kétlem.”
Igen, ő is azt kívánja. Hát, így járt.
Lehet azért tűnt úgy, hogy Jessicának igaza volt, mert ezt az egészet Jessica észrevételeinek szűrőjén keresztül figyeltem?
Egy fél másodpercre elterelte a figyelmemet annak az ötlete, a lehetetlenség, hogy milyen lenne megcsókolni őt. Ajkaim az ő ajkain, hideg kő a meleg, lágy selymen…
És aztán meghal.
Megráztam a fejem, összerezzentem, és elkezdtem figyelni.
„Miről beszéltetek?” Meséltél neki, vagy neki is harapófogóval kellett kihúznia belőled minden apró információt, mint most?
Szomorúan mosolyogtam. Jessica nem járt messze az igazságtól.
„Nem tudom, Jess, sok mindenről. Beszéltünk az angol esszéről egy keveset.”
Nagyon keveset. Szélesen mosolyogtam.
Oh, GYERÜNK már. „Kérlek, Bella! Mondj pár részletet.”
Bella gondolkozott egy pillanatig.
„Nos… oké, van itt valami. Látnod kellett volna a pincérnőt, ahogy flörtölt vele – túl ment mindenen. De ő egyáltalán nem figyelt rá.”
Milyen különös részletet osztott meg. Meg voltam lepve, hogy Bella egyáltalán megemlítette. Ez elég jelentéktelen dolognak tűnt.
Érdekes… „Ez egy jó jel. Csinos volt?”
Hmm. Jessica többet látott ebben, mint én. Biztos egy női dolog.
„Nagyon.” Mondta neki Bella. „És valószínűleg tizenkilenc vagy húsz éves.”
Jessica pillanatnyilag elkalandozott a Mike-kal való hétfő esti randijának emlékére – Mike egy kicsit túlságosan is barátságos volt a pincérnővel, aki Jessica szerint egyáltalán nem volt csinos. Elhessegette ezt az emléket és visszatért, izgalomtól fojtogatva, a részletek felkutatásához.
„Még jobb. Biztos tetszel neki.”
„Hát, gondolom.” Mondta Bella lassan, én a székem szélén ültem, testem mereven nyugodt volt. „De nehéz megmondani. Mindig olyan titokzatos.”
Biztos nem voltam olyan átlátszóan nyilvánvaló és szabad, mint gondoltam. Mégis… amilyen jó megfigyelő volt… Hogy nem vehette észre, hogy szerelmes vagyok belé? Átfutottam a beszélgetésünket, majdnem meglepő, hogy nem mondtam ki hangosan a szavakat. Olyan volt, mintha a köztünk elhangzó összes szót elraktároztam volna.
Wow. Hogyan tudsz egy férfi modellel szemben ülni és beszélgetni vele? „Nem tudom, hogy vagy elég bátor egyedül lenni vele?” Mondta Jessica.
Döbbenet futott végig Bella arcán. „Miért?”
Furcsa reakció. Mit gondol, hogy értettem? „Ő olyan…” Mi a megfelelő szó? „Megfélemlítő. Nem tudnék neki mit mondani.” Még beszélni se tudtam hozzá ma reggel, pedig csak annyit mondott, hogy jó reggelt. Úgy hangozhattam, mint valami idióta.
Bella mosolygott. „Nekem is van egy kis gondom az értelmes beszéddel, ha körülöttem van.”
Biztos azt próbálja elérni, hogy Jessica jobban érezze magát. Majdnem természetellenesen higgadt volt, mikor együtt voltunk.
„Oh, nos.” Sóhajtott Jessica. „Hihetetlenül jóképű.”
Bella arca hirtelen hűvösebb lett. Szemei úgy villogtak, mint amikor valami igazságtalanság miatt megsértődik. Jessica nem foglalkozott arckifejezésének változásával.
„Sokkal több van benne annál.” Csattant fel Bella.
Oooh. Végre haladunk valamerre. „Tényleg? Mint például?”
Bella ajkát harapdálta egy pillanatig. „Nem tudom ezt jól megmagyarázni.” Mondta végül. „De még hihetetlenebb, ami mögötte van.” Elfordult Jessicától, szemei kissé életlenek volta, miközben bámult valamit a messzeségben.
Az érzés, amit most éreztem, zavarosan, de hasonló volt ahhoz, amit akkor éreztem, mikor Carlisle és Esme dicsértek, hogy mi mindent érdemlek meg. Hasonló, de erőteljesebb, elepedőbb.
Engem ne nézz hülyének – nincs jobb az arcánál! Hacsak nem a teste. Elájulok. „Lehetséges ez?” Jessica kuncogott.
Bella még mindig nem fordult vissza. Tovább bámult a távolba, nem vett tudomást Jessicáról.
Egy normális ember kárörvendő lenne. Talán ha leegyszerűsíteném a kérdést. Ha ha. Mintha egy óvodással beszélnék. „Szóval akkor tetszik neked?”
Újra megdermedtem.
Bella nem nézett Jessicára. „Igen.”
„Úgy értem, tényleg tetszik?”
„Igen.”
Nézd hogy elpirult!
Néztem.
„Mennyire tetszik neked?” Kérdezte Jessica.
Az angol terem lehet, hogy lángokban állt, és én észre se vettem.
Bella arca halvány piros lett most – szinte éreztem a meleget a képzelt képen keresztül.
„Túlságosan is.” Suttogta. „Jobban, mint ahogy neki tetszem. De nem tudom, hogy segíthetnék ezen.”
Nyögd már ki! Mit is kérdezett Mr. Varner? „Um – melyik szám, Mr. Varner?”
Jó volt, hogy Jessica nem kérdezgethette tovább Bellát. Szükségem volt pár percre.
Pontosan mire gondolt ez a lány most? Jobban, mint ahogy neki tetszem? Hogy hozakodhatott ezzel elő? De nem tudom, hogy segíthetnék ezen? Mit akart ez jelenteni? Nem tudtam észszerű magyarázatot találni ezekre a szavakra. Lényegében értelmetlenek voltak.
Úgy tűnt, semmit se vehettem biztosra. Nyilvánvaló dolgok, dolgok, amik tökéletesen értelmesek, valahogy összecsavarodnak és visszájukra fordulnak a furcsa agyában. Jobban, mint ahogy neki tetszem? Talán nem kellene még elvetnem az intézeti kezelés gondolatát.
Az órát bámultam fogaimat csikorgatva. Hogy tudnak a percek ilyen lehetetlenül hosszúak lenni egy hallhatatlan számára? Hol van a kilátásom?
Állkapcsom meg volt feszítve Mr. Varner egész matek órája alatt. Többet hallottam abból, mint a saját órámból. Bella és Jessica nem beszéltek többet, de Jessica többször rásandított Bellára, és egyszer arca megint ragyogó skarlátvörös lett kézzelfogható ok nélkül.
Az ebéd nem jött el elég gyorsan.
Nem voltam biztos, hogy Jessica megkap-e párat azokból a válaszokból, amikre vártam, mikor az órának vége lesz, de Bella gyorsabb volt nála.
Amint kicsengettek, Bella odafordult Jessicához.
„Angol órán Mike megkérdezte, hogy mondtál-e valamit a hétfő estéről.” Mondta Bella, egy mosoly húzódott meg ajkai sarkában. Megértettem mi volt ez – a legjobb védekezés a támadás.
Mike rólam kérdezett? Az öröm következtében Jessica gondolatai hirtelen védtelenek, lágyabbak lettek a rosszindulatú él nélkül. „Csak viccelsz! Mit mondtál?”
„Elmondtam neki, hogy jól érezted magad – és ennek örült.”
„Mondd el pontosan mit is mondott, és te pontosan mit is válaszoltál!”
Ez volt minden, amit ma megtudtam Jessicától, érthetően. Bella úgy mosolygott, mintha ugyanerre gondolt volna ő is. Mintha megnyerte volna ezt a kört.
Nos, az ebéd egy másik történet lesz. Több sikerem lehet abban, hogy megkapjam tőle a válaszokat, mint Jessicának volt, biztosra fogok menni ez ügyben.
A negyedik óra alatt csak egyszer-egyszer bírtam Jessicán keresztül figyelni. Nem volt türelmem a Mike Newtonról szóló rögeszmés gondolataihoz. Már elegem volt belőle az elmúlt két hét után. Szerencséje volt, hogy még élt.
Egykedvűen mozogtam testnevelés órán Alice-szel. Mindig így mozogtunk, mikor fizikai tevékenységet folytattunk emberekkel. Ő volt a csapattársam, természetesen. Ez volt az első nap a tollaslabdából. Unottan felsóhajtottam, lassú mozdulattal meglendítettem az ütőt, hogy átlegyintsem a tollaslabdát a túloldalra. Lauren Mallory volt a másik csapatban; elhibázta. Alice úgy forgatta az ütőjét, mintha egy pálca volna, és a plafont bámulta.
Mind utáltuk a testnevelés órát, főleg Emmett. A dobójátékok sértették személyes filozófiáját. Ez az óra ma még rosszabb volt, mint általában – olyan ingerült voltam, mint Emmett szokott lenni.
Mielőtt a fejem felrobbanhatott volna a türelmetlenségtől, Clapp edző lefújta a játékot és elengedett minket hamarabb. Nevetségesen hálás voltam, hogy kihagyta a reggelit – egy újfajta diétát próbált ki – és az ebből eredő éhség arra késztette, hogy sietve elhagyja az iskolát és találjon valahol egy zsíros ebédet. Megígérte magának, hogy holnap újra kezdi…
Ez elég időt adott ahhoz, hogy odaérjek a matematika épülethez, mielőtt még Bella órája véget ért volna.
Érezd jól magad – gondolta Alice, miközben elindult, hogy találkozzon Jasper-rel. Még pár nap türelem. Feltételezem, nem adod át üdvözletemet Bellának, igaz?
Bosszankodva megráztam a fejemet. Minden médium ilyen öntelt?
Információm van számodra. Minden értelemben napos lesz a hétvége. Lehet, hogy át akarod alakítani a terveidet.
Felsóhajtottam, miközben elindultam az ellenkező irányba. Öntelt, de határozottan hasznos.
Nekidőltem a falnak az ajtó mellett, vártam. Elég közel voltam, hogy olyan jól halljam Jessica hangját a téglákon keresztül is, mint a gondolatait.
„Ma nem velünk ülsz, igaz?” Úgy néz ki, mintha… részeg lenne. Fogadok, hogy rengeteg mindent nem mondott el nekem.
„Nem hiszem.” Válaszolta Bella furcsán bizonytalanul.
Nem megígértem neki, hogy együtt ebédelünk? Mire gondolt?
Együtt jöttek ki a teremből, és mindkét lány szeme tágra nyílt, mikor megláttak. De csak Jessicát hallhattam.
Szép. Wow. Oh, igen, több van itt, mint amennyit elmondott nekem. Talán felhívom ma este… Vagy talán nem kellene ösztönöznöm. Huh. Remélem gyorsan továbblép Bellán. Mike aranyos, de… wow.
„Később találkozunk, Bella.”
Bella felém sétált, megállt egy lépésnyire, még mindig bizonytalan volt. Bőre rózsaszínné vált az arcán.
Elég jól ismertem már ahhoz, hogy biztos lehessek abban, hogy tétovázása mögött nem a félelem állt. Szemmel láthatóan arról a szakadékról volt szó, amit az ő érzései és az enyémek közé képzelt. Jobban, mint ahogy neki tetszem. Nevetséges.
„Hello.” Mondtam kurtán.
Arca világosabb lett. „Szia.”
Nem tűnt úgy, hogy hajlandó lenne bármi mást is mondani, így az ebédlő felé vezettem, és ő csendben sétált mellettem.
A kabát működött – illata nem ütött annyira, mint általában. Csak olyan erősségű fájdalom volt, amit már amúgy is éreztem. Könnyebben figyelmen kívül tudtam hagyni, mint azt valaha is lehetségesnek gondoltam.
Bella nyugtalan volt, miközben a sorban vártunk, elgondolkodva játszott kabátjának cipzárjával és idegesen egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát. Gyakran felpillantott rám, de bármikor találkozott tekintetünk, lenézett, mintha zavarba lett volna. Azért volt ez, mert annyi ember bámult minket? Talán meghallotta a hangos suttogásokat – a pletyka szóbeli és gondolati is volt ma.
Vagy talán megértette az arckifejezésemből, hogy bajban volt.
Nem mondott semmit se, míg nem szedtem össze az ebédjét. Nem tudtam, mit szeret – még nem – így vettem mindenből.
„Mit csinálsz?” Sziszegte halkan. „Ugye nem nekem hozod azt mind?”
Megcsóváltam a fejem és letettem a tálcát a pénztárnál. „A fele az enyém, természetesen.”
Kétkedve felvonta egyik szemöldökét, de nem mondott semmi többet, miközben kifizettem az ételt és odakísértem az asztalhoz, ahol múlt héten ültünk a szerencsétlen vércsoport vizsgálat előtt. Többnek tűnt, mint pár nap. Minden más volt most.
Megint szembe ült le velem. Elé toltam a tálcát.
„Vegyél, amit akarsz.” Ösztönöztem.
Felkapott egy almát és kezei között forgatta azt, találgató tekintetet tükrözött az arca.
„Kíváncsi vagyok.”
Micsoda meglepetés.
„Mit tennél, ha valaki arra tüzelne, hogy egyél valamit?” Mondta olyan halkan, hogy az emberi fülek ne hallják meg. A hallhatatlanok fülei azonban más eset, ha azok a fülek figyeltek. Valószínűleg meg kellett volna említenem nekik pár dolgot már hamarabb…
„Te mindig kíváncsi vagy.” Panaszkodtam. Nos. Nem olyan volt, mintha nem kellett volna ennem ezelőtt. Ez része volt a színjátéknak. Egy kellemetlen része.
Megfogtam a legközelebbi dolgot, és szemeibe néztem, miközben leharaptam egy kis részét annak a valaminek. Ránézés nélkül nem tudtam megmondani, hogy mi volt az. Nyálkás, vaskos és undorítóvolt, mint minden más emberi étel. A falat lassan és kényelmetlenül csúszott le torkomon. Sóhajtottam, miközben arra gondoltam, hogyan kellene visszaöklendezni később. Undorító.
Bella arckifejezése döbbent volt. Lenyűgözött.
Meg akartam forgatni a szemeimet. Természetesen tökéletesítenünk kellett az ilyen megtévesztéseket.
„Ha valaki arra tüzelne, hogy egyél sarat, megtennéd, igaz?”
Orra megrándult és mosolygott. „Egyszer megtettem… fogadásból. Nem volt olyan rossz.”
Felnevettem. „Felteszem, nem vagyok meglepve.”
Barátságosan néznek ki, igaz? Jó testbeszéd. Majd közlöm Bellával később észrevételeimet. Úgy hajol Bella felé, ahogy akkor kell, ha érdeklődik iránta. Érdeklődőnek tűnik. Olyan… tökéletes. Jessica felsóhajtott. Pompás.
Találkoztam Jessica kíváncsi szemeivel, és idegesen félre is nézett, a mellette ülő lány felé kacarászott.
Hmmm. Talán jobb Mike mellett maradni. Valóság, nem fantázia…
„Jessica elemez mindent, amit teszek.” Informáltam Bellát. „Majd mindent közöl veled később.”
Visszatoltam elé az ételt – pizza, vettem észre – azon tűnődve, hogy lenne a legjobb elkezdeni. Korábbi csalódottságom fellobbant, miközben a szavakat ismételtem a fejemben: Jobban, mint ahogy neki tetszem. De nem tudom, hogy segíthetnék ezen.
Beleharapott ugyanabba a pizza szeletbe. Lenyűgözött, mennyire bizakodó volt. Természetesen nem tudta, hogy mérgező voltam – nem mintha a megosztott étel ártalmas lenne rá. Mégis, azt vártam, hogy másképp kezel majd engem. Mintha valami más lennék. Soha se tette – legalábbis nem negatív értelemben…
Udvariasan kezdtem bele.
„Szóval a pincérnő csinos volt, igaz?”
Megint felvonta szemöldökét. „Te tényleg nem vetted észre?”
Mintha bármelyik nő reménykedhetne abba, hogy elvonhatja figyelmemet Belláról. Képtelenség, megint.
„Nem. Nem figyeltem rá. Sok minden járt az eszembe.” Legfőképp a vékony blúzának lágy tapadása…
Jó dolog volt, hogy ma ezt a csúnya pulóvert viselte.
„Szegény lány.” Mondta Bella mosolyogva.
Tetszett neki, hogy egyáltalán nem találtam a pincérnőt érdekesnek. Meg tudtam ezt érteni. Hányszor képzeltem el, hogy nyomorékká teszem Mike Newton-t a biológia teremben?
Nem hihette őszintén azt, hogy az emberi érzései, amelyek a tizenhét rövid, halandó évei alatt valósultak meg, erősebbek lehettek, mint a hallhatatlan szenvedély, ami egy évszázad alatt halmozódott fel bennem.
„Valamit mondtál Jessicának…” Nem tudtam a hangomat közömbösnek mutatni. „Nos, ez zavar engem.”
Azonnal védekező lett. „Nem vagyok meglepve, hogy hallottál valamit, ami nem tetszett. Tudod, mit mondanak a hallgatózókról.”
A hallgatózók semmi jót nem hallanak magukról, ezt mondták.
„Figyelmeztettelek, hogy hallgatózni fogok.” Emlékeztettem.
„És én figyelmeztettelek, hogy nem akarsz mindent tudni, amit gondolok.”
Ah, arra gondol, mikor megríkattam. A bűntudat tompábbá tette a hangomat. „Megtetted. Azonban nincs pontosan igazad. Tudni akarom, amit gondolsz – mindent. Én csak azt kívánom… hogy ne gondolj bizonyos dolgokra.”
Még több fél-hazugság. Tudtam, hogy nem kellene azt akarnom, hogy törődjön velem. De akartam. Persze, hogy akartam.
„Ez aztán a különbség.” Morogta mogorván nézve rám.
„De nem ez a lényeg ebben a pillanatban.”
„Akkor mi az?”
Felém hajolt, kezét könnyedén a nyakára rakta. Odavonzotta a szememet – elterelte figyelmemet. Milyen lágy lehet a bőre…
Koncentrálj – parancsoltam magamnak.
„Tényleg azt hiszed, hogy többet törődsz velem, mint én veled?” Kérdeztem. A kérdés nevetségesen hangzott számomra, mint ahogy a szavak rendszertelenek voltak.
Szemei csodálkoztak, légzése megállt. Majd elkapta tekintetét, gyorsan pislogott. Légzése lassú zihálással indult el.
„Megint ezt csinálod.” Motyogta.
„Mit?”
„Elkápráztatsz.” Ismerte be, óvatosan a szemembe nézett.
„Oh.” Hmm. Nem voltam biztos benne, mit tehetnék ezzel. Abba se voltam biztos, hogy el akartam-e kápráztatni őt. Még mindig örültem annak, hogy képes vagyok rá. De ez nem segítette a beszélgetés előrehaladását.
„Nem a te hibád.” Sóhajtotta. „Nem tudsz ezen segíteni.”
„Válaszolni fogsz a kérdésemre?” Követeltem.
Az asztalt bámulta. „Igen.”
Ez volt minden, amit mondott.
„Igen, válaszolni fogsz, vagy igen, tényleg ezt gondolod?” Kérdeztem türelmetlenül.
„Igen, tényleg ezt gondolom.” Mondta anélkül, hogy felnézett volna. Volt egy kis halvány szomorúság a hangjában. Megint elpirult, és fogait akaratlanul az ajkaiba mélyesztette.
Egyszer csak rájöttem, hogy nehezére esett ezt beismerni, mert tényleg ezt hitte. És én nem voltam jobb, mint az a gyáva Mike, mert arra kértem vallja be érzéseit, mielőtt még én megtettem volna. Nem számított, hogy úgy éreztem, bőségesen tisztáztam az én oldalamat. Ezt ő nem vette észre, így nem volt semmi mentségem erre.
„Tévedsz.” Ígértem. Éreznie kellett a gyöngédséget a hangomban.
Bella felnézett rám, szemei átlátszatlanok, nem árultak el semmit. „Ezt nem tudhatod.” Suttogta.
Azt hitte, alábecsülöm az érzéseit, mert nem hallottam gondolatait. De igazság szerint a probléma az volt, hogy ő becsülte alá az én érzéseimet.
„Miből gondolod ezt?” Kíváncsiskodtam.
Visszabámult rám, a ránc a szemöldökei között, az ajakharapdálás. A milliomodik alkalommal is kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak hallanám őt.
Azon voltam, hogy könyörögjek neki, mondja el, milyen gondolattal küzd, de felemelte egy ujját, hogy ne szólaljak meg.
„Hagyj gondolkozni.” Kérte.
Amíg csak rendezi gondolatait, addig tudok türelmes lenni.
Vagy legalábbis tudom azt színlelni.
Összeszorította kezeit, összekulcsolta gyenge ujjait, majd kiengedte őket. Kezeit figyelte, mintha azok másvalakihez tartoztak volna, miközben beszélt.
„Nos, a nyilvánvaló dolgok mellett.” Motyogta. „Néha… nem lehetek biztos benne – nem tudom, hogy kell gondolatokat olvasni – de néha úgy tűnik, hogy próbálsz elbúcsúzni, amikor valami másról beszélsz.” Nem nézett fel.
Feltűnt neki, igaz? Azt is észrevette, hogy csak a gyengeség és az önzőség tart itt? Kevesebbnek tart emiatt?
„Figyelmes vagy.” Levegőt vettem, és aztán megijedve figyeltem, ahogy a fájdalom átsuhant arckifejezésén. Sietve megcáfoltam feltételezését. „Azonban pontosan ezért tévedsz –” Kezdtem, majd megálltam, emlékezve magyarázatának első szavaira. Zavartak, habár nem voltam biztos, hogy teljesen megértettem őket. „Mit értesz az alatt, hogy ’nyilvánvaló dolgok’?”
„Nos, nézz rám.” Mondta.
Már néztem. Minden amit csináltam, hogy őt néztem. Hogy értette ezt?
„Én teljesen átlagos vagyok.” Magyarázta. „Nos, kivéve a rossz dolgokat, mint minden halál közeli élmény és hogy olyan ügyetlen vagyok, majdnem hadirokkant. És nézz magadra.” Felém legyezett a levegőben, mintha rámutatott volna valami olyan kézenfekvőre, amit nem is érdemes kimondani.
Azt gondolta, hogy átlagos? Azt hitte, hogy én valahogy vonzóbb voltam az ő szemében? Kinek a véleménye szerint? Az ostoba, szűk látókörű, vak embereké szerint, mint Jessica és Ms. Cope? Hogy nem vette észre, hogy ő a leggyönyörűbb… a legtökéletesebb… Ezek a szavak nem voltak elég kifejezők.
És fogalma se volt róla.
„Nem látod magad elég tisztán, tudod?” Mondtam neki. „Elismerem, hogy teljesen igazad van a rossz dolgokkal kapcsolatban…” Humortalanul nevettem. Nem találtam viccesnek a gonosz végzetet, amely vadászott rá. Az ügyetlenség azonban elég szórakoztató volt. Imádnivaló. Hitt volna nekem, ha azt mondom, hogy kívül-belül gyönyörű? Talán ösztönzőbbnek találta volna az alátámasztást. „De te nem hallottad, hogy mit gondolt az összes emberi hímnemű az első napon.”
Ah, azon gondolatok reménye, izgalma, lelkesedése. A gyorsaság, amivel ezek a gondolatok lehetetlen fantáziává váltak. Lehetetlen, mert Bella egyiküket se akarta.
Én voltam az egyetlen, akinek igent mondott.
Mosolyom biztos önelégült volt.
Arca üres volt a meglepettségtől. „Ezt nem hiszem el.” Motyogta.
„Most az egyszer bízz bennem – te az átlagos ellentétje vagy.”
Már a létezése is elég volt ahhoz, hogy igazolja az egész világ teremtését.
Nem volt hozzászokva a bókokhoz, ezt láttam. Még egy olyan dolog, amelyhez hozzá kell szoknia. Elpirult és témát változtatott. „De én nem búcsúzom el.”
„Hát nem látod? Ez bizonyítja az igazamat. Én törődöm veled a legjobban, mert ha meg tudnám tenni…” Lehetek valaha is elég önzetlen ahhoz, hogy a helyes dolgot tegyem? Kétségbeesésemben ráztam a fejem. Meg kell találnom hozzá az akaraterőt. Megérdemelte, hogy éljen. És nem azt, amit Alice látott közeledni. „Ha az a helyes, hogy elmenjek…” És ennek kell lennie a helyes dolognak, igaz? Nincs semmilyen meggondolatlan angyal. Bella nem tartozott hozzám. „Akkor inkább magamat bántanám meg, mint téged, hogy biztonságba tartsalak.”
Miközben ezeket a szavakat mondtam, azt akartam, hogy igazak is legyenek.
Rám nézett. Valahogy a szavaim feldühítették. „És nem gondolod, hogy én is megtenném ugyanezt?” Követelte haragosan.
Olyan dühös – olyan lágy és olyan törékeny. Hogy bánthatott volna bárkit is? „Neked sose kell meghozni ezt a döntést.” Mondtam neki újból szomorúan a kettőnk közötti óriási különbségre gondolva.
Rám bámult, az aggodalom váltotta fel a dühöt a szemeiben és és a ránc köztük megint felbukkant.
Valami igazán nagy baj lehetett a világegyetem rendjével, ha valaki ilyen jó és törékeny nem érdemelt meg egy védőangyalt, aki távol tartotta volna a bajtól.
Nos, gondoltam sötét humorral, legalább van egy védő vámpírja.
Mosolyogtam. Mennyire szerettem az ürügyemet a maradásra. „Természetesen te biztonságban tartásod kezd olyan érzés kelteni, mint egy teljes munkaidőt igénylő foglalkozás, amely megköveteli az állandó jelenlétemet.”
Ő is mosolygott. „Senki se próbált ma eltenni láb alól.” Mondta könnyedén, majd arca találgatóvá vált egy fél pillanatra, mielőtt a szeme átlátszatlan lett megint.
„Még.” Tettem hozzá szárazan.
„Még.” Értett egyet velem nagy meglepetésemre. Azt vártam, hogy visszautasít minden védelmezést.
Hogy tehette? Ez az önző hülye! Hogy tehette ezt velünk? Rosalie fülsértő, gondolati sikoltozása áttört koncentrációmon keresztül.
„Nyugalom, Rose.” Hallottam Emmett suttogását az ebédlőn keresztül is. Karjai Rosalie köré fonódtak, hogy szorosan maga mellett tartsa – megfékezve őt.
Sajnálom, Edward – gondolta Alice bűnbánóan. Megtudta a beszélgetésetekből, hogy Bella túl sokat tud… és, nos, rosszabb is lehetett volna, ha nem mondom el neki az igazat. Hidd ezt el nekem.
Megremegtem attól a víziótól, ami ezt követte, mi is történhetett volna, ha elmondom Rosalie-nek még otthon, hogy Bella tudja, vámpír vagyok, ott, ahol Rosalie-nek nem kellett volna a látszattal törődnie. El kell rejtenem az Aston Martin-omat valahol az államon kívül, ha nem nyugszik le, mire a sulinak vége lesz. A kedvenc kocsim látványa, szétroncsolva és égve, felzaklatott, habár tudtam, megérdemlem a büntetést.
Jasper se volt boldogabb.
Majd később egyezkedem velük. Csak ennyi idő volt engedélyezve, hogy Bellával lehessek, és nem akartam elpazarolni ezt. És hallottam Alice emlékeztetőjét, miszerint még el kellett intéznem pár dolgot.
„Van még egy kérdésem hozzád.” Mondtam, miközben kizártam Rosalie hisztériáját.
„Mond.” Mondta Bella mosolyogva.
„Tényleg be kell menned Seattle-be most szombaton, vagy csak egy ürügy volt arra, hogy nemet mondhass a hódolóidnak?”
Grimaszolt. „Tudod, még nem bocsátottam meg a Tyler-es dolog miatt. A te hibád, hogy abba a gondolatba ringatta magát, hogy vele megyek a bálba.”
„Oh, talált volna esélyt nélkülem is, hogy megkérdezzen téged – csak látni akartam az arcodat.”
Felnevettem, emlékezve döbbent arckifejezésére. Semmit se mondtam még ezelőtt neki az én sötét történetemről, ami miatt olyan rémültnek látszott akkor. Az igazság nem ijesztette meg. Velem akart lenni. Elmezavar.
„Ha én kérdeztem volna meg, engem is elutasítottál volna?”
„Valószínűleg nem.” Mondta. „De később lemondtam volna – kitalált betegségre vagy kirándult bokára hivatkozva.”
Milyen furcsa. „Miért tetted volna ezt?”
Fejét csóválta, mintha csalódott lett volna, hogy nem értettem meg egyből. „Te még sose láttál testnevelés órán, gondolom, de azt gondoltam, megérted miért.”
Ah. „Arra a tényre utalsz, hogy nem vagy képes végigsétálni egy lapos, szilárd felületen anélkül, hogy ne esnél el valamiben?”
„Kétségkívül.”
„Ez nem lenne probléma. Minden a vezetésen múlik.”
A másodperc rövid töredékéig emlékeztem, milyen érzés volt a testét magam mellett tudni, miután ellöktem a közelgő furgon útjából. Erősebben tudtam emlékezni arra a szenzációs érzésre, mint a pánikra, vagy a kétségbeesésre, vagy a bosszúságra. Olyan meleg és olyan lágy volt, ahogy merev testemhez ért…
Visszarántottam magam az emlékből.
„De még nem mondtad –” Mondta gyorsan, megelőzve, hogy vitázzon velem az ügyetlenségéről, mivel szándékában állt azt tenni. „Mindenféleképpen Seattle-be akarsz menni, vagy bánnád, ha valami mást csinálnánk?”
Fondorlatos – választást adni neki anélkül, hogy lehetőséget kapna arra, hogy nélkülem töltse a napot. Aligha igazságos tőlem. De tettem neki egy ígéretet tegnap este… és tetszett az az ötlet, hogy teljesítsem is azt – majdnem annyira, mint ahogy megrémisztett.
A Nap sütni fog szombaton. Megmutathatom neki az igazi arcom, ha elég bátor leszek ahhoz, hogy elviseljem félelmét és undorát. Ismertem az igazi helyet, ahol megkockáztathatom…
„Nyitott vagyok a lehetőségekre.” Mondta Bella. „De kérnék egy szívességet.”
Egy feltételes igen. Mit akarhat tőlem?
„Mi az?”
„Vezethetek én?”
Ez most valami vicc lenne? „Miért?”
„Nos, többnyire azért, mert mikor elmondtam Charlie-nak, hogy Seattle-be megyek, kimondottan rákérdezett, egyedül megyek-e, és akkor még úgy volt. Ha megint megkérdezi, valószínűleg nem fogok hazudni, de nem hiszem, hogy megteszi, és ha a furgonomat a háznál hagyom, azzal csak szükségtelenül felhozódna a dolog. És azért is, mert a vezetésed megrémít.”
Forgattam a szemeimet. „Minden dolog velem kapcsolatban megrémiszthetne, de te a vezetési stílusom miatt aggódsz.” Valóban, az agya fordítva működik. Elégedetlenül csóváltam a fejem.
Edward – szólt sürgősen Alice.
Hirtelen a világos napsütést bámultam, belekerülve Alice egyik látomásába.
Az a hely volt, amit nagyon jól ismertem, a hely, ahová Bellát akartam vinni – egy kis rét, ahová senki se járt rajtam kívül. Egy csendes, szép hely, ahol az lehettem, aki vagyok – elég messze minden ösvénytől és emberi lakóhelytől, hogy elmém békében és csendben lehessen.
Alice is felismerte a helyet, mert már látott ott engem nem olyan régen egy másik látomásában – az egyik vibráló, határozatlan látomásában, amit Alice mutatott nekem azon a reggelen, mikor megmentettem Bellát a furgon elől.
Ebben a vibráló vízióban nem voltam egyedül. És most tisztán látható volt – Bella ott volt velem. Szóval elég bátor voltam. Engem nézett, szivárványszínek táncoltak arcán, szemei megfejthetetlenek.
Ez ugyanaz a hely – gondolta Alice, elméje tele volt félelemmel, ami nem illett a látomáshoz. Feszültség talán, de félelem? Mire értette, hogy ugyanaz a hely?
És aztán láttam.
Edward! Éles hangon tiltakozott. Szeretem őt, Edward!
Kizártam őt gonoszul.
Nem szerette úgy Bellát, ahogy én. Látomása lehetetlen volt. Rossz. Valahogy megvakulhatott, képtelenségeket látott.
Még egy fél másodperc se telt el. Bella kíváncsian fürkészte arcomat, várva, hogy jóváhagyjam a követelését. Látta a félelem szikráját, vagy túl gyors volt számára?
Rá fókuszáltam, a befejezetlen beszélgetésünkre, Alice-t és a selejtes, hazug látomását minél messzebb taszítottam gondolataimtól. Nem érdemelték meg a figyelmemet.
Azonban nem voltam képes fenntartani az incselkedésünk játékos hangzását.
„Nem akarod elmondani apádnak, hogy velem töltöd a napot?” Kérdeztem, komorság szivárgott a hangomba.
Megszabadultam a látomásoktól megint, próbáltam minél messzebb taszítani, hogy ne vibráljanak a fejembe.
„Charlie esetében a kevesebb mindig többet jelent.” Mondta Bella tényszerűen. „ Egyébként hova fogunk menni?”
Alice tévedett. Nagyot tévedett. Erre nem volt esély. És ez csak egy régi látomás volt, most már érvénytelen. Sok minden megváltozott azóta.
„Szép idő lesz.” Mondtam neki lassan, harcolva a pánikkal és a határozatlansággal. Alice tévedett. Úgy tehetnék, mintha semmit se hallottam vagy láttam volna. „Szóval távol kell maradnom a kíváncsi szemektől… és te velem lehetsz, ha akarsz.”
Bella azonnal megértette a jelentését; szemei élénkek és türelmetlenek voltak. „És megmutatod nekem, mire gondoltál a napsütéssel kapcsolatban?”
Talán, mint már annyiszor ezelőtt, reakciója az ellenkezője lesz annak, mint amit vártam tőle. Mosolyogtam ennek lehetőségén, harcoltam, hogy visszatérjek a könnyedebb pillanatba. „Igen. De…” Nem mondott igent. „Ha nem akarsz… egyedül lenni velem, akkor azt szeretném, hogy ne menj egyedül Seattle-be. Megborzongok a tragédia gondolatától, ami megtalálhat téged egy ekkora városban.”
Ajkait összenyomta; megsértődött.
„Phoenix háromszor nagyobb, mint Seattle – csak a lakosságot tekintve. Kiterjedése –”
„De úgy látszik, hogy Phoenix-ban még nem voltál a halál célpontja.” Mondtam félbevágva indoklását. „Szóval inkább szeretném, ha velem maradnál.”
Maradhat örökre, és még az se lenne elég hosszú idő.
Nem kellett volna így gondolkoznom. Kettőnknek nincs olyan, hogy örökké. Minden eltelt másodperc többet jelent, mint ezelőtt bármikor; minden pillanatban változik, míg én ugyanolyan maradok.
„Bármi is legyen, én nem bánom, hogy egyedül legyek veled.” Mondta.
Nem – mivel ösztönei visszafelé működtek.
„Tudom.” Sóhajtottam. „Azonban el kellene mondanod Charlie-nak.”
„Mégis mi okom lenne erre?” Kérdezte rémülten.
Rápillantottam, a látomás, amit nem tudtam igazán elnyomni, undorodva kavargott a fejemben.
„Egy kis ösztönzést adnál, hogy hozzalak vissza.” Sziszegtem. Meg kellene adnia nekem ezt – egy tanú, aki óvatosságra kényszerítene.
Miért erőltette rám Alice ezt a tudást?
Bella hangosan nyelt egyet, és bámult engem egy hosszú pillanatig. Mit láthatott?
„Úgy gondolom, kockáztatok.” Mondta.
Ugh! Örömét leli élete kockáztatásában? Egy kis adrenalin löketre vágyott?
Haragosan néztem Alice-re, aki szemembe nézett egy figyelmeztető pillantással. Mellette Rosalie dühösen nézett, de nem törődtem vele. Hagy tegye tönkre az autót. Az csak egy játékszer volt.
„Beszéljünk valami másról.” Javasolta Bella hirtelen.
Visszanéztem rá azon tűnődve, hogy vehette ennyire félvállról azt, ami igazán számított. Miért nem tekintett engem egy szörnyetegnek, ami voltam?
„Miről akarsz beszélni?
Szemei jobbra, majd balra fordultak, mintha azt figyelné, nem e hallgatnak ki minket. Biztos azt tervezte, hogy megoszt velem egy másik legenda alapú témát. Szemei megfagytak egy pillanatra és teste megdermedt, majd visszanézett rám.
„Miért mentetek Goat Rocks-ba múlt hétvégén… vadászni? Charlie azt mondta, hogy az nem jó hely a túrázáshoz, a medvék miatt.”
Olyan feledékeny. Rábámultam, egyik szemöldökömet felvontam.
„Medvék?” Zihálta.
Savanyúan elmosolyodtam, néztem, ahogy leesik neki. Emiatt most már komolyan fog venni? Bármi miatt is?
Rendezte arckifejezését. „Tudod, nincs még itt a medveszezon.” Mondta hevesen, szeme összeszűkült.
„Ha figyelmesen elolvasod, a törvény csak a fegyverrel történő vadászatot tartalmazza.”
Megint elvesztette az ellenőrzést az arcizmain egy pillanatra. Szája kinyílt.
„Medvék?” Mondta megint, ezúttal egy tapogatózó kérdésként, mint sem döbbent zihálásként.
„A medve Emmett kedvence.”
Szemeit figyeltem, hogy emésztik meg ezt.
„Hmm.” Motyogta. Beleharapott a pizzába, lefelé nézett. Gondolataiba merülve rágcsált, majd ivott egy kortyot.
„Szóval.” Mondta, és végül felnézett. „Mi a te kedvenced?”
Feltételeztem, hogy várnom kellett volna valami ilyesmit, de nem tettem. Bella mindig érdekes volt, legalábbis.
„Hegyi oroszlán.” Mondtam ridegen.
„Ah.” Mondta semleges hangon. Szívverése biztos és egyenletes maradt, mintha a kedvenc éttermeinkről beszélgetnénk.
Akkor rendben. Ha ilyen szokatlan módon akar viselkedni…
„Természetesen óvatosnak kell lennünk, nehogy hatással legyünk a környezetre meggondolatlan vadászatokkal.” Mondtam neki tárgyilagos és objektív hangon. „Olyan területekre próbálunk fókuszálni, ahol elszaporodtak a ragadozók – ha szükséges messzire is elmegyünk. Bőségesen van szarvas és antilop itt, és lesznek is, de hol van ebben a szórakozás?”
Udvarias érdeklődéssel hallgatott, mintha tanár lettem volna, aki leadja az anyagot. Mosolyognom kellett.
„Valóban, hol van.” Motyogta nyugodtan, megint beleharapott a pizzába.
„A kora tavasz Emmett kedvenc medveszezonja.” Mondtam a lecke folytatását. „Ekkor jönnek elő a téli állomból, így még inkább ingerlékenyek.”
„Hetven évvel később jártunk, és még mindig nem lépett túl azon, hogy elvesztette az első meccset.
„Semmi se nyújt nagyobb örömet, mint egy ingerlékeny medve.” Értett egyet Bella, komolyan bólintott.
Nem tudtam visszatartani nevetésem, miközben csóváltam a fejem logikátlan nyugalma miatt. Ezt biztos csak színleli. „Mond el, mit gondolsz igazából, kérlek.”
„Próbálom magam elé képzelni – de nem tudom.” Mondta, a ránc megjelent a szemei között. „Hogy tudtok vadászni medvékre fegyver nélkül?”
„Oh, vannak fegyvereink.” Mondtam neki, és feléje villantottam egy széles mosolyt. Azt vártam, hogy visszahőköl, de nagyon nyugodt maradt, engem figyelt. „Csak nem olyanok, amiket számításba vettek a vadászati törvény megírásakor. Ha láttál már valaha medvetámadást a televízióban, akkor el tudod képzelni Emmett-et vadászás közben.”
Arra az asztalra nézett, ahol a többiek ültek, és megborzongott.
Végre. És aztán nevettem magamon, mert tudtam, hogy egy részem azt kívánta, bárcsak ilyen feledékeny maradna.
Sötét szeme tág és mély volt, miközben engem bámult most. „Te is olyan vagy, mint egy medve?” Kérdezte majdnem suttogva.
„Inkább, mint egy oroszlán, vagyis a többiek azt mondják.” Mondtam neki, arra törekedve, hogy tárgyilagosnak tűnjek. „Talán a kedvencünk mutatja, milyenek vagyunk.”
Szája sarka kicsit felhúzódott. „Talán.” Ismételte. És aztán oldalra hajtotta fejét, és a kíváncsiság hirtelen tisztán látszott a szemeiben. „Ez olyan valami, amit látnom kellene?”
Nem volt szükségem Alice képeire ahhoz, hogy lássam ezt a horrort – képzelőerőm is elég volt.
„Teljesen kizárt.” Mordultam rá.
Elhajolt tőlem, szemei elképedtek és rémültek voltak.
Én is hátradőltem, teret engedve közénk. Soha nem fogja látni, igaz? Nem tesz meg semmit annak érdekében, hogy segítsen nekem életben tartani őt.
„Túl ijesztő számomra?” Kérdezte egyenletes hangon. Szíve azonban még mindig kétszer olyan gyorsan vert.
„Ha az lenne, elvinnélek már ma este.” Vágtam vissza. „Szükséged van egy egészséges adag félelemre. Semmi se lenne hasznosabb számodra.”
„Akkor miért?” Követelte rendíthetetlenül.
Sötéten bámultam őt, azt várva, hogy féljen. Én féltem. Túl tisztán el tudtam képzelni, hogy Bella mellettem van, mikor vadászok…
Szemei kíváncsiak, türelmetlenek maradtak, semmi több. Várta a választ, nem adta fel.
De az időnk lejárt.
„Később.” Csattantam fel, és lábra álltam. „El fogunk késni.”
Megzavarodva körbenézett, mintha elfelejtette volna, hogy ebédelni voltunk. Mintha elfelejtette volna, hogy egyáltalán iskolába voltunk – meglepődött, hogy nem egyedül voltunk valami privát helyen. Pontosan megértettem ezt az érzést. Nehéz volt emlékezni a világ többi részére, mikor vele voltam.
Gyorsan felállt, és táskáját átvetette a vállán.
„Akkor később.” Mondta, és láttam a határozottságot a szavaiban, számon fogja kérni rajtam.


12. Bonyodalmak

Bella és én csendben sétáltunk a biológia órára. Próbáltam koncentrálni abban a pillanatban a mellettem lévő lányra, valami valóságosra és megbízhatóra, bármire, ami távol tarthatta Alice félrevezető, értelmetlen látomását a fejemtől.
Elmentünk Angela Weber mellett, aki a járdán időzött, és éppen egy matematikai feladatot vitatott meg egy fiúval. Felületesen átvizsgáltam gondolatait, még több csalódást várva, de meglepődtem reménytelenül vágyódó hangjától.
Ah, szóval volt valami, amit Angela akart. Sajnos az nem olyan volt, amit könnyű lett volna ajándéknak csomagolva átadni.
Különös módon vigaszt éreztem abban a pillanatban, hogy hallottam Angela reménytelen sóvárgását. Egy hasonlóság - Angela nem tudhatta, hogy én is azon megyek át - és abban a pillanatban együtt éreztem azzal a kedves emberlánnyal.
Bizarr módon vigasztalt voltam, tudván, hogy nem én voltam az egyetlen, aki egy tragikus szerelmi történetet élt át. Szívet tépő fájdalom mindenfelé.
A következő másodpercben hirtelen és teljesen ingerült lettem. Mert Angela történetének nem kellett volna tragikusnak lennie. Angela ember volt és a fiú is, és a kettejük közötti különbség - ami Angela fejében leküzdhetetlennek tűnt – nevetséges volt, igazán nevetséges az én helyzetemhez képest. Nem volt értelme az ő összetört szívének. Micsoda pazarló szomorúság, mikor nem volt megalapozott oka arra, hogy ne azzal legyen, akit akart. Miért ne lehetett volna meg neki, amit akart? Miért ne lehetett volna ennek a történetnek boldog vége?
Akartam adni neki egy ajándékot… Nos, megadhatnám neki azt, amit akart. Tudván, hogy mit tudtam tenni az emberek természetével, valószínűleg nem lehetett olyan bonyolult ezt végrehajtani. Átvizsgáltam az Angela mellett álló fiú tudatát, szerelmének tárgyát, és nem tűnt vonakodónak, nála is csak az okozott nehézséget, mint Angelánál. Reménytelen és beletörődő volt.
Minden, amit tennem kellett, csak annyi volt, hogy elültessem a sugallatot…
A terv könnyen alakot öltött, a forgatókönyv magát írta az én erőfeszítésem nélkül. Szükségem volt Emmett segítségére – rávenni erre volt az egyetlen igazi nehézség. Az emberi természetet annyival könnyebb volt befolyásolni, mint a vámpírok természetét.
Meg voltam elégedve a megoldásommal, az Angelának szánt ajándékommal. Ez egy hatásos elterelés volt a saját problémáimról. Azokat is ilyen egyszerűen helyre lehetett hozni?
Hangulatom kissé feljavult, miközben Bella és én elfoglaltuk helyünket. Talán pozitívabbnak kellett volna lennem. Talán volt valami megoldás valahol számunkra is, ami elkerült engem, úgy, mint ahogy Angela nyilvánvaló megoldása is olyan észrevehetetlen volt számára. Nem valószínű… De miért pazaroljam az időt reménytelenségre? Nem volt vesztegetnivaló időm, ha azt Bellával tölthettem. Minden másodperc számított.
Mr. Banner belépett a terembe, maga után húzva egy ősrégi TV-t és videó lejátszót. Átugrott egy leckét, ami fölöttébb nem érdekelte – genetikai rendellenességek – azzal, hogy egy filmet játszik le nekünk a következő három napban. A ’Lorenzo olaja’ nem volt egy vidám darab, de ez nem állította meg az izgalmat a teremben. Se jegyzet, se dolgozati anyag. Három szabad nap. Az emberek ujjongtak.
Számomra nem számított egyik tekintettben se. Nem terveztem bármire is figyelni, csak Bellára.
Ma nem húztam el messzire a székem az övétől, hogy teret hagyjak magamnak a levegővételhez. Helyette közel ültem hozzá, mint ahogy minden normális ember tette volna. Közelebb, mint ahogy a kocsiban ültünk, elég közel, hogy bal oldalam érezze a bőréből áramló forróságot.
Furcsa tapasztalat volt, egyszerre élvezetes és idegtépő, de jobban szerettem ezt, mint hogy egymással szemben ültünk volna. Ez több volt, mint amihez hozzászoktam, és mégis arra eszméltem rá, hogy ez se volt elég. A vonzás annál erősebb volt, minél közelebb kerültem hozzá.
Azzal vádoltam, hogy vonzotta a veszélyt. Épp most, úgy tűnt, hogy ez szó szerint igaz volt. Én voltam a veszély, és minden centivel, amivel közelebb engedtem magam hozzá, vonzódása nagymértékben növekedett.
És ezután Mr. Banner lekapcsolta a világítást.
Különös volt, hogy ez mennyit változtatott mindenen, tekintettbe véve, hogy a fény hiánya nem sokat jelentett a szemeimnek. Még mindig ugyanolyan tisztán láttam, mint azelőtt. A szoba minden részlete világos volt előttem.
Szóval miért jelent meg ez a hirtelen elektromos vibrálás a levegőben, a sötétben, ami nem is volt sötét számomra? Azért volt, mert tudtam, hogy én voltam az egyetlen, aki tisztán látott? Hogy Bella és én láthatatlanok voltunk a többiek számára? Mint ha egyedül lettünk volna, csak mi ketten, elrejtőzve a sötét teremben, olyan közel ülve egymáshoz…
A kezem felé mozdult az engedélyem nélkül. Csak megérinteni a kezét, megfogni azt a sötétségben. Nincs hiba. Megígértem magamnak, hogy nem követek el hibákat, nem számított, hogy azok milyen minimálisnak is tűntek. Ha megfogom a kezét, csak többet fogok akarni – még egy jelentéktelen érintést, még közelebb kerülni hozzá. Éreztem ezt. Egy újfajta vágy növekedett bennem, azon munkálkodva, hogy elnyomja önuralmamat.
Nincs hiba.
Bella keményen összefonta karjait a mellkasa körül, és kezeit ökölbe szorította, mint ahogy én is.
Mire gondol? Oda akartam súgni neki a szavakat, de a terem túl csendes volt még ahhoz is, hogy sikerüljön egy suttogós beszélgetést lefolytatni.
A film elkezdődött, megvilágítva egy kicsit a sötétséget. Bella rám pillantott. Észrevette a merevséget, ahogy testemet tartottam – úgy mint ő – és mosolygott. Ajkai kissé szétváltak, és szemei tele voltak meleg csábítással.
Vagy talán csak azt láttam, amit akartam látni.
Visszamosolyogtam; légzése erőtlen zihálássá vált és gyorsan elnézett rólam.
Ez csak rontott a helyzeten. Nem ismertem a gondolatait, de hirtelen biztos voltam abban, hogy igazam volt azelőtt, és hogy azt akarta, hogy érintsem meg. Ő is érezte ezt a veszélyes vágyat, mint ahogy én is.
A teste és az én testem között az elektromosság tovább vibrált.
Nem mozdult meg egész óra alatt, tartva feszes, szabályozott testtartását, mint ahogy én a sajátomat. Egyszer-egyszer felém pillantott, és a vibráló áramlat megrázott egy hirtelen lökéssel.
Az óra haladt – lassan, és mégse elég lassan. Ez annyira új volt, ott tudtam volna így ülni vele napokig, csak hogy teljesen megtapasztaljam ezt az érzést.
Volt egy tucat különböző vitám magammal, míg a percek teltek, az ésszerűség küzdött a vágyakozással, miközben próbáltam megindokolni a megérintését.
Végül Mr. Banner megint felkapcsolta a világítást.
A világos, fluoreszkáló fényben a terem légköre visszaváltozott normálissá. Bella felsóhajtott és kinyújtózkodott, maga előtt hajlítgatva ujjait. Biztos kényelmetlen volt neki ilyen sokáig tartani azt a testtartást. Nekem egyszerűbb volt – a mozdulatlanság természetes volt számomra.
Kuncogtam a megkönnyebbült arckifejezésén. „Nos, ez érdekes volt.”
„Umm.” Motyogta, tisztán megértve, hogy mire is utaltam, de nem fűzött hozzá semmit. Mit meg nem adnék, hogy halljam, mit gondol éppen most.
Felsóhajtottam. Egy kívánság se segíthetett ezen.
„Mehetünk?” Kérdeztem már felállva.
Grimaszolt és bizonytalanul állt lábaira, kezeit széttárta, mint ha attól félt volna, hogy elesik.
Felajánlhattam volna a kezemet. Vagy azt a kezemet a könyöke alá tehettem volna – csak könnyedén – és megtámaszthattam volna. Bizonyosan nem lett volna olyan rettenetes vétség…
Nincs hiba.
Nagyon csendes volt, miközben a testnevelés terem felé sétáltunk. A ránc a szemei között bizonyíték volt, egy jel, hogy belemélyült gondolataiba. Én is erősen gondolkodtam.
Bőrének egyszeri megérintése nem árthatott neki, állította ezt az önző felem.
Könnyedén mérsékelhettem volna kezem nyomóerejét. Ez nem volt egészen bonyolult, amíg határozottan kontrol alatt álltam. Tapintó érzékelésem kifinomultabb volt, mint egy emberé. Egy tucat kristálykehellyel tudtam zsonglőrködni anélkül, hogy bármelyik is eltört volna. Végig tudtam simítani egy szappanbuborékot anélkül, hogy az kipukkant volna. Amíg határozottan kontrol alatt álltam…
Bella olyan volt, mint egy szappanbuborék – törékeny és múlandó. Átmeneti.
Meddig tudom megindokolni jelenlétemet az ő életében? Mennyi időm van még? Lesz még egy ilyen lehetőségem, mint ez a lehetőség, mint ez a pillanat, mint ez a másodperc? Nem lesz mindig a karjaim közelében…
Bella szembefordult velem a testnevelés terem előtt, és szemei kitágultak az arckifejezésem láttán. Nem beszélt. Magamat néztem a szemében visszatükröződve és láttam, hogy saját szemeimben küzdelem tombolt. Figyeltem az arcom változását, miközben jobbik felem elvesztette a vitát.
A kezem felemelkedett anélkül, hogy erre tudatos parancsot kapott volna. Olyan finoman - mint ha Bella a legvékonyabb üvegből lett volna, mint ha olyan törékeny lenne, mint egy buborék – simították végig ujjaim a meleg bőrét, ami az arccsontját fedte be. Felforrósodott bőre az érintésem alatt, és éreztem vérének lüktetését az áttetsző bőre alatt.
Elég – utasítottam magamat, habár kezem égett a vágytól, hogy végigsimítsa egész arcát. Elég.
Nehezemre esett visszahúzni kezemet, megállítani magamat, nehogy még közelebb menjek hozzá. Azonnal ezer különböző lehetőség futott át az agyamon – ezer különböző módja megérintésének. Az ujjhegyem végigjárná ajkainak körvonalait. Tenyeremet az álla alá helyezném. Kihúznám hajából a hajcsatot és hagynám azt kezembe zuhanni. Karjaimat csípője köré fonnám, szorosan testem mellett tartva őt.
Elég.
Kényszerítettem magamat, hogy forduljak el és menjek minél távolabb tőle. Testem mereven mozgott – vonakodva.
Elmémet hátra hagytam, hogy figyelhessem Bellát, miközben sebesen elsétáltam, majdnem futottam a kísértés elől. Elkaptam Mike Newton gondolatait – azok voltak a leghangosabbak – miközben Bellát figyelte, aki szórakozottan elsétált mellette, szemei életlenek és arca vörös volt. Mike mogorván nézett és hirtelen a nevemet átkozta a fejében; nem tudtam elfojtani apró vigyoromat erre reagálva.
Kezem bizsergett. Meghajlítgattam, majd ökölbe szorítottam, de tovább égett fájdalommentesen.
Nem, nem sértettem meg – de megérintése mégis hiba volt.
Úgy éreztem, mint ha tűzben állnék – mint ha a torkomban lévő égető szomjúság szétterjedt volna egész testemben.
Legközelebb, mikor ilyen közel leszek hozzá, képes leszek megállni, hogy ne érintsem meg? És ha meg is érintem, meg tudok állni annyinál?
Nincs több hiba. Ennyi volt. Őrizd meg az emléket, Edward – mondtam magamnak gyászosan. És tartsd a kezeidet magad mellett. Ennyi, vagy muszáj lesz kényszerítenem magam, hogy elmenjek… valahogy. Mert nem engedhettem magam közel hozzá, ha ragaszkodom a hibákhoz.
Mély levegőt vettem és próbáltam egyensúlyba hozni gondolataimat.
Emmett utolért az angol épületnél.
„Hé, Edward.” Jobban néz ki. Furcsán, de jobban. Boldog.
„Hé, Em.” Boldognak tűntem? Feltételeztem, a fejemben lévő zűrzavar ellenére, tényleg úgy éreztem magam.
Tartsd a szádat csukva, kölyök. Rosalie ki akarja tépni a nyelvedet.
Felsóhajtottam. „Sajnálom, hogy magadra hagytalak ezzel a helyzettel. Mérges vagy rám?”
„Nem. Rose túlteszi majd magát rajta. Ez amúgy is elkerülhetetlen volt.” Azok után, amit Alice látott közeledni…
Alice látomása nem azok voltak, amire ebben a pillanatban gondolni akartam. Előre néztem, fogaim megint összecsattantak.
Miközben valami elterelő gondolatot kerestem, elkaptam Ben Cheney alakját belépni a spanyol terembe épp előttünk. Ah – itt volt a lehetőségem, hogy megadjam Angelának az ajándékát.
Megálltam és megragadtam Emmett karját. „Várj egy pillanatot.”
Mi van?
„Tudom, hogy nem érdemlem meg, de megtennél nekem egy szívességet?”
„Mit is?” Kérdezte kíváncsian.
Egy szuszra – és olyan sebességgel, hogy érthetetlenné váltak a szavak az emberek számára, nem számítva, hogy azok hangosan lettek kimondva – elmagyaráztam neki, mit is akarok.
Döbbenten nézett rám, mikor befejeztem, gondolatai olyan zavartak voltak, mint az arca.
„Szóval?” Buzdítottam. „Segítesz nekem?”
Beletelt neki egy percbe, mire válaszolt. „De miért?”
„Ugyan, Emmett. Miért ne?”
Ki vagy te és mit csináltál a testvéremmel?
„Nem te vagy az, aki azért panaszkodik, hogy a suli mindig ugyanolyan? Ez egy kicsit más, igaz? Tekintsd úgy, mint egy kísérletet – egy kísérlet az emberi természetről.”
Még egy pillanatig bámult rám, mielőtt belement volna. „Nos, ez tényleg más, elismerem… Oké, rendben.” Emmett felhorkant, majd megvonta a vállát. „Segítek neked.”
Rávigyorogtam, egyre nagyobb lelkesedést éreztem a tervemmel kapcsolatban most, hogy ő is benne volt. Rosalie egy büntetés volt, de mindig tartozni fogok neki azért, mert Emmett-tett választotta; senkinek se volt jobb bátyja, mint nekem.
Emmett-nek nem volt szüksége gyakorlásra. Egyszer elmondtam neki a mondatait suttogva, miközben besétáltunk a terembe.
Ben már a helyén volt, pont mögöttem ült, összerendezte a házi feladatát, hogy beadhassa. Emmett és én leültünk és ugyanazt megcsináltuk. A terem még nem csendesedett el; a halk beszélgetések zaja addig folytatódott, míg Mrs. Goff figyelmet nem kért. Nem sietett, épp akkor javította ki a múlt órai teszteket.
„Szóval.” Mondta Emmett, hangja hangosabb volt, mint arra szükség lett volna – ha tényleg csak nekem beszélt volna. „Elhívtad már Angela Webber-t?”
A mögöttem lévő papírsusogás hangja hirtelen elállt, miközben Ben megdermedt, figyelmét a mi beszélgetésünkre fordította.
Angela? Angeláról beszélnek?
Remek. Felkeltettük érdeklődését.
„Nem.” Mondtam, lassan megráztam a fejem sajnálkozva.
„Miért nem?” Rögtönözte Emmett. „Gyáva vagy?”
Rágrimaszoltam. „Nem. Úgy hallottam, valaki más érdekli.”
Edward Cullen el akarta hívni Angelát? De… Nem. Nem tetszik ez nekem. Nem akarom Angela közelében látni. Ő… nem neki való. Nem… biztonságos.
Nem számítottam az udvariasságra, a védelmező ösztönre. Arra törekedtem, hogy féltékeny legyen. De akárhogy is, működött a dolog.
„Hagyod, hogy ez megállítson téged?” Kérdezte Emmett gúnyosan, megint rögtönözve. „Nem vagy kész egy kis versenyre?”
Rámeredtem, de felhasználtam, amit adott nekem. „Nézd, gondolom tényleg kedveli ezt a Ben gyereket. Nem fogom megpróbálni meggyőzni őt. Vannak más lányok is.”
A mögöttem lévő székről érkező reakció felvillanyozó volt.
„Ki?” Kérdezte Emmett visszatérve a forgatókönyvhöz.
„A labortársam azt mondta, valami Cheney nevű gyerek. Nem hiszem, hogy tudom ki is az.”
Elharaptam a mosolyom. Csak a dölyfös Cullen-eknek sikerülhet azt színlelni, hogy nem ismernek mindenkit ebben az apró iskolában.
Ben feje kavargott a döbbenettől. Én? Edward Cullen helyett? De miért kedvelne engem?
„Edward.” Motyogta Emmett egy kicsit halkabban, szemét a fiú felé forgatva. „Pont mögötted ül.” Tátogta, olyan nyilvánvalóan, hogy az emberek könnyedén leolvashatták a szavakat a szájáról.
„Oh.” Motyogtam vissza.
Megfordultam a székemen és rápillantottam egyszer a mögöttem lévő fiúra. Egy pillanatra a szemüveg mögötti fekete szemek megrémültek, de aztán megmerevedett és kiegyenesítette keskeny vállát, megsértve az én tisztán lebecsmérlő értékelésemtől. Álla előre ugrott és egy dühroham sötétítette el aranybarna bőrét.
„Huh.” Mondtam pökhendien, miközben visszafordultam Emmett-hez.
Azt hiszi, hogy jobb nálam. De Angela szerint nem. Majd én megmutatom neki…
Tökéletes.
„Habár nem azt mondtad, hogy Yorkie-t viszi a táncra?” Kérdezte Emmett, felhorkant, miközben kimondta a fiú nevét, mint ha kigúnyolná annak esetlenségét.
„Az kétségtelenül egy csoportos döntés volt.” Biztos akartam lenni abban, hogy Ben ezt egyértelműen megtudja. „Angela félénk. Ha B – nos, ha az a fiú nem meri elhívni, Angela se fogja soha.”
„Te szereted a félénk lányokat.” Mondta Emmett visszatérve a rögtönzéshez. A csendes lányokat. Az olyan lányokat… hmm, nem is tudom. Talán, mint Bella Swan?
Rávigyorogtam. „Pontosan.” Aztán visszatértem az előadásunkhoz. „Talán Angela belefárad a várakozásba. Talán elhívom majd a bálba.”
Nem, nem fogod – gondolta Ben felegyenesedve a székén. Szóval mi van, ha Angela sokkal magasabb, mint én? Ha őt ez nem érdekli, akkor engem se. Ő a legkedvesebb, a legokosabb, a legcsinosabb lány az iskolában… és ő engem akart.
Kedveltem ezt a Ben-t. Okos és jóhiszemű volt. Talán még meg is érdemelt egy olyan lányt, mint Angela.
Adtam egy pacsit Emmett-nek az asztal alatt, miközben Mrs. Goff felállt és üdvözölte az osztályt.
Oké, elismerem – ez tényleg vicces volt – gondolta Emmett.
Mosolyogtam magamban, örültem, hogy meg tudtam teremteni egy szerelmes történet boldog végét. Biztos voltam benne, hogy Ben véghezviszi feladatát, és Angela megkapja a névtelen ajándékomat. Adósságomat törlesztettem.
Hogy lehetnek az emberek annyira buták hagyni, hogy egy tizenöt centis magasságkülönbség tönkretegye boldogságukat.
Sikeremtől jó hangulatom lett. Megint mosolyogtam, miközben befészkeltem magam a székembe és felkészültem a szórakozásra. Hiszen, mint ahogy Bella arra rámutatott az ebédnél, még sose láttam őt ezelőtt testnevelés órán mozogni.
Mike gondolatait volt a legkönnyebb kiszűrni a hangok csobogásából, ami elöntötte a tornatermet. Elméje túlságosan is ismerőssé vált az elmúlt pár hétben. Egy sóhajjal beletörődtem, hogy rajta keresztül hallgatózzak. Legalább abban biztos voltam, hogy figyelni fog Bellára.
Éppen időben érkeztem, hogy halljam Mike felajánlását, hogy lesz ő Bella tollaslabda társa; miközben ezt javasolta, más partnerek is átfutottak az agyán. Mosolyom elhalványult, fogaim összecsattantak, és emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Mike Newton megölése nem egy megengedett lehetőség.
„Köszönöm, Mike – nem kell ezt tenned, tudod.”
„Ne aggódj, majd elugrom az utadból.”
Egymásra vigyorodtak, és számos baleset – mindig valami kapcsolatban voltak Bellával – villant át az agyában.
Mike először egyedül játszott, miközben Bella a pálya hátsó részén tétovázott, óvatosan tartva az ütőjét, mint ha az valami fegyver lenne. Aztán Clapp edző odabandukolt és utasította Mike-ot, hogy hagyja Bellát is játszani.
Hűha – gondolta Mike, miközben Bella elindult előre egy sóhaj közepette, ütőjét ügyetlen szögben tartva.
Jennifer Ford egyenesen Bella felé adogatott önelégülten. Mike látta, hogy Bella megindul a labda felé, meglendítve az ütőjét méterekkel a cél előtt, és Mike rohant, hogy megpróbálja megmenteni a röptét.
Riadtan figyeltem Bella ütőjének röppályáját. Nekiütközött a feszes hálónak és visszapattant hozzá, megütve homlokát, mielőtt még továbbrepült volna, hogy nekicsapódjon Mike karjának egy harsogó puffanással.
Ow. Ow. Ungh. Ez nyomot fog hagyni.
Bella homlokát masszírozta. Nehéz volt a helyemen maradni, ahová tartoztam, tudván, hogy megsérült. De mit tehetnék, ha ott lennék? És nem tűnt komoly sérülésnek… Tétováztam és figyeltem. Ha tovább szándékozna játszani, gyártanom kell egy ürügyet, amivel kimenekíthetném az órájáról.
Az edző felnevetett. „Sajnálom, Mike.” Ez a lány a legrosszabb balszerencsével megáldott ember, akit valaha láttam. Nem lenne szabad a többiek közelébe engedni…
Szándékosan hátat fordított és továbbment, hogy a többi meccset figyelje, így Bella visszatérhetett a korábbi néző szerepkörébe.
Ow – gondolta Mike megint karja masszírozása közben. Odafordult Bellához. „Jól vagy?”
„Igen, és te?” Kérdezte szégyenlősen, elpirulva.
„Azt hiszem, kibírom.” Ne akarj úgy hangzani, mint egy bőgőmasina. De, apám, ez fáj!
Mike körözött egyet a karjával, összerezzenve.
„Én majd itt maradok hátul.” Mondta Bella, zavartság és bosszúság tükröződött az arcán, a fájdalom helyett. Talán Mike kapta a nagyját. Természetesen azt reméltem, hogy ez volt a helyzet. Legalább Bella nem játszott többet. Ütőjét óvatosan a háta mögött tartotta, szemei bűntudatot tükröztek… Nevetésemet köhögésnek kellett álcáznom.
Mi ilyen vicces? – akarta tudni Emmett.
„Majd később elmondom.” Motyogtam.
Bella nem szállt be újra a játékba. Az edző nem figyelt rá és hagyta Mike-ot egyedül játszani.
Átfutottam a tesztet az óra végén, és Mrs. Goff hamarabb elengedett. Elszántan hallgattam Mike-ot, miközben átsétáltam az udvaron. Úgy döntött, hogy szembesíti Bellát velem kapcsolatban.
Jessica megesküdött, hogy járnak. Miért? Miért kellett pont Bellát felszednie?
Nem vette észre az igazi jelenséget – hogy Bella szedett fel engem.
„Szóval.”
„Szóval mi?” Kíváncsiskodott Bella.
„Te és Cullen, huh?” Te és az a torzszülött. Gondolom, ha egy gazdag srác ilyen fontos számodra…
Fogaimat csikorgattam a lealacsonyító feltételezése miatt.
„Ez nem a te dolgod, Mike”
Védekező. Szóval igaz. Fenébe. „Nem tetszik ez nekem.”
„Nem is kell.” Csattant fel.
Miért nem látja, hogy milyen cirkuszi mutatványos is ő? Mint mindannyian. Ahogy Bellát bámulja. A hideg futkos a hátamon. „Úgy néz rád, mint… mint ha meg akarna enni.”
Összerezzentem, vártam a válaszát.
Arca élénk piros lett, ajkait összeszorította, mint ha visszatartotta volna a légzését. Aztán hirtelen egy vigyor terült el az ajkain.
Most meg nevet rajtam. Nagyszerű.
Mike elfordult, gondolatai mogorvák, és elballagott átöltözni.
Nekidőltem a tornaterem falának és próbáltam lecsillapítani magam.
Hogy nevethetett Mike vádján – ami olyan jól célzott volt, hogy már kezdtem aggódni, Forks túl sokat tud… Miért nevetett azon az ötleten, hogy megölhetném, mikor tudta, hogy ez teljesen igaz? Hol volt ebben a humor?
Mi a baj vele?
Beteges humorérzéke volt? Ez nem illet a róla kialakított elképzelésembe, de hogy lehetnék ebben biztos? Vagy talán az ábrándozásom a szeleburdi angyalról igaz volt egy dolog tekintetében, abban, hogy egyáltalán nem érzékeli a veszélyt. Bátor – ez volt az egyik szó erre. Mások azt mondanák hülye, de tudtam, milyen okos is ő. Habár nem számít mi volt az oka, a félelemhiánya vagy csavart humorérzéke nem tett jót neki. Ez a különös hiányosság kevert őt állandóan veszélybe? Talán mindig szüksége lesz rám itt…
Mint ezelőtt, hangulatom szárnyalt.
Ha fegyelmezni tudnám magam, ha biztonságos tudnék lenni, akkor talán megoldható lenne, hogy vele maradjak.
Mikor Bella kisétált a tornaterem ajtaján, vállai merevek voltak és alsó ajka megint fogai közzé szorultak – a nyugtalanság jele. De amint pillantásunk találkozott, merev válla elernyedt és széles mosoly terült el az arcán. Különösen békés arckifejezés volt. Átsétált hozzám tétovázás nélkül, és csak akkor állt meg, mikor már olyan közel volt, hogy testének melege úgy öntött el, mint egy szökőár.
„Szia.” Suttogta.
A boldogság, amit éreztem ebben a pillanatban megint példanélküli volt.
„Hello.” Mondtam, és aztán – mert a hangulatom hirtelen olyan derűs lett, nem tudtam ellenállni, hogy ne incselkedjek vele – hozzátettem. „Milye volt a tornaóra?”
Mosolya megingott. „Remek.”
Gyenge hazudozó volt.
„Tényleg?” Kérdeztem, erőltetve a témát – még mindig aggódtam a feje miatt; fájdalma volt? – de aztán Mike Newton gondolatai olyan hangosak voltak, hogy megzavarták koncentrációmat.
Gyűlölöm őt. Bárcsak meghalna. Remélem, nekivezeti a csillogó autóját egy sziklának. Miért nem tudja csak békén hagyni? Maradjon a saját fajtájával – a torzszülöttekkel.
„Mi az?” Követelte Bella.
Szemeim életlenül az arcát bámulták. Nézte Mike elvonuló alakját, és aztán megint rám nézett.
„Newton kezd az idegeimre menni.” Ismertem be.
Szája kinyílt, és mosolya eltűnt. Biztos elfelejtette, hogy megvolt rá a képességem, hogy végigfigyeljem az utolsó gyászos óráját, vagy remélte, hogy nem használtam azt. „Nem hallgatóztál megint?”
„Hogy van a fejed?”
„Hihetetlen vagy!” Mondta fogain keresztül, és aztán elfordult tőlem és nagy lépésekkel dühösen haladt a parkoló felé. Bőre sötét vörös lett – zavarban volt.
Tartottam vele a lépést, remélve, hogy dühe hamar elmúlik. Általában gyorsan meg szokott bocsátani nekem.
„Te említetted, hogy még sose láttalak tornaórán.” Magyaráztam. „Kíváncsi lettem.”
Nem válaszolt, szemöldökeit összehúzta.
Hirtelen megállt a parkolóba, mikor észrevette, hogy a kocsimhoz vezető utat elzárta egy fiú tanulókból álló tömeg.
Kíváncsi vagyok, milyen gyorsan tudnak ezzel menni…
Nézd azt a SMG váltókarokat. Még sose láttam ezeket magazinon kívül…
Szép oldalrácsok…
Persze bárcsak lenne hatvan ezer dollárom szanaszét…
Pontosan ezért volt jobb, hogy Rosalie csak városon kívül használta a kocsiját.
Átpréseltem magam a kíváncsi fiúkból álló tömegen a kocsimig; egy pillanat tétovázás után Bella követett.
„Feltűnő.” Motyogtam, miközben beültem.
„Milyen fajta kocsi ez?” Kíváncsiskodott Bella.
„Egy M3-as.”
Homlokát ráncolta. „Nem beszélek ’Kocsi és Vezető’ nyelven.”
„Ez egy BMW.” Forgattam szemeimet, és aztán arra figyeltem, hogy tolatás közben senkit se üssek el. Pár fiúra rá kellett szegeznem szemeimet, mivel nem voltak hajlandók elmozdulni az utamból. Egy fél másodpercnyi találkozás a tekintetemmel elég volt, hogy meggyőzzem őket.
„Még mindig dühös vagy?” Kérdeztem Bellát. Ráncai kisimultak.
„Határozottan.” Válaszolta röviden.
Felsóhajtottam. Talán nem kellett volna felhoznom. Oh, nos. Megpróbálhattam jóvátenni. „Megbocsátasz nekem, ha elnézést kérek?”
Gondolkozott ezen egy pillanatig. „Talán… ha úgy is gondolod.” Döntötte el. „És ha megígéred, hogy nem teszed meg ismét.”
Nem fogok hazudni neki, és nem volt rá mód, hogy egyetértsek ezzel. Talán ha felajánlok neki egy különböző cserét.
„Mit szólsz ahhoz, hogy tényleg úgy értem, és hagyom, hogy te vezess szombaton?” Megrezzentem magamon belül erre a gondolatra.
A redő megint megjelent szemei között, miközben átgondolta az új alkut. „Megegyeztünk.” Mondta egy pillanatnyi gondolkozás után.
Most pedig a bocsánatkérésem… még sose próbáltam elkápráztatni Bellát szánt szándékkal ezelőtt, de most jó alkalmam volt rá. Mélyen a szemeibe néztem, miközben elhajtottam az iskolától, azon tűnődve, vajon jól csináltam-e. A legmeggyőzőbb hangomat használtam.
„Akkor nagyon sajnálom, hogy felzaklattalak.”
Szívverése hangosabban zakatolt, mint azelőtt, és a ritmusa hirtelen szaggatott lett. Szemei kitágultak, kicsit kábán néztek.
Félig mosolyogtam. Úgy tűnt, jól csinálom. Természetesen nekem is nehézséget okozott levenni a tekintetemet a lányról. Egyformán el voltunk kápráztatva. Jó dolog volt, hogy fejből ismertem ezt az utat.
„És a küszöbödnél leszek kora szombat reggel.” Tettem hozzá, befejezve a megállapodást.
Gyorsan pislogott, megrázta a fejét, mint ha úgy kitisztulna az. „Um.” Mondta. „Az nem segítene Charlie helyzetén, ha egy titokzatos Volvo maradna a felhajtón.”
Ah, milyen keveset tud rólam. „Nem szándékoztam kocsival menni.”
„Hogy –” Kezdte el kérdezni.
Félbeszakítottam. A választ nehéz lett volna elmagyarázni annak bemutatása nélkül, és most alig alkalmas rá az idő. „Ne aggódj emiatt. Ott leszek kocsi nélkül.”
Oldalra döntötte fejét, és keresgélt egy másodpercig, mint ha többet akart volna kiszedni belőlem, de aztán meggondolta magát.
„Most már később van?” Kérdezte, emlékeztetve engem a mai befejezetlen beszélgetésünkre az ebédlőből; ejtett egy bonyolult kérdést, csak hogy visszatérjen egy másikhoz, ami még kevésbé volt rokonszenves.
„Gondolom, most már később van.” Értettem egyet vonakodóan.
A háza elé parkoltam le, feszült voltam, hogy is magyarázzam el neki… anélkül, hogy irtózatos természetemet túlságosan nyilvánvalóvá tenném, anélkül, hogy újra megijeszteném. Vagy ez helytelen volt? Lekicsinyíteni a sötét oldalamat?
Ugyanazzal az udvarias érdeklődéssel várt, mint amit ebédnél mutatott. Ha kevésbé lettem volna nyugtalan, esztelen nyugalma még meg is nevetett volna.
„És te még mindig tudni akarod, miért nem láthatsz vadászat közben?” Kérdeztem.
„Nos, főképp a reakciód miatt lettem kíváncsi.” Mondta.
„Megijesztettelek?” Kérdeztem, biztos voltam benne, hogy tagadni fogja.
„Nem.”
Próbáltam nem mosolyogni, de elbuktam. „Elnézést kérek, mert megijesztettelek.” És aztán a pillanatnyi humor által kiváltott mosolyom eltűnt. „Csak a gondolat, hogy ott lennél… miközben vadászunk.”
„Rossz lenne?”
A gondolati kép erről túl sok volt – Bella, olyan sebezhetően az üres sötétségben; én, kontroll nélkül… Próbáltam száműzni ezt a gondolatot a fejemből. „Rendkívül.”
„Mert…?”
Mély levegőt vettem, az égető szomjúságra koncentráltam egy pillanatig. Ezt érezve, irányítva, próbáltam uralmam alá vonni. Soha többé nem fog uralni ez – azt akartam, hogy ez igaz is legyen. Biztonságosnak kell lennem számára. Bámultam a megjelenő felhőket anélkül, hogy láttam volna őket, azt kívántam, bárcsak hihetném, hogy elhatározásom bármi különbséget eredményezne, ha vadászat közben megérezném Bella illatát.
„Mikor vadászunk… átadjuk magunkat az érzékeinknek.” Mondtam neki, minden szót átgondolva, mielőtt kimondtam volna őket. „Az irányítást olyankor nem az agyunk végzi. Főképp a szaglásunk. Ha bárhol a közelembe lennél, mikor úgy elvesztem a kontrolt magam felett…”
Megráztam a fejem kíntól, amit az a gondolat okozott, hogy mi történhetne – nem mi történhet, csak történhetne – egész bizonyosan akkor.
Hallgattam szívverését, és aztán odafordultam nyugtalanul, hogy olvassak a szeméből.
Bella arca higgadt, szemei komolyak voltak. Száját egy kissé összeszorította, ami szerintem aggódásra utalt. De miért aggódott? A saját biztonsága miatt? Vagy az én gyötrelmem miatt? Tovább néztem őt, próbáltam értelmet nyerni zavaros arckifejezéséből.
Ő is mereven nézett rám. Szemei egy pillanattal később nagyobbra nyíltak, pupillái kitágultak, pedig nem változott meg a fényviszony.
A légzésem felgyorsult, és hirtelen a kocsiban lévő csend úgy tűnt, mintha zümmögne, pont úgy, mint a biológia teremben ma délután. A vibrálás megint megjelent köztünk, és a megérintése iránt érzett vágyam enyhén szólva erősebb volt, mint a szomjúság általi igényeim.
A lüktető elektromosság olyan érzés volt, mint ha megint lenne pulzusom. Testem érezte ezt. Mint ha ember lettem volna. Jobban, mint bármi mást a világon, érezni akartam ajkainak melegét az enyémeken. Egy pillanatig kétségbeesetten harcoltam, hogy erőt, kontrolt találjak arra, hogy képes legyek számat olyan közel engedni a bőréhez…
Szakadozottan beszívta a levegőt, és csak ekkor vettem észre, hogy mikor az én légzésem felgyorsult, az övé azzal egy időben leállt.
Lehunytam a szemem, így próbálva megszakítani a közöttünk lévő kapcsolatot.
Nincs több hiba.
Bella létezése ezer finoman egyensúlyban lévő kémiai folyamat, amit oly könnyen szét lehetett zúzni. Tüdejének ritmikus mozgása, az oxigén áramlása élet-halál kérdése volt számára. Törékeny szívének csapkodó verése annyiféleképpen megállhatott, buta balesetek vagy betegségek miatt vagy… miattam.
Nem hittem, hogy a családom bármelyik tagja tétovázott volna, ha valamelyikük esélyt kapna a visszaváltozásra – ha valamelyikük elcserélhetné a hallhatatlanságot a halandóságra. Mindegyikünk tűzbe állna ezért cserébe. Égnénk annyi napig vagy évszázadig, amíg csak szükséges lenne.
A mi fajtánkból a legtöbben mindenek felé emelik a halhatatlanságot. Még az emberek is ez után sóvárognak, felkutatva olyan sötét helyeket olyanok után, akik megadhatják nekik a legsötétebb ajándékot…
Nem mi. Nem az én családom. Mi bármit megadnánk, hogy újból emberek lehessünk.
De egyikünk se akart még ennyire kétségbeesetten visszaváltozni, mint én most.
Néztem a szinte láthatatlan hibákat és repedéseket a szélvédőn, mint ha azok valami megoldást rejtenének az üvegen. Az elektromosság nem tompult el, és koncentrálnom kellett, hogy kezeimet a kormányon tartsam.
Jobb kezem elkezdett megint sajogni fájdalommentesen, úgy mint mikor megérintettem Bellát ezelőtt.
„Bella, azt hiszem, most be kellene menned.”
Azonnal szót fogadott hozzászólás nélkül, kiszállt a kocsiból és becsukta az ajtót maga mögött. Megérezte a lehetséges katasztrófát, csak úgy, mint én?
Neki is fájt elhagynia engem, mint ahogy nekem fájt elengednem őt? Az egyetlen vigasz az volt, hogy hamarosan láthattam. Hamarabb, mint ahogy ő láthat engem. Mosolyogtam ezen, majd leengedtem az ablakot és odahajoltam, hogy beszéljek vele még egyszer – most már biztonságosabb volt, így, hogy testének melege a kocsin kívül volt.
Visszafordult, hogy lássa, mit akarok. Kíváncsi volt.
Még mindig kíváncsi volt, habár egész nap annyi kérdést tett fel nekem. Az én kíváncsiságom teljesen kielégítetlen maradt; a kérdéseire adott válaszaim csak az én titkaimat fedte fel – csak egy keveset tudtam meg róla, és még több sejtetést. Ez nem volt igazságos.
„Oh, Bella?”
„Igen?”
„Holnap az én köröm jön?”
Homlokát ráncolta. „A te köröd mire?”
„Hogy feltegyem a kérdéseket.” Holnap, mikor egy biztonságos helyen leszünk, körülvéve szemtanúkkal, megkaphatom végre válaszaimat. Vigyorogtam erre gondolva, és aztán elfordultam tőle, mert nem akart elmenni. Még így is, hogy a kocsin kívül volt, az elektromosság visszhangja csak úgy zümmögött a levegőben. Én is ki akartam szállni, oda akartam kísérni az ajtóig, ez jó ürügy lett volna arra, hogy mellette maradhassak…
Nincs több hiba. Gázt adtam, és aztán felsóhajtottam, miközben Bella eltűnt mögöttem. Úgy tűnt, mindig Bella felé rohanok, vagy éppen tőle el, de sose maradhatok egy helybe. Találnom kell valami megoldást, hogy fékezni tudjam magam, ha valaha is békében akarunk élni.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!!! Miért csak eddig van felrakva?? A folytatását is rakd fel létszi!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Andi

agota98 írta...

Nincs folytatás ? ? ?
Ágota ! ! !

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster