Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Eclipse...

Twilight kocka

2009. április 19., vasárnap

New Moon 16-20. fejezet

16. PARIS



Abban a pillanatban a fejem áttörte a felszínt.
Mennyire zavarba ejtő. Biztos voltam benne, hogy süllyedek.
Az áramlat nem enyhülhetett. Még több sziklához vágott hozzá, amelyek élesen beleverődtek a hátam közepébe, ritmikusan, miközben nyomták ki a vizet a tüdőmből. Elképesztő mennyiségű víz ömlött ki a számon és az orromon keresztül, egy valóságos áradat. Csípett a sós víz, a tüdőm égett és a torkom annyira tele volt a vízzel, hogy nem tudtam levegőt venni, ráadásul a sziklák megsértették a hátamat. Valahogy egy helyben maradtam, pedig a hullámok még mindig csapkodtak körülöttem. Semmi mást nem láttam, az arcomba ömlő vízen kívül.
"Lélegezz!" egy idegesen aggódó hang, vadul utasított, és egy kegyetlen késszúrásszerű fájdalmat éreztem, amikor felismertem a hangot—mert ez nem Edward hangja volt.
Nem tudtam engedelmeskedni. A vízsugár, ami a számból jött nem hagyta abba elég időre ahhoz, hogy levegőt tudjak venni. A fekete, jeges víz égette a megtelt tüdőmet.
A szikla megint csattant a hátamon, pontosan a lapockáim között, és még egy adag víz talált kiutat a tüdőmből.
"Lélegezz, Bella! Gyerünk!" könyörgött Jacob.
Fekete pontok ragyogtak a szemem előtt, egyre csak nőttek és nőttek, és elzárták a fényt.
A szikla újból megütött.
A szikla nem volt hideg, mint ahogyan a víz, ehelyett forrón égette a bőrömet. Rájöttem, hogy ez csak Jacob keze, amint megpróbálta kipumpálni a vizet a tüdőmből. Az a vasrács, ami kiragadott a tengerből szintén … meleg volt… A fejem kóválygott, fekete foltok borítottak mindent.…
Megint haldoklom? Ez nem tetszett—nem volt olyan jó, mint az előbb. Most csak szimplán sötét volt, itt semmit sem volt érdemes nézni. A csapkodó hullámok hangja összemosódott a sötétséggel és csend lett, még az a sípolás is elhalkult, ami úgy hangzott, mintha a fülemből jönne…
"Bella?" kérdezte Jacob feszülten, de már nem olyan vadul, mint korábban. "Bells, édesem, hallasz engem?"
A fejem összes tartalma cikázott, és émelyítően kavargott, mintha csatlakozott volna a tajtékzó vízhez…
"Mennyi ideje eszméletlen?" kérdezte valaki más.
A hang, ami nem Jacobé volt, megrémített, és egy koncentráltabb tudatállapot felé lökött engem.
Észrevettem, hogy egy helyben vagyok. Semmi sem rángatott vagy sodort—a hullámzás csak a fejemben volt. A talaj alattam sima és mozdulatlan volt. Kavicsokat éreztem a csupasz karom alatt.
"Nem tudom," mondta Jacob még mindig kétségbeesetten. A hangja nagyon közeli volt. A kezei—olyan melegek voltak, hogy csak az övéi lehettek – kisimították a vizes hajamat az arcomból. "Talán pár perce? Nem tartott sokáig kihúzni a partra."
A halk suhogás a fülemben nem a hullámok zaja volt—hanem a levegőé, ahogy ki-be mozog a tüdőmből. Minden lélegzetvétel égetett—a légcsövem olyan érdes volt mintha fémforgáccsal lenne bélelve. De lélegeztem.
És majd meg fagytam. Ezer apró jeges tű szurkálta az arcomat és a karomat, ami még nehezebbé tette a hideg elviselését.
"Lélegzik. Visszatért. Be kéne vinnünk a hidegről. Nem tetszik, ahogy változik a színe…" ezúttal felismertem Sam hangját.
"Szerinted nem lesz baja, ha megmozdítjuk?"
"Beütötte a hátát vagy valamijét, amikor lezuhant?"
"Nem tudom."
Haboztak.
Megpróbáltam kinyitni a szemem. Eltartott egy percig mire megláttam a sötét, lila felhőket, és éreztem a szemerkélő, fagyos esőt magamon… "Jake?" köhögtem.
Jacob arca eltakarta az eget. "Oh!" sóhajtott, megkönnyebbülés járta át az arcát. A szemei nedvesek voltak az esőtől. "Oh, Bella! Jól vagy? Hallasz? Megsérültél?"
"Cs-csak a torkom," dadogtam a hidegtől remegő ajkakkal.
"Akkor elviszünk innen," mondta Jacob. Becsúsztatta alám a karjait és erőfeszítés nélkül felemelt— mint egy üres dobozt. A mellkasa csupasz volt és meleg, behúzta a vállát, hogy megvédjen az esőtől. A fejem a lelógott a karjáról. Kifejezéstelenül bámultam vissza a dühöngő vízre, amint csapkodta a homokot mögöttünk.
"Megvan?" kérdezte Sam.
"Igen, innentől majd én elintézem. Menj vissza a kórházba. Majd később csatlakozom hozzád. Köszi, Sam."
A fejem még mindig kóválygott. Először egy szavát sem értettem. Sam nem válaszolt. Semmilyen hangot nem hallottam, azon tűnődtem, hogy lehet, hogy már el is ment.
A víz nyaldosta a partot utánunk, ahogy Jacob elvitt, mintha mérges lenne, hogy megszököm. Ernyedten bámultam, egy parányi szikra villant az szemembe—rikító tűz táncolt a fekete vízen, messze az öbölben. Ennek a képzelgésnek semmi értelme nem volt, és azon töprengtem, hogy mennyire vagyok a tudatomnál egyáltalán. Az emlékeim örvénylettek, felidéztem a fekete vizet, a háborgó tengert—az elveszettség érzését hogy azt sem tudtam, hogy süllyedek vagy sem. Annyira elvesztem… de Jacob valahogy…
"Hogy találtál meg?" kérdeztem reszelős hangon.
"Kerestelek," mondta. Félig-meddig futott az esőben, fel a parton az út felé. "Követtem a furgonod keréknyomait, és hallottam a sikításodat…" megborzongott. "Miért ugrottál le, Bella? Nem vetted észre hogy mekkora hurrikán közeledik? Nem tudtál volna megvárni?" kérdezte mérgesen, a megkönnyebbülése már alábbhagyott.
"Sajnálom," motyogtam. "Buta voltam."
"Igen, nagyon buta voltál," értett egyet, és esőcseppek estek alá szabadon a vizes hajáról, ahogy bólogatott. "Figyelj, nem tudnád akkora tartogatni a butaságokat, amikor a közelben vagyok? Nem leszek képes koncentrálni, ha sziklákról ugrasz le a hátam mögött."
"Oké," egyeztem bele. "Nem probléma." Úgy hangzott, mint ha egy lánc-dohányos mondta volna. Megköszörültem a torkom—és aztán összerezzentem, olyan volt, mint ha kések szurkálnák a torkomat. "Mi történt ma? Sikerült… megtalálni őt?" most rajtam volt a sor, hogy megborzongjak, noha itt nem fáztam, közel Jacob nevetségesen meleg testéhez.
Jacob megrázta a fejét. Még mindig inkább futott, mint sétált az úton a házuk felé. "Nem. Elmenekült a vízzel—nagy előnyt jelent a vérszívóknak. Emiatt siettem haza—féltem hogy, tesz egy kitérőt. Nagyon sok időt töltesz a parton…" elcsuklott a hangja.
"Sam visszajött veled… van még valaki otthon?" Reméltem, hogy nem keresik még mindig Victoriát.
"Igen. Fogjuk rá."
Megpróbáltam leolvasni az arckifejezését, hunyorogtam a kopogó esőbe. A szemei összeszűkültek aggodalmában vagy fájdalmában.
Hirtelen értelmet nyeltek azok a szavak, amelyek az előbb még nem. "Azt mondtad… kórház. Az előbb, Samnek. Megsérült valaki? Harcolt veletek?" a hangom egy oktávval feljebb ugrott és így furán hangzott együtt a rekedtséggel.
"Nem, nem. Amikor visszaértünk, Emily várt minket a hírrel. Harry Clearwater-ről. Harrynek szívrohama volt ma reggel."
"Harry?" megráztam a fejemet, megpróbáltam felfogni a szavait. "Oh, nem! Charlie tudja már?"
„Igen. Ő is a kórházban van apámmal együtt.”
"Harry meg fog gyógyulni?"
Jacob szemei megint összeszűkültek. "Hát jelenleg nincs valami jó állapotban."
Hirtelen bűntudatod éreztem—igazán, szörnyen éreztem magam az eszement sziklaugrásom miatt. Senkinek nem kellett volna most miattam aggódnia. Milyen ostoba időzítés a meggondolatlanságra.
"Tehetek valamit?" kérdeztem.
Abban a pillanatban elállt az eső. Észre sem vettem, hogy már Jacobék házánál vagyunk, amíg be nem lépett az ajtón. Az esőcseppek a tetőt ütötték.
"Itt maradsz," mondta Jacob miközben lerakott a kanapéra. "Komolyan—pontosan ott, amíg hozok neked valami száraz ruhát."
Hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a szoba sötétségéhez, amíg Jacob a szobájában rámolt. A szűk utcai szoba üresnek, elhagyatottnak tűnt Billy nélkül. Furcsán vészjósló volt—de valószínűleg csak azért, mert tudtam, hogy hol van.
Jacob egy másodperc múlva vissza is jött. Egy halom szürke pamutot dobott rám. "Nagyok lesznek rád, de ez a legjobb, amit találtam. Én öhm, kimegyek, nyugodtan öltözz át."
"Ne menj sehová. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy mozogjak. Csak maradj velem."
Jacob leült a földre mellém, a hátát nekitámasztotta a kanapénak. Azon tűnődtem, hogy vajon mikor aludt utoljára. Olyan kimerültnek látszott, mint amennyire én éreztem magam.
Ráhajtotta a fejét a mellettem levő párnára és ásított egyet. "Azt hiszem, talán pihenhetnék egy kicsit…"
Lehunyta a szemét. Hagytam, hogy az enyéim is becsukódjanak.
Szegény Harry. Szegény Sue. Tudtam, hogy Charlie marad mellette. Harry az egyik legjobb barátja. Annak ellenére, hogy Jake negatívan látta a dolgokat, én azért bizakodtam Harry gyors felépülésében. Charlie kedvéért. És Sue, Leah meg Seth kedvéért is…
Billy kanapéja a radiátor mellett volt, így már jól átmelegedtem az elázott ruháim ellenére. A tüdőm sajgott és ahelyett, hogy a fájdalom ébren tartott volna, inkább az ájulás kerülgetett.
Azon tűnődtem tétovázva, hogy alszom-e vagy csak a fuldoklásom okozta megrázkódtatás miatt vagyok ilyen ernyedt. Jacob halk horkolása úgy hangzott, mint egy altatódal. Gyorsan álomba szenderültem.
Hosszú ideje először, az álmom csak egy sima normális álom volt. Csak elmosódott összefüggéstelen régi emlékeket láttam egymás után—a vakító ragyogását a Phoenix-i napnak, az anyám arcát, egy rozoga faházat, egy kopott ágytakarót, a tükrös szobát, a lángot a fekete vízen… mindegyik kép csak addig maradt az emlékezetemben, amíg az álom nem váltott egy következőre.
Csak az utolsó kép maradt meg a fejemben. Értelmetlen volt—mint egy színdarab a színpadon. Egy erkély-jelenet este, egy festett hold lógott az égen. Néztem a hálóinges lányt, amint áthajol a korláton, és magában beszél.
Semmitmondó… de amikor lassan visszanyertem az öntudatomat, Júlia járt a fejemben.
Jacob földre roskadva még mindig aludt, a légzése lassú volt és egyenletes. A házban félhomály uralkodott, az ablakon át látszódott a kinti sötétség. Zsibbadt és meleg voltam, és már majdnem megszáradtam. Minden lélegzetvétel égette a torkomat.
Azon voltam, hogy felkeljek—legalább hogy igyak valamit. De a testem ernyedten feküdt, mintha soha többé nem akarna mozogni.
Mozgás helyett, inkább tovább gondolkodtam Júlián.
Azon tűnődtem, hogy mit tett volna, ha Rómeó elhagyja, de nem azért, mert száműzték, hanem azért mert már nem érdeklődött iránta. Mi lett volna, ha Rosalind adott volna neki egy esélyt, és ő meggondolja magát? És mi lett volna, ha ahelyett hogy feleségül veszi Júliát, csak szimplán eltűnik?
Azt hiszem tudom, hogy Júlia hogy érezte volna magát.
Nem tért volna vissza a régi életéhez. Biztos voltam benne, hogy soha nem tudott volna továbblépni. Még akkor is, ha olyan sokáig él hogy megöregszik és megőszül, minden alkalommal, amikor lehunyta volna szemét, Rómeó arca jelent volna meg előtte. Végül beletörődött volna.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon hozzáment volna Parishoz a végén, csak a szülei és a béke kedvéért. Nem, valószínűleg nem, döntöttem el a kérdést. De aztán rájöttem, hogy az egész történet nem sok mindent árul el Parisról. Ő csak egy mellékszereplő—egy helyettes, egy fenyegetés, aki el akarja nyerni Júlia kezét.
Mi van, ha több is van Parisban?
Mi lett volna, ha Paris és Júlia barátok? Ha Júlia legjobb barátja? Mi lett volna, ha ő az egyetlen ember, akivel Júlia megosztja ezt az egész mindent-elsöprő Rómeó ügyet? Az egyetlen, aki igazán megérti őt, és érezteti vele, hogy még mindig emberi lény? Mi van, ha Paris kedves és türelmes volt? Mi van, ha ő törődött Júliával? És mi van, ha Júlia tudta, hogy nélküle nem élte volna túl ezt az egészet? Mi van, ha tényleg szerette őt és csak azt akarta, hogy boldog legyen?
És… mi van, ha Júlia szerette Parist? Nem úgy, mint Rómeót. Nem olyan odaadó szerelemmel, persze. De eléggé, ahhoz hogy boldognak akarta látni.
Az egyetlen hang a szobában Jacob lassú, mély lélegzése volt—mint egy kisgyereknek dúdolt altatódal, mint egy hintaszék suhogása, mint egy régi óra ketyegése, amikor tudod, hogy sehova se kell menned… ez a nyugalom hangja volt.
Ha Rómeó tényleg elment volna, és soha többé nem tér vissza, vajon az befolyásolta volna Júliát vagy nem, hogy elfogadja-e Paris ajánlatát? Talán megpróbált volna letelepedni a megmaradt élete maradványaival. Talán ez lett volna a legközelebb a boldogsághoz, amit még elérhetett.
Sóhajtottam, és aztán felnyögtem a torkomat kaparó fájdalomtól. Túl sokat képzelek a történetbe. Rómeó nem gondolta volna meg magát. És ezért emlékeznek az emberek a nevére, mert mindig együtt emlegetik őket: Rómeó és Júlia. Ezért ilyen jó ez a történet. "Júliát dobják, és Parissal végzi " ez nem lett volna nagy siker.
Becsuktam a szemem és lebegtem megint, hagytam, hogy a gondolataim másfele vándoroljanak, nem akartam erre az ostoba színdarabra gondolni. Inkább a valóságra gondoltam—arra, hogy micsoda eszement ötlet volt leugrani a szikláról. És nem csak a sziklaugrás, de a motorozás is, és ez az egész felelőtlen Evel Knievel (motoros kaszkadőr) dolog. Mi lett volna, ha történik velem valami? Mit tett volna Charlieval? Harry szívrohama hirtelen mindent új nézőpontban láttatott velem. Egy olyan jövőről, amit nem akartam látni, mert —ha elismerem az igazát—az azt jelentette volna, hogy meg kell változnom. De élhetek így tovább?
Talán. Nem lenne könnyű, tekintettel, arra a tényre teljesen nyomorult lennék, ha fel kéne adnom a hallucinációimat és úgy kéne viselkednem, mint egy felnőtt. De talán meg kéne próbálnom. És talán sikerülne is. Ha itt van velem Jacob.
Most nem tudom meghozni ezt a döntést. Túlságosan fáj. Valami másra kell gondolnom.
A ma délutáni meggondolatlan kaszkadőrmutatványom emlékei a felszínre törtek, miközben próbáltam előhozakodni valami kellemessel, amire gondolhatok… éreztem a levegőt, ahogy zuhantam, a víz sötétségét, a sodrás erejét… Edward arcát… hosszasan időztem ennél a pontnál. Éreztem Jacob meleg kezeit, ahogy próbáltak visszarántani az életbe… éreztem a lila felhőkből szakadó esőt… láttam a furcsa lángot a hullámok hátán…
Volt valami ismerős a vízen táncoló láng színében. Persze nem lehetett igazi tűz—
A gondolatmenetemet félbeszakította a sártól cuppogó kocsikerekek hangja, ami odakintről az útról jött. Hallottam, ahogy megáll a ház előtt, majd ahogy valaki kinyitja az ajtaját és utána becsapja. Fel akartam ülni, de inkább meggondoltam magam.
Billy hangját könnyen felismertem, annak ellenére, hogy most rá nem jellemzően halk volt, így inkább csak reszelős morgásnak hallatszott.
Az ajtó kinyílt és a lámpa felcsapódott. Átmenetileg megvakítva pislogtam. Jake felriadt és zihálva talpra szökkent.
"Bocsi," dörmögte Billy. "Felébresztettünk?"
Lassan az arcára fókuszáltam, és akkor végre olvashattam az arcáról, ami könnytől volt áztatva.
"Ó ugye nem, Billy!" nyögtem.
Lassan bólintott egyet és az arca megkeményedett a fájdalomtól. Jake odarohant az apjához és megragadta az egyik kezét. A fájdalom hirtelen gyermeteggé változtatta az arckifejezését—különösen festett egy ilyen kemény férfin.
Sam Billy mögött állt és betolta a székét a szobába. A megszokott higgadtsága hiányzott az aggodalmas arcáról.
"Úgy sajnálom," suttogtam.
Billy bólintott. "Mindenkinek nehéz most."
"Hol van Charlie?"
"Az apád még mindig a kórházban van Sue-val. Nagyon sok… elrendezni való van, tudod."
Nyeltem egyet.
"Azt hiszem vissza kéne mennem," motyogta Sam, és sietősen kiment az ajtón.
Billy elhúzta a kezét Jacobtól és keresztültolta magát a konyhán a szobája felé.
Jake egy percig bámult utána, aztán megint leült mellém a földre. Az arcát a tenyerébe temette. Simogattam vállát, és azt kívántam bárcsak lehetne mondani valamit ilyen helyzetben.
Egy hosszú másodperc után, Jacob megfogta a kezemet és az arcához emelte.
"Hogy érzed magad? Jól vagy? El kellett volna vigyelek egy orvoshoz, vagy valami." Sóhajtotta.
"Ne aggódj miattam," krákogtam.
Felém fordította a fejét. A szemeit pirosság szegélyezte. "Nem nézel ki túl jól."
"Azt hiszem, nem is érzem magam túl jól."
"Idehozom a furgonod és hazaviszlek—otthon kéne lenned, amikor Charlie hazaér."
"Rendben."
Kedvtelenül feküdtem a kanapén, amíg vártam Jacobot. Billy síri csendben ült a másik szobában. Úgy éreztem magam, mintha egy résen át lesném, a magányos gyászt, ami nem az enyém volt.
Jake hamar visszaért. A furgonom hangja hamarabb törte meg a csendet, mint ahogy számítottam rá. Szó nélkül felsegített a kanapéról, átkarolta a vállamat, amikor vacogtam a hideg kinti szélben. Kérés nélkül beült a vezetőülésre és szorosan magához ölelt. A fejemet ráhajtottam a mellkasára.
"Hogy fogsz hazamenni?" kérdeztem.
"Nem megyek haza. Még nem kaptuk el a vérszívót, emlékszel?"
Megremegtem, de most nem a hideg miatt.
Csendben haladtunk hazafelé. A hideg levegő teljesen felébresztett. Az elmém éber volt, nagyon gyorsan és keményen dolgozott.
Mi van, ha…? Mi lenne a leghelyesebb megoldás?
Nem tudtam elképzelni az életemet Jacob nélkül—még az ötletére is megborzongtam, hogy egyáltalán megpróbáljam elképzelni. Valahogy, nélkülözhetetlenné vált az életben maradásomhoz. De így hagyni a dolgokat nem lenne… kegyetlenség, amivel Mike is vádolt?
Emlékszem, hogy azt kívántam Jacob bárcsak a bátyám lenne. Ráébredtem, hogy azért kívántam ezt, mert birtokolni akartam őt. Nem érzetem azt a testvéri érzést, amikor így átkarolt engem. Egyszerűen csak jól esett—a melegség, a vigasztalás, a bizalmasság. Biztonság. Jacob egy biztonságos menedék volt.
Korlátozhatom ezt az igényt. A saját erőmből kell boldogulnom.
Tudtam, hogy mindent el kell mondanom neki. Ez volt az egyetlen módja, annak hogy igazságos legyek. Úgy kell elmagyaráznom neki, hogy megértse, hogy nem ültetem fel, csak egyszerűen ő túl jó nekem. Már azt tudja, hogy meg vagyok törve, ez a része nem lepné meg, de azt is meg kell tudnia, hogy mekkora mértékben. Azt is el kell mondanom neki, hogy őrült vagyok—meg kell magyaráznom a hangokat, amiket hallok. Mindent tudnia kell, mielőtt döntést hoz.
De ahogy felismertem ennek a szükségességét, arra is rájöttem, hogy mindezek ellenére is elfogad majd. Még csak át sem gondolná a dolgot.
Rá kell bíznom mindent—mindenemet, amim maradt, az összes törött darabkát. Ez az egyetlen járható út. Lehetek igazságos? Tudok egyáltalán igazságos lenni?
Olyan helytelen lenne, ha megpróbálnám boldoggá tenni Jacobot? Még akkor is, ha a szerelem, amit iránta érzek nem több, mint egy gyenge visszhangja annak, amire képes lennék, még akkor is, ha ugyan a szívem messze jár, fájdalmasan kutatva a szeszélyes Rómeója után….annyira helytelen lenne?
Jacob leparkolt a sötét házunk előtt, hirtelen csend lett mikor leállította a motort. Mint már annyiszor, most is úgy tűnt mintha Jacob hallaná a gondolataimat.
Átölelt a karjával és a mellkasához szorított, magához kötve. Megint jól esett.
Majdnem olyan volt mintha megint egy teljes ember lennék.
Azt hittem, hogy Harryre gondol, de amikor megszólalt a hangja bocsánatkérően csengett. "Ne haragudj. Tudom, hogy te nem pont úgy érzel, ahogy én, Bella. Esküszöm, hogy nem érdekel. Én csak olyan boldog vagyok, hogy jól vagy, hogy énekelni tudnék—és azt senki nem akarja, hallani.” Hallottam a fülemben a rekedt nevetését.
A lélegzetem kimetszett egy darabot a torkomból.
Hát nem azt akarta Edward—olyan közönyösen amennyire csak tudta— hogy a körülményekhez képest legyek olyan boldog, amennyire csak lehetséges? Hát nem volt benne annyi barátságos érzés, hogy ezt akarja nekem? Azt hiszem de. Tőlem nem sajnálná, de nem akart egy kevéske szerelmet sem adni Jacobnak. Elvégre is ez nem ugyanaz a szerelem volt.
Jake a hajamba temette a meleg arcát.
Ha oldalra fordítanám a fejem—ha az ajkaimmal, megérinteném a meztelen vállát... Kétségem se volt afelől hogy mi következne. Olyan könnyű lenne. Nem lenne szükség semmilyen magyarázatra ma este.
De meg tudnám tenni? El tudnám árulni a távol levő szívemet, hogy megmentsem a szánalmas életemet?
Pillangók repdestek a gyomromban, miközben azon gondolkoztam, hogy elfordítsam-e a fejemet.
És akkor, olyan tisztán mintha közvetlen veszélyben lennék, meghallottam Edward bársonyos suttogását.
"Légy boldog," mondta.
Megdermedtem.
Jacob érezte, ahogy megfeszülök és automatikusan elengedett és a kilincs felé nyúlt.
Várj, akartam mondani. Csak egy percet. De még mindig egy helyben ültem, és hallgattam Edward szavainak visszhangját a fejemben.
Hideg szél áramlott be a furgon utasterébe.
"OH!" Jacob felnyögött mintha valaki gyomorszájba vágta volna. "Mi a franc!"
Ugyanabban a pillanatban becsapta az ajtót és elindította a motort. A kezei annyira remegtek, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy sikerült elfordítania a kulcsot.
"Mi a baj?"
A motor túlpörgött és akadozott.
"Vámpír," prüszkölte.
A fejembe szállt a vértől elkezdtem szédülni. "Honnan tudod?"
"Mert érzem a szagát. A fenébe is!"
Jacob szemei vadul pásztázták a sötét utcát. Aligha vette észre a remegést, ami végigfutott a testén. "Harcoljak vagy vigyem ki innen?" sziszegte magának.
Egy pillanatra rám nézett, és látta a rémült-szemeimet és sápadt arcomat, aztán megint az utat nézte. "Oké, kijuttatlak innen."
A motor felmordult. A kerekek csikorogtak, ahogy a furgont az egyetlen menekülési útvonal irányába fordította. A fényszórók bevilágították a járdát és a fekete erdő első fáit, és végül visszatükröződött a szemközti ház előtt parkoló autóról.
"Állj!" ziháltam.
Egy fekete autó volt—egy autó, amit ismertem. Lehet, hogy nem vagyok egy nagy autószakértő, de mindent tudtam erről a fekete autóról. Ez egy Mercedes S55 AMG. Tudtam, hogy hány lóerős, és hogy milyen színű a belseje. Ismertem az erőteljes motor berregését a vázon. Ismertem a bőr ülések szagát, és azt az érzést, ahogy az ablakokon keresztül még a nap is tinta-feketének és homályosnak látszik.
Ez Carlisle autója.
"Állj!" kiáltottam, ezúttal hangosabban, mert Jacob még mindig lefele száguldott az úton.
"Tessék?!"
"Ez nem Victoria. Állj, állj! Vissza akarok menni."
Olyan hirtelen taposott bele a fékbe, hogy neki csapódtam a műszerfalnak.
"Mi van?" kérdezte döbbenten. Rémült szemekkel bámult rám.
"Ez Carlisle kocsija! Ezek a Cullenek. Tudom."
Ráébredt a szavaim értelmére és elkezdett vadul rángatózni.
"Hé, nyugi, Jake. Semmi baj. Nincs veszély, látod? Nyugi."
"Igen, nyugalom," lihegte csukott szemmel és lehajtotta a fejét. Amíg összpontosított, hogy ne változzon át farkassá, én a fekete autót bámultam a hátsó ablakon keresztül.
Ez csak Carlisle, mondogattam magamban. Ne számíts semmi többre. Talán Esme is… Most hagyd abba, parancsoltam magamra. Csak Carlisle. Az is sok. Több, mint amennyit reméltem.
"Egy vámpír van a házatokban," sziszegte Jacob. "És te vissza akarsz menni?"
Jacobra emeltem a tekintetem miközben kelletlenül levettem a szemem a Mercedesről – féltem, hogy eltűnik, amíg nem figyelek.
"Természetesen," mondtam meglepődve a kérdésén. Még szép, hogy vissza akartam menni.
Jacob arca megfeszült, amíg bámultam, ráfagyott az a keserű maszk, amiről azt hittem, hogy soha többé nem látom viszont. Éppen mielőtt felhelyezte a maszkot, elkaptam a tekintetét, amiben csalódottság tükröződött. A kezei még mindig remegtek. Tíz évvel idősebbnek nézett ki, mint én.
Vett egy mély lélegzetet. "Biztos vagy benne, hogy ez nem egy trükk?" kérdezte lassan, nehézkesen.
"Ez nem trükk. Ez Carlisle. Vigyél vissza!"
Megrázkódott a válla, de a tekintete kifejezéstelen volt. "Nem."
"Jake, nincs semmi baj—"
"Nem. Vidd magad vissza, Bella." A hangja pofonvágott—összerezzentem az ütéstől. Az állkapcsa remegett.
"Nézd, Bella," mondta, ugyanolyan éles hangon. "Én nem mehetek vissza. Szerződés ide vagy oda, az az ellenségem ott bent."
"Nem, ez nem olyan…—"
"Most rögtön el kell mondanom Sam-nek. Ez sok mindent megváltoztat. Nem kaphatnak rajta, hogy a területükön vagyunk."
"Jake, ez nem egy háború!"
Nem figyelt rám. Üresbe állította a motort, kiugrott és elfutott.
"Viszlát, Bella," szólt vissza a válla fölött. "Nagyon remélem, hogy nem halsz meg." Belefutott a sötétségbe, még mindig annyira remegett, hogy az alakja elmosódott; eltűnt mielőtt kinyitottam a számat hogy utána kiáltsak.
Hosszú percekig nem tudtam megmozdulni a bűntudattól. Mit tettem Jacobbal?
De a lelkiismeret-furdalás nem tartott sokáig.
Átcsusszantam a vezető ülésre és egyesbe tettem a furgont. A kezeim majdnem annyira remegtek, mint Jaké, és eltartott egy ideig mire koncentrálni tudtam. Aztán óvatosan megfordultam a furgonnal és visszamentem a házunkhoz.
Nagyon sötét lett, amikor lekapcsoltam a fényszórókat. Charlie olyan sietve távozott, hogy elfelejtette lekapcsolni a lámpát a tornácon. Hirtelen kétségeim támadtak, ahogy bámultam a házat. Mi van, ha ez tényleg egy csapda?
Visszanéztem a fekete autóra, ami a sötétben szinte láthatatlan volt. Nem. Ismerem ezt az autót.
A kezeim még jobban remegtek, ahogy a kulcsokat kerestem az ajtó felett. Amikor megragadtam a kilincset, az könnyen elfordult a kezemben. Hagytam, hogy kinyíljon az ajtó. Az előszoba sötét volt.
Köszönni akartam, de a torkom kiszáradt. Nem tudtam levegőt venni.
Tettem egy lépést és a villanykapcsoló után matattam. Annyira sötét volt—mint a fekete víz… Hol van az a kapcsoló?
Pont olyan volt, mint a fekete víz, a tetején a narancssárga pislákoló lánggal. A láng, ami nem lehetett tűz, de akkor micsoda…? Az ujjaim a falat tapogatták, még mindig remegve keresték a kapcsolót…—
Hirtelen, visszhangzott a fejemben valami, amit Jacob mondott ma délután, leroskadtam… Elmenekült a vízzel, mondta Jacob. Nagy előnyt jelent a vérszívóknak. Ezért is siettem haza.
—féltem, hogy tesz egy kitérőt.
Az ujjaim megdermedtek, az egész testem megbénult, ahogy ráébredtem miért ismertem fel a furcsa narancssárga színt a vízen.
Amikor Victoria haját vadul fújta szél, olyan volt, mint a csapkodó lángok…
És ő is ott volt. Pontosan ott a kikötőben velem és Jacobbal. Ha Sam nem lett volna ott, ha csak ketten lettünk volna…? Nem tudtam lélegezni, sem mozogni.
A villany felkapcsolódott, annak ellenére, hogy a dermedt ujjaim még mindig nem találták meg a kapcsolót.
A hirtelen jött fénytől összeszűkült a pupillám, és hunyorogva láttam, hogy van ott valaki, aki rám vár.


17. LÁTOGATÓ


Egy természetellenesen merev és fehér arc, hatalmas, fekete szemekkel fürkészte az arcomat; a képzeletet felülmúlóan gyönyörű látogatóm, tökéletesen mozdulatlanul várt a hall közepén.
A térdeim megremegtek egy pillanatra, és majdnem elestem. Aztán rávetettem magam.
"Alice, ó, Alice!" kiáltottam, ahogy nekicsapódtam.
Már el is felejtettem, hogy milyen kemény; olyan volt, mintha fejjel egy betonfalnak rohantam volna.
"Bella?" mondta a megkönnyebbülés, és a zavar különös keverékével a hangjában.
Átfontam a karjaimmal, zihálva, hogy annyit lélegezhessek be bőre illatából, amennyit csak lehet. Ez nem hasonlítható semmihez—nem virágillat, vagy fűszer, nem citrus vagy pézsma. Nincs a világon olyan parfüm, ami ehhez fogható lenne. Az emlékeim nem voltak megbízhatóak ilyen szempontból.
Észre sem vettem, hogy a zihálásom már átváltozott valami mássá—csak akkor jöttem rá, hogy zokogok, amikor Alice bevonszolt a nagyszobai kanapéhoz és az ölébe vett. Olyan volt, mintha egy hűvös kőre kuporodtam volna, de a kő tökéletesen felvette a testem vonalát. Gyengéden simogatta a hátamat várva, hogy végre uralkodni tudjak magamon és megnyugodjak.
"Én… sajnálom," zokogtam. "Én csak… olyan boldog… vagyok… hogy látlak!"
"Semmi baj, Bella. Minden rendben."
"Igen," bömböltem. És most az egyszer tényleg minden annak tűnt.
Alice felsóhajtott."Már el is felejtettem, hogy milyen étvágygerjesztő vagy," mondta rosszalló hangon.
Felnéztem rá a könnyes szemeimmel. Alice feszesen eltartotta tőlem a nyakát és szorosan összezárta az ajkait. A szemei feketék voltak, akár szurok.
"Oh," leheltem, amint rájöttem, hogy mi a baj. Szomjas volt. És én étvágygerjesztően illatoztam. Már régóta nem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznom. "Ne haragudj."
"Az én hibám. Túl régóta nem vadásztam. Nem kellett volna hagynom, hogy így megszomjazzak. De ma nagyon siettem." Átható pillantást küldött felém. "Ha már témánál vagyunk, elmagyaráznád nekem, hogy hogy lehetsz életben?
Ettől feleszméltem és abbahagytam a zokogást. Azonnal ráébredtem, hogy mi történhetett, és hogy Alice miért is van itt.
Nyeltem egy nagyot. "Láttál lezuhanni."
"Nem," összeszűkült szemmel ellenkezett. "Láttalak leugrani."
Összepréseltem ajkaimat, miközben próbáltam találni egy olyan magyarázatot, ami nem hangzik őrültségnek.
Alice megrázta a fejét. "Mondtam neki, hogy ez fog történni, de nem hitt nekem. 'Bella megígérte’," olyan tökéletesen utánozta a hangját, hogy teljesen sokkolt, miközben a fájdalom végigfutott a felsőtestemen. "'Ne nézegesd a jövőjét se'," folytatta a szavai idézését. "’Már így is eleget ártottunk.’"
"De csak azért, mert nem nézem, az nem jelenti azt, hogy nem is látom" folytatta. "Nem kísértelek figyelemmel, esküszöm, Bella. Csak arról van szó, hogy már rádhangolódtam… amikor láttalak ugrani, nem gondolkodtam, csak rögtön gépre szálltam. Tudtam, hogy már úgy is elkéstem, de már nem tehettem semmit. És aztán ideértem, azt gondoltam talán tudok segíteni Charlienak valamiben, de aztán hirtelen feltűntél." Ezúttal zavarában rázta a fejét. A hangja feszült volt. "Láttam, hogy beleesel a vízbe és csak vártam és vártam, hogy felbukkanj, de nem jöttél. Mi történt? Hogy tehetted ezt Charlieval? Elgondolkoztál egy pillanatra is azon, hogy ez mit tett volna vele? És a bátyámmal? Van fogalmad róla, hogy mit csinált volna Edward—"
Félbeszakítottam, amint kimondta nevét. Hagytam volna, hogy tovább folytassa, még azután is, hogy rájöttem miféle tévedés áldozata, csak hogy halljam a tökéletes csengésű hangját. De most itt volt az idő közbevágni.
"Alice, én nem követtem el öngyilkosságot."
Kétkedően nézett rám. "Azt mondod, hogy nem ugrottál le egy szikláról?"
"Nem, de…" grimaszoltam. "Csakis szórakozási célzattal.”
Az arckifejezése megkeményedett.
"Láttam Jacob barátait sziklátugrani," bizonygattam. "Úgy tűnt… hogy, jó móka és én unatkoztam…"
Várt.
"Nem gondoltam bele, hogy a vihar befolyásolhatja az áramlatokat. Valójában, egyáltalán nem gondoltam a vízre."
Alice nem vette be. Láttam, hogy még mindig azt gondolja, hogy meg akartam ölni magam. Eldöntöttem, hogy félrevezetem. "Szóval, ha láttál engem beugrani, akkor miért nem láttad Jacobot?"
Félrebillentette a fejét zavarában.
Folytattam. "Az igaz, hogy valószínűleg megfulladtam volna, ha Jacob nem ugrik utánam. Na jó, oké, nem csak valószínűleg, hanem biztos. De beugrott és kihúzott, és azt hiszem kivonszolt a partra, bár ennél a résznél nem igazán voltam magamnál. Nem lehettem egy percnél tovább a víz alatt, mielőtt kihúzott. Hogy hogy ezt nem láttad?"
Zavarában összeráncolta a szemöldökét. "Valaki kihúzott téged?"
"Igen. Jacob megmentett."
Kíváncsian figyeltem, ahogy rejtélyes érzelmek sora suhant végig az arcán. Valami zavarta őt—a hiányos látomása? De nem voltam benne biztos. Aztán megfontoltan előre dőlt és megszagolta a vállamat.
Megdermedtem.
"Ne légy nevetséges," motyogta, és tovább szaglászott.
"Mit csinálsz?"
Nem válaszolt. "Kivel voltál kint az előbb? Úgy hangzott, mintha veszekednél."
"Jacob Black. Hát ő… afféle legjobb barát, azt hiszem. Legalábbis, az volt…" Jacob mérges, csalódott arcára gondoltam, és azon töprengtem, hogy vajon mi is ő nekem.
Alice szórakozottan bólintott.
"Mi van?"
"Nem tudom," mondta. "Nem vagyok biztos benne, hogy ez mit jelent."
"Nos, legalább nem vagyok halott."
Forgatta a szemeit. "Bolond volt, hogy azt hitte, hogy túlélheted egyedül. Még sose láttam senkit, aki ennyire hajlamos az életveszélyes marhaságokra."
"Túléltem," jegyeztem meg.
Valami máson gondolkodott. "Szóval, ha az áramlat túl nagy volt neked, akkor ez a Jacob hogy tudott mégis megbirkózni vele?"
"Jacob… erős."
Hallotta a vonakodást a hangomban, és a szemöldökei megemelkedtek.
Egy pillanatig az ajkamat harapdáltam. Ez most akkor titok vagy nem? És ha az volt, akkor kinek tartoztam nagyobb hűséggel? Jacobnak, vagy Alice-nek?
Túl nehéz a titoktartás, döntöttem. Jacob mindenről tudott, akkor Alice miért nem tudhatna?
"Tudod, szóval, ő egy……afféle vérfarkas," vallottam be gyorsan. "A Quileute-ok farkassá változnak, amikor vámpírok vannak a közelben. Már régóta ismerik Carlisle-t. Carlisle-lal jöttél vissza?"
Alice szájtátva bámult rám egy pillanatig, aztán összeszedte magát és sűrűn pislogott. "Nos, azt hiszem, akkor ez megmagyarázza a szagot," motyogta. "De azt is megmagyarázza, hogy miért nem láttam?" összeráncolta a porcelán fehér homlokát.
"A szagot?" ismételtem.
"Borzasztó szagod van," mondta elgondolkodva, még mindig rosszalló tekintettel. "Egy vérfarkas? Biztos vagy benne?"
"Teljesen," biztosítottam. Az arcom összerándult, ahogy eszembe jutott Paul és Jacob harca az úton. "Úgy látom, hogy nem voltál ott Carlisle-lal, amikor legutóbb vérfarkasok voltak itt Forksban."
"Nem. Akkor még nem találtam rá." Alice még mindig máshol járt. Hirtelen kitágultak a szemei, és megfordult, hogy sokkolt arckifejezéssel rám bámuljon. "A legjobb barátod egy vérfarkas?"
Szégyenlősen bólogattam.
"Mióta tart ez?"
"Nem régóta," mondtam védekező hangon. "Csak pár hete lett vérfarkas."
Mogorván nézett rám. "Egy fiatal vérfarkas? Még rosszabb! Edwardnak igaza volt—te mágnesként vonzod a veszélyt. Nem úgy volt, hogy távol tartod magad a bajtól?"
"Semmi baj sincs a vérfarkasokkal" morogtam, megütközve a szemrehányó hangján.
"Addig, amíg el nem vesztik az önuralmukat." Erősen rázta a fejét. "Ez annyira jellemző rád, Bella. Bárki más jobb lett volna, amikor a vámpírok elhagyták a várost. De neked össze kellet barátkoznod az első szörnnyel, aki szembejött."
Nem akartam veszekedni Alice-szel—még mindig remegtem az örömtől, hogy tényleg, igazán itt van, hogy meg tudtam volna érinteni a márvány bőrét és hallottam a csengő hangját—de teljesen rosszul gondolta.
"Nem, Alice, a vámpírok valójában nem mentek el—illetve nem mind. Emiatt van az egész kalamajka. Ha nem lennének a vérfarkasok, Victoria mostanra már elkapott volna. Nos, ha Jake és a barátai nem lennének, Laurent kapott volna el, mielőtt még Victoriának sikerült volna, úgyhogy—"
"Victoria?" sziszegte. "Laurent?"
Bólintottam, egy kissé megrémültem a fekete szemeiben megjelenő kifejezéstől. Magamra mutattam. "Veszély-mágnes, emlékszel?”
Megint megrázta a fejét. "Mondj el mindent—kezd az elejétől."
A kezdetet szépítettem, átugorva a motorozást és a hangokat, de elmondtam neki mindent mást egészen a mai napi balesetig. Alice-nek nem tetszett a gyér magyarázatom az unatkozásról és a szikláról, úgyhogy gyorsan áttértem a furcsa lángra, amit a vízen láttam, és hogy szerintem mit jelent. Ennél a résznél a szemei résnyire szűkültek. Furcsa volt, hogy a nézése ennyire…….ennyire veszélyesnek látszott—akár egy vámpíré. Nyeltem egy nagyot és folytattam tovább Harry-vel.
Közbevágás nélkül hallgatta a történetemet. Egyszer-egyszer megrázta a fejét, és a ránc a homlokán addig mélyült, amíg úgy nem nézett ki mintha örökre a márvány bőrébe vésték volna. Egy szót sem szólt, végül elcsendesedtem a gyásztól, amit Harry eltávozása miatt éreztem. Charlie-ra gondoltam, hamarosan hazaér. Vajon milyen állapotban lesz?
"A távozásunk semmi jót nem tett veled, ugye?" motyogta Alice.
Felnevettem—enyhén hisztérikus hangon. "Nem is ez volt a célja, nemde? Nem az én hasznomra mentetek el."
Alice egy pillanatra haragosan nézte a padlót. "Nos… azt hiszem, ma ösztönösen cselekedtem. Valószínűleg nem kellett volna idetolakodnom."
Éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. A gyomrom görcsbe rándult. "Ne menj, Alice," suttogtam. Az ujjaim megmarkolták a fehér pólója gallérját és elkezdtem fulladozni. „Kérlek, ne hagyj el!”
A szemei tágra nyíltak. "Rendben," lassú precizitással ejtve ki a szót. "Sehova sem megyek ma este. Nyugodj meg, végy egy mély levegőt."
Megpróbáltam engedelmeskedni, habár a tüdőmet nem tudtam eléggé kontrolálni.
Nézte az arcomat, miközben a légzésemre koncentráltam. Várt, amíg lenyugodtam, hogy megjegyezhesse
"Pokolian festesz, Bella."
"Megfulladtam ma," emlékeztettem.
"Ez több annál. Egy roncs vagy."
Meghökkentem. "Nézd, én megteszem, ami tőlem telik."
"Ezt hogy érted?"
"Nem olyan könnyű. Dolgozom rajta."
Összeráncolta a szemöldökét. "Én mondtam neki," motyogta magának.
"Alice," felsóhajtottam. "Mit gondoltál, mit fogsz találni? Úgy értem, azon kívül, hogy engem holtan? Azt vártad, hogy körbe-körbe ugrándozok, és vidáman fütyörészek majd? Ennél azért jobban ismersz."
"Igen. De azért reménykedtem."
„Azért annyira nem őrültem meg.”
Megszólalt a telefon.
"Biztos Charlie lesz az," mondtam és feltápászkodtam. Megragadtam Alice kő-kezét és magammal ráncigáltam a konyhába. Nem akartam a látókörömön kívül tudni.
"Charlie?" szóltam bele a telefonba.
"Nem, én vagyok” mondta Jacob.
"Jake!"
Alice az arcomat fürkészte.
"Csak biztos akartam lenni benne, hogy még élsz," mondta Jacob savanyúan.
"Jól vagyok. Mondtam neked, hogy ez nem—"
"Ja. Értem. 'Szia.’"
Jacob letette.
Felsóhajtottam, hátrahajtottam a fejem és a plafont bámultam. "Ebből még baj lesz.”
Alice megszorította a kezem. ”Nem örülnek, hogy itt vagyok?"
"Nem különösebben. Egyébként meg, nem tartozik rájuk."
Alice körém fonta a karjait. "Szóval, most mit fogunk csinálni?" tűnődött. Úgy tűnt egy pillanatra, mintha saját magához beszélne. "Vannak dolgok, amiket el kell intézni. El kell varrni a szálakat."
"Milyen dolgokat?"
Az arca hirtelen óvatos lett. "Nem vagyok benne biztos… találkoznom kell Carlisle-lal."
Ilyen hamar el akar menni? Görcsbe rándult a gyomrom.
"Nem maradhatnál?" könyörögtem. "Kérlek? Csak még egy kicsit. Annyira hiányoztál." A hangom elfúlt.
"Ha szerinted ez jó ötlet." A szemei gondterheltek voltak.
"Szerintem az. Itt is maradhatsz—Charlie is örülne."
"Van saját házam, Bella."
Csalódottan, de beletörődve bólintottam. Tétovázva tanulmányozta az arcomat.
"Na jó, de muszáj szereznem legalább egy váltás ruhát."
Megöleltem. "Alice, te vagy a legjobb!"
"És azt hiszem vadásznom is kéne. Sürgősen," adta hozzá feszült hangon.
"Hupsz." Hátráltam egy lépést.
"Távol tudsz maradni a bajtól egy óráig?" kérdezte szkeptikusan. Aztán mielőtt válaszolni tudtam volna, feltartotta a mutatóujját és behunyta a szemét. Egy pár pillanatig az arca sima volt és kifejezéstelen.
Aztán kinyitotta a szemét és válaszolt a saját kérdésére. "Igen, nem lesz semmi baj. Legalábbis ma este." Grimaszolt. Még így is úgy nézett ki, mint egy angyal.
"Visszajössz?" kérdeztem gyenge hangon.
"Megígérem—egy óra."
Ránéztem a konyha asztalon álló órára. Nevetve előrehajolt és egy puszit nyomott az arcomra.
Aztán már itt se volt.
Vettem egy mély lélegzetet. Alice vissza fog jönni. Hirtelen sokkal jobban éreztem magam.
Sok mindent kell csinálnom, hogy lefoglaljam magam, amíg várok. Egy zuhany kétségkívül az első a listán. Megszagoltam a vállamat miután levetkőztem, de nem éreztem semmit, csak a sós és hínáros óceán illatát. Azon töprengtem, hogy vajon Alice mit értett azon, hogy rossz a szagom.
Amikor már tiszta voltam, visszamentem a konyhába. Nem láttam semmi jelét annak, hogy Charlie evett volna mostanában, úgyhogy valószínűleg éhes lesz, amikor hazaér. Hamisan dudorásztam magamnak, míg a konyhában tevékenykedtem.
Miközben a „csütörtöki ragu” a mikróban melegedett, megágyaztam a kanapén egy régi párnával és lepedővel. Alice-nek nem lesz rá szüksége, de Charlie-nak látnia kell. Kínosan figyeltem rá, hogy ne nézzek az órára. Semmi okom nem volt, hogy elkezdjek pánikolni; Alice megígérte.
Gyorsan habzsoltam be a vacsorámat, nem is ízlelgettem—csak a szúrós fájdalmat érzetem, ahogy lecsúsztak a falatok a torkomon. Inkább csak szomjas voltam; vagy fél hordó vizet megittam, mire befejeztem a vacsorát. Az a sok só teljesen kiszárította a szervezetemet.
Megpróbáltam nézni a tévét várakozás közben.
De Alice már ott volt, a rögtönzött ágyán ült. A szemei olyanok voltak, mint a vajkaramella. Mosolyogva megpaskolta a párnát. "Köszi."
"Korán jöttél," mondtam ujjongva.
Leültem mellé, a vállára hajtottam a fejem. Átölelt a hideg karjaival és felsóhajtott.
"Bella. Mit kezdünk most veled?"
"Nem tudom," vallottam be. "Tényleg keményem próbálkozom."
"Hiszek neked.”
Csend volt.
"Tudja—ő tudja…" vettem egy mély lélegzetet. Nehezebb volt hangosan kimondanom a nevét, még akkor is, ha most már képes voltam gondolni rá. "Tudja Edward, hogy itt vagy?" Nem tudtam nem megkérdezni. Végül is, ez az én fájdalmam volt. Majd megbirkózom ezzel, ha Alice elment, ígértem meg magamnak, habár már a gondolattól is rosszul voltam.
„Nem.”
Csak egyféleképpen lehetett ez igaz. "Nincs Carlisle-lal és Esme-vel?"
"Majdnem minden hónapban beugrik."
"Oh." Biztos élvezi a kikapcsolódást. Egy biztonságosabb témára összpontosítottam a kíváncsiságomat. "Azt mondtad, hogy iderepültél… honnan jöttél?"
"Denaliban voltam. Meglátogattam Tanya családját."
"Jasper is itt van? Veled jött?"
Megrázta a fejét. "Nem helyeselte a beavatkozásomat. Megígértük…" elhallgatott, aztán megváltozott a hanglejtése. "Szerinted Charlie nem bánja, hogy itt vagyok?" kérdezte aggodalmasan.
"Charlie azt gondolja, hogy csodálatos vagy, Alice."
"Nos, mindjárt kiderül."
Az biztos; néhány másodperccel később hallottam, hogy a járőrkocsi megáll a felhajtón. Felugrottam és siettem, hogy kinyissam az ajtót.
Charlie lehajtott fejjel és összehúzott vállakkal lassan vánszorgott az ajtó felé. Elébe mentem; észre sem vett, amíg át nem öleltem a derekát. Erősen magához ölelt.
"Részvétem Harry miatt, apu."
"Nagyon fog hiányozni," motyogta Charile.
"Hogy van Sue?"
"Össze van zavarodva, úgy tűnik, még nem fogta fel egészen. Sam vele maradt…" a hangja elhalkult. "Azok a szegény gyerekek. Leah csak egy évvel idősebb, mint te, és Seth még csak tizennégy…" Megrázta a fejét.
Szorosan magához ölelt és elindult az ajtó felé.
"Öhm, apu?" gondoltam jobb, ha figyelmeztetem. "Soha sem találod ki, hogy ki van itt."
Kifejezéstelenül nézett rám. Körbeforgatta a fejét, és a túloldalon parkoló Mercedest kémlelte, a veranda lámpájának fénye visszaverődött a ragyogó fekete fényezésről. Még mielőtt reagálhatott volna, Alice már az ajtóban volt.
"Szia, Charlie," mondta szelíd hangon. "Sajnálom, hogy ilyen rosszkor jöttem."
"Alice Cullen?" alaposan megnézte a kis alakot maga előtt, mintha nem hinne a szemének. "Alice, te vagy az?"
"Igen," erősítette meg. "Éppen a környéken jártam."
" Carlisle is…?"
"Nem, egyedül jöttem."
Alice és én is tudtuk, hogy igazából nem Carlisle után érdeklődött. A karjai még erősebben szorították a vállamat.
"Ugye itt maradhat?" kérleltem. "Már megkértem rá."
"Persze," mondta Charlie automatikusan. "Örülünk hogy itt vagy, Alice."
"Köszönöm Charlie. Tudom, hogy borzasztó az időzítés."
"Nem, semmi baj, komolyan. Úgy is nagyon elfoglalt leszek, hogy megtegyem, ami tőlem telik és segítsek Harry családjának, jó hogy lesz Bellának egy kis társasága."
"A vacsorád az asztalon van, apu," mondtam neki.
"Köszi, Bells." Még egyszer megszorított, mielőtt elcsoszogott a konyha felé.
Alice visszament a kanapéra, én meg követtem. Ez alkalommal ő volt az, aki a vállához húzott.
"Fáradtnak tűnsz."
"Igen," értettem egyet miközben megvontam a vállam. "A halál-közeli élmények ez teszik velem… Szóval, mit gondol Carlisle arról, hogy itt vagy?”
"Nem tudja. Esmével éppen vadászni voltak. Néhány nap múlva hallok majd felőle, amikor visszaérnek.”
"Nem fogod elmondani neki… amikor megint beugrik?" kérdeztem. Tudta, hogy nem Carlisle-ra értem.
"Nem. Leharapná a fejemet," mondta sötéten.
Felnevettem aztán felsóhajtottam.
Nem akartam aludni. Fenn akartam maradni egész éjjel és Alice-szel beszélgetni. Nem volt semmi értelme annak, hogy fáradt voltam, hiszen egésznap Jacob kanapéján feküdtem. De a fuldoklás elég sokat kivett belőlem, és nem bírtam nyitva tartani a szememet. A fejemet a kőkemény vállán nyugtattam és sokkal békésebb feledésbe sodródtam, mint reméltem volna.
Korán ébredtem, egy mély és álommentes alvásból, teljesen kipihentnek, de ugyanakkor merevnek éreztem magam. A kanapén voltam a takarókba burkolva, amit Alice-nek raktam ki és hallottam, ahogy ő és Charlie a konyhában beszélgetnek. Úgy hangzott, mintha Charlie éppen a reggelijét csinálná.
"Mennyire volt rossz, Charlie?" kérdezte Alice gyengéden, és elsőször azt gondolatom, hogy a Clearwater családról beszélnek.
Charlie sóhajtott egyet. "Nagyon."
"Mesélj róla. Tudni akarom, hogy pontosan mi történt miután elmentünk.”
Volt egy kis szünet, miközben a szekrényajtó bezárult és a kialudt a láng a tűzhelyen. Ijedten vártam.
"Soha nem éreztem még magam annyira tehetetlennek," kezdte Charlie lassan. "Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az az első hét—azt hittem, hogy kórházba kell majd vinnem. Nem evett, nem ivott, nem is mozgott. Dr. Gerandy olyan szavakkal dobálózott, hogy „katatónikus” (tudathasadásos—ford.), de nem engedtem, hogy megvizsgálja. Féltem, hogy csak megrémítené őt."
"De aztán kilábalt belőle, nem?"
"Rávettem Reneét hogy jöjjön ide és vigye magával Floridába. Csak, nem én akartam az lenni, aki…. hát érted, ha kórházba kellett volna vinni vagy ilyesmi. Azt reméltem, hogy az anyjával töltött idő segítene. De amikor elkezdtük bepakolni a ruháit, teljesen kikelt magából. Soha nem láttam még, hogy Bella ilyen rohamot kapna. Sosem volt egy hisztérikus típus, de akkor teljesen dühbe gurult. Szétdobálta a ruháit és azt üvöltözte, hogy nem kényszeríthetjük, hogy elmenjen—és végül elkezdett sírni. Azt hittem ez volt a fordulópont. Nem vitatkoztam, amikor ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon… és először tényleg úgy tűnt, javul az állapota …"
Charlie elhallgatott. Nehéz volt ezt hallgatni, tudva, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki.
"De?" sürgette Alice.
"Visszament az iskolába és dolgozni, evett és aludt, megcsinálta a háziját. Válaszolt, amikor valaki közvetlen kérdést tett fel neki. De valahogy… üres volt. A szemei kifejezéstelenek voltak. Sok kis apró dolog volt—nem hallgatott többé zenét; találtam egy tucat törött CD-t a szemétben. Nem olvasott, sosem volt abban a szobában, ahol a TV ment, nem mintha olyan sokat nézte volna azelőtt. Végül rájöttem, hogy—mindent elkerül, ami rá emlékezteti.”
"Nehezen tudtunk beszélgetni; annyira aggódtam, hogy semmi olyat nem mondjak, ami felzaklathatja—a legkisebb dologra is összerezzent—és magától sose csinált semmit. Csak válaszolt, ha kérdeztem valamit.”
"Teljesen egyedül volt abban az időben. Nem hívta vissza a barátait, és egy idő után már nem hívták többé.”
"Éjszaka olyan volt, mintha élőhalottak lettek volna a körülöttünk. Még mindig szoktam hallani, ahogy felsikít álmában…"
Szinte láttam, ahogy reszketett. Én is reszkettem az emlékektől. Aztán felsóhajtottam. Egy pillanatra sem hibáztattam őt semmiért.
"Annyira sajnálom, Charlie," mondta Alice gyászosan.
"Nem a te hibád." Az a mód, ahogy mondta, teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy kit tart felelősnek a történtekért. "Te mindig jó barátja voltál."
"Azért most már jobban néz ki."
"Igen. Amióta Jacob Blackkel lóg úgy vettem észre, hogy valóban javult az állapota. Legalább van egy kis színe, amikor hazaér, van egy kis fény a szemében. Boldogabb." Szünetet tartott, de a hangja más volt, amikor újra megszólalt. "Jacob, több mint egy évvel fiatalabb nála, és tudom, hogy azelőtt csak úgy gondolt rá, mint egy barátra, de azt hiszem, ez most már valami több, vagy legalábbis abba az irányba halad." Charlie majdnem harciasan mondta ezt. Ez egy figyelmeztetés volt, nem Alice számára, de neki kellett tovább adnia. "Jake sokkal érettebb a korához képest” folytatta még mindig támadóan. "Ő fizikailag viseli gondját az apjának, úgy, ahogy Bella érzelmileg támogatta az anyját. Ez tette Jake-et éretté. Meg aztán jóképű kölyök—az anyjára ütött. Pont jó Bellának, tudod," bizonygatta Charlie.
"Akkor jó, hogy van neki," értett egyet Alice.
Charlie megkönnyebbülten kifújta a levegőt, hogy Alice is egyetért vele. "Oké, azt hiszem kicsit, elsietem a dolgokat. Nem tudom… még Jacobbal is, olykor-olykor látok valamit a szemében, és azon tűnődöm, hogy képes leszek e- valaha is felfogni, hogy mekkora fájdalom van benne valójában. Ez már nem normális, Alice és… ez megrémít. Egyáltalán nem normális. Nem olyan mintha valaki… elhagyta volna, hanem mintha, valaki meghalt volna." A hangja elakadt.
Olyan volt, mintha valaki meghalt volna—mintha, én haltam volna meg. Mert ez több volt annál, mint elveszteni a legigazabb igaz szerelmet, mintha az nem lenne épp elég, hogy megöljön valakit. Ez az egész jövő és család elvesztése is volt—ez egész életé, amit választottam…
Charlie csüggedten folytatta. "Nem tudom, hogy valaha is túljut-e ezen—nem vagyok benne biztos, hogy ez a természetében van, hogy felgyógyuljon egy olyan dologból, mint ez. Ő mindig is egy állandó, változatlan kis teremtés volt. Nem jut túl dolgokon, nem változtatja meg a döntését."
"Tényleg olyan típus," értett egyet Alice szárazon.
"És Alice…" Charlie habozott. "Szóval, tudod, hogy mennyire elfogult vagyok veled szemben, és elmondhatom, hogy mennyire örül neked de… egy kicsit aggódok, hogy mit fog tenni vele a látogatásod."
"Én is, Charlie, én is. Nem jöttem volna, ha tudtam volna mindezt. Sajnálom."
"Ne kérj bocsánatot, aranyom. Ki tudja? Talán ez jót tesz neki."
"Remélem, igazad van."
Hosszú szünet állt be, miközben a villák csikorogtak a tányérokon, és Charlie rágott. Azon gondolkoztam, hogy vajon Alice hova rejti a kaját.
"Alice, meg kell kérdeznem valamit," mondta Charlie feszélyezetten.
Alice nyugodt maradt. "Ki vele."
"Ugye ő nem fog visszajönni látogatóba?" Hallottam az elfojtott dühöt Charlie hangjában.
Alice lágy, megnyugtató hangon válaszolt. "Azt sem tudja, hogy itt vagyok. Amikor utoljára beszéltem vele, akkor Dél-Amerikában volt."
Megmerevedtem, amint meghallottam ezt az új információt és még jobban füleltem.
"Ez is valami, legalább." Horkantotta Charlie. "Nos, remélem jól szórakozik."
Most először lehetett Alice hangján egy kis keménységet hallani. "Én nem feltételeznék ilyesmit, Charlie." Tudtam, hogy villámlanak a szemei, amikor ezt a hangot használja.
Egy szék hangosan csikorgott a padlón, ahogy eltolták az asztaltól. Elképzeltem Charlie-t ahogy feláll; Alice semmiképpen nem kelthette ezt a zajt. A csapból a koszos edényekre folyt a víz.
Nem úgy hangzott, hogy mondani akarnának még valamit Edwardról, úgy hogy eldöntöttem, itt az ideje felébredni.
Megfordultam, egyenesen a rúgókra, hogy zajt csapjak velük. Hangosan ásítottam.
A konyhában csend volt.
Nyújtózkodtam és felnyögtem.
"Alice?" kérdeztem ártatlanul, a reszelősség jól illett a megjátszott hangomhoz.
"A konyhában vagyok, Bella," kiáltotta Alice, nem volt semmi a hangjában, ami arra utalt volna, hogy hallgatózással gyanúsítana. De jó volt, abban hogy elrejtsen ilyen dolgokat.
Charlienak el kellet indulnia—segít Sue Clearwaternek elrendezni a temetést. Ez egy nagyon hosszú nap lenne Alice nélkül. Soha nem beszélt távozásról és én nem is kérdeztem róla. Tudtam, hogy elkerülhetetlen, de nem akartam erre gondolni.
Inkább a családjáról beszélgettünk—kivéve egy valakiről.
Carlisle este Ithaca-ban dolgozik, és részmunkaidőben tanít a Cornellen. Esme egy 17. századbeli házat újít fel, egy történelmi emlékművet a város északi erdeiben. Emmett és Rosalie Európába utaztak egy pár hónapra a második nászútjukra, de most már ők is otthon vannak. Jasper is a Cornellre jár és ezúttal filozófiát tanul. És Alice személyes kutatást végzett, azzal az információval kapcsolatban, amit véletlenül én szolgáltattam neki még múlt tavasszal. Sikeresen kinyomozta, hogy melyik elmegyógyintézetben töltötte az utolsó éveit. Egy olyan élet utolsó éveit, amiről nem voltak emlékei.
"A nevem Mary Alice Brandon volt," mondta csendesen. "Volt egy Cynthia nevű kishúgom. A lánya—az unokahúgom—még mindig él, Biloxi-ban."
"Kitaláltad már, hogy mikor küldtek… arra a helyre?" Mi vehet rá szülőket, hogy ilyet tegyenek? Még ha a lányuknak víziói is voltak a jövőről…
Megrázta a fejét, a topáz szemei elméláztak. "Nem sok mindent találtam róluk. Végig néztem az összes régi újságot a michrofiche-en (nyomtatott sajtó archívum—ford.). Nem említették őket túl gyakran; nem voltak annak a társadalmi körnek a tagjai, akikről sokat írtak. A szüleim és Cynthia eljegyzését is ott tartották (Biloxban)." Cynthia neve bizonytalanul hangzott az ő szájából. "A születésemet bejegyezték… és a halálomat is. Megtaláltam a síromat. Elcsentem a kartonomat az intézet archívumából. A halálom időpontja a kartonon és a sírkőn is ugyanaz."
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, és egy rövid szünet után, Alice könnyebb témára váltott.
Most az összes Cullen egy helyen volt, kivéve egy, aki a Cornelli tavaszi szünetet Denaliban tölti, Tanya családjával. Buzgón hallgattam még a legjelentéktelenebb híreket is. De soha sem említette azt, aki a legjobban érdekelt, és ezért nagyon hálás voltam. Nekem az is elég volt, hogy a történeteket hallgathatom arról a családról, amelyikhez egykor tartozni akartam.
Charlie csak sötétedés után ért haza és még megviseltebbnek látszott, mint tegnap este. Holnap első dolga lesz, hogy elmegy a rezervátumba Harry temetésére, úgyhogy korán nyugovóra tért. Én megint a kanapén töltöttem az éjszakát Alice-szel.
Charlie majdnem úgy festett, mint egy idegen, amikor hajnalban lebotorkált a lépcsőn, egy régi öltönyben, amit még sose láttam ezelőtt rajta. A zakó nyitva lógott; azt hiszem, nem is ért volna össze rajta. A nyakkendője egy kicsit szélesebb volt a jelenlegi divathoz képest. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, nem akart minket felébreszteni. Hagytam, hogy elmenjen, úgy tettem mintha aludnék, ahogy Alice is.
Amint kilépett az ajtón, Alice felült. Teljesen fel volt öltözve a paplan alatt.
"Szóval, mit csinálunk ma?" kérdezte.
"Nem tudom—látsz valami érdekeset?"
Mosolyogva megrázta a fejét. "De még úgy is korán van."
A La Push-ban töltött idő miatt, egy rakás dolgot elhanyagoltam itthon, és eldöntöttem, hogy ma behozom a lemaradásom a házimunkában. Csinálni akartam valamit, bármit, amivel megkönnyíthetem Charlie életét—talán kicsit jobb érzés lesz hazajönnie egy tiszta, rendezett házba. A fürdőszobával kezdtem—ez mutatta a legtöbb jelét az elhanyagoltságnak.
Miközben dolgoztam, Alice az ajtófélfának dőlve nemtörődöm kérdéseket tett fel az én, illetve a mi iskolai barátainkról, hogy miket csináltam, amióta elment. Az arca közömbös volt és kifejezéstelen, éreztem rosszallását, amikor észrevette, hogy milyen keveset tudtam csak mondani. Vagy csak nekem volt lelkiismeret furdalásom, amiért tegnap reggel kihallgattam a beszélgetésüket Charlie-val.
Szó szerint a könyékig merültem a munkában fürdőkád alját sikálva, amikor valaki csengetett.
Alice-re néztem és láttam, hogy az arca meghökkent volt, szinte aggodalmas, ami elég furcsa, mert Alice-t sosem érték meglepetések.
"Jövök!" kiabáltam az ajtó irányába, miközben feltápászkodtam és sietve leöblítettem a karom.
"Bella," mondta Alice frusztráltság jelével a hangjában. "Van egy sanda gyanúm, hogy ki lehet az, és szerintem jobb, ha most lelépek."
"Gyanúd?" visszhangoztam. Alice mióta gyanít dolgokat?
„Ha ez is hasonló, mint a hallatlan baklövésem a tegnapi jövendölésemben, akkor nagyon valószínű, hogy Jacob Black vagy az egyik… barátja áll az ajtóban."
Rábámultam, és összeraktam a dolgokat. "Te nem látod a vérfarkasokat?"
Grimaszolt. "Úgy tűnik." Nyilvánvalóan bosszantotta ez a tény—nagyon bosszantotta.
Megint szólt a csengő— kétszer egymás után, gyorsan és türelmetlenül berregve.
"Nem kell elmenned, Alice. Te voltál itt előbb."
Könnyeden és ezüstös nevetésével kacagott fel—de sötét éle volt. "Bízz bennem—nem lenne jó ötlet engem és Jacob Black-et egy szobában hagyni."
Fürgén megpuszilta az arcom, mielőtt eltűnt Charlie ajtaján keresztül—és kétségkívül kislisszolt a hátsó ablakon.

A csengő megint megszólalt.


18. A TEMETÉS


Leszaladtam a lépcsőn és kitártam az ajtót.
Jacob volt az, természetesen. Még ha Alice „vak” is volt, hamar rájött.
Körülbelül hatlábnyira (=2 méter—ford.) állt az ajtótól, az orrát undorodva elhúzta, de az arca egyébként sima volt – maszkszerű. Nem csapott be; láttam, hogy enyhén remeg a keze.
Az ellenségesség csak úgy sütött róla. Ez visszaidézte azt a délután, mikor Samet választotta helyettem, és éreztem, hogy válaszként védekezően megrándul az állam.
Jacob Rabbitja üresben állt a járdaszegély mellett Jareddel a kormány mögött és Embryvel az anyósülésen. Megértettem, hogy ez mit jelentett: féltették egyedül elengedni ide. Ez elszomorított és kissé bosszússá tett. Cullenék nem voltak ilyenek.
”Szia,” mondtam végül, mikor nem szólalt meg.
Összehúzta az ajkait, még mindig messze állva az ajtótól. A szemei villogva pásztázták a ház elejét.
Csikorgattam a fogaimat. ”Ő nincs itt. Szükséged van valamire?”
Hezitált. ”Egyedül vagy?”
”Igen.” Sóhajtottam.
”Beszélhetnék veled egy percre?”
”Természetesen beszélhetsz velem, Jacob. Gyere be.”
Jacob hátrapillantott a válla felett a kocsiban ülő barátaira. Láttam, hogy Embry megrázza a fejét, egy egész picikét. Valamilyen oknál fogva ez végtelenül felidegesített.
Újra összeszorítottam a fogaimat. ”Nyuszi” mormoltam az orrom alatt.
Jake pillantása visszaugrott rám, sűrű, fekete szemöldökei dühös ráncba szaladtak mélyen ülő szemei felett. Az állkapcsa megmerevedett és bemasírozott – nem volt más szó arra, hogy leírjam a mozgását – a házba.
Farkasszemet néztem először Jareddel, majd Embryvel – nem tetszett, ahogy zordul méregettek; tényleg azt hitték, engedném, hogy bármi bántódása essen Jacobnak? – mielőtt rájuk csaptam volna az ajtót.
Jacob mögöttem volt a hallban, és bámulta az ágyneműkupacot a nappaliban.
”Pizsamaparti?” kérdezte szarkasztikus hangon.
”Ja,” feleltem ugyanolyan savanyúan. Nem szerettem Jacobot, mikor így viselkedett. ”Mit érdekel?”
Ismét elhúzta az orrát, mint valami kellemetlen szagot érezne. ”Hol a ’barátod’?” Szinte hallottam a hangjában az idézőjelet.
”Van néhány elintéznivalója. Nézd, Jacob, mit akarsz tőlem?”
Valami a szobában, egyre jobban idegesítette – a hosszú karjai reszkettek. Nem válaszolt a kérdésemre. Helyette továbbment a konyhába, és nyugtalan szemeivel mindent tüzetesen átvizsgált.
Követtem. Fel-alá járkált a rövid konyhapult mentén.
”Hé,” mondtam, miközben az útját álltam. Megállt és lebámult rám. ”Mi a bajod?”
”Nem tetszik, hogy itt kell lennem.”
Ez fájt. Az arcom megrándult, az ő szemei pedig összeszűkültek.
”Ez esetben sajnálom, hogy el kellett jönnöd,” motyogtam. ”Miért nem mondod el, mit akarsz, hogy aztán elmehess?”
”Csak fel kell tennem neked néhány kérdést. Nem fog sokáig tartani. Vissza kell majd mennünk a temetésre.”
”Rendben. Akkor essünk túl rajta.” Talán kicsit túlzásba vittem az ellenségeskedést, de nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj ez nekem. Tudtam, hogy nem vagyok fair. Elvégre, tegnap este a vérszívót választottam helyette. Én bántottam meg őt először.
Mély levegőt vett, és a remegő ujjai hirtelen megnyugodtak. Az arca higgadt maszkká simult.
”Az egyik Cullen itt van nálad,” állította.
”Igen. Alice Cullen.”
Elgondolkozva bólintott. ”Meddig fog itt maradni?”
”Ameddig csak akar.” A harciasság még mindig érződött a hangomon. ”Ez egy időtartamtól független látogatás.”
”Gondolod, hogy tudnál… kérlek… beszélnél neki róla, arról a másikról – Victoriáról?”
Elsápadtam. ”Már beszéltem neki róla.”
Bólintott. ”Tudnod kéne, hogy csak a saját földünkön figyelhetünk, ha egy Cullen itt van. Csak La Push-ban lennél biztonságban. Itt nem védhetlek meg többé.”
”Oké,” feleltem halkan.
Aztán félrenézett, ki az ablakon. Nem folytatta.
”Ez minden?”
Az üvegen tartotta a tekintetét, miközben válaszolt. ”Csak még egy dolog.”
Vártam, de nem folytatta. ”Igen?” sürgettem végül.
”A többi is vissza fog most jönni?” kérdezte hideg, halk hangon. Ez Sam, örökösen nyugodt viselkedésére emlékeztetett. Jacob egyre inkább olyanná vált, mint Sam… Elcsodálkoztam azon, miért zavart ez annyira.
Most én nem szólaltam meg. Kutató szemekkel fordult vissza az arcom felé.
”Nos?” kérdezte. Igyekezett a feszültségét nyugodt arckifejezése mögé rejteni.
”Nem.” Mondtam végül. Kelletlenül. ”Nem fognak visszajönni.”
Az arckifejezése mit sem változott. ”Oké. Ez minden.”
Rábámultam, a méreg ismét elfutott. ”Akkor menj csak. Menj, és mondd el Samnek, hogy a félelmetes szörnyek nem jönnek el érted.”
”Oké,” ismételte ugyanolyan nyugodtan.
Úgy tűnt, így is tesz. Jacob fürgén kisétált a konyhából. Vártam, hogy halljam a bejárati ajtót kinyílni, de semmit se hallottam. Hallottam, az óra ketyegését a tűzhely felett, és ismét elcsodálkoztam azon, Jacob mennyire halkká vált.
Micsoda katasztrófa. Hogy tudtam teljesen elidegeníteni magamtól ilyen rövid idő alatt?
Vajon meg fog bocsátani, ha Alice elmegy? Mi van, ha nem fog?
A konyhapultra zuhantam és a kezembe temettem az arcomat. Hogy tudtam mindent így tönkretenni? De mit tehettem volna másképp? Így utólag, bölcsebben sem tudtam semmi jobbat kitalálni.
”Bella…?” szólított Jacob nyugtalan hangon.
Felemeltem az arcomat a kezeimből és megláttam Jacobot a konyhaajtóban tétovázni; mégsem ment el, mikor úgy hittem. Csak akkor vettem észre, hogy sírtam, mikor megláttam a tiszta könnycseppeket a tenyeremben csillogni.
Jacob nyugodt ábrázata eltűnt; az arca aggódó és bizonytalan volt. Gyorsan visszasétált, hogy megálljon velem szemben, fejét lehajtva, így a szeme közel volt ahhoz, hogy az enyémmel egy szintbe kerüljön.
”Megint megtettem, ugye?”
”Megtettél mit?” kérdeztem akadozó hangon.
”Megtörtem az ígéretem. Sajnálom.”
”Semmi gond,” motyogtam. ”Ezúttal én kezdtem.”
Grimaszolt egyet. ”Tudtam, hogyan érzel irántuk. Nem kellett volna, hogy annyira meglepetésként érjen.”
Láttam a szemében az ellenérzéseket. El akartam neki magyarázni, milyen is Alice valójában, hogy megvédhessem őt az ítéleteivel szemben, amit felállított ellene, de valami figyelmeztetett, hogy ennek nem most jött el az ideje.
Így csak annyit mondtam, ”Sajnálom,” ismételten.
”Ne aggódjunk most emiatt, rendben? Csak meglátogatni jött, igaz? El fog menni, és minden visszatér a régi kerékvágásba.”
”Nem lehetnék mindkettőtök barátja egyszerre?” kérdeztem, nem elrejtve a hangomban lévő fájdalmat, amit éreztem.
Lassan rázta meg a fejét. ”Nem, nem hinném, hogy lehetnél.”
Szipogtam és lebámultam a hatalmas lábára. ”De várni fogsz, ugye? A barátom maradsz, annak ellenére, hogy szeretem Alice-t, is, ugye?
Nem néztem fel, féltem szembesülni azzal, mit gondol erről az utolsó részről. Egy percébe telt, míg válaszolt, szóval valószínűleg igazam volt, hogy nem néztem rá.
”Igen, örökre a barátod leszek,” felelte nyersen. ”Nem számít, hogy kit szeretsz.”
”Ígéred?”
”Ígérem.”
Éreztem, ahogy a karjai körém fonódtak, és én nekidőltem a mellkasának még mindig szipogva. ”Ez tiszta gáz.”
”Ja.” Aztán beleszagolt a hajamba, és annyit mondott, ”Uh.”
”Mi van?” követeltem. Felnéztem, és láttam, hogy megint elhúzta az orrát. ”Miért csinálja mindenki állandóan ezt velem? Nem bűzlök!”
Elmosolyodott egy kicsit. ”De igen van – olyan illatod van, mint nekik. Hm. Túl édes – betegesen édes. És… jeges. Égeti az orromat.”
”Tényleg?” Ez fura volt. Alice-nek hihetetlenül csodás illata volt. Egy ember számára legalábbis. ”De akkor miért hitte Alice is úgy, hogy bűzlök?
Ez letörölte a mosolyt az arcáról. ”Huh. Talán nekem sincs olyan jó szagom számára. Huh.”
”Nos, számomra mindkettőtöknek jó illata van.” A fejem ismét a mellkasán pihentettem. Rettenetesen fog hiányozni, mikor kisétál majd az ajtómon. Igen rossz példája a 22-es csapdájának – egyrészről azt akartam, hogy Alice örökre maradjon. Bele fogok halni – képletesen – ha itt hagy. De hogyan éljek tovább, bármilyen hosszú időtartamra is, ha nem láthatom Jake-et? Micsoda szívás, gondoltam megint.
”Hiányozni fogsz,” suttogta Jacob, visszhangozva a gondolataimat. ”Minden egyes percben. Remélem, hamarosan elmegy.”
”Ennek tényleg nem így kéne lennie, Jake.”
Felsóhajtott. ”De igen, Bella. Te… szereted őt. Úgyhogy jobban teszem, ha inkább nem kerülök a közelébe. Nem vagyok benne biztos, hogy elég kiegyensúlyozott vagyok ahhoz, hogy kezelni tudjam ezt. Sam pedig dühös lenne, ha megtörném a szerződést, és” – a hangja szarkasztikussá vált – ”Te pedig nem nagyon szeretnéd, ha megölném a barátodat.”
Visszahőköltem, mikor ezt mondta, de ő csak még szorosabbra fogta a karjait, visszautasítva ezzel, hogy engedjen megszökni. ”Nincs értelme figyelmen kívül hagyni az igazságot. Ez a dolgok rendje, Bells.”
”Nagyon nem tetszik így nekem.”
Jacob kiszabadította az egyik karját, így a nagy, barna kezét az állam alá tette, arra késztetve, hogy ránézzek. ”Ja. Egyszerűbb volt, mikor mindketten emberek voltunk, igaz?”
Sóhajtottam.
Egy hosszú pillanatig bámultuk egymást. A keze izzott a bőrömön. Tudtam, hogy az arcom reménytelen szomorúságot tükrözött, semmi mást – nem akartam elbúcsúzni tőle most, akkor sem, ha csak rövid időre. Eleinte az arca visszatükrözte az enyémet, de miután egyikünk sem nézett el oldalra, az arckifejezése megváltozott.
Elengedett engem, felemelve a másik kezét is az arcomhoz, az ujjbegyeivel gyengéden végigsimította az arcom, végigvezetve őket egészen az állkapcsomig. Éreztem, hogy remegtek az ujjai – ez alkalommal nem a düh miatt. Nekinyomta a tenyerét az arcomnak, így az égő kezei csapdájába szorult.
”Bella,” suttogta.
Megdermedtem.
Ne! Még nem hoztam meg ezt a döntést. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá, és most már kifutottam a gondolkodási időből. De hülye lettem volna, ha azt gondolom, hogy ha most visszautasítom, az minden következmény nélkül járna.
Visszabámultam rá. Ő nem az én Jacobom volt, de lehetne az. Az arca ismerős és szeretett volt. Rengeteg igaz módon szerettem őt. Ő volt a nyugodt, a biztonságos kikötőm. Most rögtön, képes lettem volna őt választani, hogy hozzám tartozzon.
Alice most visszatért egy kis időre, de ez nem változtatott semmin. Az igaz szerelem örökre odalett. A herceg soha nem jön vissza, hogy csókjával felébresszen az elvarázsolt álmomból. Végtére is, nem is voltam hercegnő. Szóval mi a mesebeli protokoll más csókokra? Az evilágiakra, amelyek nem törnek meg semmilyen varázst?
Talán egyszerű lenne – mint fogni a kezét vagy hagyni, hogy átfogjon a karjaival. Talán jól esne. Talán nem érezném árulásnak. Mellesleg, kit is árulnék el? Csak magamat.
Még mindig tartva a szemkontaktust, Jacob arca közeledni kezdett felém. És én még mindig teljesen bizonytalan voltam.
A fülsiketítő telefoncsöngés megugrasztott minket, de nem zavarta meg a koncentrálásában. Elvette a kezét az arcomtól és átnyúlt felettem, hogy elérje a kagylót, de a másik kezével még mindig vigyázva tartotta az arcom. A sötét szemei nem eresztettek. Túlságosan kába voltam ahhoz, hogy reagáljak, nem hogy még előnyt is kovácsoljak abból, ami megzavart minket.
”Swan rezidencia,” mondta Jacob, rekedt hangja halk és heves volt.
Valaki válaszolt, és Jacob egy pillanat alatt megváltozott. Kiegyenesedett, és a keze leesett az arcomról. A szemei összeszűkültek, az arca üressé vált, és fogadni mertem volna, a vacak megmaradt főiskolai alapomban, hogy Alice az.
Összeszedtem magam, és kinyújtottam a kezem a telefonért. Jacob tudomást sem vett rólam.
”Nincs itt,” mondta Jacob fenyegető szavakkal.
Volt valami nagyon rövid válasz, úgy tűnt egy kérés több információért, mert Jacob kelletlenül hozzátette, ”A temetésen van.”
Aztán Jacob letette a telefont. ”Mocskos vérszívó,” motyogta az orra alatt. Az arc, amivel felém fordult, megint az a keserű maszk volt.
”Kire csaptad rá az imént?” ziháltam dühösen. ”Az én házamban, az én telefonomat?”
”Nyugi! Ő csapta rám!”
„Ő? Ki volt az?!”
Gúnyosan elmosolyodott a tituluson. ”Dr. Carlisle Cullen.”
”Miért nem engedted, hogy beszéljek vele?!”
”Nem téged keresett,” felelte Jacob fagyosan. Az arca sima és érzelemmentes volt, de a keze remegett. ”Azt kérdezte, hol van Charlie, én meg megmondtam neki. Nem hiszem, hogy bármilyen etikett szabályt is megszegtem volna.”
”Na, idefigyelj, Jacob Black–”
De nyilvánvalóan nem figyelt rám. Hirtelen elnézett a válla fölött, mintha valaki a nevén szólította volna a másik szobából. A szemei nagyra nyíltak, a teste megdermedt, utána pedig reszketni kezdett. Én is automatikusan figyelni kezdtem, de semmit sem hallottam.
”Viszlát, Bells,” nyögte, majd a bejárati ajtó felé indult.
Utána futottam. ”Mi történt?”
Belészaladtam, ahogy visszahátrált, az orra alatt káromkodva. Újra megpördült, és félrelökött. Meginogtam és a padlóra zuhantam, a lábaim összegabalyodtak az övével.
„Basszus, áu!” tiltakoztam, ahogy sietősen kiszabadította a lábait, egyesével rángatva őket.
Éppen azon küzdöttem, hogy felállítsam magam, Jacob pedig a hátsó ajtó felé vetődött, mikor hirtelen megint megfagyott.
Alice állt mozdulatlanul a lépcső aljánál.
„Bella,” mondta elfúló hangon.
Feltápászkodtam és odatántorogtam Alice mellé. A szemei kábultak voltak és messze jártak, arca megnyúlt és fehérebb volt a csontnál. Vékony teste belső nyugtalanságtól reszketett.
„Alice! Mi a baj?” kiáltottam. Kezemet az arcára tettem, így próbáltam megnyugtatni.
A fájdalomtól tágra nyílt szemei hirtelen az enyémre fókuszáltak.
„Edward,” ez volt minden, amit suttogott.
A testem gyorsabban reagált, mint ahogy az eszem egyáltalán képes lett volna felfogni a válaszának horderejét. Először nem azt értettem meg, hogy miért forog a szoba, és hogy a tompa morgás a fülemben honnan érkezik. Az agyam dolgozott, de nem tudta megérteni Alice zord arcát, és hogy ez hogy állhat egyáltalán kapcsolatban Edwarddal, miközben a testem már megingott, keresve az eszméletlenség megnyugvását, mielőtt a valóság lecsaphatott volna rám.
A lépcsősor a lehető legfurcsább szögben dőlt.
Jacob mérges hangja hirtelen már a fülemben csengett, szitokáradatot sziszegve. Enyhe rosszallást éreztem. Az új barátai egyértelműen rossz hatással voltak rá.
A kanapén voltam anélkül, hogy fel tudtam volna fogni, hogy kerültem oda, és Jacob még mindig káromkodott. Úgy éreztem, mintha földrengés lenne – a kanapé rázkódott alattam.
„Mit csináltál vele?” követelte.
De Alice semmibe vette. „Bella? Bella, hagyd abba. Sietnünk kell.”

„Vissza!” figyelmeztette Jacob.

„Hűtsd le magad, Jacob Black,” parancsolta Alice „Nem akarod ilyen közel csinálni hozzá.”

„Nem hiszem, hogy bármilyen problémám lesz az összpontosítással – vágott vissza, de a hangja kicsit nyugodtabbnak tűnt.

„Alice,” A hangom gyenge volt. „Mi történt?” kérdeztem, annak ellenére, hogy nem nagyon akartam hallani.

„Nem tudom,” hirtelen sírni kezdett. „Mit gondolt egyáltalán!?”
Kínlódtam, hogy felhúzzam magam a szédülés ellenére. Rádöbbentem, hogy Jacob karja volt az, amit megragadtam az egyensúlyért. Ő volt, aki reszketett, nem a kanapé.
Alice éppen egy kis ezüstszínű telefont húzott elő a táskájából, mikor a szemeim újra megtalálták őt. Az ujjai olyan gyorsan tárcsázták a számot, hogy elmosódtak.
„Rose, azonnal beszélnem kell Carlisle-lel.” Hangja olyan volt, mint egy ostorcsapás. „Rendben, amint visszaér. Nem, repülőn leszek. Figyelj, hallottál valamit Edwardról?”
Alice elhallgatott, figyelt, az arckifejezése minden másodperccel egyre nagyobb meghökkenéssé nőtt. Szája a rettegés kicsiny O betűjévé nyílt és a telefon reszketett a kezében.

„Miért?” zihálta. „Miért tennél ilyesmit, Rosalie?”

Akármi volt is a válasz, Alice állkapcsa megfeszült. A szemei felvillantak és összeszűkültek.

„Mindkét ponton tévedsz, Rosalie, úgyhogy ez probléma lesz, nem gondolod?” kérdezte fanyarul. „Igen, így igaz. Tökéletesen jól van – tévedtem… Ez egy hosszú történet… De azzal kapcsolatban te is tévedsz, ezért hívlak… Igen, pontosan azt láttam.”
Alice hangja nagyon kemény volt, az ajkat felhúzta a fogairól. „Ezzel már kicsit elkéstél, Rose. Tartogasd a bűntudatod annak, aki elhiszi.” Alice hirtelen összecsapta mobilját ujjainak egyetlen gyors mozdulatával.
Megkínzott szemeivel felém fordult.

„Alice,” nyögtem ki gyorsan. Még nem hagyhattam, hogy ő beszéljen. Szükségem volt még néhány másodpercre, mielőtt beszél, és elpusztítja mindazt, ami még megmaradt az életemből. „Alice, Carlisle már visszajött. Épp most hívott, nem rég…”
Kifejezéstelenül nézett rám. „Milyen rég?” kérdezte tompa hangon.

„Fél perccel azelőtt, hogy megjelentél volna.”

„Mit mondott?” Erőteljesen koncentrált, ahogy a válaszomra várt.

„Nem én beszéltem vele.” Szemeimmel Jacob felé mutattam.

Alice átható pillantását feléje fordította. Jake visszahőkölt, de ottmaradt mellettem. Furcsán ült, majdnem úgy, mintha a testével próbálna megvédeni engem.

„Charliet kérte, én meg megmondtam neki, hogy nincs itt,” dünnyögte sértetten.

„Ez minden?” faggatózott Alice jéghideg hangon.

„Aztán lecsapta,” szúrt vissza Jacob. Egy remegés-hullám futott végig a gerince mentén, amibe én is beleremegtem.

„Azt mondtad neki, hogy Charlie a temetésen van,” emlékeztettem.

Alice visszarántotta a fejét felém. „Szó szerint mit mondott?”

„Azt mondta, ’Nincs itt’, és mikor Carlisle megkérdezte, hol van Charlie, Jacob azt mondta, hogy, ’A temetésen.’”

Alice felnyögött és térdre rogyott.

„Mondd el, Alice,” suttogtam.

„Az nem Carlisle volt a telefonban,” mondta reménytelenül.

„Hazugnak nevezel?” vicsorgott mellőlem Jacob.

Alice rá se hederített, az én zavart arcomra összpontosított.

„Edward volt,” A szavak csak fojtott suttogások voltak. „Azt hiszi, meghaltál.”
Az agyam újra munkába lendült. Nem ezek a szavak voltak azok, melyektől előre féltem, és a megkönnyebbülés kitisztította a fejem.
„Rosalie azt mondta neki, hogy öngyilkos lettem, igaz?” sóhajtottam megnyugodva.

„Igen,” – ismerte el Alice, a szemei ismét keményen villogtak.
„Mentségére szóljon, hogy tényleg azt hitte. Messze jobban bíznak a „látásomban”, mint amennyire egy ilyen tökéletlen módon működő dologban kéne. De csak azért megkeresni Edwardot, hogy ezt elmondhassa! Nem fogta fel, hogy… nem érdekelte…?” A hangja elhalkult a rettegéstől.

„És mikor Edward ide telefonált, azt hitte, hogy Jacob az én temetésemre gondol,” döbbentem rá. Valósággal belém mart, hogy milyen közel, csak pár centiméternyire voltam a hangjától. A körmeim Jacob karjába mélyedtek, de nem húzódott el.
Alice furcsán nézett rám. „Nem vagy dühös,” suttogta.

„Hát, szerencsétlen volt az időzítés, de minden rendbe jön majd. Mikor legközelebb felhív, valaki majd megmondja neki… hogy… valójában…” elhallgattam. Alice tekintete belém fojtotta a szót.
Mitől pánikolt így be? Miért váltakozik az arca rettegés és sajnálat között? Miről beszélt az imént Rosalienak a telefonban? Valamiről, amit látott… és Rosaline bűntudata; Rosaline soha semmiért nem érzett bűntudatot, ami velem történt. De ha bántotta a családját, bántotta a fivérét…
„Bella,” suttogta Alice. „Edward nem fog újra hívni. Hitt neki.”

„Én. Nem. Értem.” a szám minden egyes szót hallgatásba burkolt. Nem tudtam annyi levegőt kierőltetni magamból, amennyivel ténylegesen kimondhattam volna a szavakat, hogy magyarázza meg, mit is jelent ez.

„Olaszországba megy.”

Egy szívdobbanásnyi idő alatt felfogtam.
Mikor felidéztem Edward hangját, az nem olyan tökéletes utánzás volt, mint a káprázatomnál. Csak emlékeim egy gyenge, lapos terméke volt. De a szavak magukban elégnek bizonyultak ahhoz, hogy felszaggassák a mellkasomat és úgy hagyják, üresen tátongva. Szavak azokból az időkből, amikor még bármiben fogadni mertem volna abban a tényben, hogy szeret engem.
Nos, nem akarok nélküled élni, mondta pont ebben a szobában, mikor Rómeó és Júlia halálát néztük. De nem voltam biztos benne hogy is kéne csinálnom... Tudtam, hogy Emmett és Jasper sosem segítene... így arra gondoltam Olaszországba kéne mennem és fel kéne provokálni a Volturit… Nem bosszanthatod fel őket. Kivéve, ha meg akarsz halni.
Kivéve, ha meg akarsz halni.
„NE!” Ez a félig sikoltott visszautasítás olyan hangos volt a suttogott szavak után, hogy mindannyian felugrottunk. Éreztem, ahogy a vér a fejembe szökik, amikor rájöttem, mit látott Alice. „Nem! Nem, nem, nem! Nem teheti! Ezt nem teheti meg!”

„Azonnal elhatározta magát, ahogy a barátod megerősítette abban, hogy már túl késő, hogy megmentsen téged.”

„De el… elment! Nem akart engem többé! Mi a különbség most? Tudta, hogy valamikor meg fogok halni!”

„Nem hiszem, hogy valaha is azt tervezte, hogy olyan sokkal túl él téged,” mondta Alice halkan.

„Hogy meri?” sikoltottam. Már a talpamon álltam, Jacob pedig bizonytalanul felállt, hogy újra Alice és közém álljon.

„Á, menj az útból, Jacob!” Lökdöstem arrébb az útból a remegő testét kétségbeesett türelmetlenséggel. „Mit tegyünk?” könyörögtem Alicenek. Lennie kell valami megoldásnak. „Nem hívhatnánk fel? Vagy Carlisle?”

Megrázta a fejét. „Ez volt az első, amit próbáltam. Rioban hagyta a telefonját egy szemetesben – valaki felvette…” suttogta.

„Az előbb azt mondtad, sietnünk kell. Sietni, de hogy? Gyerünk, csináljuk, akármi is az!”

„Bella, én—én nem hiszem, hogy megkérhetnélek erre…” hallgatott el határozatlanul.

„Kérj meg!” parancsoltam.
A vállamra tette a kezét, hogy egy helyben tartson, ujjait időnként ökölbe szorította, hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavainak. "Már lehet, hogy elkéstünk. Láttam, ahogy elmegy a Volturihoz…..és a haláláért esedezik." Mindkettőnk arca összerezzent és a szemeim hirtelen elhomályosultak. Lázasan próbáltam kipislogni az összegyűlt könnyeket."Minden attól függ, hogy mit válaszolnak. Nem látom addig, amíg meg nem hozzák a döntést.”
"De ha nemet mondanak, ami lehetséges—Aro kedveli Carlisle-t és nem akarja megbántani—Edwardnak van egy B terve is. Nagyon erősen védelmezik a városukat. Ha Edward tenni fog valamit, amivel felborítja a békét, úgy gondolja, hogy mindent elkövetnek majd, hogy megállítsák. És igaza van. Tényleg mindent elkövetnek majd."
Reményvesztetten bámultam rá és összeszorítottam az állkapcsomat. Eddig még semmit nem hallottam, ami megmagyarázná, hogy miért állunk még mindig itt.
"Szóval, ha beleegyeznek, hogy teljesítsék a kérését, akkor elkéstünk. Ha nemet mondanak, és Edward előrukkol egy tervvel, amivel elég gyorsan fel tudja bőszíteni őket, akkor is elkéstünk. Ha valami drámaibb hatást akar elérni … akkor még lehet valamennyi időnk."
"Induljunk!"
"Figyelj, Bella! Ha időben vagyunk, ha nem, a Volturi város központja felé igyekszünk. Ha sikerül a terve, akkor engem is bűnrészességgel fognak vádolni. Te nem csak egy ember vagy, aki túl sokat tud, de az illatod is jó. Igen jó esélyünk van rá, hogy elpusztítanak minket—habár a te esetedben, ez nem lenne akkora büntetés, mint az ebédidő.
"Ez az, ami még itt tart minket?" kérdeztem hitetlenkedve. "Majd egyedül megyek, ha te félsz."
Magamban végiggondoltam, hogy mennyi pénz maradt a bankszámlámon, és azon tűnődtem, hogy vajon Alice adna-e kölcsön.
"Én csak attól félek, hogy megölnek téged."
Felháborodva horkantottam. "Napi szinten majdnem megöletem magam! Mondd el, hogy mit kell tennem!"
"Írj egy üzenetet Charlie-nak. Én hívom a repteret."
"Charlie," ziháltam.
Nem arról van szó, hogy a jelenlétem megvédené, de hagyhatom, hogy egyedül nézzen szembe a…
"Nem hagyom, hogy bármi történjen Charlie-val." Jacob halk hangja mérgesen és barátságtalanul csengett. "Fenébe a szerződéssel."
Rászegeztem a tekintetem és ő elkomorult a rémült arckifejezésem láttán.
"Siess, Bella," sürgetően szakított félbe Alice.
A konyhába rohantam és kirántottam a fiókokat, mindent szétdobáltam a padlóra miközben egy toll után kutattam. Egy finom, barna kéz odanyújtott egyet.
"Köszi," motyogtam, miközben a fogammal leszedtem a kupakját. Csendesen átadott egy jegyzettömböt, amire a telefonüzeneteket szoktuk írni. Letéptem a felső lapot és átdobtam a vállam fölött.
Apa, írtam. Alice-val vagyok. Edward bajban van. Adhatsz szobafogságot, amikor visszaérek. Tudom, hogy ez nem a legjobb időzítés. Nagyon szeretlek. Bella.
"Ne menj," suttogta Jacob. Az összes haragja felszívódott, most hogy Alice nem volt a közelben.
Nem akartam arra vesztegetni az időt, hogy vele veszekszem."Légyszi, légyszi, légyszi vigyázz Charliera," mondtam miközben visszarohantam a másik szobába. Alice már az előszobában, az ajtóban várt a vállán egy nagy táskával.
"Hozd a pénztárcád—szükséged lesz személyire. Kérlek, mondd, hogy van útleveled. Nincs időm hamisítani egyet.”
Bólintottam és felrohantam a lépcsőn, a térdeim elgyengültek, mikor hálásan gondoltam anyára, amiért egy mexikói strandon akart hozzámenni Phil-hez. Persze, szerettem a terveit, most hogy már túl voltam rajtuk. De amikor nekem kellett ténylegesen elrendeznem őket, akkor nem annyira lelkesedtem értük.
Berontottam a szobámba. Bedobtam a régi pénztárcámat, egy tiszta pólót és melegítőt a hátizsákomba, majd a tetejére hajítottam a fogkefémet. Siettem lefele a lépcsőn. A deja vu érzés szinte fullasztó volt ennél a pontnál. Legalább, ez most nem olyan, mint legutóbb—akkor azért menekültem el Forksból hogy megszökjek a szomjas vámpírok elől, nem, azért hogy megkeressem őket—és most nem kellett személyesen elbúcsúznom Charlie-tól.
Jacob és Alice összekülönböztek a bejárati ajtó előtt, de olyan távol álltak egymástól hogy elsőre nem úgy tűnt, mint akik beszélgetést folytatnak. Egyikük sem vette észre a zajos megjelenésemet.
"Talán te tudod kontrolálni magadat alkalomadtán, de azok a piócák, akikhez viszed—" Jacob mérgesen vádolta Alice-t.
"Igen. Igazad van, kutya." Vicsorogta Alice. "A Volturi a legfőbb képviselője a fajtánknak—ő az oka annak, hogy feláll a szőr a hátadon, amikor megérzed a szagomat. És ő a legrosszabb rémálmod, a rettegés az ösztöneid mögött. Nagyon jól tudom."
"És te hozzájuk viszed őt, mint egy üveg bort egy bulira!" kiabálta.
"Azt hiszed, jobban járna, ha itt hagynám egyedül, hogy Victoria elkapja?"
"Tudjuk kezelni azt a vöröshajút."
"Akkor miért vadászik még mindig?"
Jacob felmorgott és egy remegés hullám futott végig a felsőtestén.
"Elég!" vad türelmetlenséggel, kiáltottam rájuk. "Majd veszekedtek, ha visszaértünk, indulás!"
Alice az autó felé fordult és sietve eltűnt. Rohantam utána, és automatikusan megálltam, hogy bezárjam az ajtót. Jacob remegő kezekkel fogta meg a karom."Kérlek, Bella. Könyörgök."
A sötét szemei megteltek könnyel. Egy gombóc nőtt a torkomba.
"Jake, muszáj—"
"Nem nem muszáj. Tényleg nem. Itt maradhatnál velem. Életben maradhatnál. Chalieért.
És értem."
Carlisle Mercedese felbőgött; az egyenletes zúgás élesebb lett, amikor Alice türelmetlenül bőgette a motort.
Megráztam a fejem, a könnyek lecsorogtak az arcomon. Kiszabadítottam a karomat és ő hagyta.
"Ne halj meg, Bella," mondta elfúlva. "Ne menj. Ne."
Mi van, ha soha többé nem látom?
Ez a gondolat, még több könnyet csalt a szemembe; zokogás tört elő a mellkasomból. Átkaroltam a derekát és egy hosszú percig magamhoz öleltem, a könnytől maszatos arcomat a mellkasába temettem. A hatalmas kezét a tarkómra tette, mintha itt akarna tartani.
"Viszlát, Jake." Lefejtettem a kezét a hajamról és megpusziltam a tenyerét. Nem tudtam a szemébe nézni. "Sajnálom," suttogtam.
Aztán megfordultam és a kocsihoz futottam. Az utasülés ajtaja nyitva várt. Átdobtam a hátizsákom az ülés felett és becsusszantam, majd becsaptam az ajtót magam mögött.
"Vigyázz Charlie-ra!" megfordultam, hogy kiszóljak az ablakon, de Jacob már sehol se volt.
Amint Alice beletaposott a gázba—a kerekek úgy csikorogtak, mintha sikított volna valaki—megfordultam és kibámultam a szélvédőn, az erdő szélén megpillantottam valami fehér darabkát. Egy cipő





19. UTÁLAT


Másodpercek alatt a repülőn voltunk, és akkor, elkezdődött az igazi kínzás. A repülőgép tétlenül időzött a kifutópályán, míg a légi utaskísérők fel s alá járkáltak –oly hétköznapian- a folyosón, megveregetve a csomagokat a fej feletti rekeszben, hogy megbizonyosodjanak róla, minden a helyén van. A pilóták kihajoltak a fülkéjükből, cseverészve velük, ahogy elhaladtak mellettük. Alice kezei a vállamra nehezedtek, a helyemen tartva, miközben fel-alá pattogtam aggódva.
„Gyorsabb, mint a futás.” emlékeztetett halk hangon.
Csak bólintottam továbbra is ugrándozva.
Végre a gép lustán gurulni kezdett a kaputól, folyamatos egyenletességgel növelve a sebességet, ami csak tovább kínzott. Valamiféle megkönnyebbülésre számítottam, ahogy felszálltunk, de az őrjítő türelmetlenségem nem csökkent.
Alice elővette a telefont az előtte lévő ülés hátsó részéről, mielőtt még abbahagytuk volna az emelkedést, hátat fordítva a stewardessnek, aki rosszallóan nézett rá. Valami az arckifejezésemben megállította a stewardesst, hogy hevesen tiltakozva odajöjjön.
Megpróbáltam nem kihallgatni, hogy mit mormolt Alice Jaspernek. Nem akartam újra hallani azokat a szavakat, de néhány mégis átszűrődött.
„Nem lehetek benne biztos, még mindig látom őt, különböző dolgokat csinálni. Mindig meggondolja magát… Öldöklészés a városon keresztül, megtámadni az őröket, felemelni egy autót a feje felé a főtéren… leginkább olyanok, amik leleplezik őket—tudja, hogy ez a leggyorsabb út, hogy reakciót csikarjon ki…”
„Nem, nem teheted.”Alice hangja addig halkult, míg szinte hallhatatlan lett, noha centikre ültem tőle. Ezzel szemben, még erősebben figyeltem. „Mondd meg Emmettnek, hogy ne… jó, menj Emmett és Rosalie után és hozd vissza őket… Gondolkozz már Jasper. Ha meglátna bármelyikünket is, mit gondolsz, mit tenne?”
Bólintott. „Pontosan. Szerintem Bella az egyetlen esély… ha egyáltalán van esély… Megteszek mindent, amit meg lehet, de készítsd fel Carlisle-t; az esélyek nem túl jók.”
Felnevetett, és volt egy kis csalafintaság a hangjában. „Gondoltam rá… Igen, megígérem.” A hangja esedezőre váltott. „Ne kövess. Megígérem, Jasper. Így, vagy úgy, de kijutok… Szeretlek.”
Letette és csukott szemmel visszadőlt az ülésbe. „Utálok hazudni neki.”
„Mondj el mindent Alice.” Könyörögtem. „Nem értem. Miért mondtad azt Jaspernek, hogy állítsa meg Emmettet. Miért nem jöhetnek segíteni nekünk?”
„Két okból,” suttogta, még mindig csukott szemekkel. „Először is, mert azt mondtam neki. Megpróbálhatjuk magunktól megállítani Edwardot - ha Emmett le tudná fogni, lehet, hogy képesek lennénk megállítani őt annyira, hogy meggyőzhessük, hogy még életben vagy. De nem tudunk Edward közelébe férkőzni. És ha meglátja, hogy érte jövünk, sokkal gyorsabban cselekszik majd. Átdob egy Buick-ot (autómárka—ford.) a falon vagy ilyesmi, és a Volturi azonnal leszerelné.”
„És a másik ok természetesen az az ok, amit nem mondhattam el Jaspernek. Mert ha ott vannak és a Volturi megöli Edwardot, harcolni fognak velünk Bella.” Kinyitotta szemeit és esdekelve rám nézett. „Ha lenne bármekkora esély arra, hogy győzzünk… ha lenne arra valamilyen mód, hogy mi négyen megmenthessük a bátyámat azzal, hogy harcolunk érte, talán más lenne. De nem tudjuk, és Bella, így nem veszíthetem el Jaspert.”
Rájöttem, hogy miért könyörögnek a szemei a megértésemért. Meg akarta védeni Jaspert a mi és talán Edward árán is. Megértettem és nem haragudtam rá. Bólintottam.
„De Edward nem hall téged?” Kérdeztem. „Nem tudná meg hamarabb, amint hallotta a gondolataidat, hogy élek és hogy nincs értelme ennek az egésznek?”
Nem mintha bármilyen más módon bebizonyíthatnánk neki. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy képes így viselkedni. Ennek nincs semmi értelme! Fájdalmasan tisztán emlékeztem vissza szavaira aznap a kanapén, miközben a Rómeó és Júliát néztük, ahogy egymás után megölték magukat. ’Egyáltalán nem szándékoztam tovább élni nélküled,’ mondta, mint ennek egy annyira nyilvánvaló következtetésnek kellene lennie. De az, amit az erdőben mondott, amikor elhagyott, minden előbbi szavát kitörölte– erőszakkal.
„Ha meghallgatna,” magyarázta. „De ha hiszed, ha nem, lehet gondolatban is hazudni. Ha meghaltál volna, akkor is megpróbálnám megállítani. Arra gondolnék ’életben van’ ’életben van’ ’életben van’ olyan erősen amennyire csak tudnék. Tudja jól.”
Csalódottságomban összeszorítottam a fogaimat.
„Ha lenne rá mód, hogy ezt megoldjuk nélküled Bella, nem kockáztatnám így az életed. Ez, nagyon rossz nekem.”
„Ne légy bolond! Én vagyok a legutolsó dolog, amiért aggódnod kellene,” ráztam a fejem türelmetlenül. „Mondd, mit értettél az alatt, hogy hazudni Jaspernek?”
Eleresztett egy gyászos mosolyt. „Megígértem neki, hogy kijutok, mielőtt engem is megölnének. Ez nem olyan, amit csak úgy garantálni tudok— távolról sem.” Felhúzta a szemöldökét, mintha azt parancsolná, vegyem sokkal komolyabban a veszélyt.
„Kik ezek a Volturik?” Követeltem suttogva. „Mi teszi őket sokkal veszélyesebbé, mint Te, Emmett, Rosalie és Jasper?” Nehéz volt ennél ijesztőbbet elképzelni.
Vett egy mély lélegzetet, majd hirtelen egy sötét pillantást vetett a vállam fölé. Ezzel egyidőben én is hátra fordultam, hogy lássam a férfit a folyosó melletti ülésen, ahogy gyorsan félrenéz, mintha nem hallgatna ki minket. Üzletembernek tűnt, sötét öltönyben, vonzó nyakkendővel és laptoppal a térdén. Amíg bosszúsan néztem rá, kinyitotta a gépét, és elég feltűnően feltette a fejhallgatóját.
Közelebb hajoltam Alicehez. A szája a fülemnél volt, ahogy suttogta történetet.
„Meglepődtem, hogy felismerted a nevet, ” mondta. „Hogy azonnal megértetted mit jelent – amikor mondtam, hogy Olaszországba megy. Azt hittem, hogy magyarázkodnom kell majd. Mennyit mondott el Edward?”
„Csak annyit, hogy egy régi, erős család – királyi. Hogy nem száll velük szembe senki, hacsak nem akar… meghalni,” suttogtam. Az utolsó szót nehéz volt kinyögni.
„Meg kell értened,” mondta. A hangja lassabb és sokkal kimértebb lett. „Mi, a Cullenek, több szempontból is egyedülállóbbak vagyunk, mint hinnéd. Ez… abnormális, hogy többen is együtt élünk békében. Ugyanez van Tanya családjával északon, és Carlisle elméletével, miszerint az egy helyben való tartózkodás megkönnyíti számunkra a civilizálódást, szereteten alapuló kapcsolatok kialakítását, mintsem csak a túlélésen vagy kényelmen alapulóak. Még James kis hármas csapata is szokatlanul nagy volt – és láttad, milyen könnyen elhagyta őket Laurent. A mi fajtánk általában egyedül, vagy párban barangol. Amennyire én tudom Carlisle családja a létező legnagyobb, leszámítva egyet. A Volturit.”
„Eredetileg hárman voltak: Aro, Caius és Marcus.”
„Láttam őket” mormoltam. „A képen, Carlisle dolgozószobájában.”
Alice bólintott. „Az idő múlásával két nő is csatlakozott hozzájuk és ők öten hozták létre a családot. Nem vagyok benne biztos, de gyanítom, hogy a koruk az, ami képessé teszi őket, hogy együtt éljenek békében. Mindannyian több mint háromezer évesek. De lehet, hogy a képességeik adnak nekik kivételes toleranciát. Akárcsak Edward és én, Aro és Marcus is… különleges.”
Folytatta, mielőtt kérdezhettem volna. „De lehet, hogy csak a hatalom iránti vágyuk köti össze őket. Királyi hatalom a legjobb szó rá.”
„De ha csak öten vannak…”
„Öten alkotnak egy családot,” helyesbített. „Ebbe az őreik nem számítanak bele.”
Vettem egy mély lélegzetet. „Ez… elég komolyan hangzik.”
„Oh, az is,” győzködött. „Ahogy utoljára hallottuk, kilenc állandó tagból álló testőrségük van. A többiek inkább… ideiglenesek. Változó, és sokuk szintén rendelkezik különleges képességekkel – ijesztő képességekkel. Képességekkel, amelyekhez képest, az enyém csak társasági trükknek tűnik. A Volturi képességeik, fizikumuk vagy egyéb miatt választották őket.”
Szóra nyitottam a számat, de aztán becsuktam. Nem hiszem, hogy akarom tudni, mennyire rosszak az esélyeink.
Újra bólintott, mintha pontosan tudta volna, mire gondolok. „Nem kerülnek túl sok összetűzésbe. Senki sem annyira hülye, hogy összerúgja velük a port. A saját városukban maradnak, és csak kötelességből hagyják el.”
„Kötelesség?” Csodálkoztam.
„Nem mondta Edward, hogy mit csinálnak?”
„Nem,” mondtam, és éreztem, ahogy az értetlenség kiült az arcomra.
Alice megint elnézett a fejem felett, üzletember felé és közelebb hajolt hideg ajkaival a fülemhez.
„Ez az ok, amiért királyinak hívják őket… - az uralkodó osztálynak. A millenniumot követően elvállalták azt a pozíciót, hogy érvényesítsék szabályainkat – ami tulajdonképpen a bűnösök megbüntetését jelenti. Mindenáron teljesítik ezt a kötelességet.”
A szemeim tágra nyíltak a sokktól. „Vannak szabályok?” kérdeztem szinte kiabálva.
„Shhh!”
„Nem tudott volna erről valaki hamarabb szólni?!” Suttogtam ingerülten. „Mármint én… egy akartam lenni közületek! Nem kellett volna valakinek elmagyarázni nekem a szabályokat?”
Alice kuncogott a reakciómon. „Nem annyira bonyolult, Bella. Csak egyetlen egy fő megszorítás van – és ha jobban belegondolsz, könnyen kitalálhatod magadtól is.”
Belegondoltam. „Nem, fogalmam sincs.”
Csalódottan megrázta a fejét. „Lehet, hogy túl nyilvánvaló. Titokban kell tartanunk a létezésünket.”
„Oh” motyogtam. Ez nyilvánvaló volt.
„Van értelme, és a legtöbbünknek nincs is szüksége rendfenntartásra,” folytatta. De pár évszázad után, néha egyikünk unatkozott. Vagy csak bedilizett, nem tudom. Ezért a Volturi közbelépett, még mielőtt veszélyeztethették volna őket, vagy a többieket.”
„Szóval Edward…”
„… arra készül, hogy a saját városukban gúnyolja ki őket- abban a városban, amit háromezer éve, az etruszkok korszaka óta titokban védenek. Annyira védik a várost, hogy még a vadászatot sem engedik meg a falakon belül. Valószínűleg Volterra a legbiztonságosabb város a világon – legalábbis, ami a vámpírtámadásokat illeti.”
„De azt mondtad, nem hagyják el a várost. Akkor, hogy esznek?”
„Tényleg nem hagyják el. Az élelmüket néha távolabbi környékekről hozzák be, néha eléggé messziről. Ez a dolga az őröknek, ha éppen nem az ellenszegülőket kell megsemmisíteniük. Vagy megvédeni Volterrát a leleplezéstől...”
„Az olyan helyzetektől, mint ez… mint Edwardé,” fejeztem be helyette. Hihetetlenül könnyű volt most már kimondani a nevét. Nem voltam benne biztos, hogy mi lehet a különbség. Talán az, hogy nem tervezek tovább élni nélküle, ha nem láthatom többé. Vagy, ha egyáltalán elkésünk. Megnyugtató volt tudni, hogy könnyű kiutam lenne.
„Kétlem, hogy lett volna már ehhez hasonló esetük.” Mondta halkan, undorral. „Nem sok öngyilkos vámpírt találni.”
A hang, ami kicsúszott a számon nagyon halk volt, de úgy tűnt, Alice megértette, hogy a fájdalomtól kiáltottam fel. Vékony, erős karjaival átkarolta a vállamat.
„Meg teszünk mindent, amit lehet, Bella. Még nincs vége.”
„Még nincs.” Hagytam, hadd nyugtasson, bár tudtam, hogy szerinte rosszak a kilátásaink.”És ha elszúrjuk, a Volturi elkap minket.”
Alice megmerevedett. „Ezt úgy mondod, mintha jó dolog lenne.”
Megvontam a vállam.
„Hagyd abba Bella, vagy visszafordulunk New Yorkban, és egyenesen Forks felé vesszük az irányt.”
„Mi?”
„Tudod mit? Ha elkésünk, mindent megteszek azért, hogy visszajuttassalak Charliehoz a francba is, és nem akarom, hogy balhézz. Megértetted?”
„Persze, Alice”
Kicsit hátradőlt, hogy a szembe nézhessen.”Semmi balhé.”
„Cserkész becsület” Motyogtam.
Megforgatta a szemeit.
„Hagyj egy kicsit koncentrálni, megpróbálom meglátni, mit tervez.”
Továbbra is átölelt, de a fejét hátradöntötte az ülésnek és becsukta a szemét. Szabad kezét az arcához szorította és ujjhegyeivel homlokát dörzsölve.
Hosszú ideig csodálva néztem őt. Végül teljesen mozdulatlanná vált, az arca, mint egy kőszoboré. A percek csak teltek, és ha nem ismertem volna jól, azt gondoltam volna, hogy elaludt. Nem mertem megzavarni őt, hogy megkérdezzem, mi történik.
Azt kívántam, bárcsak lenne valami biztos dolog, amire gondolhatok. Nem engedhettem meg magamnak, hogy figyelembe vegyem azokat a szörnyűségeket, amik elé nézünk, vagy annak a még borzasztóbb esélyét, ha elbukunk – nem, ha vissza akarom tartani magam attól, hogy hangosan felsikítsak.
Semmit sem tudtam előre látni. Talán, ha nagyon nagyon nagyon szerencsés lennék, valahogy képes lennék megmenteni Edwardot. De nem voltam annyira hülye, hogy arra gondoljak, hogy ha megmenteném őt, az azt jelentené, hogy vele maradhatok. Nem voltam se másabb, se különlegesebb, mint amennyire eddig. Nincs újabb oka arra, hogy most is akarjon. Látni és újra elveszíteni őt...
Küzdöttem a fájdalom ellen. Ez az ár, amit meg kell fizetnem azért, hogy megmenthessem. És megfizetem.
Egy filmet vetítettek, a szomszédom egy fejhallgatót kapott. Néha néztem a figurákat, amik a kicsi képernyőn mozogtak, de nem tudtam volna megmondani, hogy romantikus, vagy horrorrfilmnek készült.
Egy örökkévalóság után a repülőgép elkezdett leereszkedni New York cityben. Alice transzban maradt. Tétováztam, kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, csakhogy aztán újra visszahúzzam. Ez vagy egy tucatszor megtörtént, mielőtt a repülőgép rázkódva landolt a kifutón.
„Alice,” mondtam végül. „Alice, mennünk kell.”
Megérintettem a karját.
Nagyon lassan kinyitotta a szemeit, majd egy pillanatra megrázta a fejét.
„Valami új?” kérdeztem halk hangon, annak tudatában, hogy a férfi a másik oldalamon fülel.
„Nem egészen,” lehelte olyan hangon, amit alig értettem. „Egyre közelebb jut. Azon gondolkodik, hogyan kérje meg őket,” felelte.
Futnunk kellett a kapcsolódás miatt, de jó volt így—jobb volt, mintha várni kellett volna. Rögtön, amint a gép már a levegőben volt, Alice lehunyta a szemeit és visszatért ugyanabba a kábulatba, mint az előbb. Olyan türelmesen vártam, ahogy csak tudtam. Amikor megint sötét lett, kinyitottam az ablakot, hogy kibámuljak a vaksötétségbe, ami semmivel sem volt jobb, mint az árnyékolt ablak.
Hálás voltam, hogy olyan sok hónapom volt arra, hogy gyakoroljam a gondolataim irányítását. Ahelyett, hogy rémisztő lehetőségeken törjem a fejem, nem számít, Alice mit mond, nem állt szándékomban túlélni, így kisebb problémákra összpontosítottam. Mint például; mit mondok Charlienak, ha visszatérek. Ez egy elég nagy probléma volt ahhoz, hogy néhány órára lefoglaljon. És Jacob? Megígérte, hogy várni fog rám, de vajon ez az ígéret még aktuális? Vajon otthon fogom végezni, egyedül, Forksban, mindenki más nélkül? Talán nem is akartam életben maradni, nem számít, hogy mi történik.
Számomra másodpercekkel később, Alice megrázta a vállamat—nem vettem észre, hogy elaludtam.
„Bella”sziszegte, a hangja kicsit túl hangos volt az alvó emberekkel teli elsötétített kabinban.
Nem voltam zavart—olyan sokáig azért nem aludtam.
„Mi a baj?”
Alice szemei ragyogtak, a mögöttünk lévő sor olvasólámpájának tompa fényében.
„Ez nem baj.” Vadul mosolygott. „Ez jó. Tanakodtak, de úgy döntöttek, hogy nemet mondanak neki.”
„A Volturi?”motyogtam megrészegülve.
„Persze Bella, kövesd a fonalat! Látom, hogy mit fognak mondani.”
„Mondd el.”
Egy személyzeti férfi lábujjhegyen odajött hozzánk a folyosón. „Hölgyeim, szerezzek önöknek egy párnát?”A halk suttogása szinte szidalom volt a mi, viszonylag hangos beszélgetésünkhöz képest.
„Nem, köszönjük.” Alice mosolya elképesztően bájos volt, egyenesen sugárzott felé. A kísérő arckifejezése kába volt, amikor megfordult és visszabotorkált a helyére.
„Mondd el nekem”leheltem majdnem hallhatatlanul.
A fülembe suttogott. „Érdeklődnek iránta—úgy gondolják, hogy a tehetsége hasznos lehet. Fel fognak ajánlani neki egy helyet maguknál.”
„Mit fog mondani?”
„Azt még nem látom, de lefogadom, hogy igen cifra lesz.” vigyorgott újra. „Ez az első jó hír-az első törés. Kíváncsiak; nem igazán akarják őt megsemmisíteni—’pazarlás’, ezt a szót fogja Aro használni— és ez, talán elég kényszerítő erő lesz Edwardnak arra, hogy kreatív legyen. Minél hosszabban gondolkozik a tervén, annál jobb nekünk.”
Ez nem volt elég, hogy újra reménykedjek, vagy, hogy érezzem azt a megkönnyebbülést, amit ő nyilvánvalóan érzett. Még túl sokféle mód volt rá, hogy túl későn érkezzünk. És ha nem jutok át Volturi város falán, nem leszek képes megakadályozni, hogy Alice hazarángasson.
„Alice?”
„Mi az?”
„Összezavarodtam. Hogyan lehetséges az, hogy te ilyen világosan látod mindezt? Aztán máskor távoli dolgokat látsz—dolgokat, amik nem történnek meg?”
A szemei összeszűkültek. Azon töprengtem, hogyan találta ki, mire gondoltam.
„Ez világos, mert ez közvetlen és közeli, és mert nagyon koncentrálok. A távolabbi dolgok csak jönnek maguktól—azok csak sejtések, bizonytalan talánok. Plusz, az én fajtámat könnyebben látom, mint a tiédet. Edwardot még könnyebben, mert nagyon összhangban vagyok vele.”
„Engem is látsz néha,”emlékeztettem.
Megrázta a fejét. „Nem olyan tisztán.”
Sóhajtottam. „Bárcsak tényleg igazad lett volna velem kapcsolatban. Az elején, amikor először láttál dolgokat rólam, mielőtt még egyáltalán találkoztunk volna…”
„Hogy érted?”
„Láttad, hogy én is olyanná válok, mint ti.” mondtam, szinte alig artikulálva a szavakat.
Sóhajtott. „Ez akkor egy lehetőség volt.”
„Akkor,”ismételtem.
„Igazából Bella…” Habozott, aztán úgy tűnt, hogy meghozott egy döntést. „Őszintén szólva, szerintem, ez már több mint nevetséges. Azon gondolkodtam, hogy én magam foglak átváltoztatni.”
A sokktól lefagyva bámultam rá. Az elmém ellenállt a hallottaknak. Nem engedhettem meg magamnak az ilyenfajta reményeket, ha esetleg meggondolja magát.
„Megijesztettelek?” csodálkozott. „Azt hittem, ezt akarod.”
„Igen, ezt!”ziháltam. „Oh, Alice, tedd meg most! Olyan sokban segítenék neked—nem lassítanálak le. Harapj meg!”
„Shh,” figyelmeztetett. Az utaskísérő ismét felénk nézett. „Legyél ésszerű,”suttogta. „Nincs elég időnk. Holnap el kell jutnunk Volterrába. Több napig fájdalomban gyötrődnél.” Grimaszolt. „És nem hiszem, hogy a többi utas jó néven venné.”
Beleharaptam az ajkamba. „Ha nem teszed meg most, meg fogod gondolni magad.”
„Nem.” Összeráncolta a szemöldökét, szomorú kifejezéssel. „Nem hiszem, hogy meg fogom. Edward dühös lesz persze, de mit tud majd tenni ellene?
A szívverésem felgyorsult. „Egyáltalán semmit.”
Csendben felnevetett, aztán sóhajtott. „Túlságosan is bízol bennem, Bella. Én nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá. Valószínűleg az lenne a vége, hogy megöllek.”
„Vállalom a kockázatot.”
„Annyira bizarr vagy, még ember létedre is.”
„Kösz!”
„Mindenesetre ez még csak puszta feltételezés ennél a pontnál. Először is túl kell élnünk a holnapot!”
„Jó ötlet.” De legalább volt valami, ami miatt reménykedhettem, ha túléljük. Ha Alice betartja az ígéretét – és ha nem öl meg— akkor Edward követheti az őrültségeit, én meg követhetem őt. Nem hagynám, hogy nyugtalankodjon. Talán, amikor majd erős leszek és gyönyörű, akkor majd nem is akar elmenni.
„Aludj vissza!” bátorított. „Fel foglak ébreszteni, ha van valami újság.”
„Jó.” morogtam, bár biztos, hogy most már ez az alvás már veszett ügy. Alice felhúzta a lábait az ülésre, átölelte őket a karjaival és a homlokát a térdére hajtotta. Előre-hátra ringatózott, miközben összpontosított.
Pihentettem a fejemet az ülésen, miközben néztem őt, és a következő dolog amit láttam az volt, hogy lehúzza a sötétítőt az erőtlenül fényes keleti ég előtt.
„Mi történik?”motyogtam.
„Nemet mondtak neki.” mondta gyorsan. Észrevettem ugyanakkor, hogy eltűnt a lelkesedése.
A hangom a pániktól elfulladt a torkomban. „Mit fog tenni?”
„Először kaotikus volt. Én épp csak egy pillanatra láttam bevillanni, olyan gyorsan változtak a tervei.”
„Milyen tervek?” sürgettem.
„Volt egy rossz óra.” suttogta. „Úgy döntött, hogy vadászni megy.”
Rám nézett és látta az értetlenséget az arcomon.
„A városban,” magyarázta. „Nagyon közel került. Az utolsó percben gondolta meg magát.”
„Nem akarna csalódást okozni Charlisenak,” motyogtam. Nem most akart, a legvégén.
„Valószínűleg,” értett egyet.
„Elég időnk lesz?” Ahogy beszéltem, a kabinnyomás megváltozott. Éreztem, hogy a repülőgép lefelé ereszkedik.
„Nagyon remélem—ha kitart a legutóbbi döntése mellett, akkor talán.”
„Mi az?”
„Egyszerűen fogja megoldani. Csak szimplán ki fog sétálni a napra.”
Csak kisétál a napra. Ez minden.
Ez elég lesz. A kép Edward csillogó bőréről a réten—ragyogva, csillámlóan, mintha a bőre ezernyi csiszolt gyémántból készült volna—beleégett az emlékezetembe. Nincs olyan ember, aki elfelejtené, miután látta. A Volturi nem valószínű, hogy megengedi ezt. Nem, ha a városukban továbbra sem akarnak feltűnést kelteni.
Azt a csekély szürke fényt néztem, ami a nyitott ablakon át fénylett."El fogunk késni," suttogtam, a pániktól megakadt a levegő a torkomban.
Megrázta a fejét. „Most éppen a melodrámai megoldás felé hajlik. A legnagyobb közönséget akarja, ami lehetséges, így az óratorony alatti főteret fogja választani. Ott magasak a falak. Várni fog, amíg a nap a legmagasabban lesz.”
„Szóval délig van időnk?”
„Ha szerencsénk van. És ha kitart ezen döntése mellett.”
A pilóta jelentkezett a hangosbemondón, először franciául, majd angolul, hogy bejelentse a közelgő leszállást. A biztonsági öv lámpái felvillantak.
„Milyen messze van Firenzétől Volterra?”
„Attól függ, milyen gyorsan vezetsz... Bella?”
„Igen?”
Ravaszul nézett rám. „Milyen erősen ellenzed az autólopást?”



Egy csillogó sárga Porsche állt meg csikorogva egy pár centire tőlem, a hátuljára, ezüstös kézírással, a TURBO szót firkantották. Mindenki csak bámult mellettem, a zsúfolt reptéri járdán.
„Siess Bella!” kiabált türelmetlenül Alice a lehúzott utas ablakon keresztül.
Az ajtóhoz szaladtam és bevágódtam, s közben úgy éreztem, mintha fekete harisnya is lenne a fejemre húzva.
„Jesszusom Alice,” panaszkodtam. „Nem tudtál volna egy feltűnőbb autót ellopni?”
Az autó beltere fekete bőrrel borított és az ablakok sötétítettek voltak. Biztonságosabbnak érződött idebent, mint éjszaka.
Alice már szlalomozott, túl gyorsan, a repülőtér sűrű forgalmán keresztül—átcsusszant az autók közötti apró helyeken, erre én lehajoltam és ügyetlenkedve kotorásztam a biztonsági övemért.
„A legfontosabb kérdés,” javított ki. „Hogy vajon lophattam-e volna gyorsabb autót, és azt kell mondjam, hogy nem. Szerencsém volt.”
„Biztos vagyok benne, hogy nagyon kellemes lesz, az úttorlasznál.”
Dallamosan felnevetett. „Bízz bennem, Bella! Ha bárki is felállít egy úttorlaszt, az már rég mögöttünk lesz.” Aztán gázt adott, hogy bizonyítsa az igazát.
Valószínűleg inkább nézelődnöm kellett volna az ablakból, ahogy először Florence városa, aztán Toszkána tájai is homályosan elszáguldottak mellettünk. Ez volt az első utam valahova és talán az utolsó is. De Alice vezetése megijesztett, annak ellenére, hogy bízhatok benne, ha a kormány mögött ül. És túlságosan kínlódtam az aggodalomtól, hogy igazán odafigyeljek a hegyekre, a fallal körülvett városokra, melyek távolról váraknak néztek ki.
„Látsz valami mást?”
„Valami történik,” motyogta Alice. „Valamiféle fesztivál lehet. Az utcák tele vannak emberekkel és piros zászlókkal. Hányadika van ma?”
Nem voltam teljesen biztos benne. „Tizenkilencedike, talán.”
„Nos, ez ironikus. Szent Marcus napja van.”
„Ami mit is jelent?”
Sötéten kuncogott. „A város minden évben megtartja az ünnepet. A legenda szerint egy keresztény misszionárius, Marcus atya –valójában Voltun-i Marcus—1500 évvel ezelőtt elűzte az összes vámpírt Volterrából. A történet azt állítja, hogy Romániában halt mártírhalált, miközben még mindig próbálta elűzni a vámpírveszedelmet. Természetesen ez badarság—ő sohasem hagyta el ezt a várost. De néhány babona az olyan dolgokról, mint a keresztek vagy a fokhagyma onnan származik, hogy Marcus atya sikeresen használta őket. És a vámpírok nem zaklatják Volterrát, szóval kell, hogy működjenek.”
Cinikusan mosolygott. „Ez több lett, mint egy városi ünnep, és a rendőrségi erők elismerése—elvégre is Volterra egy bámulatosan biztonságos város. A rendőrök megbízhatóak.”
Rájöttem, hogy mit értett az alatt, amikor azt mondta ironikus. „Nem lesznek túl boldogok, ha Edward összekuszálja nekik a dolgokat Szent Marcus napján, ugye?”
Megrázta a fejét, zord arckifejezéssel. „Nem. Nagyon gyorsan fognak cselekedni.”
Félrenéztem, miközben küzdöttem, hogy a fogaim ne sértsék fel az alsó ajkam. Nem
lenne a legjobb ötlet most vérezni.
A nap rémisztően magasan volt a halványkék égbolton.
„Még mindig délre tervezi?” ellenőriztem.
„Igen. Úgy döntött, hogy vár. És ők várnak rá.”
„Mondd el, hogy mit kell tennem”
A kanyargó úton tartotta a szemét—A sebességmérő mutatója már a számlap legutolsó fokozatán állt.
„Neked semmit sem kell tenned! Csak látnia kell téged, mielőtt kilép a fényre. És még azelőtt kell meglátnia, mielőtt engem meglátna.”
„Hogyan fogjuk ezt megoldani?”
Ahogy Alice száguldott, úgy tűnt, mintha egy kis piros autó hátrafelé haladna.
„Annyira közelre viszlek, amennyire csak lehet, aztán te elkezdesz futni abba az irányba, amerre mutatok.”
Bólintottam.
„Próbálj meg nem elesni,”tette hozzá. „Nincs ma időnk egy agyrázkódásra.”
Felnyögtem. Ez teljesen én lennék— elrontani mindent, elpusztítani a világot egy pillanatnyi ügyetlenkedés miatt.
A nap tovább emelkedett az égen, miközben Alice versenyt futott vele. Túl világos volt, és ettől teljesen pánikba estem. Talán mégsem érzi szükségét annak, hogy délig várjon.
„Ott!” mondta hirtelen Alice és rámutatott a várvárosra a legközelebbi domb tetején.
Odanéztem, miközben egy újfajta félelem lett úrrá rajtam. Minden perc tegnap reggel óta—most egy hétnek tűnt—amikor Alice kimondta a nevét a lépcső aljánál, csak ez az egy félelem volt bennem. És most, ahogy bámultam az ősi vörösesbarnára festett falakat és tornyot, melyek megkoronázzák a meredek hegy csúcsát, egy másik érzés, egy önzőbb fajta rettegés futott át rajtam.
Feltételeztem, hogy a város nagyon szép volt. Ez teljesen megrémített engem.
„Volterra!”jelentette be Alice fakó, hűvös hangon.


20. VOLTERRA

Nekivágtunk egy meredek emelkedőnek, miközben egyre zsúfoltabb lett a forgalom az úton. Ahogy feljebb kanyarodtunk, az autók túl szorosan követték egymást, hogy Alice továbbra is őrülten szlalomozzon köztük. Lelassítottunk a dugóban, egy kis barna Peugeot mögött.
„Alice,” nyögtem. Az óra a műszerfalon mintha felgyorsult volna.
„Ez az egyetlen befelé vezető út,” próbált csillapítani, de a hangja túl feszült volt ahhoz, hogy megnyugtasson.
Az autók folytatták az araszoltást, egyszerre mindig csak egy autóhossznyival. A nap fényesen sütött, mintha máris delelne.
Az autók egyenként kúsztak a város felé. Ahogy közelebb jutottunk, láttam, hogy sokan leparkolnak az út szélén, és az emberek kiszállnak, hogy gyalog folytassák az útjukat. Először azt hittem, csak türelmetlenek— amit nagyon is könnyen megértettem. Aztán kanyarodtunk egyet, és észrevettem a teli parkolót a városfalon kívül, és a gyalogosok tömegét, amint átkelnek a városkapukon. Senkit sem engedtek autóval behajtani.
„Alice,” suttogtam sürgetően.
„Tudom,” mondta. Az arca, mint amit jégből csiszoltak.
Most, hogy már figyeltem, és elég lassan is vánszorogtunk, észrevettem, hogy nagyon fúj a szél. A kapu felé özönlő emberek a fejükre szorították a kalapjukat és kisöpörték az arcukból a hajukat. A ruháik hullámzottak körülöttük. Azt is felfedeztem, hogy a vörös szín ott van mindenütt. Vörös ingek, vörös kalapok, még vörös zászlók is lobogtak hosszú szalagként a szélben a kapuk mellett. Amíg figyeltem, egy szélroham felkapott egy ragyogó, karmazsinvörös sálat, amit egy nő a haja köré tekert. Tekergett, vonaglott felette a szélben, mintha élne. A nő felugorva utána kapott, de nem érte el, mert egy újabb fuvallat továbbsodorta, mint egy vérszínű foltot a fakó, ősi falak felé.
„Bella,” hadarta Alice halk, szenvedélyes hangon. „Nem látom, hogy az itt álló őr, hogy fog dönteni—ha nem jutunk át, akkor egyedül kell továbbmenned. Rohannod kell. Csak kérdezősködj a Palazzo dei Priori felől. Mindig haladj arra, amerre irányítanak. Nehogy eltévedj.”
„Palazzo dei Priori. Palazzo dei Priori,” ismételgettem a nevet újra és újra, és próbáltam megjegyezni.
„Vagy mondj csak óratornyot, ha beszélnek angolul. Én körbemegyek és megpróbálok találni egy félreeső helyet valahol a város mögött, ahol át tudok jutni a falon.”
Bólintottam. „Palazzo dei Priori.”
„Edward az óratorony alatt lesz, a tér északi részén. Van ott egy kis sikátor a jobb oldalon, ott áll majd az árnyékban. Fel kell hívnod magadra a figyelmét, még mielőtt ki tudna menni a napra.”
Vadul bólogattam.
Alice elérte az átkelőt. Egy férfi tengerészkék egyenruhában irányította a forgalomáradatot, elterelve az autókat a teli parkolótól. A járművek megfordultak, és most visszafelé haladtak, üres helyet keresve az út szélén. Aztán Alice-re került a sor.
Az egyenruhás férfi lazán jelzett nekünk, nem szentelt túl nagy figyelmet az autónak. Alice hirtelen felgyorsított és megkerülve az őrt a kapu felé hajtott. A férfi kiabált valamit utánunk, de a helyén maradt és eszeveszetten integetni kezdett, hogy visszatartsa a következő autót, nehogy kövesse a mi rossz példánkat.
A kapunál álló férfi ugyanolyan egyenruhát viselt, mint az előző. Ahogy megközelítettük, elhagytunk egy, a járdán összezsúfolódott turistatömeget, akik kíváncsian bámulták a törtető, feltűnő Porschét.
Az őr az út közepén állt. Alice óvatosan kanyarodott egyet az autóval, mielőtt teljesen megállt volna. A nap így az én ablakomon sütött be, míg ő árnyékban volt. Fürgén átnyúlt az ülés háta mögé és megmarkolt valamit a táskájában.
Az őr ingerült arccal kerülte meg az autót és bosszúsan megkopogtatta a vezető felőli ablakot.
Alice félig leeresztette az ablakot és a férfi viselkedése azonnal megváltozott, amint megpillantotta az arcát, a sötét ablak mögött.
„Sajnálom, ma csak turistabuszok közlekedhetnek a városban, hölgyem.” mondta a férfi angolul, erős akcentussal. Sajnálkozó volt a hangja, mintha szívesebben szolgált volna jobb hírekkel a feltűnően gyönyörű nőnek.
„Ez egy magántúra.” mondta Alice, ravaszul csábító mosollyal. Kinyújtotta a kezét az ablakon a napfénybe. Megdermedtem, csak aztán vettem észre, hogy könyékig érő testszínű kesztyűt visel. Megfogta a férfi kezét, amellyel az előbb bekopogtatott az ablakon, és behúzta azt az autóba. Beletett valamit a markába és összezárta körülötte az ujjait.
A férfi meghökkent arccal húzta vissza a kezét és rábámult a vastag köteg bankóra. A legszélső bankjegy egy ezerdolláros volt.
„Ez valami tréfa?” motyogta.
Alice mosolya vakító volt. „Csak ha viccesnek találja.”
A férfi tágra nyílt szemmel bámult rá. Izgatottan pillantottam a műszerfalon lévő órára. Ha Edward tartja magát a tervéhez, már csak öt percünk maradt.
„Egy picit sietek,” célozgatott Alice még mindig mosolyogva.
Az őr pislogott kettőt, aztán becsúsztatta a pénzt a mellénye alá. Hátralépett az ablaktól és egy intéssel továbbengedett minket. A mellettünk elhaladó emberek láthatóan nem vették észre a csöndes csereüzletet. Alice behajtott a városba és mindketten fellélegeztünk a megkönnyebbüléstől.
Az utca nagyon keskeny volt, ugyanolyan fakó fahéj színű kövekkel volt kikövezve, mint amiből a rá árnyékot vető épületeket emelték. Olyan volt, mint egy sikátor. Vörös zászlók díszítették a falakat, csak néhány méternyi távolságra csapkodtak egymástól a szélben, ami átsüvített a keskeny átjárón.
Zsúfolásig tele volt, és a gyalogosforgalom lelassította a haladásunkat.
„Csak egy kicsit tovább,” bíztatott Alice; az ajtó fogantyúját markolásztam, készen arra, hogy azonnal kivessem magam az utcára, amint szól, hogy indulhatok.
Gyors kitörésekkel és hirtelen fékezésekkel vezetett. A tömegből néhányan az öklüket rázták felénk, és mérges szavakat kiáltoztak, melyeket szerencsére nem értettem. Ráfordult egy kis útra, ami nem kocsiknak szántak, és halálra rémítette az embereket, akik a kapualjakba préselődtek, de még így is súroltuk őket. Végül találtunk egy másik utcát, ahol az épületek magasabbak voltak. Szorosan egymás mellé épültek, így a napfény egyáltalán nem érte az útburkolatot. A minden oldalfalon lobogó vörös zászlók szinte összeértek. A tömeg itt sokkal sűrűbb volt, mint bárhol máshol. Alice a fékre lépett, én pedig már azelőtt kinyitottam az ajtót, hogy az autó teljesen megállt volna.
Arrafelé mutatott, ahol az utca kiszélesedett, és egy darabka fényesség látszott. „Arra—a tér déli sarkánál vagyunk. Szaladj egyenesen keresztül az óratorony jobb oldalára. Én is találok egy kerülőutat–„
Hirtelen elakadt a lélegzete, és amikor újra megszólalt, a hangja csak suttogás volt. „Hát mindenütt ott vannak?”
Megdermedtem, de ő kilökött az autóból. „Ne törődj velük. Még van két perced. Menj, Bella, menj!” kiáltotta, miközben kimászott az autóból.
Nem maradtam ott, hogy figyeljem, amint Alice beleolvad az árnyékokba. Az ajtót sem zártam be magam után. Ellöktem egy kövér nőt az utamból és egyenesen kirohantam a térre. Leszegtem a fejem és egyáltalán nem figyeltem semmire, csak az egyenetlen kövekre a lábam alatt.
Amint kijutottam a sötét sikátorból, elvakított a ragyogó napfény, ami lesütött a főtérre, ráadásul a süvöltő szél belefújta a hajam az arcomba, a szemembe, tovább vakítva engem. Nem csoda, hogy nem láttam az emberekből álló falat, amíg bele nem futottam.
Nem volt átjáró, sehol egy rés az összepréselődött testek között. Tombolva furakodtam át közöttük, harcolva a kezekkel, melyek visszalökni próbáltak. Hallottam a mérges és fájdalmas kiáltásokat, amint átharcoltam magam a téren, de szerencsére nem értettem azt a nyelvet, amelyen szóltak hozzám. Az arcokat harag és meglepetés sötétítette el, ami vetekedett a mindenütt ott lévő vörössel. Egy szőke nő összevont szemmel nézett rám, a nyaka köré csavarodott vörös sál úgy nézett ki, mint egy óriási sebhely. Egy fiúcska, aki egy férfi vállán ült, hogy átlásson a tömegen, lemosolygott rám. Az ajkai megfeszültek a műanyag vámpírfogak fölött.
A tömeg áramlott körülöttem, megpróbált a rossz irányba téríteni. Örültem, hogy az óra jól látható, különben nem tudtam volna tartani az irányt, de mindkét mutatója a szívtelen nap felé mutatott. Bár könyörtelenül tülekedtem, tudtam, hogy már túl késő. Még félúton sem voltam, nem tudom megcsinálni. Ostoba vagyok, és lassú, és ember, és mind meg fogunk halni emiatt.
Reméltem, hogy Alice kijutott valahogy, és egy sötét, árnyékos helyről figyel engem. Talán már tudja is, hogy elbuktam, így ő hazamehet Jasperhez.
Figyeltem, hátha meghallom a mérges kiáltásokon túl az emberek meglepett zihálását, esetleg sikolyait, amint Edward a látóterükbe ér.
Hirtelen egy kis rést vettem észre az emberek között, és egy üres területet előttem. Azonnal arrafelé kezdtem nyomakodni. Amíg be nem ütöttem a sípcsontomat a falába, észre sem vettem, hogy egy széles szökőkút áll a tér közepén.
Majdnem sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől. Átvetettem a lábam a peremén és rohantam a térdmagasságú vízben, magasra fröcskölve a vizet. A napfény ellenére a szél szinte jeges volt, és a nedvesség fájdalmassá tette a hideget. A szökőkút nagyon széles volt, néhány pillanat alatt sikerült átérnem a rajta és így a tér közepén is. Nem álltam meg akkor sem, amikor elértem a peremét. Az alacsony falat ugródeszkaként használva belevetettem magam a tömegbe.
Az emberek most már sokkal készségesebben tértek ki az utamból, amint megérezték a jéghideg vizet, ami a csuromvizes ruhámból fröcskölt futás közben. Megint felpillantottam az órára.
Egy mély, dörgő harangszó visszhangzott keresztül a téren. Éreztem, ahogy megrezgeti a lábam alatt a köveket is. A gyerekek sikoltoztak és befogták a fülüket. Én is sikoltani kezdtem, miközben tovább futottam.
„Edward!” kiabáltam, de tudtam, hogy hiába. A tömeg túl hangos volt, és a hangom elakadt a megerőltetéstől. Mégsem tudtam abbahagyni a kiabálást.
Az óra megint ütött egyet. Elrohantam egy, az anyja karjában ülő gyermek mellett, akinek a haja szinte fehér volt a ragyogó napsütésben. Néhány vörös kabátot viselő magas férfi rám kiabált, amint átszáguldottam közöttük. Az óra megint ütött.
A kabátos férfiak másik oldalán volt egy kis rés a tömegben, egy hely a nézelődők között, akik céltalanul álldogáltak körülöttem. Kétségbeesve figyeltem a torony árnyékában lévő keskeny, sötét sikátort a nagy tér jobb oldalán. Nem láttam az utca szintjét, még mindig túl sok ember volt az utamban. Újabb óraütés.
Kibukkantam a tömegből, de alig láttam valamit. Mivel a tömeg már nem tarthatta vissza, a szél ismét az arcomba csapott és égette a szememet. Nem tudom, hogy ezért lábadt-e könnybe a szemem, vagy a kudarc miatt sírtam, amint az óra megint ütött egyet.
Egy négyfős kis család állt legközelebb a sikátor bejáratához. A két lány karmazsinvörös ruhát viselt, a hajukat hozzáillő szalagok fogták hátra. Az apa nem volt túl magas, úgy látszott, mintha valami világítana a válla fölött. Feléjük lódultam, miközben próbáltam átlátni a patakzó könnyeimen. Az óra megint ütött és a kisebb lány a füléhez szorította a kezét.
Az idősebb lány, aki az anyja derekáig ért, átölelte az anyja lábát és a mögöttük lévő árnyékba bámult. Amint figyeltem, meghúzta az anyja könyökét és a sötétség felé mutatott. Az óra megint ütött egyet, és már olyan közel voltam.
Elég közel, hogy halljam a kislány magas hangját. Az apa meglepetten nézett rám, ahogy átfurakodtam közöttük érdes hangon kiáltozva Edward nevét újra és újra.
Az idősebb lány kuncogott, mondott valamit az anyjának, majd ismét az árnyékok felé mutogatott türelmetlenül.
Elkanyarodtam az apa mellett, aki gyorsan elhúzta a lánykát az utamból, és a sötét hasadékba vetettem magam, amint az óra megint ütött egyet a fejem fölött.
„Edward, ne!” sikoltottam, de a hangom elveszett a dörgő harangszóban.
Most már láttam őt és azt is láttam, hogy ő nem lát engem.
Tényleg ő volt az, ezúttal nem képzelődtem. Most jöttem csak rá, hogy a hallucinációim hamisabbak voltak, mint hittem; hiszen a közelébe sem érhettek.
Edward csak néhány centire állt a sikátor bejáratától, olyan mozdulatlanul, mint egy szobor. A szemei zárva, alattuk sötétlila karikák, a karjai lazán a teste mellett, a két tenyere kifelé fordítva. Az arckifejezése nagyon békés volt, mintha egy kellemes álmot látna. Mellkasának márványszínű bőre meztelen volt – a ruhái egy kupacban voltak a lába előtt. A fény visszaverődött a tér köveiről és homályosan megcsillant a bőrén.
Sosem láttam ennél szebbet. Még futás közben is, zihálva és sikoltozva is el kellett ismernem ezt. Az utolsó hét hónap semmit sem jelentett. Azok a szavak, amiket az erdőben mondott, semmit sem jelentettek. Nem számít, ha nem akart engem. Én soha nem akarok mást, csak őt, nem számít meddig élek.
Az óra újra ütött egyet, és ő tett egy nagy lépést a fény felé.
„Ne!” sikoltottam. „Edward, nézz rám!”
Nem figyelt rám. Halványan elmosolyodott, és felemelte a lábát, hogy megtegye az utolsó lépést, amivel a napfény útjába kerül.
Egyenesen belerohantam, olyan erősen, hogy biztos elestem volna, ha nem kap el és tart meg. Elakadt a lélegzetem és hátracsuklott a fejem.
Ahogy az óra megint ütött, lassan kinyitotta sötét szemeit.
Meglepetten nézett le rám.
„Csodálatos,” mondta, gyönyörű hangja tele volt ámulattal és mintha mulatott volna valamin. „Carlisle-nek igaza volt.”
„Edward,” próbáltam lélegzethez jutni, de a hangom alig hallatszott „Vissza kell menned az árnyékba. Meg kell mozdulnod!”
Úgy állt ott, mint akit megbabonáztak. A keze puhán simogatta az arcomat. Úgy tűnt, nem is veszi észre, hogy próbálom hátrálásra kényszeríteni. Ezzel az erővel a sikátor falait is megpróbálhattam volna odébb tolni. Az óra megint ütött, de ő nem mozdult.
Nagyon furcsa volt, hiszen tudomásom szerint halálos veszélyben voltunk, mégis azonnal jobban éreztem magam. Ismét egésznek. Éreztem a szívem gyorsuló dobogását a mellkasomban, a vér újra forrón, és gyorsan áramlott az ereimben. A tüdeim teljesen megteltek a bőréből áradó édes illattól. Olyan volt, mintha sosem lett volna az a tátongó üresség a mellkasomban. Teljes voltam – nem gyógyultam még meg, de úgy éreztem, mintha sose lettek volna sebeim.
„El sem hiszem, hogy ilyen gyors volt. Semmit sem éreztem, igazán ügyesek voltak.” merengett, miközben a hajamhoz szorította az ajkait. Olyan volt a hangja, mint a méz és a bársony keveréke. „Lehed mézét kiszívta a Halál, de nincs hatalma a szépségeden.” mormolta. Felismertem Rómeó szavait, a kripta-jelenetből. Az óra elütötte az utolsót. „Ugyanolyan csodás az illatod, mint mindig,” folytatta „Lehet, hogy ez a pokol, de nem érdekel, el fogom viselni.”
„Nem haltam meg,” szakítottam félbe. „És te sem! Kérlek Edward, meg kell mozdulnunk, már nem lehetnek messze!”
Megfeszültem a karjában, míg ő döbbenten ráncolta a homlokát.
„Mi történt?” kérdezte udvariasan.
„Nem haltunk meg, legalábbis még nem! De el kell mennünk innen, mielőtt a Volturi…”
Megértés villant fel az arcán, amíg beszéltem. Mielőtt befejezhettem volna, hirtelen elrántott az árnyék szélétől, olyan könnyedén pördített meg, hogy a hátam most a téglafalhoz szorult. Az ő háta előttem volt, ahogy szembenézett valamivel a sikátorban. A karjai védelmezően széttárva előttem.
Kilestem a karja alatt, és láttam, hogy két sötét árnyék válik ki a homályból.
„Üdvözletem, uraim,” Edward hangja nyugodtnak és kellemesnek tűnt, a felszínen. „Nem hiszem, hogy igénybe veszem a szolgáltatásaikat a mai napon. Igazán nagyra értékelném azonban, ha átadnák köszönetemet a mesterüknek.”
„Folytathatnánk ezt a beszélgetést egy megfelelőbb helyen?” suttogta egy selymes hang vészjóslóan.
„Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne,” Edward hangja ezúttal erősebb volt. „Ismerem az utasításaidat Felix. Nem szegtem meg egyetlen szabályt sem.”
„Felix csupán a napfény közelségére utalt,” mondta a másik árnyék megnyugtató hangon. Mindketten füstszürke palástba burkolóztak, ami földig ért és hullámzott a szélben. „Hadd keressünk jobb fedezéket.”
„Máris követlek titeket,” mondta Edward szárazon. „Bella, miért nem mégy vissza a térre, hogy élvezd a fesztivált?”
„Nem, hozd a lányt is,” mondta az első árnyék, valahogy belefecskendezve egy sokat mondó pillantást a suttogásába.
„Nem hinném, hogy erre szükség lenne.” A kulturáltság látszata eltűnt. Edward hangja tompa és fagyos volt. Észrevétlenül áthelyezte a testsúlyát, amiből rájöttem, hogy harcolni készül.
„Ne.” tátogtam.
„Shh.” súgta vissza, hogy csak én halljam.
„Felix, ne itt,” figyelmeztette a második, értelmesebb árnyék, aztán Edwardhoz fordult. Aro csak szeretne újra beszélni veled, ha úgy döntöttél, hogy nem kényszerítesz minket arra, hogy megöljünk.
„Természetesen,” értett egyet Edward. „De a lány szabadon elmehet.”
„Attól tartok, ez nem lehetséges,” az udvarias árnyék most sajnálkozó volt. „Be kell tartanunk a szabályokat.”
„Én pedig attól tartok, hogy ebben az esetben nem tudom elfogadni Aro meghívását, Demetri.”
„Úgy is jó,” morogta Felix. A szemem közben alkalmazkodott a sötétséghez és most vettem észre, hogy Felix nagyon nagy, magas és széles vállú. A méretei Emmettére emlékeztettek.
„Aro csalódott lesz,” sóhajtott Demetri.
„Biztos vagyok abban, hogy túléli,” válaszolta Edward.
Felix és Demetri közelebb osontak a sikátor bejáratához, óvatosan szétváltak, hogy kétoldalról bekerítsék Edwardot. Beljebb akarták terelni, hogy elkerüljék a feltűnést. Bőrüket nem érte a visszatükröződő napfény, biztonságban voltak a palástjaikban.
Edward egy centit sem mozdult, feláldozta volna magát, hogy megvédjen.
Hirtelen oldalra fordította a fejét, a sötétség felé a huzatos kis utcán. Demetri és Felix is arra fordultak, válaszul valami hangra vagy mozgásra, ami túl finom volt az én érzékeimhez.
„Kérem, viselkedjetek jól nevelten,” javasolta egy dallamos hang. „Hiszen hölgyek is vannak a társaságban.”
Alice Edward mellé szökkent és látszólag lezserül álldogált. Nyoma sem látszott rajta a feszültségnek. Olyan apró és törékeny volt, ahogy gyermeki módon himbálta a karjait.
Demetri és Felix mindketten kiegyenesedtek, a palástjaik enyhén hullámzottak, ahogy egy futó szélroham beszökött az utcába. Felix arca megkeseredett. Nyilvánvalóan nem örültek a jövevénynek.
„Nem vagyunk egyedül,” emlékeztette őket újra Alice.
Demetri hátranézett a válla felett. Néhány lépésre a tér szélén a kis család a két piros ruhás kislánnyal ránk bámult. Az anya sürgetően beszélt a férjéhez, miközben minket figyelt. Elkapta a tekintetét, amikor Demetri rápillantott. A férfi pár lépést tett a tér felé és megkocogtatta az egyik vörös kabátos férfi vállát.
Demetri megrázta a fejét. „Kérlek, Edward, viselkedj ésszerűen,” mondta.
„Hát legyen,” értett egyet Edward. „Az lenne a legbölcsebb, ha most csöndben távoznánk.”
„Legalább beszéljük ezt meg egy bizalmasabb helyen,” sóhajtott fel Demetri csalódottan.
Hat piros kabátos férfi csatlakozott a családhoz, akik nyugtalan kifejezéssel figyeltek minket. Nagyon is tudatában voltam annak, hogy Edward védelmező testtartása keltette fel a figyelmüket, aki továbbra is előttem állt. Rájuk akartam kiabálni, hogy meneküljenek.
Edward összeszorított fogai között suttogott. „Nem.”
Felix elmosolyodott.
„Elég.”
Az éles, magas hang a hátunk mögül érkezett.
Kikukucskáltam Edward karja alatt és láttam, hogy egy kicsi, sötét alak közeledik felénk. A hullámzó körvonalaiból már tudtam, hogy ő is egy közülük. Ki más?
Először azt hittem, hogy egy kisfiú. A jövevény olyan apró volt, mint Alice, sima, fakóbarna haját egészen rövidre vágatta. A többiekénél sötétebb, majdnem fekete palástja volt, alatta a teste karcsú volt, és első pillantásra nem tudtam eldönteni, hogy férfi vagy nő. Az arca azonban túl szép volt ahhoz, hogy fiú legyen. Tágra nyílt szemű, telt ajkú arcához képest egy Boticelli angyal is csúfságnak tűnhetne. A fakó vörös írísz sem tudott rontani a megjelenésén.
Olyan jelentéktelen volt a mérete, hogy meglepett a feltűnése miatti reakció. Felix és Demetri azonnal megnyugodott, hátrább léptek a fenyegető pózból, hogy ismét beleolvadjanak a magas falak árnyékába.
Edward leeresztette a karjait és ő is lazább testhelyzetet vett fel, de azért, mert láthatóan legyőzték.
„Jane,” suttogta lesújtva.
Alice karba fonta a kezét a mellkasa előtt, közömbös arckifejezéssel.
„Kövessetek,” szólalt meg ismét monoton, gyerekes hangján Jane. Hátat fordított nekünk és csöndesen elsuhant a sötétségbe.
Felix önelégülten mosolyogva intett nekünk, megadva az elsőbbséget.
Alice azonnal a kislány után indult. Edward a derekam köré fonta a karját és szorosan magához húzott. A sikátor kissé lefelé lejtett és egyre keskenyebb lett. Kétségbeesett kérdésekkel a szememben néztem fel Edwardra, de ő csak megrázta a fejét. Bár nem hallottam a mögöttünk haladók lépteit, de biztos voltam benne, hogy követnek.
„Nos, Alice,” mondta Edward társalgó hangon séta közben „Feltételezem, nem kell meglepődnöm azon, hogy itt látlak téged.”
„Az én hibám volt,” válaszolta Alice ugyanolyan nyugodt hangnemben. „Az én dolgom, hogy helyrehozzam.”
„Mi történt?” Edward hangja nyugodt volt, mintha alig érdekelné a válasz. Tudtam, hogy a mögöttünk hallgatózók miatt tetteti magát.
„Ez egy hosszú történet,” Alice rám pillantott, aztán elkapta a tekintetét. „Röviden összefoglalva Bella valóban leugrott egy szikláról, de nem próbálta meg megölni magát. Az a helyzet, hogy mostanában rajong az extrém sportokért.”
Elpirultam és előre szegeztem a szememet, próbáltam felfedezni a sötét árnyat, de már nem láttam. El tudtam képzelni, hogy Edward most Alice gondolatait hallgatja arról, hogy kis híján megfulladtam, vámpírok vadásztak rám, és vérfarkasokkal barátkozom…
„Hm.” – mondta Edward röviden és hangjának nyugodt tónusa eltűnt.
Az utca elkanyarodott, de továbbra is lejtett, ezért nem vettem észre, hogy valójában zsákutca, amíg el nem értük a végét, egy ablaktalan, szürke téglafalat. Sehol sem láttam a kis vámpírt, akit Jane-nek szólítottak.
Alice egy percig sem habozott, nem is változtatott a tempóján, tovább haladt a fal felé. Aztán egy kecses mozdulattal lecsúszott egy üres lyukba az utcán.
Úgy nézett ki, mint egy kanális, amit a járda legalacsonyabb pontjába fúrtak. Nem is vettem észre, amíg Alice el nem tűnt benne, hogy a rácsa félig el van húzva. A lyuk kicsi és fekete volt.
Megtorpantam.
„Minden rendben, Bella,” súgta Edward. „Alice el fog kapni téged.”
Gyanakodva néztem a lyukat. Biztos voltam benne, hogy ha Demetri és Felix nem várakozna csöndben és önelégülten a hátunk mögött, ő menne előre.
Leguggoltam és belógattam a lábam a keskeny résen.
„Alice,” suttogtam remegő hangon.
„Itt vagyok lent, Bella,” biztatott. A hangja olyan mélyről jött, hogy egy cseppet sem éreztem magam jobban tőle.
Edward megfogta a csuklóimat – a keze olyan volt, mint a kövek télen – és leengedett a sötétségbe.
„Kész vagy?” kérdezte.
„Dobd le,” kiáltotta Alice.
Becsuktam a szemem, így nem láttam többé a sötétséget. Rémülten szorítottam össze a szemem, befogtam a számat, hogy ne sikítsak. Edward elengedett és én leestem.
A zuhanás rövid és csöndes volt. A levegő fél másodpercig suhogott mellettem és aztán megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, amint Alice karjai elkaptak.
Biztos tele leszek kék-zöld foltokkal, a karjai nagyon kemények. Talpra állított.
Félhomály volt, de nem vaksötét. A felettünk lévő lyukból bejutott egy halvány kis fénysugár és visszatükröződött a lábunk alatt lévő nedves köveken. A fény eltűnt egy pillanatra, aztán Edward lehullott, fehéren ragyogott fel mellettem. Átkarolt, magához szorított, aztán magával húzott. Mindkét karommal átöleltem a hideg derekát, miközben csetlettem-botlottam az egyenetlen, köves talajon. A helyére visszacsúszó csatornarács fémes hangja baljóslatúan visszhangzott az alagútban.
Az utcáról beszűrődő gyenge fény hamar elveszett a félhomályban. Tántorgó lépteim zaja visszhangzott a sötétségben. Úgy gondoltam, nagyon széles az alagút, de nem lehettem biztos benne. Nem hallatszott más zaj, csak az őrült szívdobogásom és a lépteim a nedves köveken. Kivéve persze a türelmetlen suttogást a hátunk mögül.
Edward szorosan tartott. Szabad kezével átnyúlt a teste előtt, megfogta az arcomat, és a hüvelykujjával körberajzolta az ajkaimat. Időnként éreztem, hogy az arcát beletemeti a hajamba. Megértettem, hogy csak ennyi jut nekünk az újraegyesülés öröméből, ezért közelebb húztam magamhoz.
Végre úgy tűnt, hogy akar engem, és ez elég volt, hogy ellensúlyozza a földalatti csatorna és a mögöttünk ólálkodó vámpírok borzalmait. Talán ez nem több, mint szimpla bűntudat—ugyanaz az érzés, ami arra kényszerítette, hogy idejöjjön meghalni, mert magát okolta az öngyilkosságomért. De éreztem, ahogy az ajkait csendesen a homlokomra nyomta és nem érdekelt milyen motivációból tette. Legalább újra vele lehetek, mielőtt meghalok. Ez jobb volt, mint egy hosszú élet nélküle.
Szerettem volna megkérdezni, hogy pontosan mi fog most történni. Elkeseredetten tudni szerettem volna, hogy hogyan fogunk meghalni, mintha a lehetőségek ismerete, valahogy könnyebbé tette volna. De nem tudtam beszélni, még suttogni sem mertem, hisz körül voltunk véve. A többiek mindent hallanak, minden lélegzetemet, minden szívdobbanásomat.
Az út a lábunk alatt továbbra is lejtett, így egyre mélyebbre vitt minket a föld gyomrába, amitől hirtelen előjött a klausztrofóbiám. Csak azért nem sikoltottam fel, mert Edward keze megnyugtatóan simogatta az arcomat.
Nem tudtam volna megmondani, hogy honnan ered a fény, de a vaksötét lassan sötétszürkére változott. Egy alacsony, boltíves csatornában voltunk. Hosszú, nedves, éjsötét nyomok futottak le a szürke köveken, mintha tintát véreztek volna.
Remegtem. Azt hittem, a félelem miatt, de amikor már a fogaim is összekoccantak, észrevettem, hogy nagyon fázom. A ruháim még mindig csuromvizesek voltak és a város alatt télies hideg volt. Edward bőre is jéghideg volt.
Ő is felfedezte ezt, épp egy időben velem, és elengedett. Már csak a kezemet fogta.
„N-n-ne,” vacogtam, és köré fontam a karomat. Nem érdekelt, ha megfagyok. Ki tudja, mennyi időnk maradt még hátra?
Hűvös kezeivel elkezdte dörzsölni a karomat, hátha kicsit felmelegszem a súrlódástól.
Keresztülrohantunk a csatornán, de csak én éreztem gyorsnak a tempót. Lassú előrehaladásom felingerelt valakit, – azt hiszem, Felixet – hallottam, hogy időnként bosszúsan felsóhajt.
A csatorna végén rács volt. A vasrudak rozsdásak voltak, de olyan vastagok, mint a karom. Egy kis ajtó, ami keskenyebb kereszteződő rudakból készült, nyitva állt előttünk. Edward behúzta a fejét, míg átmentünk rajta, aztán egy nagyobb, világosabb kőterembe érkeztünk. A rács megkondulva csapódott be mögöttünk, aztán a zár is csattant. Annyira féltem, hogy nem mertem hátranézni.
A hosszú terem másik végén egy alacsony, súlyos faajtó állt. Jól látszott, hogy milyen vastag, mert az is nyitva volt.
Ahogy beléptünk az ajtón, meglepetten néztem körül, automatikusan ellazulva. Edward viszont feszülten összeszorította az állkapcsát.

0 megjegyzés:

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster