Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Eclipse...

Twilight kocka

2009. június 27., szombat

2 hét alatt elértük a 7000 látogatót...


2009. június 27.-én azaz ma van 2 hete, hogy elindítottam a blogon található látogató számlálót. Ha jól megnézitek elértük a 7000-et!
Köszönöm mindenkinek!!

/Niky/

2009. június 26., péntek

Night Light ("Twilight 5. rész") 10. fejezet

10, Vissza a kegyetlen valóságba

Edward és Én elindultunk haza. Fájó szívvel búcsúztunk a számunkra oly sokat jelentő helytől. Ahogy egyre távolodtunk a Paradicsomunktól, egyre világosabbá vált, hogy az álomnak vége. Irány vissza a valóságba. Ma végre megszabadulok Tanyától. Carlisle elzavarta a háztól, és ma napkeltekor megy el. Ahogy Gabriel is. Őt pedig Alice és Jasper kíséri. Ezért is kell visszatérnünk. Feltétlen el akarok búcsúzni Alice-től. Ki tudja, mikor látom legközelebb. Edwarddal kéz a kézben rohantunk az erdő mélyén. Sietnünk kellett, mert a nap fénye egyre erősödött és attól féltünk lekéssük a búcsúzkodást.
Ez az éjjel feledhetetlen volt számomra. Még most is a hely az élmények és Edward hatása alatt voltam. Hihetetlen, hogy Edward megosztotta velem ezt a csodát. Minden olyannyira tökéletes volt, hogy rettegtem attól, hogy csak álmodtam. Rohanásomból futás lett. Azt is tovább lassítva pedig már csak séta. Hátra néztem, hogy meg van-e még a hely, ahol életem egyik legszebb éjszakáját töltöttem. Az erősödő napsütéstől, mely pont mögülem indult útnak, már csak halovány sugarát láttam a varázslatos helynek. Olyan volt, mint a boldogságunk. Addig volt teljes és igazi, amíg a Hold uralkodott a tisztáson. Abban a pillanatban, mikor a Nap előjött rejtekéből és galádul nyert utat magának az égen, a boldogság ugyan még tartott, ám egyre halványabban tündökölt. Most, hogy már a Hold fénye nem világítja be a tisztást, már nem is látni igazán. A hely úgy tűnt el hátunk mögött, mint a Hold az égen, a Nap megjelentével. Tudtam, ha már nem is látom, ha már nem vagyok ott, és nem is tűnik valóságnak, én akkor is hiszem, hogy az volt és, hogy nem ez volt az utolsó éjjel, hogy ott jártam, hogy ilyen boldog voltam. Ránéztem Edwardra és tovább futottam, mit sem törődve a hely kámforrá válásával. Tudtam, hogy létezik, és azt is, hogy ahhoz, hogy valóban egy igazi paradicsomi hely legyen, el kell tűnnie, hogy utána újra megtalálhassam. Nem bánkódtam, hogy vége. Hiszen, hogy tudnánk mérni boldogságunk mértéket, ha mindig tökélyben, pompában, álomvilágban, szeretetben, boldogságban, szerelemben, gondtalanságban élnénk. Ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk, és értékelni tudjuk a boldogságot először meg kell tapasztalnunk a fájdalmat. Ha nem mentem volna keresztül az utóbbi hónapokban ennyi rossz és fájdalmas dolgon, talán nem lett volna ennyire édes a boldogság íze. Talán nem találtam volna oly tökéletesnek a tegnap éjjelt, ha az előtte eltöltött napok és éjjelek is ugyanolyan boldogok és tökéletesek lettek volna.
Már majdnem a Cullen villa előtt voltunk, mikor már láttuk, hogy mindenki ott gyülekezik. Edwarddal gyorsítottunk a tempón, és pillanatok alatt oda értünk a többiekhez. Már Renesmee és Jacob is ott voltak. Az arcokon úgy láttam, mindenki be volt avatva Edward meglepetésébe, melyet nekem szánt. Mivel tudtam, hogy a nyakék, mely a Cullen család címérével volt díszítve az egész család ajándéka volt, habozás nélkül megköszöntem.
„Köszönöm az ajándékot. Bár nem tudom mivel érdemeltem ki, de nagyon tetszik. Köszönöm.” Ahogy végig néztem a tekinteteken, mindenki boldog volt, örömömet látva, kivéve Tanyát, de ez most nem érdekelt. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk egy jó darabig. Bár jobb szeretném, ha soha többé nem látnám. De egyelőre ennyi is elég lesz. Csak szegény Gabrielt sajnálom. Tanya miatt neki is menni kell. Mert persze, Ő sem maradhatott volna nálunk tovább, de eddig senkinek nem fordult meg a fejében elküldeni innen Gabrielt. Tudtam, ahogy mindenki más is, hogy erre azért volt szükség, mert Carlisle rájött, hogy ha vissza akarjuk állítani a családi békét, Tanyának mennie kell. Viszont, ha Carlisle csak Őt küldi el, belepiszkít az évszázadok óta tartó családi barátságba. Carlisle-nek pedig Tanya sokkal fontosabb annál, hogy barátságuknak így vessen véget.
„Nos? Készen álltok?” Kérdezte Carlisle a távozókat és Alice-éket. Tanya rendkívül dühös volt, bár próbálta titkolni. Én mégis láttam rajta, és mérhetetlen örömmel öntött el a tudtat, hogy elmegy. Hogy már csak percek kérdése és kitörlődik az életünkből. Következőnek Gabrielt vettem szemügyre. Ő is csalódott és szomorú volt, de tudta, hogy ezt kell tennie. Hogy ez a helyes út, és hogy így mindenkinek jobb lesz. Alice és Jasper is szomorúak voltak Gabriel távozása miatt, de Ők is megértették, hogy ez a helyes és ezt kell tennünk. A szomorkodók listáját Carlisle zárta. Mindannyian tudtuk, hogy fájó szívvel küldi el innen Tanyát, de egyikünk sem engedett a felvetésből. Mi szerint Tanyának mennie kell. Családunk még mindig hiányos volt. Rosalie még mindig Franciaországban tartózkodott. Érkezését azonban ma estére vártuk. Esme és Emmett is legalább olyan boldogak voltak Tanya távozása miatt, mint én. Edward eleinte nem mutatta ki érzelmeit a dologgal kapcsolatban. De azért mostanra már látszott rajta is, hogy örül Tanya távozásának. Jacob nem volt érintett a dologban. Őt mostanában annyira leköti Renesmee, hogy gyakorlatilag tudomást sem vesz másról. Renesmee az utóbbi két, három hónapban rohamos változáson ment keresztül. Két héttel ez előtt még egy tíz éves kislánynak tituláltam. Azonban az óta kikértem Carlisle véleményét, és Renesmee immáron már elérte a tizenhárom éves kort. Carlisle azt mondta, nem telik már bele fél évbe sem és fejlődése a tetőfokára fog hágni. Tizenhat vagy tizenhét éves koráig növekedik, és ez az időszak már nincs messze.
Felnéztem az égre, és örömmel vettem észre, hogy elérkezett a napkelte. Az a napkelte, mely közel egy órája, még a boldogságomnak vetett véget és most ismét visszahozta azt. Az a napkeltem mely gyógyír lehet, minden problémámra. Az a napkelte, mely Tanya távozásának kezdetét jelentette. Carlisle is az eget bámulta, bár Ő inkább szomorú volt, mintsem vidám.
„Itt az idő.” Vetett véget Carlisle a számára fájdalmas csendnek. Alice, Jasper és Gabriel távozásra készen várták Carlisle szavait. Még mielőtt elbocsájtotta volna Őket, odarohantam Alice-hez és megöleltem.
„Vigyáz magadra és siess haza! Nagyon fogsz hiányozni.” Búcsúztam el tőle. Alice is átölelt és éreztem, hogy ez neki sem könnyű.
„Te is Bells. Jövök, ahogy tudok. Mire visszaérek nekem boldog légy.” Suttogta halkan fülembe halk szavait. Mintha bármit is használt volna suttogása, egy kifinomult hallású vámpír kolónia jelenlétében. Edward lágyan elmosolyodott és csak ennyit mondott.
„Majd én teszek róla, hogy az legyen.” Majd kacsintott rám, és kacéran mosolygott.
„El is várom.” Játszadozott Alice.
„Elvisszük Gabrielt a Volturi-hez, megbeszéljük vele Gab sorsát, és sietünk haza.” Foglalta össze Jasper útitervüket. Carlisle bólintott. Gabriel körbe nézett rajtunk kicsit előrébb lépett, és megszólalt.
„Köszönöm, hogy itt lehettem, hogy befogadtatok, hogy szeretettek. Tudom, hogy ez a helyes út, és hogy nem ide tartozom és mennem kell, de nagyon fogtok hiányozni.” Elhallgatott, úgy vettem észre elérzékenyült. Szavai nagyon meghatottak, és tudtam, hogy ezek nem csak üres szavak, hanem így is gondolja, ezt érzi. Egy váratlan pillanatban folytatta.
„Meg szeretném köszönni Carlisle-nek, hogy befogadott és hogy megpróbálta a legnehezebb időszakban is az én érdekeimet is figyelembe venni.” Carlisle e kijelentéstől még szomorúbb lett. De láttam rajta, ahogy a többiek is, hogy nagyon jól estek neki Gabriel szavai. Gab tett egy lépést Esme felé, megfogta kezét és tőle is elköszönt, neki is megköszönte a szeretetet.
„Esme. Köszönöm, hogy fiadként szerettél. Mindig emlékezni fogok rád.” Esme nagyon meg volt illetődve. A sok rossz után, mindenkinek jól estek e kedves szavak, még ha nem is nekik szánták őket.
„Emmett, Edward. Ti pedig. Tudom, nem sokat voltunk együtt, de büszke vagyok rá, hogy ilyen családba keveredtem. Hogy ha nem is hosszú ideig én is ehhez a családhoz tartoztam és, hogy a bátyáim voltatok. „ Edward elmosolyodott.
„Én is örülök.” Válaszolt Edward. Emmett a család vicces mackója, nem szólt semmit, csak odament Gabrielhez és megölelte. Emmett képes volt elfeledkezni hatalmas erejéről. Ez történt most is. Gabrielt olyan erővel szorította, hogy szegény megszólalni sem bírt. Esme figyelmeztette Emmettet, hogy ha továbbra is ilyen erővel szorítja Gabrielt, nem kell elmennie, mert nem fog tudni. Erre mindenki nevetésbe kezdett, a meghitt, és kicsit hangulat ellenére. Emmett jót nevetve Esme-n és ez által kicsit magán is, elengedte Gabrielt. Megveregette a hátát, és visszaállt Esme mellé. Miután már jól kikacagtuk magunkat Gabriel közelebb lépett hozzám, majd így szólt.
„Bella. Remélem már nem haragszol rám az apád miatt. Hidd el nem akartam…” Nem akartam, hogy magyarázkodjon nekem, így a szavaiba vágtam.
„Nem haragszom rád. E miatt ne aggódj. Boldog vagyok, hogy megismertelek.” Gabriel kínosan és boldogan mosolyodott el.
„Szintén.” Zárta le Gabriel a beszélgetésünket. Azt hittem, itt végzett a búcsúzkodással, de tévedtem. Renesmee előtt állt meg. Végig simított az arcán, majd tőle is elköszönt.
„A Cullen-ok mondták, hogy különleges vagy, de eleinte nem hittem nekik. Mikor idejöttem még kislány voltál. Mos, hogy elmegyek, már majdnem kész bő lett belőled. Nagyon vigyázz magadra. Remélem, egyszer még látlak az életben. Te voltál az én kishúgom. Köszönöm.” Gabriel még közelebb lépett hozzá és megölelte. Nagy meglepetés volt ez számomra. Hiszen nem tudtam, hogy a lányom közelebbi kapcsolatba került Gabriellel. Ahogy azt sem, hogy ilyen jó barátságot kötöttek e csekély, alig fél év alatt. Nagyon sajnáltam, hogy Gabrielnek távoznia kell, ahogy mindenki más is. Gab ránézett Jacobra, kezet fogott vele, és tőle is elköszönt.
„Bízom benne, hogy a vámpírok és a vérfarkasok közti barátság általad most már örökké fent marad. Vigyázz magadra és a Cullen-okra. Legfőképpen Renesmee-re.” Jake bólintott.
„Megteszek minden tőlem telhetőt. Ígérem.” Felelt Jake.
„Rendben.” Gabriel visszament Alice és Jasper közé. Átölelte őket, és nekik már nem mondott semmit. Nem is volt szükség itt szavakra. Mindegyikünk tudta nagyon jól, hogy Gab itt tartózkodása alatt velük került a legközelebbi barátságba.
„Napkelte.” Jelentette ki Carlisle. Gabriel, Alice és Jasper nem is húzták tovább az időt. Carlisle szavait követően eszement futásba kezdtek, és vissza sem néztek. Mindannyiunk bánatosan nézte távozásukat. Mikor már mind hárman eltűntek a fák és a nap árnyékában, Carlisle megismételte előző kijelentését.
„Napkelte.” Majd Tanyára nézett. Tanya nagyon meglepődött. Bizonyára abban reménykedett, hogy Ő majd mégis maradhat. Az, az arckifejezés mindent megért. Nem bírtam vissza fojtani a nevetésem. Először mindenki értetlenül meredt rám, majd Edward elkapta a kezem és velem együtt nevetett. Carlisle és Tanya volt az egyedüli, aki komor képpel dermedt ránk. Edward az óta, mióta Tanya kicsalt tőle egy csókot, és a kapcsolatunk megromlott, ahogy csak bírta kerülte Tanyát, és ami azt illeti nem szívesen találkozott vele. Neki is megvolt róla a véleménye, ahogy nekem is és Carlisle-n kívül mindenki másnak. Carlisle közelebb lépett Tanyához, és elbúcsúzott tőle.
„Bármikor jöhetsz, ha kedved támad, de meg kell értened, most menned kell.” Tanya ugyanúgy érzett Carlisle iránt, ahogy Ő iránta. Mindketten kölcsönös, évszázadok óta tartó barátságot ápolnak egymással. Carlisle ezt nagyon jól tudta, ahogy azt is, hogy ha valaki szavára Tanya adni fog, az Ő maga lesz. Tanya megölelte Carlisle-t, melyet Esme nem vett jó szívvel. Edward elmesélte neki a Tanyával történteket és Esme attól félt, hogy Tanya Carlisle-t is az ujja köré csavarja majd. Először Tanya is megpróbálkozott a búcsú szöveggel, mint korábban Gabriel, de mikor látta, hogy Carlisle-n kívül senkit nem érdekel mondandója abbahagyta. Vetett rám egy haragos pillantást, majd Edwardra nézett. Tanya hamar észrevette, hogy mára már nem szívesen látott vendég, köreinkben.
„Nos, akkor látom jobb lesz, ha most megyek.” Tanya szavai még most is tele voltak reménykedéssel. Még mindig bízott abban, hogy Carlisle vagy valamelyikünk az utolsó pillanatban elkapja a kezét, utána kiállt és azt mondja: „Tanya, ne menj. Maradj még!”
„Napkelte.” Carlisle szavai fájdalmasan zengtek. Tanya nem húzta tovább az időt, aminek személy szerint nagyon örültem. Még egyszer utoljára körbenézett, majd egyetlen szó nélkül leírhatatlan gyorsasággal szelte át az erdőt. Abban a pillanatban, mikor már a fáktól nem láttam Tanyát, megkönnyebbültem. Nem is álltam kint tovább. Rá néztem Renesmee-re és Jake-re és hívogatóan intetem nekik ujjammal. Rögtön követtek engem, így mi indítottuk el a sort. Bementünk a házba. Annyira üresnek éreztem a hatalmas házat Gabriel, Alice és Jasper nélkül. Legfőképpen Alice hiánya fájt a legjobban. Tudtam, hogy vissza fog jönni és, hogy okkal ment el. Az életem kezdett a helyére állni, és ennek most mindennél jobban örültem. Edwardal minden olyan, mint rég volt. Szerelmünk ismét kiteljesedett és csúcspontját éli. Renesmee gyors növekedése a család minden tagját váratlanul érte, de mind tudtuk, hogy egyszer eljön ez az idő. Csak arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar. Jake még most is ugyanúgy szereti Nessie-t, mint kiskorában. Boldog voltam, hogy Jake vigyáz rá, és igazi barátként mellette áll. Tanya is elment végre. Az életem szinte tényleg tökéletes. Legalább is eddig a pillanatig azt hittem.
„Charlie!” Apám neve, hangosan hagyta el számat. Teljesen elfeledkeztem róla, és Jessica-ról. Megöltem az egykori barátnőm rokonát. Ez még önmagában nem is elég. Saját apámnak kellene végére járnia az ügynek. A munkáját a titkunkat kockáztatva küzd az igazságszolgáltatás ellen. Miattam. Egyre inkább úgy érzem, hogy mind emberi, mind vámpír életem során, csak fájdalmat, csalódást és bonyodalmat okozok az apámnak. Nagyon sajnálom, hogy ez így alakult, hogy nem tudtam olyan lánya lenni, amilyennek szeretett volna. Nem bánok semmit, amit tettem, ami velem történt. Két dolgot kivéve. Az első, hogy egy gyilkos lettem. Hogy megöltem egy embert, pedig tehettem volna ellene, hogy ne így legyen. Hogy az embert, akit megöltem, az egyik barátnőm nagybátya volt. A második, hogy eddigi életem során, csak fájdalmat és csalódást okoztam Charlie-nak. Hogy Ő befogadott, óvni próbált, és én mégis megbántottam. Ha Ő nem is így vélekedik erről, én akkor is tudom, érzem, hogy így van. Most itt az idő, hogy mellette legyek, hogy jóvátegyem. Csak azt nem tudom, hogyan. El kell, menjek hozzá. Most kell vele beszélnem. Oda léptem Renesmee-hez.
„Kicsim, el kell, menjek Charlie bácsihoz. Kérlek, maradj itt Jake-el.” Abban a pillanatban, mikor megkértem lányom, hogy maradjon Jacobbal, Jake szája a füléig ért. Boldog voltam, Jake és Nessie örömét látva. Nem is haboztam tovább.
„Jake, ha Edward keresne, Forksban vagyok.”
„Rendben. Menj csak. Elleszünk, mi Nessie-vel.” Egyezett bele könnyedén Jacob ötletembe.
„Meghiszem azt.” Mosolyogtam a lányomra és Jacobra. Majd el is indultam a kijárat felé. Boldog voltam ugyanakkor csalódott is. Nem tudtam elhinni, hogy amikor megoldódni látszódnak a dolgok, mindig jön valami, ami elrontja a boldogságom. Ami miatt megint aggódhatok. Olyan gyorsan rohantam Charlie-hoz amilyen gyorsan csak tudtam. Meg is lett az eredménye. Pár percen belül, már Forksban voltam, és már láttam, apám járőr kocsiját a ház előtt. Így tudtam, hogy nem hiába jöttem. Otthon van. Az árnyék –ahol most álltam- és a ház között egy napsütéses terület feküdt. Ösztönösen és óvatosan körbe néztem, majd eszeveszett gyorsasággal szeltem át az akadályt, bízva abban, hogy érzékeim nem csaltak, és tényleg nem volt senki, aki megláthatott volna a szikrázó napsütésben. Nem akartam megijeszteni Charlie-t, így lassan, normál emberi tempóban léptem be a házba és közelítettem felé. Apám a nappaliban a kanapén ült a tévét bámulva. Vannak dolgok, amik nem változnak.
„Charlie?” Szóltam apámnak, mikor már elég várakozás után, nem vett észre.
„Áh, Bella. Szia.” Úgy láttam örült nekem.
„Gyere beljebb. Egyedül vagy?” Fogadott szívélyesen Charlie.
„Igen.” Válaszoltam neki röviden. Tudtam a célom, hogy miért jöttem, de mégis oly nehéz volt belevágnom. Charlie látta gyötrődésem, és mivel tudta, hogy miért jöttem, gond nélkül kezdett bele.
„Bella, tudom, hogy miért vagy itt. Nyugodj meg nem foglak elárulni.” Apám hangja sugározta, hogy meg akar védeni, ugyan akkor mégis nehezére esik. Ez gyakorlatilag az a helyzet, ahol választania kell az élete, a munkája és közöttem. Nem akartam ezt, ugyanakkor tudtam, hogy nincs más választása, ahogy nekem sem volt.
„Köszönöm.” Nem tudtam mi mást mondhatnék. Nem akartam, hogy így alakuljon, de tenni sem tudtam ellene.
„És, most mi lesz?” Emberi mi voltom óta talán csak akkor féltem ennyire, mikor Tanya lépett be az életünkbe. Akkor attól tartottam, hogy elveszítem Edwardot. Most rettegtem. Hogy miért? Nem azért, mert a lebukástól féltem, mert tudtam, hogy arra semmi esély. Tudtam, hogy soha nem jönnének rá, a titkunkra, hogy vámpírok élnek köztük és, hogy az embert egy magam fajta ölte meg, nem pedig egy állat. Azt is tudtam, hogy ha esetleg mégis kiszivárogna a titkunk, a Cullen család szokásaihoz híven, abban a pillanatban tovább állnánk. Nem is a bezártságtól féltem, hogy ha esetleg mégis kiderülne a dolog. Attól féltem, hogy Charlie-nak túl sok lesz a teher, amit miattam kell, cipeljen. Nem akartam fájdalmat okozni neki.
„Majd azt mondom, hogy átvizsgáltam a tetemet és minden jel állat támadásra utal.” Egyrészt boldog voltam. Talán ez erős túlzás. Másrészről viszont mérhetetlenül szomorú. Boldog azért, mert láttam, hogy az apám mindennél jobban meg akar védeni. Boldogtalan pedig pontosan ez miatt. Nem akartam, hogy a saját boldogsága árán védjen meg. Charlie is látta rajtam, ezt a boldogtalanságot, szomorúságot.
„Bells. Nem a te hibád. Kérlek, ne légy ilyen szomorú. Tudom, hisz ismerlek, hogy nem akarod, hogy ezt tegyem érted. Hidd, el sokkal jobban bántasz azzal, hogy szomorú vagy, mint azzal, ami miatt az vagy. „ Apám szavai hihetetlenül jól estek. Fájó sebeimre, a kellő gyógyírt nyújtották. Éppen azt kaptam, amire vágytam. Törődést, szeretet, megbocsájtást.
„Köszönöm.” Oda léptem Charlie-hoz, és erősen megöleltem. Nagyon kellett vigyáznom ezzel a cselekedetemmel. Mind a vére iránti eszement vágyakozás miatt. Mind a hatalmas erőmből következő gyilkos szorításom miatt. Nagyon óvatos voltam, és minden mozdulatomra, lélegzetvételemre hihetetlen kifinomultsággal figyeltem oda.
„Beszélnem kell Jessicával.”
„Hogy, mi?” Csattant fel Charlie. Majd eltolt magától. és mélyen a szemembe nézett. Nem érettem mitől borult ki hirtelen ennyire.
„Mi, mi?” Értetlenkedtem. Tényleg nem tudtam mi az oka, idegességének.
„Azt mondtad, beszélni akarsz Jessicával.” Magyarázta Charlie. Beugrott, és elfogadhatóvá vált rémülete. Ezekre a szavakra csak gondoltam, nem hittem volna, hogy ki is mondtam őket. Pedig az apám reakciója egyértelműen azt bizonyítja, hogy a szavak kétségkívül elhagyták ajkaimat.
„Hát, azt nem gondoltam komolyan. Nem is értem miért mondtam.” Próbáltam kimagyarázni magam, de ha megérzéseim nem csalnak, nem sikerült.
„Bella. Jessica egyébként is szomorú a családi tragédia miatt. Mégis mit gondolsz, hogy fogadná, ha egy év után, csak úgy beállítanál, hófehéren, karikás szemekkel, és nem mondom gyönyörű, ugyanakkor mégis rémisztő külsővel? Te sem bírnád ki, a vére iránti vágyakozás miatt. Elég volt, hogy abból a családból egy ember már halott. Nem hiányzik neked, nekem, nekik, és a városnak sem egy újabb gyilkosság, egy újabb Stanley halála.” Charlie szavai tőrként szúrták át halott szívemet. Rettenetesen fájt, amit mondott. Igaz burkoltan, de kimondta, amitől mindennél jobban tartottam. Hogy, ha már egy embert megöltem, többet is meg fogok. Hogy nincs elég akaraterőm, hogy ellenálljak a kísértésnek. Tudtam, hogy Charlie nem akart bántani, csak azt akarta elérni kemény szavaival, hogy mélyen az eszembe véssen, hogy semmiképp sem szabad az emberek, és legfőképp Jessica rokonai közelébe mennem.
„Ígérem, nem megyek a közelükbe.” Mondtam csalódottan, gúnyosan és szomorúan.
„Helyes.” Értett egyet az apám. Tudom, hogy nem fogom tudni megállni, hogy ne menjek a közelébe, de ezt az apámnak nem kell tudnia.
„Ideje lennem menni. Renesmee már vár.”
„Jól van. Menj csak és ne aggódj. Minden rendben lesz.” Mosolygott rám az apám. Visszamosolyogtam rá, és elindultam a kijárat felé.
„Szia” Köszöntem el végül tőle, majd rohanni kezdtem. Ahogy az erdő sűrűjében megbújva rohantam, azt éreztem, hogy valaki figyel. Nem foglalkoztam vele tovább, hiszen ha ember lenne, megéreztem volna. Ha farkas, úgy sem számít, mivel velük béke állapotot tartunk. Ha pedig vámpír, szintén nem jelent veszélyt. Jó érzés volt, semmitől sem tartva végig száguldani az erdőn. Félelem nélkül. Mikor már kezdett frusztrálni a gondolat, hogy valaki figyel, megálltam és körbe néztem. Alaposan néztem meg minden egyes fát, bokrot, fűcsomót, de semmit sem láttam. Megpróbáltam érzékeimre figyelni, és így már éreztem, hogy keleti irányból figyelnek. Elnéztem nyugatra, feltűnést nem keltve, majd minden erőmet a lábamba irányítva eszméletlen gyorsasággal rohantam a keleti irányban lévő fához. Tudtam, hogy van ott valaki, így ahogy bevágtam az illető elé, kezemet a nyakához szorítva löktem a fának. Mikor feleszméltem, hogy ki Ő, mérhetetlen haragra gerjedtem. El nem tudtam képzelni, mit keres Ő itt. Miért keseríti meg ennyire az életem.
„Mit keresel te itt? Mit akarsz tőlem?”
„Oh, el sem tudod képzelni mennyi mindent.”
„Menj el, kérlek.” Kérleltem szépen.
„Miért mennék?”
„Mert mindenkinek úgy lenne a legjobb.”
„Nem hiszem. Lenne egy ajánlatom.”
„Hallgatom.” Egyre idegesebb lettem, de próbáltam nem elveszíteni az önuralmam.
„Beszélsz a Cullen-okkal, hogy egy darabig had lakjam náluk.” Fejezte be hirtelen mondandóját.
„Mi ebben a jó? Nekem?” Értetlenkedtem.
„Az egyik, ha beszélsz Carlisle-vel az érdekemben, nem ölöm meg az apádat.” Ördögien kacagott.
„Tessék.” Most már teljesen kibuktam. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet. Ismét tévedtem.
„Még nem fejeztem be.” Szakított félbe.
„Jó, akkor folytasd.”
„Ha nem maradhatok itt, nem csak az apádnak esik baja, hanem beszélek a farkasokkal a külön akciódról, mi szerint megszegted a szövetséget. Embert öltél. És, hogy érezd a tét súlyát, felkeresem Jessicát is, és részletes beszámolót kap a nagybátya haláláról.” Nem hittem a fülemnek. Hogy képzeli Ő ezt. Charlie-t nem bánthatja, ha kell, most rögtön megölöm, de a családomat nem engedem. Jessicával, nem beszélhet. Úgy sem hinne neki Jess. Az egyetlen félni valóm, amitől már régóta tartottam, hogy a farkasok megtudják, hogy embert öltem, hogy megszegtem a szövetséget. Carlisle nem hinne nekem, ha elmondanám az igazat, így bele kellett egyeznek a játékszabályokba.
„Ahogy akarod, de aztán békén hagysz?”
„Természetesen.”
„Gyűlöllek Tanya.”
„Tudom.” Jelentette ki, egy ördögi kacaj közepette, melytől visszhangzott az erdő.

Írta: Veréb Nikolett /Niky/

2009. június 17., szerda

Ötletek...

Szijjasztok!!

Ti is láthatjátok, hogy egyre több dolog kerül fel a blogra. Nos, most arra gondoltam, hogy ha van vmi amit szívesen látnátok még rajta, írjátok meg az oldalra, mondjuk ehhez a bejegyzéshez egy kommentárként, és én megpróbálom teljesíteni...Az a helyzet, hogy én most kifogytam az ötletekből...és nagyon szívesen veszek minden jó tanácsot, ötletet ezzel kapcsolatban!!
(Egyikőtök kérte a zenét, most már az is van...)
Tehát, ha van bármi amit szívesen látnátok viszont a blogon, írjátok meg bátran!!

Köszönöm!!
/Niky/

2009. június 14., vasárnap

Pokoli Balészakák

Szijjasztok!!

Gondolom már mind hallottatok Stephanie új szerzeményéről, melyet más írókkal együtt hozott össze!! Ha még sem akkor, most majd fogtok!! =) Ez a POKOLI BALÉSZAKÁK. Visszatérésem örömére fel is tettem nektek!! Remélem tetszeni fog (halkan megsúgom, hogy még én sem olvastam)!!
Nah akkor jóóó olvasást!!

/Niky/

Pokoli Balészakák

POKOLI BÁLÉJSZAKÁK



Tartalom



Meg Cabot: A pusztító lánya
Lauren Myracle: A virágcsokor
Kim Harrison: Madison Avery és a Nagy Kaszás
Michele Jaffe: Csók és ármány
Stephenie Meyer: Földi pokol

Pokoli Balészakák

MEG CABOT
A pusztító lánya

MARY
A zene a szívem ritmusára jár. Érzem, ahogy a basszus dörömböl a mellkasomon - bumm, bumm, bumm. Szinte lehetetlen átlátni a vonagló embertömeget, a „füst" és a klub mennyezetéről szerte¬ágazó fényjáték pedig csak nehezíti a dolgot. De tudom, hogy itt van. Érzem.
Ezért is vagyok hálás a körülöttem egymáshoz simuló embertö-megnek. Elrejtenek a szemei és az érzékei elől. Máskülönben már kiszagolt volna. Már mérföldekről megérzik, ha valaki fél. Nem mintha félnék. Mert nem is. Talán egy kicsit.
De velem van az Excalibur Vixen 285 FPS számszeríj a húsz hüvelyk hosszú Easton XX75 nyíllal (a hegye régen arany volt, de lecseréltem kézzel faragott kőrisre), a húrt már felhúztam, a ravasz pedig ujjam legkisebb rezdülésére elsüti a fegyvert.
Sosem tudja meg, mi találta el.
Remélhetőleg Lila sem.
A legfontosabb, hogy tiszta célpontom legyen - ami ebben a tu-multusban nem lesz könnyű -, és ügyesen lőjek. Valószínűleg egyet¬len esélyem lesz. Vagy én találom el őt... vagy ő kap el engem.
- Mindig a mellkasra célozz! - szokta anyu mondani. - Az a test legnagyobb felülete, így nagyobb eséllyel találod el. Persze, így valószínűleg végzel vele, ahelyett, hogy csak megsebeznéd; ha pedig az lenne a cél, akkor a karjára vagy a combjára kell céloz¬nod..., de miért akarnád csupán megsebezni? A lényeg az, hogy leszedd őket.
Lila természetesen meggyűlöl majd, ha rájön, mi is történt va¬lójában... főleg ha megtudja, hogy én tettem.
De mégis mit várt? Nem várhatja el tőlem, hogy ölbe tett kézzel nézzem végig, ahogy eldobja az életét.
- Találkoztam egy férfival - jelentette be ma ebédidőben, míg a salátabárnál álltunk sorba. - Ó, istenem, Mary, el sem tudod kép¬zelni, mennyire helyes! Sebastiannak hívják. A legkékebb szeme van, amit valaha láttál.
Lila esetében a legtöbb ember nem veszi észre, hogy a - mond¬juk ki nyíltan — kurvás külső mögött egy hűséges, igaz barát szíve rejtőzködik. A legtöbb Szent Eligiusban tanuló lánnyal ellentét¬ben, Lila sosem éreztette velem, hogy az apám nem vezérigazgató vagy plasztikai sebész.
Rendben, beismerem, hogy minden harmadik, negyedik mon¬dandóját ki kell szűrnöm, mert olyan dolgokról szeret beszélni, amik engem totál hidegen hagynak: hogy mennyit fizetett a Saks-beli kiárusításon egy Prada sporttáskáért, vagy milyen tetoválást fog csináltatni, ha legközelebb Kankunba megy.
De ez most felkeltette az érdeklődésemet.
- Oké, Lila! - mondtam. — De mi van Teddel?
Ugyanis az elmúlt évben, mióta a srác végre összeszedte magát és elhívta randizni, másról sem tudott beszélni, csak Tedről. Leszá¬mítva persze a Prada leárazásokat és hátsó fertályának tetoválását.
- Ó, annak már vége - közölte, mialatt a salátaöntetért nyúlt Sebastian ma este bulizni visz a Swig-be. Azt mondja, be tud vin¬ni. Rajta van a VIP-listán.
Nem az a tény borzolta fel hátamon a szőrt, hogy ez a férfi -bárki legyen is - állítólag rajta van Manhattan egyik új keletű, exkluzív szórakozóhelyének VTP-listáján. Ne érts félre, Lila gyö¬nyörű lány. Ha egy ismeretlen, jóképű férfi - aki a város legelitebb VIP-listáján szerepel - szemet vethet valakire, az Lila.
A Teddel kapcsolatos dolog ütött szíven. Mert Lila isteníti Tedet. Ők az iskola legtökéletesebb szerelmespárja. Lila olyan, mint egy istennő, Ted pedig sztársportoló... olyan kapcsolat ez, mely a tini mennyországban köttetett. Ezért nem stimmelt, amit mondott.
- Lila, hogy mondhatod azt, hogy köztetek vége? — követeltem a választ. — Ti ketten már ősidők óta együtt jártok. — Legalábbis azóta, hogy én szeptemberben a Szent Eligiusba jöttem, és Lila elsőként (és a mai napig egyetlenként) szóba állt velem. — És most hétvégén lesz az évzáró bál.
-Tudom - sóhajtott Lila boldogan. - Sebastian kísér majd el. m Seb...
És akkor már tudtam. Igazán tudtam.
- Lila - mondtam. - Nézz rám!
Lila letekintett rám — alacsony vagyok, de ahogy anyám szokta mondani, fürge is és akkor megláttam. Amit már a kezdet kez¬detén észre kellett volna vennem, az enyhén fátyolos szemeket, a bugyuta tekintetet... a puha ajkakat - jelek, amiket már oly sok éve ismerek.
Képtelen voltam elhinni. Egy barátomat kapta el. Az egyetlen barátomat.
Nos, mégis mit tehettem volna? Kényelmesen dőltem volna
hátra és hagyjam, hadd vigye? Ezúttal nem.
Az ember azt hinné, egy lány számszeríjjal a kezében, Man¬hattan legmenőbb helyének táncparkettjén, kiváltana néhány megjegyzést. De ez mégiscsak Manhattan. Amúgy meg, túlságo¬san is jól érzik magukat az emberek ahhoz, hogy észrevegyenek.
Még...
Te jó ég! Ez ő! Képtelen vagyok elhinni, hogy itt látom...
Legalábbis a fiát.
Még annál is jóképűbb, mint gondoltam. Aranyszínű haj, kék szemek, filmcsillagokra jellemző, tökéletes ajkak és vagy egy mér¬föld szélességű vállak. Ráadásul magas - bár a legtöbb srác az,
hozzám képest.
Mégis, ha kicsit is olyan, mint az apja, nos, akkor elkapom. Végre elkapom.
Azt hiszem. Még mindig nem...
Istenem! Megérezte, hogy figyelem. Erre fordul...
Most vagy soha! Felemelem az íjat.
Pápá, Sebastian Drake! Viszlát, mindörökre!
De amint távcsövemben feltűnik fehér pólós teste, hihetetlen dolog történik: pontosan ott, ahova a célkeresztem mutat, meggy¬piros foltok jelennek meg.
A ravaszt még meg sem húztam.
Az ő fajtája pedig nem vérzik.
— Mi a baj, Sebastian? — terem mellette Lila.
— A francba! Valaki... — látom, ahogy Sebastian a pólóján ter¬jedő skarlátvörös foltról Lilára emeli döbbent, égszínkék szemét — ...meglőtt.
Igaz. Valaki meglőtte. És az a valaki nem én voltam. A rejtély pedig nem merül ki ennyiben. Vérzik! Ez lehetetlen!
Mivel fogalmam sincs, mi mást tehetnék, egy közeli oszlop mögé húzódom, a Vixent pedig a mellkasomhoz szorítom. Mu¬száj eltűnnöm innen, és ki kell találnom, mi legyen a következő lépésem. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Lehetetlen, hogy tévedtem vele kapcsolatban! Utánanéztem. Minden összevág... a tény, hogy itt van Manhattanben... a tény, hogy pont a legjobb barátomat szúrta ki... Lila zavart tekintete... minden.
Minden, kivéve az előbb történteket.
Én csak álltam ott, és figyeltem őt. Tökéletesen tiszta célpont volt, már majdnem el is lőttem a nyilat. Vagy meg is tettem vol¬na? Vérzik, és ez azt jelenti, hogy ember, nemdebár? Azonban ha ember, és most lőtték mellkason, akkor hogy lehet, hogy még nem esett össze?
Istenem!
A legrosszabb pedig az... hogy meglátott! Majdnem biztosan éreztem vadásztekintetét. Vajon mit fog most csinálni? Utánam jön? Ha igen, akkor az csakis az én hibám lesz. Anyám százszor megmondta, hogy ne tegyek ilyet. Mindig azt papolta, hogy egy vadász sosem megy egyedül.
— Miért is nem hallgattam rá?! Mégis, mit gondoltam? Pont ez a probléma! Egyáltalán nem gondolkodtam. Hagytam, hogy az érzelmeim vezessenek. Nem engedhettem, hogy ugyanaz történjen meg Lilával, ami az anyámmal. És most megfizetek érte. Pont, mint anya.
Őrülten próbálom kiverni a fejemből a képet, ahogy a rendőr¬ség hajnali négykor becsönget az apámhoz, és felkérik, azonosít¬sa a hullaházban heverő egyetlen lánya holttestét. A torkom fel lesz szakítva, és ki tudja, még milyen szörnyű sebek borítják majd összetört testemet. És mindezt azért, mert nem maradtam ott-hon a seggemen, hogy megírjam a házi dolgozatot Mrs. Gregory történelemórájára (téma: Mérsékelt lépések a polgárháború előtt álló Amerikában, kétezer szó, dupla sorközzel, hétfőre), ahogy azt eredetileg terveztem. A zene vált. Lila kiáltását hallom: - Hova mész? Istenem! Felém tart.
Azt akarja, hogy tudjam, hogy idejön. Most játszik velem... pontosan úgy, ahogy az apja tette anyámmal, mielőtt... nos, tette vele, amit tett.
Aztán szokatlan hangot hallok. Süvítésfélét, amit aztán egy „A francba!" követ. Mi a fene folyik itt?
- Sebastian - Lila hangja jókedvűnek tűnik. — Valaki ketchup-pel lődöz téged!
Mi van?! Csak nem azt mondta, hogy... ketchuppel?
Aztán, amikor óvatosan kilesek az oszlop mögül, hogy megnéz¬zem, mire is gondol Lila, meglátom őt.
Nem Sebastiant. Azt, aki eltalálta.
Alig hiszek a szememnek.
Mit kereshet itt?

ADAM
Ez mind Ted hibája. Ő találta ki, hogy kövessük őket a randijukon. Rákérdeztem, hogy miért. - Mert a fickó nem frankó — közölte Ted. De ezt, ami lett, még ő sem sejthette. Előző este Drake a semmi¬ből tűnt elő Lila Park sugárúti lakása előtt. Ted még soha nem látta azelőtt. Hogy tudhat bármit is erről a fickóról? Hogy csinálja?
De amikor rákérdeztem, Ted visszakérdezett: - Haver, megnéz¬ted már rendesen?
El kell ismernem, Tednél a pont. Ez a pasas tökre úgy néz ki, mint aki egy elegáns katalógus lapjairól lépett elő. Az ember nem bízhat egy ilyen - tökéletes — emberben.
Akkor sem vagyok oda a gondolatért, hogy egy férfit kövessek. Ez nem okés. Még akkor sem, ha — Ted szavaival élve — csak biz¬tosak akarunk lenni benne, hogy Lila nem kerül bajba. Tudom, hogy Drake-nek hála, Lila most már csupán Ted exbarátnője.
Oké, tényleg nem ő a legragyogóbb elme, akit ismerek, de hogy kövessük, amíg ezzel a sráccal randizik?! Súlyosabb időpocsékolásnak tűnt, még annál a kétezer szavas házidogánál is, amit hétfőre kell megírnom amerikai történelemből.
Aztán Ted még azt is felvetette, hogy hozzam magammal a 9 mm-es Berettát. Bár csak vízipisztoly, de élethű másolata az erede¬tinek, azok használatát pedig ugyanúgy büntetik Manhattanben, mint az eredetiét. Ezért aztán nem is volt túl sok lehetőségem, hogy bejárassam a sajátomat. Amivel persze Ted tökéletesen tisz¬tában van. Biztosra veszem, hogy ezért ismételgette állandóan, hogy mekkora poén lenne eláztatni az ürgét, mert tudta, képtelen leszek ellenállni.
A ketchup az én ötletem volt.
És igen, ez tényleg elég gyerekes. De mégis, mi mást csinálhatnék péntek este? Ez magasan veri a törit.
Így aztán megmondtam Tednek, hogy benne vagyok, ha én le¬hetek az, aki meghúzza a ravaszt. Nem volt ellenvetése,
- Csak tudnom kell, ember!
- Mit kell tudnod?
- Hogy milye van ennek a Sebastian gyereknek, ami nekem nincs.
Persze, elárulhattam volna neki. Úgy értem, bárki, aki jobban megnézi magának Drake-et, megértené mi az, ami Tednek nincs. Ted elég jól néz ki meg minden, de nem tartozik a sármos kate¬góriába.
Inkább meg se mukkantam. Ez a T. gyerek már így is eléggé ki volt bukva. Nagyjából meg is értem, miért. Lila első osztályú csaj. Nagy barna szemek, és nagy... egyéb testrészek.
Inkább nem is gondolom tovább, különben még nővéremnek, Veronicának lenne igaza, aki szerint szexuális tárgyként kezelem a nőket, és inkább kéne úgy tekintenem rájuk, mint jövőbeli part-nereimre, akikkel, egy hamarosan elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófát követően fogok a túlélésért küzdeni. (Diplomamun¬káját is ebben a témában írja, mivel a fejébe vette, hogy az apoka¬lipszis valamikor a következő évtizedben fog bekövetkezni, bünte¬tésül az ország vallási fanatizmusáért és környezetszennyezéséért, melyek Róma és más, ma már nem létező hatalmak bukását is okozták.)
Hát így esett, hogy T. gyerek és én a Swig-ben kötöttünk ki. Vinnie - Ted nagybátyja - a klub likőrbeszállítója, így gond nélkül jutottunk be - a mások részére kötelező fémdetektor megkerülésével és lőttem meg ketchuppel Sebastian Drake-et a 9 mm-es vízipisztoly Berettámmal. Tudom, hogy otthon lenne a helyem a Mrs. Gregory-féle fogalmazás fölé görnyedve, de egy srácnak is kell egy kis szórakozás, nem igaz?
Az pedig elég szórakoztató látvány volt, ahogy a vörös folt szét¬terjedt Drake mellkasán.
T gyerek szabályosan röhögött — először azóta, hogy ma ebéd¬időben Lila egy SMS-ben közölte vele, tekintse szabadnak magát az érettségi bál estéjére, mert ő Drake-kel szándékozik menni.
Minden pompásan alakult, egészen addig, amíg észre nem vet¬tem, hogy Drake egy a táncparkett melletti oszlop felé bámul. Ennek pedig nem volt semmi értelme. Az ember azt várná, hogy a ketchup sugarának irányát követve, egyenesen a mi VIP-bokszunk (hála Vinnie bácsinak érte) tájékán keresné a támadót. Ekkor szúr¬tam ki, hogy valaki bujkál mögötte. Mármint az oszlop mögött. Nem is akárki, hanem az az új lány a törióráról, aki csak Lilával áll szóba — Mary.
És egy számszeríj volt nála. Egy számszeríj!
Hogy az ördögbe hozta be a fémdetektoron át?! Képtelenség, hogy ismeri Vinnie bácsit.
Nem mintha ez most számítana. Az számít, hogy Drake úgy bámulja azt az oszlopot, mintha átlátna rajta. Az a tekintet, amivel figyeli őt, egyszerűen... nos, a lényeg az, hogy nem akarom, hogy abba az irányba nézzen.
- Idióta! - motyogom. Főleg Drake-re értem, de nekem is kijár belőle. Aztán célzok, és újra lövök.
- Ez csak úgy csattant! - kiáltott Ted boldogan. - Láttad ezt? Pont a segge közepébe!
Rendben, ez magára vonja Drake figyelmét. Erre fordul... én pedig azon nyomban megértem, mit értenek lángoló tekintet alatt. Tudjátok, a Stephen King-könyvekben, meg ilyesmikben. Soha nem gondoltam volna, hogy látni fogok ilyet. Drake-nek azonban pont ilyen a tekintete, ahogy minket néz. Szemek, me¬lyek vitathatatlanul lángolnak.
Gyerünk! - szuggerálom Drake-et. - Ez az! Gyere csak ide, Drake! Harcolni akarsz? Sokkal többet tartogatok neked ketchup-nél, kisapám.
Ami nem egészen igaz. Végül azonban ez már nem számít, mert Drake nem jön ide hozzánk. Ehelyett eltűnik.
Nem úgy értem, hogy megfordul és kisétál a klubból.
Úgy értem, az egyik pillanatban még ott áll, a másikban pe¬dig... egyszerűen eltűnik. Egy másodpercre mintha sűrűbbé válna a szárazjégfüst, és mire kitisztul, Lila már egymagában táncol.
- Fogd! - szólok Tednek, és a kezébe nyomom a Berettát.
- Mi a... - Ted a táncolókat figyeli. - Hova tűnt? Én már rég elindultam.
- Vidd ki Lilát! - kiáltom vissza. - És várjatok meg odakint! Ted megvillantja káromkodó tudományát, de fel sem tűnik
senkinek. A zene túl hangos, és mindenki baromi jól érzi magát. Mármint ha az nem tűnt fel senkinek, hogy lelőttünk egy srá¬cot ketchuppel töltött vízipisztollyal, majd pár pillanattal később ugyanez a srác szó szerint semmivé foszlott — akkor alig hiszem, hogy Ted „k" betűs szavai meghatják őket. Odaérek az oszlophoz és lenézek.
Ott van, úgy liheg, mintha maratont futott volna. Úgy szorítja a számszeríjat a mellkasához, mint egy kisgyerek a játék maciját. Az arca olyan fehér, mint a telihold.
- Hé! - szólítom meg gyengéden. Nem akartam megriasztani, de nem jártam sikerrel; majd kiugrik a bugyijából, amint meghall¬ja a hangom, és rémült szemekkel mered rám.
- Hé, nyugi! - mondom. - Elment. Rendben?
- Elment? - A pillantása felkúszik rám. A szeme olyan zöld, mint a májusi Central Park gyepe, de a félelem még nem tűnt el belőle. — Hogy? Mi van?
- Egyszerűen eltűnt — vonom meg a vállam. — Láttam, hogy téged bámul, így meglőttem.
- Mit csináltál?
Látom, hogy a félelem olyan hirtelen tűnik el szemeiből, mint Drake az imént. De Drake-kel ellentétben, valami megmaradt: a düh. Mary őrülten mérges.
- Istenem, Adam! - mondja. — Elment az eszed? Van fogalmad róla, ki az a férfi?
- Ja! - felelem. Igaz, ami igaz, Mary nagyon helyes, amikor mérges. Hihetetlen, hogy ezt eddig még nem vettem észre! Bár eddig még nem is láttam mérgesnek. Nem sok dolog van, amin felhúzhatja magát az ember Mrs. Gregory óráján. — Lila új pasija. Egy vesztes. Láttad a gatyáját?
Mary a fejét csóválja.
- Mit keresel itt? — kérdi kissé kábultan.
- Ugyanazt, amit te éppenséggel - mondom, majd ránézek a számszeríjra. — Csak neked sokkal nagyobb tűzerőd van. Ezt hon¬nan szerezted? Legális ez Manhattanben?
- Még te mondod?! - utal a Berettámra. Megadó mozdulattal emelem fel kezeimet. — Hé, ez csak ke¬tchup. A tiédnek a hegyén azonban nem tapadókorongot látok. Ezzel komoly sérülést is okozhatsz...
— Ez a terv — vágja rá Mary.
Hangjából olyannyira árad a gyűlölet — anya állandóan arra buzdít minket Veronicával, hogy a lesújtó pillantások helyett sza¬vakkal fejezzük ki érzéseinket —, hogy azon nyomban megértem. Egyszerűen tudom.
Drake az ő exe.
Meg kell vallanom, emiatt kissé furán érzem magam. Már¬mint, kedvelem Maryt. Nagyon okos lány - mindig felkészülten felel, ha Mrs. Gregory felszólítja —, és már a puszta tény, hogy haloványsága ellenére Lilával barátkozik, mutatja, hogy meny¬nyire nem sznob. A Szent Eligiusba járó lányok figyelemre sem méltatják Lilát, azóta, hogy... telefonról telefonra terjedtek a képek róla meg Tedről. Mindenki láthatta, milyen jól érzik ma¬gukat egy belvárosi házibulin — a fürdőszobában.... Nem mint¬ha bármi kivetnivaló lenne abban, amit csináltak, már ha engem kérdeztek.
Mégis. Már-már csalódott vagyok. Azt gondoltam, egy olyan lánynak, mint Mary, jobb ízlése van fiúk terén, mint ez a Sebastian Drake.
Ez is bizonyítani látszik Veronica állítását, hogy mindaz, amit nem tudok a lányokról, megtölthetné az East Rivert.
Ezt egyszerűen nem hiszem el! Itt állok a Swig melletti siká¬torban, és azzal az Adam Blummal beszélgetek, aki mögöttem ül Mrs. Gregory óráján. És akkor még nem is említettem Teddy Hancock-ot — ő Adam legjobb barátja.
És Lila exe.
Akit Lila éppen rendíthetetlen buzgalommal vesz semmibe. Kivettem a kőrisfa hegyű nyilat az íjból, és eltettem a táskámba. Beletörődtem, hogy ma este már nem lesz kivégzés. Bár legalább azért hálásnak kéne lennem, hogy nem nyiffantam ki.
Ha ez nem Adamnek lenne köszönhető... akkor most nem állnék itt, és nem próbálnék meg elmagyarázni valamit, ami... őszintén szólva eléggé hihetetlen.
— Most komolyan, Mary! — Adam engem figyel sötétbarna sze¬mével. Fura, hogy eddig észre sem vettem, mennyire jóképű. Nem olyan értelemben, mint Sebastian Drake. Adam haja ugyanolyan sötét, mint az enyém, a szeme pedig sötét, nem tengerkék.
Önmagához képest azonban nagyon is jól néz ki, széles vállai¬val, úszó testalkatával — mellyel két egymást követő évben is be¬segítette a Szent Eligius magániskola úszócsapatát a pillangóúszás döntőjébe — és magasságával. (Olyan magas, hogy a nyakamat jócskán meg kell nyújtanom, ha a szemébe óhajtok nézni, elmé¬lyítve ezzel tulajdon magasságommal szembeni csalódottságomat, ami egyébként 158 cm.) Az átlagosnál jobb tanuló, ráadásul nép¬szerű is, ha figyelembe vesszük az elaléló elsőéves lányok tetemes számát, mikor a folyosón elhalad mellettük (bár úgy tűnik:, ezt ő észre sem veszi).
Engem néz — és érdeklődéssel.
— Mi az ábra? - akarja tudni. Felvonja egyik sötét szemöldökét, és még mindig engem fürkész. — Azzal tisztában vagyok, miért gyűlöli Ted Drake-et. Ellopta a csaját. De te miért vagy fasírtban vele?
— Magánügy — közlöm vele. Istenem, ez annyira nem profi. Anya ki fog nyírni, ha megtudja.
HA megtudja.
Másrészről viszont... Adam épp az előbb mentette meg az éle¬temet. Még ha nincs is ezzel tisztában. Drake ott, mindenki szeme láttára, gondolkodás nélkül képes lett volna kibelezni.
Kivéve, ha előtte játszadozni támad kedve. Ami — ismerve az apját — elég valószínű.
Jövök Adamnek. Valami extrával. De nem hagyhatom, hogy megtudja.
— Mégis, hogy jutottál be? — kíváncsiskodik. — Ne próbáld meg nekem bemesélni, hogy a fémdetektoron keresztül hoztad be ezt a micsodát!
— Hát persze, hogy nem azon keresztül! — mondom. Komolyan, a fiúk néha annyira ostobák. — A tetőablakon át.
-A tetőn?
— Általában ott vannak a tetőablakok — világítok rá.
— Olyan gyerekes vagy! — mondja Lila Tednek. Hangja lágy és elfúló, bár amit mond, az felkavaró. Nem tehet róla. Drake meg-babonázta. — Mégis miben reménykedtél?
— Alig egy napja ismered ezt a fickót, Lila! - Ted a kezeit mélyen a zsebébe dugja. Úgy tűnik, szégyelli magát... ugyanakkor dacos is. — Ügy értem, én is bevihettelek volna a klubba, ha ez volt min¬den vágyad! Miért nem szóltál? Ismered a nagybátyámat!
— Nem az a fontos, hogy milyen klubokba visz el engem Sebastian, Ted! Ez... ö a lényeg! Ó egyszerűen... tökéletes.
Erősen kell koncentrálnom, nehogy elhányjam magam.
- Senki sem tökéletes, Li! — mondja Ted, mielőtt szólhatnék.
- Sebastian az! - lelkesül be Lila, szeme sötéten csillog a klub bejáratát világító magányos villanykörte fényében. - Annyira gyö¬nyörű... és intelligens... és két lábbal jár a földön... és gyengéd.. „
Ennyi volt! Eleget hallottam. Többet nem bírok elviselni.
- Fogd be, Lila! - förmedek rá. - Tednek igaza van! Nem is ismered azt az embert! Mert ha ismernéd, sosem mondanád rá, hogy gyengéd!
- Igenis az! - bizonygatja Lila, a szemében lévő csillogás izzani kezd. - Még csak nem is ismered...
Egy pillanattal később - nem vagyok benne biztos, hogyan tör¬tént - megragadom a vállait, és erőteljesen rázni kezdem. Kb. 15 centivel magasabb és majd* húsz kilóval nehezebb nálam.
De nem számít. Ebben a pillanatban nem akarok mást, mint egy kis intelligenciát verni belé.
- Elárulta, nem igaz? — Hallom magam, ahogy ordítok vele. — Elmondta neked, hogy mi is ő valójában! O, Lila! Te idióta! Te ostoba, ostoba nőszemély!
- Hűha! - próbálja Adam lefejteni a kezem Lila csupasz vállai¬ról. - Ok. Most szépen mindenki lehiggad...
Lila kirántja magát a kezeim közül, majd győzelemittasan fe¬lénk fordul.
- Igen! - kiált diadalmas hangon, amit túl jól ismerek. — Mond¬ta, hogy ez lesz! Óva intett az olyan emberektől, mint te, Mary. Olyanoktól, akik nem akarják, nem képesek megérteni, az ő ne¬mesi és ősi származását, amely a királyokéval vetekszik..,
- Úristen! — Viszket a tenyerem. Pofon szeretném vágni. Az egyetlen ok, amiért nem teszem meg, hogy Adam elkapja a karom, mintha csak a gondolataimban olvasna. - Lila, te tudtad? És még¬is elmentél vele?
-Természetesen - szipogja. - Ellentétben veled, Mary, én nyi¬tott vagyok! Nincsenek előítéleteim a fajtájával szemben, ahogy neked vannak...
- A fajtájával? A fajtájával? - Ha Adam nem fogna vissza, és nem dünnyögné a fülembe, hogy nyugodjak meg, akkor azon nyomban rávetném magam, és megpróbálnék egy kis értelmet verni abba az ostoba szőke fejébe. - Es azt nem említette véletle¬nül, hogyan tartja fenn magát az ő fajtája? Hogy mit esznek — vagy helyesebben mondva isznak -, hogy éljenek?
Lila megvetően mér végig. - Igen, elmondta. És szerintem túl nagy hűhót csapsz az egész körül. Csak olyan vért iszik, amit a vérellátóból szerez. Ő nem öl meg senkit...
- Ó, Lila! - Képtelen vagyok felfogni, amit hallok. Vagy mégis, ha figyelembe vesszük, hogy Liláról van szó. Mégis azt reméltem, hogy 0 nem lesz annyira naiv, hogy bedőljön ennek a mesének. -Mind ezt mondja! Már századok óta ezzel etetik a lányokat. „Én nem ölök embert!" Lószart nem!
- Várjunk csak egy percet! - Adam szorítása elernyed a karo¬mon. Sajnálatos, hogy most, amikor már szabadon képen vághat¬nám Lilát, már egyáltalán nem akarom. Túlságosan undorodom tőle. - Mi folyik itt? - kérdi Adam. - Ki iszik vért? Csak nem Drake-ről beszéltek?
- De igen - felelem tömören.
Adam hitetlenkedve néz le rám, míg Ted a háta mögött füttyent egyet.
- Apám! Tudtam, hogy valami nem stimmel a fazonnal!
- Hagyjátok abba! - kiáltja Lila. - Mindannyian! Nem hallja¬tok magatokat? Van fogalmatok róla, mennyire bigottak vagytok? Igen, Sebastian vámpír, és neki is ugyanúgy joga van a léthez!
- Uh! - szólalok meg. - Figyelembe véve, hogy O egy két lábon járó veszedelem az emberiségre nézve, és hogy már évszázadok óta hozzád hasonló ártatlan lányokat eszik... végül is leszögezhet¬jük... nincs joga létezni!
- Egy pillanat! - Adam továbbra is kétkedve néz. - Vámpír? Ugyan már! Ez lehetetlen! Vámpírok nem léteznek!
- Ó! - Lila hirtelen felé fordul és toporzékolni kezd. - Te még náluk is rosszabb vagy!
- Lila! - szólítom meg, nem figyelve Adamre. — Nem láthatod többé!
- Nem tett semmi rosszat! Meg sem harapott, pedig megkértem rá! Azt mondja, képtelen rá, mert annyira szeret!
- Jóságos ég! — mondom undorodva. — Ez is csak egy hazugság, amivel ámít téged, Lila! Hát nem látod? Mind ezt mondja! Nem szeret téged! Legalábbis nem jobban, mint egy bolha a kutyát, aminek a vérét szívja!
- Én szeretlek! - Ted hangja elcsuklik az „Én"-en. - És te dobtál egy vámpír miatt!?
- Te ezt nem értheted! - Lila hátralibbenti hosszú, szőke haját. – Ő nem bolha, Mary, Sebastian túlságosan is szeret ahhoz, hogy megharapjon. De érzem, hogy rá tudom venni. Mert ő is legalább annyira velem akar maradni örökké, amennyire én vele, érzem. És a holnap este után együtt leszünk mindörökre.
- Mi lesz holnap? - kérdezi Adam.
- Az évzáró bál - felelem esetlenül.
- Úgy van! - csacsogja Lila. - Sebastian elkísér. És habár ő még nem tudja, de holnap megadja, amit kérek. Csak egy kis harapás, és az örök élet vár rám. Ugyan már, srácok! Hát nem király? Ti nem akarnátok örökké élni? Úgy értem, ha lehetősé¬getek lenne rá!?
— De nem így! — Valami mélyen bennem fájdalmasan sajog. Sa¬jog Liláért, és sajog azokért a lányokért, akiknek a nyomában jár. És azokért is, akik majd őt követik, ha nem teszek valamit.
— Ott találkozol vele? — Szuggerálnom kell magam, hogy rákér-dezzek. Nehezemre esik a beszéd, mert leginkább sírni szeretnék.
- Igen - feleli Lila. Tekintete ugyanolyan kifejezéstelen, mint odabent a klubban, vagy ma, az ebédlőben. - Nem tud majd ne¬kem ellenállni. Képtelen lesz nemet mondani, ahogy ott állok majd az új Roberto Cavalli estélyimben, nyakamon pedig meg¬csillan a telihold ezüstje...
— Azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsotl — nyög fel Ted.
- Nem, nem fogod! — mondom. - Most hazaviszed Lilát. Tes¬sék! — Belenyúlok az iskolatáskámba, előhúzok egy feszületet és két palack szenteltvizet, majd a kezébe nyomom őket. — Ha Drake feltűnne — de nem hiszem, hogy fog dobd meg ezekkel! Aztán sipirc haza, miután hazavitted Lilát.
Ted a kezébe adott tárgyakat figyeli. — Várj! Ennyi? — kérdezi. — Egyszerűen hagyjuk, hogy megölje?
- Nem öl meg! - javítja ki Lila boldogan. — Átváltoztat! Olyan leszek, mint ő!
— MI nem csinálunk semmit! - felelem. - Ti, srácok, most ha¬zamentek és ezt szépen rám bízzátok! Ura vagyok a helyzetnek. Csak legyetek biztosak benne, hogy Lila épségben hazaér. A bálig nem eshet semmi baja. A gonosz lelkek nem léphetnek be olyan házba, ahova nem hívták meg őket. – Homlokomat ráncolva nézek Lilára. - Nem hívtad meg magadhoz, ugye?
- Ugyan már! - kapja fel a fejét. - Mintha nem tudnád, milyen dührohamot kapna az apám, ha meglátna egy fiút a szobámban.
- Látjátok? Menjetek haza! Te is! - bólintok Adam felé. Lilát Ted a karjánál fogva vezeti el. Adam azonban legnagyobb
döbbenetemre ott marad, ahol volt, és kezét mélyen a zsebébe dugja.
- Ohm - mondom neki. — Tehetek érted valamit?
- Igen - feleli Adam nyugodtan. - Kezdhetnéd a legelején. Mindent tudni akarok. Mert ha mindaz, amit az imént elmond¬tál, igaz, akkor nélkülem most nem lennél más, csak egy bazi nagy pacni a klub falán. így hát, kezdd el, kérlek!

ADAM
Ha alig egy-két órával ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy az este ott fog érni útban „amerikai-történelem-óra-Mary' tetőtéri otthona felé, akkor... nos, azt gondoltam volna, hogy az illető nem százas.
Pedig pontosan ott találom magam, a Keleti Tizenhetedik ut¬cán. Elhaladunk az álmos ajtónálló mellett (aki egyébként még a szemöldökét sem emeli meg a számszeríj látványára), majd a lift¬ből kilépve egy viktoriánus stílusban berendezett lakásban találom magam. Már amennyire meg tudom ítélni — a bútorok nagyon hasonlítanak azokra, amik az anyám által annyira kedvelt, végtele¬nül unalmas sorozatokban vannak, melyekben olyan nevű lányok szerepelnek, mint Violet, Hortense vagy más borzadály.
Könyvek vannak mindenütt. Nem papírkötésű Dan Brown-félék, hanem igazi, hatalmas, kemény kötésűek, olyan címekkel, mint „Démonológia a hetedik századi Görögországban''vagy „Út¬mutató a szellemidézéshez". Körbenézek, de sehol egy plazma- vagy egy LCD-képernyő. Még egy sima tévé sincs a lakásban.
— A szüleid professzorok vagy valami ilyesmi? - kérdem Maryt, ahogy ledobja az íjat, és a konyha felé veszi az irányt. Odamegy a hűtőhöz, kivesz két doboz kólát, az egyiket felém nyújtja.
— Valami olyasmi — feleli. Ilyen volt egész úton, úgy csinál, mintha a válaszadás fizikai fájdalommal járna.
Nem mintha számítana, ugyanis megmondtam neki, addig nem tágítok, amíg nem mond el mindent. A helyzet az, hogy fogalmam sincs, mit gondoljak az eddigiek alapján. Egyrészt határozottan megkönnyebbültem, hogy tévedtem Drake és Mary kapcsolatát illetően. Másrészről viszont... egy vámpír?
— Gyere! — int Mary, én pedig követem, mert... mégis mi mást tehetnék? Lövésem sincs, mit keresek itt. Nem hiszek a vámpírok¬ban. Szerintem Lilát is csak egyszerűen megszédítette egy olyan elvont, grufti bagázs, amilyet az Esküdt ellenségekben láttam egy¬szer.
Bár Mary kérdése — „Akkor mégis mivel magyarázod, hogy ké¬pes volt köddé válni a táncparkett kellős közepén?" - kifog rajtam. Vajon hogy csinálta?
De több tucat hasonló kérdés is válaszra vár még. Mint például a legutóbbi: Hogy érhetném el, hogy Mary úgy nézzen rám, ahogy Lila nézett arra a Drake gyerekre?
Az élet csupa talány, ahogy apám szokta mondani, mára már ez is családi szállóige.
Mary végigvezet egy sötét folyosón, ami egy félig nyitott aj¬tóban végződik. Résén keresztül özönlik a fény. Kopogtat, majd megkérdi:
- Apa! Bejöhetünk?
Mogorva hang felel: - Mindenképp...
Én pedig követem Maryt a legkülönösebb szobába, amit éle¬temben láttam. Legalábbis egy Felső East Side-beli tetőtéri apart¬manhoz képest.
Ez egy laboratórium. Kémcsövek, mérőedények és lombikok sorakoznak mindenütt. Néhány edény előtt egy fehér hajú, pro¬fesszor kinézetű férfi álldogál fürdőköpenyben, és épp egy virító zöld színű főzettél pepecsel, ami vastagon ontja magából a füs¬töt. Az öreg fazon felnéz, majd elmosolyodik, amint Mary belép a szobába, zöld szeme — ami annyira hasonlít a lányáéra — kérdőn tekint felém.
- Nos, isten hozott! — szól a férfi. — Látom hazahoztad az egyik barátodat. Nagyon örülök! Már épp azon tűnődtem, hogy mos¬tanság túl sok időt töltesz egymagádban, ifjú hölgy!
- Apa, ő Adam - mutat be Mary. — Mögöttem ül amerikai tör¬ténelem órán. A szobámba megyünk tanulni.
- Helyes! - mondja az apja. Úgy tűnik, nincs tisztában azzal, hogy a legutolsó dolog, amit egy korombéli fiú éjjel kettőkor egy lány szobájában csinálni akar, az a tanulás. — Csak ne vigyétek túlzásba, gyerekek!
- Nem fogjuk! - mondja Mary. - Gyere, Adam!
- Jó éjt, uram! - köszönök el Mary apjától, aki még kedvesen rám mosolyog, mielőtt visszafordulna a lombikjához.
-Oké- kezdem, mialatt Mary visszafelé vezet a folyosón, ez¬úttal a szobájába... ami egy lány szobájához képest meglepően puritán. Csak egy nagy ágy, egy komód és egy íróasztal van benne. Veronica szobájával ellentétben itt minden rendezett, semmi sincs elöl, kivéve egy laptopot és egy MP3-lejátszót. Gyorsan meglesem a zenelistáját, míg ő a beépített szekrényben keresgél. Főleg rock, R&B és némi rap tölti ki. Semmi emo. Hála az égnek! — Mi folyik itt? Mit kotyvaszt az apukád?
— Gyógymódot keres — feleli tompán a szekrény mélyéről.
A díszes perzsaszőnyegen át az ágyához sétálok. Egy bekerete¬zett kép áll az éjjeliszekrényén. Egy csinos, napfénybe hunyorgó nőt ábrázol. Mary anyukája. Nem tudom, honnan tudom. Csak tudom.
— Mire keresi a gyógymódot? — kérdem. Felveszem a képet, hogy közelebbről megnézhessem. Igen, ott vannak. Mary ajkai. Melyek — képtelen voltam nem észrevenni — a végükön felfelé ívei¬nek. Még akkor is, ha mérges.
— A vámpírságra — feleli. Egy piros ruhával a kezében bukkan elő. Adatszó védőhuzatban van.
— Huh. Utálom, hogy nekem kell közölnöm veled, Mary, de vámpírok nem léteznek! Sem vámpírság. Vagy bármi hasonló.
— Ó igazán? — Szája széle a szokásosnál is magasabbra húzódik.
— A vámpírokat csak az az alak találta ki. — Nevet rajtam. Nem bánom, vele elnéző vagyok. Jobb, mintha szóba sem állna velem. Amióta csak ismerem, ez a helyzet. — Az, aki a Drakuláz írta. Nem igaz?
— Nem Bram Stoker alkotta meg a vámpírokat — feleli, és a mosolya eltűnik. - Még Drakulát sem ő találta ki. O egy valós történelmi személy, az igazság kedvéért.
— Ja, de olyan volt, aki vért ivott és denevérré változott? Ugyan már!
— A vámpírok léteznek, Adam. - A hangja elhaló. Tetszik, ahogy kimondja a nevemet. Annyira tetszik, hogy észre se veszem, hogy a kezemben lévő fényképre mered. — Ahogy az áldozataik is.
Követem a tekintetét. Majdnem elejtem a képet.
- Mary - jobb most nem jut eszembe. — Az édesanyád,..? Ő is... ő is...?
- Életben van. - Elfordul, a ruhát műanyag zsákostul az ágyra dobja. - Már ha életnek lehet azt nevezni. — Olyan, mintha csak magának beszélne.
- Mary... — A hangom megváltozott. Képtelen vagyok elhinni.
Valahogy mégis. Van valami az arckifejezésében, ami egyértel¬művé teszi számomra, hogy nem hazudik. És még valami, amitől meg legszívesebben magamhoz ölelném. Erre persze Veronica rög¬tön rávágná, hogy szexista vagyok. Na tessék, újra itt volnánk!
Abbahagyom a szám harapdálását. — Apukád ezért... ?
- ö nem volt mindig ilyen — magyarázza, de nem figyel rám. - Másmilyen volt, amikor anya még velünk volt. Hiszi... hisz ab¬ban, hogy van rá gyógyszer. — Leül a ruha mellé az ágyra. — Nem képes beletörődni, hogy egyetlen módon kaphatja csak vissza. Csak úgy, ha megölik a vámpírt, aki átváltoztatta.
- Drake - vágom rá. Melléülök az ágyra. így már van értelme. Azt hiszem.
- Nem — rázza meg a fejét. — Az apja. Aki egyébként az igazi Drakula család egyik leszármazottja. A fia pedig úgy gondolja, a Drake kevésbé kérkedő és modernebb hangzású.
- Akkor... miért Drakula kölykét akartad megölni, ha az apja az, aki... - Képtelen vagyok kimondani. Nem tudom megtenni. Szerencsére, erre nincs is szükség.
Mary összegörnyed. — Ha az egyeden fia halála sem csalogatja elő a rejtekéből, hogy őt is megölhessem, akkor nem tudom, mi az.
- Nem lenne az kissé... huh! veszélyes? — kérdem. Hihetetlen, hogy itt ülök és ilyesmikről fecsegek. Mondjuk, az is hihetetlen számba megy, hogy most épp itt ülök „amerikai-történelem-óra-Mary” szobájában. - Úgy értem, nem ez a Drakula a feje ennek az egésznek?
- De. — A képre néz, amit kettőnk közé tettem. — És ha ő meg¬hal, akkor anya felszabadul végre.
Mary apukájának pedig már nem kellene azon emésztenie ma¬gát, hogy megtalálja a vámpírság ellenszerét. De ezt csak gondo¬lom, nem mondom ki hangosan.
- De Drake miért nem ma változtatta át Lilát? — kérdem. Ez is zavar engem többek közt. - Úgy értem, a klubban.
- Mert szeret játszani az étellel - feleli szenvtelenül. — Ugyan¬úgy, ahogy az apja.
Megborzongok. Nem tehetek róla. Még ha Lila nem is az ese¬tem, azért nem szívesen gondolok rá, mint éjjeli vámpír nasira.
- Nem aggódsz amiatt — próbálom kissé elterelni a témát —, hogy Lila figyelmezteti Drake-et, hogy mi lesben állunk, és így nem jön el? — Direkt használtam többes számot, mert nincs az az ég, hogy hagyjam Maryt egyedül járkálni a pasas nyomában. Biztosra veszem, hogy Veronica ezt is szexista gondolatnak tar¬taná.
De Veronica nem látta még Mary mosolyát.
- Most viccelsz? - kérdi. Nem hinném, hogy feltűnt neki a töb¬bes szám. — Épp abban bízom, hogy elmondja neki. Akkor aztán tutira eljön majd.
Rámeredek. — Mi oka lenne rá?
- Mert ha végez a pusztító lányával, hatalmasat nő a kripta bandájának ázsiója.
- Kripta banda? — pislogok.
- Tudod - hátradobja copfját -, mint az utcai bandák. Csak az élőhalottak között.
- Ó! - Érdekes módon, ennek legalább van értelme. Nem úgy mint a többinek, amit ma este hallottam. - Apukádat pusztítónak nevezik? - Elég nehéz elképzelni Mary papáját, ahogy a lányához hasonlóan számszeríjat lóbál a kezében.
- Nem. — A mosolya eltűnik. — Az anyukámat. Vagy legalább¬is... az volt. Nem csak vámpírokat ölt, hanem mindenféle gonoszt — démonokat, vérfarkasokat, kopogó szellemeket, kísérteteket, warlockokat, dzsinneket, szatírokat, a Lokit, shedukat, vetelákat, titánokat, koboldokat...
- Koboldokat? — kérdem hitetlenkedve.
Mary azonban csak vállat von, és azt mondja: - Ha gonosz volt, anya végzett vele. Érzéke volt hozzá... tehetsége — teszi hozzá hal¬kan. - Nagyon remélem, hogy örököltem!
Némán ülök egy percig. Megvallom, kissé lezsibbasztott az el-múlt pár óra. Számszeríjak és vámpírok és pusztítók? Es mi az ör¬dög az a vetela? Nem is vagyok biztos benne, hogy tudni akarom. Nem is! Várjunk csak! Tudom, hogy nem akarom tudni. Motosz¬kál valami a fejemben, és nem hajlandó abbahagyni.
Az a fiira, hogy majdhogynem tetszik.
- Szóval — szemével az enyémet keresi —, most már hiszel ne¬kem?
- Hiszek neked - felelem. Valójában azt nem tudom elhinni, hogy hiszek neki.
- Akkor jó! A legjobb az lenne, ha nem beszélnél erről senki¬nek. És most, ha nem haragszol, el kell kezdenem készülődni...
- Pompás! Mondd meg, mit kell tennem!
Arca gondterheltté válik. — Adam — kezdi. Van abban vala¬mi őrjítő, ahogy az ajkai formálják a nevemet... legszívesebben a karjaimba kapnám, de ugyanakkor erős késztetést érzek, hogy körbefussam a szobát. - Igazán értékelem az ajánlatodat. Komo¬lyan. De ez túl veszélyes! Ha megölöm Drake-et...
— Amikor megölöd! - javítom ki.
— ...elég nagy lesz az esélye annak, hogy felbukkan az apja — folytatja —, és bosszút akar állni. Talán nem ma este. Talán nem is holnap. De hamarosan. És amikor ez megtörténik, az nagyon... csúnya lesz. Egy rémálom. Olyan lesz, mintha...
— .. .eljött volna a világvége — fejezem be a mondatot, de ahogy kimondom a szót, hideg fut végig a hátamon.
— Igen! Pontosan!
— Emiatt ne aggódj! — nyugtatgatom, figyelmen kívül hagyva a hideget a hátamon. - Felkészültem lelkileg.
— Adam — rázza meg a fejét. — Nem érted. Nem vagyok benne biztos, hogy... nos, nem garantálom, hogy meg tudlak védeni. Azt pedig nem hagyhatom, hogy kockáztasd az életed. Nekem ez más... az édesanyám miatt. Te azonban...
Leállítom. — Csak mondd meg, mikor jöjjek érted!
— Hogy mi van?
— Sajnálom - felelem —, de nem hagyhatom, hogy egyedül menj a bálba. Téma lezárva!
Igazán félelmetes lehetett, ahogy kinéztem, vagy ahogy beszél¬tem, mert ellenkezésre nyílt száját hirtelen becsukja, és csak ennyit mond: - Ohm. Rendben.
Azt azért még hozzáteszi: — A te temetésed! — Csak hogy az övé legyen az utolsó szó.
Ami egyáltalán nem zavar. Az övé lehet az utolsó szó.
Mert már tudom, hogy megtaláltam a jövőbeli partnerem, aki¬vel a hamarosan bekövetkező katasztrófa után fogok küzdeni a túlélésért.

MARY
A zene a szívem ritmusára jár. Érzem, ahogy a basszus döröm¬böl a mellkasomban — bumm, bumm, bumm. Szinte lehetetlen átlátni a vonagló embertömeget, a „füst* és a mennyezetről szerte¬ágazó fényjáték pedig csak nehezíti a dolgot.
De tudom, hogy itt van. Érzem.
Aztán meglátom, a táncparketten verekszi át magát, és felém tart. Kezében egy-egy pohár vérpiros színű folyadék van. Amikor a közvetlen közelembe ér, átnyújtja az egyiket, és azt mondja: — Ne aggódj, nem kevertek bele alkoholt! Lecsekkoltam!
Nem felelek. Hálásan kortyolok a puncsba, annak ellenére, hogy kissé túl édes, a torkom azonban annyira száraz.
Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy hibát követek el. Mármint, hogy belekevertem Adamet. De... van benne vala¬mi. Nem tudom, mi az. Valami, ami megkülönbözteti az iskola hülye izomagyaitól. Talán az a mód, ahogy megmentett a klub¬ban, mikor elveszítettem az önuralmam. A mód, ahogy meglőtte Sebastian Drake-et — a gonosz ivadékát — egy ketchuppel töltött vízipisztollyal.
Vagy talán az, hogy olyan rendes volt az apámmal — nem kez¬dett poénkodni rajta, hogy úgy néz ki, mint a Doki a Vissza a jövőbe című filmből. Ráadásul uramnak szólította. A mód, ahogy felemelte az édesanyám fotóját, majd a döbbenet, ami kiült az arcára, mikor elmeséltem, mi történt vele...
Vagy talán mégis az, ahogyan este háromnegyed nyolckor meg¬jelent nálunk, öltönyben és piszkosul jóképűen. Még vörös rózsás karszalagot is hozott nekem... pedig kevesebb, mint huszonnégy órával ezelőtt még azt sem tudta, hogy jönni fog a bálba (hasznos, ha a bejáratnál is árusítanak jegyeket). Nos, igen. Apa borzasztóan izgatott volt, és most az egyszer úgy viselkedett, mint egy átlagos szülő. Fényképeket készített rólunk: - Édesanyádnak, hogy ő is lássa, ha már jobban lesz - mondogatta, majd megpróbált egy húszdolláros bankjegyet csúsztatni Adam zsebébe, mondván: — A tánc után vidd el Maryt fagyizni!
Őszintén megvallva, ez ráébresztett arra, hogy mennyivel job¬ban szeretem, ha ki sem mozdul a laborból.
Mégis. Tudtam, hogy hibát követek el azzal, hogy nem küld¬tem el Adamet abban a minutaban. Ez nem amatőröknek való meló.
Ez... Ez egyszerűen... lélegzetelállító. Mármint, ahogy a bál¬terem kinéz. Csak hápogtam, amikor Adam karján beléptem a terembe. (Az ő ötlete volt. Azért, hogy hétköznapi pár benyo¬mását keltsük, arra az esetre, ha Drake már itt lenne és figyel¬ne.) A Szent Eligius magániskola évzáróbál-bizottsága ugyan¬csak kitett magáért az idén. Már önmagában az is ütős, hogy a Waldorf—Astoria négyszintes nagy báltermét sikerült biztosítani helyszínül, de hogy még csillogó, romantikus csodavilággá is sikerült azt varázsolniuk!? Varázslatos! Csak abban reményke¬dem, hogy a szalagcsokrok és a transzparensek tűzállóak. Utál¬nám, ha lángra lobbannának, miután szíven döftem Drake-et egy karóval.
- Szóval... - szólal meg Adam, ahogy ott állunk csendben a táncparkett szélén, és iszogatjuk a puncsunkat (ami őszintén meg¬vallva, kezd egy kissé kényelmetlenné válni). - Mégis hogy csinál¬juk? Nem látom sehol a számszeríjad!
- Csak egy karóra lesz szükségem — magyarázom, majd estélyi ruhám combközépig érő kivágásán keresztül megvillantom neki a lábamat, amelyre egy kézzel faragott kőrisfa darabot erősítettem anyám régi, combra erősíthető pisztolytáskájának segítségével. — Nem bonyolítom túl a dolgokat.
- Ó! - hördül fel Adam, ahogy a torkán akad a puncs. — Oké.
Feltűnik, hogy le nem veszi a tekintetét a combom belső ré¬széről. Vonakodva ejtem vissza a szoknyám. Szöget üt a fejembe - most először —, hogy Adam talán nem csupán azért csinálja ezt az egészet, hogy legjobb barátja barátnőjét magához térítse egy vérszívó bűvöletéből.
Egyáltalán... lehetséges ez? O mégiscsak Adam Blum. Én meg csak az új csaj vagyok. Kedvel engem, az biztos, de nem tetszem neki. Az nem lehet! Valószínűleg alig tíz percig maradok még élet¬ben. Hacsak nem történik hirtelen valami, ami megérzésem sze¬rint úton van.
Pirulva nézem az előttünk pörgő párokat. Mrs. Gregory, az amerikai történelem tanárunk az egyik gardedám. Körbesétálva próbálja féken tartani a randijukat kiélvező lányokat. Ezzel az erő¬vel a hold növekvését is megpróbálhatná visszatartani.
- Talán az lenne a legjobb, ha lefoglalnád Lilát valamivel — mondom, és remélem, hogy nem tűnik fel neki lángoló arcom, amely mostanra már nagyon hasonlít a ruhám színére —, amíg én elvégzem a munkát. Még a végén közénk vetné magát, hogy meg¬védje, azt pedig nem engedhetjük meg.
- Ezért rángattam el Tedet — jelenti ki, majd fejével a közeli asztalnál üldögélő Teddy Hancock felé int, aki unott arccal néz a táncparkett felé. Szemmel láthatóan kissé szét van csúszva. Hoz¬zánk hasonlóan ő is Lila és partnere felbukkanására vár.
- Akkor sem akarom - mondom hogy a közelemben légy, amikor... tudod.
- Ezt már kismillió alkalommal tudtomra adtad — morogja. -Tisztában vagyok vele, hogy tudsz vigyázni magadra, Mary. Nyo-matékosan kihangsúlyoztad többször is.
Kissé megrezzenek. Nem érzi itt jól magát. Ez biztos.
És akkor mi van? Nem kértem, hogy jöjjön el velem. Ő hívta meg saját magát. Ez amúgy sem randi, ez kivégzés. Már az elejétől tudta. Ő az, aki változtat a szabályokon, nem én... Mégis kit akarok átverni? ...Én nem randizhatok. Nekem küldetésem van! Én vagyok a pusztító lánya. Nekem...
- Akarsz táncolni? - riaszt fel Adam a kérdéssel.
- Ó! — kiáltok kissé meglepetten. — Szeretnék. De nekem most...
- Nagyszerű! - feleli, majd a karját nyújtja, és a táncparkettre vezet. Annyira megrökönyödtem, hogy képtelen vagyok ellenkez¬ni. Oké, rendben. Miután véget ért az első sokk, azon kapom ma¬gam, hogy már nem is akarom megállítani. Megdöbbenek, ahogy ráébredek... hogy milyen jó érzés Adam karjaiba simulni. Nagyon is jó érzés. Biztonságot áraszt. Melegséget sugároz. Úgy érzem, mintha... már majdnem úgy érzem magam, mintha én is normá¬lis lennék, a változatosság kedvéért.
Nem az új csaj. Nem a pusztító lánya. Csak... én. Mary. Olyan érzés ez, amihez hamar hozzá tudnék szokni.
- Mary! - szólít meg Adam. Annyival magasabb nálam, hogy lehelete lágyan borzolja feltűzött hajam kikandikáló tincseit. Nem bánom a dolgot, lehelete nagyon jó illatú.
Álmodozva nézek fel rá. Képtelen vagyok felfogni, hogy nem vettem eddig - úgy igazán - észre, hogy ennyire jóképű. Úgy ér¬tem, a tegnap este előttig. Vagy talán mégis feltűnt, csak soha nem tudatosodott bennem, hisz mégis mit akarhat egy olyan srác, mint ő, egy olyan lánytól, mint én? Még egymillió év alatt sem jutott volna eszembe, hogy az évzáró bálon Adam Blummal fogok meg¬jelenni... Rendben! Tisztában vagyok vele, hogy csak azért hívott el, mert együtt érez velem az édesanyám miatt, hogy vámpír lett meg minden. Mégis...
- Hmmm? - mosolyogva nézek fel rá.
- Uh! — Mintha kényelmetlenül érezné magát valamiért. — Azon tűnődtem, hogy ha... ennek vége lesz, és Drake hamuvá porladt, és Lila és Ted újra együtt lesznek, akkor esetleg... talán...
Istenem! Mi folyik itt? Csak nem... csak nem akar randira hív¬ni? Egy igazi randira?! Egy olyanra, ami nem foglal magába hegyes fogú célpontokat?
Nem. Ez nem történik meg. Ez csak egy álom vagy valami ha¬sonló. Egy pillanat, és máris felébredek, ez az egész pedig semmivé foszlik. Mert hogy történhetne ez meg? Nem merek levegőt venni, hisz ha megteszem, az biztosan véget vet a varázsnak...
- Igen, Adam? — kérdem.
- Nos — kerüli a tekintetem —, hogy esetleg lenne kedved, tu¬dod, lógni velem...
- Elnézést! — A mély hang, ami félbeszakítja Adamet, nagyon is ismerősnek tűnik. - Lekérhetem a hölgyet?
Csalódottan hunyom be a szemem. Nem tudom elhinni! Sosem fogok olyan sráccal járni, aki ennyivel magasabb súlycsoportba tartozik, mint én. Soha. Soha. Soha. Nyomi maradok - hozzám hasonló csodabogarak végterméke — egész hátralévő életemben. Először is, miért akarna egy olyan fiú, mint Adam Blum, randizni velem? Egy vámpír és egy őrült professzor gyermekével? Nézzünk szembe a tényekkel! Ez nem fog megtörténni.
Pedig már megvolt! Majdnem megvolt!
- Na, ide figyelj! - Megfordulok, és egyenesen Sebastian Drake-kel találom szemben magam, akinek kék szemei egy pillanatra tág¬ra nyílnak, látva az enyémben tomboló tüzet. - Mégis mit kép¬zelsz, hogy itt rontod a levegőt...
A hangom azonban elakad. Hirtelen csak azokat a szemeket lá¬tom és semmi mást... azokat a hipnotikus kék szemeket, amikben képes lennék elmerülni, és életem végéig hagynám, hogy azok a lágy, meleg hullámok cirógassanak...
Igaz, hogy ő nem Adam Blum. De ő úgy néz rám, mint aki tökéletesen tisztában van ezzel, és borzasztóan sajnálja a dolgot, és bármit megtenne, hogy engem elbűvöljön... Vagy még többet annál: hogy elvarázsoljon...
A következő pillanatban pedig azon kapom magam, hogy Sebastian Drake gyengéden - kimondhatatlanul gyengéden — ka¬ronfogva vezet le a táncparkettről, egyenesen egy tucat erkélyajtó felé, amelyek a holdsütötte kertbe vezetnek... pontosan egy olyan helyre, ahová álmodban vezet egy erdélyi gróf sarja.
- Annyira örülök, hogy végre találkoztunk! — beszél hozzám Sebastian, tollpiheként cirógató hangján. Minden és mindenki, akik mellett elhaladunk - más párok, Adam, a döbbent Lila, aki féltékenyen néz utánunk, Ted, aki őt nézi féltékenyen, még a sza¬lagcsokrok és a transzparensek is - elolvadnak, míg már úgy tű¬nik, hogy nincs más a világon, csak én, a holdsütötte kert, ahol hirtelen találom magam és Sebastian Drake.
Aki felém nyúl és kisimít egy tincset az arcomból.
Egy ködös pillanatra felrémlik, hogy félnem kéne tőle... sőt, gyűlölnöm kéne. Csak nem értem, miért. Hogy gyűlölhetnék va¬lakit, aki ennyire jóképű, ennyire édes és ennyire gyengéd, mint ő? Azt akarja, hogy jobban érezzem magam. Segíteni akar.
- Látod? - kérdi, majd a kezemet gyengéden az ajkához emeli - Nem is vagyok annyira rémisztői Valójában pont olyan vagyok, mint te. Utóda egy — mondjuk ki nyíltan — végtelenül félelmetes személynek, aki a helyét keresi a világban. Mindkettőnknek megvan a maga keresztje, nem igaz, Mary? Egyébként édesanyád üdvözöl!
- Az... az édesanyám? — Elmémet legalább olyan sűrű köd lep¬te el, mint a kertet, ahol állunk. Míg sikerül magam elé képzelni édesanyám arcát, addig egyszerűen nem fér a fejembe, honnan ismerheti őt Sebastian Drake.
- Igen - feleli Sebastian. Ajka mostanra már elhagyta a kézfeje¬met, és egyenesen a könyökhajlatom felé tart - Folyékony tűzként simítja a bőröm. — Hiányzol neki. Nem érti, miért nem csatla¬kozol hozzá. Annyira boldog... nem ismeri a betegséget... vagy az öregedés kegyetlenségét... vagy a szívszorító magányt. — Szája mostanra már a vállamhoz ért. Alig kapok levegőt. De jó értelem¬ben. - Szépség és szerelem veszi körül... te is ott lehetnél, Mary! - Ajkai a kulcscsontomnál kalandoznak. Lehelete édesen meleg, amitől a gerincem egyszerűen összecsuklik. Ami nem baj, mert egyik karját szorosan a derekam köré fonta, és megtart engem. Testem pedig készségesen dől hátra, hogy szabaddá tegye csupasz nyakamat.
- Mary - suttogja a nyakamnak.
Olyan nyugalom száll rám, olyan béke - amelyet már évek óta nem éreztem, mióta anya elment —, hogy szemhéjaim lecsukódnak.
A következő pillanatban pedig valami hideget és nedveset érzek a nyakamnak csapódni.
- Au! - kiáltok, kinyitom a szemem, a kezemmel pedig a nya¬kamhoz kapok... aztán az ujjaimat a szemem elé emelem, és vala¬mi színtelen anyagot látok rajtuk végigcsorogni.
- Ó, jaj! - sajnálkozik Adam, pár méterre tőlem, kinyújtott ke¬zében a 9 mm-es Beretta vízipisztollyal, melynek csövét egyenesen felém irányítja. — Elhibáztam!
Egy pillanattal később hörögve kapkodok levegő után, ahogy tö¬mény füstöt érzek közvetlen a fejem mellől terjengeni. Köhögve támolygok el attól a férfitól, aki pár perce még oly gyengéden tartott a karjaiban, most pedig saját, parázsló mellkasát markolássza.
— Mi... — Sebastian Drake levegő után kap, és hevesen ütögetni kezdi a mellkasából előtörő lángokat. — Mi ez?
- Csak egy kis szenteltvíz, haver - feleli Adam, és tovább spric¬celi Drake mellkasa felé a vizet. — Teljességgel ártalmatlan, feltéve hogy nem tartozol az élőhalottak közé. Pechedre öregem, úgy tű¬nik, mégis.
A következő pillanatban már tökéletesen önmagam vagyok, és a szoknyám alatti karó után nyúlok.
— Sebastian Drake! — sziszegem, míg ő a fájdalomtól ordítva esik térdre előttem. — Ezt az anyámért kapod!
Kíméletlenül vágom bele a kézzel faragott kőriskarót arra a helyre, ahol a szíve lenne. Ha valaha is lett volna neki.
— Ted! — hallom Lila mézédes hangját. Barátja egy műanyag padon végignyúlva pihenteti a fejét az ölében.
-Tessék - szól Ted, ahogy imádottjára feltekint.
- Ja, nem neked szóltam! - mondja Lila. — Úgy értem, ezt fo¬gom legközelebb magamra tetováltatni, amikor Kankunban járok. A hátam és a csípőm közti részre. Azt a szót, hogy Ted. Es akkor mindenki tudni fogja, hogy hozzád tartozom.
- Ó, édesem! - feleli Ted, és lehúzza magához a fejét, hogy a nyelvét a szájába dughassa.
- Édes Istenem! - kiáltok, majd gyorsan elfordulok.
- Tudom! - Adam az előbb gurított végig a diszkófényektől villogó pályán egy tizenkét font súlyú, foszforeszkáló bowling-golyót. - Majdhogynem jobban bírtam őt, amikor Drake vará¬zsa alatt állt. De mégiscsak jobb ez így. Ted kevesebb kárt okoz, mint Sebastian. Egyébként strike-ot gurítottam. Gondoltam szólok, hátha kihagytad. - Lehuppan mellém a padra, majd a fejünk fölött égő lámpa fényében letekint a pontozólapra.
- Ebben nincs semmi kihívás! Simán nyerek!
- Ne légy tahó! - felelem. Bár őszintén megvallva, van oka a kérkedésre. Es ezt nem csak a sötétben bowlingozásra értem.
- Áruld el! - kezdem, míg ő odanyúl, hogy kioldja a csokor-nyakkendőjét. Még a bowlingcentrum különös fényében is (ahol a bál extra eseményeit és egy kilencdolláros taxiutat követően meg¬húztuk magunkat) határtalanul jól néz ki. - Honnan szerezted a szenteltvizet?
- Tednek egy csomót adtál belőle — néz le rám meglepetten. — Nem emlékszel?
- De hogy jutott eszedbe a vízipisztolyba tölteni? - sürgetem. A bálban történtek miatt még mindig kavarognak a fejemben a gondolatok. Az éjjeli bowlingozós buli, meg minden. De még¬sem veszi fel a versenyt egy kétszáz éves vámpír kivégzésével. Olyan kár, hogy a kertben porladt hamuvá, ahol csak én és Adam nézhettük végig! Tutira minket választottak volna meg Bálkirálynak és Bálkirálynőnek Ted és Lila helyett, akiknek a fején még mindig ott virít a folytonos smárolástól félrecsúszott korona.
- Nem tudom, Maré - feleli, míg bejegyzi a pontszámát. - Jó ötletnek tűnt.
Mare. Még soha senki sem hívott Mare-nek ezelőtt.
- De mégis, honnan tudtad? - kérdem. - Úgy értem, hogy Drake engem... szóval érted! Miből tudtad, hogy nem csupán tet¬tetem? Hogy a biztonság hamis illúziójába ringassam?!
- Úgy érted, azt leszámítva, hogy épp készült megharapni a nyakadat? - kérdi, megemelve egyik sötét szemöldökét. — És hogy te az égvilágon semmit sem tettél, hogy megállítsd? Hát, ebből eléggé világosnak tűnt számomra, hogy mi történik.
- Kitéptem volna magam a karjaiból — biztosítom, olyan meg-győződéssel, amit valójában nem érzek —, amint megérzem a fo¬gát.
- Nem hinném! — Most már vigyorogva néz le rám, és arcát a pontozóasztal egyeden lámpája világítja meg csupán. A bowling-pálya többi részét teljes sötétség fedi, leszámítva a hátborzonga¬tóan foszforeszkáló bábukat és golyókat. — Nem lettél volna rá képes! Ismerd be, Mary! Szükséged volt rám!
Arca olyan közel van hozzám, sokkal közelebb, mint Sebastian Drake-é valaha! Az ő szemeiben nem elmerülni akarok, hanem pusztán láttuktól is elolvadok. A szívem kihagy.
- Ja! - Képtelen vagyok a tekintetemnek parancsolni, ahogy továbbvándorol az ajkaira. — Úgy valahogy!
- Jó csapat vagyunk! - Nem tudom nem észrevenni, hogy az ő pillantása sem jár messze az én ajkaimtól. - Te nem így gondolod? Főleg, ha figyelembe vesszük a közelgő apokalipszist, ami elkezdő¬dik, ha Drake apjának tudomására jut, mit tettünk ma este.
-Tényleg! - kiáltom, - Ó, Adam! Nem csak engem fog üldöz¬ni. Rád is vadászik majd!
- Tudod - a tekintete az ajkamról mostanra már lejjebb ván¬dorolt —, nagyon bírom ezt a ruhát! Remekül passzol a bowling-cipőhöz.
- Adam! Ez most véresen komoly! Dracula bármelyik pillanat¬ban idejöhet Manhattanbe, mi pedig bowlingozásra vesztegetjük a drága időt! El kell kezdenünk felkészülni! Ellentámadásba kell lendülnünk! Meg kell...
- Mary! Dracula várhat! -De...
- Mary! Fogd be! — Én pedig megteszem. Mert túl elfoglalt va¬gyok ahhoz, hogy a csók viszonzásán kívül bármi mást csináljak.
Amúgy meg, igaza van. Dracula várhat!

Pokoli Balészakák

LAUREN MYRACLE

A virágcsokor

Olvasók, figyelem! Az alábbi történetet W W Jacobs könyve, a The Monkeys Paw (A Majommancs) ihlette, amit 1902-ben adtak ki először, és tinédzserkoromban annyira megijesztett, hogy majd* össze¬pisiltem magam. Vigyázzatok, mit kívántok!
Lauren Myracle

Viharos szél ostromolta Madame Zanzibar házát, egy meglazult ereszcsatorna megadóan verte a homlokzat deszkáit. Az ég besö-tétedett, bár még csak négy óra volt. A rikítóan kidekorált váró-teremben három, harsány színű kendővel letakart asztali lámpa ontotta fényét. A rubin színű kendő beragyogta Yun Sun kerek arcát, míg kékes-bíbor hullafoltokat festett Will arcára.
- Úgy nézel ki, mint aki épp most támadt fel a sírból — közöl¬tem vele.
- Frankie! — sziszegett rám Yun Sun. Fejét Madame Z. irodá¬jának ajtaja felé kapta, gondolom, attól való félelmében, hogy ha meghallja, megsértődik. Egy piros műanyag majom lógott az aj¬tógombról, jelezvén, hogy Madame Z. ügyféllel van. Mi voltunk a soron következők.
Will szemei kifejezéstelenné váltak.
- Zombi vagyok! - nyögte. Kinyújtotta felénk a karjait. - Ad¬játok nekem a szívetek és a májatok!
-Jaj, ne! A zombi átvette a mi Willünk felett a hatalmat! - ra¬gadtam meg Yun Sun karját. - Gyorsan! Add oda neki a szíved és a májad, hátha az enyémet békén hagyja!
Yun Sun kirántotta a karját.
- Nem vicces! - közölte félig nyivákoló, félig fenyegető hang¬nemben. - Ha nem leszel kedves hozzám, elhúzok innen!
- Ne legyél már ilyen hülye liba! - mondtam neki.
- Szedem a vastag csülkeimet és kisétálok innen. Csak figyelj! Yun Sun határozott meggyőződése volt, hogy hájas a combja, pusztán azért, mert az extra szűk estélyi ruháját ki kellett egy kis¬sé engedni. Neki legalább volt báli ruhája. Meg tuti esélye, hogy viselje.
- Beee - feleltem. Morgolódása veszélyeztette a tervünket, pe¬dig az volt az egyetlen ok, amiért idejöttünk. A bál estéje már vé¬szesen közeledett, nekem pedig nem állt szándékomban odahaza penészedni, míg a többiek glitteresőben és tízcentis tűsarkokon rázzák magukat. Eltökéltem, hogy nem így lesz, különösen mióta minden porcikámban éreztem, hogy Will meg akar hívni a bálba. Csak egy kis bátorításra volt szüksége.
Halkabbra vettem a hangom, és mosolyt bűvöltem az arcomra, hogy úgy tűnjön Willnek, mintha csak lányos dologról fecsegnék.
- Ezt ketten találtuk ki, Yun Sun, emlékszel?
- Nem Frankie, ez a te ötleted volt! - felelte. És egyáltalán nem vette a fáradságot, hogy lehalkítsa magát. — Nekem már van kísérőm a bálra, még akkor is, ha éppenséggel szörnyethal a combjaim láttán. Te vagy az, aki hisz a hegyeket is megmozgató csodában!
- Yun Sun! — gyorsan Willre pillantok. Rákvörös az arca. Rossz Yun Sun! Csak úgy kitálalni!? Rossz, rossz, megátalkodott lány!
- Aú! - jajdult fel Yun Sun. Mert megütöttem.
- Nagyon pipa vagyok rád!
- Elég a beszariságból! Nem azt akarod, hogy elhívjon? - kér¬dezte Yun Sun.
-Aú!
- Ohm. Skacok! — szólalt meg Will. Idegességében fel-le szalad¬gált az ádámcsutkája. Imádnivaló! Habár, húha! Eléggé undorító látvány. Eszembe jutott róla a vízzel teli lavórból való almavadá¬szat, innentől pedig már csak egy lépés volt az almacsutkát oda¬képzelni a torkára. De Willnek figyelemre méltó ádámcsutkája volt, így amikor az le-fel mozgott, valóban imádnivaló volt.
- Megütött! - árulkodott Yun Sun.
- Megérdemelte! — vágtam vissza. De nem akartam, hogy eb¬ben a mederben folyjon tovább a beszélgetés, mert már így is elég leleplező volt. Így aztán megpaskoltam a barátnőm vaskosságtól távol álló combját. - De nem számít. Megbocsátok! Most pedig húzz bőrt a fogadra!
Amit Yun Sun egyszerűen képtelen megérteni, hogy nem kell mindent hangosan kimondani. Igen, valóban azt akartam, hogy Will elhívjon a bálba, méghozzá mihamarabb, mivel a „Szerelme¬sek tavaszá"-ig csupán két hét volt hátra. Oké, a bál neve béna, de a tavasz mégiscsak a szerelmeseké. Ez kétségtelen tény. Ahogy az is, hogy Will lesz az én örök társam, már ha képes lesz levetkőzni a határtalan félénkségét és lép végre. Elég volt a baráti vállon veregetésekből, a viháncolásokból és a csiklandozós bunyókból! Elég volt az egymásba kapaszkodásokból és a sikkantásokból, amiket a DVD-kölcsönzőből szerzett Testrablókra vagy A hegyről jönnek!-re kellett fognom. Miért nem látja Will, hogy én vagyok az, akit el kell hívnia?
A múlt hétvégén már majdnem kibökte, ebben kilencvenkilenc és fél százalékig biztos voltam. A Micsoda nőt néztük éppen, egy túlfűtött romantikus filmet, ami sosem okoz csalódást. Yun Sun kiment a konyhába egy kis nassolnivalóért, mi pedig kettesben maradtunk.
- Ohm, Frankie? - kezdte Will, míg lábfejével idegesen dobo¬gott, öklei megfeszültek. - Kérdezhetek valamit?
Még egy féleszű is hamar megértette volna, mi következik, mert ha csak a tévét akarta volna felhangosíttatni, akkor csak ennyit mond: „Hé Franks, adj rá egy kis kakaót!" Hétköznapi módon. Egyenesen. Nem lett volna jele felkészülésnek. De mivel szemmel láthatóan vívódott... mégis mi mást akart volna kérdezni, mint: „Eljössz velem a bálba?" Mennyei örömök vártak rám, csupán kar¬nyújtásnyira tőlem.
Végül elcsesztem. Kézzelfogható idegessége magával sodort engem is, így ahelyett, hogy türelmesen hagytam volna kibonta¬kozni, idegesen témát váltottam. MERT EGY RAKÁS SZEREN¬CSÉTLENSÉG VAGYOK!
- Látod? így kell ezt csinálni! — mutattam a tévére. Richárd Gere épp a fehér paripán vágtatott, ami valójában egy limó volt - Julia Roberts kastélya felé ami valójában egy lepukkant há¬romszintes társasház volt. Richárd Gere kimászott a napfénytetőn, majd feltornázta magát a tűzlétrán, mindezt azért, hogy elnyerje az imádott hölgy szívét.
- Nem olyan tutyimutyi: „Szerintem helyes vagy" halandzsával.
- Összevissza hadováltam, ez világos. - Itt tettekről beszélünk, bébi. A nagy szerelmi gesztusról.
Will habogott. Aztán csak ennyit mondott: — Ó! - Végül riadt bociszemekkel pislogott Richárd Gere-re, mint aki azt gondolja, ő aztán sosem lesz képes ezzel az alakkal felvenni a versenyt.
Meredten bámultam a tévére, tudván, hogy épp abban a pilla¬natban baltáztam el a sóvárogva várt báli estémet. Köszönet ezért saját ostobaságomnak. Pedig nem is érdekelt a szerelmi gesztus. Engem csak Will érdekelt. De a brillírozásomnak hála, visszahú¬zódott a csigaházába. A színtiszta valóság az, hogy én még nála is nagyobb nyuszi voltam.
Legyen elég ennyi arról, hogy mi okból voltunk itt Madame Zanzibarnál. Szépen megmondja majd a jövőnket, és — hacsak nem sarlatánnal van dolgunk - megerősíti a nyilvánvalót: Willt és engem az isten is egymásnak teremtett. Ha hangosan kimond¬ják, akkor Will is összeszedi magát, nekiveselkedik megint. El fog hívni a bálba, én pedig hagyom, hogy tegye a maga módján, még ha bele is halok.
A műanyag majom megrándult az iroda ajtógombján.
- Nézzétek, megmozdult! — súgtam.
- Óóó - felelte Will.
Egy hófehér hajú fekete férfi csoszogott ki az irodából. Fogatlan szája körül aszalt szilvaként gyűrődött össze a bőr.
- Gyerekek! - szólt, és megemelte kalapját.
Will felállt, és kinyitotta a bejárati ajtót, mert ő egy ilyen rendes fazon. A szél becsapott az ajtón, az öregember pedig majdnem hanyatt vágódott, de Will megtámasztotta.
- Hűha! - kiáltott Will.
- Köszönöm, fiam! - felelte az idős férfi. Kissé pöszén jöttek a szavak. - Úgy vélem, legjobb lesz, ha hazaspurizok, még mielőtt a vihar beleerősít!
- Szerintem már megtette! - felelte Will. A felhajtón túli fák recsegtek és ropogtak.
- Ez az aprócska fuvallat? - mondta az öreg. - Á, ez még csak egy kisbaba, aki most ébredt és enni kér. Jegyezd meg, fiam, erősebb lesz, még mielőtt leszáll az éj! - Ránk hunyorított. - Nektek nem otthon lenne a helyetek a biztonságos melegben?
Nehéz sértésnek venni, ha egy fogatlan idős ember „gyerekek¬nek" szólít minket. De ez már a második alkalom volt húsz má¬sodpercen belül!
- Harmadikos középiskolások vagyunk — mondtam. — Tudunk magunkra vigyázni.
Nevetése száraz falevelek zizegésére emlékeztetett. -Ahogy akarjátok! - felelte. - Ti biztos jobban tudjátok! — Kislattyogorr a tornácra, Will intett neki, majd becsukta az ajtót.
- Vén bolond! - hallatszott a hátunk mögül. Megfordultunk. Madame Zanzibar állt az irodaajtóban. Pink színű Juicy Couture tréningnadrágot és ugyanolyan színű dögös felsőt viselt, amit egész a kulcscsontjáig cipzárazott fel. Mellei kerekdedsége, keménysége és meglepő csintalansága hamar elárulta, hogy nem visel melltar¬tót. A rúzsa virító narancsszínű volt, melyhez jól passzolt hasonló színű körömlakkja, de még a cigaretta vége is, amit két ujja közt tartott.
-Akkor most bemegyünk, vagy inkább itt kint akartok marad¬ni? - kérdezte hármunktól. - Leplezzük le a jövőt, vagy hagyjuk inkább homályban?
Felemelkedtem a székről, és magammal rángattam Yun Sunt is. Will követett minket. Madame Z. bevezetett minket az irodá¬jába, ahol mindhárman bezsúfolódtunk az egyetlen fotelbe. Will hamar felismerte, hogy ez így nem fog működni, így leereszkedett a padlóra. Fészkelődni kezdtem, hogy Yun Sun több helyet en¬gedjen át nekem.
- Látod? Két nagy sonka! — utalt a combjára.
- Csússz már odébb! — utasítottam.
- És most... - kezdte Madame Z. Elhaladt előttünk, és leült az asztal mögötti székre. Beleszívott a cigijébe, majd megkérdezte: — Miért vagytok itt?
Az ajkamba haraptam. Hol is kezdjem?
- Maga médium, nem?
Madame Z. füstfelhőt eregetett: - Sherlockom! Csak nem az Aranyoldalakban megjelent hirdetés vezetett rá?
Elpirultam, ugyanakkor meg is borzongtam. A kérdésem rög¬tön a téma közepébe vágna. Mi van, ha nem szereti a kérdéseket? Amúgy meg, ha valóban médium, nem kéne máris tisztában len¬nie azzal, hogy miért vagyok itt?
- Hú... rendben. Persze, mindegy. Szóval, azon tanakod¬tam...
- Igen? Ki vele!
Összeszedtem minden bátorságomat.
- Nos... azon tanakodtam, hogy talán egy bizonyos ember, egy bizonyos kérdést akar feltenni nekem. - Szándékosan nem néztem Willre, de éreztem, ahogy meglepettség sugárzik belőle. Erre nem számított.
Madame Z. a halántékához nyomta két ujját, a szemei üvegessé váltak.
É Aha - mondta. - Hmm, hmm. Nem látom tisztán. Szenve¬délyt látok, igen... - Yun Sun felvihogott; Will hangosan nyelt egyet de van ott még valami más is... hogy is mondjam? Komplikációs tényező.
Istenem, kösz, Madame Z.! - gondoltam. Nem áshatnánk kissé mélyebbre? Adjon valami támpontot, amin elindulhatunk!
- De a srác... mármint az illető... engedni fog a szenvedélyé¬nek? - Összeszűkült gyomrom ellenére magabiztosnak tűntem.
- Lépni fog vagy sem... ez a kérdés? - kérdezte Madame Z.
- Igen, ez a kérdés!
- Ah! Mindig ez a kérdés. A kérdés pedig, amit mindenkinek fel kell tennie magában, az... - elakadt. Szemét Willre emelte, majd elsápadt.
- Mi van? - követeltem.
- Semmi - felelte.
- De! Valami van! - mondtam. A „szellemekkel suttogó" arcki-fejezésével nem ver át. Most komolyan azt akarja, hogy elhiggyük, megszállták a testét a szellemek? Hogy volt egy erős és tiszta láto-mása? Legyen! Csak adja már meg azt a rohadt választ!
Madame Z. előadta a nagy „összeszedem magam"-showt, amit egy hosszú, reszkető slukkal pecsételt meg a cigijéből. Meredten nézett rám, majd ezt mondta:
- Ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja, vajon attól még hangosan teszi azt?
- Hogy mi? - kérdeztem.
- Ez minden, amivel szolgálhatok. Vagy elfogadod, vagy nem. — Eléggé zaklatottnak tűnt, így hát elfogadtam. Azért nem álltam meg, hogy vágjak egy grimaszt Yun Sun felé, amikor Madame Z. nem figyelt.
Will azt mondta, nincs semmilyen kérdése, Madame Z. mégis azon volt, hogy valahogy üzenetet továbbítson számára. Végigsi¬mított Will auráján, majd komoran közölte vele, hogy vigyázzon a magasban, ami érdekes módon igen helytálló volt, mivel Will lelkes falmászó. De még ennél is furább volt Will reakciója. Elő¬ször felhúzta a szemöldökét, majd egy másik érzelem ült ki az arcára, mint egy közeledő titkos élvezet ígérete. Rám pillantott, majd elpirult.
- Mi folyik itt? - kérdeztem. — Olyan sunyi képet vágsz!
- Tessék? - kérdezte.
- Mit nem akarsz elmondani, Will Goodman?
- Semmit! Esküszöm!
- Fiam, ne légy ostoba! — fuvolázta Madame Z. — Hallgass rám!
- O! Ne aggódjon miatta! — mondtam neki. - O a megtestesült elővigyázatosság. — Visszafordultam Will felé. — Most komolyan! Találtál egy újabb mesés mászóhelyet? Vagy egy vadiúj csillivilli karabinert vettél netán?
- Most Yun Sun következik - felelte Will. - Yun Sun, tessék! -Tud tenyérből jósolni? — kérdezte Yun Sun Madame Z.-t. Madame Z. kifújta a levegőt, majd ímmel-ámmal végighúzta az
ujját a Yun Sun hüvelykujja alatti domború részen. - Olyan gyö¬nyörű leszel, amennyire csak megengeded magadnak — mondta neki. Ennyi volt. Ezek voltak bölcsességének igazgyöngyei.
Yun Sun legalább annyira nem volt elragadtatva, mint én. Úgy éreztem, mindannyiunk nevében tiltakoznom kell. De most ko¬molyan! Egy fa az erdőben? Légy óvatos a magasban? Olyan gyö¬nyörű leszel, amennyire csak megengeded magadnak? Még ha figyelembe vesszük hátborzongató ráhibázásait is, mindhármunkat átvertek. Főleg engem.
De mielőtt akár egy szót is szólhattam volna, megcsörrent egy mobil az asztalon. Madame Z. felkapta, majd egyik hosszú na¬rancsszínű körmével megnyomta a hívásfogadás gombot.
- Madame Zanzibar, szolgálatára - üdvözölte a hívót. Arcki¬fejezése megváltozott, ahogy a vonal túlsó oldalán lévő személyt hallgatta. Bosszússá és izgatottá vált. - Nem, Silas. Ezt úgy hív¬ják... igen, nevezheted úgy is, gombás fertőzés. Gombás fertőzés.
Yun Sun és én halálra váltan néztünk egymásra, ugyanakkor — nem tehettem róla - el is voltam ragadtatva. Nem azért, mert Ma¬dame Z.-nek gombás fertőzése volt. Mármint pfuj! Hanem azért, mert úgy tárgyalta ezt meg azzal a Silasszal - bárki legyen is az —, hogy mi mindhárman hallhattuk. Ezzel aztán tényleg kaptunk va¬lamit a pénzünkért.
- Mondd meg a patikusnak, hogy ez már a második ebben a hónapban! — zúgolódott Madame Z. — Valami erősebb kell. Tessék? A viszketésre, te barom! Hacsak nem akarja megvakarni nekem. — Megpördült a forgószékével, majd egyik Juicy Couturbe bújtatott lábát a másikra rakta. Will felnézett rám, barna szeme riadt volt.
- Én aztán nem fogom megvakarni neki! — tátogta. — Kizárt dolog!
Nevettem, és úgy gondoltam, jó jelnek számít az, hogy fel akar vágni előttem. A Madame Z.-féle események nem éppen úgy ala¬kultak, ahogy elterveztem, de ki tudja? Lehetséges, hogy ennek ellenére elérik majd a kívánt hatást.
Madame Z. felém bökött a cigaretta végével, én pedig bűnbá¬nóan leszegtem a fejem. Hogy eltereljem a figyelmemet, tanulmá¬nyozni kezdtem a polcok igen érdekes és sokszínű tartalmát. Ki¬szúrtam pár könyvet, mint a „Hétköznapi Mágia", a „Mit tegyünk, ha a halál szól hozzánk, de mi nem akarjuk meghallani", egyebek. Megböktem Willt a térdemmel, és a könyvek felé intettem. Egy képzeletbeli embert kezdett fojtogatni, én pedig felhorkantottam a visszafojtott nevetéstől.
A könyvek fölött egy üveg patkánymérget, egy régimódi mo¬noklit, egy üvegnyi körömvagdalék-féleséget, egy foltos Starbucks poharat és egy nyúllábat láttunk, melyhez karmok is tartoztak. A felettük lévő polcon pedig... Ó, de helyes!
- Az egy koponya? — kérdeztem Willt. Will füttyentett. - Szent tehén!
- Oksa - mondta Yun Sun, majd elemelte tekintetét. - Ha az egy igazi koponya, legjobb lesz, ha nem is tudok róla. Elmehetnénk végre?
Megfogtam két oldalról a fejét, és a megfelelő irányba fordítot¬tam. - Nézd! Van haja!
Madame Z. befejezte a beszélgetést. — Mind hülye! - mondta. Sápadtsága eltűnt, úgy látszik, a Silasszal folytatott beszélgetés fel-rázta.
- A! Látom, rátaláltatok Fernandóra!
- Így hívták? — kérdeztem.
- Egek! — nyögött fel Yun Sun.
- Egy vízmosásból került felszínre, odakint a Chapel Hill te¬metőben — mondta Madame Z. — Mármint a koporsója. Törött és rothadt volt, úgy a korai 1900-as évekből származhatott. Senki sem viselte gondját, így aztán megsajnáltam, és idehoztam.
- Kinyitotta a koporsóját? - hüledeztem.
- Ja! - Büszkeség áradt belőle, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon a sírrablás estéjén is a Juicy Couture kollekciót viselte-e?!
- Különös, hogy ennek még van haja! - mondtam.
- NEKI van még mindig haja! - mondta Madame Z. - Mutass egy kis tiszteletet!
- Csak fogalmam sem volt róla, hogy... van hajuk. Ennyi az egész.
- Bőrük nincs, mert az azon nyomban oszlani kezd, és hidd el nekem, nem szeretnéd megszagolni! De a haj?! Néha még hetekkel a halál beállta után is növekszik.
- Tyűha! - Lenyúltam, és beletúrtam Will mézszínű hajába. — Hallod ezt, Will, néha még a halál után is nő a hajunk!
- Király! - felelte.
- Az meg mi? — mutatott rá Yun Sun egy folyadékkal teli át¬látszó műanyag edényre, amiben különös vöröses és narancsszínű valami lebegett. — Kérem! Mondja, hogy ez nem Fernandótól szár¬mazik. Kérem!
Madame Z. intett egyet, mintha azt mondaná, ne legyen ne¬vetséges. — Az csak a méhem. Az orvos adta oda, miután átestem a hysterectomián.
- A méhe? - Yun Sun elég rosszul nézett ki.
- Hagytam volna, hogy elégessék? — kérdezte Madame Z. — Is¬ten ments!
- És az? — mutattam egy rakás szárított valamire a legfelső pol¬con. Ez a kérdezz-felelek sokkal jobb móka volt, mint a jóslatok.
Madame Z. követte pillantásomat. Szóra nyitotta a száját, majd becsukta. — Semmi - közölte hűvösen, bár észrevettem, hogy ne¬hezen vette le a szemét róla. — És most? Végeztünk?
- Ugyan már! - kulcsoltam össze a kezem, mintha imádkoznék. — Árulja el, mi az!
- Nem akarjátok tudni! - felelte.
- Én akarom! — mondtam.
- Én viszont nem! - felelte Yun Sun.
- De igen, akarja, ahogy Will is. Ugye, Will?
- A méhénél már nem lehet rosszabb! — felelte Will. Madame Z. összepréselte az ajkait.
- Kérem! - kérleltem.
Motyogott valamit az ostoba tinédzserekről, és hogy nem vállal felelősséget a következményekért. Aztán felállt, és a felső polcig nyújtózott. Mellei meg sem rezdültek a felső alatt. Leemelte a hal¬mot, majd letette elénk.
- Ő! - suttogtam. - Egy virágcsokor! — Megbarnult szélű, elvé-konyodott, törékeny rózsabimbók. Elszürkült fátyolvirágok, ame¬lyek annyira kiszáradtak, hogy porral hintették meg az asztallapot. Kókadt, piros szalag tartotta össze őket.
- Egy francia parasztasszony megbűvölte — mesélte Madame Z. kiismerhetetlen hangon. Úgy tűnt, késztetést érez arra, hogy kimondja a szavakat, ugyanakkor legszívesebben meg sem szólal¬na. Vagy nem is. Inkább, mint aki el akarja mondani, de közben minden erejével ellenáll. — Be akarta bizonyítani, hogy az igaz sze¬relmet maga a sors szánja nekünk, és bárki, aki ezt befolyásolni akarja, magára vessen.
Elfordult, hogy visszategye a csokrot.
- Várjon! - kiáltottam. - Hogy működik? Mit csinál?
- Nem mondom meg! — makacskodott.
- „Nem mondom meg!" — ismételtem. — Mégis hány éves maga? Négy?
- Frankie! - szólt rám Yun Sun.
-Te is csak olyan vagy, mint a többi, nem igaz? - közölte Madame Z. - Bármit megtennél, hogy legyen egy pasid? Kétségbeesetten vágysz a könnyfakasztó romantikára, és nem érdekel, mibe kerül?
Elvörösödtem. De hát ott volt előttem az asztalon! Fiúk. Ro¬mantika. Reményt keltett bennem.
- Csak árulja el neki - kérte Yun Sun —, különben sosem vég¬zünk!
- Nem! - tartott ki Madame Z.
- Azért nem, mert csak kitalálta az egészet! - mondtam. Madame Z. szeme megvillant. Provokáltam, ami igazán nem
volt szép tőlem, mert valami azt súgta, hogy nincs igazam. Viszont tényleg tudni akartam.
A csokrot az asztal közepére helyezte, de az égegyadta világon semmi sem történt.
- Három ember, fejenként három kívánság. Ez a varázslat — je¬lentette ki Madame Z.
Yun Sun, Will és én egymásra néztünk. Aztán kitört belőlünk a nevetés. Nevetséges volt, ugyanakkor tökéletes; a vihar, a flúgos öregember, most meg ez a baljós kinyilatkoztatás.
Ám Madame Z. pillantása belénk fojtotta a nevetést. Főleg, ahogy Willt vizslatta.
Ő pedig megpróbálta helyrerázni a hangulatot.
- Akkor miért nem használja? — kérdezte oly módon, ahogy egy tinédzser próbál kedves és udvarias lenni.
- Használtam — felelte. Narancsszínű rúzsa elkenődött.
- És... valóra vált a három kívánsága? — kérdeztem.
- Egytől egyig — felelte határozottan. Egyikünk sem tudta, mit válaszoljon erre.
- Más is használta? - kérdezte Yun Sun.
- Egy másik hölgy. Nem tudom, mi volt az első két kívánsága, de az utolsó az életébe került. Így került hozzám a csokor.
A torkunkra fagyott a szó. Ez az egész szituáció annyira képte¬lennek tűnt, mi mégis ott ültünk.
- Apám, ez aztán kísérteties! - szólalt meg Will.
- Akkor... miért tartogatja? - kérdeztem. - Ha már elhasználta a három kívánságát?!
- Igazán jó kérdés! — felelte Madame Z., miután hosszú ideig nézte a virágcsokrot. Előhúzott egy türkiz színű öngyújtót, majd meggyújtotta. Erős elhatározással tekintett a csokorra, mint aki egy régóta esedékes dolgot akar végrehajtani.
- Ne! - kiáltottam, majd kiragadtam a csokrot a kezéből. — In¬kább adja nekem, ha nem akarja megtartani!
- Soha! El kell égetni!
Ujjaim végigsimítottak a rózsaszirmokon. Olyan tapintásuk volt, mint nagypapám ráncos arcának, amit az otthonban tett lá¬togatásaim alkalmával mindig megsimogattam.
- Hatalmas hibát követsz el! — figyelmeztetett Madame Z. A csokorért nyúlt, de aztán reszketve visszahúzta a kezét. Ugyan¬azt a belső vívódást éreztem nála, mint amikor rávettem a csokor történetének elmesélésére, mintha a csokornak sajátos hatalma volna felette. Ami persze nevetséges gondolat.
- Még nem késő, hogy változtass a sorsodon! — közölte.
- Milyen sorson? — kérdeztem. A hangom elcsuklott. — Egy olyan sorson, amiben egy erdei fa kidől, nekem meg sajna füldugóm van?
Madame Z. hosszan nézett rám sűrű szempillái alól. Szemei körül olyan vékony volt a bőr, akár a pergamen, és csak akkor döbbentem rá, hogy sokkal idősebb, mint először hittem.
- Goromba és udvariatlan gyermek vagy! Megérdemled a sor¬sod! - Hátradőlt a forgószékben, és hopp, egyik pillanatról a má¬sikra megszabadult a csokor beteges hatalmától. Vagy a csokor volt az, ami elengedte őt? - Megtartod. Te döntöttél így! Nem vállalok felelősséget semmiért, ami történik.
- Hogy kell használni? - kérdeztem. Felhorkantott.
- Ugyan már! - kérleltem. Nem akartam nyafogni, de hát tényleg szörnyen fontos volt. - Ha nem mondja el, valószínűleg rosszul fogom csinálni. Még az is lehet, hogy... nem is tudom. Elpusztítom a világot.
- Frankié... hagyd már! — motyogta Will az orra alatt. Megráztam a fejem. Nem hagyhattam.
Madame Z. sajnálkozva nézett rám, mint valami szánnivaló bo¬londra. Csak nézzen!
- A jobb kezedbe fogod, aztán kimondod a kívánságod — közöl¬te. — De én mondom neked, nem sok jó fog származni belőle!
- Ne legyen már ennyire negatív! — mondtam. — Nem vagyok olyan ostoba, mint hiszi.
- Valóban — értett egyet. — Még annál is ostobább vagy!
Will más síkra terelte a beszélgetést, mert utálta a kényelmetlen szituációkat.
- Akkor... nem is használná újra, ha tehetné se?
Madame Z. megemelte az egyik szemöldökét. — Úgy nézek én ki, mint akinek szüksége van újabb kívánságokra?
Yun Sun hatalmasat sóhajtott. — Hát, nekem épp elkelne egy¬két kívánság. Kívánj nekem Lindsay Lohan combokat, jó?
Szerettem a barátaimat. Annyira csodásak voltak! Megemeltem a csokrot, Madame Z. azonban megragadta a csuklómat.
- Az ég szerelmére, te lány! - kiáltott rám. - Ha már kívánni akarsz, akkor legalább értelmes dologra használd!
- Igaz, Frankié! - mondta Will. - Gondolj csak szegény Lindsay-re! Azt akarod, hogy comb nélkül flangáljon?
- A vádlija megmarad! — mutattam rá.
- De hogy kapcsolódik majd a törzséhez? Melyik producer szer-ződtetne egy torzót?
Felkuncogtam, Will pedig elégedettnek tűnt magával. Yun Sun csak ennyit mondott — Ti aztán... pfuj! Madame Zanzibar egyenetlenül vette a levegőt. Lehet, hogy már készen állt rá, hogy a kezét elvegye rólam, a rémületen azon¬ban - ami a csokor felemelésekor keletkezett benne — nem tudott úrrá lenni.
Óvatosan, nehogy megsérüljön, az oldaltáskámba tettem a csokrot. Elővettem a pénztárcámat, és kétszer annyit fizettem, mint amennyit kért. Nem cifráztam, egyszerűen csak átnyújtot¬tam a pénzt. Megszámolta, majd fáradtan végigmért.
Rendben - sugallta a viselkedése. - Csak légy óvatos!
Hozzánk igyekeztünk egy pizzára, mert ez volt a péntek esti rutin.
És egyre többször fordult elő szombaton és vasárnap is. Szüle¬im abban a szemeszterben Botswanában végeztek kutatómunkát, ami azt jelentette, hogy Frankié kuckója lett a partik középpontja. Voltaképpen nem voltak igazi bulik. Pedig lehettek volna, mivel a házunk mérföldekre van a várostól, ahova csak egy jelöletlen úton lehet eljutni, és egyetlen szomszéd sincs a közelben, aki panaszkod¬hatott volna. De jobb volt nekünk hármasban — néha négyesben, ha Yun Sun barátja, Jeremy is csatlakozott hozzánk. Bár Jeremy úgy gondolta, hogy Will és én furák vagyunk. Ki nem állhatta az ananászt a pizzán, és egyáltalán nem osztozott filmízlésünkben.
Will pickupjának tetején kopogott az eső, ahogy végiggördült a Restoratioan Boulvard kanyargós utcáin, elhaladt a Krispy Krerne, a Piggly Wiggly, majd a megyei víztorony előtt, ami magányosan nyújtózott a magasba. Az autó szűk utasterében hárman préselőd¬tünk össze, de én egyáltalán nem bántam. Én ültem középen. Will keze minden egyes sebességváltásnál a térdemhez ért.
- A! A temető! - intett a fejével balra, a díszes rácsozatú kapu felé.
- Tartsunk egy perc néma csendet Fernandóért?
- Tartsunk! - feleltem.
Villám fény világította meg a sírkövek hosszú sorát, én pedig azt gondoltam, milyen hátborzongató és nyugtalanító hely a temető. Csontok. Elrothadt bőr. Felszínre kerülő koporsók.
Örültem, hogy végre hazaértünk. Szobáról szobára haladva fel-kapcsoltam a villanyt, Will megrendelte a pizzát, Yun Sun pedig végigböngészte a netes DVD-kölcsönző heti szállítmányát.
- Valami vidámat, rendben? — kiáltottam az előszobából.
- Akkor ne az Éjszakai zaklatott — kérdezte.
Csatlakoztam hozzá a dolgozószobában, és végignéztem a cso¬magot.
- Mit szólnátok a High School Musicalhez? Abban semmi hát¬borzongató nincs.
Ugye csak viccelsz?! - felelte Will, miután letette a telefont. — Sharpay és a bratyója, ahogy rumbatökkel a kezükben szexi táncot lejtenek? Te ezt nem találod hátborzongatónak? Nevettem.
- De ti, lányok, nézzétek csak, üssétek ki magatokat! - folytat¬ta. - Nekem amúgy is küldetést kell teljesítenem.
- Elmész? - kérdezte Yun Sun.
- És mi lesz a pizzával? - kérdeztem.
Elővette pénztárcáját, majd egy húszdollárost tett a dohányzó¬asztalra.
- Harminc percen belül itt lesz. Én fizetem.
Yun Sun megrázta a fejét. - Újra megkérdem. Elmész? Még annyi időre sem maradsz, hogy velünk egyél?
- El kell intéznem valamit - felelte.
Összeszorult a szívem. Ott akartam tartani, még ha csak kis időre is. Visszamentem a konyhába, és elővettem Madame Z, vi¬rágcsokrát - nem, most már az én virágcsokromat — a táskából.
- Legalább addig maradj, amíg elmondom az első kívánságo¬mat! - kértem.
Meglepettnek tűnt. - Rendben, ess neki!
Kissé hezitáltam. A dolgozó meleg volt és meghitt, pizza tartott felénk, és nekem voltak a legjobb barátaim a világon. Mi mást kívánhattam még?
Aha, az agyam résen lévő része hamar megadta a választ. A bál, hát persze! Azt akartam, hogy Will elhívjon a bálba. Talán önzés, hogy annyi sok jó dolog mellé még többet akarok, de hamar elhes¬sentettem ezt a gondolatot.
Elég ránézni, gondoltam. Azok a kedves barna szemek, a félol¬dalas mosoly. Azok az angyali fürtök. Az egész kedvesség és jóság, ami Will maga.
Will a Mindent vagy semmit! szignálját dúdolta. Felemeltem a csokrot.
- Azt kívánom, hogy a fiú, akit szeretek, elhívjon a bálba — mondtam.
- Es most, hölgyeim és uraim, amire vártak! — kiáltotta Will. A hangja eufórikus volt. - És melyik srác ne akarná a mi bámula¬tos Frankie-nket bálba vinni?! Most nincs más hátra, mint várni, hogy a kívánsága valóra vá...
Yun Sun félbeszakította:
- Frankié? Jól vagy?
- Megmozdult - feleltem, elhátrálva a földre hajított csokortól. Nyirkos volt a bőröm. - Esküszöm az égre, hogy megmozdult, amikor kimondtam! És ez a szag! Ti is érzitek?
— Neeem! Milyen szag? - kérdezte Yun Sun.
— De te érzed, ugye, Will? Will azóta ugyanúgy vigyorgott, mióta... mióta Madame Z. a ma¬gasságról beszélt. Dörgött az ég odakint, ő pedig megbökte a vállam.
— Legközelebb már a vihart is a gonosz kívánság tündéreinek fogod tulajdonítani? Vagy nem is! Holnap majd azt meséled, hogy mikor lefeküdni mentél, egy sunyi, púpos kis alak vigyorgott rád felemásan a paplanodról.
— Mint a rothadó virág - mondtam. - Komolyan nem érzitek? Ugye nem csak szórakoztok velem?
Will előhúzta zsebéből a slusszkulcsot. — Viszlát, srácok! Figyelj, Frankié!
— Igen?
Újabb dörgés rázta meg a házat.
— Ne add fel a reményt! — mondta. — A jó megérkezik, csak ki kell tudni várni.
Az ablakon át néztem, ahogy átvágtat a pocsolyákon keresztül a kocsijához. Szakadt az eső. Aztán Yun Sunhoz fordultam, a gyom¬rom remegése minden más érzést félresöpört.
— Hallottad, mit mondott? — ragadtam meg a kezét. — Istenem! Gondolod, hogy ez azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent?
— Mi mást jelenthetne? El fog hívni a bálba! Csak egy kissé... nem is tudom. Nagy show-t akar csinálni belőle.
— Szerinted hogy fogja csinálni?
— Fogalmam sincs! Üzenetet ír az égre? Zenélő táviratot küld? Felsikoltottam. Ő is felsikoltott. Őrjöngve ugráltunk.
- El kell ismernem, ez a kívánságdolog briliáns volt! — mondta. A levegőbe pöccintett, mint aki a Willnek adott utolsó lökést utánozná. — És a rothadó virág?! Nagggyon drámai!
- Komolyan éreztem!
- Ha-ha!
- Komolyan!
Rám nézett, majd fejcsóválva elfordult. Aztán újra rám nézett.
- Biztosan csak képzelted!
- Lehet - feleltem.
Két ujjal fogva felemeltem a csokrot a földről. Odavittem a könyvespolchoz, és egy rakás könyv mögé hajítottam. Megkönnyebbültem, hogy nem látom.

A következő reggel reménykedve trappoltam le az alsó szintre. Azt reméltem, hogy... nem is tudom, miben reménykedtem!
Abban, hogy M&Ms csokigolyók százaiból lesz kiírva a nevem? Vagy rózsaszín szívekben szalagokkal az ablakra erősítve?
Ehelyett egy döglött madarat találtam. Aprócska teste a lábtör¬lőn hevert, úgy tűnt, a vihar az ajtónak csapta, és betörte a fejét.
Egy papírtörlővel felvettem, és nagyon igyekeztem nem érezni puha teste könnyű súlyát, amíg a kinti kukához igyekeztem.
- Sajnálom, kismadár, olyan aranyos voltál! — mondtam. — Re¬pülj a mennyországba! - Bedobtam a testét, majd egy hangos csat¬tanással visszacsuktam a szemetes tetejét.
A telefon csörgése fogadott, ahogy visszaértem. Valószínűleg Yun Sun lesz az, megkérdezni, mi újság. Este tizenegykor men¬tek el Jeremyvel, miután megesketett, hogy azonnal hívom, amint Will elszánta magát.
- Szia, drága! - köszöntem a telefonba, miután a hívásazonosító megerősítette gyanúmat. - Sajnálom, de még nem szolgálhatok újsággal!
- Frankié... — kezdte Yun Sun.
- Azért elgondolkodtam Madame Z. viselkedésén. Azon a ne-játssz-a-sorssal baromságon.
- Frankie...
- Mert mégis, hogy végződhetne rosszul az, hogy Will elhív a bálba? - Odamentem a hűtőhöz, és kivettem egy doboz fagyasztott gofrit. - Talán rám fröcsög a nyála? Virágot hoz, amiből kirepül egy méhecske, és megcsíp?
- Frankié, állj le! Nem nézted a reggeli híreket?
- Szombaton? Nem hinném! Yun Sun hüppögött.
- Yun Sun, te sírsz?
- Múlt éjjel... Will felmászott a víztoronyra — mondta.
- Mi van? - A víztorony majdnem száz méter magas, az aljában tiltó táblával. Will állandóan arról beszélt, hogy meg akarja mász¬ni, de annyira szabálytisztelő volt, hogy soha nem tette meg.
- Biztosan nedves volt a korlát... vagy a villámlás volt az oka... még nem tudják biztosan...
- Yun Sun! Mi történt?
- Felfestett valamit a toronyra az az idióta, és...
- Felfestett valamit? Will?
- Frankié, befognád végre? Lezuhant! Lezuhant a toronyból! Megmarkoltam a telefont. - Jesszus! De jól van?
Yun Sun képtelen volt tovább beszélni a zokogástól. Amit tel¬jesen megértettem. Will az ő barátja is volt. De borzasztó nagy szükségem volt rá, hogy összeszedje magát.
- Kórházban van? Bemehetek hozzá? Yun Sun!
Jajgatás volt a válasz, majd lépéseket hallottam. Mrs. Yomiko vette át a telefont.
- Will meghalt, Frankie — mondta, — Az esés, az, ahogy földet ért... nem élte túl.
-Elnézést... micsoda?
- Chen már úton van érted. Velünk maradsz egy ideig, rend¬ben? Ameddig csak akarsz.
- Nem! - kiáltottam. — Úgy értem... nem... — a gofri kiesett a kezemből Will nem halt meg! Nem halhatott meg!
- Frankie! - A hangja végtelenül szomorú volt.
- Kérem! Mondja, hogy nem igaz! Kérem, ne legyen ilyen... -Fogalmam sem volt, hogy bírhatnám gondolkodásra az elmém.
-Tudom, hogy szeretted. Mindannyian szerettük.
- Várjon csak! Graffiti? Will nem is szokott ilyet csinálni! Ilyet a füvesek csinálnak, de Will soha!
- Ha majd ideértél, mindent megbeszélünk.
- De mit festett fel? Nem értem! Mrs. Yomiko nem válaszolt.
- Hadd beszéljek Yun Sunnal! - kérleltem. — Kérem! Adja Yun Sunt!
Tompa beszédhangokat hallottam. Majd újra Yun Sun volt a telefonnál.
- Elmondom! De nem akarod tudni!
Hideg futott végig a testemen, és hirtelen valóban nem akartam tudni.
- Egy üzenetet festett fel. Azt csinálta odafent — hezitált egy kissé. - Azt írta: „Frankie, eljössz velem a bálba?"
Lerogytam a földre, egy doboz fagyasztott gofri mellé. Hogy került ez a konyhakőre?
- Frankie? - hallottam Yun Sunt. Fémes, távoli hang. — Frankie, ott vagy?
Nem szerettem ezt a hangot. Kinyomtam, hogy elhallgasson végre.

A Chapel Hill-i temetőben búcsúztunk Willtől. Zsibbadtan ültem végig a szertartást. Zárt koporsóban temették el, annyira összeron-csolódott a teste. Szerettem volna elköszönni, de hogyan búcsúzik el az ember egy doboztól? A sír szélénél végignéztem, ahogy Will anyu¬kája egy marék földet dobott a gödörbe, ahol a fia feküdt. Borzalmas volt, mégis távolinak és valótlannak tűnt. Yun Sun megszorította a kezem. Nem reagáltam az érintésére. Aznap délután esett, kellemes tavaszi zápor volt. Magam elé képzeltem a sáros, hideg földet Will koporsója körül. Eszembe jutott Fernandó koponyája, amit Madame Zanzibar szabadított ki, miután a nedves földből a felszínre került a koporsója. Emlékeztettem magam, hogy Will a temető keleti részén pihen, ahol a park takaros és rendezett. A sírásásnak sokkal hatéko¬nyabb módja is van manapság, mint az ásós emberek.
Will koporsója nem jöhet felszínre. Az lehetetlen!
Majdnem két hétig maradtam Yun Sunéknál. Felhívtam a szü¬leimet, akik felajánlották, hogy hazautaznak Botswanából. Nemet mondtam. Mi haszna lett volna? A jelenlétük nem tudná feltá¬masztani Willt.
A suliban néhány napig eleinte mindenki csak suttogva beszélte meg a történteket. Ha a közelükben jártam, megbámultak. Volt, aki úgy gondolta, hogy nagyon romantikus volt, amit Will tett. Mások meg azt, hogy hülyeség. Gyakran hallottam a gyászos han¬gon kimondott „tragédia" szót.
Ami engem illet, élőhalottként kóvályogtam a folyosón. Akár lóghattam is volna, de ha elkap az ügyeletes, akkor mindenáron azt akarták volna, hogy beszéljek az érzéseimről. Ami nem történ¬hetett meg. A gyászom egyedül az enyém volt, egy csontváz, ami életem végéig zörög majd bennem.
Egy héttel Will halála után, és egy héttel a bál előtt már egyre kevesebbet beszéltek Willről, és egyre többet a ruhákról, az asztal-foglalásról és a bérelt limuzinokról. Egy sápadt lány, aki Will-lel járt kémiára, kiborult, és azt mondta, a bált el kéne halasztani. A többiek ellenkeztek, mondván, hogy a bálnak meg kell lennie. Will is így akarná - mondogatták.
Yun Sunt és engem kérdeztek meg, mert mi voltunk a legjobb barátai. (És mert - bár ezt nem mondták ki - értem áldozta az életét.) Yun Sun szeme könnybe lábadt, de egy ingatag pillanat múlva kijelentette, hogy nem helyes mások terveit felborítani, és hogy nincs értelme bánatosan otthon gubbasztani.
- Az élet megy tovább — mondta. Jeremy bólintott. Átkarolta Yun Sunt, és magához ölelte.
Erre Lucy - a bált szervező bizottság elnöke - a szívére tette a kezét.
- Milyen igaz! - felelte. Aggodalmaskodó arccal fordult felém: - Mit gondolsz, Frankié? Gondolod, hogy túl tudsz lépni rajta?
Megvontam a vállam. - Tök mindegy. Megölelt, mire én megtántorodtam.
- Rendben, srácok, akkor hajrá! - kiáltott, majd visszasétált a dí¬szek tengerébe. - Trixie, folytasd a munkát a cseresznyevirágokkal! Jocelyn, mondd meg a Paper Affaires hölgynek, hogy száz darab kék papírszalagra lesz szükségünk, és ne fogadj el nemleges választ!
A táncmulatság délutánján, két órával azelőtt, hogy Jeremy fel¬vette volna Yun Sunt, belegyömöszöltem a cuccaimat az iskolatáskámba, és megmondtam neki, hogy hazamegyek.
- Tessék? - kérdezte. - Nem! - Letett egy termóhajcsavarót. A sminkkészlete, a Babycakes csillámpor és a Dewberry ajakfény előt¬te hevert a pipereasztalon, orgonaszínű ruhája pedig, a szív alakú de-koltázzsal, a fürdőszobaajtóra akasztva lógott. Gyönyörű volt.
- Épp itt az ideje! - mondtam. - Köszönöm, hogy ilyen sokáig maradhattam... de itt az idő!
Szája lebiggyedt. Ellenkezni akart, de tudta, hogy igazam van. Nem voltam ott boldog. Nem is ez volt a cél — sehol sem lettem volna az de amíg Komikóéknál búslakodtam, csapdában érez¬tem magam, Yun Sunnak pedig lelkiismeret-furdalást okoztam, hogy nem tudott rajtam segíteni.
- De ma van a bál! - mondta. — Nem lenne nyomasztó egyedül lenni a házban a sulibál estéjén? — Hozzám lépett. — Maradj hol¬napig! Ígérem, hogy csendben jövök majd be, hogy ne ébresszelek fel! És megígérem azt is, hogy nem fogok egyfolytában arról fe¬csegni... tudod. Az after partikról, meg hogy ki jött össze kivel, vagy arról, hogy ki borult ki a lánymosdóban.
- Nem, neked ezeket végig kell élned! — mondtam. - Addig kell maradnod, ameddig csak akarsz, és olyan hangosan kell be¬jönnöd, ahogy csak jólesik, szédelegve és felpörögve és mindennel együtt, ami ezzel jár. - A szemeim váratlanul könnybe lábadtak. - Komolyan mondóin, Yun Sun!
Megérintette a karomat. Elhúzódtam, remélve, hogy a mozdu¬latom nem tűnik szándékosnak.
- Neked is így kéne tenned, Frankié — mondta.
- Nos... igen. - A vállamra vettem a táskámat.
- Hívhatsz bármikor! - mondta. — Bekapcsolva hagyom a tele¬fonomat, még a tánc alatt is.
- Rendben.
- És ha meggondolnád magad, és mégis maradnál...
-Kösz!
-Akkor is, ha úgy döntesz, hogy eljössz a bálba! Mind azt sze¬retnénk, ha ott lennél, ugye tudod? Nem számít, hogy nincs kí¬sérőd!
Megrezzentem. Nem úgy gondolta, ahogy hangzott, de a leg¬jobban mégis az fájt, hogy azért nincs kísérőm, mert az Will lett volna. O pedig nem azért nem kísér el, mert másik lány tetszik neki, vagy mert szörnyű takonykórban szenved, hanem mert meg¬halt. Miattam!
- Istenem! - kiáltott Yun Sun. — Frankie...
Leráztam magamról a kezét. Nem akartam több érintést. — Semmi gond! Kínos csöndben álltunk.
- Nekem is hiányzik, tudod?! — mondta. Bólintottam. Aztán hazamentem.

Otthon, az üres házban áramszünet fogadott. Tökéletes. Sok¬szor előfordult ilyesmi: a délutáni vihar faágakat sodort a trafó¬ra, és az egész környék órákra áram nélkül maradt. Vagy az áram ment el minden ok nélkül. Vagy talán túl sok ember kapcsolta be egyszerre a légkondit, az áramkör pedig túlterhelődött, ez volt az elméletem. Will elmélete a kísértetek voltak, ha-ha-ha. „Azért jöttek, hogy megrontsák a tejet" — mondaná rémisztő hangon.
Will.
Összeszorult a torkom.
Próbáltam nem gondolni rá, de ez reménytelen hadakozásnak tűnt, így hát hagytam, hogy része maradjon elmémnek. Készítettem magamnak egy mogyoróvajas szendvicset, amit végül nem ettem meg. Felmentem az emeletre, és ledőltem a vetetlen ágyra. Az árnyé¬kok elmélyültek. Bagoly huhogott. Addig bámultam a mennye¬zetet, amíg láthatatlanná nem váltak a pókhálószerű repedések. A sötétben gondolataim olyan helyekre kalandoztak, ahova nem kellett volna. Fernando. Madame Zanzibar. „Te is csak olyan vagy, mint a többi, nem igaz? Kétségbeesetten vágysz a könnyfakasztó romantikára, és nem érdekel, mibe kerül?" Ez a mérhetetlen két¬ségbeesés szülte azt a hülye ötletet, hogy keressük fel Madame Zanzibart, és a még hülyébb kívánságomat. Ez vette rá Willt, hogy megtegye ezt a végzetes lépést. Bárcsak sosem vettem volna el azt az átkozott csokrot!
Felültem. Édes istenem - az átkozott csokor!
Felkaptam a mobilomat, és hosszan lenyomtam a hármast, Yun Sun gyorshívó számát. Az egy volt anyué és apué, a kettő pedig Willé. Még mindig nem töröltem ki a nevét, de most már nem is lesz rá szükség.
- Yun Sun! — kiáltottam, mikor felvette.
- Frankie? — kérdezte. S.O.S., harsogta a háttérben Rihanna. — Jól vagy?
-Jól! Sosem voltam ilyen jól! Mondjuk nincs áram, koromsötét van, és tök egyedül vagyok, de ez nem számít, mert nem sokáig lesz ez így - kuncogtam, és kitapogatóztam a folyosóra.
- He? - Még több zaj. Emberek nevetnek. - Frankie, alig hallak!
- A csokor! Még van két kívánságom! - Vidáman futottam le a földszintre.
- Frankie, mi a csudáról...
- Vissza tudom hozni, hát nem érted? Minden jó lesz megint! Még a bálba is elmehetünk!
Yun Sun hangja élessé vált: - Frankie! Ne!
- Olyan ostoba vagyok, miért nem jutott eszembe már hama¬rabb?
- Várj! Ne csináld, ne kövesd el megint... — elhallgatott. Egy hoppá!-t hallottam, amit részegen elmotyogott bocsánatkérések követtek, majd valaki azt mondta: - Tetszik a ruhád!- Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát. És nemsokára én is velük mulathatok.
Sikerült eljutnom a dolgozószobába, majd megközelíteni a könyvespolcot, ahová a virágcsokrot tettem. Végigtapogattam a könyvek tetejét, majd mögéjük nyúltam. Az ujjaim valami puhát érintettek, mintha pergamenszirmok volnának.
- Itt vagyok! - mondta Yun Sun. A háttérzaj megcsappant, bi¬zonyára kiment a teremből. - És Frankié! Tudom, hogy szenvedsz. Tisztában vagyok vele! De ami Will-lel történt, az véletlen egybe¬esés! Egy szörnyű véletlen!
- Hívd csak, aminek akarod! Elmondom a második kívánságo¬mat! - Előkaptam a csokrot a könyvek mögül.
Yun Sun aggodalma fokozódott. - Frankié, ne csináld!
- Miért ne?
- Száz méter magasból zuhant le! A teste... Azt mondják, telje¬sen szétroncsolódott... ezért volt zárt a koporsója, nem emlékszel?
-És?
- Már tizenhárom napja rohad odalenn! - kiáltotta.
- Yun Sun, ízléstelen dolog ilyet mondani! Most őszintén, ha Jeremy feltámasztásáról lenne szó, akkor is megejtenénk ezt a be¬szélgetést? - Az arcomhoz emeltem a csokrot, és a szirmait lágyan simítottam végig ajkaimon. - Nézd, nekem most mennem kell. De tégy félre nekem egy kis puncsot! És Willnek is! Inkább rengeteg puncsot tegyetek neki félre, lefogadom, hogy állatira szomjas lesz.
Megszakítottam a hívást. Magasba emeltem a csokrot.
- Azt kívánom, hogy Will újra éljen! - kiáltottam lelkesen. A levegő bomlás bűzétől volt terhes. A csokor megcsavarodott,
mintha a szirmok saját magukra tekerednének. Automatikusan elhajítottam, ahogyan egy fülbemászót rázol le a kezedről, ha rá-telepszik napozni. Mindegy. A csokor nem fontos. Ami fontos, az Will. Hol lehet?
Körbenéztem, nevetséges módon arra számítottam, hogy a ka¬napéról néz majd rám kérdőn: „Egy rakás száraz virágtól ijedtél így meg? Szánalmas. A kanapén nem ült senki, homályos alakzatként derengett a fal mellett.
Az ablakhoz rohantam, és kinéztem rajta. Semmi. Csak a fák leveleit rázó szél.
— Will? - kérdeztem.
Megint semmi. Óriási csalódottság áradt szét bennem, én pedig apám karosszékébe rogytam.
Hülye Frankie! Hülye, ostoba, szánalmas Frankie! Múlt az idő. Kabócák ciripeltek. Hülye kabócák!
Egy nagyon halk puffanás. Aztán egy újabb. Kiegyenesedtem.
Murva zörrent az úton... vagy talán a felhajtón? A puffanások közeledtek. Aztán mintha csoszogás furcsa ütemét hallottam vol¬na. Vagy mintha valamit vonszolnának.
Minden idegszálammal a hangokra összpontosítottam.
Megint — egy puffanás, talán három méterre, a verandán. Egy ha-tározottan nem emberi puffanás. Összeszorult a torkom, ahogy Yun Sun szavaira gondoltam, összeroncsolódott, ezt mondta. Rothadó. Ak¬kor nem gondoltam végig. Most pedig már késő. Mit tettem?
Kiugrottam a székből, és a bejárathoz rohantam, elrejtve magam a kíváncsi szemek elől, ha netán valaki a dolgozószoba széles ablaka¬in keresztül próbálna bekukucskálni. Mégis mit keltettem életre?
Egy koppantás visszhangzott végig a házon. Felnyögtem, és a kezem a szám elé kaptam.
- Frankie? - szólt egy hang. — Én eléggé... hopp. Eléggé szét vagyok esve... - Azt a tipikus önironikus nevetését hallatta. — De itt vagyok! Ez a lényeg! Itt vagyok, és elviszlek a bálba!
- Nem kell a bálba mennünk! - mondtam. Ez a sikító hang valóban az enyém? - Ugyan, kit érdekel a bál? Most komolyan!
- Ja, persze, mondja ezt a lány, aki ölni tudna egy tökéletes romantikus estéért. - Az ajtógomb megzörrent. - Nem akarsz be¬engedni?
Bepánikoltam.
Plottyanást hallottam, mint amikor túlérett epret dobnak ki a szemétbe, aztán pedig: - Hú, apám! Ez nagyon nem jó!
- Will? - suttogtam.
- Ez annyira ciki... de van valami folttisztítód? Szent szar! Szentséges szent szar!
- Ugye nem haragszol? - kérdezte Will. Aggodalmasnak tűnt. - Olyan hamar jöttem, ahogy csak tudtam. Baromi fura volt. Frankie! Olyan volt, mintha...
A gondolataim eltemetett, levegőtlen koporsók felé kalandoz¬tak. Könyörgöm, ne!- gondoltam.
- Felejtsd el! Fura volt, maradjunk ennyiben! — Megpróbált jobb hangulatot teremteni. — Akkor most beengedsz, vagy mi van? Darabjaimra hullok idekint!
Az előszoba falához simultam. A térdeim elmerevedtek, képte¬len voltam uralkodni az izmaim felett, de emlékeztettem magam, hogy biztonságban vagyok a masszív ajtó mögött. Bármi is állt odakint, Will még mindig hús és vér volt. Vagyis, részben. De nem szellem, aki falakon át tud közlekedni.
- El kell menned, Will! - mondtam. - Hibát követtem el.
- Hibát? Hogy érted ezt? - Csalódottsága összefacsarta a szí¬vem.
-Csak... Ó, istenem! - Sírni kezdtem. — Mi már nem illünk össze! Ugye megérted?
- Nem, nem értem! Azt akartad, hogy hívjalak el a bálba, hát elhívtalak. Most pedig minden ok nélkül... ó! Értem már!
- Igen?
- Nem akarod, hogy lássalak! Erről van szó, nem igaz? Izgulsz, hogy tetszel-e nekem?
- Öhh... - Belemenjek vajon? Mondjak igent, hogy így elmehessen?
- Frankie! Kicsi lány! Nem kell aggódnod! — nevetett fel. — Elő¬ször is: gyönyörű vagy! Másodszor pedig: képtelenség hozzám ké¬pest, hogy ne úgy nézz ki, mint aki... Nem is tudom, mint egy mennyei angyal.
Megkönnyebbültnek tűnt, mintha eddig úgy érezte volna, hogy lemaradt valamiről, és nem tudná felvenni a fonalat. De most már rájött: Frankie önbecsülése csupán megingott kissé. Butus Frankie!
Csoszogást hallottam, majd egy kis fafedél csattanását. Megfe¬szült a testem. Felismertem a hangot. A tejesrekesz! Emlékezett a tejesrekeszbe rejtett pótkulcsra.
- Bemegyek - közölte, majd csoszogva puffogott vissza a be¬járati ajtó felé. - Rendben, Frankie? Mert majd meghalok, hogy lássalak!
Ujjongva felnevetett. - Várj csak, úgy értem, na, ez most elég rosszul sült el... a fenébe is, az az érzésem, ilyen lesz az egész este hangu¬lata. Minden rosszul sül el, és szó szerint úgy értem, hogy minden.
Belopóztam a dolgozószobába, ahol aztán négykézlábra eresz¬kedve, őrült módon tapogatni kezdtem a padlót. Csak ne lett vol¬na olyan sötét!
A zár megmozdult, Will megcsörgette a kulcsokat. Hörögve lé¬legzett.
- Jövök, Frankie! — kiáltott. Zörgés, majd megint zörgés. — Jö¬vök, amilyen gyorsan csak tudok!
Eszeveszett rettegésemben hirtelen másképp kezdtem érzékelni a külvilágot. Lihegtem és sikoltottam, hallottam magam, a kezeim azonban érzéketlenné váltak, ahogy kúszás közben ott csapkodtak a padlón.
Élesen kattant a zár nyelve.
- Ez az! - ujjongott Will.
A kinyíló ajtó pontosan abban a pillanatban súrlódott a sző¬nyeghez, amikor az ujjaimat rákulcsoltam a virágcsokorra.
- Frankié? Miért kuksolsz a sötétben? És miért nem vagy... Szorosan behunytam a szemem, és kimondtam az utolsó kíván¬ságomat.
Minden elnémult, csak a levelek zizegése hallatszott. Az ajtó lassan kinyílt, majd visszaütközött az ajtófélfához. A padlón ma¬radtam. Meghasadó szívvel felzokogtam. Nem, a szívem már rég meghasadt.
Néhány pillanattal később a kabócák újra rákezdtek vágyteli koncertjükre. Feltápászkodtam, végigtántorogtam a szobán. Resz¬ketve álltam meg a nyitott ajtóban.
Odakint halvány holdfény derengett a kihalt úton.

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster