Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Eclipse...

Twilight kocka

2009. április 22., szerda

"Twilight 5. rész" 3. fejezet

Ösztön és akarat

Úgy döntöttem nem leszek ellensége Tanyának és még csak nem is éreztetem vele, hogy mit érzek iránta. Ha ezt tenném, az Edwardal szembeni bizalmamat vonnám kétségbe és ezt nem akartam. Edward múlt éjjel világosan tudomásomra adta, hogy nem akar semmit Tanyától és soha nem hagy el engem és a lányunkat Renesmee-t.
Felemeltem a fejem és egyenesen Tanya szemébe néztem.
„Szia.” Üdvözöltem düh, féltékenység, és bosszú nélkül. Majd Edward felé fordultam és kíváncsian néztem rá. Edward szeméből kiolvastam, hogy Ő sem tudott többet Tanya váratlan látogatásáról, mint én. Hosszú hallgatás után Carlisle törte meg a csendet.
„Szerintem eleget álldogáltunk már itt kint. Menjünk beljebb.” Invitált be minket a házba kedvesen.
Úgy látszik Carlisle elfeledkezett az újszülött vámpírról, Gabrielről, aki rátámadt az apámra miközben engem követett abban a tudatban, hogy Alice és Jasper illatát érezte meg mely hatalmába kerítette Őt. Így kicsit megköszörültem a torkom, remélve, hogy a többiek rájönnek, miért teszem ezt. Mikor senki nem reagált, hátráltam Edwardtól, egy lépést tettem Gabriel felé, majd hangosan kimondtam a nevét. Ekkor már mindenki rám figyelt.
„Alice, Jasper! Gabriel titeket keres.” Tettem egy nyilvánvaló, mégis sok információt rejtő kijelentést.
Alice és Jasper közelebb jöttek, majd kíváncsian nézték az újszülöttet.
„Ezt majd mi elintézzük” szólt Alice, majd folytatta „Ti csak menjetek be!” Úgy tűnt, mintha a mondata második felét Edwardnak címezte volna. Ezt nem csak én vettem észre. Edward és Rosalie is értetlenül nézett. Majd Carlisle és Esme szinte egyszerre szólaltak meg.
„Rendben, de ha kellünk, tudod, hol találsz.” Jelentette ki Carlisle.
Rosalie és Emmett indultak el először a ház felé. Őket közvetlenül Jacob követte. Ezen kicsit meglepődtem, de mi tagadást örültem neki. Esme kézen fogta Tanyát és szorosan Carlisle mellett libegtek be a hatalmas házba. A végére Edward, Renesmee és én maradtunk. Ott szerettem volna lenni, mikor Gabriel elmondja váratlan látogatásának okát, elvégre is akaratlanul, de részese voltam érkezésének.
„Edward vidd be Renesmee-t én itt kint maradok velük, ha bármi baj lenne...” és félbe szakítottam mondatom, hiszem a fiatal vámpíron kívül mindenki tudta, hogy miként fejeztem volna be azt.
Edward egy szó nélkül beszaladt Renesmee-vel, de szinte ugyanabban a pillanatban megint mellettem állt. Kicsit elmosolyodtam, majd az újszülöttre szegeztem tekintetem. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy minek köszönhető a látogatása Jasper már megtette azt.
„Mit keresel te itt?” Kemény hangon szegezte a kérdést a fiatal látogatónak.
„A Nancy-i vámpírok, hallottam, hogy arról beszélnek, hogy megölnek majd engem.” Válaszolt, hangja kissé remegett.
„Micsoda?” Csodálkozott, sőt fel volt háborodva Alice.
„Tessék?”Kérdezte még mindig komoran Jasper.
„Az lehetetlen.” Mondta Edward teljesen biztosnak tűnt magában.
Jobbnak láttam, nem csatlakozni az előttem szólókhoz. Már így is eléggé nyilvánvalóan fejezték ki magukat, mind hárman, hogy lehetetlennek, szinte már rágalomnak tartják Gabriel állítását.
„Én sem értem miért. Olyan kedvesek és megértőek voltak. Aztán történt velem valami, valami, amit én sem értettem, még most sem. „magyarázta Gabriel
„Várj! Mi történt?” Szakította félbe Jasper.
„Egyik nap jött hozzánk valaki látogatóba. Egy nagyon érdekes vámpír. Képes volt dolgokat mozgatni a puszta gondolatával. Mikor a közelébe mentem valami furcsa érzés tört rám és egyik pillanatról a másikra én is ugyan azt tettem. A puszta gondolataimmal mozgattam a körülöttem lévő tárgyakat. Nem értettem, hogy lehet ez és ők sem. Ezért gondolták úgy, hogy jobb lesz, ha megölnek, mivel újszülött vagyok és azt sem tudták, hogy mi történik velem.” Mesélte el a rövid történetet.
„Érdekes.” Mondta Jasper, közben láthatóan gondolkozott valamin. Egyszer csak szemei felpattantak, fejét pedig felkapta. Úgy tűnt rájött a titokra. Hirtelen Edwardra nézett, és ujjával intett neki.
„Gyere ide Edward.” Hívta magához.
Edward értetlenül ugyan, de elindult felé. Mikor odaért hozzá, Jasper ismét elkezdett beszélni.
„Edward! Kérlek, olvasd ki Alice gondolatait.” Kérte.
„Ne!” Csattant fel váratlanul Alice és rám nézett. Tudtam, hogy miért tette ezt. Nem akarta, hogy Edward megtudja, hogy beszéltem vele a levélről. Ez az én saram volt. Én ígértettem meg vele, hogy ne mondja el neki. Még most sem akartam, hogy Edward megtudja, hogy Alice-hez fordultam a levél miatt nem pedig hozzá. Nem tudtam mit kellene, tegyek, csak bólintottam Alice kétségbe esett tekintetét látva.
Edward és Jasper értetlenül néztek rá.
„Oké, olvasd az enyémeket.” Mondta Jasper kimentve Alice-t, a kínos szituációból.
Edward bólintott, majd bele merült Jasper gondolataiba. Hirtelen Gabriel arckifejezése megváltozott, majd kifejezéseket kezdett el egymás után sorolni.
„ Esme-szigete, Charlie, hegyi oroszlán, vérfarkasok, Volvo, balett stúdió, Volturi…” Ezek olyan szavak voltak melyek a Cullen család életéhez kapcsolódtak, de még mindig nem értettem, hogy lehet ez.
„ Jó, Edward elég lesz.” Állította le Jasper Edwardot. Mikor Edward kiszállt Jasper fejéből, Gabriel is elhallgatott. Kezdtem kapizsgálni mi folyik itt, de teljesen még most sem voltam benne biztos.
„Mi ez? Mi történik velem?” Gabriel zaklatott volt. Látszott rajta, hogy tényleg fogalma sincs róla, mi történik vele.
„Annyi biztos, hogy neked is van képességed, mint annak a vámpírnak, aki a gondolataival mozgatta a tárgyakat, csak a tiéd kicsit más. Azt hiszem, a te képességed akkor működik, ha olyas valaki van a közeledben, akinek szintén van képessége. Te azt a képességet másolod le, ezáltal addig, amíg: jelen esetben Edward a gondolataimban olvas, te is olvasni tudod azt, sőt felerősítheted.” Osztotta meg Jasper elméletét Gabriellel és velünk is.
Gabriel arcára egyszerre ült ki az izgalom a zaklatottság a félelem és a csodálkozás. Jasper magyarázata teljesen észszerűnek tűnt, mégis nehéz volt megérteni, hogy mi is ez az egész. Gondolatainkat hirtelen Jasper szakította félbe.
„Nos, azt már tudjuk, hogy a mentális erőket másolni tudod.” Szólt, majd váratlanul folytatta megállapítását.
„Most ki kell derítenünk, hogy a gyakorlati dolgok másolása is megye-e!” Fejezte be mondandóját, majd abban a pillanatban elárasztott bennünket a nyugalom és a szeretet. Tudtam, hogy ez nem véletlen. Jasper a saját képességét próbálja imitálni Gabriel segítségével. Mikor a nyugalom már teljesen elárasztott minket, ez az érzés egy pillanat alatt átcsapott valami másba. Valami erősebbe, melyet szinte már nem tudtunk irányítani. Egy darabig tanakodtam, hogy mi lehet ez, de ösztöneim gyorsabbak voltak gondolataimnál, így hamar rájöttem, hogy nem más lett úrrá rajtam, mint a vérszomj.
Valószínűleg ezt az érzést már nem Jasper sugározta, hanem Gabriel. Mivel az újszülött vámpír átvette Jaspertől a képességet, immáron már saját érzéseit közvetítette és erőltette ránk. A szomjúság egyre erősebbé vált, a méreg szinte már az egész testemet átjárta és szűnni nem akaró fájdalmat éreztem a torkomban. Testem görcsbe rándult és úgy érzetem azonnal találnom kell valamit vagy valakit, aki képes enyhíteni ezt a fájdalmat. Mikor már majdnem feladtam lángoló vörös szemeimmel még vetettem egy pillantást Edwardra, majd eszement futásba kezdtem, táplálék után kutatva. A távolból hallottam Edward ordítását.
„Jasper állítsd le! Most! Bellán eluralkodott a vérszomj és már én sem bírom sokáig.”
Abban a pillanatban megpillantottam egy embert. Egy embert melynek bőre alatt ellenállhatatlan, hívogató vér csörgedezett. Egy embert kinek illata teljesen magával ragadott. Egy embert kinek ez lesz, az utolsó lélegzet vétele mielőtt éles fogaim nyakát nem érik és vére a számban nem olvad. Lassan, de biztosan közeledtem zsákmányom felé. Egy röpke pillanatig elmúlt a mindent felemésztő vérszomj, de szinte ugyan abban a pillanatban ismét visszatért. Vérszomjam elvesztése miatt meginogtam. Elmém harcolt a vér utáni vágyakozással. Tudtam, hogy meg kell állnom és, hogy nem szabad bántanom az embert, de az eszem most nem tudott felül kerekedni ösztöneimen. Egyre közelebb kerültem az emberhez és illata egyre jobban csábított. Hátam mögül halk kiáltást hallottam. Talán Edward hangja lehetett, de ebben a pillanatban ezt nem tudtam eldönteni. Elmémet teljesen elborította a vér iránti szenvedély. Hangtalanul felugrottam egy fára, mely a lehető legközelebb helyezkedett el zsákmányomhoz. Még egyszer utoljára orromon keresztül beszívtam édes illatát, majd rá ugrottam, ajkaim szorosan ölelték nyakát, fogaim mélyen fúródtak vékony bőrét átszakítva húsába és a vér mely fokozatosan áramlott egész testében, most már szomjamat csillapítva került először a számba, majd a fájdalmas mérget enyhítve terjedt el egész testemben. Mikor szomjamat kielégítettem az embert akárcsak egy állatot a földre hajítottam. Abban a pillanatban elmémből eltűnt a vörös köd mely eddig agyamat borította és csak ekkor fogtam fel igazán mit is tettem. Először csak mereven álltam a hulla mellett, majd mikor rádöbbentem, hogy a lábaimnál fekvő tetemet ÉN öltem meg, leroskadtam. Ha vámpír létemre tudtam volna sírni, most könnyeim patakokban hulltak volna az előttem fekvő halottra. Még magamat is meglepve egy hatalmas gyászos üvöltés szakadt ki torkom legmélyéből. Nem tudtam mit kéne tennem, ezért mozdulatlanul ültem, őrizve a meggyilkolt férfit. Itt görnyedtem hosszú órákon keresztül, mikor halk kiáltásokat hallottam az erdő másik feléből. A hangok egyre erősödtek és az én nevemet kiáltozták. Ahogy a hangok közeledtek felém, már ki tudtam venni, hogy melyik kitől származik. Szinte az egész Cullen család engem keresett, Jacobot is beleértve. Úgy hallottam Jake megérezte illatom. Valószínűleg farkas alakjában kutatott utánam ez e miatt volt lehetséges. Már nagyon közel voltak hozzám, de én mozdulni sem bírtam. Kiáltani akartam, de egy szó sem hagyta el számat. Talán a tudat miatt, hogy gyilkossá váltam vagy egyszerűen a félelem miatt, hogy ezt megtehetem azokkal is, akiket szeretek, akik oly közel állnak hozzám, és akik mindennél jobban szeretnek engem és én is őket. Mi lett volna, ha az ismeretlen férfi helyett Charlie-t találom itt? Vajon akkor is így cselekedtem volna? Vajon Őt is megöltem volna? Az Ő vére után is így vágyakoztam volna? Vajon akkor is itt ülnék, tehetetlenül, gyilkosként?
Ahogy a bűntudat egyre jobban tépte, a pokolra jutó lelkem, egyszer csak valaki megérintette a vállam. Érintése gyengéd mégis oltalmazó volt. Nem reagáltam. Továbbra is csak ültem a zsákmányom felett és azon tűnődtem, hogyan tovább.
„Bella?” Suttogta nevem Edward.
Még mindig egyhelyben gubbasztottam a férfi felett, majd óvatosan felemeltem a fejem és Edwardra néztem. Nem tudom Edward mit láthatott rajtam, amiért arckifejezése ilyen hirtelen megváltozott. Tekintete minden érzelmét tükrözte. Egyszerre érzett sajnálatot, szeretetet, aggodalmat, megdöbbenést, csodálkozást. Hirtelen elkaptam tekintetem Edwardról, nem bírtam nézni fájdalmát, melyet miattam érzett. Ismét ránéztem a halott férfira, majd egy különös, szinte lehetetlen dologra lettem figyelmes. Arcomon egy hatalmas könnycsepp folyt végig, mely közvetlenül a férfira hullt. Hallottam Edwardot a hátam mögött, Ő is meglepett volt könnycseppem láttán.
„Bella!” Szólt ismét.
„Megöltem.” Suttogtam.
„Nem a te hibád.” Vígasztalt Edward, de tudtam, hogy ez nem így van.
Már nem bírtam tovább a fájdalmat, hirtelen felálltam, Edward felé fordultam és szorosan átöleltem. Úgy öleltem, mint talán még soha. Szükségem volt rá, egyedül nem bírtam a tudattal, hogy egy gyilkos vagyok. Edward lágyan megsimogatta az arcom és szenvedélyesen megcsókolt, majd újra karjaiban tartott és izmos mellkasához szorított.
„Kicsim, tudom, hogy most nehéz, de hidd el ezen is túl leszünk!” Mondta Edward. Őszintének tűnt, így hittem neki, még ha a jelen pillanatban ezt lehetetlennek is tartottam. Hogy lehetnék túl azon, hogy megöltem egy ártatlan embert? Még ha egy örökké valóságom is lesz rá, hogy elfelejtsem? Valószínűleg sosem fogom.
„Hol van Renesmee? Hol van a lányom?”Még mindig zaklatott és feldúlt voltam, de nem hagyhattam el magam, Renesmee, Edward, Jake, az egész Cullen család és az apám miatt sem. És ami azt illeti Tanya miatt sem. Nem láthatja rajtam, hogy összetörtem, hogy feladtam. Túl könnyű préda lennék számára, túl könnyen elvehetné tőlem Edwardot. Ezt nem hagyhatom. Hirtelen felugrottam és vetettem egy utolsó pillantást a halott férfira. Megöleltem Edwardot majd megfordultam és lassan elindultam a Cullen ház felé. Edward szorosan mellettem jött a kezemet fogva.
„Én ezt nem értem. Hogy történhetett ez meg?” Még mindig a férfira gondoltam, akit könyörtelenül megöltem.
„Gabriel átvette Jasper képességét. Mivel Ő újszülött nem tudott más érzést közvetíteni, csak a hatalmas mindent elsöprő vérszomját. És mivel akár hogy is nézzük még te is újszülött vagy, nem tudtál ellenállni ennek az érzésnek, ösztönnek.” Magyarázta Edward.
Hirtelen eszembe jutott az a pillanat mikor a vér iránti vágyam egy röpke pillanatra eltűnt. Nem tudtam mire vélni. Egyre csak ezen töprengtem, hogy miért lehetett, de semmire sem jutottam. Edward látta, hogy valamin nagyon gondolkozom, így gyorsan folytatta.
„Mikor észrevettem, hogy eluralkodott rajtad a vérszomj és már én sem bírtam sokáig, megpróbáltam megálljt parancsolni Gabrielnek, de nem ment. Jasper leállította képességét, az újszülött vámpír még sem hagyott fel vérszomja közvetítésével. Jasper a lehető legtávolabb ment tőle, remélve, hogy a távolság lesz a megoldás a problémára, de ez sem segített és ezt magamon is éreztem. Tehetetlen voltam, ahogy mindenki más. Olvasni kezdtem Gabriel gondolataiban, bízva abban, hogy a fejében megtalálom a megoldáshoz vezető utat. Láttam a gondolatait és ezáltal már tudtam, hogy Ő sem tudja, mi történik és akárhogy is próbálta leállítani érzelmei sugárzását, nem tudta. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy drasztikusabb eszközökhöz kell, folyamodjak. Kiáltottam Emmettnek, aki szinte fénysebességgel száguldott ki hozzánk. Emmett egy szó nélkül tudta, mit kell tennie. Megragadta Gabrielt elkezdett futni vele az erdő mélyébe, küzdve az erős újszülöttel és a rá ható vérszomjjal. Szorosan mögöttük futottam, majd mikor már elég messze voltunk a többiektől megálltunk. Úgy éreztem a vér iránti vágy csillapodik bennem. Közelebb mentem a fiatal vámpírhoz, hogy gondolatait még tisztábban lássam. Ismét elkezdtem turkálni a fejében és figyelem elterelés gyanánt hangosan mondtam is a látottakat. Az újszülött láthatóan ideges lett, a személyes dolgai hallatán, melyek elhagyták számat, de legalább felhagyott Jasper erejének próbálgatásával. Megpróbált rám támadni, de még mielőtt felém indulhatott volna, Emmett ismét erős mancsai között tartotta. Visszamentünk a többiekhez, és a keresésedre indultunk.” Mesélte el Edward részletesen az egész történetet, amelyről én lemaradtam, mert közben vérszomjamat csillapítottam egy ártatlan ember vérével.
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Amikor elmúlt arra a röpke másodpercre a vérszomj, mely egész testemet átjárva kínzott. Azért volt, mert Gabriel leállt érzelmei sugárzásával, vagyis ekkor már nem az Ő érzései irányítottak, hanem a sajátjaim. Még is csak az én hibám, nem pedig az újszülötté. Az enyém, mert megállhattam volna, meg kellett volna álljak, még sem tettem. Gyilkos vagyok. Ez volt az, amitől a legjobban féltem még emberi életem során. Hogy ha átváltozom egy mindenre elszánt, embervérre vágyó szörnyeteg leszek. Eddig valami oknál fogva meg tudtam állni és egyáltalán nem vágytam az emberi vérre, sőt hátat fordítva ott hagytam. Büszkék voltak rám Carlisle-ék, Jasper, Edward még Jacob és mi több még én is. És most még is egy gyilkos lett belőlem.
Ahogy ezen a szörnyű dolgon gondolkoztam, azt vettem észre, hogy a jól ismert Cullen ház előtt már mindenki ránk vár. Ahogy megpillantott Alice már rohant is felém és szorosan megölelt.
„Bella, jól vagy? Mi történt? Mindent el kell mesélned.” Kíváncsi még is aggodalmas hangon faggatott.
„Jól vagyok Alice, azt hiszem. Hol van Renesmee?” Próbáltam nem visszaemlékezni a történtekre. A helyett egy fontosabb dolog járt az agyamban: Mi lehet Renesmee-vel?
Mi előtt még bárki válaszolhatott volna a kérdésemre, megpillantottam Jacobot, kezében Renesmee-vel. Azonnal oda rohantam hozzájuk. Szinte már erőszakosan, sőt durván téptem ki Jake kezéből Renesmee-t kezei közül, majd mikor már kezeim között tartottan lányom, szorosan magamhoz öleltem. Láttam Jake-n, hogy nem haragszik rám, amiért ilyen durva voltam vele.
„Sajnálom…” Suttogtam Renesmee-nek. Nessie ugyanolyan szorosan ölelt, mint én őt.
„Semmi baj anya, te nem tehetsz róla.” Bocsájtott meg nekem és ugyanazt mondta, mint mindenki más. Ezek szerint mindannyian azt hiszik, hogy ártatlan vagyok, nem pedig gyilkos. Rajtam kívül persze, mert én voltam az egyetlen, aki tudta az igazságot a férfiról, aki egyik pillanatban még vidáman fütyörészett a virágokkal teli réten, majd a következő pillanatban, egy vérszomjas és kegyetlen vámpír vérét ontva és életét véve, csüngött vékony bőrrel borított, ellenállhatatlan vértől duzzadó nyakán. Ez a vámpír pedig nem a legveszedelmesebb Volturi egyike volt, még csak nem is a váratlan látogatóba jött újszülött vámpír, Gabriel, hanem ÉN.
„Szeretlek.” Súgta nekem Renesmee, mikor észrevette rajtam, hogy valamin nagyon gondolkozom, és ami miatt bűntetem magam és a nem létező lelkem, mely átváltozásomkor szűnt meg létezni. Mely, ha lenne, immáron már biztosan a pokolba jutna.
„Én is szeretlek kicsim, jobban, mint azt gondolnád.” Ezek a pillanatok, mikor karjaimban tartottam kislányom, mindig meg tudtak nyugtatni, ahogy azt most is tették. Bizonyára ezt már észrevette Renesmee és Edward is. Kicsit távolabb tartottam magamtól Renesmee-t, de el, nem engedtem. Oda fordultam Edwardhoz. Ő közelebb lépett hozzánk, megfogta kezem, Nessie arcát megsimogatta, majd fél szemmel úgy láttam, mintha rá kacsintott volna. Ettől kicsit jobb kedvre derültem. Próbáltam elfelejteni a történteket, legalább egy kis időre. Amíg még nem beszéltem Charlie-val és amíg még Tanya itt van, és Edward után sóvárog.
Edward kezét fogva és Renesmee-t a karjaimban tartva sétáltam a ház ajtaja felé. Egyre inkább zavart, hogy mindenki rám figyelt és kíváncsi tekintetük csak egyetlen dologról árulkodott. Vajon, mi történhetett?
Edwardon és lányomon kívül, semmivel nem törődve, száguldottam egyre gyorsabban a hatalmas ház bejárata felé, majd gyorsaságomnak köszönhetően, pár pillanat múlva már az előszobában találtam magam. Egy darabig csak mi hárman voltunk a házban, majd fokozatosan szállingóztak be közénk a Cullen család eddig kint tartózkodott tagjai. Elsőként Alice, Jasper és Gabriel, - akit a délután óta egy pillanatra sem hagytak figyelmen kívül –
Táncoltak be a hatalmas házba, majd a többiek szorosan követték őket. Utoljára Jacob lépte át a küszöböt. Mikor megint mindenki együtt volt, a szemek ismét szorosan engem pásztáztak. Már nem bírtam tovább ezt a kínos hallgatást. Eszméletlen gyorsan Renesmee-t átadtam Edwardnak és hirtelen kiszakadt belőlem a fájdalmas igazság.
„Egy gyilkos vagyok. Ezt akartátok tudni? Hát most tessék. Megöltem egy ártatlan embert.” Akaratom ellenére, szinte már ordítottam. Láttam az arcokon a csodálkozást, de azt nem tudtam eldönteni, hogy a hír miatt volt-e, vagy a reakcióm döbbentette meg Őket ennyire. Az emlék, mivel ismét beszélnem kellett róla, feltépte friss sebeimet és talán ez jobban fájt, mint az a semmihez nem fogható kín, melyet átváltozásomkor éreztem. Nem találtam jobb megoldást fájdalmam enyhítésére, mint a menekülést. Egy szempillantás alatt hátat fordítottam a megdöbbent tömegnek és felszaladtam az emeletre. Egy darabig azon gondolkoztam, hogy merre és hogyan tovább. Kis idő múlva arra jutottam, hogy mindenki érdekében le kell zárnom magamban ezt az ügyet. Ahogy a folyosón szinte fénysebességgel le és felcikáztam, megpillantottam az emeleti fürdőszoba ajtaját. Vontatottan, szinte még emberi tempóhoz képest is lassan indultam el az ajtó felé, hogy szembe nézhessek ön magammal. Résnyire kitártam az ajtót és már láttam a tükröt, de nem mertem közelebb menni, nem mertem egy gyilkos szemébe nézni. Csak álltam és vártam, hogy valaki majd talán megmondja mit kéne tennem, de nem jött senki, így a döntést egyedül kellett meghozzam. Azokra gondoltam, akik lent most azon töprenghettek, hogy mi történhetett, és hogy, miként segíthetnének nekem. Renesmee-re akinek szüksége van rám, és aki nem láthat ilyen állapotban. Edwardra, akinek szenvedésemmel fájdalmat okozok. Jacobra, aki ennél többet érdemel, mint amit az utóbbi időben tőlem kapott. Charlie-ra, akinek még tartozok egy magyarázattal és René-re, az édesanyámra, akinek megszakadna a szíve, ha így kellene látnia. Vettem egy mély lélegzetet, mely tulajdonképpen felesleges volt, hiszen nem volt szükségem rá, szemeim becsuktam, majd az ajtót teljesen kilöktem és két lépést téve, már a tükör előtt álltam. Egy darabig még bizonytalan voltam, aztán egy váratlan pillanatban, gondolataimat félre téve, szemeim kipattantak és a tükörben lévő gyönyörű egyben gyilkos tekintetet kémlelték. Sokáig csak álltam és bámultam magam a tükörben. Kezeim lassan elindultak a tükörkép felé, majd óvatosan csúsztak le a sima felületen. Kezeimmel együtt fejem is fokozatosan hajolt a föld felé. Behunytam szemem, kezeim ökölbe szorítottam, fejem hirtelen felkaptam, tekintetem felemeltem és öklömmel egy hatalmasat csaptam az előttem lévő tükörkép közepébe. A tükör hatalmas villámcsapás szerű hangot adva tört apró darabokra ütésem következményeképp. Még mindig mereven álltam, miközben a sok éles üvegszilánk hullott a lábam elé. Az egyik pici üvegszilánkban láttam, hogy valaki a mögöttem lévő ajtónak támaszkodva bámul rám, de azt nem tudtam megállapítani, hogy ki volt, mert csak egy alakot tudtam ki venni a gyorsan földre hulló szilánk tükröződéséből. Már tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de nem fordultam meg. Tudomásul sem véve Őt, leroskadtam a tömérdek üvegszilánk közé, majd gyorsan, mintha mi sem történt volna el kezdtem felszedni az apró, éles darabokat. Hátamon éreztem a tekintetét, de nem volt bátorságom a szemébe nézni. Kezeim gyorsan kapkodták a szilánkokat, lélegzetem pedig felgyorsult. Mikor már egy jó adag szilánk gyűlt össze a markomban, felálltam. Egy hang azt mondta a fejemben, hogy meg kell, forduljak, és szembe kell, nézzek a mögöttem álló alakkal. Én is így akartam cselekedni, de ez nem volt ilyen egyszerű. Mikor az imént magammal próbáltam szembe nézni egy tükröt törtem össze, benne az arcképemmel. Nem tudtam mit hozhat még ki belőlem a délutáni eset. Kezeim ismét ökölbe szorítottam, elfeledkezve a benne lévő szilánk darabokról, melyeket erős szorításommal porrá zúztam. Lassan megfordultam és fejem felemeltem. Meglepődve láttam, hogy nem Edward állt az ajtóban, ahogy arra számítottam, még csak nem is Alice, Rose vagy Jake.
„Carlisle…” Nyögtem a nevét. Biztos voltam benne, hogy Edward küldte Őt, hiszen nagyon jól tudta, hogy Carlisle talán az egyetlen, akire jelen pillanatban hallgatnék, akivel megbeszélném mi bánt. Edward tudta, hogy példaként tekintek rá.
„Igen Bella, én vagyok!” Helyeselt, majd kis szünetet tartva folytatta.
„Azt hiszem beszélnünk, kéne.” Állapította meg.
Fejemet egy pillanatra ismét lehajtottam, majd hirtelen felkaptam, egyenesen Carlisle szemébe néztem és válaszoltam.
„Igen, én is azt hiszem.”

2009. április 19., vasárnap

New Moon 21-24. fejezet + Epilógus

21. ÍTÉLET


ÉPPEN EGY JÓL MEGVÍLÁGÍTOTT, DE NEM ANNYIRA emlékezetes előcsarnokban voltunk. A falak piszkosfehérek voltak, a padlót szürke szőnyeg borította. Egyforma szögletes lámpák voltak elhelyezve a plafonon egyforma távolságra. Itt melegebb volt, aminek erőteljesen örültem. Ez a csarnok kifejezetten takaros és kellemes volt a szikla katakombák hátborzongató sötétjéhez képest.
Edward nem nagyon értett egyet a az észrevételemmel. Morcosan bámult a lába elé végig a csarnokban, míg a felvonó mellett álló könnyed, letakart alak felé tartottunk.
Engem valósággal vonszolt maga után, Alice pedig a másik oldalamon lépdelt. A nehéz ajtó csikorgott, ahogy bezárult mögöttünk, és hallottuk a tompa puffanást, amivel eltolták a reteszt az ajtón.
Jane a felvonónál várt, egyik kezével nyitva tartva az ajtót nekünk. Arcáról egykedvű fásultság sugárzott.
A felvonóban a három volturi vámpír távolabb pihent. Hátradobták álcájukat, csuklyájuk a vállukra omlott. Felixnek és Demetrinek enyhén olíva színű volt az arca – furcsa volt, ahogy ez a krétaporos sápadtságukkal keveredett. Felix fekete haja rövidre volt vágva, de Demetri tincsei a vállait súrolták. Szivárványhártyáik mélyvörösek voltak a szélek körül és egyre sötétebbek befelé, míg belevesztek a pupilla feketéjébe. Leplük alatt a ruhájuk modern volt, sápadt és leírhatatlan. Én a sarokba kucorodtam Edwardnak támaszkodva. Karja a kezemnek dörzsölődött. Egy pillanatra sem vette le a szemét Janeről.
A felvonó-út rövid volt; kiléptünk egy helyre, ami leginkább egy elegáns hivatal recepciójának tűnt. Faborítás volt a falakon és vastag, mélyzöld padlószőnyeg. Ablakok nem voltak, ehelyett mindenütt nagy, jól megvilágított, a toszkánai tájat ábrázoló festmények lógtak. Halvány bőrkanapék voltak elrendezve barátságos kis csoportokban, a fényes asztalok pedig kristályvázákat tartottak telis-tele élénkszínű csokrokkal. A virágok illata egy temetésre emlékeztetett.
A terem közepén egy nagy, fényes felületű pult állt. Meglepetésemben szájtátva bámultam a mögötte álló nőt.
Magas volt, sötétbőrű és zöldszemű. Bárhol máshol igen csinos lett volna – de nem itt. Hiszen minden porcikájában ember volt, mint én. El sem tudtam képzelni, hogy egy embernőstény mi a francot csinál itt; marhára nyugodt volt ahhoz képest, hogy vámpírok vették körül.
Udvarias mosollyal üdvözölt minket.
- Jó napot, Jane – mondta. Nem tűnt meglepettnek, ahogy Jane társaságára pillantott. Nem lepte meg sem Edward csupaszon csillogó mellkasa, vagy akár az én ziláltságom és középszerű csúnyaságom.
Jane bólintott.
- Gianna. – Majd folytatta útját a terem végében álló duplaszárnyú ajtó felé, mi pedig követtük.
Mikor Felix elballagott a pult mellett, Giannára kacsintott, aki ezen kuncogott.
A faajtó túloldalán egy másféle recepció foglalt helyet. A sápadt fiú a gyöngyszínű öltönyben akár Jane ikertestvére is lehetett volna. A haja sötétebb volt, és az ajkai nem voltak annyira teltek, de ugyanolyan aranyos volt. Elénk jött és mosolygott, ahogy odaért a lányhoz.
- Jane.
- Alec – felelt megölelve a fiút. Arcon csókolták egymást, mindkét oldalról, majd felénk fordultak.
- Kiküldenek egyért és visszajössz kettő… és féllel – jegyezte meg engem nézve – szép munka.
Jane nevetett, hangja pedig kellemesen pezsgett, mint egy kisbaba gőgicsélése.
- Üdv ismét, Edward – köszöntötte Alec. – Most jobbkedvűnek tűnsz.
- Egy csöppett – értett egyet Edward színtelen hangon. Edward kemény arcára pillantottam és azon gondolkodtam, hogy lehetett még ennél is rosszkedvűbb.
Alec kuncogott és engem tanulmányozott, ahogy Edward oldalán lógtam.
- És ez itt pedig minden baj okozója? – kérdezte szkeptikusan.
Edward csak elengedett egy megvető mosolyt, majd megfagyott.

- Stip-stop – mondta Felix hátulról.
Edward megfordult, egy mély morgás keletkezett bent a mellkasában. Felix mosolygott – kezei a magasban voltak tenyérrel felfelé; két kört rajzolt az ujjaival mintegy gúnyosan Edwardot hívogatva.
Alice megérintette Edward karját.
- Türelem – intette óvatosságra.
Hosszú pillantást váltottak, én meg azt kívántam, bár én is hallhatnám mit mondott neki Alice. Nyilvánvalóan valami olyasmit, ami szoros kapcsolatban állt Felix meg-nem-támadásával, mert Edward vett egy mély lélegzetet és visszafordult Alechez.
- Aro bizonyára örülni fog, hogy viszontláthat – mondta Alec, mintha mi se történt volna.
- Ne várakoztassuk meg – javasolta Jane.
Edward bólintott egyet.
Alec és Jane a kezüket tartva mutatták az utat lefelé egy másik, széles és túldíszített csarnokba – van ennek a helynek egyáltalán vége?
Figyelmen kívül hagyták az ajtókat a terem végében – arannyal burkolt ajtókat – megálltak félúton a faburkolat egy részét eltávolítva pedig láthatóvá tettek egy teljesen sima faajtót. Alec kinyitotta Jane előtt.
Kedvem lett volna felnyögni, mikor Edward betaszított az ajtó a túloldalára. Ugyanaz az ősi szikla volt, mint a tér, a sikátor vagy a katakombák. És persze ismét hideg lett és sötét.
A kő előszoba nem volt túl nagy. Egy fényesebb, kivájt, tökéletesen köralakú szobába vezetett, olyan volt, mint egy kastély toronyszobája… mert tulajdonképpen az is volt.
Az ablakok hosszúkásak voltak, amik a napfényből hasított vékony négyzeteket vetítettek a kőpadlóra. Nem voltak mesterséges fények. A bútorozást sem vitték túlzásba, csak néhány masszív, trónszerű fa szék volt itt-ott, különböző távolságokban a görbe fal mentén. A kör kellős közepén egy vízelvezető volt. Kíváncsi voltam, hogy kijáratként használják-e, mint a lyukat az utcán.
A szoba nem volt üres. Egy maréknyi ember vett részt egy láthatóan nyugodt beszélgetésben. A mély, sima hangok moraja kellemes zümmögéssel töltötték meg a levegőt. Ahogy bámultam, két nyáriruhás sápadt nő pihent az egyik fényfoltban és mint élő prizmák, a bőrük szivárványos szikrákat szórt az ősi falakra.
Az összes finom arc a mi kompániánk felé fordult, ahogy beléptünk a szobába. A legtöbb halhatatlan egyszerű nadrágot és inget viselt – cuccokat, melyek egyáltalán nem tűntek volna fel odalent az utcákon. De a férfi, aki először beszélt, hosszú díszpalástot hordott. Koromfekete volt és a földig ért. Egy pillanatra összetévesztettem hosszú, fekete haját a csuklyájával.
- Jane, drágám. Hát visszatértél – mondta egyértelmű jókedvvel. Hangja csak egy könnyed sóhaj volt.
Felénk fordult egy annyira szürreálisan kecses mozdulattal, hogy csak néztem. A szám is tátva maradt. Még Alice – akinek pedig minden mozdulata olyan volt, mintha táncolna – még Alice sem versenyezhetett volna vele.
Csak jobban meglepődtem, mikor közelebb jött és megpillanthattam az arcát. Nem olyan természetellenesen vonzó arc volt, mint amilyenek körülvették (merthogy nem egyedül közeledett felénk; az egész csoport köré gyűlt, némelyek követték mások, pedig előtte lépdeltek, mint a testőrök). Nem tudtam eldönteni, hogy szép-e az arca, vagy sem. Asszem, az arcvonásai tökéletesek voltak. De legalább annyira különbözött az őt körülvevő vámpíroktól, mint én. Bőre áttetszően fehér volt, mint a hagymahéj, és olyan lágynak is tűnt – elképesztő kontrasztot alkotott az arcát keretező fekete hajjal. Furcsa és félelmetes késztetést éreztem, hogy megérintsem az arcát, hogy kiderítsem, vajon lágyabb-e Edward vagy Alice arcánál vagy olyan krétaszerűen porhanyós-e. Szemei vörösek voltak, mint a többieknek körülötte, de felhősebb volt, mintha tejszín fedte volna; kíváncsi voltam, vajon befolyásolja-e a látását.
Odasuhant Janehez, és papír-kezével megérintette az arcát, lágy csókot nyomott telt ajkaira, majd visszalépett.
- Igen, Mester – mosolygott Jane, olyan arckifejezéssel, mint egy angyali kisgyerek. – Visszahoztam élve, ahogy kívántad.
- Óh, Jane – mosolygott ő is. – Olyan jó, hogy vagy nekem.
Felénk fordította ködös szemét, és mosolya egyre inkább szétterült arcán – már-már eksztázisba került.
- És Alicet és Bellát is! – örvendezett, vidáman tapsikolva. – Ez aztán a boldog meglepetés! Csodálatos!
Sokkos állapotban néztem ki a fejemből, ahogy a keresztneveinken szólított minket, mintha csak régi barátok lennénk, akik beugrottak meglepetésszerűen.
Otromba kíséretünk felé fordult.
- Felix, légy olyan jó, és mesélj a testvéreimnek a mi kis látogatóinkról. Biztos vagyok benne, hogy a világért sem hagynák ki.
- Igen, Mester – bólintott Felix és eltűnt az úton, ahonnan jöttünk.
- Látod, Edward? – fordult a furcsa vámpír Edward felé, mint egy szerető, de szigorú nagypapa. – Mit mondtam neked? Nem örülsz, hogy nem adtam meg neked, amit tegnap kértél?
- De igen, Aro. Ürülök – értett egyett szorosabbra fonva ölelését a derekam körül.
- Szeretem a Happy Endet – sóhajtott Aro. – Olyan ritka. De az egész mesét hallani akarom. Hogy történt mindez? Alice? – Alice felé fordult és kíváncsi, ködös szemekkel bámulta a lányt. – Úgy tűnik, a bratyód tévedhetetlennek hisz, de egyértelműen volt valami kis hiba, nem?
- Oh, messze vagyok én a tévedhetetlenségtől – válaszolt vakító vigyorral. Teljesen nyugodtnak tűnt, leszámítva, hogy a kezei kemény kis öklökké gömbölyödtek. – Ahogy most is láthatod, olyan gyakran okozok bajt, mint amilyen gyakran orvosolom őket.
- Túl szerény vagy – dorgálta Aro. – Láttam jónéhány elképesztő hőstetted, és be kell vallanom, eddig semmit nem tapasztaltam, ami a képességedhez lenne fogható. Csodálatos!
Alice lőtt egy pillantást Edward felé, nem kerülte el Aro figyelmét.
- Sajnálom, hiszen még be sem mutattak minket, nem igaz? Csak az van, hogy úgy érzem, mintha már ismernélek, és kicsit előre szaladtam. A bátyád bemutatott minket tegnap… egy sajátságos módon. Látod, valamilyen szinten én is részese vagyok a bátyád adottságának, csak persze jóval kevésbé. – Aro megrázta a fejét, hangjában irigység csengett.
- És sokkal erősebben – tette hozzá Edward szárazon. Alicere nézett, ahogy gyorsan magyarázott. – Aronak fizikai kontaktusra van szüksége ahhoz, hogy hallja a gondolatainkat, de sokkal jobban hall, mint én. Tudod, én csak azt hallom, ami éppen átsuhan az ember elméjén. Aro hall minden egyes gondolatot, ami valaha az eszünkbe jutott.
Alice felemelte finom szemöldökeit, Edward pedig előrébb hajtotta a fejét.
Aro erről sem maradt le.
- De távolból hallanni… - sóhajtotta, kettejük felé gesztikulálva és a rejtett kommunikáció felé, ami épp az imént zajlott le – Az annyira kényelmes volna!
Aro elnézett a vállunk felett. Az összes többi fej felvette az adott irányt, beleértve Janet, Alecet és Demetrit, aki csendben ácsorgott mögöttünk.
Én voltam a leglassabb, aki odafordult. Felix visszatért és két másik fekete lepelbe burkolózott férfi követte. Mindketten nagyon hasonlítottak Arora, egyiküknek még hosszú fekete haja is pont olyan volt. A másiknak kócos hófehér haja volt – ugyanolyan, mint az arca – ami a vállát súrolta. Arcukat egyedi, papírvékony bőr borította.
A Carlisle festményén szereplő trió immár teljes volt, és teljesen változatlan az elmúlt háromszáz évben, mióta a kép készült.
- Marcus, Caius, nézzétek! – dúdolta Aro. – Bella végül is életben van, és itt van vele Alice is! Hát nem csodálatos?
Nem úgy tűnt, hogy bármelyiküknek is a csodálatos szó jutott volna eszébe először a helyzettel kapcsolatban. A feketehajú férfi végképp unottnak tűnt, mintha már túl sok évezrednyit látott volna Aro lelkesedéséből. A másik képe meg elég savanyú volt fehér haja alatt.
De a lelkesedésük teljes hiánya nem rontotta el Aro kedvét.
- Halljuk a történetet – Aro majdnem énekelt pihekönnyű hangján.
A fehérhajú vén vámpír elfordult és az egyik fatrón felé suhant. A másik megállapodott Aro mellett és felé nyújtotta a kezét. Először azt hittem, azért, hogy megfogja Aroét, de csak megérintette gyorsan Aro tenyerét, majd visszaejtette a karját maga mellé. Aro felhúzta egyik szemöldökét. Csodálkoztam, hogy a papír-bőr nem gyűrődött össze ennek hatására.
Edward horkantott egy csendeset, Alice pedig kíváncsian nézett rá.
- Köszönöm, Marcus – mondta Aro. – Ez elég érdekes.
Egy másodperccel később rádöbbentem, hogy Marcus gyakorlatilag átadta a gondolatait Aronak.
Marcus nem tűnt izgatottnak. Elsuhant Aro mellől, és csatlakozott a fal mellett a másikhoz, aki minden valószínűség szerint Caius volt. Két jelenlévő vámpír csúszott oda csendesen Aro mögé – testőrök, ahogy korábban gondoltam. Láttam, hogy a nyáriruhás nő Caius mellett állt, valószínűleg hasonló okból kifolyólag. Az ötlet, hogy a vámpíroknak testőrre van szükségük, elég nevetségesnek tűnt számomra, de a vének talán olyan törékenyek voltak, ahogy azt az ember a bőrük alapján gondolná.
Aro a fejét rázta.
- Elképesztő – mondta. – Teljességgel elképesztő.
Alice frusztrált arcot vágott. Edward felé fordult és egy pillantással, halkan elmagyarázta a helyzetet.
- Marcus kapcsolatokat lát. Meglepte a miénk erőssége.
Aro mosolygott.
- Olyan kényelmes – ismételte csak magának. Aztán hozzánk szólt. – Nem könnyű meglepni Marcust, biztosíthatlak titeket.
Marcus halott arcára néztem, és elhittem a dolgot.
- Csak annyira bonyolult megérteni, még most is – tűnődött Aro, miközben Edward körémfont karját bámulta. Elég nehéz volt Aro kaotikus gondolatmenetét követni. Küzdöttem, hogy sikerüljön. – Hogy állhattok ennyire közel egymáshoz?
- Dolgozni kell érte – válaszolt Edward nyugodtan.
- Akkor is – la tua cantante! Micsoda pazarlás!
Edward kuncogott egyet a humor minden szikrája nélkül.
- Árként tekintek rá.
- Elég magas ár – Aro szkeptikus volt.
- A lehetőség ára.
Aro nevetett.
- Ha nem szagoltam volna meg az emlékeiden keresztül, egyszerűen nem hittem volna el, hogy bárki vére lehet ennyire hívogató. Még csak hasonlót sem éreztem soha életemben. A legtöbben közülünk bármit megadnának egy ilyen ajándékért, erre te meg…
- Elpazarlom – fejezte be Edward a mondatot szarkasztikus éllel a hangjában.
Aro megint nevetett.
- Hjaj, hogy hiányzik Carlisle barátom! Rá emlékeztetsz – csak ő nem volt ennyire dühös.
- Carlisle más tekintetben is túltesz rajtam.
- Tényleg sosem hittem, hogy Carlislenek ennyi önuralma van, de te szégyenbe hozod.
- Aligha – mondta Edward türelmetlen hangon. Mintha át akarta volna ugrani a bevezetőt. Ez egyre inkább aggasztott; nem tehettem róla, de próbáltam elképzelni, mi következhet még.
- Örömömre szolgálnak a sikerei – tűnődött Aro. – A róla szóló emlékeid igazi ajándékok voltak nekem, bár szerfelett különösnek találtam őket. Meglepődtem, mennyire…örvendetes a sikere azon a szokatlan módon, amit választott. Arra számítottam, hogy csak időpazarlás. Gúnyolódtam a tervén, hogy másokat is rá akar venni, hogy kövessék a sajátságos álomképében. Mégis, örülök, hogy tévedtem.
Edward nem válaszolt.
- De a te szelídséged! – sóhajtott Aro. – Nem is gondoltam, hogy ilyen mértékű önuralom is lehetséges. Hogy hozzászoktasd magad egy ilyen csábító dologhoz, és nem csak egyszer, hanem újra és újra… ha nem éreztem volna saját magam, el sem hinném.
Edward visszanézett Arora, kifejezéstelen arccal. Tudtam, hogy az arca is elegendő – az idő ezen mit sem változtatott -, hogy a felszín mögé lássak. Igyekeztem egyenletesen tartani a légzésem.
- Ha csak arra gondolok, hogy fordul feléd… - kuncogott Aro – Már attól szomjas leszek.

Edward megfeszült.

- Ne zavartasd magad – nyugtatta meg Aro. – Nem szándékozom ártani neki. De annyira kíváncsi vagyok egy dologra. – Egyértelmű érdeklődéssel szemezett velem. – Szabad? – kérdezte buzgón, felemelve egyik kezét.
- Őt kérdezd – javasolta Edward színtelen hangon.
- Hát persze, milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel Aro. – Bella, - címezte most közvetlenül hozzám – Le vagyok nyűgözve, hogy te vagy az egyetlen kivétel Edward lenyűgöző képessége alól. Annyira érdekes, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet. És azon gondolkodtam, hogy mivel a mi adottságaink nagyrészt hasonlóak, ha lennél annyira kedves, hogy megengedd nekem, hogy kipróbáljam… kiderülne, hogy nekem is kivétel vagy-e.
Szemeim ijedten meredtek Edwardra. Aro nyilvánvaló udvariassága ellenére sem hittem, hogy tényleg van választásom. Rettegtem a gondolattól is, hogy hagyjam, hogy megérintsen és – a perverz kíváncsiság ellenére – a bőre érintésétől.
Edward bátorítólag bólintott – vagy azért, mert biztos volt benne, hogy Aro nem fog bántani, vagy azért, mert tényleg nem volt más választásom. Nem tudtam volna megmondani, melyik az igaz.
Visszafordultam Aro felé és lassan felemeltem az egyik kezem velem szemben. Remegett.
Aro közelebb csúszott, és azt hiszem, hogy az arckifejezése bátorítás akart lenni. De a papírszerűsége túl furcsa volt, túl idegen és ijesztő a bátorításhoz. Az arca még magabiztosabb volt, mint a szavai.
Aro felém nyúlt, mintha csak kezet akarna fogni velem, és nem létező bőrét az enyémhez szorította. Durva volt, de törékenynek éreztem – palás, mint a gránit – és még hidegebb, mint ahogy előre gondoltam.
Ködös szemei lemosolyogtak az enyémekre, és lehetetlen volt másfelé nézni. Jóformán hipnotizáltak, furcsa és kellemetlen módon.
Aro arca megváltozott, ahogy néztem. A magabiztosság hullámzott, először kétség lett belőle, majd kétkedés, mielőtt barátságos maszkká nyugodott volna.
- Ez annyira érdekes – mondta, és eleresztette a kezem, majd hátrébb lépett.
Edwardra néztem, és bár az arca alapvetően nyugodt volt, mintha kicsit önelégült lett volna.
Aro elgondolkodó képet vágott. Pillanatnyilag csendben volt, szemét pedig hármunkon pihentette. Aztán hirtelen megrázta a fejét.
- Először is – dünnyögte csak úgy magának – kíváncsi vagyok, vajon a többi képességünkre is immunis-e… Jane, kedves?
- Nem! – morogta Edward. Alice fékezőleg ragadta meg a karját, de Edward lerázta magáról. A kis Jane boldogan mosolygott Arora.
- Igen, Mester?
Edward most már tényleg morgott, a hangok kínzóan szakadtak fel belsejéből, miközben vészjósló szemekkel bámulta Arot. A teremben csend lett, mindenki döbbent hitetlenséggel figyelte az eseményeket, mintha Aro éppen valami zavarbaejtő szociális faux pas-t követne el. Láttam, ahogy Felix reménykedve vigyorog és lép közelebb. Aro rápillantott, mire a fiú megfagyott ott, ahol volt, vigyorából duzzogás lett.
Majd Janehez szólt.
- Azon tűnődöm, kedvesem, hogy Bella vajon rád is, immunis-e.
Alig hallottam Aro hangját Edward félelmetes dörmögése mellett. Elengedett és maga mögé húzott, hogy elrejtsen a többiek elől. Caius felénk siklott a kíséretével együtt, hogy jobban lásson. Jane üdvözült mosollyal fordult felénk.
- Ne! – sikoltotta Alice, ahogy Edward a kicsi lányra támadt.
Mielőtt reagálhattam volna, mielőtt bárki közéjük ugorhatott volna, mielőtt Aro testőrei akár felfoghatták volna, mi történik, Edward már a földön volt.
Senki sem ért hozzá, de a kőpadlón fetrengett, nyilvánvaló kínok között, én meg csak bámultam rettegve.
Jane csak rá mosolygott és mindenki köré gyűlt. Amit Alice mondott a félelmetes adottságokról, amiért mindenki olyan nagyfokú tisztelettel bánt Jane-nel, és amiért Edward útját állta a lánynak, aki ugyanezt megtehette volna velem is.
- Állj! – visítottam, a hangom visszhangzott a csendben, közéjük akartam vetni magam. De Alice elkapott és karjai kioldhatatlan béklyójába zárt, mit sem törődve a szabadulásra irányuló próbálkozásaimmal. Egyetlen hang sem hagyta el Edward ajkait, csak a kövön fetrengett. Úgy éreztem, felrobban a fejem a fájdalomtól, ha ezt tovább kell néznem.

- Jane – állította le Aro nyugodt, csendes hangon. Jane gyorsan felnézett kérdő szemekkel, még mindig mosolyogva. Amint Jane máshova nézett, Edward teste megnyugodott.
Aro felém bökött a fejével.
Jane felém fordította a mosolyát. Eddig még nem is néztem a szemeibe. Edwardot néztem Alice karjainak börtönéből, még mindig értelmetlenül küszködve.
- Semmi baja – suttogta Alice csendesen. Miközben ezt mondta, Edward már fel is ült és könnyedén talpra ugrott. Szemeink találkoztak, az övéi tele voltak rettegéssel. Először azt hittem, hogy amiatt, amit épp az imént szenvedett el. De aztán gyorsan Janere nézett, majd megint rám – arca megenyhült.
Én is Janere néztem, aki már nem vigyorgott. Engem bámult, állkapcsa megfeszült az erős összpontosítástól. Visszasüllyedtem, várva a fájdalmat.
Semmi sem történt.
Edward újra mellettem állt. Megérintette Alice karját, aki eleresztett.
Aro nevetni kezdett.
- Ha ha ha – kacagott. – Ez csodálatos!

Jane frusztráltan szuszogott, letámasztva a lábait, mintha ugrani készülne.
- Ne ragadtasd el magad, kedvesem – mondta Aro lágy hangon, és a kislány vállára tette a kezét – Bella megszégyenít mindannyiónkat.
Jane ajkai ismét felfelé görbültek, még a fogait is láthattam, úgy mosolygott rám.
- Ha ha ha – kuncogott megint Aro. – Nagyon bátor vagy, Edward, hogy csendben viselted. Egyszer megkértem Janet, hogy csinálja velem is… csak kíváncsiságból. – Elismerően rázta a fejét.
Edward undorodva bámulta.
- Szóval mit csináljunk most veled? – sóhajtotta Aro.
Alice és Edward megmerevedtek. Ez volt a rész, amire vártak. Remegni kezdtem.
- Gondolom, semmi esély arra, hogy meggondold magad? – kérdezte reménykedve Aro Edwardtól. – A te képességed nagyszerű ajándék lenne kis társaságunk számára.
Edward hezitált. A szemem sarkából láttam Felix és Jane grimaszát.
Úgy tűnt, Edward külön mérlegelt minden egyes szót, mielőtt kimondta őket.
- Én… inkább… nem… szeretnék.
- Alice? – kérdezte Aro, még mindig reménykedve. – Van némi esély arra, hogy belépj közénk?
- Köszönöm szépen, de nem – mondta Alice.
- És mi a helyzet veled, Bella? – húzta fel egyik szemöldökét.

Edward a fülembe pisszegett, én pedig zavartan bámultam Arot. Viccelődik? Vagy tényleg azt szeretné, ha maradnék vacsorára? A fehérhajú Caius törte meg a csendet.
- Mi!? – kérdezte Arot; hangja annak ellenére, hogy nem volt több egy suttogásnál, félelmetes volt.
- Caius, biztosra veszem, hogy látod a benne rejlő lehetőségeket – dorgálta Aro. – Nem láttam ennyire ígéretes adottságot, mióta megtaláltuk Janet és Alecet. El tudod képzelni a lehetőségeket, mi lenne, ha ő is egy lenne közülünk?
Caius elfordult, maró kifejezéssel hófehér buksiján. Jane szemei felháborodástól szikráztak a méltatlan összehasonlítás hallatán.
Edward mellettem gőzölgött. Szinte hallottam, ahogy újabb, erősebb morgás keletkezik a mellkasában. Nem hagyhattam, hogy a vérmérsékletével ártson saját magának.
- Nem, köszönöm – mondtam, alig hangosabban egy sóhajnál, a félelem csomót kötött a nyelvemre.
- Milyen kár. Micsoda pazarlás – sóhajtotta Aro.
Edward felszisszent.
- Belépsz vagy meghalsz, ugye? Sejtettem, amint ebbe a szobába hoztatok minket. Ennyit a törvényeitekről.
A hangszíne meglepett. Dühös volt, de volt valami megfontoltság a hangjában – mintha remek gonddal válogatta volna meg a szavait.
- Erről szó sincs, természetesen – pislogott Aro csodálkozva. – Azért gyűltünk itt össze, mert Heidi visszatértét vártuk, nem a ti jöveteleteket.
- Aro, - sziszegett Caius – a törvény elítéli őket.
- Hogyhogy? – bámult Edward Caiusra. Biztos tudta, hogy Caius mire gondol, de el akarta érni, hogy kimondja hangosan is. Caius csontos ujjával rám mutatott.
- Túl sokat tud. Felfedted a titkainkat. – hangja papírvékony volt, akárcsak a bőre.
- Néhány ember itt is szolgál a te kis intézményedben – emlékeztette Edward, nekem meg eszembe jutott a csinos recepciós odalent.
- Igaz – értett egyet. – De amikor már nincsenek hasznunkra, jóllakunk belőlük. Te nem ezt tervezed ezzel itt. Ha elárulja a titkunkat, kész vagy elpusztítani őt? Nem hiszem – gúnyolódott.
- Én soha… - kezdtem, még mindig suttogva, de Caius elhallgattatott egyetlen jeges tekintettel.
- Sőt, még csak nem is akarod közénkvalóvá tenni – folytatta Caius. – Éppen ezért ő csak egy gyenge láncszem. És minthogy ez így van, csak az ő életét kérjük. Ti szabadon távozhattok.
Edward vicsorított.
- Én is pont így gondoltam – mondta Caius valami perverz örömmel. Felix mohón előrébb lépett.
- Hacsak… - vágott közbe Aro. Nem tűnt boldognak a párbeszéd alakulását illetően. – Hacsak nem szándékozol őt is halhatatlanná tenni.
Edward összeszorította ajkait, egy pillanatig hezitált, mielőtt válaszolt volna.
- És ha szándékozom?
Aro megint boldogan mosolygott.
- Nos, akkor szabadon hazamehettek mindannyian, és átadhatjátok üdvözletemet a jó öreg Carlislenek, - az arckifejezése valamivel bizonytalanabbá vált – de attól tartok, komolyan is kell gondolnod a dolgot.

Aro felemelte a kezét.
Caius, aki mogorván bámult maga elé, egy kicsit megnyugodott.
Edward ajkai éles vonallá egyesültek. Mélyen a szemembe nézett, én pedig vissza rá.

- Tedd meg, - suttogtam – légyszi’.
Tényleg olyan hülye ötlet lett volna? Inkább meghalt volna, minthogy átalakítson? Úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Edward lenézett rám megkínzott arckifejezéssel.
Aztán Alice arrébb lépett tőlünk, Aro felé. Odafordultunk, hogy lássuk, mi a fészkes fenét művel. Felemelte a kezét, akárcsak Aro.
Nem mondott semmit, Aro pedig intett a zord testőröknek, akik már azon voltak, hogy megakadályozzák a lány közeledését. Aro félúton találkozott Aliceszel és mohón megragadta a kezét, kapzsi fénnyel a szemében. Fejét az összeérő kezeik felé hajtotta, és becsukta a szemét is, úgy koncentrált. Alice mozdulatlanul állt, az arca sima volt. Hallottam, hogy Edward a fogait csikorgatja.
Senki sem mozdult. Aro, mint aki megfagyott bámulta Alice kezét. A másodpercek egymás után múltak, én pedig egyre idegesebb lettem. Azon tűnődtem, hogy mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt túl sok telne el. Mielőtt az azt jelentette volna, hogy valami rosszul megy – rosszabbul, mint már eleve.
Eltelt még egy kínosan lassú pillanat, mikor Aro hangja megtörte a csendet.
- Ha ha ha – nevetett, még mindig lehajtott fejjel. Lassan felnézett, szemeiben izgatottság csillogott. – Ez… elképesztő volt!
Alice szárazon mosolygott.
- Örülök, hogy élvezted.
- Látni a dolgokat, amiket te láttál… főleg azokat, amik még meg sem történtek! – csodálkozva csóválta a fejét.
- De meg fognak – emlékeztette Alice nyugodtan.
- Igen, igen… határozottan úgy tűnik. Lényeg a lényeg, semmi probléma.

Caius keserűen csalódottnak tűnt. Ebben az érzésben osztozott Felixszel és Jane-nel.
- Aro, - kezdte panaszosan.
- Kedves Caius, - mosolygott Aro. – Ne izgulj! Gondolj a lehetőségekre! Nem csatlakoznak hozzánk ma, de mindig reménykedhetünk egy szebb jövőben. Képzeld csak el az örömet… a fiatal Alice egymaga elbírna a mi kis háztartásunkkal… és mellesleg annyira kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a dolog Bellának.
Arot láthatóan meggyőzték a látottak. Nem vette észre, mennyire szubjektív Alice látása? Hogy úgy tehet ma, mintha át akarna változtatni, de holnap meg is gondolhatja magát! Milliónyi apró döntés, az övéi és másokéi is – Edwardéi például – megváltoztathatják a jövő útjait.
És számítana egyáltalán, hogy Alice hajlandó lett volna, jelentene bármilyen különbséget, ha vámpírrá váltam volna, mikor az ötlet annyira visszataszító Edward számára? Ha a halál kecsegtetőbb lehetőség volt neki, minthogy örökké a lába alatt legyek… egy halhatatlan kis kellemetlenség. Annyira kétségbe voltam esve, hogy éreztem, ahogy depresszióba süllyedek, és megfulladok benne…
- Akkor mehetünk? – kérdezte Edward egyenletes hangon.
- Persze, persze – mondta Aro kedvesen. – De kérlek, majd ugorjatok be valamikor. Igazán lebilincselő volt a látogatásotok.
- És persze majd mi is meglátogatunk titeket – ígérte Caius. – Csak hogy biztosak lehessünk, hogy teljesíted a rád eső részt. Ha a helyedben lennék, nem halogatnám sokáig a dolgot. Nem lesz második lehetőséged.
Edward állkapcsa összeszorult, de bólintott egyet.
Caius vigyorgott egy jóízűt, majd visszafordult oda, ahol Marcus ücsörgött, mozdulatlanul és unottan. Felix horkantott.
- Ugyan, Felix – mosolygott jókedvűen Aro. – Heidi bármelyik pillanatban itt lehet. Türelem.
- Hmm – Edward hangjában újszerű él csendült. – Akkor talán jobb is, ha minél hamarabb távozunk.
- Igen – értett egyet Aro. – Ez jó ötlet. Balesetek történnek. Kérlek, várjátok meg odalenn az est leszálltát, de ahogy gondoljátok végülis…
- Természetesen – egyezett bele Edward, miközben én megrezzentem a gondolatra, hogy estig kell várnunk, mielőtt leléphetnénk.
- És addig is… - tette hozzá Aro, egy ujjal intve Felixnek. Felix már ment is eléje, Aro pedig kigombolta a szürke leplet, amit a hatalmas vámpír viselt, és oda dobta Edwardnak. – Tessék, vedd fel. Kicsit feltűnő vagy.
Edward felvette a hosszú palástot, csuklyája a hátán lógott. Aro sóhajtott.
- Jól áll neked.
Edwardból hirtelen kacagás tört fel, miközben visszapillantott a válla felett.
- Köszi, Aro. Majd lent várakozunk.
- Viszontlátásra, ifjú barátaim – mondta Aro, szemei fényesen csillogtak.
- Menjünk – mondta Edward sürgetően.
Demetri intett, hogy kövessük, majd megindultunk kifelé pont azon az úton, ahonnan jöttünk. Edward lassan maga elé húzott. Alice kemény arccal haladt közel hozzám.
- Nem elég gyors… - dünnyögte.
Félve néztem fel rá, de csak csalódottságot láttam. Ekkor hallottam először az előszobából érkező durva és hangos hangokat.
- Nos, ez szokatlan – dörmögte egy durva férfihang.
- Olyan középkori – válaszolt egy kellemetlenül éles női sipákolás.

Egy nagy tömeg közeledett a kicsiny ajtó felé, megtöltve a kis sziklaüreget. Demetri igyekezett úgy irányítani minket, hogy helyet szorítsunk az érkezőknek. A hideg falhoz szorultunk, hogy elengedhessük őket.
Az elől érkező pár, a hangjukból ítélve amerikaiak, előre mentek.
- Üdvözöllek titeket, vendégek! Üdvözlet Volterrában! – hallottam Aro énekét a nagy toronyszobából.
A többi, lehettek úgy negyvenen, vagy még többen az első pár után battyogtak. Némelyikük úgy nézte a környezetet, mintha turisták lennének. Mások zavarban voltak, mintha a dolog, ami végül ebbe a szobába hozta őket, már elveszítette volna minden értelmét. Észrevettem egy kicsi, sötét nőt a tömegben. A nyakában egy rózsafüzér lógott, a keresztet szorosan a markában tartotta. Lassabban mozgott, mint a többiek, meg-megérintve másokat és kérdéseket feltéve egy ismeretlen nyelven. Úgy tűnt, senki sem érti meg, a pánik egyre nőtt a hangjában.
Edward a mellkasához szorította a fejemet, de már késő volt. Már megértettem.
Ahogy az első kis lyuk megjelent, Edward gyorsan az ajtó felé tolt. Éreztem a rettegő kifejezést az arcomon és könnyek patakzottak végig arcomon.
A giccses aranycsarnok csendes volt és üres, leszámítva egy gyönyörű, szoborszerű nőt. Kíváncsian figyelt minket, különösen engem.
- Üdv itthon, Heidi – köszöntötte Demetri mögülünk.
Heidi szórakozottan mosolygott. Rosaliere emlékeztetett, még ha nem is volt a külsejükben semmi közös – csak a szépsége. Olyan kivételes és felejthetetlen. Nem tudtam nem ránézni.
Úgy volt öltözve, hogy kihangsúlyozza ezt a szépséget. Elképesztő, hosszú lábai harisnyában feketéllettek, szabadon a legrövidebb miniszoknya alatt. Felül hosszú ujjú, magas nyakú, hihetetlenül feszes műanyag topot viselt. Hosszú mahagóni-haja fényes volt, a szeme pedig a legkülönösebb ibolya színnel rendelkezett – egy színnel, ami valószínűleg kék kontaktlencséből és vörös íriszből származott.
- Demetri, - válaszolt selymes hangon, a szeme az arcom és Edward szürke leple között ingázott.
- Szép fogás – bókolt Demetri, én meg hirtelen megértettem a vonzó ruházatot… ő nem csak a halász volt, hanem a csali is.
- Köszi, – válaszolt elragadó mosollyal – te nem jössz?
- Egy percen belül. Hagyj nekem is egy keveset.
Heidi bólintott és még egy utolsó kíváncsi pillantást lőtt felém az ajtón túlról.
Edward olyan tempót diktált, hogy futnom kellet, ha lépést akartam tartani vele. De még így sem értük el a giccses ajtót a csarnok végében, mielőtt a sikoltozás kezdetét vette volna.







22. REPÜLÉS


Demetri a derűsen fényűző recepciónál hagyott minket, ahol a Gianna nevű nő még mindig a fényezett pultja mögött ült. Vidám, ártalmatlan zene szólt valamelyik rejtett hangszóróból.
"Ne menjetek el, amíg be nem sötétedik," figyelmeztetett minket.
Edward bólintott, és Demetri elsietett.
Gianna nem úgy tűnt, hogy meglepődött a cserén, habár Edward kölcsönzött palástját rosszindulatúan vizslatta.
"Jól vagy?" kérdezte Edward halkan, hogy az a titkárnő emberi fülének hallhatatlan legyen. A hangja érdes volt—ha a bársony egyáltalán lehet érdes—és aggodalmas. De lehet hogy csak képzeltem, még mindig az események hatása alatt állva.
"Jobb, ha leülteted, mielött összeesik," mondta Alice. "Darabokra hullik."
Még csak most vettem észre hogy remegek, de nagyon, az egész testem rázkódott és a fogaim összekoccantak, a szoba forgott körülöttem és elmosódott a szemeim elött. Egy vad pillanatig, azt gondoltam, hogy Jacob is így érezhette magát mielött vérfarkassá változott.
Hallottam valamilyen hangot, aminek semmi értelme nem volt, egy furcsa akadozó hangot, ami nem illett bele az egyébként vidám háttérzenébe. A remegéstől összezavarodva nem tudtam megmondani, hogy honnan jön.
"Shh, Bella, shh," csitított Edward miközben leültetett a kanapéra a lehető legtávolabbb a kiváncsi nőszemély asztalától.
"Azt hiszem hisztérikus rohama van. Talán pofon kéne vágni," javasolta Alice.
Edward dühös pilantást lövellt felé.
És akkor megértettem. Oh. Én adtam ki ezt a hangot. Az az akadozó hang a mellkasomból feltörő zokogás hangja volt.
Az elfojtott zokogás rázott engem.
"Semmi baj, biztonságban vagy, most már minden rendben," mondogatta újra és újra. Az ölébe húzott és betekert a vastag gyapjú köpennyel, hogy megvédjen a hideg bőrétől.
Tudom hogy ostobán regáltam erre az egészre. Ki tudja hányszor kellett már szembe néznem a fajtájukkal?
Ő is megmenekült, én is megmenekültem és rögtön el is hagyhat, amint szabadok leszünk. A szemeim annyira megteltek könnyel hogy nem láttam tisztán az arcvonásait—de minden perc elvesztegetett idő volt, amig nem nézhettem rá.
De a könnyeim mögött, volt egy kép, amit nem tudtam kitörölni az emlékezetemből, még mindig láttam a rózsafűzéres asszony apró rémült arcát.
"Azok az emberek," zokogtam.
"Tudom," suttogta.
"Borzasztó."
"Igen, az. Bárcsak ne kellett volna látnod."
A fejemet a hideg mellkasára hajtottam, és köpennyel megtörültem a könnyben úszó szemeimet. Vettem néhány mély lélegzetet, próbáltam lenyugtatni magam.
"Hozhatok valamit?" kérdezte egy hang udvariasan. Gianna volt, aki áthajolt Edward vállai fölött egyszerre aggodalmas és hivatalos arckifejezéssel. Nem zavartatta magát, hogy az arca csak pár cenitre van egy barátságtalan vámpírtól. Vagy nagyon feledékeny volt, vagy csak nagyon jól végezte munkáját.
"Nem," válaszolt Edward hidegen.
Bólintott egyet, rámmosolygott és aztán eltünt.
Megvártam amig hallótávolságon kívül van. "Tudja, hogy mi folyik itt?" kérdeztem halk rekedt hangon. Kezdtem megnyugodni, és már egyenletesebben lélegeztem.
"Igen. Mindenről tud," mondta Edward.
"Tudja, hogy meg fogják ölni valamikor?"
"Tudja, hogy ez is egy lehetőség," mondta.
Ez meglepett.
Edward arcában nehéz volt olvasni. "Azt reméli, hogy megtartják."
Éreztem, ahogy kiszalad a vér az arcomból. "Ő is közéjük akar tartozni?"
Bólintott egyet, és éles szemekkel nézte a reakciómat.
Megremegtem. "Hogy akarhatja ezt?" suttogtam, inkább csak magamnak, mint válasz után kutatva.
"Hogy tudja nézni egyáltalán, ahogy azok az emberek bemennek abba a förtelmes terembe, és ő része akar lenni ennek?"
Edward nem válaszolt. Az arckifejezése megváltozott valami miatt, amit mondtam.
Csak bámultam a gyönyörű arcát, megpróbáltam megérteni a változása okát, és akkor hirtelen rádöbbentem, hogy tényleg itt vagyok, itt vagyok Edward karjaiban habár már nem sokáig, de nem fenyegetett minket az a veszély—legalábbis ebben a szent pillanatban—hogy megölnek.
"Oh, Edward," zokogtam megint. Olyán ostobán reagáltam. A könnyeim túl sűrűrn záporoztak, így már megint nem láttam az arcát, ami megint megbocsáthatatlan veszteség volt.
Csak naplementéig lehettem biztos benne, hogy itt marad velem. Mint a tündérmesékben, amikor elérkezik az a pont, ahol megtörik a varázs.
"Mi a baj?" kérdezte még mindig aggodalmasan, miközben gyengéden simogatta a hátam.
Átkaroltam a nyakát—mi a legrosszabb, amit tehet? Maximum félretolhatja a karjaimat—de én még jobban öleltem volna.
"Elég beteg tőlem, hogy most boldog vagyok?" kérdeztem, miközben a hangom kétszer is elcsuklott.
Nem tolt arrébb. Szorosan a hideg, kemény mellaksához húzott, olyan szorosan ölelt hogy alig tudtam lélegezni, pedig a tüdöm már teljesen egészséges volt.
"Pontosan tudom, hogy mire gondolsz," suttogta. "De nagyon sok okunk van rá, hogy boldogok legyünk. Először is, életben vagyunk."
"Igen," helyeseltem. "Ez egy jó ok."
"És együtt vagyunk," lehelte. A lehellete olyan édes volt, hogy teljesen beleszédültem.
Csak bólintottam, mert biztos voltam benne, hogy ez a tényező nála nem nyomott olyan sokat a latba, mint nálam.
"És, kis szerencsével, még holnap is életben leszünk."
"Remélhetőleg," mondtam szorongva.
"Egész jók a kilátásaink," Alice biztosított. Eddig olyan csendben volt, hogy el is felejtkeztem a jelenlétéről.
"Kevesebb, mint 24 óra múlva megint láthatom Jaspert," megelégedve hozzátette.
Szerencsés Alice. Ő bizhat a jövőjében.
Nem tudtam levenni a szemem Edward arcáról. Bámultam rá, miközben azt kívántam, hogy bárcsak a jövő sose történe meg. Azt, hogy ez a pillanat örökké tartson, és ha ez nem lehetséges leglább szünjön meg a létezésem is, amikor vége.
Edward is nézett engem, sötét lágy szemekkel, hogy könnyű volt úgy tennem mintha ő is így érezne.
Ez az, amit csináltam. Színleltem, hogy még édesebbé tegyem a pillanatot.
A szemem alatt körözött az újbegyeivel. "Fáradtnak tűnsz."
"Te pedig szomjasnak," suttogtam vissza, miközben a lila árnyalatot tanulmányoztam a fekete szeme alatt.
Meg vonta vállát. "Ez semmiség."
"Biztos? Odaülhetek Alice-hez," ajánlottam vonakodva; inkább öljön meg most, minthogy egy centivel is odébb kelljen mennem.
"Ne légy nevetséges." Felsóhajtott és az édes lehellete simogatta az arcom.
"Sose tudtam jobban kontrolálni azt az oldalát a természetemnek, mint most."
Millió kérdésem volt. Az egyik szinte feszítette az ajkamat, de tartottam a számat. Nem akartam elrontani ezt a pillanatot, mégha ilyen hiányos is volt, hogy ebben a szobában kellett ülnöm, amitől szinte rosszul voltam, és hogy egy majdnem-szörnyeteg fürkésző szemei pillogtak felénk.
Ott a karjaiban, olyan könnyű volt elképzelni, hogy ő is akar engem. Most nem akartam az indokaira gondolni—hogy vajon csak azért viselkedik így, hogy megnyugtasson miközben még mindig veszélyben forogtunk, vagy csak bűntudatot érzett amiatt ahol most vagyunk és megkönnyebült hogy nem kellett felelősséget vállalnia a halálomért.
Talán a külön töltött idő miatt ebben a pillanatban nem zavartam őt.
De nem számított. Sokkal boldogabb voltam a színleléssel.
Csendesen feküdtem a karjaiban, az emlékezetembe véstem az arcát, és tetettem hogy minden rendben …
Az arcomat nézte, mintha ő is ugyanezt csinálná, miközben megvitatta Alice-val hogy hogy jussunk haza.A hangjuk olyan gyors és halk volt, hogy Gianna nem érthette, amit mondanak.
Én magam sem értettem a felét. Úgy hangzott mintha tolvajok beszélnék át a rablás részleteit. Szórakozottan a sárga Porschérea gondoltam, és arra hogy vajon a tulajdonosa vissza kapta-e már.
"Mi volt az a duma az énekesekről?" kérdezte Alice.
"La tua cantante," mondta Edward. A hangjától csak még dallamosabban csengtek a szavak.
"Igen, az," mondta Alice miközben koncentrált. Én is ezen tünődtem akkor, amikor meghallottam.
Éreztem, ahogy Edward megvonja a vállát. "Ezt arra mondják, akinek az illata olyan, mint nekem a Belláé.
Az énekesemnek hívják—mert a vére énekel nekem."
Alice felnevetett.
Elég fáradt voltam, hogy aludjak de küzdöttem a kimerültség ellen. Nem akartam egyetlen pillanatot sem elmulasztani, amit vele tölthetek. Olykor, miközben Alice-val beszélgetett, hirtelen lehajolt és megcsókolt—a tükörsima ajkai végigszántották a hajamat, a homlokomat, az orrom hegyét. Minden egyes alkalom olyan volt a szunnyadó szivemnek mint egy áramütés.
Úgy tűnt a szívdobogásom betölti az egész termet.
Olyan volt, mint a mennyország—pontosan a pokol közepén.
Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Úgyhogy amikor Edward ölelése szorosabbá vált és, Alice meg ő is gyanakvóan a terem másik végébe néztek, teljesen bepánikoltam.
Közelebb húztam magam Edward mellkasához, ahogy Alec—akinek a szemei most már rubinvörösek voltak de még mindig fakók az uzsonna ellenére is—átsétált a dupla ajtón.
Jó híreket hozott.
"Most már szabadon távozhattok," mondta Alec olyan meleg hangon mintha életreszóló barátok lettünk volna. "Csak arra kérünk titeket, hogy ne időzzetek sokat a városban."
Edward fagyosan és kelletlenül válaszolt."Semmi akadálya."
Alec mosolyogva bólintott, aztán eltünt.
"Csak forduljatok be az első sarkon és ott a folyosó, ami a lifthez vezet," mondta Gianna miközben Edward talpra állított. "Az előcsarnok két emelettel lejebb van, a kijárat az utcára nyílik. Viszlát," tette hozzá mosolyogva.
Azon tűnődtem, hogy vajon a szakképzettsége elég lesz-e hogy megmentse őt.
Alice sötét pillantást lövellt felé.
Megkönnyebültem, hogy van egy másik út kifelé; nem voltam biztos benne hogy kibírnék még egy földalati túrát.
Elhagytuk az épületet egy pompásan feldíszített előcsarnokon keresztül.
Csak én egyedül bámultam bissza a középkori várra, ami kívülről egy irodaháznak nézett ki, innen nem láttam a megfigyelő tornyot, amiért hálás voltam

A buli még mindig tartott az utcákon. Az utcai lámpákat még csak most kapcsolták fel, ahogy gyorsan végigsétáltunk a macskaköves mellékutcákon.
Az ég már egészen szürke volt, de az épületek úgy magasodtak felettünk, hogy sokkal sötétebbnek éreztem.
Most már parti is sötétebb volt. Edward földigérő köpenye nem volt annyira feltünő, mintha egy átlagos Voletrra-i este lett volna.
Mások is voltak fekete köpenyben és a műanyag vámpír fogak, amit egy gyereken láttam ma, úgy tünt hogy a felnőttek között is népszerű.
"Nevetséges," motyogta Edward.
Észre sem vettem, hogy Alice eltűnt mellőlem. Oldalra néztem, hogy kérdezzek tőle valamit, de már nem volt ott.
"Hol van Alice?" kérdeztem pánikolva.
"Elment hogy elhozza a táskáitokat onnan, ahova rejtette őket még reggel.
El is felejtettem, hogy van fogkefém is. Nagymértékben javitana a kinézetemen.
"És egy autót is ellop, ugye?" találgattam.
Vigyorgott. "Csak ha már kint leszünk."
Nagyon hosszú idő volt amig elértük a kijáratott. Edward látta hogy teljesen kimerültem, átkarolta a derekamat és oldalról támogatott miközben haladtunk.
Megborzongtam, amikor átértünk a sötét kőkapun. A hatalmas, ősi kapu rostély felettünk, olyan volt, mint egy ketrec ajtó, ami azzal fenyegetett, hogy ránkzuhan és csapdába ejt.
Edward egy sötét autó felé vezetett, ami a kapu mellett húzodott meg az árnyékban; járó motorral.
Nagy meglepetésemre becsuszant velem együtt a hátsóülésre, ahelyet hogy ragaszkodott volna a vezetéshez.
Alice bocsánatkérően nézett ránk. "Sajnálom." Intett bizonytalanul a műszerfal felé. "Nem sok közül lehetett választani."
"Jó lesz ez, Alice." vigyorgott. "Nem lehet mindegyik 911 Turbo."
Felsóhajtott. "Lehet, hogy legálisan is kéne szereznem egy olyat. Csodálatos volt."
"Majd kapsz tőlem egyet Karácsonyra," ígérte Edward.
Alice örömtől ragyogóan hátrafordult, ami egy kicsit aggasztott engem, mert már nagyban száguldottunk lefelé a kanyargós hegyi úton.
"Sárgát," mondta Edwardnak.
Edward szorosan a karjaiban tartott. A szürke köpeny melegében igazán kényelmesen éreztem magam. Több mint kényelmesen.
"Most már aludhatsz, Bella," motyogta. "Már vége."
Tudtam, hogy a veszélyre és az ókori város rémálmaira gondol, de nagyot kellett nyelnem mielött válaszolni tudtam.
"Nem akarok aludni. Nem vagyok fáradt." Csak a második rész volt hazugság. Nem voltam annyira álmos hogy lehunyjam a szemeimet. A kocsiban csak annyi fény derengett, ami homályosan sütött a műszerfalról, de pont elég volt hogy lássam az arcát.
A fülem alatti mélyedéshez érintette az ajkát. "Próbáld meg," bíztatott.
Megráztam a fejem.
Felsóhajtott. "Még mindig ugyanolyan makacs vagy."
Tényleg makacs voltam; küzdöttem az elnehezedő szemhéjaim ellen, és győzedelmeskedtem felettük.
A sötét úton volt a legnehezebb ébren maradnom; Florenceben a repülőtéri világosság könnyebbé tette, és lehetőség volt hogy megmossam a fogam és átöltözzek; Alice hozott ruhát Edwardnak is és a szürke köppenyt egy szemétkupac tetejére dobta.
A repülőút Rómába olyan rövid volt, hogy a fáradtságnak esélye sem volt felülkerekedni rajtam. Tudtam, hogy az út Rómából Atlantába már kicsit más tészta lesz, úgyhogy kértem a légikísérőtől egy üveg Colát.
"Bella," mondta Edward rosszallóan. Tudta hogy nem bírom a koffeint.
Alice mögöttünk ült. Hallottam, ahogy halkan motyog a telefonba miközben Jasperrel beszélt.
"Nem akarok aludni," emlékeztettem. És adtam neki egy könnyen elhihető magyarázatot is, azért volt könnyen hihető, mert történetesen igaz volt.
"Ha most becsukom a szemem, akkor olyan dolgokat fogok látni, amiket nem akarok. Rémálmaim lesznek."
Ezek után már nem vitatkozott velem.
Ez egy nagyon jó idő lett volna, arra hogy megszerezzem a válaszokat, amikre szükségem volt—szükségem volt rájuk ugyam, de nem akartam tudni őket; már a gondolatára is kétségbeestem, hogy vajon miket hallanék.
Egy nagy utastérben ültünk, nem tudott volna elszökni előlem a repülőn—nos, legalábbis nem könnyen.
Alice kívételével senki sem hallana minket; már későre járt, az utasok lekapcsolták az olvasólámpákat és párnákat kértek a légkísérőktől. A beszéd segítene legyőznöm a kimerültséget.
De a nyelvem csökönyösen meggátolt hogy kérdések árját zúditsam rá. Valószínüleg ennek is a fáradtságom volt az oka, de reméltem hogy e kis megbeszélés elhalasztásával, eltölthetek még pár órat vele valamikor késöbb—áttehetjük egy másik éjszakára amolyan Scheherazade-stílusban.
Úgyhogy továbbra is szódát ittam és még a pislogás ellen is küzdöttem. Edward teljesen elégdettnek tűnt, ahogy a karjában feküdtem, és és az ujjaival simogatta az arcom. Én is megérintettem az övét. Nem tudtam megállni, habár sejtettem hogy ez pokolian fájni fog amikor megint egyedül leszek.
Megcsókolta a hajam, a homlokom, a csuklóm---de az ajkam soha, ami jó volt. Elvégre is hányféle képpen lehet összetörni egy szívet, miközben még mindig elvárják tőle, hogy dobogjon?
Az elmúlt napokban sok minden végezhetett volna velem, de egyiktől sem lettem erősebb. Sőt, borzasztóan törékenynek éreztem magam, mintha egy szótól is darabokra törnék.
Edward nem beszélt. Talán azt remélte, hogy aludni fogok. Vagy csak nem volt mit mondania.
Megnyertem a csatát az elnehezedő szemhéjaimmal szemben. Ébren voltam, amikor elértük az Atlantai repteret, és azt is láttam, ahogy a nap lassan előbukkan a Seattle-i felhők mögül, mielött Edward elhúzta a sötétítőt.
Büszke voltam magamra. Egy percet sem szalasztottam el.
Sem Alice sem Edward nem volt meglepve a kis társaságtól, akik minket vártak a Sea-Tac repülőtéren, de engem teljesen váratlanul ért. Jaspert láttam meg először—de nem úgy tűnt, hogy ő is észrevett. A szemeivel csak Alice-t kereste.
Alice gyorsan odszaladt hozzá, de nem ölelte, meg mint ahogy azt a többi párocska teszi, amikor hosszú idő után meglátják egymást. Csak merően nézték egymást, de a pillanat olyan személyesnek tűnt, hogy úgy éreztem, félre kell néznem.
Carlisle és Esme egy nyugodt sarkon vártak távol a fémdetektoroktól egy széles oszlop árnyékában. Esme felém nyúlt, és hevesen de ügyetlenül megölelt, mert Edward még mindig magához szorított a karjaival.
"Annyira köszönöm," suttogta a fülembe.
Aztán a karjaival átfonta Edwardot és úgy tűnt, hogy sírna, hogy ha képes lenne rá.
"Soha többé ne tegyél ki minket ennek," zsörtölődött.
Edward bűnbánóan mosolygott. "Bocsi, anyu."
"Köszönöm, Bella," mondta Carlisle. "Tartozunk neked."
"Egyáltalán nem," motyogtam. Az átvirrasztott éjszaka hirtelen felülkerekedett rajtam. Úgy éreztem, hogy a fejem nem kapcsolódik a testemhez.
"Alig áll a lábán," Esme korholta Edwardot. "Menjünk, vigyük haza."
Nem biztos, hogy ennél a pontnál az otthon volt az, amit akartam, vakon tántorogtam keresztül a reptéren, miközben Edward és Esme két oldalról támogattak. Nem tudtam, hogy Alice és Jasper mögöttünk van-e, de túl kimerült votlam hogy megnézzem.
Azt hiszem, hogy már félálomban vánszorogtam, amíg el nem értük a kocsit. Kicsit felébredtem a meglepetéstől, amikor megláttam a homályoss fényben Emmetett és Rosaliet ahogy a fekete Sedannak dölve vártak minket.
Edward megfeszült. "Ne," suttogta Esme. "Borzasztóan éri magát."
"Érezze is” mondta Edward, meg se próbáltam halkra fogni a hangját.
"Nem az ő hibája," mondtam lassan a kimerültségtől.
"Hagyd, hogy jóvátegye," kérte Esme. "Majd mi megyünk Alice-szel és Jasperrel."
Edward haragosan nézett a hihetetlenül bájosa szőke vámpírra.
"Kérlek, Edward," mondtam. Egy fikarcnyival sem volt több kedvem Rosaliékkal menni, mint Edwardnak, de már így is annyi viszályt szítottam ebben a családban.
Felsóhajtott, és a kocsi felé indult.
Emmett és Rosalie szónélkül beültek az első ülésre, és mi Edwarddal becsusszantunk a hátsókra. Tudtam, hogy képtelen leszek továbbra is nyitva tartani a szememet, megsemmisülve hajtottam a fejem a mellkasára majd leucsuktam a szemhéjaimat. Éreztem a motorzúgást.
"Edward," kezdte Rosalie.
"Tudom." Edward nyers hangja nem vokt épp barátságos.
"Bella?"szólt Rosalie lágyan.
A szemeim rémülten kinyiltak. Ez volt az első alkalom, hogy közvetlenül hozzám beszélt.
"Igen, Rosalie?" kérdeztem bizonytalanul.
"Annyira sajnálom, Bella. Olyan rosszul érzem magam az egész dolog miatt, és olyan hálás vagyok hogy elég bátor voltá és megmentetted a bátyámat azok után, amit tettem.Kérlek, mond, hogy megbocsátasz."
A szavai furcsán és magasan hangzottak, ahogy szégyenkezve kimondta őket, de ettől függetlenül úgy tünt hogy őszintén gondolja.
"Persze, Rosalie," motyogtam, megragadtam annak az esélyét, hogy egy kicsit kevésbé gyűlöljön. "Egyáltalán nem a te hibád. Én vagyok az, aki leugrott arról az átkozott szikláról. Persze, hogy megbocsátok."
A szavak zagyvaságnak hangzottak.
"Az nem számít amig nincs tudatánál, Rosalie" kuncogott Emmett.
"Tudatomnál vagyok," mondtam sóhajtva.
"Hagyjátok aludni,"erősködött Edward de a hangja már lágyabb volt.
Ezután már csend volt, leszámítva a motor enyhe zúgását. Biztos elaludtam, mert úgy tűnt, hogy másodpercekkel késöbb kinyilt az ajtó és Edward kiemelt az autóból. A szemeim még mindig csukva votlak. Először azt hittem, hogy még mindig a reptéren vagyunk.
De aztán meghallottam Charliet.
"Bella!" kiabált tárvolról.
"Charlie," motyogtam, miközben próbáltam visszanyerni az öntudatom.
"Shh," suttogta Edward "Semmi baj, itthon vagy biztonságban. Csak aludj."
"El sem hiszem, hogy van bőr a képeden idetolakodni." Üvöltötte Charlie Edwardra, a hangja most már sokkal közelebb volt.
"Elég, apa," nyöszörögtem. De nem hallotta.
"Mi a baja?" Charlie követelte a választ.
"Csak nagyon fáradt, Charlie," Edward bizonygatta csendesen. "Kérlek, hagyd pihenni."
"Ne mond, meg hogy mit tegyek!" ordibálta Charlie. "Add ide. Vedd le róla a mancsod!"
Edward megpróbált átadni Charlinak de én kitartóan csimpaszodtam belé. Éreztem, ahogy apa rángatja a karomat.
"Hagyd abba, apa," mondtam hangosabban. Kinyitottam a szemem és homályosan bámultam rá. "Rám legyél dühös."
A házunk elött álltunk. A bejárati ajtó nyitva volt. A felhőréteg túl sűrűr volt felettünk, ahhoz hogy megállapítsam milyen napszak van.
"Meghiszem azt, majd te is megkapod a magadét" ígérte Charlie. "Befelé.
Tegyél le," sóhajtottam.
Edward talpra állított. Láttam, hogy függőlegesben vagyok, de nem éreztem a lábaimat. Tettem egy nehézkes lépést, de aztán a járda egyre közelebb került az arcomhoz. Edward elkapott mielött a betonra zuhantam volna.
"Csak hagy vigyem fel," mondta Edward. "Aztán elmegyek."
"Ne," rémülten felkiálltottam. Még nem kaptam meg a válaszaimat. Legalább annyi időre maradnia kell, nem igaz?
"Nem leszek messze," ígérte Edward, miközben olyan halkan suttogott a fülembe, hogy Charlienak esélye sem volt meghallani.
Nem hallottam Charlie válaszát, de Edward elindult a ház felé. Amikor elértünk a lépcsőhöz a szemeim megint lecsukódtak.

Az utolsó dolog, amit éreztem, az volt, ahogy Edward hideg kezei lefeszítik az ujjaimat a pólójáról.




23. AZ IGAZSÁG


Úgy éreztem, hogy már nagyon régóta alszom—a testem elzsibbadt mintha egész idő alatt egyszer sem mozdultam volna meg.
Az elmém teljesen kába és lassú volt; furcsa, színes álmok—álmok és rémálmok— kavarogtak a fejemben. És olyan élethűek voltak.
A szörnyű és pompás álmok egyetlen nagy kavalkáddá vegyültek. Midkét zavarbaejtő álomban volt egyfajta türelmetlenség és félelem, amikor a lábad nem mozog elég gyorsan… és rengeteg szörny vett üldözőbe, vörösszemű démonok, amik még ijesztőbbek voltak a finomkodó modorukkal.
Habár az álom még élénken élt bennem—nem emlékeztem a nevekre. De a legerősebb, legtisztább rész nem a rémület volt.
A legtisztább az angyal volt.
Nehéz volt elengedni, és csak felébredni.
Ez az álom nem akart eltünni az álmok börtönében, ahova azokat száműztem, amiket nem akartam többé látni.
Harcoltam ellene miközben egyre jobban vissznyertem az éberségem és a valóságra koncentráltam.
Nem emlékeztem, hogy milyen nap van, de biztos voltam benne, hogy vagy Jacob vagy a suli vagy a munka vagy valami más vár rám. Lassan belélegztem és azon tűnődtem, hogy fogok még egy nappal szembenézni.
Valami hideg lágyan megérintette a homlokomat.
Még jobban összeszorítotam a szememet. Úgy tűnt még mindig álmodok, de már-már természetellenesen igazinak éreztem az érintést.
Már olyan közel voltam a felébredéshez… csak másodpercekre, és akkor minden eltünne.
De észrevettem hogy túlságosan is valódinak érzem, túl valódi, ahhoz hogy igaz legyen.
A kőkemény karok, amiket képzeltem átkaroltak de túl szilárdak voltak. Ha hagyom, hogy tovább fajuljon a dolog, akkor késöbb nagyon meg fogom bánni. Egy lemondó sóhajjal kinyitottam a szemem hogy elűzzem az illúziómat.
"Oh!" levegő után kapkodva dörgöltem a szemem.
Nos, nyílvánvalóan, túl messzire mentem; hatalmas hiba volt hogy hagytam, hogy a képzelgéseim kicsússzanak a kezemből.
Oké, na jó a "hagytam" nem a legjobb szó. Inkább kényszerítettem, hogy kicsússzon—a halucinációim után rohantam—és ez már túl sok volt az elmémnek.
Kevesebb, mint fél másodperc alatt rájöttem, hogy ugyan teljesen elmebeteg vagyok, de élvezem a látomásaimat.
Megint kinyitottam a szemem—és Edward még mindig ott volt, a tökéletes arca csak pár centire volt tőlem.
"Megijesztettelek?" kérdezte halk, aggodalmasan hangon. Ez az illúzió nagyon jól csinálja. Az arca, a hangja, az illata mindene—sokkal jobb, mint amikor fuldokoltam. A képzeletem gyönyörű koholmánya ijjedten nézte az arckifejezésem változásást. A szembogara szurokfekete volt, alatta sötét lila szerű árnyékokkal. Ez kicsit meglepett, általában az hallucinációmban Edward nem volt ilyen éhes.

Pislogtam kettőt, kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni, hogy mi volt az utolsó valós dolog, amiben még biztos voltam.
Alice is az álmom része volt, és azon tűnődtem, hogy tényleg visszajött-e vagy csak afféle bevezető volt az álom folytatásához.
Azt hiszem visszajött, aznap amikor majdnem megfulladtam…
"Oh, a francba" krákogtam. A torkom kiszáradt az alvástól.
"Mi a baj, Bella?"
Gondterhelten ráncoltam a homlokom. Az arca még aggodalmasabb lett mint az elöbb.
"Meghaltam, ugye?" nyöszörögtem. "Megfulladtam. A francba, a francba, a francba! Ez romba dönti Charliet."
Edward összhúzta a szemöldökét. "Nem vagy halott."
"Akkor miért nem ébredek fel?" kérdeztem kihívóan.
"Ébren vagy, Bella."
Megráztam a fejem. "Persze, persze. Azt akarod, hogy ezt gondoljam. És akkor még rosszabb lesz, amikor tényleg felébredek. Ha felébredek, ami nem fog megtörténni, mert meghaltam. Ez rettenetes. Szegény Charlie. És Renee és
Jake…" megrémültem attól, amit tettem.
"Most már értem, te összekeversz engem egy rémálommal. Villantott egy sötét mosolyt felém."De el sem tudom képzelni, hogy mit tettél, amiért a pokolban végezted. Gyilkosságokat követtél el amig nem voltam itt?"
Grimaszoltam. "Természetesen nem. Ha én a pokolban lennék, akkor te nem lennél itt."
Felsóhajtott.
A fejem kezdett kitisztulni. A tekintetem levettem az arcáról—bár vonakodva—egy pillanatra a sötét, nyitott ablakra néztem aztán megint vissza rá. Eszembe jutott néhány részlet… és éreztem, hogy enyhe szokatlan pírulás terjedt szét az arcomon, miközben rájöttem hogy Edward igazán, tényleg itt van mellettem, és egy csomó időt elpocsékoltam, azzal hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta.
"Akkor minden megtörtént?" szinte lehetetlen volt úgy felfognom az álmomat, mintha valóság lett volna. Nem tudtam napirendre térni felette.
"Hát az attól függ." Mosolygott Edward még mindig ridegen. "Ha arra gondolsz, hogy majdnem lemészároltak minket Olaszországban, akkor igen."
"Milyen furcsa," elmerengtem. "Tényleg Olaszországban voltam. Tudtad hogy még sosem jártam messzebb, mint Albuquerque?"
Forgatta a szemét. "Talán aludnod kéne még egy kicsit. Nem vagy valami összefüggő."
"Nem vagyok fáradt." Most már mindenre tisztán emlékeztem. "Mennyi az idő? Hány órát aludtam?"
"Hajnali egy van. Úgyhogy, körülbelül 14 órát aludtál."
Kinyújtózkodtam, amíg beszélt. Olyan merev voltam.
"Charlie?" kérdeztem.
Edward ráncolta a homlokát. "Alszik. Valószinüleg tudnod kéne, hogy épp most szegem meg a szabályokat. Na jó, nem technikailag, mert csak azt mondta, hogy soha többé ne lépjem a háza ajtaját és én az ablakon át jöttem…..de attól még a szándéka világos."
"Charlie eltított a háztól?" kérdeztem, és a kétkedésem gyorsan átcsapott haragba.
Szomorúan nézett rám. "Mi mást vártál?"
A szemeim haragtól izzotak. Lesz pár szavam az apámhoz—talán itt az ideje, hogy emlékeztessem, hogy már nagykorú vagyok. Persze ez csak jogilag számít. Semmilyen oka nem lehet az eltíltásra. Kevésbé fájdalmas tárgyra tereltem a gondolataimat.
"Mi a történet?" kérdeztem mohón, de ugyanakkor kétségbeesseten próbáltam a beszélgetést átlagos hangnemben folytatni, hogy uralkodjak magamon, és ne ijesszem el az eszeveszett kiváncsiságommal, ami belülről marcangolt.
"Hogy érted?"
"Hát hogy mit mondok Charlienak? Hogy miért tüntem el… mennyi ideig is voltam távol?" Megrpóbáltam összeszámolni a fejemben.
"Csak 3 napig." A szemei összűkültek, de most már sokkal természetesebben mosolygott. "Igazából, azt reméltem, hogy van valami jó magyarázatotd. Nekem ötletem sincs."
Felnyögtem. "Hát ez mesés."
"Nos, talán Alice majd előrukkol valamivel," próbált vigasztalni.
És én teljesen meg is vigasztalódtam. Kit érdekel, hogy mivel kell megbírkóznom késöbb? Minden egyes másodperc, amit itt töltött velem—olyan közel, hogy láttam, ahogy a tökéletes arca halványan ragyogott az ébresztőórám fényében—értékes volt és nem akartam elpocsékolni.
"Szóval," kezdtem a legkevésbé fontos—habár életbevágóan érdekes—kérdéssel.
Biztonságosan haza lettem szállítva, és bármleyik pillanatban eldöntheti, hogy elhagy. Beszéltetnem kellett őt. És emellet ez az átmeneti menyország nem volt tökéletes a hangja nélkül. "Mit csináltál 3 nappal ezelöttig?"
Az arca rögtön elővigyázatos lett. "Semmi izgalmasat."
"Hát persze," motyogtam.
"Miért nézel így?"
"Nos…" megfontoltan elhúztam a számat.
"Ha mégis csak egy álom lennél, akkor pontosan ezt mondtad volna. A fantáziám biztos kifogyott a tartalékaiból."
Felsóhajtott. "Ha elmondom elhiszed végre, hogy nem egy rémálomban vagyunk?"
"Rémálom!" ismételtem gúnyosan. A válaszomra várt. "Talán," válaszoltam néhány másodpernyi gondolkodás után.
"De, csak ha elmondod."
"Hát én… vadásztam."
"Ez a legjobb, amid van?" kritizáltam. "Ez határozottan nem bizonyítja, hogy ébren vagyok."
Habozott, aztán lassan választékosan kezdte. "Nem ételre vadásztam… igazából kipróbáltam magam, mint egy… nyomkövető. Nem vagyok túl jó benne."
"Mi után nyomoztál?" kérdeztem érdeklődve.
"Semmi után, aminek lett volna eredménye." A szavai nem illetek össze az arckifejezésével; kényelmetlenül és zavartan nézett.
"Nem értem."
Megint tétovázott; az arca, amit megvilágított az éjjeli órám halvány zöld fénye kissé eltorzult.
"Én—" vett egy mély lélegzetet. "Tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Nem, persze sokkal többel tartozom.
De tudnod kell,"—a szavai olyan gyorsan záporoztak, hogy emlékeztetett rá, amikor néha-néha zaklatottan beszélt és erősen kellett koncentrálnom, hogy minden szót elcsípjek—"hogy fogalmam sem volt róla.
El sem tudtam képzelni, hogy ekkora zűrzavart hagyok magam után. Azt hittem itt biztonságban leszel. Igazán nagy biztonságban.
Nem is sejtettem, hogy Victoria,"—lebigyesztette az ajkát, amikor kimondta a nevet—"visszajön.
Beismerem, hogy akkor, amikor először láttam, sokkal nagyobb figyelmet szenteltem James gondolatainak.
De azt nem láttam, hogy Victoria így fog reagálni. Nem tudtam, hogy ilyen közel álltak egymáshoz. Azt hiszem, most már tudom hogy miért—annyira bízott Jamesben, fel sem merült benne hogy James elbukik. Ez a túlzott bizalom árnyékolta be az érzelmeit iránta—és emiatt nem láttam annak a mélységeit.
"Nincs arra semmilyen mentség, hogy mit hagytam itt neked, amivel szembe kellett nézned. Amikor hallottam, hogy mit mondtál Alicenak—és hogy ő maga mit látott—amikor rájöttem, hogy az életedet éretlen és szeszélyes vérfarkasok kezébe kellett tenned, a legrosszabb dolog, ami kint ólálkodik Victorián kívül—megremegett és a szóáradat abba maradt egy pillanatra.
"Kérlek, tudnod kell hogy minderről fogalmam sem volt. Rosszul vagyok, még most is hogy biztonságban látlak és érezlek a karjaimban. Én vagyok a legnyomorúságosabb—"
"Állj," szakítottam félbe.
Elgyötört szemekkel nézett rám, miközben próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat—a szavakat, amik megszabadítanák a képzelt kötelezettségektől, amik annyi fájdalmat okoznak neki.
Nagyon nehezen mondtam ki őket. Nem is tudtam, hogy ki tudom-e őket mondani, anélkül hogy megbicsaklana hangom. De meg kellet próbálnom. Nem akartam bűntudat és fájdalom forrás lenni az életében. Boldognak kell lennie, nem számít hogy milyen áron.
Pedig igazán reméltem hogy elhalaszthatjuk ezt a részét a beszélgetésnek, mert így csak mégharabb vége lesz mindennek.
A sokhavi gyakorlásom, hogy normális legyek Charlie kedvéért megtette a hatássát, és nyugodt arccal kezdtem hozzá.
"Edward," mondtam. A neve égette a torkomat. Éreztem a lyuk szellemét, ami csak arras vár, hogy megint felszakíthassa a mellkasom, amikor Edward eltünik. Nem igazán tudtam, hogy ezúttal hogy fogom túlélni.
"Most hagyd ezt abba. Nem gondolkodhatsz így a dolgokról. Nem hagyhatod hogy ez a… ez a bűntudat írányítsa az életed.
Nem vállalhatod magadra a felelőségget mindenért, ami velem történik. Egyik sem a te hibád volt, ezek csak részei annak az életnek, ami az enyém. Úgyhogy ha a busz elé lépek vagy bármi is lesz a következő, meg kell értened, hogy nem a te feladatod hogy magadat okold.
Nem rohanhatsz csak úgy Olaszországba, mert rosszul érzed magad, amiért nem mentettél meg. Még ha azért is ugrottam volna le a szikláról, mert meg akartam halni, akkor is az én döntésem lett volna és nem a te hibád. Tudom, hogy benne van a… a természetedben, hogy magadat hibáztasd mindenért, de nem hagyhatod, hogy ilyen extrém dolgokat művelj! Ez nagyon felelőtlen—gondolj csak Esmére és Carlislera és—"
Már a kifulladás szélén álltam. Megálltam, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és hogy lenyugtassam magam. Meg kell szabadítanom őt. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy több ilyen nem fog történni.
"Isabella Marie Swan," suttogta, a legfurcsább kifejezés suhant át az arcán. Szinte dühösen nézett.
"Te azt hiszed, hogy azért kértem meg a Volturit hogy öljön meg, mert bűntudatom volt?"
Éreztem az üres érthetetlenséget az arcomon. "Nem azért?"
"Mert bűntudatom volt? Mérhetetlenül. Jobban, mint azt el tudod képzelni."
"Akkor… mit akarsz mondani? Nem értem."
"Bella, azért mentem a Volturihoz mert azt hittem, hogy meghaltál” mondta lágyan, de indulatos szemekkel. "Mégha semmi közöm sem lett volna a halálodhoz"—megremegett, ahogy az utolsó szót suttogta—"még ha nem is az én hibám lett volna, akkor is elmentem volna Olaszországba.
Valószinüleg sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem—közvetlenül Alice-val kellett, volna beszélnem, ahelyet hogy elfogadtam másodkézből az információt.De komolyan, mit gondolhattam volna, amikor a fiú a telefonba azt mondta, hogy Charlie a temetésre ment??
Mik az esélyek?
"Az esélyek…" motyogtam zavartan. A hangja olyan halk volt, hogy nem voltam biztos benne hogy jól értem, amit mond.
Az esélyek mindig közénk állnak. Hibák hegyén hátán. Soha többet nem kritizálom Romeot.
"De még mindig nem értem," mondtam. "Ez az egész? És akkor mivan?"
"Már begbocsáss, tessék?"
"És akkor mi van, ha meghaltam?"
Kétkedően bámult rám egy hosszú pillanatig, mielött válaszolt volna.
"Nem emlékszel, hogy mit mondtam régebben?"
"Mindenre emlékszem, amit mondtál."Beleértve azokat a szavakat is, amik érvénytelenítették az összes többit.
A hűvös ujját az ajkamhoz érintette. "Bella, úgy tűnik te tévedés áldozata vagy." Behunyta a szemét és megrázta a fejét egy félmmosollyal a gyönyörű arcán. Ez nem egy boldog mosoly volt.
"Azt hittem, hogy világosan elmagyaráztam neked. Bella, én nem élhetek egy olyan világban, ahol te nem létezel.”
"Én…" a fejem kóválygott miközben a megfelelő szót kerestem. "Én összezavarodtam." Ez idevágott. Nem értettem, hogy mit mond.
Mélyen a szemembe nézett őszinte és komoly tekintettel. "Jó hazudozó vagyok, Bella, Annak kell lennem."
Megdermedtem, az izmaim leblokkoltak. A mellkasom hibás része felizzott, a fájdalomtól nem tudtam lélegezni.
Megfogta a vállam, hogy enyhítsen a merev testtartásomon. "Hagy fejezzem be! Jó hazudozó vagyok, akárcsak te; hogy olyan hamar elhitted." Összerezzent. "Egyszerűen… gyötrelmes volt."
Még mindig dermedten vártam.
"Amikor az erdőben voltunk, amikor búcsút vettem tőled—"
Nem akartam emlékezni. Küzdöttem, hogy a jelenben maradjak.
"Nem akartál elengedni," suttogta. "Észrevettem. Nem akartam megtenni—úgy éreztem, hogy belehalok—de tudtam, hogyha nem győzlek meg, hogy már nem szeretlek, akkor csak még tovább tartott volna, hogy túljuss rajtam. Azt reméltem, hogyha azt hiszed, hogy én továbbléptem, akkor majd te is úgy teszel.
"Egy nyílt szakítás," suttogtam, de a számat alig nyitottam ki.
"Pontosan. De sose képzeltem, hogy olyan könnyű lesz megtenni! Azt hittem, hogy szinte lehetetlen—azt hittem, hogy olyan biztos vagy az igazságban, hogy órákba telik majd amíg a hazugságom magját elültetem a fejedben.
Hazudtam, és nagyon sajnálom—sajnálom, mert megbántottalak és sajnálom, mert hiábavaló erőfeszítés volt. Ne haragudj, hogy nem tudtalak megvédeni attól ami vagyok. Hazudtam, hogy megmentselek, de nem működött.
Sajnálom.
"De hogy hihettél nekem? Az után hogy többezerszer mondtam, hogy szeretlek, hogy hagyhattad, hogy egy szó elpusztítsa minden belém vetett bizalmadat?
Nem válaszoltam. Tólságosan sokkos állapotban voltam, ahhoz hogy értelmesen válaszoljak.
"Láttam a szemeidben, hogy tényleg elhitted, hogy már nem akarlak többé. A legképtelenebb, nevetséges ötletet—hogy bármilyen módja van, annak hogy nélküled létezzem!
Még mindig dermedten ültem. A szavai felfoghatatlanok voltak, mert egyszerűen lehetetlen volt, amit állított.
Megrázta a vállamat, nem nagyon de eléggé hogy a fogaim összekoccanjanak.
"Bella," sóhajtott. "Komolyan, mit gondoltál!"
És akkor elkezdtem sírni. A könnyek előtörtek és végigcsorogtak az arcomon.
"Tudtam," sírtam. "Tudtam, hogy álmodok."
"Hihetetlen vagy," mondta és felnevetett—a nevetése zavart volt. "Hogy vehetnélek rá, hogy higgy nekem? Nem alszol és nem vagy halott. Itt vagyok és szeretlek. Mindig is szerettelek és mindig szeretni foglak. Minden egyes másodperceben amikor távol voltam, csak rád gondoltam és magam elé idéztem az arcod. Amikor azt mondtam, hogy nem akarlak az a legnagyobb istenkáromlás volt.”
Megráztam a fejem, miközben a szemem sarkából folytak a könnyek.
"Nem hiszel nekem, ugye?" suttogta, és most sápadtabb volt, mint általában—még a halvány fényben is láttam.
"Miért hiszed el a hazugságot és az igazságot miért nem?"
"Mert sose volt értelme számodra hogy szeress engem," magyaráztam elfúló hangon. "Ezt mindig is tudtam."
A vékony vonallá szűkültek miközben az állkapcsát összeszorította.
"Bebizonyítom, hogy ébren vagy," ígérte.
Nyugodtan erős kezébe vette az arcomat, figyelmen kívül hagyva az erölködésemet, amikor el akartam húzni a fejem.
"Kérlek ne," suttogtam.
Megállt, az ajkai csak pár centire voltak az enyémtől.
"Miért ne?" kérdezte. A lehellete simogatta az arcom, és teljesen beleszédültem.
"Amikor felébredek"—kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen úgy hogy helyesbítettem—"oké, felejtsük el—szóval, amikor te megint elhagysz, enélkül is épp elég fájdalmas lesz."
Viszzábhúzódott egy centivel hogy a szembe nézzen.
"Tegnap, akárhányszor megérintettelek, annyira… vonakodó és elővigyázatos voltál, és most megint.
Tudnom kell miért.
Azért mert már elkéstem?
Mert túlságosan is bántottalak?
Mert tovább léptél, mint ahogy azt kívántam neked? Eléggé… igazságos lenne.
Nem vitatkozom a döntéseddel. Úgyhogy ne próbáld meg kímélni az érzéseimet, kérlek—csak mond meg kerekperec, hogy szeretsz vagy nem azok után, amit tettem veled.
Szeretsz még?" suttogta.
"Milyen idióta kérdés ez?"
"Csak válaszolj. Kérlek."
Mogorván bámultam rá egy percig. "Sose fog megváltozni az, ahogy érzek irántad. Persze, hogy szeretlek—és semmit sem tehetsz ellene!"
"Csak ennyire voltam kiváncsi."
És a szája már az enyémen volt, nem tudtam küzdeni ellene. Nem azért, mert ezerszer erősebb volt nálam, hanem azért, mert az ellenállásom szétmállott abban a pillanatban, amikor az ajkunk találkozott.
Ez a csók nem volt olyan elővigyázatos, mint a régebbiek, amik pont megfeleltek. Még többet akartam, és én is adtam valamit cserébe.
Visszacsókoltam, a szívem szaggatottam vert, teljsen rítmus nélkül, miközben egyre szaporábban vettem a levegőt és mohón beletúrtam a hajába.
Éreztem, ahogy a márvány teste az enyémhez simul és olyan boldog voltam, hogy nem hallgatott rám—nincs az a fájdalom a világon, amit el ne visélnék ezért.
A kezeivel ugyanúgy simogatta az arcomat, ahogy én az övét, és amikor egy röpke másodpercre az ajkaink elváltak egymástól, a nevemet suttogta.
Amikor már szédültem, elhúzódott, de csak annyira hogy a fülét a dobogó szívemre tegye.
Csak feküdtem, kábán, és vártam hogy lassuljon a légzésem.
"Egyébként," vetette közbe. "Nem hagylak el."
Nem mondtam semmit és kétkedést érzett bele a hallgatásomba.
Megemelte a fejét hogy a szemembe nézzen. "Nem megyek sehová. Nem, nélküled," adta hozzá komolyan.
"Csak és kizárólag azért hagytalak el, mert azt akartam, hogy esélyed legyen egy normális, boldog emberi életre.
Láttam, hogy mit tettem veled—állandóan veszélyben voltál miattam, kirántottalak abból a világból, ahová tartoztál, minden pillanatba kockára tettem az életed, amikor veled voltam.
Úgyhogy meg kellett próbálnom. Valamit tennem kellett és úgy tűnt az egyetlen megoldás az, ha elahagylak. Ha nem hittem volna azt, hogy így jobb lesz neked, akkor sosem vettem volna rá magam a távozásra. Sokkal önzőbb vagyok annál.
Te voltál a legfontosabb dolog, amit akartam… amire szükségem volt.
Amit most akarok, és amire szükségem van, az, az hogy melletted legyek, és tudom, hogy sose leszek elég erős ahhoz, hogy megint elhagyjalak.
Jó sok indokom van hogy maradjak—hála istennek!Úgy tűnik, nem számít hány mérföldre vagyok tőled, akkor sem vagy biztonságban."
"Ne ígérj nekem semmit," suttogtam. Ha hagyom magam reménykedni, és aztán szertefoszlik…..abba belehalnék.Ha azok a könyörtelen vámpírok nem tudtak megölni, akkor a remény elvégzi helyettük a munkát.
Düh fénylett a sötét szemeiben. "Azt hiszed, hogy hazudok neked?"
"Nem—nem hazudsz." Megráztam a fejem, miközben próbáltam logikusan végiggondolni az egészet.
Megvizsgálni azt a feltételezést, hogy szeret engem, miközben tárgyilagosnak kell maradnom elég nehéz feladat volt, úgyhogy nem estem a remény csapdájába.
"Komolyan gondolod… most. De mi van a holnappal, amikor átgondolod azokat az okokat, amiért először elhagytál? Vagy a következő hónappal, amikor Jasper kiharap belőlem egy darabot?"
Összerezzent.
Visszagondoltam az utolsó napokra mielött elhagyott, próbáltam azon keresztül nézni őket, amiket most mondott.
Innen nézve, hogy elhagyott miközben még szeretett; most már teljesen más képet mutatott a fagyos hallgatagsága.
"Nem arról van szó, hogy nem gondoltad át az első döntésedet, ugye?" találgattam. "A végén úgy is azt fogod tenni, ami szerinted a leghelyesebb."
"Nem vagyok annyira erős, mint ahogy azt hiszed," mondta. "A jó és a rossz már nem jelent számomra semmit, akárhogyan is én visszajöttem.
Amikor Rosalie elmondta a híereket, megpróbáltam egy hetet túlélni, vagy egy napot.
Azért küzdöttem hogy legalább egyetlen óráig kibírjam.
Csak idő kérdése volt—nem túl sok időé—hogy megjelenjek az ablakodnál ésa könyörögjek, hogy bocsáss meg. Most boldogan könyörögnék, ha azt szeretnéd.”
Grimaszoltam. "Legyél komoly, légyszi."
"Ó az vagyok," bizonygatta, miközben engem nézett. "Lennél olyan kedves és meghallgatnád végre, amit mondani próbálok? Megengednéd, hogy megkíséreljem elmagyarázni, hogy mit jelenesz nekem?"
Várrakozva tanulmányozta az arcomat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg figyelek-e.
"Elötted Bella, az életem olyan volt, mint egy holdtalan éjszaka. Nagyon sötét, de volt néhány csillag—néhány fénypont…..okok az életre…
És aztán keresztül suhantál az égen, mint egy meteor. Hirtelen minden lángra lobbant, ragyogás töltötte be az eget, szépség.
Amikor elmentél, amikor a meteor lezuhant, minden elsötétedett. Semmi sem változott, de szememet elvakította a fény.
És nem láttam csillagokat többé.
És már semminek sem volt értelme."
Hinni akartam neki. De az ÉN életem volt ilyen nélküle, nem pedig fordítva.
"A szemeid majd hozzászoknak," motyogtam.
"Csak az a baj—hogy nem tudnak."
"És mi van azzal, hogy változtatnod kell az életeden??"
A jókedv egyetlen jele nélkül felnevetett. "Csak a hazugság része, kicsim. Semmilyen változtatás nem űzte volna el a….. gyötrő fájdalamat.
A szívem már majdnem 90 éve nem dobog, de ez más volt.Mintha a szívem csak eltűnt volna—mintha üres lettem volna.
Olyan volt mintha, minden eltűnt volna belőlem veled együtt."
"Ez vicces," dünnyögtem.
Megemelte a tökéletes szemöldökét. "Vicces? "
"Úgy értem furcsa—mintha csak én lettem volna. Egy csomó darabka eltűnt, belőlem is. Sokáig képtelen voltam rendesen lélegezni." Tele szívtam a tüdőmet, a nagy érzelem túltengésben.
"És a szívem. Az kétségkívül elveszett."
Behunyta a szemét és megint a mellkasomhoz hajolt, hogy érezze a szívdobogásom. Az arcomat a hajába temettem, éreztem a bőre puhaságát és a pompás illatát.
"Akkor a nyomkövetés nem egy változtatás volt?" kérdeztem kíváncsian, hogy eltreljem a figyelmemet. Nagyon is a reménykedés veszélyében forogtam. Nem lettem volna képes leállítani magam. A szívem erősen vert a mellkasomban.
"Nem." felsóhajtott. "Az sosem volt változtatás. Csak kötelesség."
" Az mit jelent?"
"Azt jelenti, hogy habár Victoriát nem tartottam veszélyforrásnak azért nem hagyhattam, hogy csak úgy meglógjon…
De ahogy mondtam, borasztóan csiáltam. Teaxasig követtem, de aztán rossz nyomon voltam, már amikor Braziliába mentem—és ő igazából ide jött." Felnyögött. "Még csan nem is voltama jó kontinensen!
És mindeközben a legrosszabtól tartottam—"
"Te Victoriára vadásztál?" visitottam két oktávval magasabban.
Charlie távoli horkolása megakadt, aztán visszaállt a megszokott ütemébe.
"De nem jól," válaszolta Edward, miközben zavartan fürkészte a felháborodott azomat. "De ezúttal sokkal ügyesebb leszek. Nem fogja már sokáig rontani itt a levegőt.”
"Nem… ez a kérdés," mondtam fulladozva. Ez őrültség. Még akkor is, ha Emmet vagy Jasper segít neki.
Ez rosszabb volt, mint bármelyik másik képzelődésem: Jacob Black csak pár centire áll Victoria dühös, macskaszerű alakjától. Nem bírtam elviselni, hogy Edward álljon ott, még akkor, sem ha sokkal sebezhetetlenebb, mint a félig-ember legjobb barátom.
"Túl késő neki. Talán a múltkor hagytam, hogy kicsússzon a kezem közül, de most —"
Félbeszakítotam, próbáltam nyugodnak hangzani. "Nem azt ígérted, hogy nem mész el?"
Kérdeztem, miközben küzdöttem a szavak ellen, nehogy reményt ébresszenek a szívemben.
Ez nem igazán lehetséges egy kiterjedt nyomkövető expedició során, ugye?"
Összehúzta a szemöldökét. Egy halk vicsorgás hallatszott a mellkasából. "Betartom az ígéretemet, Bella. De Victoria"—a vicsorgás egyre jobban hallatszott—"meg fog halni.
Hamarosan."
"Azért ne hamarkodd el," mondtam, miközben próbáltam elrejteni a pánikot. "Lehet, hogy nem jön vissza. Jake falkája valószínüleg elijesztette. Igazán nincs értelme megkeresni. És egyébként is nagyobb problémáim vannak, mint Victoria."
A szemei összeszűkültek de bólintott egyet. "Ez igaz. A vérfarkasok elég nagy problémát jelentenek."
Felhorkantam. "Nem Jacobról beszélek. Az én problémáim sokkal nagyobbak annál, mint hogy egy maroknyi kamasz vérfarkas bajba keveredik."
Edward úgy nézett, mint aki mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát. Az összeszorított fogain keresztül szűrte a szavakat. "Igazán?" kérdezte. "Akkor mi lenne a te legnagyobb problémád?
Ami mellett eltörpül Victoria visszatérése?"
"Mit szólnál a második legnagyobbhoz?" tereltem a szót.
"Rendben," mondta gyanakodva.
Haboztam. Nem voltam biztos, hogy ki tudom mondani a nevet. "Mások is vannak, akik el fognak jönni, hogy megkeressenek," emlékeztettem halkan suttogva.
Felsóhajtot, de a reakciója nem volt annyira heves, mint Victoria esetében.
"A Volturi csak a második legnagyobb?"
"Nem úgy nézel ki, mintha zavarna," jegyeztem meg.
"Nos, tömérdeknyi időnk van, hogy ezen gondolkodjunk. Nekik egészen más fogalmaik vannak az időről, mint neked vagy nekem. Úgy számolják az éveket, ahogy te a napokat.Azon sem lepődnék, meg ha már 30 lennél, amikor eszükbe jutsz.," adta hozzá könnyedén.
A rémület hullámokban tört rám.
Harminc. Szóval az igérete semmit sem jelentett. Ha valamikor harminc leszek, akkor nem tervezi, hogy sokáig marad.
Ennek a tudatában olyan élesen hasitott belém a fájdalom, hogy ráébredtem, hogy már most elkezdtem reménykedni.
"Nem kell félned,"mondta aggodalmasan, amikor meglátta a könnyekkel telt szemem. "Nem hagyom, hogy bántsanak."
"Amíg míg itt vagy." Nem mintha érdekelne, hogy mi történik velem, miután elmegy.
Az erős kezeibe vette az arcom, szorosan tartotta miközben az éjfekete szemeivel, úgy vonzotta a tekintetemet, mint egy feketelyuk. "Soha többé nem hagylak el."
"De azt mondtad 30," suttogtam. Kibuggyantak a könnyeim. " Szóval maradni fogsz, de hagyod, hogy megöregedjek? Így van?
A szemei ellágyultak de a szája megfeszült. "Pontosan ez az, amit tenni fogok. Mis más választásom lenne?
Nem élhetek nélküled, de nem fogom elpusztítani a lelkedet."
"Ez tényleg…" próbáltan nyugodtan nézni, de a kérdés túl rideg volt. Eszembejutott az arca, amikor Aro jóformán könyörgött, hogy tegyen engem halhatatlanná. Az a szenvedő arc.
Ez az egész ragaszkodás ahhoz, ogy ember maradjak tényleg a lelkem miatt, van, vagy azért mert nem volt biztos benne, hogy olyan sokáig el akar viselni?
"Igen?" várta a kérdésemet.
Kérdeztem, de egy másikat. Majdnem—de nem annyira—rideget.
"De mi lesz akkor, ha már annyira megöregszem, hogy az emberek azt hiszik, hogy az anyád vagyok? Vagy a nagymamád? " A hangom elhalkult a visszatetsző látványtól—hogy a nagyim arcát láttam megint a tükörben.
Most már az egész arca lágy volt. Lecsókolta a könnyeket az arcomról. "Ez semmit sem jelent nekem," lehellte. "Mindig te leszel a leggyönyörűbb dolog az életemben.
Persze…" tétovázott és enyhén megremegett. "Ha te túlnősz rajtam—ha valami többre, vágsz majd—azt is megérteném, Bella. Megígérem, hogy nem állok az utadba, ha el akarsz majd hagyni."
A szemei olyanok voltak, mint a folyékony ónix, de teljesen őszintén meredtek rám. Úgy beszélt mintha hatalmas jelentősséget tulajdonítana ennek az ostoba tervnek.
"Tudatában vagy annak, hogy végül úgy is meghalok?" kérdeztem.
De erre is gondolt. "Követlek, amint tudlak."
"Ez már komolyan…"a megfelelelő szót kerestem "Beteges."
"Bella, ez az egyetlen megoldás—"
"Álljunk csak meg egy percre," mondtam; a dühtől csak még világosabban láttam a dolgokat.
"Emlékszem a Volturira ugye? Nem maradhatok ember örökre. Meg fognak ölni. Még akkor is, ha 30 éves koromig eszükbe sem jutok"—sziszegtem a szót—"tényleg azt hiszed, hogy elfelejtik?"
"Nem," mondta lassan, miközben megrázta a fejét "Nem felejtik el. De…"
"De?"elmosolyodott, ahogy gyanakvóan néztem rá. Talán nem csak én vagyok az egyetlen őrült kettőnk közül.
"Vannak terveim."
"És azok a tervek," mondtam; minden egyes szavam egyre keserűbben hangzott. "És azok a tervek a körül öszpontosulnak, hogy ember maradjak."
A hozzáállásom megkeményítette az arckifejezésést. "Természetesen."A hangja rideg volt, és a tökéletes arca arrogáns kifejezést öltött. Egy hosszú percig csak egymásra meredtünk.
Aztán vettem egy mély lélegzetet, leráztam a kezét a vállamról, hogy fel tudjak ülni.
"Azt akarod, hogy elmenjek?" kérdezte, és a szívem csak még gyorsabban vert, amikor láttam, hogy ez a gondolat rosszul esik neki, még ha nem is akarja kimutatni.
"Nem," mondtam. "Én megyek el."
Gyanakvóan nézett, ahogy kimásztam az ágyból és botorkálva próbáltam megtalálni a cipőmet a sötét szobában.
"Meg szabad kérdeznem, hogy hova mész?'" kérdezte.
"Hozzátok," mondtam még mindig ügyetlenkedve.
Felkelt és odajött mellém. "Itt van a cipőd. Hogy akarsz odajutni?"
"A furgonommal."
"Az valószinüleg felébresztené Charliet," kifogásolta.
Felsóhajtottam. "Tudom. De most komolyan, már így is több heti szobafogságra vagyok ítélve. Mekkora bajba kerülhetek még?"
"Semekkorába. Engem hibáztat, nem téged."
"Ha van jobb ötleted, csupa fül vagyok."
"Maradj itt," javasolta de az arckifejezése nem volt bizakodó.
"Ki van zárva. De te csak menj előre, és ne zavartasd magad," bíztattam, meglepődve, hogy a kötekedésem milyen természetesen hangzott és elindultam az ajtó felé.
Elöttem odaért, elállta az utat.
Összehúztam a szemöldököm és az ablak felé fordultam. Nem volt olyan magasan…..és egyébként is a talajt fű borítja…..
"Oké," felsóhajtott. "Elviszlek."
Megvontam a vállam. "Így is, úgy is ott kéne lenned.
"És miért is?"
"Mert rendkívűl önfejű vagy és biztos vagyok benne, hogy fel akarod sorakoztatni az érveidet."
"Az érveimet… mivel kapcsolatban?" szűrte a fogai között.
"Ez most már nem csak rólad szól. Nem te vagy a világ közepe, tudod." Az én világom közepe persze igen, de ez egy másik történet.
"Hogyha ránk akarod szabadítani a Volturit egy olyan semmiség miatt, hogy azt akarod, hogy ember maradjak, abba a családodnak is van beleszólása."
"Beleszólása mibe?" kérdezt; lassan ejtve a szavakat.
"A halandóságom ügyébe. Szavazásra bocsátom."


24. SZAVAZÁS


Nem volt elégedett, annyira sokat könnyű volt kiolvasni az arcából. De további okoskodás nélkül, felvett a karjaiba és hajlékonyan kiugrott az ablakomból, a legcsekélyebb ütődés nélkül landolva, mint egy macska. Ez kicsit messzibb volt lent, mint ahogy elképzeltem.

„Rendben” mondta, a hangja összeforrt a rosszallással „Felszállhatsz.”

Felsegített a hátára és elkezdett futni. Még ez az egész idő után is, ez rendszeresnek tűnt. Könnyűnek. Kétségkívül ez olyan, amit soha nem felejtesz el, mint a biciklizés.

Nagyon csendes és sötét volt, miközben átfutott az erdőn - a lélegzése lassú volt és egyenletes – elég sötét ahhoz, hogy a fák szinte láthatatlanok legyenek, ahogy elrepültünk mellettük. És az arcomba rohanó levegő elvitte a sebességünket. A levegő nyirkos volt; nem égette a szemem, ahogy a nagy téren, és ez jó volt. Ugyanolyan éjszaka volt szintén, azután a félelmetes ragyogás után. Mint az a vastag paplan, ami alatt gyerekként játszottam, a sötétség ismerősnek és védelmezőnek tűnt.

Emlékeztem, hogy az erdőn átfutás valaha megijesztett engem, hogy valaha becsuktam a szemem. Ez egy buta reakciónak látszott most. Szélesen kinyitottam a szemem, az állam a vállán pihent, az arcom a nyakánál volt. A sebesség üdítő volt. Ezerszer jobb mint a motorozás.

Közel fordítottam az arcom hozzá, és hozzányomtam az ajkaim a kő hideg bőréhez a nyakán.

„Köszönöm” mondta, a fák homályos, fekete alakjaiként, amik túlhajszoltak rajtunk. „Ez azt jelenti, hogy eldöntötted, hogy ébren vagy?”

Felnevettem. A hang könnyű, természetes, erőfeszítés nélküli volt. Ez jól hangzott. „Nem igazán. Ennél jobban, bármi mód van rá, nem próbálok felébredni. Nem ma éjjel.”

„Vissza fogom szerezni a bizalmadat valahogy.” Morogta jobbára magának „Ha ez az utolsó tettem.”

„Bízok benned.” Biztosítottam őt „Én vagyok az, akiben nem bízok.”

„Ezt magyarázd el, kérlek.”

Lelassított – el tudtam mondani, mert a szél megállt – és észrevettem, hogy már nem voltunk messze a háztól.

„Hát..” igyekeztem megtalálni a legjobb módját, hogy kifejezzem magam. „Nem bízom magamban hogy… elég vagyok. Hogy megérdemeljelek téged. Nincs bennem semmi, ami megfoghatna téged.”

Megállt, és körbenyúlt, hogy levegyen a hátáról. A gyengéd kezei nem engedtek el;
Miután újra lerakott a lábaimra, szorosan beburkolt a karjaival körülöttem, a mellkasához ölelve.

„A befolyásod állandó és törhetetlen.” Suttogta. „Soha ne kételkedj ebben.”

De hogy ne tudnék?

„Ezt soha nem mondtad nekem.” Morogta

„Mit?”

„Hogy mi a legnagyobb problémád.”

„Adni fogok neked egy sejtést.” Sóhajtottam, és felnyúltam, hogy megérintsem az orrát a mutató ujjammal.

Bólintott. „Rosszabb vagyok a Volturinál.” Mondta mogorván. „Úgy vélem kiérdemeltem ezt.”

Forgattam a szemeim. „A Volturinál rosszabb meg tud ölni engem.”

Merev szemekkel várt.

„Te el tudsz hagyni,” magyaráztam „A Volturi, Victoria… nem összehasonlíthatóak ezzel.”

Még a sötétségben is, láttam ahogy a gyötrelem csavarta az arcát – ez emlékeztetett az arckifejezésére Jane kínzó nézése alatt. Levertséget és megbánást éreztem, hogy kimondjam az igazságot.

„Ne” suttogtam, miközben megérintettem az arcát. „Ne legyél szomorú.”

Bártortalanul elmosolyodott, de az arckifejezés nem érintette a szemeit. „Ha ez az egyetlen módja, hogy megértsd, hogy nem hagylak el,” suttogta „Az idő, gondolom, lesz az egyetlen mód, hogy meggyőzzelek.”

Tetszett az ötlet az időről. „Oké.” Értettem egyet

Az arca kínzott maradt. Megpróbáltam szórakoztatni valami lényegtelennel.

„Szóval – amíg maradsz. Visszakaphatom a kacatjaimat?” Kérdeztem olyan finom hangsúllyal, ahogy csak sikerült.

A kísérletem működött mértékben: nevetett. De a szeme megőrizte a szenvedést. „A dolgaid soha se tűntek el.” Mondta nekem „Tudtam, hogy ez rossz volt, mióta emlékeztetők nélkül ígértem meg neked a békét. Ez hülyeség és gyerekes volt, de veled akartam hagyni valamit magamból. A CD, a képek, a jegyek, ott vannak a padlódeszkák alatt.”

„Tényleg?”

Bólintott, vidámabbnak látszva az én nyilvánvaló örömömtől ebben a jelentéktelen tényben. Ez nem volt elég, hogy teljesen meggyógyítsa a fájdalmat az arcán.

„Szerintem” mondtam lassan „Nem vagyok biztos, de azon tűnődök… Azt gondolom, lehet, hogy tudtam ezt egész idő alatt.”

„Mit tudtál?”

Csak el akartam tűntetni a gyötrelmet a szemeiből, de ahogy kimondtam a szavakat, igazságosabban hangzottak, mint számítottam.

„Néhány részem, a tudatalattim talán, mindig is hitt abban, hogy téged még mindig érdekel, hogy élek- e vagy meghaltam. Talán ez az, amiért hallottam a hangokat.”

Egy nagyon mély csend volt egy pillanatra. „Hangok?” Kérdezte határozottan.

„Hát, csak egy hang. A tiéd. Ez egy hosszú történet.” Attól a nagyon óvatos nézéstől az arcán azt kívántam, bárcsak ne hoztam volna fel ezt. Azt hihette, hogy megőrültem, mint mindenki más? Mindenki más biztos volt erről? De a végén az arckifejezése- az egy amitől úgy nézett ki, hogy valami égeti – elhalványult.

„Kaptam időt.” A hangja egészen természetellenes volt.

„Ez nagyon szánalmas.”

Várt.

Nem voltam biztos benne hogy magyarázzam el. „Emlékszel mit mondott Alice az extrém sportokról?”

A szavakat hangsúlyozás nélkül mondta. „Leugrottál a szikláról a poén kedvéért.”

„Öm... igen. És ezelőtt a motorral…”

„Motor?” Kérdezte. Eléggé ismertem a hangját, hogy halljam, hogy valami forr a nyugalom alatt.

„Lehet, hogy nem beszéltem Alice-nek erről a részről.”

„Nem.”

„Hát erről… nézd, rájöttem hogy… amikor csinálok valami veszélyeset, vagy hülyeséget… sokkal világosabban tudok emlékezni rád.” Beismerem, az érzés teljesen elmebeli. „Tudtam emlékezni, hogy milyen a hangod, amikor mérges vagy. Hallottam, mintha csak mellettem álltál volna. Jobbára próbáltam nem rád gondolni, de ez nem fájt annyira – olyan volt, mintha megint megvédenél. Mintha azt akarnád, hogy ne essen bántódásom.

És, hát, azon tűnődök, hogy az érzés, hogy olyan tisztán hallottalak, azért volt, az egész alatt. Mindig is tudtam, hogy még szeretsz engem.”
Megint, ahogy beszéltem, a szavak magukkal hozták az értelmüket a meggyőződésről. Az igazságról. Néhány hely mélyen bennem felismerte az igazságot.

A szavai fél-fojtottan jöttek ki. „Te… kockáztattad az életed… hogy halljad…”

„Shh” Szakítottam félbe „Várj egy percet. Azt hiszem van itt egy vízkeresztem.”

Arra az éjjelre gondoltam Port Angeles-ben, amikor az első érzéki csalódásom volt. Feljöttem két választással. Elmebaj, vagy vágyteljesítés. Nem láttam harmadik választást.

De mi van ha…

Mi van, ha komolyan azt hiszed, hogy valami igaz, de tévedtél? Mi van ha makacsul biztos vagy hogy igazad van, hogy ha nem vennéd figyelembe az igazságot?

Választás 3: Edward szeretett. A kötelék, ami összekovácsolódott közöttünk, nem olyan volt, ami eltörhet a hiánytól, távolságtól, vagy az időtől. És nem számít, hogy mennyire lehet ő különlegesebb, gyönyörűbb, vagy tökéletesebb, vagy tökéletesebb mint én, ő ugyanolyan visszafordíthatatlanul megváltoztatott mint én. Ahogy mindig is hozzá tartozhatok, és mindig is az enyém lehet. (?!)

Ez volt az amit megpróbáltam elmondani magamnak?

„Oh!”

„Bella?”

„Oh. Oké. Értem”

„A szánalmad?” Kérdezte, a hangja egyenetlen és feszült volt.

„Te szeretsz engem.” Csodálkoztam. Az jelentés értelme és a feszültség megint átmosódott rajtam.

A szemei nyugtalanak voltak, a csaló mosoly, amit a legjobban szerettem, villant fel az arcán. „Őszintén, szeretlek.”

A szívem felfújódott, mintha ki akarna lövődni a bordáim közül. Ez megtöltötte a mellkasomat és meggátolta a torkomat, hogy ne tudjak beszélni.

Ő tényleg úgy akart engem, ahogy én akartam őt – örökké. Ez volt az egyetlen félelme a lelkemért, az emberi dolgokért nem akart csökkenteni engem, ez annyira kétségbeesetté tette, hogy halandóként hagyjon. Összehasonlítva a félelmet, hogy nem akart engem, ez az akadály – a lelkem – majdnem jelentéktelennek látszott.

Szorosan a hideg kezei közé fogta az arcom és megcsókolt, amíg el nem szédültem és az erdő nem forgott. Azután nekitámasztotta a homlokát az enyémnek, és nem én voltam az egyetlen, aki nehezebben lélegzett a szokásosnál.

„Te jobb vagy ebben mint én, tudod.” Mondta

„Miben jobb?”

„Túlélésben. Te, legalább, tettél egy erőfeszítést. Felkeltél reggel, próbáltál normális lenni Charlie-ért, követted az életed mintáját. Amikor nem követtem a nyomokat, én… teljesen használhatatlan voltam. Nem tudtam a családom körül lenni – nem tudtam senki körül se lenni. … „ Vigyorgott, szégyenlősen. „Ez sokkal szánalmasabb, mint hangokat hallani.”

Mélyen megkönnyebbültem, hogy igazán úgy tűnt, hogy érti – vígasztalt hogy minden értelmet adott neki. Mindenesetre nem úgy nézett rám, mintha őrült lennék. Úgy nézett rám hogy… szeretett.

„Csak egy hangot hallottam.” Javítottam ki

Felnevetett, és szorosan a jobb oldalához húzott és elindult, hogy előre vezessen engem.

„Csak vicceltem ezzel.” Nagyjából intett a kezével a velünk szembe lévő sötétség irányába, ahogy sétáltunk. Volt valami halvány és óriási ott – a ház, jöttem rá. „Nem számít a legcsekélyebben sem, amit mondanak.”

„Ez most rájuk is hat.”

Megvonta a vállát közömbösen.

Átvezetett a bejárati ajtón a sötét házba és felkapcsolta a villanyt. A szoba ugyanolyan volt amilyenre emlékeztem – a zongora és a fehér kanapék és a sápadt, hatalmas lépcsőház. Nem volt szemét, nem volt fehér ágynemű.

Edward nem több hangerővel kiáltotta a neveket, mint amit én egy rendes beszélgetésnél használok. "Carlisle? Esme? Rosalie? Emmett? Jasper? Alice?" Hallották.

Carlisle hirtelen mellettem állt, mintha csak végig ott lett volna. „Isten hozott újra, Bella.” Mosolygott. „Mit tehetünk érted ma reggel? Úgy képzelem, az óra miatt, ez nem egy tiszta társasági látogatás?”

Bólintottam. „Szeretnék beszélni mindenkivel egyszerre, ha nem gond. Valami fontosról.”

Nem tudtam megállni, hogy felpillantsak Edward arcára, miközben beszéltem. Az arckifejezése kritikus, de lemondó volt. Amikor visszanéztem Carlisle-ra, ő is Edwardot nézte.

„Természetesen.” Mondta Carlisle „Mért nem beszélünk egy másik szobában?”

Carlisle végigvezetett a fényes nappalin, körbe bekanyarodott az ebédlőbe és felkapcsolta a lámpákat, miközben ment. A falak fehérek voltak, a mennyezet magas, mint a nappali. A szoba központjában, a kisakasztású csillár alatt, volt egy nagy fényezett ovális asztal, nyolc székkel. Carlisle kihúzott nekem egy széket a fejnél.

Soha nem láttam a Culleneket az ebédlő szoba asztalát használni ezelőtt – ez csak egy kellék volt. Nem ettek a házban.

Amint megfordultam, hogy leüljek a székre, láttam, hogy nem vagyunk egyedül. Esme követte Edwardot, és mögötte a család többi tagja menetelt be.

Carlisle leült a jobb oldalamra, Edward meg a balra. Mindenki más csendben a helyére ment. Alice már vigyorgott rám a terven. Emmet és Jasper kíváncsian néztek, és Rosalie meg rám mosolygott próbaképpen. A válasz mosolyom bátortalan volt.

Carlisle felém biccentett. „A terem a tiéd.”

Nyeltem egyet. A bámuló szemeiktől ideges lettem. Edward megfogta a kezem az asztal alatt. Rálestem, de ő csak a többieket nézte, a sorsa hirtelen vad lett.

„Hát” megálltam „Remélem Alice már elmondott mindent, hogy mi történt Volterrában.”

„Mindent.” Alice biztosított.

Dobtam neki egy jelentőségteljes pillantást. „És az úton?”

„Azt is.” Bólintott

„Jó.” Sóhajtottam megkönnyebbülve. „Mindannyian ugyanazon az oldalon vagyunk.”

Türelmesen vártak, miközben próbáltam sorba rendezni a gondolataimat.

„Szóval, van egy problémám,” kezdtem „Alice megígérte a Volturinak, hogy egy leszek közületek. El fognak küldeni valakit, hogy megnézze, és biztos vagyok benne, hogy ez egy rossz dolog – valami elkerülendő.

„És ez most titeket is belekever. Sajnálom.” Megnéztem mindegyikük gyönyörű arcát, megmenteni a legszebbnek tartottat. Edward szája grimaszba fordult. „De ha te nem akarsz, nem fogom rád kényszeríteni magam, talán Alice hajlandó lesz, vagy nem.”

Esme kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de feltartottam egy ujjamat hogy megállítsam.

„Kérlek, hagyd, hogy befejezzem. Mindannyian tudjátok, hogy mit akarok. És biztos vagyok benne, hogy azt is tudjátok Edward mit gondol. Azt hiszem az egyetlen korrekt mód a döntésre mindenkinek, ha szavazunk. Ha úgy döntötök, hogy nem akartok... Talán visszamegyek egyedül Olaszországba. Nem engedhetem meg hogy idejöjjenek.” Összeráncoltam a homlokom, ahogy megfontoltam ezt.

Volt egy enyhe morgás Edward mellkasában. Figyelmen kívül hagytam őt.

„Vegyétek számba, hogy nem akarok közületek senkit se veszélybe sodorni, azt akarom hogy szavazzatok igennel, vagy nemmel a kérdésemről a vámpírrá válásban.

Egy félmosoly az utolsó szónál, és intettem Carlisle felé hogy kezdheti.

„Csak egy percet” szakított félbe Edward

Összeszűkült szemeken keresztül dühösen néztem rá. Felhúzta rám az egyik szemöldökét, miközben szorította a kezemet.

„Van valamim, amit össze kell adnunk, mielőtt szavazunk.”

Sóhajtottam.

„A veszélyről, amit Bella említett,” folytatta „Nem hiszem hogy szükséges túlságosan aggódnunk.”

Az arckifejezése sokkal élettel telibb lett. Feltette a szabad kezét a fénylő asztalra és előre mutatott.

„Látjátok,” magyarázta körbenézve az asztalon, miközben beszélt „Ez több mint egy ok, hogy mért nem akartam kezet rázni Aro-val a végén. Van valami, amire nem gondoltak, én meg nem akartam megmutatni nekik.” vigyorgott

„Mit?” Alice bökdöste. Biztos voltam benne hogy az én arckifejezésem is olyan szkeptikus volt mint az övé.

„A Volturi önhitű, jó érzékekkel. Ha eldöntik hogy megkeresnek valakit, az nem jelent problémát számukra. Emlékszel Demetrire?” Lepillantott rám.

Megborzongtam. Ezt igennek vette.

„Megtalálja az embereket – ez a tehetsége.”

„Most, egész idő alatt, bármelyikükkel voltunk, válogattam az agyaik közül bármiért ami megmenthet minket, információkat szerezni ahogy lehet. Szóval, láttam hogy működik Demetri tehetsége. Ő egy nyomkövető – ezerszer tehetségesebb nyomkövető mint amilyen James volt. A képessége lazán kapcsolatos azzal amit én csinálok, vagy amit Aro. Ő elfogja az... ízt? Nem tudom hogy írjam ezt le… a hang… valaki elméjéből, azután követi azt. Ez óriási távolságban működik.

„De Aro kis kísérlete után, hát…” Edward megvonta a vállát.

„Azt hiszed nem fog tudni megtalálni.” Mondtam határozottan

Önelégült volt. „Biztos vagyok benne. Teljesen megbízik a másik érzékben. Ha ez nem működik veled, mindannyian vakok lesznek.”

„És hogy tisztáz ez bármit is?”

„Eléggé nyilvánvalóan, Alice el fogja mondani, ha tervezik a látogatásukat, és én el foglak rejteni téged. Tehetetlenek lesznek.” Mondta ádáz élvezettel. „Olyan lesz mintha egy darab szalmát keresnének a szénaboglyában.”

Emmettel váltottak egy pillantást és egy önelégült mosolyt.

Ennek nem volt értelme. „De meg tudnak találni téged.” Emlékeztettem

„És én tudok vigyázni magamra.”

Emmett átnyúlt az asztalon testvére felé, és kinyújtotta az öklét.

„Kitűnő terv, tesó.” Mondta rajongással

Edward kinyújtotta a karját hogy a sajátjával beleüssön Emmet öklébe..

„Nem” sziszegte Rosalie

„Abszolút nem.” Értettem egyet

„Idióták” motyogta Alice

Esme csak rápillantott Edwardra.

Felegyenesedtem a székemben, miközben összpontosítottam. Ez az én találkozóm volt.

„Rendben. Edward felajánlott egy lehetőséget hogy megfontoljátok.” Mondtam hidegen „Szavazzunk.”

Ekkor Edwardra néztem. Jobb volna kivenni a véleményeit az útból. „Akarjátok hogy csatlakozzak a családotokhoz?”

A szeme éles és fekete volt mint a kovakő. „Nem így, ember fogsz maradni.”

Bólintottam egyet, komolyan tartottam az arcom és továbbléptem.

„Alice?”

„Igen”

„Jasper?”

„Igen,” mondta, a hangja megfontolt volt. Kicsit meglepődtem – nem voltam biztos ebben a szavazatban – de elnyomtam a reakcióm és tovább léptem.

„Rosalie?”

Habozott, ráharapva a teli, tökéletes alsó ajkára. „Nem.”

Tisztán tartottam az arcomat és kissé elfordítottam a fejem hogy váltsak, de felemelte mind a két kezét, tenyérrel előre.

„Hadd magyarázzam meg.” Védekezett „Ez nem azt jelenti, hogy irtózok attól hogy olyan legyél mint egy nővér. Ez csak… ez nem az az élet, amit választottam volna magamnak. Azt kívánom bárcsak lett volna valaki, aki nemmel szavaz nekem.”

Lassan bólintottam, aztán Emmethez fordultam.
„A pokolba, igen!” vigyorgott „Találnunk kell egy másik módját, hogy harcolhassunk ezzel a Demetrivel.”

Még mindig grimaszoltam, amikor Esme-re néztem.

„Igen, természetesen, Bella. Már most úgy gondolok rád mint egy családtagomra.”

„Köszönöm, Esme” motyogom, ahogy Carlisle-ra néztem.

Hirtelen ideges lettem, bárcsak őt kérdeztem volna meg elsőnek. Biztos voltam benne, hogy ez az a szavazat, ami a legjobban számít, a szavazat, ami jobban számít a többségnél.

Carlisle nem nézett rám.

„Edward,” mondta

„Nem.” Morogta Edward. Az állkapcsa szorosan összehúzódott, az ajkai a fogai mögé húzódtak.

„Ez az egyetlen út, aminek van értelme,” bizonygatta Carlisle „Úgy döntöttél, hogy nem élsz nélküle, és ez nem hagy nekem más választást.”

Edward elengedte a kezem, eltolva magát az asztaltól. Méltóságteljesen kivonult a szobából, morogva a lélegzete alatt.

„Azt hiszem tudod a szavazatom.” Sóhajtotta Carlisle

Én még mindig Edward után bámultam. „Köszönöm,” motyogtam

Egy fülsüketítő csattanás visszhangzott a másik szobából.

Megrándultam, és gyorsan beszéltem. „Erre volt szükségem. Köszönöm. Hogy meg akartok tartani engem. Mindannyitok iránt pontosan ugyanazt érzem.” A hangom kicsorbult az érzelemtől a végére.

Esme villámgyorsan az oldalamnál volt, körülöttem voltak a hideg karjai.

„Legkedvesebb Bella,” lehelte

Visszaöleltem őt. A szemem sarkából észrevettem hogy Rosalie lenéz az asztalra, és rájöttem hogy a szavaim kétértelműek voltak.

„Szóval, Alice,” mondtam, amikor Esme elengedett „Hol akarod csinálni?”

Alice rám bámult, szemei rettegéssel tágultak ki.

„Nem! Nem! NEM!” üvöltötte Edward, berohanva a szobába. Az arcomba volt mielőtt pisloghattam volna, fölém hajolva, az arckifejezése haragba csavarodott. „Megőrültél?” üvöltötte „Teljesen elvesztetted az eszed?”

Meghátráltam, a kezeim a fülemre raktam.

„Um, Bella,” vetette közbe Alice aggodalmas hangon „Nem hiszem hogy biztos vagyok ebben. Szükségem van felkészülésre…”

„Megígérted,” emlékeztettem, bámulva Edward karja alól.

„Tudom, de… komolyan, Bella! Nincs semmi ötletem hogy hogy ne öljelek meg!”

„Meg tudod csinálni,” bátorítottam „Bízok benned.”

Edward dühösen morgott.

Alice gyorsan megrázta a fejét, bepánikolt.

„Carlisle?” megfordultam hogy ránézzek

Edward a kezébe fogta az arcom, kényszerítve, hogy ránézzek. A másik keze tenyérrel kifelé volt Carlisle felé.

Carlisle figyelmen kívül hagyta ezt „képes vagyok rá,” válaszolt a kérdésemre. Bárcsak láthattam volna az arckifejezését. „Nem lennél tőlem veszélyben, ha elveszítem az irányítást.”

„Jól hangzik” reméltem hogy érti. Nehéz volt úgy beszélni, hogy Edward fogta közben az állkapcsom.

„Várj,” mondta Edward a fogai között „Ennek nem kell most lennie.”

„Nincs rá ok hogy ne most legyen.” Mondtam, a szavak torzultan jöttek

„Tudok néhányra gondolni.”

„Természetesen, te tudsz.” Mondtam keserűen „Most engedj el”

Elengedte az arcom és összekulcsolta a kezeit a mellkasán. „Két órán belül Charlie itt lesz hogy megkeressen. Nem kellene ebbe belevonni a rendőrséget.”

Összeráncoltam a szemöldököm. Ez volt mindig a nehezebb része, Charlie, Renee. Most Jacob is. Az emberek, akiket elveszíthetek, az emberek, akiket bánthatok. Bárcsak én lennék az egyetlen, aki szenvedhet, de tudtam hogy ez lehetetlen.
Ugyanakkor, jobban bántom őket, ha most ember maradok. Állandó veszélynek kitenni Charliet a közelségemmel. Jake-et még nagyobb veszélynek kitenni a vonzással. És Renee – Ráadásul nem kockáztathatnék egy látogatást, hogy lássam a saját anyámat attól félve, hogy magammal hozom a halálos problémáimat!

Egy veszély mágnes voltam. Elfogadtattam magammal.

Elfogadni ezt, tudtam hogy vigyáznom kell magamra, és meg kell védenem azt az egyet, akit szeretek, még akkor is ha nem lehetek velük. Erősnek kell lennem.

„Az érdeklődés a maradásról nem feltűnő,” mondta Edward, csikorgatva közbe a fogait, de most Carlisle-ra nézett. „Azt javaslom halasszuk el ezt a beszélgetést legalább addig, amíg Bella befejezi a gimit és elköltözik Charlie házából.”

„Ez ésszerű kérés, Bella.” Mutatott rá Carlisle

Charlie reakciójára gondoltam, amikor felkel ma reggel, ha – mindezek után az élet keresztül tette őt Harry elvesztésén a múlthéten, azután keresztül tettem őt a megmagyarázatlan eltűnésemen – üresen találja az ágyamat. Charlie ennél jobbat érdemel. Ez csak egy kicsivel lenne több idő, az érettségi már nincs messze.

Összehúztam az ajkaim. „Még megfontolom.”

Edward lepihent. Az állkapcsa szétnyílt.

„Talán haza kellene hogy vigyelek,” mondta, most már csendesebben, de tisztán és gyorsan hogy kivigyen már innen. „Csak elővigyázatosságból, Charlie hamarosan felkel.”

Carlisle-ra néztem. „Érettségi után?”

„Szavamat adom.”

Vettem egy mély lélegzetet, mosolyogtam, és Edwardhoz fordultam. „Oké, hazavihetsz.”

Edward kirohant velem a házból, mielőtt Carlisle megígérhetett volna nekem valami mást is.
Felvett a hátára, így nem láthattam mi tört szét a nappaliban.

Ez egy csendes hazautazás volt. Győzelmet és önelégültséget éreztem. Ijedséget is, természetesen, de próbáltam nem gondolni arra a részre. Nem lett volna jó aggódni a fájdalom miatt – fizikai vagy az érzelmi miatt – szóval nem aggódtam. Nem, amíg nem kellett.

Amikor megérkeztünk a házamhoz, Edward nem állt meg. Felrohant a falon, majd át az ablakon, fél másodperc alatt. Azután leszedte a nyakáról a kezeimet és leültetett az ágyra.

Azt hittem van egy nagyon jó ötletem, hogy mire gondolhat, de az arckifejezése meglepett. Düh helyett, kiszámítható volt. Csendesen lépdelt vissza és tovább, át a sötét szobámon, miközben őt figyeltem növekvő gyanúval.

„Bármit is tervezel, nem fog működni.” Mondtam neki

„Shh. Gondolkozom.”

„Uh” nyögtem, átdobva magam az ágyon, majd a fejemre húztam a paplant.

Nem volt semmilyen hang, de egyszer csak itt volt mellettem. Visszarántotta a rejtekhelyem, így már látott. Mellettem feküdt. Felnyúlt a kezével, hogy elsöpörje a hajam az arcomból.

„Ha nem bánod, szeretném ha kevésbé rejtenéd el az arcod. Olyan sokáig éltem nélküle, ahogy csak tudtam. Most... mondj meg valamit.”

„Mit?” kérdeztem vonakodóan

„Ha bármit megkaphatnál a világon… bármit, mi lenne az?”

Éreztem a kételkedést a szemeimen. „Te.”

Megrázta a fejét türelmetlenül. „Valami olyat, ami még nem a tiéd.”

Nem voltam biztos benne mire akar rávezetni, ezért gondosan átgondoltam mielőtt válaszoltam. Felhoztam valami olyat ami igaz is, meg teljesen lehetetlen.

„Azt akarom… hogy ne Carlisle csinálja. Azt akarom hogy Te változtass át.”

Óvatosan figyeltem a reakcióját, még több dühre számítva mint ami a házában volt. Meglepődtem hogy az arckifejezése nem változott. Még mindig számító, gondolatba merült volt.

„Mit tennél meg ezért?”

Nem tudtam hinni a füleimnek. Csak bután néztem a nyugodt arcára, és kiböktem a választ mielőtt gondolkodhattam volna.

„Bármit.”

Halványan elmosolyodott, majd összehúzta az ajkait. „5 év?”

Az arckifejezésem elcsavarodott a bánat és a borzadás között.

„Azt mondtad bármit.” Emlékeztetett

„Igen, de… ki fogod használni az időt, hogy kitalálj valami más megoldást erre. Addig kell ütnöm, amíg forró a vas. Emellett túl veszélyes embernek lenni – számomra, legalábbis. Szóval bármit, de ezt nem.”

Összeráncolta a homlokát. „3 év?”

„Nem!”

„Ez egyáltalán nem ér meg neked semmit?”

Arra gondoltam mennyire akarom én ezt. Jobban, hogy tartsam a pókerarcot. Eldöntöttem, és nem fogom tudatni vele hogy milyen sokat jelent ez nekem. Ez nagyobb befolyást adhat nekem. „6 hónap?”

Forgatta a szemeit. „Nem elég jó.”

„1 év.” Mondtam „Ez a határ.”

„Legalább adj két évet.”

„Nem lehet. 19-ig megcsinálom. De nem megyek közelebb 20-hoz. Ha te örökre tizenéves maradsz, akkor én is.

Egy percig gondolkodott. „Oké, felejtsük el a korhatárokat. Ha azt akarod hogy én legyek az egyetlen – találkoznod kell egy feltétellel.

„Feltétel?” a hangom egyenletes volt „Milyen feltétel?”

A szemei óvatosak lettek - lassan beszélt „Házasodj velem össze először.”

Csak bámultam rá, vártam… „Oké, mi a csattanó?”

Sóhajtott. „Megsebesíted az egóm, Bella. Én csak felajánlom neked, te meg azt hiszed, hogy ez egy vicc.”

„Edward, kérlek legyél komoly.”

„Száz százalékig komoly vagyok.” Csak bámult engem a vicc jele nélkül az arcán.

„Oh, gyerünk.” Mondtam a hisztéria szélén a hangomban. „Csak 18 vagyok.”

„Hát, én közel 110. Itt az ideje, hogy megállapodjak.”

Arrébb néztem, ki a sötét ablakon, próbáltam kontrolálni a pánikot mielőtt kitört volna rajtam.

„Nézd, a házasság nem pontosan olyan nagy prioritású a listámon. Ez valahogy a halál csókja volt Renee-nek és Charlie-nak.”

„Érdekes válogatása a szavaknak.”

„Tudod hogy értem.”

Mélyet lélegzett. „Kérlek nehogy azt mondd hogy félsz a elkötelezettségtől.” A hangja kétségbe vonó volt, és megértettem mire gondolt.

„Nem pontosan,” biztosítottam „Én… Renee-től félek. Van néhány erős véleménye a házasságról, 30 előtt.

„Mert inkább azt akarja hogy legyél örökre átkozott, mint házas.” Sötéten nevetett

„Azt hiszed viccelsz.”

„Bella, ha összehasonlítod az elkötelezettség szintjét a házassági egybekelés között, hogy elcseréld a lelked, egy örökkévalóságért, mint egy vámpír…” megrázta a fejét „Ha nem vagy elég bátor hogy összeházasodj velem, aztán – „

„De,” szakítottam félbe „Mi van ha megcsinálom? Mi van ha azt mondom hogy tegyél engem is a vegák közé most? Átváltozhatnák vámpírrá 3 nap alatt?”

Mosolygott, a fogai felvillantak a sötétben „Bizonyára,” mondta „Hozom az autómat.”
„Francba.” Morogtam „Adok neked 18 hónapot.”

„Nincs alku.” Mondta vigyorogva „Szeretném ezt a feltételt.”

„Rendben. Carlisle-nak kell megcsinálnia, miután leérettségiztem.”

„Ha tényleg ezt akarod.” Vonta meg a vállát, és a mosolya teljesen angyali lett

„Lehetetlen vagy” nyögtem „Egy szörnyeteg”

Nyelt egyet. „Ezért nem akarsz velem összeházasodni?”

Megint nyögtem egyet

Közelebb húzott; az éj-sötét szemei megolvadtak, parázslottak, és összetörték a koncentrációmat. „Kérlek, Bella?” lehelte

Egy percre elfelejtettem hogy kell lélegezni. Mikor magamhoz tértem, gyorsan megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a hirtelen jött felhőket az elmémből.

„Jobb lett volna, ha lenne időm a gyűrűig.”

„Nem! Nincs gyűrű!” szinte üvöltöttem

„Na, most megcsináltad.” Suttogta

„Hoppá.”

„Charlie felkelt. Jobb, ha lelépek.” Mondta lemondással

A szívem abbahagyta a dobogást.

Mérlegelte az arckifejezésem egy másodpercig. „Gyerekes lenne tőlem, ha elbújnék a mosdóban?”

„Nem.” Suttogtam „Maradj. Kérlek.”

Edward mosolygott, majd eltűnt.

Kavarogtam a sötétségben, ahogy vártam Charlie-t hogy megnézzen. Edward pontosan tudta mit fog csinálni, én meg hajlandó voltam meglepődést tettetni, ami a trükk része volt. Természetesen, volt nekem a Carlisle-os választásom, de most hogy tudtam, hogy van egy lehetőség, hogy Edward átváltoztat magának, nagyon akartam. Ő egy ilyen csaló volt.

Az ajtóm kinyílt.

„Jó reggelt apa.”

„Oh, szia Bella.” Zavarba jött a rajtakapás miatt „Nem tudtam, hogy felébredtél.”

„Igen, csak vártalak hogy felébressz, hogy el tudjak menni fürödni.” Kezdtem felkelni

„Várj,” mondta Charlie és felkapcsolta a villanyt. Megvakultam a hirtelen világosságtól, és gondosan távol tartottam a szemem a mosdótól. „Beszéljünk egy percet először.”

Nem tudtam kontrolálni a grimaszom. Elfelejtettem kérdezni Alice-től egy jó kifogást.

„Tudod hogy bajban vagy.”

„Igen, tudom.”

„Én csak majdnem megőrültem az utolsó 3 napban. Hazajöttem Harry temetéséről, Te meg elmentél. Jacob csak annyit mondott hogy elfutottál Alice Cullennel, és hogy úgy gondolta hogy bajban vagy. Nem hagytál nekem számot, és nem hívtál. Nem tudtam hol vagy, vagy mikor – vagy ha – jössz haza. Van egyáltalán fogalmad róla hogy… mennyire…” Nem tudta befejezni a mondatot. Mérgesen lélegzett egyet aztán váltott. „Tudsz adni egy okot, hogy mért ne kéne most azonnal hajóra raknom téged Jacksonwillbe?”

A szemeim összeszűkültek. Szóval ez fenyegetés akart lenn? Ketten tudják játszani ezt a játékot. Felültem és lehúztam magamról a paplant. „Mert nem fogok elmenni.”

„Várjon csak egy percet, fiatal hölgy,”

„Nézd, apa, teljes felelőséget vállalok a tetteimért. Meg csinálok minden házimunkát, mosást meg mosogatást, amíg úgy gondolod, hogy tanultam a leckéből. És azt hiszem, igazad van legbelül, ha ki akarsz rúgni - de ettől még nem fogok visszamenni Floridába.”

Az arca vörös lett. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt.

„Elmagyaráznád, hol voltál?”

Picsába… „Ez egy… váratlan esemény volt.”

Felhúzta a szemöldökét a várakozástól, az én pompás magyarázatomtól.

Feltöltöttem az arcomat levegővel, majd hangosan kifújtam. „Nem tudom mit mondhatnék neked, apa. Ez igazából egy félreértés volt. Amit mondtak…”

Gyanakodva várt.

„Nézd, Alice elmondta Rosalie-nak hogy leugrottam a szikláról…” Őrjöngően igyekeztem, hogy közel tartsam az igazsághoz ahogy lehetséges a tehetetlenségemet, hogy a meggyőző hazugságom ne ássa alá a kifogásom, de mielőtt folytathattam volna, Charlie arckifejezésétől eszembe jutott, hogy ő nem is tud semmit a szikláról.

Még nagyobb hoppá. Mintha nem lennék már eléggé pirult.

„Lehet nem beszéltem még neked erről.” Fulladoztam „Ez semmiség volt. Csak Jake-kel úsztam. Egyébként, Rosalie elmondta Edwardnak, ő meg szomorú lett. Rosalie úgy állította be, hogy véletlenül úgy hangzott, mintha meg akartam volna ölni magam, vagy valami. Edward nem vette fel a telefonját, és Alice elrángatott… L.A.-be, hogy személyesen megmagyarázzuk.” Megvontam a vállam, szörnyen remélve, hogy nem fogja zavarni a botlásom, amit hiányolna a ragyogó magyarázatomból, amiről gondoskodtam.

Charlie arca megfagyott. „Megpróbáltad megölni magad, Bella?”

„Nem, természetesen nem, csak szórakoztunk Jake-kel. Sziklaugrás. A La Push-i kölykök mind ezt csinálják. Ahogy mondtam, ez semmiség.”

Charlie arca felforrósodott – a fagyotól a dühtől forrtig. „Mi van ezzel az Edward Cullennel amúgy?” ugatta „Otthagyott téged minden szó nélkül.”

Félbeszakítottam. „Még egy félreértés.”

Az arca újra elvörösödött. „Szóval visszajön?”

„Nem tudom mi a pontos terv. Szerintem mindegyikük.”

Megrázta a fejét, az ere lüktetett a homlokán. „Azt akarom, hogy tartsd magad távol tőle, Bella. Nem bízok meg benne. Meg rohadhat érted. Nem fogom megengedni, hogy megint megrontson téged.”

„Jó,” mondtam kurtán

Charlie hátra dőlt a sarkain. „Oh” - összezavarodott egy másodpercre – hangosan kilehelve meglepetésében. „Azt hittem ez nehezebb lesz.”

„Az is.” Egyenesen a szemeibe néztem „Úgy értettem, hogy jó, hogy el fogok költözni.”

Kidülledtek a szemei. A döntésem megingott, ahogy elkezdtem aggódni az egészségéért. Nem volt fiatalabb Harrynél…

„Apa, nem akarok elköltözni,” mondtam lágyabb hangnemben „Szeretlek. Tudom hogy aggódsz, de bíznod kell benne. Lazítanod kell Edwardon, ha azt akarod hogy maradjak. Akarod hogy itt éljek, vagy nem?”

„Ez nem fair, Bella. Tudod hogy azt akarom hogy maradj.”

„Akkor legyél kedves Edwraddal, mert ő ott lesz ahol én vagyok.” Mondtam bizakodással. A bizalmam a vízkeresztemben erős volt.

„Nem az én fedelem alatt.” Dühöngte Charlie

Sóhajtottam egy mélyet. „Nézd, nem fogok adni neked több ultimátumot ma este- vagy asszem ma reggel. Csak gondold át ezt egy pár napig, oké?”

„Bella,”

„Gondold át.” Bizonygattam „És miközben ezt csinálod, adnál nekem egy kis egyedüllétet? Tényleg szükségem van egy fürdésre.”
Charlie arca a lila egy furcsa árnylata lett, de elment, becsapva az ajtót maga mögött. Hallottam ahogy mérgesen lépdelt le a lépcsőn.

Ledobtam a paplanom, és Edward már itt is volt. A hintaszékben ült, mintha végig jelen lett volna.

„Bocs, emiatt.” Suttogtam

„Igazából ennél sokkal rosszabbat érdemlek.” Motyogta „Ne kezdj bele semmibe Charlie-val fölöttem, kérlek.”

„Ne aggódj emiatt.” Leheltem, miközben összeszedtem a fürdőszobai cuccaimat és felhúztam egy tiszta ruhát. „Pontosan annyira fogom, amennyire szükséges. Vagy azt próbáltad elmondani, hogy nem tudok sehova se elköltözni?” Kitágítottam a szemeim hamis ijedséggel.

„Beköltöznél egy vámpírokkal teli házba?”

„Valószínűleg az a legbiztonságosabb hely olyanok számára, mint én. Emellett…” vigyorogtam „Ha Charlie kirúg, nem lesz szükséges megvárni az érettségi végét, nem igaz?”

Összeszorította az állkapcsát. „Annyira lelkes az örök kárhozatalért.” Morogta

„Tudod hogy nem igazán hiszel ebben.”

„Oh, nem én?” füstölögtem

„Nem.”

Mérgesen nézett rám, majd el akart kezdeni beszélni, de közbe vágtam.

„Ha tényleg azt hitted, hogy elvesztetted a lelked, amikor megtaláltalak Volterrában, azonnal rá kellett volna jönnöd mi történik, ahelyett hogy arra gondolsz hogy mindketten együtt meghaltunk. De te nem – azt mondtad elképesztő, Carlisle-nak igaza volt.” Emlékeztettem diadalmasan „Ezek után is van benned remény.”

Most az egyszer, Edward szótlan maradt.

„Szóval reménykedjünk csak mind a ketten, rendben?” ajánlottam „Ez nem számít. Ha maradsz, nincs szükségem a mennyországra.”

Lassan felkelt, és odajött hogy rárakja kezét mind a két oldalára az arcomnak, miközben a szemembe nézett.

„Örökre.” Fogadta meg, még mindig kicsit döbbenten.

„Ez minden, amit kérek.” Majd felálltam a lábaimra hogy hozzá tudjam nyomni az ajkaim az övéhez.





EPILÓGUS


Majdnem minden visszatért a régi kerékvágásba – a jó, elő-zombi normába – kevesebb idő alatt, mint ahogy hittem hogy lehetséges. A kórház is lelkes karokkal üdvözölte Carlisle-t.

És köszönöm, hogy kihagyhattam a Számítási tesztet, amíg külföldön voltam, Alice és Edward sokkal jobb formában voltak a diplomázáshoz, mint én ebben a pillanatban. Hirtelen, az egyetem egy prioritás lett (az egyetem volt még mindig a B terv, próbaképpen, hogy Edward befolyásoljon az ajánlatával az érettségi utáni Carlisle-os lehetőségtől.)
Edward már megtette az utat a Harvardig, szóval ez már nem volt terhére, köszönhetően a késlekedésemért, mint a ketten a Peninsula Community College-on (Félsziget Közösségi Egyetem) végezhetünk jövőre.

Charlie nem volt boldog tőlem, vagy az Edwarddal való beszélgetéstől. De legalább megengedte, hogy Edward meglátogasson a kijelölt órákban – kizárólag bent a házban. Csak ki nem engedtek.

Az iskola és a munkahely volt az egyetlen kivétel, és a sivár, fakó sárga falai az osztálytermeknek váltak furcsamód csábítóvá mostanában nekem. Itt tudtam a legtöbbet lenni azzal a személlyel, aki mellettem ült a padban.

Edward folytatta az órarendjét az év kezdetétől, ami legtöbbször az én osztályomba tette őt. A viselkedésem olyan volt mint múlt ősszel, a Cullenék látszólagos L.A.-be költözése után, a mellettem lévő ülőhely soha nem volt megtelve. Eddig Mike, mindig kihasználta ezt az előnyt, most megtartotta a biztonságos távolságot. Edward visszajöttével, ez majdnem olyan volt, mintha az utolsó 8 hónapban egy rémálomba kerültünk volna.

Majdnem, de nem egészen. Egyrészt, ott volt a házi-őrizet helyzet. És egy másik, még ősz előtt, már nem lehettünk legjobb barátok Jacob Black-kel. De természetesen, már nem is hiányzott.

Nem voltam olyan szabadságban, hogy elmehessek La Push-ba, és Jacob se jött meglátogatni. A telefonhívásaimra se válaszolt.

Jobbára este telefonáltam, miután Edward már ki lett rúgva – 9-kor azonnal a mogorván jókedvű Charlie által – és mielőtt Edward visszasettenkedett volna az ablakomon keresztül, mikor Charlie már elaludt. Ezt az időt választottam arra, hogy elintézzem az eredménytelen hívásaimat, mert észrevettem, hogy Edward egy bizonyos arcot vág, amikor Jacob nevét említem. Egyfajta helytelenítőt és óvatost…Talán mérgeset.
Úgy véltem, hogy van egy kölcsönös előítélete a vérfarkasokkal szemben, bár ő nem volt olyan „hangos” véleménnyel, mint Jacob a vérszopókról.

Szóval nem sokat emlegettem Jacobot.

Úgy, hogy Edward közel volt hozzám, nehéz volt szomorú dolgokra gondolni – még akkor is, ha egykori legjobb barátom valószínűleg nagyon rosszul érzi magát miattam. Amikor Jacobra gondoltam, mindig bűntudatot éreztem hogy ne gondoljak rá többé.

A tündérmese visszatért. A herceg visszajött, a gonosz varázs megtört. Nem volt benne pontosan biztos, hogy mit csináljak a maradék, megoldatlan karakterrel. Hol volt ő boldog, attól fogva?

A hetek teltek, és Jacob még mindig nem válaszolt a hívásaimra. Ez már egy állandó aggódássá kezdett válni. Mint egy csöpögő csap a fejem hátulján, nem tudtam elzárni, vagy semmibe venni. Csöpp, csöpp, csöpp, Jacob, Jacob, Jacob.

Tehát, bár nem emlegettem sokat Jacobot, néha a csalódottságom és az aggódás kikészített.

„Ez csak őszinte bunkóság!” eresztettem ki egy szombat délután, amikor Edward felvett a munkából. „Egyenesen sértés!”

Változtattam a mintám különböző válaszok reményében. Ekkor felhívtam Jake-et a munkából, de csak egy haszontalan Billyt kaptam. Megint.

„Billy azt mondta, hogy nem akar beszélni velem.” Füstölögtem, a csöpögő esőt bámulva az utas ablakon keresztül.

„Ő is ott volt, de nem tudott megtenni 3 lépést, hogy felvegye a telefont. Általában Billy csak azt mondja, hogy nincs ott, vagy elfoglalt, vagy alszik, vagy valami. Úgy értem, ez nem olyan, mintha nem tudnám hogy csak hazudik, de legalább ez egy udvarias módja volt ezt kezelni. Azt hiszem, most Billy is utál. Ez nem fair!”

„Ez nem te vagy, Bella.” Mondta Edward csendesen „Senki sem utál téged.”

„Mégis így érzem.” Morogtam, átkarolva a mellkasom. Ez nem volt több egy csökönyös gesztusnál.
Nem volt többé lyuk – alig tudtam már emlékezni arra az üres érzésre.

„Jacob tudja, hogy visszajöttünk, és biztos vagyok benne, hogy megtudta hogy veled vagyok,” mondta Edward „Nem jön sehova a közelembe. Az ellenségeskedés mélyen megrögződött benne.”

„Ez hülyeség. Tudja hogy nem vagy olyan… mint a többi vámpír.”

„Ez még mindig egy jó ok, megtartani a biztonságos távolságot.”

Vakon kibámultam a szélvédőn, csak Jacob arcát látva, egy keserű maszkban, amit utáltam.

„Bella, mi azok vagyunk, amik vagyunk,” mondta Edward csendesen „Tudom kontrolálni magam, de kétlem, hogy ő is. Ő még nagyon fiatal. Ez feltehetőleg egy küzdelembe fordulna, és nem tudom, hogy meg tudok-e állni, mielőtt megö…” szünetet tartott, majd gyorsan folytatta „Mielőtt bántanám. Szomorú lennél. Nem akarom, hogy ez megtörténjen.”

Emlékeztem mit mondott Jacob a konyhában, tökéletes felelevenítéssel a husky hangján.
Eléggé kiegyensúlyozott vagyok, hogy kezeljem ezt… valószínűleg nem szeretnéd, ha megölném a barátod.


„Edward Cullen,” suttogtam „Azt akartad mondani, hogy megölni őt? Azt?”

Elnézett rólam, bámulva az esőt. Előttünk a piros lámpa, amit észre se vettem, zöldre váltott, és újra elindult előre, nagyon lassan vezetve. Nem a megszokott vezetési módján.

„Megpróbálnám… nagyon nehezen… nem megtenni.” Mondta végül Edward

Nyitott szájjal bámultam rá, de ő egyenesen előre nézett. Megálltunk a kanyarban a stoptáblánál.

Hirtelen, eszembe jutott, mi történhetett Parissal, amikor Rómeó visszajött. A színpadi rendezés egyszerű volt. Harcoltak. Paris elesett.

De ez nevetséges volt. Lehetetlen.

„Hát,” mondtam és vettem egy mély lélegzetet, megrázva a fejem, hogy elűzzem a szavakat a fejemből. „Ilyen soha nem fog megtörténni, szóval nincs ok emiatt aggódni. És tudod, hogy Charlie figyeli most az órát. Jobban járnál ha hazavinnél, mielőtt még nagyobb bajba kerülnék a késés miatt.”

Felé fordítottam az arcom, egy bátortalan mosollyal.

Mindig, amikor az arcára néztem, erre a lehetetlenül tökéletes arcra, a szívem erősen elkezdett dobogni.
Felismertem az arckifejezését, a még mindig szobor arcán.

„Már nagyobb bajban vagy, Bella.” Suttogta, mozdulatlan ajkain keresztül

Közelebb csúsztam, megragadva a karját, ahogy követtem a szemét, hogy lássam, mit néz. Nem tudom mire vártam – talán Victoria áll az utca közepén, lobogó hajával a szélben, vagy egy fekete, magas palást körvonala… vagy egy csomó mérges vérfarkas. De nem láttam semmit se.

„Mit? Mi az?”

Vett egy mély lélegzetet „Charlie…”

„Az apám?” sikoltottam

Lenézett rám, és az arckifejezése eléggé nyugodt volt hogy lecsillapítsa a pánikom.

„Charlie… valószínűleg nem fog megölni téged, de gondolkozik rajta.” Mondta. Újra elkezdett vezetni, le az utcámra, de megállt a ház előtt és leparkolt a fák szélénél.

„Mit csináltam?” ziháltam

Edward visszapillantott Charlie házára. Követtem a tekintetét, és észrevettem, hogy mi parkol a feljárón. Fényes, pirosan ragyogó, lehetetlen volt kihagyni. A motorom hivalkodott a feljárón.

Edward azt mondta, Charlie meg akar ölni, szóval tudnia kellett, hogy ez az enyém. Csak egy személy lehetett az árulás mögött.

„Nem!” ziháltam „Mért? Mért tenné ezt Jacob velem?” Az árulás szúrása átmosódott rajtam. Én bíztam Jacobban értelemszerűen – rábíztam minden egyes titkom. Azt állította, ő a biztonsági menedékem – a személy, akire mindig számíthatok. Természetesen, a dolgok megváltoztak, de nem gondoltam volna hogy az alap megváltozhat. Nem gondoltam, hogy ez megváltozhat!

Mivel érdemeltem ezt ki? Charlie meg fog őrülni – és az ennél rosszabb, bántódása eshetett, és aggódott. Nem kapott ő már eleget? Soha se képzeltem volna, hogy Jake ilyen piti és egyenesen aljas tud lenni. Könnyekkel gyűlt meg a szemem, de ezek nem a szomorúság könnyei voltak.

„Még mindig itt van?” sziszegtem

„Igen, itt vár ránk.” Mondta nekem Edward, biccentett a karcsú járda felé, ami kettőbe osztotta az erdő sötét peremét.

Kiugrottam a kocsiból, és elindultam a fák felé, kezemet már ökölbe szorítva az első ütéshez.

Mért kell Edwardnak sokkal gyorsabbnak lennie nálam?

Elkapott a derekamnál fogva, mielőtt megtettem volna az utat.

„Engedj el! Ki fogom nyírni! Áruló!” kiáltottam a jelzőket a fák felé.

„Charlie meg fog hallani,” figyelmeztetett Edward „És amint elkapott és bevitt, befalazza az ajtót.”

Ösztönösen visszapillantottam a házra, és olyan volt, mintha csak a fényes motort lehetett volna látni. Csak pirosságot láttam. A fejem újra elkezdett lüktetni.

„Csak adj egy menetet Jacobbal, utána foglalkozok Charlie-val is.” Erőlködtem hogy kiszabaduljak

„Jacob Black látni akar engem. Ezért van még mindig itt.”

Ettől lefagytam – elvitte belőlem a harci kedved. A kezeim elgyengültek. Harcoltak; Paris elesett.

Dühös voltam. De nem olyan dühös.

„Beszélni?” kérdeztem

„Többé kevésbé.”

„Mennyire többé?” a hangom remegett

Edward elsimította a hajam az arcomból. „Ne aggódj. Nem azért van itt, hogy harcoljunk. Csak úgy tesz mint… a szóvivő a csomagért.”

„Oh”

Edward megint a házra nézett, aztán szorosabban megfogott a derekamnál és elkezdett húzni az erdő felé. „Sietnünk kell. Charlie egyre türelmetlenebb.”

Nem kellett messzire mennünk, Jacob az út szélén várt. Egy mohos fatörzsnél ácsorgott, miközben várt, az arca kemény volt és keserű, pontosan olyan, amire számítottam. Rám nézett, aztán Edwardra. A szája egy gúnyos mosollyá terült szét, és a fától távol vállat vont. Kissé előredőlt és a remegő kezeit ökölbe szorította. Nagyobbnak látszott, mint amikor utoljára láttam. Valahogy, lehetetlenül, de még mindig nőtt. Edward fölé magasodna, ha egymás mellé állnának.

De Edward azonnal megállt, amint megláttuk őt, egy tág helyet hagyva közöttünk Jacobbal. Edward elfordult, maga mögé tolva engem. Elhajoltam mellőle, hogy Jacobra bámuljak – hogy megvádoljam a szemeimmel.

Gondolhattam volna, hogy a sértődött nézésétől, a cinikus arckifejezésétől mérgesebb leszek.
De ez inkább arra emlékeztetett, amikor utoljára láttam, könnyekkel a szemében. A dühöm megenyhült, elbizonytalanodott, ahogy Jacobot figyeltem. Nagyon régóta nem láttam már - utáltam hogy az összejövetelünknek ilyennek kellett lennie.

„Bella,” mondta Jacob üdvözlésképp, majd felém biccentett egyet, anélkül, hogy Edwardra nézett volna.

„Mért?” suttogtam, próbáltam elrejteni a csomó hangját a torkomban. „Hogy tehetted ezt velem, Jacob?”

A gúnyos mosolya eltűnt, de az arca kemény és rideg maradt. „Így volt a legjobb.”

„Mit akarna ez jelenteni? Azt akarod, hogy Charlie megfojtson? Vagy azt akarod, hogy szívrohamot kapjon, mint Harry? Nem érdekel hogy hogy vagy velem, de hogy tehetted ezt vele?”

Jacob megrezzent, összehúzta a szemöldökeit, de nem válaszolt.

„Senkit sem akart bántani – csak azt akarta hogy büntetésbe kerülj, hogy ne engedjék meg neked hogy velem legyél.” Morogta Edward, megmagyarázva a gondolatokat, amit Jacob ki se mondott.

Jacob szemei az utálattól szikráztak, amikor újra Edwardra nézett.

„Ó, Jake!” nyögtem „Már büntetésben vagyok! Szerinted mért nem mentem le eddig La Push-ba és mért nem rúgtalak már seggbe, mert nem válaszolsz a hívásaimra?”

Jacob szemei újra rám villantak. „Hát ezért?” kérdezte, majd összeszorította az állkapcsát, mintha bocsánatot kérne a történtekért.

„Azt hitte én nem engedlek el, nem Charlie.” Magyarázta megint Edward

„Hagyd abba,” csattant fel Jacob

Edward nem válaszolt.

Jacob megborzongott, olyan erősen csikorgatta a fogait, ahogy az ökleit. „Bella nem túlozta el a… képességeidet.” Mondta a fogain keresztül „Szóval most már tudnod kell, mért vagyok itt.”

„Igen,” értett egyet Edward a lágy hangján „De mielőtt belekezdenél, mondanom kell valamit.”

Jacob várt, megmarkolta, majd elengedte a kezeit, ahogy próbálta kontrolálni a borzongását, ami végigment a karjain.

„Köszönöm,” mondta Edward, a hangja az őszinteség mélyével dobogott. „Soha nem leszek képes elmondani mennyire hálás vagyok. Tartozni fogok neked a létezésem… nyugalmával.”

Jacob kifejezéstelenül nézett rá, a borzongása elpárolgott a meglepetéstől. Gyorsan rám pillantott, de az én arcom is ugyanolyan összezavart volt.

„Hogy életben tartottad Bellát,” tisztázta Edward, a hangja durva és heves lett „Amikor… én nem.”

„Edward…” kezdtem mondani, de felemelte az egyik kezét és Jacobra nézett.

A megértés átmosódott Jacob arcán, mielőtt az a sötét maszk visszatért volna. „Ezt nem a te hasznodért csináltam.”

„Tudom. De ez nem törli ki azt a hálát, amit érzek. Úgy gondoltam ezt tudnod kell. Ha ez lesz amit a hatalmamból valaha is megtehetek érted….”

Jacob felemelte egyik fekete szemöldökét.

Edward megrázta a fejét „Ez nem áll hatalmamban.”

„Akkor kiében?” morogta Edward

Edward lenézett rám. „Az övében. Gyorsan tanulok, Jacob Black, és nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát kétszer. Itt leszek, amíg Ő így akarja.”

Én pillanatnyilag bele voltam merülve az aranynézésébe. „Van valami más, amire szükséged van? Jacob? Azt akartad hogy bajba kerüljek – a küldetés teljesült. Charlie talán elküld egy katonai iskolába. De ez sem tarthat távol Edwardtól. Erre semmi se képes. Mit akarsz még?”

Jacob Edwardon tartotta a szemeit. „Csak emlékeztetni szeretném a vérszopó barátaidat néhány fő pontra a megállapodásban, amit elfogadtak. Az egyezménybeszélgetés az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy kitépjem a torkát ebben a pillanatban.”

„Nem felejtettük el.” Mondta Edward ugyanabban a pillanatban, amikor megkérdeztem. „Milyen fő pontok?”

Jacob még mindig Edwardot bámulta, de válaszolt. „A megállapodás eléggé speciális. Ha bármelyikük megharap egy embert, a fegyverszünetnek vége van. Megharap, nem megöl.” Hangsúlyozta ki. Végül rám nézett. A szemei hidegek voltak.

Egy másodpercbe telt, mire felfogtam a különbséget, majd az én arcom is ugyanolyan hideg lett.

„Ez nem a te dolgod.”

„A pokol az.” Ez volt minden ami fojtogatta

Nem számítottam rá, hogy a gyors szavaim ilyen erős választ hoznak. A figyelmeztetés ellenére, amit adott, nem tudhatta. Azt kellett hinnie, hogy a figyelmeztetés csak elővigyázatosság volt. Nem vette észre – vagy nem akarta elhinni – hogy én már választottam. Hogy én a Cullen család tagjává szándékoztam válni.

A válaszomtól Jacob megrázkódott. Erősen a halántékához nyomta az ökleit, szorosan csukva tartotta a szemeit, és megpróbálta kontrolálni a görcseit. A bőre fakózölddé változott a vörösesbarna bőre alatt.

„Jake? Jól vagy?” kérdeztem aggódva

Tettem egy fél lépést felé, de Edward elkapott, és visszaráncigált maga mögé.
„Vigyázz! Nem tudja kontroláli magát.” Figyelmeztetett

De Jacob újra magához tért; már csak a kezei remegtek. Gyűlölködve nézett Edwardra. „Uh. Soha nem bántanám.”

Sem Edward sem én nem hiányoltuk az ehhez tartozó vádat. Egy halk sziszegés csuszótt ki Edward száján. Jacob önkéntelenül összeszorította az ökleit.

„BELLA!” Charlie ordítása visszhangzott a házból. „GYERE BE A HÁZBA EBBEN A PILLANATBAN!”

Mindannyian lefagytunk, hallgatva a csöndet, ami ezt követte.

Én voltam az első aki megszólalt; a hangom remegett. „Picsába.”

Jacob dühös arckifejezése megingott. „Sajnálom.” Motyogta „Megtettem amit lehetett - én megpróbáltam…”

„Kösz.” A hangom remegése tönkretette a szarkazmust. Az útra néztem, félig várva, hogy Charlie átszáguld a nedves páfrányokon, mint egy felbőszült bika. Én lehetnék a vörös zászló a forgatókönyvben.

„Csak még valami,” mondta nekem Edward, aztán Jacobra nézett „Nem találtuk meg Victoria nyomait az oldalunkon… és ti?”
Ő már tudta a választ abban a pillanatban, ahogy Jacob gondolta, de Jacob kimondta. „Utoljára akkor, amikor Bella… távol volt. Megengedtük neki, hogy azt higgye, hogy kicsúszott a kezeink közül, de szorítottunk a körön, hogy lesből támadhassunk rá.”

Egy jeges lövés találta el a gerincem.

„De aztán elment, mint egy denevér a pokolból. Hogy mondjam, megérezte a kicsi nőstényed illatát, és ezzel kisegített minket. Azóta nem jött vissza a földjeinkre.”

Edward bólintott. „Ha visszajön, már nem a ti problémátok lesz. Szóval…”

Jacob felszisszent. „Most már a miénk!”

„Nem,” kezdtem, hogy tiltakozzak mind a kettőjük ellen

„BELLA! LÁTOM AZ AUTÓJÁT ÉS TUDOM HOGY ITT VAGYTOK! HA NEM LESZEL BENT A HÁZBAN EGY PERCEN BELÜL…!” Charlie-nak nem esett nehezére hogy befejezze a fenyegetést.

„Menjünk.” Mondta Edward

Visszanéztem Jacobra. Fogom még látni?

„Sajnálom.” Suttogta olyan halkan, hogy csak a szájáról tudtam leolvasni hogy megértsem. „Viszlát, Bells.”

„Megígérted” emlékeztettem kétségbeesetten. „Még mindig barátok, ugye?”

Jacob lassan megrázta a fejét, és a csomó a torkomban majdnem megfujtott.

„Tudod, hogy mennyire próbáltam betartani az ígéretem, de…nem tudom hogy próbálhatnám még. Most nem…” Küzdött, hogy megtartsa a kemény maszkot az arcán, de megremegett, és eltűnt. „Hiányozni fogsz,” mondta. Egyik kezével felém nyúlt, ujjait is kinyújtotta, mintha azt kívánná, bárcsak elég hosszú lenne, hogy átszelje a közöttünk lévő távolságot.

„Te is” nyögtem ki. Az én kezem is megindult felé.

Mintha összekapcsolódtunk volna, éreztem belül a fájdalmait. Az Ő fájdalma az én fájdalmam.

„Jake…” tettem egy lépést felé. Át akartam ölelni, hogy kitöröljem az arcából a nyomorúságot.

Edward megint visszahúzott, de most inkább a kezeivel akart megvédeni.

„Minden rendben.” Ígértem meg neki, aztán felnéztem rá, bizalommal a szememben, hogy kiolvassak valamit az arcából. Meg kellett értenie.

A szemei kiolvashatatlanok voltak, az arckifejezése… hideg. „Nem, nincs rendben.”

„Engedd el,” morogta Jacob megint dühösen. „Ő is akarja!” Tett két hosszú lépést előre. A várakozás egy csillogása villant fel a szemeiben. Úgy tűnt, mintha a mellkasa megdagadna és megremegne.

Edward maga mögé tolt, miközben Jacobot figyelte.

„Ne! Edward!”

„ISABELLA SWAN!”

„Gyerünk! Charlie megőrül!” A hangomon lehetett érezni a pánikot, de most nem Charlie miatt. „Gyorsan!”

Rántottam rajta egyet, aztán lenyugodott egy kicsit. Visszatolt lassan, közben végig Jacobot figyelve, ahogy visszavonultunk.

Jacob haragosan nézett ránk, a keserű arcával. Várakozástól kiszáradt szemekkel, aztán, mielőtt az erdő közénk állt volna, az arca hirtelen fájdalmas lett.

Tudtam, hogy az utolsó kép az arcáról fog kísérteni addig, amíg nem látom őt újra.

És egyenesen ott megfogadtam, hogy hamarosan látni fogom mosolyogni. Meg fogom találni a módját, hogy megtartsam barátomnak.

Edward szorosan tartotta a kezeit a derekam körül, közel tartva engem. Ez volt az egyetlen dolog, ami bennem tartotta a könnyeket.

Volt pár komoly problémám.

A legjobb barátom az ellenségei közé számított engem.

Victoria még mindig szabad volt, így bárki veszélybe kerülhetett, akit szeretek.

Ha nem leszek hamarosan vámpír, a Volturi meg fog ölni.

És most úgy látszik hogy ha az leszek, a Quileute vérfarkasok megpróbálják elvégezni a munkájuk – megpróbálják megülni a jövőbeli családom. Nem hiszem hogy lenne más választásuk, de a legjobb barátom tenne-e egy öngyilkossági kísérletet?

Nagyon komoly problémák. De mért tűntek hirtelen jelentéktelennek, amikor áttörtünk az utolsó fán is, és észrevettük Charlie lila arcát?

Edward finoman megszorított. „Itt vagyok.”

Vettem egy mély lélegzetet.

Ez igaz volt. Edward itt volt mellettem és átölelt a karjaival.

Elviseltem volna bármit, amíg ez igaz.
Kihúztam a vállam, és elindultam előre, hogy találkozzak a sorsommal, a végzetemmel szorosan az oldalamon.

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster