Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. április 19., vasárnap

New Moon 6-10. fejezet

6. BARÁTOK



A motorokat nem kellett sokkal meszebb vinni, mint ahova Jacob tette őket. Billy tolószéke nem volt irányítható az egyenetlen földön, ami elválaszotta a háztól. Jacob elkezdte húzni az első motort – egy pirosat, amit végül választottam magamnak – ami azonnal darabokra hullott. Kinyitotta annyira a Rabbit utas ajtaját, hogy a föld helyett az ülésen is ülhessek. Amíg dolgozott, Jacob boldogan csacsogott, szükségesnek érezte, hogy a beszélgetést fenntartsa, és felvilágosítson engem. Felvilágosított engem a másodéves iskolai éve haladásáról, a futásról az osztályban, és a két legjobb barátjáról.
- Quil és Embry? – szóltam közbe. – Elég szokatlan nevek.
Jacob kuncogott. – Quil azt jelenti „kezem alattad”, és azt hiszem Embry-t pedig egy szappanopera sztárról nevezték el. Tudod, nem azért mondtam, mert kigúnyolnám őket.
- Jó barátok.- húztam fel a szemöldököm.Épp ekkor egy hívás visszhangzott a távolban.
- Jacob? - valaki kiabált.
- Ez Billy? - kérdeztem.
- Nem. – rázta a fejét Jacob, és látszott, hogy elpirult a barna bőre alatt. – Az ördög beszél – motyogta – és meg is fog mindjárt jelenni.
- Jake? Idekint vagy? A kiáltó hang most közelibb volt.
- Igen! – Kiálltott vissza Jacob, és sóhajtott.Vártunk egy rövid ideig, amíg két magas, sötét bőrű fiú a sarkon túl meg nem jelent.Az egyik karcsú volt, és majdnem olyan magas, mint Jacob. A haja fekete volt, hosszú és el volt választva, a bal fülénél kilógott, de a jobb szabadon maradt. Az alacsonyabb fiú, testesebb volt. A fehér pólója jól megfeszült mellkasa fölött, és vidámnak látszott a ténytől. A haja annyira rövid volt, hogy majdnem csak egy kis zümmögés.Mindkét fiú rövid ideig megállt, amikor megláttak engem. A vékony fiú serényen pislogott köztem és Jacob között, amíg az izmos fiú rajtam tartotta a szemeit, és egy lassú mosoly terült szét az arcán.
- Hé, srácok. - Jacob bátortalanul üdvözölte őket.
- Hé, Jacob. – mondta az alacsonyabbik anélkül, hogy félrenézett volna. Válaszként mosolyogtam, de az ő vigyorgása annyira huncut volt. Mikor ez történt rámkacsintott.
- Quil, Embry – ez itt a barátom Bella.
- Quil és Embry, még mindig nem tudom, ki kicsoda. - miközben egyikről a másikra néztem.
-Charlie gyereke, igaz? – kérdezett az izmosabb fiú, miközben a kezét nyújtotta.
- Igen, az. – mondtam, és remegő kezekkel ráztam kezet vele. A fogása szilárd volt; úgy nézett ki, mintha a bicepszét behajlította volna.
- Én Quil Ateara vagyok. – jelentette be, mielőtt elengedte volna a kezem.
- Örülök, hogy találkoztunk, Quil.
- Hey, Bella. Én vagyok Embry, Embry Call – valószínűleg láttad már ezt az alakot, kinn.
Embry szégyenlősen mosolygott és megrázott az egyik kezével, amelyiket ezután a dzsekije zsebébe dugta.Bólintottam. – Örülök, hogy találkoztam veled is.
- Tehát, mit csináltok srácok? – kérdezte Quil, még mindig engem nézve.
- Bella és én megszereljük ezeket a motorokat. – magyarázta Jacob pontatlanul. De a motorok varázsszavaknak tűntek. Mindkét fiú elment tanulmányozni Jacob feladatát, piszkálták művelt kérdésekkel. A szavak többsége amit használtak, szokatlan volt nekem, és elképzeltem, hogy szükségem lesz egy Y kromoszómára, hogy igazán megértsem ezeket az izgalmakat.Még mindig belemerültek a részek és darabok beszélgetésébe, amikor elhatároztam, hogy még haza kell vezetnem, mielőtt Charlie leleplezne itt. Egy sóhajtással kicsúsztam a Rabbit-ból.
Jacob utánam nézett, védekezőül. – Unatkozol, vagy mi untatunk?
- Most – és ezt nem hazudtam, nagyon élveztem ezt- milyen furcsa.- haza kell mennem vacsit főzni Charlienak.
- Oh, nos…befejezem még ezeknek a behordását ma este, aztán kigondolom, hogy mire van szükségünk ,hogy elkezdjük újjáépíteni ezeket. Mikor akarod elkezdeni a munkát újra?
- Szeretnéd, hogy visszajöjjek holnap? – Vasárnap veszélyben volt a létezésem. Soha nem volt elég házi feladat, hogy elfoglalt legyek.Quil megbökte Embry kezét és a vigyoruk megváltozott.Jacob mosolygott örömében.
– Ez nagyszerű lenne!
- Ha elkészíted a listát, akkor elmehetünk a boltba az alkatrészekért. – javasoltam. Jacob arca kicsit más lett. – Nem vagyok még mindig biztos benne, hogy elég pénzed van mindenre.
Megráztam a fejem. – Nincs ellenvetés. Én állom pénzzel a bulit. Te csak a munkáért vagy felelős és a szakvéleményért.Embry forgatta a szemeit Quilnek.
- Ez nincs így rendben. – rázta a fejét Jacob.
- Jake, ha egy szerelőnek vinném ezeket, ő hogy tudná be nekem a költségeket? – mutattam rá. - Oké, te kapod a vásárlást.
- Nem említetted a vezetési leckéket. –adtam hozzá. Quil szélesen vigyorgott Embryre és suttogott valamit, amit nem hallottam. Jacob keze megvillant és rávágott Quil fejére.
- Te itt, kifelé. – dörgött Jacob.
- Nem igazán, de elmegyek. – tiltakozott, az ajtó felé indulva. –Találkozunk holnap, Jacob.
Hamarabb, mint gondoltam volna, meghallottam Quil és Embry kórusát: „Woooo!”
Rövid ideig hallottam a verekedést majd egy tompa puffanás egy "ouch"-sal és egy hé-vel!
- Ha bármelyikőtök, csak egy lábujját is beteszi a földemre holnap… - hallottam Jacob fenyegetését.A hangja eltűnt, mire keresztülmentem a fákon. Csendben kuncogtam. A hang elérte, hogy csodálatos legyen a szemeimben. Nevettem, valóban nevettem, ott, ahol senki sem látott. Annyira súlytalannak éreztem magamat, ahogy megint nevettem, csak ez az érzés tartson sokáig. Charlie otthon ért el. Amikor besétált, éppen kivettem a sült csirkét aserpenyőből és azt egy halom papírtörlőre raktam.
- Hé, apu. - villantottam neki egy vigyorgást.
A villanás átfutott az arcán, mielőtt összeszedhette volna az arckifejezését.- Hello, kicsim. - mondta, a hangja bizonytalan volt. - Jól szórakoztál Jacobbal?
Elkezdtem az ételeket az asztalra rakni.
- Igen, jól.
- Nos, az jó. - még mindig óvatos volt. – Mit csináltatok ti ketten?
Most rajtam volt a sor, hogy óvatos legyek.
- Kíváncsi voltam a garázsára és megnéztem, min dolgozik. Tudtad, hogy újjáépít egy Volkswagent?
- Igen, rémlik, mintha mondta volna Billy.

A kikérdezés megállt akkor, amikor Charlie elkezdett rágni, de ahogy evett, tovább tanulmányozta az arcom.Vacsora után reszkettem, miközben kétszer kitakarítottam a konyhát, aztán lassan megcsináltam a házi feladatomat az előszobában, amíg Charlie egy hoki meccset nézett.Vártam, amíg tudtam, de végül Charlie említette meg a dolgot. Amikor nem válaszoltam, felállt, kinyújtózott, majd elhagyta a szobát, és lekapcsolta maga mögött a lámpát.Vonakodva követtem.Ahogy felmentem a lépcsőkőn, éreztem, hogy ez lesz utolsó rendellenes délutánom, és félelemmel töltött el, hogy ezt felváltja majd egy másik élet, amin keresztül kell mennem.Nem zsibbadtam már. Kétségkívül ez az este olyan lesz, mint az az ijesztő, utolsó volt. Lefeküdtem az ágyamra és összegömbölyödtem, mint egy labda, amit elrúgni készülnek. A szemeim becsukódtak és… a következő dolog, tudtam, hogy a következő a reggel volt. Bámultam azt a sápadt ezüstös fényt, ami keresztül sütött az ablakomon és elkábított. Ez volt az első alkalom a négy hónap alatt, amikor úgy aludtam, hogy nem álmodtam. Álmodás vagy sikoltozás. Nem tudtam volna megmondani, melyik érzés volt az erősebb – a megkönnyebbülés vagy az ütés.Feküdtem néhány percen keresztül nyugodtan az ágyamban, miközben vártam, hogy visszatérjen. Mert valaminek jönnie kell. Ha nem a fájdalom, azután a zsibbadtság. Vártam, de semmi nem történt. Pihentetettebbnek éreztem magamat, mint hosszú idő óta először.Nem bíztam benne, hogy ez az utolsó. Ez csúszós volt, bizonytalan élen egyensúlyoztam, és ez eléggé visszahúzna engem. Körbepillantottam a szobámban, hogy ezzel is gyorsan felébredjek – észrevettem, milyen furcsán nézett ki, a huzat, mintha én soha nem éltem volna itt – ijesztő volt.Kiűztem ezeket a gondolatokat a fejemből, miközben öltöztem arra a tényre összpontosítottam, hogy ma megint láthatom Jacobot. A gondolat arra késztett, hogy reményt érezzek. Talán ez ugyanaz lesz,mint tegnap. Talán nem kellene emlékeztetnem magam arra, hogy érdeklődjek és bólintsak vagy mosolyogjak a megfelelő időben, az amit mindenki mással tettem. Talán… de nem bízok ebben túl sokáig. Nem bízok benne, hogy ugyanaz lesz – túl könnyű - mint tegnap.Reggelinél Charlie szintén óvatos volt. Megpróbálta elrejteni a tüzetes vizsgálódását, miközben a szemeit a tojáson tartotta, addig gondolkodott, én pedig nem néztem.
- Mit csinálsz ma? – kérdezte, a szemei elvesztek a mandzsettája szélén lévő madzagnál, mintha nem nagyon venné figyelembe a válaszom.
- Megint Jacobbal leszek.
Bólintott anélkül, hogy felnézett volna. – Oh. – mondta.
- Baj? – úgy tettem, mintha aggódnék. – Maradhatok…
Gyorsan felpillantott, kevéske pánikkal a szemeiben. – Nem, nem! Menj csak. Harry készült átjönni, hogy megnézzünk egy meccset.
- Talán Harry, eltudná hozni Billyt.- javasoltam. A kevés tanú jobb. - Ez remek ötlet. Nem voltam benne biztos hgy a játék jó indok, hogy kirúgjon itthonról, de most úgy tűnt, tényleg izgatott volt. Amíg odament a telefonhoz, én felvettem az esőkabátom. Zsebemben a csekkfüzettel magabiztosnak éreztem magam. Ez volt az, amit sohasem használtam. Kint úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Lassabban kellet vezetnem, mint ahogy akartam; alig láttam az előttem lévő kamiontól. Végül elértem a sáros úton Jacobék házához. Mielőtt leállítottam a motort, kinyílt a bejárati ajtó és Jacob kiszalad egy hatalmas fekete esernyővel. Tartotta az ajtóm fölött, amíg kinyitottam azt.
- Charlie hívott – mondta - hogy már úton vagy. – magyarázta Jacob egy vigyorral.Könnyedén, minden parancs nélkül, az izmok az ajkam körül egy mosolyban terjedtek szét az arcomon. A meleg egy furcsa érzése, a jeges eső ellenére feltört az arcomba.
- Hello Jacob.
- Csábító ötlet volt felhívni Billyt. Felemelte a kezét egy ötösért.
Annyira magasra kellett emelkednem, hogy beleüssek a tenyerébe, hogy nevetett.
Harry csak néhány perccel később jött Billyért. Jacob elvitt körbemutatni az apró szobájába, amíg arra vártunk, hogy egyedül lehessünk.
- Tehát, hol van a Mr. Goodwrench? – kérdeztem, miközben becsukódott az ajtó Billy mögött.
Jacob előhúzott egy összehajtott papírt a zsebéből és kisimította azt. – Először a szeméttelepnél kezdjük, találhatunk dolgokat, ha szerencsénk lesz. Ez kicsit drága tud lenni. – figyelmeztettet. – Azoknak a motoroknak sok segítségre lesz szüksége, mielőtt újra futhatnának. Az arcom nem tűnt túl gondterheltnek, úgyhogy folytatta.
- Amiről beszélek, az kb. 100 dollár lesz.
Kihúztam a csekkfüzetem, és ezzel legyeztem magam. Az aggódó arcára kacsintottam. - Ez lesz a fedezetünk.
Nagyon különös nap volt ez a mai. Jól éreztem magam. Még a szeméttelepnél is, a zuhogó esőben és bokáig érő sárban. Először azon töprengetem, hogy ez csak utórengése e annak, hogy eltűnt a zsibbadság, de nem gondolom, hogy ez elegendő magyarázat lenne.
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez javarész Jacobnak köszönhető. Nem csak az, hogy mindig boldog volt, ha meglátott vagy nem figyelt a szeme sarkából, miközben arra várt, hogy tegyek valamit ami bizonyítaná, hogy őrült vagy levert vagyok. Ezek közül egyik sem volt az, ami rám vonatkozott volna.Ez maga Jacob volt. Jacob egyszerűen egy boldog ember volt, magában hordozta a boldogságot az aurájában, miközben a hozzá közel állókkal ezt megosztotta. (Mint a földet elhatároló nap, akárki bármikor a gravitációs mezőjén belül volt, Jacob melegített őket.) Ez termeszétes volt, az ő része volt. Nem csoda, hogy annyira lelkes voltam, amikor láthattam. Ráadásul amikor megjegyzést tett a műszerfalamon lévő tátongó réssel kapcsolatban, az engem nem töltött el pánikkal, mint kellett volna.
- A hifi eltört? – töprengett.
- Igen. – hazudtam.
- Ki vette ki? Sok a kár…
- Én csináltam. – vallottam be.
Nevetett. – Talán nem kellene a motorokhoz nyúlnod sokat.
- Nem probléma.
Jacob szerint szerencsések voltunk a szeméttelepnél. Nagyon izgatott lett a sokféle zsíroktól megfeketedett csavaroktól, amit talált; lenyűgözött engem, hogy megtudta mondani, hogy mik lehettek.Onnan a Checker Auto Partsba mentünk, lent Hoquiamben. A furgonomban több, mint két órát töltöttünk a kanyargó autópályán, de az idő gyorsan múlt Jacobbal. Folyton csacsogott a barátairól és az iskolájáról, és megtaláltam önmagam, ahogy kérdéseket tettem fel neki, s közben nem tetettem, hogy kíváncsian hallgattam, amit mondott.
- Folyton csak róluk mesélek. – panaszkodott, amikor épp egy hosszú történetet mesélt Quilről és a bajáról egy rangidős öreg hölggyel.
- Miért nem fordulsz be? Miért nem megyünk Forksba? Az sokkal izgalmasabb, mint La Push.

- Téves. – sóhajtottam. – Ott igazán nincs semmi. A barátaid sokkal érdekesebbek, mint az enyémek. Kedvelem a barátaid. Quil vicces.
Összeráncolta a szemöldökét. – Azt hiszem, Quil is kedvel téged.Nevettem.
– Kicsit fiatal hozzám.
Jacob szemöldökráncolása elmélyült. – Nem sokkal fiatalabb nálad. Csak egy év és néhány hónap. Volt egy olyan érzésem, hogy már nem Quilről volt szó. Világosan, beugratón tartottam a hangom.
– Biztosan, de van néhány alapvető különbség fiúk és lányok között. Te nem számolsz kutyaévekben? (Én tizenkét évvel idősebb vagyok.)
Nevetett, és a szemeit forgatta. – Oké, de ha ilyen válogatós vagy, akkor méretben szintén átlagolni kéne. Kicsi vagy, tíz év múlva lekopoghatod, hogy kész vagy.
- Öt láb négy, ez tökéletesen átlagos. – szipogtam. – Ez nem az én hibám, te vagy furcsa.
Így évődtünk egészen Hoquiamig, miközben arról vitatkoztunk, hogy hogyan is számoljuk az éveinket —én kettőt vesztettem, mert nem tudtam, hogy hogyan lehet kicserélni egy gumiabroncsot, de vissaznyertem egyet, mert én vezettem a könyvelést otthon—amíg Checkerben voltunk, Jacobnak megint koncentrálnia kellett. Megtaláltunk minden, ami a listáján volt, és Jacob magabiztosnak érezte magát, hogy ezzel a húzással sok időt megspóroltunk. Mire visszaértünk La Pushba, én huszonhárom voltam, ő harminc – határozottan megterhelő volt, hogy ennyire szakértője volt a témának. Nem felejtettem el annak az okát, hogy mit tettem. És bár jól éreztem magam, ez több volt, mint lehetséges, ott volt a nem csökkenő eredeti vágyam. Még mindig csalni akartam. Ez meggondolatlanság volt, de nem érdekelt. Vakmerő akartam lenni, olyan, aki esetleg boldogulna Forksban. Én nem akartam egy üres szerződés egyetlen őrzője lenni. Sikerült az időt eltöltenem Jacobbal és vettem egy sokkal nagyobb kávéfőzőt, mint reméltem. Billy nem jött vissza még, úgyhogy nem kellett alattomosak lennünk, miközben kiraktuk a napunk zsákmányait. Amint mindennel megvoltunk, tele volt velük a műanyag padló, Jacob szerszámosládája mellett, ő elment jobbra dolgozni, még mindig beszélve és nevetve, s ezalatt szakszerűen tördelte ujjai között a darabkákat. Jacob kézügyessége lenyűgöző volt. Úgy tűnt túl nagyok a finom feladatokhoz, de könnyedséggel és pontossággal hajtotta azokat is végre. Amíg dolgozott, majdnem bájosnak látszott. Kivéve, amikor talpon volt; akkor a magassága és lábai olyanok voltak, hogy veszélyben éreztem magam. Quil és Embry nem jöttek, úgyhogy talán a tegnapi fenyegetést komolyan vették. A nap túl gyorsan eltelt. Hamarabb sötét lett a garázs bejárata előtt, mint gondoltam volna, és azután hallottuk, ahogy Billy hív minket.Felugrottam, hogy segítsek Jacobnak eltenni a dolgokat, habozva, mert persze nem voltam benne biztos, hogy mit is kellene megfognom.
- Hagyd csak itt.- mondta. – Ma este később ezen fogok dolgozni.
- Ne felejtsd el az iskolai tanulmányaid és semmit se. – mondtam, miközben kicsit bűnösnek éreztem magam. Nem akartam, hogy bajba kerüljön. Ez csak nekem volt terv.
- Bella?
Mindkettőnk felkapta a fejét, ahogy Charlie ismerős hangja, miközben keresztülszállt a fákon, közelibbnek hangzott, mint ahogy a ház volt.
-Futás. – motyogtam. – Megyünk! – ordítottam a ház irányába.
- Gyerünk! – Jacob mosolygott, élvezte a rizikós helyzeteket. Lekapcsolta a fényt, és egy pillanatra megvakultam. Megragadta a kezem és kivonszolt a garázsból, keresztül a fákon. A lábai könnyen megtalálták az ösvényt. A keze durva és meleg volt. Az útvonal ellenére mindkettőnk lába megbotlott a sötétségben. Mindketten nevettünk, amikor megpillantottuk a házat. A nevetés nem lett mély; világos és felszínes volt, de még mindig jó volt. Én persze nem venném észre a hangjában a hisztéria gyenge célzását sem. Nem szoktam hozzá nevetéshez, de ezt jónak éreztem és ugyanakkor rossznak is. Charlie a kicsi tornác alatt állt, Billy pedig a kapualjban ült, mögöttünk.
- Hé, apu – mondtuk ugyanakkor mindketten, így újra kitört belőlünk a nevetés.Charlie nagy szemekkel bámult rám, ahogy lenézett a kezemre, amit Jacob fogott.
- Billy meghívott minket vacsorára. – mondta nekünk Charlie, szórakozott hangon.
- Van egy szuper titkos receptem a spagettiről. Nemzedékről nemzedékre öröklődik. – mondta Billy komolyan.Jacob felhorkantott. – Azt hiszem a ragu már tényleg sokáig volt.
A ház zsúfolt volt. Ott volt Harry Clearwater is, a családjával együtt- a felesége Sue, akit homályosan ismertem a Forksban töltött nyaraimból, és a két gyereke. Leah, a rangidős mint én, de egy évvel öregebb, mint én. Egzotikus szépség volt – tökéletes réz bőre, ragyogó fekete haja, a szempillái, mint a könnyű toll – és aggódó. Billy telefonján volt, amikor bejöttünk, és soha nem engedte el. Seth tizennégy volt; bálványozta Jacob minden szavát.Túl sokan voltunk a konyhaasztalnál, úgyhogy Charlie és Harry székeket hoztak ki az udvarra, és a tányérok mellett ettük a spagettit az öleinken, a Billy nyitott ajtajából való tompított fényben. Az emberek a játékról beszéltek, Harry és Charlie halászterveket készíttettek. Sue a koleszterinjéről ingerelte a férjét, sikertelenül, és próbálta megszégyeníteni őt, azzal, hogy egyen valami zöldet és leveleset. Jacob főleg nekem és Sethnek beszélt, aki mohón közbeszólt, ha úgy érezte, hogy Jacob kezd megfelejtkezni róla. Charlie engem nézett és megpróbált elégedett, de nem feltűnő szemekkel nézni.Ez hangos és néha megtévesztő volt mindenkinél, mindenki beszélt mindenki fölött, és egy nevetést félbeszakított, egy másik sokatmondóbb. Nem kellett gyakran beszélnem, de sokat mosolyogtam, és csak mert hatott rám. Nem akartam távozni.Ez Washington volt, tehát az elkerülhetetlen eső feloszlatta a partit; Billy nappalija pedig túl kicsit volt az összejövetel folytatásához. Harry hozta ide Charliet, úgyhogy mi futottunk az furgonomhoz, ami ház hátsó részében állt az úton. A napomról kérdezett, én pedig nagyjából elmondtam az igazat – azt, hogy elmentem Jacobbal alkatrészeket keresni és utána néztem, ahogy dolgozik a garázsában.
- Úgy gondolod, hogy hamarosan újra eljössz? – töprengett, miközben próbált közömbös lenni.
- Holnap iskola után. – vallottam be. –Megcsinálom a házit előtte,ne agódj.
- Biztos, mert azt muszáj lesz!– parancsolta, miközben próbálta álcázni az elégedettségét. Ideges voltam, amikor megérkeztünk a házhoz. Nem akartam felmenni. Jacob jelenlétének a melege elhalványult és a távollétében az aggodalom erősebb lett. Biztos voltam, hogy nem menekülnék el két vita nélküli békés éjszakától.Hogy halogassam a lefekvési időt, ellenőriztem az e-mailemet; volt egy új üzenet Reneetől.Írt a napjáról, egy új könyvklubról, amit a meditációs osztály után tervez, amit épp csak befejezett, a heti (subbing) a második fokban, hiányzik neki az óvónősködés. Írta azt, hogy Phil élvezi az új edző munkáját, és azt, hogy terveznek egy második mézeshetet Disney Worldbe. És észrevettem, hogy az egész dolog, amit olvastam, olyan volt, mint egy utazási bejegyzés, inkább a levél valaki másnak szólt.Bűntudat áradt keresztül rajtam, miközben ott maradt egy kényelmetlen fullánk. Valakinek a lánya vagyok.Gyorsan visszaírtam neki, miközben megjegyzéseket tettem a levele mindegyik részével kapcsolatban, önkéntesen pedig informáltam a sajátomról – leírtam a spagetti bulit Billynél és azt, hogy hogyan éreztem, miközben néztem, ahogy Jacob hasznos dolgokat épít kicsi fém darabokból - megfélemlítettem és kissé irigyé tettem. Nem csináltam olyan utalásokat a változásokra ebben a levélben, amilyeneket az elmúlt hónapokban kapott. Alig emlékeztem, hogy mit írtam neki a múlt héten, de biztos voltam benne, hogy nem volt valami fogékony. Egyre többet gondolkodtam erről, bűnösnek éreztem magam; igazából nyugtalanítanom kellett volna őt. Azután direkt sokáig fennmaradtam, miközben egyre több házi feladatot fejeztem be, ahogy azt szükséges. De egyik alvás sem pótolhatta azt az időt, amit Jacobbal töltöttem—majdnem boldog vagyok azon a sekélyes úton – az álom megmaradt a két álommentes éjszaka után. Amikor felkeltem, remegtem, a sikításom elnyomta a párna.

A homályos reggeli fény, ami beszűrődött a ködön keresztül az ablakomon, én az ágyban feküdtem nyugodtan és megpróbáltam nem remegni az álom miatt. Tegnap éjszaka óta volt egy kicsi különbség, és arra koncentráltam.A múlt éjszaka nem voltam egyedül az erdőben. Sam Uley – az ember, aki kihozott a fák közül azon az éjszakán, nem tudtam elviselni – volt ott. Ez egy furcsa, váratlan változás volt. A férfi sötét szemei meglepően barátságtalanok voltak, megteltek valami titokkal, nem látszott úgy, hogy hajlamos az osztozkodásra. Bámultam őt, ugyanolyan gyakran, ahogy őrjítően ő engem; ez kényelmetlen volt nekem, szokásos pánik fogott el, ahogy ott volt. Talán az volt, mert, amikor nem néztem közvetlenül rá, az alakja úgy tűnt remeg, és változik a periférikus látásomban. Még mindig nem csinált semmit, csak állt és nézett. Eltért attól, amikor a valóságban találkoztunk, nem ajánlotta fel a segítségét nekem.Charlie reggeli alatt engem bámult, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őt. Feltételeztem, hogy megérdemeltem ezt. Nem számítottam rá, hogy nem aggódik. Valószínűleg hetekkel ezelőtt kellett volna abbahagynia a vigyázást a zombik visszatérése előtt, és nekem éppen próbálnom kellene nem megengedi ennek, hogy zaklasson engem. Végül is én is vigyáznék, hogy ne térjen vissza. Két hosszú nap után alig lehet gyógyultnak nevezni engem. Az iskola az ellentéte volt ennek.Most hogy figyeltem, világos volt, hogy senki sem vigyázott rám itt.Emlékeztem az első napra, amikor Forks Gimnáziumba jöttem – milyen reménytelenül kívántam azt, hogy olyan szürke, és befordult legyek, hogy beleolvadjak a járda nedves betonjába, mint egy túlméretezett kaméleon. Úgy tűnt, egy évvel később megkaptam a kívánságom.Olyan volt, mintha ott se lennék. Még a tanáraim szemei is elsiklottak fölöttem, ha nem voltam ott. Egész reggel ezen gondolkoztam, miközben még egyszer hallottam az emberek hangját körülöttem. Próbáltam felfogni valamit, abból ami ment, de a beszélgetések annyira összefüggéstelenek voltak, hogy feladtam. Jessica nem nézett fel, amikor leültem mellé számtanon.
-Hé, Jess - mondtam tettetett nemtörődömséggel. – Milyen volt a hétvégéd?
Gyanús szemekkel nézett rám. Még mindig dühös lehetne? Vagy túl türelmetlen volt beszélgetni egy őrült személlyel?
- Szuper – mondta, miközben visszafordult a könyvéhez.
- Az jó – motyogtam.
A rideg bánásmódjában és beszédében úgy tűnt, hogy van egy kis igazság. Éreztem a padlónyílásokból fújó meleg levegőt, de még mindig túlságosan fáztam. Levettem a dzsekit a székem hátáról és felvettem azt megint.A negyedik órámról későn engedtek ki, és ebédlőasztal, aminél mindig ültem már tele volt, mire megérkeztem. Mike volt ott, Jessica és Angela, Conner, Tyler, Eric és Lauren. Katie Marshall, egy vörösfejű fiú, aki a sarkunkon élt, Erickel ült, és Austin Marks – az idősebb testvére, annak, akitől a motorokat vettem- volt mellette. Azon töprengtem, hogy mióta ültek itt, képtelen voltam visszaemlékezni, hogy az első nap óta vagy valami rendszeres szokás volt. Kezdtem bosszús lenni. Lehet hogy úgy bevoltam csomagolva úgy, mint egy mogyoró a héjába, az utolsó szemeszteren keresztül.
Senki nem nézett fel, amikor leültem Mike mellé, bár a szék csikorgóan visított a
linóleumon ahogy hátrahúztam azt. Megpróbáltam utolérni a beszélgetést.
Mike és Conner sportokról beszéltek, úgyhogy egy az egyben feladtam.
-Ben hol van ma? – kérdezte Lauren Angelát. Új erőre kaptam, érdekelt a téma. Azon töprengtem, hogy ez azt jelenti e, hogy Angela és Ben együtt voltak még.
Alig ismertem rá Laurenre. Levágatta selymes, lenszőke haját teljesen – most annyira rövidre vágott volt, mint egy fiúnak. Micsoda szokatlan dolgot csinált. Kívántam, hogy mielőbb megtudjam ennek az okát. Olyan rágógumit evett, ami aztán így beleragadt? Eladta? Az emberek egy gonosz csoportja a tornaterem mögött elfogta és megskalpolta? Eldöntöttem, hogy nem volt tisztességes a korábbi véleményem által, most elítélnem őt.Mindent, amit megtudtam ezek után, egy felmentette eddigi ridegsége alól.
- Ben gyomorinfluenzát kapott. – mondta Angela csendes, nyugodt hangon. – Remélhetőleg ez csak egy huszonnégy órás dolog. Nagyon beteg volt a múlt éjszaka.
Angela is megváltoztatta a haját. Megnövesztette.
- Mit csináltatok a hétvégén ti ketten? – kérdezte Jessica, miközben úgy hangzott, hogy a válasz egyáltalán nem érdekli. Lemertem volna fogadni, hogy ez csak megnyitotta volna a saját sztorijait. Azon töprengtem, hogy beszélne e Port Angelesről két székre tőlem? Annyira láthatatlan voltam, hogy senki sem érezte volna kényelmetlenül magát, hogy kibeszéljen engem, miközben itt ültem?
- Szombaton piknikezni készültünk voltaképpen, de… megváltoztattuk a terveinket. – mondta Angela. Volt egy él a hangjában, ami felkeltette az érdeklődésem.Jesst nem annyira érdekelte. – Ez nem jó. – mondta, és már fogott bele a saját mondókájába. De nem csak én voltam az, aki felfigyelt rá.
- Mi történt? – kérdezte különösképpen Lauren.
- Nos, - kezdte Angela, kissé habozott, bár ő egyénként is mindig zárkózott volt, - északra vezettünk, már majdnem ott voltunk – egy jó mérföldre. De amikor félúton voltunk… megláttunk valamit.
- Láttatok valamit? Mit? – Lauren sápadt szemöldökei összetartottak. Még Jess is úgy tűnt, hogy most hallgat.
- Nem tudom. – mondta Angela. – Úgy gondoljuk, hogy ez egy medve volt. Fekete volt egyébként, de… túl nagynak tűnt.
Lauren felhorkant. – Nem hiszek neked! – a szemei gúnyolódóak lettek, és eldöntöttem,
nincs szükségem még egy esélyt adnom neki. Nyilvánvalóan a személyisége nem változott meg úgy, mint a haja. – Tyler is megpróbálta beadni nekem, a múlt héten.
- Ti nem láthattatok egy medvét sem a bezárt üdülőhelyen. – mondta Jessica, Lauren mellett kiállva.
- Igazán? - tiltakozott csendes hangon Angela, miközben lenézett az asztalra. – Mi láttuk azt.
Lauren kuncogott. Mike még mindig Connerrel beszélgetett, így nem figyelt a lányokra.
- nem, igaza van. – hajítottam oda türelmetlenül. – Dolgozott nálunk épp szombaton egy túrázó, aki szintén látta a medvét, mint Angela.Azt mondta hatalmas volt és fekete és csak éppen a városon kívül volt, nemde Mike?
Egy pillanatra csönd lett. Minden szempár az asztalnál felém fordult. Az új lány, Katie, szája tátva maradt, mintha épp szemtanúja lett volna egy robbanásnak. Senki nem mozgott.
- Mike? – motyogtam. – Emlékszel a fickóra a medvesztorival?
- P-persze. –dadogta Mike egy másodperccel később. Nem tudtam miért néz rám olyan furcsán. Ő beszélt munka közben nem én? Én? Gondoltam tehát…Mike magához tért.
- Igen volt egy fickó, aki azt mondta, hogy látott egy hatalmas fekete medvét jobbra a várostól – nagyobbat, mint egy grizzly – erősítette meg.
- Hmph. – Lauren visszafordult Jessicához, és témát váltott.
- Hallottatok az Usc-ről? - kérdezte.
Mindenki más Mike-ot és Angelát kivéve szintén félrenézett. Angela próbaképpen rám mosolygott, és siettem, hogy visszaküldjek egy mosolyt.
- Szóval mit csináltál ezen a hétvégén Bella? – kérdezte kíváncsian, de óvatosan Mike.
Mindenki, de Lauren is visszafordult, várva a válaszomra.
- Péntek este, Jessica és én elmentünk egy filmre Port Angelesba. És ezután a szombat délutánt és a vasárnap jó részét La Pushban töltöttem. A szemek Jessica és köztem cikáztak. Jess idegesnek tűnt. Azon töprengtem, hogy nem akarta e, hogy megtudja valaki, vagy ő akarta elmesélni a történetet.
- Milyen filmet láttatok? – kérdezte Mike, mosolyogva.
- Halott vég – egy zombis film. Bátorkodva vigyorogtam. - Hallottam, hogy az ijesztő volt. Nem gondolod? - Mike lelkes volt, hogy folytatta a beszélgetést.
- Bellának a végén távoznia kellett, őt annyira kiborította. - Jessica közbeszólt egy ravasz mosollyal.Bólintottam miközben megpróbáltam úgy tűnni, mintha zavarban lennék.
- Ez elég ijesztő volt.
Mike nem hagyta abba a kérdéseket, addig amíg az ebédnek vége nem lett. Fokozatosan a többiek visszatértek beszélgetéseikhez, bár még mindig sokat rám néztek. Angela javarészt Mike-nak és nekem beszélt, és amikor felkeltem, hogy kivigyem a tálcámat, követett.
- Kösz. – mondta halkan, amikor távol voltunk az asztaltól.
-Mit?
- Felszólaltál, kiálltál értem.
- Nincs mit.
Aggodalommal rám nézett, de nem támadón. – Rendben vagy?
Ez az, amiért Jessicát választottam Angela helyett – gondoltam, Angelát mindig jobban kedveltem –a csajos estéhez…. Angela túl figyelmes volt.
- Nem teljesen. –vallottam be. – De kicsit jobban.
- Boldog vagyok. – mondta. – Hiányoztál.
Lauren és Jessica ekkor mögénk érkeztek, és hallottam, ahogy Lauren hangosan suttogja,„Oh, örülünk, hogy Bella visszajött”.
Angela megforgatta a szemeit rájuk, és bátorítón rám mosolygott.
Sóhajtottam, újra elkezdődött minden.
-Mi a mai dátum? – töprengtem hirtelen.
-Január tizenkilencedike.
-Hmm.
-Mi van? – kérdezett Angela.
-Tegnap volt egy évvel ezelőtt az első napom itt. – merengtem.
-Semmi nem változott. –motyogta Angela, miközben Lauren és Jessica után nézett.
-Tudom, egyetértek azzal, hogy minden ugyanolyan.



7. MEGISMÉTLŐDÉS



Nem voltam biztos benne, hogy mi a fenét csinálok itt.Próbálom visszahúzni magam a zombi kábulatból? Netán mazoista lettem – felfejlődtem a kínzás megízleléséhez? Egyenesen La Pushba kellett volna mennem. Sokkal, de sokkal egészségesebbnek érzem magam Jacob mellett. És egyáltalán nem egészséges az amit most csinálok.De tovább vezettem, lassan lefele az elburjázott úton a fák között kanyarogva, amelyek úgy néztek ki, mint egy boltív, mint egy zöld, élő alagút. A kezem remegett, ezért megszorítottam a kormányt.Tudtam, hogy az ok egy része, amiért ezt csinálom a rémálom volt; most mikor teljesen éber vagyok az álom értéktelensége az idegeimre ment.Volt valami, amit kerestem. Elérhetetlen és lehetetlen, elhanyagolt és megőrjítő… de ott volt ő, valahol. Hinnem kellett benne.A másik rész a furcsa megismétlődés érzete volt, amit az iskolában éreztem ma, az időpont egybeesése. Az érzés amelyet újra átéltem – talán az első napom emléke elmúlna, ha tényleg a leghétköznapibb ember lettem volna a büfében azon a délutánon.A szavak átfutottak a fejemen, hangtalanul, mintha olvasnám őket, ahelyett, hogy hallanám, hogy kimondják:
„Olyan lesz, mintha sose léteztem volna.”
Hazudtam magamnak amiért az idejövetelem okát csak két részre osztottam. Nem akartam beismerni a legerősebb motivációmat. Mert az gondolatban hangtalan volt.Az igazság az volt, hogy újra hallani akartam a hangját, hogy olyan legyen, mint az a furcsa képzelődésem péntek este. Abban a pillanatban, amikor a hangja előjött valahonnan belőlem, de nem a tudatos emlékeimből, amikor a hangja sokkal tökéletesebb és simább volt, mint az emlékeim egy halovány visszhangja, amelyek rendszeresen képződtek bennem, képes voltam fájdalom nélkül emlékezni. Nem tartott sokáig és a fájdalom utolért.De az értékes pillanatok, amikor újra hallhattam őt ellenállhatatlan csalétek volt számomra. Találnom kellett valamit, amivel megismételhetem ezt az élményt vagy talán az epizód jobb szó lenne.Abban reménykedtem, hogy a Déja vu érzés a kulcs. Ezért megyek el a házához, arra a helyre, ahol a balsorsú születésnapom óta nem jártam, szóval több hónapja.A vastag, majdnem dzsungelszerű növényzet lassan kúszott az ablakom felé. Az autóút folyton-folyvást kanyargott. Egyre gyorsabban mentem és kezdtem ideges lenni. Mióta vezetek? Nem kellett volna már rég elérnem a házat? Az autóutat annyira benőtte a gaz, hogy egyáltalán nem látszott ismerősnek.
Mi van ha nem találom meg? Megborzongtam. Mi van ha egyáltalán nincs semmilyen megfogható bizonyíték?Aztán ott volt a fák közötti szünet, amit kerestem, csak régen sokkal jobban ki volt hangsúlyozva. A növényvilág itt nem várt túl sokat, hogy visszavegye a földet, amit védtelenül hagytak. A magas páfrányok beszivárogtak a ház körüli rétre, hozzányomódva a cédrusfák törzséhez, sőt még a széles tornáchoz is. Úgy nézett ki, mintha a derékmagasságig érő pázsit zöld, tollszerű hullámokban áradna.És ott volt a ház, de ez nem ugyanaz a ház volt. Igaz kívülről semmi sem változott meg, az üresség csakúgy sikoltott a tiszta ablakokon át. Hátborzongató volt. Most először - mióta láttam ezt a csodálatos házat - éreztem azt, hogy tényleg úgy néz ki, mintha vámpírok törzshelye lenne. Rátapostam a fékre és félrenéztem. Féltem továbbmenni. De nem történt semmi. Nem volt hang a fejemben.
Így hát hagytam, hogy a motor továbbjárjon és kiugrottam a páfrányrengetegbe. Talán, mint péntek este, ha előre sétálok…Lassan elértem a kietlen, üres homlokzati részét a háznak, a teherautóm megnyugtatóan zúgott mögöttem. Amint elértem a tornác lépcsőjét, megálltam, mert semmi sem volt ott. Semmi a jelenlétük érzetéből… az ő jelenlétéből. A ház szilárdan állt itt, de ez nem sokat jelentett. Szilárd valósága nem ellensúlyozná a rémálmaim értéktelenségét.Nem mentem közelebb. Nem akartam benézni az ablakokon. Nem voltam biztos benne, hogy mit lenne nehezebb látni. Ha a szobák üresek lennének és padlótól a mennyezetig visszhangoznának, az valószínűleg fájna. Mint a nagymamám temetésén, amikor anyukám ragaszkodott ahhoz, hogy kint maradjak a ravatal alatt. Azt mondta, hogy nem szükséges így látnom a nagyit, inkább emlékezzek rá úgy, amikor még élt.De nem lenne rosszabb, ha nem lenne semmi változás? Ha a kanapék ugyanúgy állnának, mint ahogy legutoljára láttam őket, a festmények a falon – még mozdulatlanabbanul – a zongora az emelvényen? Csak másodpercekbe tellene, hogy a ház eltűnjön mindennel együtt, hogy lássam, hogy már nincs semmilyen fizikai tulajdonuk, ami egyáltalán idekötné őket. Hogy minden megmaradt, érintetlenül és elhagyatottan, utánuk. Csak úgy, mint én.Hátat fordítottam a tátongó ürességnek és a teherautómhoz siettem. Majdnem futottam. Aggódtam amiért el kell mennem, amiért vissza kell térnem az emberek világába. Iszonyatosan üresnek éreztem magam és látni akartam Jacobot. Talán egy újfajta betegség bujkál bennem, egy másik szenvedély, mint amilyen a zsibbadtság volt azelőtt. Olyan gyorsan vezettem, amilyen gyorsan tudtam, amennyire a kocsi engedte. Jacob már várt rám. A mellkasom egyből megnyugodott, amint megláttam, a légzés is sokkal egyszerűbb lett.
-Hé, Bella! – kiáltotta.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam. – Hé, Jacob! – intettem Billy felé, aki az ablakon nézett ki. -Menjünk dolgozni! – mondta Jacob halk, de annál buzgóbb hangon. Valahogy képes voltam nevetni. - Komolyan nincs még eleged belőlem? – kíváncsiskodtam. Valószínűleg már kezdi megkérdezni magától, hogy mennyire egy kétségbeesett társaság vagyok a számára.

Jacob mutatta az utat a ház körül a garázsa felé.
-Nem. Még nem
-Kérlek majd tudasd velem ha már kezdek az idegeidre menni. Nem akarok a terhedre lenni.
-Oké – nevetett – Bár, nem tartanám vissza emiatt a lélegzetedet.
Amikor besétáltam a garázsba sokkot kaptam a piros bicikli látványától, ahogy ott állt és sokkal inkább hasonlított egy motorbiciklihez, mint egy rakás fémhalmazhoz.
-Jake, csodálatos vagy! - sóhajtottam.
Megint nevetett. – Kicsit megszállottá válok ha egy új projektbe kezdek. – vonta meg a vállát – Ha lenne egy kis eszem kicsit húznám is az időt.
-Mért?
Lenézett, jó sokáig szünetet tartva és úgy tűnt, mintha nem hallotta meg volna a kérdésemet. Végül megkérdezte: - Bella, ha azt mondtam volna, hogy nem tudom megszerelni ezeket a bicikliket, mit mondtál volna?
Én sem válaszoltam egyből és fel is nézett, hogy lássa a reakciómat.
-Azt mondtam volna, hogy… kár, de fogadni mernék, hogy kitaláltunk volna valami mást, hogy mit csináljunk. Ha igazán kétségbeesnénk csinálhattunk volna házi feladatot is.
Jacob elmosolyodott és a vállai lenyugodtak. Leült a motor mellé és felvett egy csavarkulcsot. – Szóval azt mondod, hogyha végzek akkor azután is jönni fogsz?
-Hát erre gondoltál? – ráztam meg a fejem – Azt hittem azért kérded, mert hasznot húzok az alulértékelt gépész szakértelmedből. De mindaddig amíg megengeded itt leszek.
-Abban reménykedsz, hogy láthatod Quilt? – csipkelődött.
-Most megfogtál.
Kuncogott. – Te tényleg szeretsz velem lenni? – kérdezte csodálkozva.
-Nagyon, nagyon. És majd bebizonyítom. Holnap dolgoznom kell, de szerdán csinálhatnánk valami nemszerelőset.
-Mint például?
-Nincs ötletem. Elmehetnénk hozzánk, nehogy kísértésbe ess a megszállottságod miatt. Hozhatnád az iskolás dolgaidat – te is le vagy maradva, csakúgy mint én.
-A házi feladat jó ötlet. – grimaszolt és azon töprengtem, hogy mennyit nem csinált meg, azért mert velem van.
-Igen – helyeseltem – alkalmanként felelősségteljesnek is kell lenni, vagy Billy és Charlie nem lesznek olyan engedékenyek ezzel kapcsolatban. - olyan mozdulatot tettem, amely kettejüket egységesnek mutatja. Tetszett neki – nevetett.
-Házi feladat egyszer a héten? – javasolta
-Talán jobban járnánk, ha kétszer lenne. – ajánlottam, arra a halom leckére gondolva, amelyek mára kijelöltem magamnak.Mélyet sóhajtott. Aztán a szerszámosládája felé nyúlt egy papír zöldséges táskáért. Két palack szódát húzott elő belőle, kinyitotta az egyiket és átadta nekem. Kibontotta a másikat is és ünnepélyesen a magasba emelte.
-A felelősségre! – mondta – Hetente kétszer.
-És a köztük lévő napok vakmerőségére. – hangoztattam.
Vigyorgott, majd koccintottunk.

* * *

Később értem haza, mint terveztem és Charlie addigra már rendelt magának egy pizzát, ahelyett, hogy megvárt volna. Nem hagyta, hogy bocsánatot kérjek.
-Nem érdekes – biztosított róla - Amúgy is rászolgáltál már egy kis szünetre a főzések után.
Tudtam, hogy csak meg van könnyebbülve, amiért még mindig normális emberként viselkedem és nem akarta felbolygatni az egészet.
Mielőtt nekiálltam volna a házi feladatnak megnéztem az e-mailjeimet és volt köztük egy hosszú Reneétől. Mindenről ömlengett, amit csak a tudomására hoztam ezért egy másik kimerítő leírást küldtem neki a mai napról. Mindenről, kivéve a motorbicikliktől. Még a mindig boldog és szerencsés Renée is felriadna erre.Kedden az iskolában megvoltak a jó és a rossz pillanatok egyaránt. Úgy tűnt Mark és Angela tárt karokkal fogad vissza – kedvesen átsiklottak azon a pár hónapos aberáns viselkedésen. Jess már sokkal inkább ellenállóbb volt. Azon tűnődtem, hogy írásos bocsánatkérést nyújtsak-e be neki a Port Angelas-i incides miatt.
Mike lelkesen beszélgetett a munkáról. Olyan volt, mintha a félév értékes beszélgetéseit elraktározta volna és most mindent kiadott magából. Rájöttem, hogy képes vagyok mosolyogni és nevetni vele, bár ez nem volt olyan könnyed, mint Jacobbal. Elég ártatlannak látszott, amíg abba nem kell hagynia az idő miatt. Mike becsukta az ablakot én meg összehajtottam a mellényem és a pult alá raktam.
-Vicces lesz a ma este. – mondta Mike boldogan.
-Igen – értettem vele egyet, bár inkább töltöttem volna a délutánomat a garázsban.
-Kár, hogy olyan hamar el kellett menned a moziból előző héten.
Kicsit összezavart a gondolatmenete. Vállat vontam. – Azt hiszem egy kicsit gyengék az idegeim.
-Amire én gondolok az az, hogy talán egy jobb filmet kellene megnézned, valami olyat, amit te is élvezel. – magyarázta.
-Ó – suttogtam, még mindig zavartan.
-Például ezen a pénteken. Velem. Elmehetnénk megnézni valamit, ami nem annyira félelmetes.Az ajkamba haraptam.Nem akartam összekavarni a dolgokat Mike-kal, nem most amikor ő az egyike azoknak az embereknek, akik készek megbocsátani nekem amiért bolond voltam. De ez már megint nagyon ismerős volt. Mint előző évben, ami nem történt meg. Remélem Jess elnézi ezt nekem.
- Mint egy randi? – kérdeztem. Az őszinteség volt a legjobb dolog, amit tehettem ebben a helyzetben. Hogy letudjam.Feldolgozta a hangom.
– Ha akarod. De nem kell annak lennie.
-Nem randizom. - mondtam lassan, felismerve mennyire igaz ez. Az egész világ lehetetlenül messzinek tűnt.
-Mint barátok? – tanácsolta. A tiszta, kék szemei most nem voltak annyira buzgóak. Remélem, hogy komolyan gondolta azt, hogy csak barátok legyünk.
-Jó lenne. De ezen a pénteken nem érek rá. Akkor talán a következő héten?
-Mit csinálsz? – kérdezte kevésbé mellékesen, mintahogyan akarta, hogy hangozzon.
-Házi feladatot. Egy… tanulós összejövetelt terveztem egy barátommal.
-Ó, Oké. Talán a következő héten.
Elsétált velem a kocsimig, de sokkal kevésbé áradozott, mint előtte. Tisztára az első hónapomra emlékeztetett, amit Forksban töltöttem. Tettem egy kört és most minden olyan, mint volt, mint a visszhang – egy üres visszhang, érdeklődéstől mentesen.Következő éjjel Charlie egyáltalán nem tűnt meglepődve, amikor Jacobot és engem a nappaliban talált szétterpeszkedve a könyvek gyűrűjében, úgyhogy szerintem ő és Billy biztos megbeszélték már ezt a hátunk mögött.
-Hello srácok – mondta, szemével a konyhát pásztázva. A lasagna illata, amelyet délután készítettem - míg Jacob figyelt és néha belekóstolt – a hallba áramlott és kezdtem jól érezni magam, mert így próbáltam vezekelni a pizzák miatt. Jacob vacsoráig maradt és vitt egy tányérral Billynek is. Vonakodva hozzáadott még egy évet az átruházható éveimhez, mert jól főzök.Pénteken a garázsban voltunk és szombaton Newtonék műszaka után megint házit írtunk. Charlie elég biztosnak érezte a józanságomat ezért egész nap Harryvel pecáztak. Mikor hazatért mindketten elkészültünk – sokkal bölcsebbnek és érettebbek lettünk –
Monster Garage-t néztük a Discovery Channelen. Jobb, ha megyek – sóhajtott Jacob – Később van, mint gondoltam.
-Jól van – morogtam – Hazaviszlek.Nevetett a vonakodó válaszom hallatán – úgy látszott tetszett neki.
-Holnap vissza a munkához. – mondtam mikor már elég biztonságban voltunk a kocsiban – Mit szeretnél mikor jöjjek?A válasz mosolyában volt valami megmagyarázhatatlan izgatottság.
- Előtte felhívlak, jó?
- Rendben. – mondtam azon gondolkozva, hogy vajon mit akarhatott ezzel.Szélesen mosolygott.
Másnap reggel kitakarítottam a házat – Jacob hívását vártam és próbáltam megszabadulni a legutóbbi rémálmomtól. A szín megváltozott. Múlt éjjel páfrányok széles tengerében sétáltam hatalmas bürök fákkal tűzdelve. Nem volt semmi más ott és én eltévedtem, céltalanul és egyedül bolyongtam a semmi után kutatva. Meg akartam rúgni magamat, azért a hülye réti kirándulásomért előző hétről. Kisöpörtem az álmot a tudatos elmémből, abban reménykedve, hogy ott marad valahol és nem szökik meg újra.Charlie kint volt, épp a cirkálóját mosta, ezért amikor megcsörrent a telefon eldobtam a WC kefét és leszaladtam a földszintre, hogy felvegyem.
-Halló? – kérdeztem lélekszakadtan.
-Bella – mondta Jacob, furcsa, formális hangnemben.
-Hé, Jake.
-Azt hiszem, hogy… randink lesz. – mondta és a hangja teli volt jelentősséggel.
Egy percig tartott, mire rájöttem. – Elkészültek? Nem hiszem el! – Micsoda nagyszerű időzítés. Szükségem volt valamire, ami távol tart a rémálmoktól és a semmittevéstől
-Igen. Működnek, meg minden.
-Jacob kétség kívül te vagy a legtehetségesebb és legbámulatosabb ember, akit ismerek. Ezért kapsz 10 évet!
-Király! Most már középkorú vagyok.
Nevettem. – Úton vagyok én is felfele!
Bedobáltam a takarító eszközöket a fürdőszoba pult alá és felvettem a kabátom.
-Meglátogatod Jaket. – mondta Charlie, mikor elhaladtam mellette. Nem igazán volt kérdés.
-Aha – válaszoltam, miközben beugrottam a kocsimba.
-Az állomáson leszek később. – kiáltotta utánam.
-Oké. – szóltam vissza, elfordítva a kulcsot.
Charlie mondott még valamit, de nem hallottam tisztán a motor zúgása miatt. Valahogy úgy hangzott, mint „Ég a ház?”
A Black ház mellé parkoltam le a kocsival, közel a fákhoz, hogy könnyebb legyen a bicikliket kicsempészni. Mikor kiszálltam egy színes folt kapta el a tekintetem – két kifényesített motorkerékpár, egy piros és egy fekete volt elrejtve a lucfenyő alá láthatatlanul a házból. Jacob elkészült.Mindkét kormányra kék masni volt kötve. Elnevettem magam, mire Jacob kiszaladt a házból.
-Kész vagy? – kérdezte halkan ragyogó szemekkel.Átpillantottam a válla fölött és semmilyen jel nem mutatott Billy jelenlétére.
-Aha – mondtam, de én egyáltalán nem voltam annyira izgatott, mint amilyen előtte voltam; megpróbáltam elképzelni magam a motorbiciklin.Jacob könnyen felpakolta a bicikliket a teherautóm hátuljára, óvatosan az oldalukra fordítva őket, hogy el ne dőljenek.
-Menjünk! – mondta és a hangja az izgalomtól sokkal hangosabb volt, mint általában.
– Tudok egy tökéletes helyet – senki sem fog rajtakapni minket.
A város déli kijárata felé mentünk. A piszkos út ide-oda kanyargott az erdőben – néha nem is volt más csak fák, aztán hirtelen ott volt a Csendes-óceán lélegzetelállító látványa, ameddig a szem ellátott, sötétszürkén a felhők alatt. A part felett mentünk, a sziklák tetején, ami a partot szegélyezte és a látvány a végtelenségig húzódott.Lassan vezettem, így biztonságosan ki tudtam nézni az óceánra, amikor az út közelebb vitt a sziklák széléhez. Jacob arról beszélt, hogy hogyan fejezte be a bicikliket, de a leírása túl sok technikai részletet tartalmazott ezért nem igazán figyeltem.Ekkor négy alakot vettem észre, akik a sziklás szegélynél álltak, túl közel a szakadékhoz. Nem tudtam megmondani a távolság miatt, hogy mennyi idősek lehettek, de mindannyian férfiaknak néztek ki. A hideg ellenére úgy tűnt, mintha csak shortban lennének.Ahogy tovább figyeltem őket a legmagasabbik közülük közelebb lépett a széléhez. Automatikusan lelassítottam, a lábam hezitált a fékpedál felett.És aztán levetette magát.
-Ne! – kiáltottam rátaposva a fékre.
-Mi van? – kiáltott vissza Jacob.
-Az a fiú – épp most ugrott le a szikláról! Mért nem állították meg? Hívnunk kell a mentőket! – kinyitottam az ajtómat és elkezdtem kikászálódni a kocsiból, aminek nem volt semmi értelme. A leggyorsabb út, hogy felhívjuk a mentőket az, ha visszamegyünk Billyékhez. De nem tudtam elhinni, amit az előbb láttam. Talán, tudatalatt abban reménykedtem, hogy valami mást látok ha nincs előttem a szélvédő.Jacob nevetett én meg megfordultam és rámeredtem. Hogy lehet ennyire lelketlen, ennyire hidegvérű?
-Bella, ez csak sziklaugrás. Szórakozás. Tudod La Pushban nincs bevásárlóutca.
-Sziklaugrás – ismételtem. Néztem ahogy a második alak lép a szegélyhez, megáll és utána méltóságteljesen kilép az űrbe. Zuhanása egy örökkévalóságnak tűnt számomra, míg végül bele nem vágódott a sötétszürke habokba.
-Hű. Ez nagyon magas. – csúsztam vissza az ülésemre, miközben még mindig a maradék két ugrót figyeltem. – Van vagy 100 láb.
-Nos. Igen, a legtöbbünk alacsonyabbról ugrik, arról a szikláról, ami félúton van. – mutatott ki az ablakon. Az a pont amire gondolt sokkal ésszerűbbnek tűnt. – Azok a srácok bolondok. Valószínűleg azt mutatják mennyire kemények. Úgy értem ma tényleg elég hideg van. Hideg lehet a víz. – zsémbes arcot vágott mintha a mutatvány személyes sértené. Ez egy kicsit meglepett. Azt gondoltam, hogy Jacobot nagyon nehezen lehet felidegesíteni.
-Te leugrottál a szikláról? – kihagytam azt a szót, hogy velük.
-Persze, persze – vonta meg a vállát és vigyorgott – Tök jó. Kicsit félelmetes, egyfajta zuhanás.Visszanéztem a sziklához, ahol a harmadik alak lépett előrébb. Sosem láttam még ennél vakmerőbb dolgot életemben. A szemem összeszűkült és elmosolyodtam
– Jake, el kell vinned sziklát ugrani. Arca helytelenítő volt.
- Bella, épp az előbb akartál mentőket hívni Samhez. – emlékeztetett. Meglepődtem, hogy a távolság ellenére is meg tudta mondani, hogy ki volt az.
-Ki akarom próbálni – erősködtem és újra elkezdtem kikászálódni a kocsiból. Jacob megragadta a csuklóm.
– Nem ma, oké? Nem várhatnánk legalább addig, amíg melegebb nem lesz?
-Oké, rendben. – helyeseltem. Ahogy az ajtó nyitva volt és megcsapott a fagyos szellő libabőrös lett a karom. – De szeretnék mihamarabb menni.
-Hamar. – forgatta a szemét – Néha egy kicsit furcsa vagy, Bella. Tudsz róla?
Sóhajtottam. - Igen.
-És nem fogunk a legtetejéről leugrani.
Megbűvölve figyeltem ahogy a harmadik fiú futni kezdett és sokkal jobban nekiugrott az üres levegőnek, mint az előző kettő. Pörgött és forgott a levegőben mintha repülne. Tökéletesen szabadnak látszott – meggondolatlannak és teljesen felelőtlennek.
-Rendben. – helyeseltem – Ne első alkalommal.
Most Jacob sóhajtott.
-Ki fogjuk próbálni a bicikliket vagy sem? – kérdezte.
-Oké, oké. – mondtam és elfordultam az utolsó fiútól a sziklán. Becsatoltam a biztonsági övemet és becsuktam az ajtót. A motor még mindig ment, úgy morgott, mintha pihenne. Ismét elindultunk az úton.
-Szóval kik voltak azok a fiúk – a bolondok? – kíváncsiskodtam.Undorító hangot adott ki.
– a La Push-i banda.
-Van bandátok? – kérdeztem. Úgy éreztem, hogy ez úgy hangzott, mintha le lennék nyűgözve.
Nevetett a reakciómon. – Nem olyan. Esküszöm ezek olyanok mintha elromlott volna a képernyő. Nem provokálnak harcot, inkább felügyelik a békét. – prüszkölt – Ott volt az a srác valahonnan fentről a Makah rezervátumból, szintén nagydarab és félelmetes. Nos, az a szóbeszéd járta, hogy alkoholt árul a gyerekeknek és Sam Uley és a tanítványai elüldözték a földünkről. Mindig csak ez a földünk, meg a törzs, meg a büszkeség… ez egyre nevetségesebb. A legrosszabb az egészben hogy a tanács komolyan veszi őket. Embry mondta, hogy a tanács tulajdonképpen találkozik vele. – megrázta a fejét, az arca teli volt sértődöttséggel – Embry azt is hallotta Leah Clearwatertől, hogy „patrónusoknak” „védelmezőknek” nezevik magukat, vagy valami ilyesmi.Jacob ökölbe szorította a kezét, mintha meg akarna ütni valamit. Még sose láttam erről az oldaláról.Meglepődtem, hogy Sam Uley nevét hallottam. Nem akartam felidézni a képeket a rémálmomból, ezért csak egy gyors megfigyelést tartottam, hogy eltérítsem a figyelmem. – Nem igazán kedveled őket.
-Látszik? – kérdezte szarkasztikusan.
-Nos… nem úgy hangzik mintha valami rosszat tettek volna. – Próbáltam lenyugtatni, hogy megint vidám legyen. – Csak egy idegesítő szenteskedő banda.
-Igen. Az idegesítő az jó szó. Mindig feltünősködnek – mint ez a sziklás dolog. Olyanok, mint… mint, nem is tudom. Mint a kemény csávók. Épp a boltnál lógtunk Embryvel és Quillel az előző félévben és jött Sam a követőivel, Jareddel és Paullal. Quil mondott valamit, te is tudod mekkora szája van, és felidegesítette Pault. A szemei tiszta sötétek lettek és furán mosolygott – nem is inkább csak kimutatta a fogait, minthogy mosolygott volna – és olyan volt mintha teljesen meg lenne őrülve, remegett meg minden. De Sam Paul mellkasára tette a kezét és megrázta a fejét.Paul egy percig nézett rá aztán lenyugodott. Komolyan, olyan volt mintha Sam visszatartotta volna őt – mintha Paul széttépett volna minket, ha nem állítja le. – nyögte – Mint egy rossz western. Tudod, Sam egy elég nagy srác, 20 éves. De Paul meg csak 16, és alacsonyabb mint én és nem annyira szélesek a vállai, mint Quilnek. Szerintem bármelyikünk elbánt volna vele.
-Kemény fiúk. – helyeseltem. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy leírta őt, és ez valamire emlékeztetett… egy magas, sötét emberekből álló trióra akik nyugodtan és egymáshoz közel álltak az apám nappalijában. A kép oldalról látszódott, mert a fejemet a kanapéra tettem amíg Dr. Gerandy és Charlei felém hajoltak… Ez lenne Sam bandája?
-Újra gyorsan kezdtem el beszélni, hogy eltereljem a figyelmem a rossz emlékektől. – Egy kicsit nem túl idős ez a Sam ezekhez a dolgokhoz?
-Igen. Úgy volt, hogy főiskolára megy, de itt maradt. És senki sem papolt neki emiatt. Az egész tanács kiakadt amikor a nővérem elutasított egy részleges ösztöndíjat és férjhez ment. De ne, Sam Uley nem csinál semmi rosszat.
Az arca a szörnyűség ismeretlen vonalaiba torzult – szörnyűség vagy valami egészen más, amire nem jöttem rá először.
-Ez az egész tényleg elég idegesítő… és furcsa. De nem értem, hogy mért veszed ezt ennyire személyesen. – Az arcát figyeltem, abban reménykedve, hogy nem sértettem meg őt. Hirtelen lenyugodott és kibámult az ablakon.
-Pont most hagytad el a fordulót. – mondta.Végrehajtottam egy elég széles U kanyart, és majdnem nekimentem egy fának, amikor ráfordultam az útra.
-Kösz, hogy szóltál. – suttogtam, ahogy kibámultam az oldalablakon.
-Bocs, nem figyeltem.
Egy ideig csend volt.
-Most már megállhatsz bármikor. – mondta halkan.
Félrehúzódtam és leállítottam a motort. A fülem csengett az azt követő csendben. Mindketten kiszálltunk és Jacob hátra ment, hogy leszedje a bicikliket. Próbáltam olvasni az arckifejezését. Valami más zavarta. ???
Bátortalanul elmosolyodott, amikor odatolta hozzám a piros biciklit. – Boldog megkésett születésnapot. Kész vagy?
-Azt hiszem. – a bicikli hirtelen megijesztett, megfélemlített amikor rájöttem, hogy hamarosan rá kell ülnöm.
-Majd lassan megyünk. – ígérte meg. Óvatosan a kocsi sárhányójának támasztottam a motort, míg ő hátrament a sajátjáért.
-Jake… - hezitáltam, miközben ő megkerülte a kocsit.
-Igen?
-Mi az ami ennyire zavar? Úgy értem, ezzel a Sam dologgal kapcsolatban. Van valami más is? – az arcát figyeltem. Grimaszolt, de nem látszott mérgesnek. Lenézett a piszkos cipőjére és újra meg újra nekiütötte a keréknek, mintha időt próbálna nyerni ezzel.
Majd sóhajtott. – Csak… ahogy velem bánnak. Teljesen kiakaszt. – A szavak most már ömlöttek. – Tudod, a tanács egyenlőnek tekint mindenkit, de ha volna egy vezető, akkor az az apám lenne. Soha nem jöttem rá, hogy mért kezelik úgy őt, ahogyan. Mért az ő véleménye számít a leginkább. Biztos van valami köze az nagyapámhoz, és az ő apjának az apjához. Az dédnagyapám, Ephraim Balck volt az utolsó törzsfőnök és talán ezért még mindig hallgatnak Billyre.
-De eddig olyan voltam, mint a többiek. Senki sem kezelt engem másképp… eddig.
Ez váratlanul ért. – Sam különlegesen bánik veled?
-Igen. – helyeselt, kétségbeesett szemekkel nézve rám. – Úgy néz rám, mintha várna valamire… mintha egy nap csatlakoznék a hülye bandájához. Sokkal több figyelmet szentel rám, mint a többi fiúra. Utálom.
-Nem kell csatlakoznod sehová. – A hangom teli volt méreggel. Ez igazán felizgatta Jacobot és ez felbőszített engem. Mégis mit képzelnek ezek a „védelmezők”, kik ők?
-Igen. – Még mindig a kocsikeréken dobolt a lábával.
-Mi? – Volt itt még valami.
Összehúzta a szemöldökét és így inkább szomorúnak és aggódónak nézett ki, mint mérgesnek. – Embry. Már egy ideje elkerül.
Úgy tűnt a dolgoknak nincs köze egymáshoz, de azon tűnődtem, én lennék-e az oka ennek
– Túl sokat lógsz velem. – emlékeztettem rá, egy kicsit önzőnek éreztem magam. Kisajátítottam őt.
-Nem, ez nem így van. Nem csak velem – Quilt is kerüli és úgy mindenkit. Embry kihagyott egy hetet a suliból, de sose volt otthon, amikor meg akartuk látogatni. És amikor visszajött, úgy nézett ki… úgy nézett ki, mint aki meg van őrülve. Félelmetes volt. Quil és én megpróbáltuk rávenni, hogy mondja el mi a baja, de egyikünket sem avatta be.
Jacobra néztem és aggódva ráharaptam az ajkamra – tényleg meg volt ijedve. De ő nem nézett rám. A saját lábát figyelte, ahogy a kereket rugdossa, mintha az valaki máshoz tartozna. Sokkal gyorsabban rugdalt.
-Aztán ezen a héten, szinte a semmiből Embry Sammal és a többiekkel lógott. Ma is kint volt a sziklánál. – A hangja halk volt és feszült.
Aztán végre rám nézett. – Bella, sokkal jobban idegesítette őt a banda, mint engem. Semmit nem akart csinálni velük. És most Embry úgy követi Samet, mintha valami kultuszhoz csatlakozott volna.
-És ugyan ez volt Paullal. Pontosan ugyan ez. Egyáltalán nem voltak barátok Sammel. Aztán pár hétig kimaradt a suliból és amikor visszajött hirtelen már Sam tulajdona lett. Nem tudom mit jelent mindez. Nem tudom kitalálni, pedig úgy érzem ki kéne, mert Embry a barátom és… Sam furcsán néz rám… és…. – Elakadt.
-Beszéltél már erről Billyvel? – kérdeztem. Az ijedtsége rám is átterjedt. Teljesen kirázott a hideg. Most már düh sugárzott az arcából.
– Igen – prüszkölte – Nagy segítség volt.
-Mit mondott?
Jacob arca szarkasztikus volt és amikor beszélni kezdett a hangja olyan mély lett, mint az apjáé. – Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne, Jacob. Pár év múlva, ha nem… nos, majd később elmagyarázom. – Aztán a hangja már a sajátja volt. – Mégis mire következtessek ebből? Azt próbálta elmondani, hogy ez egy idióta pubertás, serdülőkori dolog? Ez valami más. Valami rossz.
Ráharapott az alsó ajkára és ökölbe szorította a kezét. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.Ösztönösen átöleltem őt, átkarolva a derekát és az arcomat a mellkasához szorítottam. Olyan magas volt. Úgy érezte magam, mint egy gyerek, aki egy felnőttet ölelget.
-Ó, Jake, minden rendben lesz! – ígértem – Ha rosszabbra fordul a helyzet, gyere hozzánk nyugodtan és élj velünk, Charlival és velem. Ne félj, majd csak kitalálunk valamit!
Egy ideig nem mozdult és aztán hosszú karjaival átölelt. – Kösz, Bella. – A hangja még rekedtebb volt, mint általában.
Egy pillanatig így álltunk és ez egyáltalán nem borított ki; sőt, tulajdonképpen kényelmesen éreztem magam. Nem olyan érzés volt, mint amikor legutoljára öleltek meg így. Ez barátság volt. És Jacob olyan meleg volt.Furcsa érzés volt számomra, ennyire közel lenni– inkább érzelmileg, mint testileg, bár a fizikai kontaktus is furcsa volt – egy másik emberi lényhez. Nem éppen ez volt a megszokott stílusom. Nem túl könnyen nyíltam meg az embereknek, még ezen az alapvető szinten sem.
Nem emberi lényeknek.
-Ha mindig így fogsz reagálni, akkor sokkal gyakrabban fogok kiakadni. – Jacob hangja könnyű volt, ísmét normális és a nevetése a fülemnél zengett. Az ujjai megérintették a hajamat, lágyan és bátortalanul.Nos, barátság volt részemről. Gyorsan elhúzódtam és együtt nevettem vele, de eltökéltem, hogy mindent visszaállítok a régi perspektívába.
-Nehéz elhinni, hogy két évvel idősebb vagyok nálad. – mondtam, kihangsúlyozva az idősebb szót. – Törpének érzem magam melletted. – Tényleg ki kellett nyújtanom a nyakam, ennyire közel állva hozzá.
-Természetesen elfelejtetted, hogy már a negyvenes éveimben járok.
-Ó, igazad van.
Megveregette a fejem.
– Olyan vagy, mint egy baba. – ugratott – Egy porcelán baba.
A szemeimet forgattam és egy lépéssel hátrébb álltam. – Ne kezdjük megint ezt az albínós baromságot.
-Komolyan, Bella, ennyire biztos vagy benne? – A vörös karját az enyém mellé tette. A különbség hízelgő volt. – Soha nem láttam még nálad sápadtabb embert… , kivéve – Elharapta a mondatot és én meg félrenéztem. Próbáltam nem megérteni azt, hogy mit akart mondani.
-Akkor motorozunk, vagy sem?
- Csináljuk. – helyeseltem, sokkal lelkesebben, mint amilyen fél perccel ezelőtt voltam. A befejezetlen mondata emlékeztetett arra, hogy mért vagyok itt.

8. ADRENALIN

„Rendben, hol van a kuplungod?”

Rámutattam a fogantyúra a bal oldali kormányomon. Hiba volt elengedni a fogást. A nehéz bicikli imbolygott alattam, azzal fenyegetve, hogy lelök az egyik oldalra. Újra megragadtam a kart, próbálva egyenesen tartani.
„Jacob, ez nem fog fennmaradni,” panaszkodtam.
„De fog, amikor mozgásba lendülsz,” ígérte. „Most, hol van a féked?”
„A jobb lábam mögött.”
„Rossz.”
Megragadta a jobb kezem és ujjammal körbefogta a fogantyút a gázadagoló felett.
„De azt mondtad…”
„Ez az a fék, amit akarsz. Ne használd a hátsó féket most, csak későbbre, amikor tudod, hogy mit csinálsz.”
„Ez nem hangzik jól,” mondtam gyanakodva. „Mindkét fék ugyanolyan fontos, nem?”
„Felejtsd el a hátsó féket, rendben? Itt…” Körbefogta kezével az enyémet és leszoríttatta vele a kart. „Így tudsz fékezni. Ne felejtsd el!” Szorította meg újra a kezem.
„Jó,” értettem egyet.
„Gázpedál?”
Elfordultam a jobb oldali markolathoz.
„Sebességváltó?”
Megböktem a bal vádlimmal azt..
„Nagyon jó. Azt gondolom, hogy te mindegyik részt megtanultad. Most már csak mozgásba kell hoznod.”
„Uh-huh,” motyogtam, ijedt voltam ahhoz, hogy többet mondjak.. A gyomrom furcsán eltorzult és azt hiszem a hangom is megtörhetett. Rettegtem. Próbáltam azt mondani magamnak, hogy a félelem értelmetlen. Már túléltem a legrosszabb dolgot, ami lehetséges. Azzal összehasonlítva, miért kellene bárminek most megijesztenie engem? Képesnek kellene a halál arcába néznem és nevetnem.
A gyomrom nem vette be.
Lebámultam a koszos út hosszú sávjára, amit minden oldaláról sűrű, ködös zöld borított. Az út homokos volt és nyirkos. Jobb, mint a sár.
„Azt akarom tőled, hogy szorítsd le a kuplungot,” -Jacob utasított.
Körbefontam az ujjaimat a kuplungon.
„Most ez kulcsfontosságú, Bella,” hangsúlyozta Jacob. „Ne engedd el ezt, rendben? Azt akarom, hogy tettesd azt, hogy egy élő gránátot adtam. Az érintkező láb kint van, és te fogod le azt.”
Szorosabban szorítottam.
„Jó. Gondolod, be tudod rúgni a kart?”
„Ha megmozdítom a lábam, leesek,” mondtam neki a csikorgó fogaimon keresztül, és az ujjaim körbeszorították az élő gránátomat.
„Rendben, én csinálom. Nehogy elengedd a kuplungot!”
Hátrébb lépett és akkor hirtelen lerántotta a lábát a pedálról. Volt egy rövid hasító zaj, és a tolóereje megremegtette a biciklit. Elkezdem oldalra esni, de Jake elkapta a motorbiciklit mielőtt az a földre lökött volna.
„Maradj így,” bátorított. „Még mindig meg van a kuplung?”
„Igen,” ziháltam.
„Helyezd el a lábaidat—újra megpróbálom.” De az ülés hátuljára rakta a kezét, csak a biztonság kedvéért.
Még négy rúgásba tellett mielőtt az gyújtást kapott. Éreztem, ahogy a motor morog alattam, mint egy dühös állat. Addig markoltam a kuplungot míg az ujjaim meg nem fájdultak.
„Próbáld ki a gázpedált,” javasolta. „Nagyon könnyedén. És ne engedd el a kuplungot!”
Határozatlanul elfordítottam a jobboldali fogantyút. Bár a mozdulat apró volt, a bicikli morgott alattam. Most mérgesnek és éhesnek hangzott. Jacob mély elégedettséggel mosolygott.
„Emlékszel, hogy kell első sebességbe rakni?” kérdezte.
„Igen.”
„Nos, rajta, csináld!”
„Oké.”
Várt néhány másodpercet.
„Bal láb,” súgta.
„Tudom,” mondtam miközben vettem egy mély lélegzetet.
„Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni?” kérdezte Jacob. „Ijedtnek tűnsz.”
„Jól vagyok,” csattantam fel. Elsőre lerúgtam a gázpedált.
„Nagyon jó,” dicsért meg. „Most pedig, nagyon finoman, ereszd ki a kuplungot.”
Tett egy lépést hátra a biciklitől.
„Azt szeretnéd, ha elengedném a gránátot?” kérdeztem hitetlenkedve. Nem csoda, hogy hátrált.
„Így tudsz elindulni, Bella. Csak csináld, apránként!”
Ahogy elkezdtem a fogásomon enyhíteni, sokkolva szakított meg a hang, ami nem a mellettem álló fiúé volt.
„Ez vakmerő és gyerekes és ostoba, Bella,” dühöngött a bársonyhang.
„Oh!” ziháltam és a kezeim leestek a kuplungról.
A motorbicikli akadozva elindult alattam, előrerántva engem és aztán a földre omlott, félig rám. A dörmögő motor lefulladva megállt.
„Bella?” Jacob könnyedén lerántotta rólam a nehéz biciklit. „Megsérültél?”
De én nem figyeltem.
„Én megmondtam,” morogta a tökéletes hang kristálytisztán.
„Bella?” Jacob megrázta a vállamat.
„Jól vagyok,” dörmögtem kábultan.
Több mint jól. A hang a fejemben visszatért. Még mindig csengett a füleimben—lágy, bársonyos visszhangok.
Az agyam gyorsan végigszaladt a lehetőségeken. Itt nincs semmi jártasságom---az úton, amit sose láttam, csinálni valami, amit eddig sose csináltam---semmi deja vu. Tehát a hallucinációk valami mástól indulnak el… Éreztem, ahogy az adrenalin végigfutott az ereimen újra, és azt hiszem megtaláltam a választ. Az adrenalin és a veszély valamiféle kombinációja, vagy talán csak a hülyeség.
Jacob felhúzott a lábaimra.
„Megütötted a fejed?” kérdezte.
„Nem hiszem.” Megráztam hátra és előre, ellenőrzésképp. „Ugye nem bántottam a biciklit?” Ez a gondolat aggasztott engem. Nyugtalan voltam, hogy megint kipróbálhassam, most azonnal. Vakmerőnek lenni jobban bevált, mint gondoltam. Csalás elfelejtve. Talán megtaláltam a módját annak, hogy hogyan idézzem elő a hallucinációkat—ez most sokkal fontosabb.
„Nem. Te csak lefullasztottad a motort,” mondta Jacob, megszakítva a gyors spekulációmat. „Túl gyorsan engedted el a kuplungot.”
Bólintottam. „Próbáljuk meg újra!”
„Biztos vagy benne?” kérdezte Jacob.
„Feltétlen.”
Ez alkalommal én magam próbáltam meg lerúgni a kart. Ez bonyolult volt; egy kicsit ugranom kellett, hogy elég erővel csapjam le a pedált, és minden alkalommal, amikor ezt megtettem, a bicikli megpróbált ledönteni. Jacob kezei a kormánykerék felett lebegtek, készen arra, hogy elkapjanak engem, amikor szükségem van rájuk.
Számos jó próbálkozásba és még több rossz próbálkozásba telt, mielőtt a motor beindult és életre kelt alattam. Emlékezve arra, hogy tartsam a gránátot, megpörgettem a gázpedált kísérletképpen. Az felmorgott a legkisebb érintésre. A mosolyom most már a Jacobén tükröződött.
„Óvatosan a kuplunggal,” emlékeztetett.
„Meg akarod ölni magad? Ez az, amiről ez az egész szól?” beszélt újra a másik hang, a hanghordozása szigorú volt.
Szilárdan mosolyogtam—még mindig működött—és semmibe vettem a kérdést. Jacob nem engedni, hogy bármi komoly történjen velem.
„Menj haza Charlie-hoz,” utasított a hang. A tiszta szépsége ámulatba ejtett engem. Nem engedhetem, hogy az emlékezetem elveszítse ezt, nem számít milyen áron.
„Engedd fel lassan,” bátorított Jacob.
„Az lesz,” mondtam. Egy kicsit zavart, amikor észrevettem, hogy mindkettőjüknek válaszoltam.
A hang a fejemben morgott a motorzaj ellen.
Próbáltam koncentrálni ez alkalommal, nem engedni a hangnak, nehogy megint megijesszen. Pár fokkal lazítottam a kezemen. Hirtelen a bicikli sebességet kapott és tovarántott.
És repültem.
Volt szél, ami azelőtt nem volt, ami a bőrömet a koponyám ellen fújta és hátam mögé dobta a hajamat elég erővel ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha valaki húzgálná. Úgy éreztem a gyomrom hátul maradt a kezdőpontnál; az adrenalin végigszaladt a testemen, bizseregve az ereimben. A fák sietve elhagytak engem, zöld falként elhomályosodva.
De ez csak első sebesség volt. A lábam viszketett a sebességváltó felé, amikor több gázt adtam.
„Ne, Bella!”parancsolta a dühös, mézédes hang a fülemben. „Figyelj arra, mit csinálsz!”
Ez eltérített eléggé a sebességtől, hogy észrevegyem, hogy az út elkezdett lassan balra kanyarodni, és én még mindig egyenesen mentem. Jacob nem mondta, hogy kell fordulni.
„Fék, fék,” mormogtam magamnak, és ösztönösen lecsaptam a bal lábammal, mintha a járgányomban lennék.
A bicikli hirtelenen instabillá vált alattam, először az egyik oldalra dőlöngélve, aztán a másikra. Tovább vonszolt engem a zöld fal felé, és én túl gyorsan mentem. Megpróbáltam elfordítani a kormányt a másik irányba, és az azonnali súlyeltolódás a föld felé tolta a biciklit, még mindig a fák felé sodorva.
A motorbicikli megint rajtam landolt, hangosan ordítva, áthúzva engem a nedves homokon, amíg valami állandóba nem ütköztem. Nem láttam. Az arcom összekeveredett a mohával. Próbáltam felemelni a fejem, de az utamban volt valami.
Szédültem és összezavarodtam. Úgy hangzott, mintha három dolog kuszálódott volna össze—a bicikli rajtam, a hang a fejemben, és valami más…
„Bella!” kiáltotta Jacob, és hallottam, ahogy a másik bicikli moraja megszakad.
A motorbicikli nem szegezett többé a földnek, és én körbefordultam levegőért. Minden morgás elnémult.
„Wow,” mormoltam. Megborzongtam. Ennek annak kellett lennie, a receptnek a hallucinációkhoz--- adrenalin meg baklövés meg hülyeség. Valami ehhez közeli, valahogyan.
„Bella!” hajolt felém nyugtalanul Jacob. „Bella, életben vagy?”
„Jól vagyok!” lelkesedtem. Behajlítottam a kezeimet és lábaimat. Minden pontosan működőképesnek tűnt. „Csináljuk újra!”
„Nem hinném.” hangoztatta még mindig aggódva Jacob. „Azt hiszem, jobb, ha kórházba szállítalak először.
„Megvagyok.”
„Um, Bella? Van egy nagy vágás a homlokodon, és ömlik belőle a vér,” tájékoztatott.
A kezemmel a fejemre ütöttem. Épp eléggé, az nedves és ragadós volt. Semmit nem éreztem, csak a nyirkos moha szagát az arcomon, és az visszatartotta a hányingert.
„Oh, sajnálom Jacob!” Erősen leszorítottam a mély sebet, mintha vissza tudnám erőszakolni a vért a fejembe.
„Miért kérsz elnézést a vérzésért? csodálkozott, ahogy hosszú karját a derekam köré fonta és talpra állított. „Menjünk! Én vezetek!” kinyújtva kezét a kulcsokért.
„Mi lesz a biciklikkel?” kérdeztem, átadva neki őket.
Egy pillanatig gondolkozott. „Várj itt. És vedd el ezt.” Levette a pólóját, ami már vérrel volt foltosodva és odadobta nekem. Összetekertem és szorosan a homlokomhoz tartottam. Elkezdtem érezni a vér szagát; mélyeket lélegeztem a számon keresztül és próbáltam valami másra koncentrálni.
Jacob felugrott a fekete motorbiciklire, elsőre beindította, és visszasietett az útra, homokot és kavicsokat permetezve maga után. Kisportoltnak és profinak nézett ki, ahogy a kormánykerék felé hajolt, alacsony fejjel, előre nézve, csillogó haja csapkodta a rézszínű bőrét a hátán. A szemeim irigykedve szűkültek össze. Biztos voltam benne, hogy én nem így néztem ki a motoromon.
Meglepődtem, hogy milyen messzire elmentem. Alig láttam Jacobot a távolban, amikor végre elért a járgányhoz. Feldobta a biciklit a csomagtartóra és a vezetőüléshez sietett.
Tényleg nem éreztem rosszul magam, amikor ő siettében, hogy visszajöjjön hozzám megpróbálta kihízelegni a fülsüketítő motorzörgést. A fejem kissé szúrt, és a gyomrom nyugtalan volt, de a vágás nem volt komoly. Feji sebek jobban véreznek, mint a többi. Sietsége nem volt szükséges.
Jacob hagyta járatni a motort, ahogy visszasietett hozzám, megint körbefonva karjával a derekam.
„Oké, tegyünk vissza a járgányra.”
„Én őszintén jól vagyok,” biztosítottam őt, amikor segített beszállni. „ Ne izgasd fel magad! Ez csak egy kis vér.”
„Csak nagyon sok vér,” hallottam őt morogni, ahogy visszament az én biciklimért.
„Most, gondoljuk ezt át ezt egy pillanatra,” kezdtem, mikor visszaért. „Ha elviszel a sürgősségire csak így, Charlie biztos, hogy hallani fog róla.” pillantottam le a farmeromba száradt homokra és piszokra.
„Bella, azt hiszem neked öltésekre van szükséged. Nem hagyom hogy elvérezz.”
„Nem fogok,” ígértem. „Vigyük először vissza a bicikliket, és ezután megállunk a házamnál, így megszabadulhatunk a bizonyítékoktól, mielőtt a kórházba mennénk.”
„Mi lesz Charlie-val?”
„Azt mondta, hogy dolgoznia kell.”
„Teljesen biztos vagy benne?”
„Bízz bennem! Könnyen vérző típus vagyok. Ez nem annyira szörnyű, mint amilyennek látszik.”
Jacob nem volt boldog—az egész szája lefelé görbült egy nem jellemző rosszallásba—de nem akarta, hogy bajba kerüljek. Kibámultam az ablakon, a tönkrement pólóját a fejemhez tartva, mialatt ő Forksba vitt.
A motorbicikli jobb volt, mint amiről álmodtam. Az eredeti célt szolgálta. Csaltam—megszegve az ígéretemet. Talán gyorsan végeznek velem a sürgősségin és megpróbálhatnám újra ma este.
Lesietni az úton így csodálatos volt. A szél érzete az arcomon, a sebesség és a szabadság… a múltbéli életre emlékeztetett engem, átrepülni a sűrű erdőn út nélkül, hátizsákként, amíg Ő futott—megszűntem gondolkodni akkor ott, hagyva, hogy az emlék megtörjön hirtelen gyötrődéssel. Összerándultam.
„Még mindig jól vagy?” ellenőrizte Jacob.
„Aha.” Próbáltam olyan meggyőző lenni, mint azelőtt.
„Mindenesetre,” tette hozzá. „Ki fogom kötni a lábfékedet ma este.”
Otthon, először elmentem megnézni magamat a tükörben; meglehetősen hátborzongató volt. A vér vastag csíkokban rászáradt az arcomra és a nyakamra, összegubancolódva a sáros hajamban. Megvizsgáltam magam klinikailag, azt tetetve, hogy a vér csak festék, így az nem háborgatta a gyomromat. A számon keresztül lélegeztem és így ez rendben volt.
Lemostam amennyire csak tudtam. Aztán elrejtettem a szennyes, véres ruháimat a szennyestartó aljára, felvéve egy új farmert és egy begombolós inget (azt nem kellett a fejemen áthúzni) olyan óvatosan, ahogy csak tudtam. Mindezt egy kézzel intéztem el, úgy, hogy minden ruhám vérmentes maradt.
„Siess,” hívott Jacob.
„Oké,oké,” kiabáltam vissza. Azután, hogy megbizonyosodtam, hogy semmi rendetlenséget nem hagytam magam után, a földszintre mentem.
„Hogy nézek ki?” kérdeztem őt.
„Jobban,” ismerte el.
„De úgy nézek ki, mint aki megbotlott a garázsodban és beverte a fejét a kalapácsba?”
„Persze, gondolom.”
„Akkor menjünk!”
Jacob sietve kitessékelt az ajtón és megint ragaszkodott a vezetéshez. Félúton voltunk a kórházba, amikor észrevettem, hogy még mindig póló nélkül van.
Bűnösen összeráncoltam a homlokom. „Hoznunk kellett volna a kabátod.”
„Az elárult volna minket,” ugratott. „Mindamellett, nincs hideg.”
„Viccelsz?” Borzongtam ás kinyúltam, hogy felkapcsoljam a fűtést.
Néztem Jacobot, hogy lássam, ha csak a kemény legényt játssza, így nem aggódtam, elég kényelmesen érezte magát. Az egyik kezét az ülésem hátuljára tette, bár én összekuporodtam, hogy melegen tartsam magam.
Jacob tényleg idősebbnek nézett ki, mint tizenhat—nem kifejezetten 40 , de talán idősebbnek, mint én. Quil-en nincs sokkal több izomkötegből, de mindazért Jacob állítja, hogy ő csak csontváz. Az izmok hosszú, szívós fajtából voltak, de mindenképpen ott voltak a sima bőr alatt. A bőre olyan szép színű volt, hogy féltékennyé tett.
Jacob észrevette a részletekbe menő vizsgálatomat.
„Mi az?” kérdezte, hirtelen öntudattal.
„Semmi. Csak nem vettem észre korábban. Tudod, hogy afféle szép vagy?”
Miután a szavak kicsúsztak, aggódtam, hogy talán rosszul értelmezi az ösztönző észrevételemet.
De Jacob csak forgatta a szemét. „Nagyon erősen beütötted a fejed, ugye?”
„Nem viccelek.”
„Nos, akkor, afféle köszönöm.”
Vigyorogtam. „Afféle szívesen.”
7 öltés kellett, hogy bezárják a vágást a homlokomon. A helyi érzéstelenítő szúrás után nem volt fájdalom a műveletben. Jacob fogta a kezem, amíg Dr. Snow varrt, én pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy miért ironikus is ez.
Örök időkig a kórházban voltunk. Mire végeztem, ki kellett dobnom Jacobot otthon és visszasietnem, hogy vacsorát főzzek Charlie-nak. Charlie úgy tűnt bevette a történetemet arról, hogy elestem Jacob garázsában. Elvégre nem úgy nézett ki, hogy én ne lettem volna képes bevinni magamat a sürgősségire az előbb, nem több segítséggel, mint a saját lábam.
Ez az este nem volt olyan rossz, mint az első, miután hallottam a tökéletes hangot Port Angeles-ben. A lyuk visszatért, mint mindig, mikor távol voltam Jacob-tól, de nem lüktetett olyan nagyon a szélek körül. Már előre elterveztem, hogy várni fogom az érzéki csalódást, és ez egy elterelés volt. Azt is tudtam, hogy jobban fogom érezni magam, amikor Jacobbal lehetek megint. Ez könnyebbé tette az üres lyuk és az ismerős fájdalom hordozását; megkönnyebbülés volt kilátásban. A rémálom is, vesztett egy kicsit a befolyásából. Elborzadtam az értéktelenségtől, mint mindig, de furcsán türelmetlen is voltam, amint vártam a pillanatra, ami sikoltozva küld engem a tudatosságba. Tudtam, hogy a rémálomnak vége kell, hogy legyen.
A következő szerdán, mielőtt hazaérhettem volna a sürgősségiről, Dr. Gerandy felhívta apámat, hogy figyelmeztesse, lehetséges, hogy agyrázkódásom van és azt tanácsolta neki, hogy minden második órában ébresszen fel az éjszaka, hogy meggyőződjön róla, semmi komoly. Charlie szeme gyanakvóan összeszűkült a gyenge magyarázatomra arról, hogy megint megbotlottam.
„Talán teljesen távol kéne maradnod a garázstól, Bella,” javasolta aznap este, vacsora közben.
Bepánikoltam, aggódva, hogy Charlie azon van, lefektet valamiféle rendeletet, ami megtiltja La Push-t, következésképpen a motorkerékpáromat. És én nem adom fel—a legcsodálatosabb hallucinációm volt ma. A bársonyhangú káprázatom kiabált velem majdnem minden öt percben, mielőtt túl hirtelen húztam volna be a féket és kilőttem volna magamat egy fára. Elviselek bármilyen fájdalmat, amit ez okoz nekem ma este, egyetlen zokszó nélkül.
„Ez nem a garázsban történt,” tiltakoztam gyorsan. „Túráztunk és megbotlottam egy kőben.”
„Mióta túrázol te?” kérdezte Charlie kételkedően.
„Dolgozni Newton-éknál egyben egy kikötés, hogy kirándulj néha,” mutattam rá. „ Ha minden napot azzal töltesz, hogy kültéri értékeket árulsz, végül kíváncsivá válsz.”
Charlie mereven bámult rám, kétkedve.
„Óvatosabb leszek,” ígértem, titokban az asztal alatt keresztbe téve az ujjaimat.
„Nem bánom, ha ott túrázol La Push körül, de maradj közel a városhoz, oké?”
„Miért?”
„Nos, kaptunk egy csomó panaszt a vadvilágról mostanában. Az erdészeti osztály meg fog győződni róluk, de addig is…”
„Oh, a nagy medve,” mondtam, hirtelen megértve. „Ja, pár kiránduló, akik bejöttek Newton-ékhoz, látták. Gondolod, hogy tényleg valami óriás mutáns grizzly van odakint?
Összeráncolta a homlokát. „Valami van. Maradj közel a városhoz, oké?”
„Persze, persze,” mondtam gyorsan. Nem látszott teljesen megbékéltnek.
„Charlie kezd kíváncsiskodó lenni,” panaszoltam Jacob-nak, amikor felvettem őt pénteken, suli után.
„Talán kicsit jegelnünk kéne a dolgot a motorokkal.” Látta az ellenző kifejezésemet, ezért hozzátette, „Legalább körülbelül egy hétig. Távol tudsz maradni a kórháztól egy hétig, igaz?”
„Mit fogunk csinálni akkor?” ragadtam meg.
Jókedvűen mosolygott. „Amit csak akarsz.”
Egy percig gondolkodtam ezen—azon, hogy mit akarok.
Utáltam a gondolatot, hogy elveszítsem éppen azon emlékekhez való közelség rövid másodperceit, amik nem fájtak—az egyetlent, ami magától jött, anélkül, hogy tudatosan gondoltam volna rá. Ha nincsenek a biciklik, akkor fogok találni valamilyen másik utat a veszélyhez és az adrenalinhoz, és ez komoly gondolkodást és kreativitást fog igényelni. Semmit se csinálni időközben nem volt megnyerő. Feltételezem, hogy megint depressziós leszek, még Jake-kel is? Elfoglaltnak kell maradnom.
Talán van valami más mód, valami más recept…valami más hely.
A ház egy hiba volt, természetesen. De az ő jelenléte valahova oda van bélyegezve, valahova máshova, mint bennem. Kell lennie egy helynek, ahol valóságosabbnak tűnik, mint az összes ismerős terepen, ami zsúfolva van más emberi emlékekkel.
Csak egy helyre tudtam gondolni, ami az igazságot hordozza. Egy helyre, ami mindig hozzá fog tartozni és senki máshoz. A varázslatos helyre, tele fénnyel. A gyönyörű mező, amit életemben csak egyszer láttam, megvilágítva napsütés és a bőrének ragyogása által.
Az ötletnek volt egy nagy lehetséges hátulütője—lehet, hogy veszélyesen fájdalmas lesz. A mellkasom fájt az ürességtől, már attól is, ha csak rágondoltam. Nehéz volt egyenesen állni, nem elhagyni magam. De biztosan, minden hely közül ott, hallani fogom a hangját. És már úgyis mondtam Charlie-nak, hogy túrázok…
„Mire gondolsz ilyen erősen?” kérdezte Jacob.
„Nos…” kezdtem lassan. „Megtaláltam egyszer ezt a helyet az erdőben—átjöttem rajta, amikor, um, kirándultam. Egy kis mező, a legszebb hely. Nem tudom, hogy megint le tudnám-e nyomozni egyedül. Mindenképpen beletelne néhány próbálkozásba…”
„Használhatnánk iránytűt és egy rácsozott térképmintát,” mondta Jacob magabiztos segítőkészséggel. „Tudod, hogy honnan indultál?”
„Igen, épp főcsapás alól, ahol az 1-10-es véget ér. Főként dél fele mentem, azt hiszem.”
„Klassz. Meg fogjuk találni!” Mint mindig, Jacob benn volt akármiben, amit akartam. Nem számított mennyire fura is volt az.
Így szombat délután felpróbáltam az új túrabakancsomat—amit aznap reggel szereztem be, az első alkalommal felhasználva a 20 százalékos alkalmazotti kedvezményemet—megragadtam az új topográfiai térképemet az Olympic Peninsuláról és La Pushba vezettem.
Nem kezdtük el azonnal; először, Jacob szétterpeszkedett a nappali padlóján—elfoglalva az egész szobát—és egy teljes húsz percen keresztül, egy bonyolult hálózatot rajzolt a térkép jelmagyarázatain keresztül, amíg én letelepedtem a konyhaszékre és Billyvel beszéltem. Billy egyáltalán nem tűnt aggódónak a mi megtervezett kirándulásunkat illetően. Meglepődtem, hogy Jacob elmondta neki, merre megyünk, a medvét látó, fontoskodó embereknek hitelt nem adva. Meg akartam kérni Billyt, hogy ne mondjon semmit erről Charlienak, de attól féltem, hogy a kérésem az ellenkező eredményt érné el.
„Talán látni fogunk egy szuper medvét,” viccelt Jacob, a tervezetére nézve.
Gyorsan Billyre pillantottam, Charlie-féle reakciótól félve.
De Billy csak nevetett a fián. „Talán vinned kéne egy csupor mézet, szükség esetén.”
Jacob kuncogott. „Remélem az új bakancsaid gyorsak Bella. Egy kis csupor méz nem fog sokáig lefoglalni egy éhes medvét.”
„Nekem csak nálad kell gyorsabbnak lennem.”
„Sok szerencsét hozzá!” mondta Jacob, körözve a szemével, mialatt újra összehajtogatta a térképet. „Gyerünk!”
„Érezzétek jól magatokat!” dörmögte Billy, a hűtőszekrény felé kerekezve.
Charlieval nem nehéz együtt élni, de nekem úgy látszott, hogy Jacobnak még könnyebb dolga van, mint nekem.
A koszos út legvégéig vezettem, a jelzés közelében megállva, ami jelezte a főösvény kezdetét. Már régen volt, mióta itt voltam és a gyomrom idegesen reagált. Ez lehet, hogy egy nagyon rossz dolog. De megéri, ha hallhatom őt.
Kiszálltam és megvizsgáltam a sűrű zöld falat.
„Erre mentem,” morogtam, egyenesen előre mutatva.
„Hmm,” motyogta Jake.
„Mi az?”
Megvizsgálta az irányt, ahova mutattam, aztán a tisztán észrevehető ösvényt, majd vissza.
„Én ösvényjáró típusnak gondoltalak.”
„Én nem.” Zordul mosolyogtam. „Lázadó vagyok.”
Nevetett és aztán kihúzta a térképet.
„Adj egy másodpercet.” Szakértő módon tartotta az iránytűt, körbeforgatva a térképet addig, amíg az arra nem szegeződött, amire ő akarta.
„Oké—első vonal a hálón. Akkor csináljuk!”
Elmondhatom, hogy lelassítottam Jacobot, de ő nem panaszkodott. Próbáltam nem elidőzni az utolsó túrámon, amikor az erdő ezen részén mentem keresztül, egy teljesen más társasággal.
A normális emlékek még mindig veszélyesek voltak. Ha engedem magamnak, hogy baklövést kövessek el, azzal fog végződni, hogy a karjaim megragadják a mellkasomat, hogy egyben tartsák, zihálnék a levegőért és ezt hogy magyaráznám meg Jacobnak?
Ez nem volt olyan nehéz, mint gondoltam, hogy megőrizzem a jelenre való koncentráltságomat. Az erdő sokkal inkább a félsziget egy másik részének nézett ki, és Jacob mérhetetlenül más hangulatot állított be.
Jókedvűen fütyörészett egy ismeretlen dallamot, lengette a kezét és könnyedén mozgott a durva aljnövényzeten keresztül. Az árnyékok nem tűntek olyan sötétnek, mint általában. Nem az én személyes napommal menetelve.
Jacob ellenőrizte az iránytűt minden pár percben, egyenes vonalban tartva minket a hálójának egyik sugarában. Tényleg úgy nézett ki, mint aki ért hozzá, mit csinál. Bókolni akartam neki, de visszafogtam magam. Semmi kétség, hozzátett még néhány évet az ő képzeletbeli korához.
Az elmém vándorolt, amíg sétáltunk és kíváncsivá váltam. Nem felejtettem el a beszélgetést, amit a tengeri sziklákról tettünk—vártam rá, hogy felhozza, de nem úgy nézett ki, hogy ez be fog következni.
„Hé…Jake?” kérdeztem tétován.
„Igen?”
„Hogy vannak a dolgok…Embryvel? Visszatért normálisba már?”
Jacob egy percig néma volt, hosszú lépésekkel még mindig tovább mozogva. Amikor 10 lábnyira elől volt, megállt, hogy megvárjon.
„Nem. Nem lett normális,” mondta Jacob, mikor utolértem őt, a szája széle legörbült. Nem kezdett el újra sétálni. Hirtelen megbántam, hogy felhoztam.
„Még mindig Sammel.”
„Upsz.”
Karját a vállam köré helyezte, és annyira aggodalmasan nézett, hogy nem tudtam játékosan lerázni azt, mint ahogy azt talán más esetben.
„Még mindig különösen néznek rád?” mondtam félig suttogva.
Jacob keresztülbámult a fákon. „Néha.”
„És Billy?”
„Olyan hasznos, mint eddig,” mondta keserű, mérges hangon, ami zavart engem.
„A kanapénk mindig nyitva áll előtted,” ajánlottam fel.
Nevetett, kitörve a természetellenes lehangoltságból. „De a helyzetre való tekintettel, ez Charliet is beiktatná—amikor Billy hívja a rendőrséget, hogy jelentse az emberrablást.
Én is nevettem, örülve, hogy Jacob visszatért a normális kerékvágásba.
Megálltunk, amikor Jacob azt mondta, hogy hat mérföldet mentünk, levágtunk nyugatra egy kis időre, és a hálózatának újabb vonalán haladtunk tovább. Minden ugyanúgy nézett ki, mint idefelé, és az az érzésem volt, hogy a buta keresésem eléggé halálra van ítélve. Egyre jobban elismertem, mikor elkezdett sötétedni, és a naptalan nap elhalványult csillagtalan éjszakába, de Jacob annál magabiztosabb volt.
„Amíg biztos vagy benne, hogy a jó helyről kezdtük…” pillantott le rám.
„Igen. Biztos vagyok.”
„Akkor meg fogjuk találni,” ígérte, megragadva a kezem és áthúzva engem a páfránytömegen. A másik oldalon volt a járgányom. Ő büszkén tovább gesztikulált. „Bízz bennem!”
„Jól van!” ismertem el. „A következő alkalommal hozunk zseblámpákat is.”
„Mostantól mentsük meg a vasárnapokat a kirándulástól. Nem tudtam, hogy ilyen lassú vagy.”
Visszarántottam a kezemet és áttrappoltam a vezetőüléshez, amíg ő a reakciómon kuncogott.
„Tehát vevő vagy egy következő próbálkozásra holnap?” kérdezte, becsúszva az anyósülésre.
„Persze. Kivéve, ha nélkülem akarsz menni, így nem tartóztatlak fel az én törpejárásommal.”
„Túlélem,” biztosított. „Ha megint túrázunk, lehet, hogy szeretnél szert tenni egy kis vakondprémre. Fogadok, hogy már most nyomnak azok az új csizmák.”
„Egy kicsit,” ismertem el. Úgy éreztem, hogy több rajtam a vízhólyag, mint amennyi elférne.
„Remélem látjuk a medvét holnap. Egy kissé csalódott vagyok emiatt.”
„Igen, én is,” értettem egyet gúnyosan. „Talán holnap nagyobb szerencsénk lesz és valami megesz minket!”
„Medvék nem akarnak embert enni. Nem vagyunk olyan jóízűek.” vigyorgott rám a sötét kocsiban. „Természetesen, te talán kivétel vagy. Fogadok, hogy jó ízed van.”
„Kösz szépen,” mondtam, másfele nézve. Nem ő volt az első személy, aki ezt mondta nekem.

9. HARMADIK KERÉK

Az idő elkezdett repülni, sokkal gyorsabban, mint azelőtt. Iskola, munka, Jacob—nem feltétlenül ebben a sorrendben—egy arányos és könnyű sablon alkotott, amit követhettem. És Charlie megkapta, amit akart: többé már nem voltam nyomorúságos. Persze nem tudtam teljesen becsapni magamat. Amikor megálltam, hogy leltárt készítsek az életemről, amit próbáltam nem túl gyakran csinálni, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a viselkedésem burkolt célzásait.
Olyan voltam, mint egy elveszett hold—a bolygóm elpusztult valami kataklizmikus, katasztrófafilm-béli kipusztulásról szóló forgatókönyben—ami, annak ellenére folytatta tovább a körözést a megmaradt néptelen űrben, a szűk, kicsi keringési pályáján, semmibe véve a gravitáció törvényét.
A motorozás egyre jobban ment, így ez kevesebb aggasztó kötést és sérülést jelentett Charlienak. De ez azt is jelentette, hogy a hang a fejemben elkezdett halkulni, amíg már nem hallottam többé. Csendesen, de bepánikoltam. Belevetettem magamat a mező keresésébe enyhén dühöngő intenzitással. Más adrenalin növelő tevékenységekért gyötörtem az agyamat.
Nem követtem nyomon a napokat, amit elteltek—nem volt rá ok, próbáltam annyira a jelenben élni, amennyire csak lehetséges, semmi fakuló múlt, semmi közelgő jövő. Meg is lepődtem a dátumon, amikor Jacob felhozta az egyik tanulós napon. Már várt, amikor megálltam a házukkal szemben.
„Boldog Valentin Napot!” Mondta mosolyogva Jacob, de lehajtotta a fejét, amikor üdvözölt engem.
Egy kis rózsaszín dobozt tartott a tenyerében. Beszélgető szívek.
„Ostobának érzem magam.” motyogtam. „Ma van Valentin Nap?”
Jacob látszólagos szomorúsággal megrázta a fejét. „Néha olyan kívülálló tudsz lenni. Igen, Február 14-e van. Tehát, leszel a Valentinom? Mivelhogy nem vettél nekem egy doboz, 50 centes cukorkát, ez a legkevesebb, amit tehetsz.”
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. A szavak ingereltek, de csak a felszínen.
„És pontosan mit von ez maga után?” Biztosítottam be magam.
„A szokásos—életfogytig tartó rabszolgaság— ilyesmi dolgok.”
„Nos, ha ez minden…” Elfogadtam az édességet. De próbáltam kigondolni valami módot, hogy tisztává tegyem a határokat. Újra. Ezek elég elmosódottnak tűntek Jacobnál.
„Tehát, mit csinálunk holnap? Kirándulás, vagy a sürgősségi?”
„Kirándulás.” Döntöttem. „Nem csak Te lehetsz megszállott. Kezdtem azt gondolkozni, hogy csak képzeltem azt a helyet…” Rosszalló tekintettel néztem a távolba.
„Meg fogjuk találni.” Győzködött. „Motorozás pénteken?” Ajánlotta.
Láttam egy lehetőséget, és hezitálás nélkül megragadtam.
„Pénteken moziba megyek. Megígértem az ebédlőbeli bandának, hogy mostantól el fogok járni szórakozni.” Mike elégedett lesz.
De Jacob arca elkomorult. Elkaptam a kifejezést a sötét szemiben,mielőtt azokat a földre szegezte volna.
„Te is jössz, igaz?” Tettem hozzá gyorsan. „Vagy túl sok lenne a dögunalomból egy csomó, unalmas felsőssel?”Ennyit a lehetőségemről, hogy egy kis távolságot teremtsek Jacob és köztem. Utáltam bántani Jacobot; úgy tűnt, mintha egy szokatlan dolog kapcsolna minket össze, és az ő fájdalma elindította a kis kart az enyémhez. Ez is, hogy elhívjam erre a megpróbáltatásra—megígértem Mikenak, de egyáltalán nem éreztem semmi lelkesedést a gondolatra, hogy kövessem az ígéretem—túl csábító volt.
„Azt akarod, hogy elmenjek barátaiddal oda?”
„Igen.” ismertem be őszintén, tudván, ahogy ezt folytattam, valószínűleg lelőttem volna magam a szavaimmal. „Sokkal jobban fogok szórakozni, ha Te is ott leszel. Hozd el Quilt, és partyt csapunk majd.”
„Quil ki fog akadni. Idősebb lányok.”Kuncogott, és forgatta szemeit. Embryt nem is említettem, még ő sem. Én is nevettem. „Megróbálom neki biztosítani a jó felhozatalt.”
Angolon szóba hoztam a témát Mikekal.
„Hé, Mike” Mondtam, amikor az óra véget ért. „Ráérsz péntek este?”
Felnézett, a kék szemei reménykedve csillantak fel. „Igen. Szeretnél elmenni valahova?”
A válaszomat óvatosan fogalmaztam meg. „Azon gondolkoztam, hogy összehozhatnánk egy pár embert”—Direkt kihangsúlyoztam a szót. „És együtt megnézhetnénk a Crosshairs-t.” –
Már megcsináltam a házimat —még az előzeteseket is elolvastam, hogy semmi se érjen váratlanul.
Ez a film tetőtől talpig vérfürdő volt. Nem lettem volna képes végigülni egy romantikus filmet. „Jól hangzik?”
„Persze.” Mondta kevésbé buzgón.
„Király”
Egy másodperc múlva visszatért az előbbihez közel álló izgatottsági szintjébe. „Mi lenne, ha elhívnánk Angelat és Bent? Vagy Ericet és Katet?”
Nyilvánvalóan el volt szánva , hogy valami páros randi szerűt hoz ki a dologból.
„És ha mindkettőt meghívnánk?” Javasoltam. És persze Jessicát. És Tylert meg Connert, és talán Laurent. Kelletlenül taktikáztam. Változatosságot ígértem Quilnek.
“Oké.” Mormogta Mike csalódottan.
„És,” Folytattam. „Van egy pár barátom La Push-ból, akiket megívtam. Tehát ez úgy hangzik, hogy szükségünk lesz a Suburban-odra, ha mindenki jön. ”
Mike szeme gyanakvóan összeszűkült.
„Ezek azok a barátaid, akikkel mostanság az összes idődet tanulással töltöd?”
„Aham, ők maguk.” válaszoltam jókedvűen. „Bár ezt nézheted úgy, mint egy oktatást —ők még csak másodévesek.”
„Ó,” mondta Mike meglepetten. Egy pillanatnyi gondolkodás után elmosolyodott.
Bár végül nem volt szükség a Suburbanra.
Jessica és Lauren kijelentette, hogy elfoglaltak, amint Mike kikotyogta, hogy én is részt veszek a szervezésben. Ericnek és Katienek már voltak tervei—3 hetes „évfordulójuk” volt vagy ilyesmi. Lauren beszervezte Tylert és Connert mielőtt Mike tudta volna, így ők ketten is elfoglaltak voltak. Még Quil is kilépett—iskolai verekedése okán. A végén csak Angela és Ben és persze Jacob tudott menni.
Noha a csökkenő számok nem tompították Mike várakozását. Csak a péntekről tudott beszélni.
„Biztos vagy benne, hogy nem a Holnap és Örökkét akarod helyette megnézni?” kérdezte ebédnél, megnevezve az aktuális romantikus vígjátékot, amik uralták a jegypénztárakat. „A rohadt paradicsomok után jobban számba kéne venni .”
„A Crosshairs-t akarom látni.” bizonygattam. „Akciófilmekhez van kedvem. Hajrá vér és belek!”
„Oké.” fordult el Mike, de nem azelőtt, hogy láthattam volna a talán-mégiscsak-őrült-a-csaj kifejezését.
Amikor hazaértem suliból egy nagyon ismerős autó parkolt a házunkkal szemben. Jacob a motorháztetőnek dőlt, és egy hatalmas vigyor ragyogta be az arcát.
„Na ne!” kiáltottam, ahogy kiugrottam a járgányomból. „Kész vagy! Nem hiszem el! Befejezted a Rabbit-et!”
Sugárzott. „Épp tegnap este. Ez az első utazása.”
„Hihetetlen.” Feltartottam a kezem egy ötösért.
Belecsapta a kezét ez enyémbe, de otthagyta, összefonva az ujjait az enyémmel. „Szóval vezethetek ma este?”
„Mindenképpen,” mondtam, majd sóhajtottam.
„Mi a baj?”
„Feladom—ezt nem tudom felülmúlni. Nyertél. Te vagy az idősebb.”
Vállat vont, nem meglepve, hogy feladtam. „Persze, hogy én.”
Mike Suburbanja pöfögött be a sarkon. Kihúztam a kezem a Jacobéból, és ő grimaszolt erre-> amire ő grimaszt vágott, amit én nem szándékoztam meglátni.
„Emlékszem erre a srácra.” mondta halk hangon, ahogy Mike leparkolt az utca túloldalán. „Az, aki azt hitte, hogy te vagy a barátnője. Még mindig össze van zavarodva?”
Felemeltem az egyik szemöldökömet. „Néhány embert nehéz elkedvteleníteni.”
„Akkor megint,” mondta Jacob elgondolkozva,”néha a kitartás kifizetődő.”
„Bár az idő nagy részében csak bosszantó.”
Mike kiszállt az autójából ás átszelte az utat.
„Hé Bella,” üdvözölt, aztán a szemei elfordultak, ahogy felnézett Jacobra. Röviden rápillantottam Jacobra én is, próbáltam objektív lenni. Egyáltalán nem másodikosnak nézett ki. Ő egyszerűen túl nagy volt—Mike feje épphogy csak elérte Jacob vállát; nem is akartam arra gondolni, hogy én mekkora lehetek mellette—az arca is idősebbnek nézett ki, mint ahogy régebben, akár egy hónappal ezelőtt.
„Hé Mike! Emlékszel Jacob Black-re?”
„Nem igazán.” nyújtotta ki Mike a kezét.
„Régi családi barát,” mutatta be magát Jacob, kezet ráztak, nagyobb erővel, mint az szükséges lett volna. Amikor abbahagyták a markolást, Mike behajlította az ujjait.
Hallottam, hogy a telefon csörög a konyhában.
„Ezt jobb ha felveszem —lehet, hogy Charlie az,” mondtam nekik, és besiettem.
Ben volt. Angela beteg, gyomorinfluenzája van és ő nem akar nélküle jönni. Bocsánatot kért, hogy magunkra hagy minket.
Lassan mentem vissza a várakozó fiúkhoz, fejrázogatva. Nagyon reméltem, hogy Angela hamarosan jobban fogja érzi magát, de be kellett ismernem, hogy önző módon dühös voltam ettől a fejleménytől. Csak mi hárman, Mike, Jakob és én, együtt egész este –hát ez pompásan alakult, gondoltam maró gúnnyal.
Nem úgy tűnt, hogy Jake és Mike a távollétemben bármilyen haladást tettek volna a barátság felé. Több méter távolság volt köztük és elfordultak egymástól, míg rám vártak. Mike arckifejezése mogorva volt, Jacobé pedig vidám, mint mindig.
„Ang beteg” mondtam nekik rosszkedvűen. „Ő és Ben nem jönnek.”
„Úgy sejtem az influenza körbemegy. Austin és Conner is hiányoztak ma. Talán egy másik alkalommal kellene elmennünk.” Javasolta Mike.
Mielőtt helyeselhettem volna, Jacob megszólalt.
„Én még mindig benne vagyok. De, ha te, Mike inkább későbbre halasztanád—”
„Nem, jövök!” Szólt közbe Mike. „Csak Angelára és Benre is gondoltam. Menjünk!” Majd elindult a Suburbanja felé.
„Hé, nem bánnád, ha Jacob vezetne?” kérdeztem. „Mondtam neki, hogy vezethet—épp most fejezte be az autóját. Roncsból építette, mindent egyes egyedül.” Hencegtem, mint egy büszke tanár-szülő egyesületbeli anyuka, akinek a gyermeke rajta van az igazgatói listán.
„Rendben,” csattant fel Mike.
„Jól van akkor,” mondta Jacob, mintha ez mindent megoldott volna. Könnyedebben érezte magát, mint bárki más.
Mike beszállt a Rabbit hátsó ülésére, utálatos arckifejezéssel.
Jacob normális, napos hangulatában volt, fecsegett rendületlenül, amíg majdnem elfelejtkeztem arról, hogy Mike némán duzzog hátul.
Azután Mike megváltoztatta a stratégiáját. Előre dőlt, az állát az ülésem vállán pihentetve; az arca majdnem hozzáért az enyémhez. Távolabb húzódtam, a hátamat az ablakok irányába fordítva.
„Működik a rádió ebben az izében?” kérdezte Mike rejtett ingerültséggel, félbeszakítva Jacobot a mondat közepén.
„Igen,” válaszolta Jacob. „De Bella nem szereti a zenét.”
Meglepődve bámultam Jacobot. Ezt sosem mondtam neki.
„Bella?” kérdezte Mike bosszúsan.
„Igaza van. ” motyogtam, még mindig Jacob derűs profilját nézve.
„Hogy tudod nem szeretni a zenét?” követelődzött Mike.
Vállat vontam. „Nem tudom. Egyszerűen csak irritál.”
„Hmph.” Dőlt hátra Mike.
Mikor odaértünk a mozihoz, Jacob egy 10 dollárost nyomott a kezembe.
„Mi ez?” kifogásoltam.
„Nem vagyok elég idős, hogy beengedjenek erre a filmre.” Emlékeztetett.
Hangosan felnevettem. „Ennyit a relatív életkorról. Billy meg fog ölni engem, ha becsempészlek?”
„Nem, mondtam neki, hogy azt tervezed, hogy megrontod a fiatalkori ártatlanságomat!”
Kuncogtam, erre Mike gyorsított a járásán, hogy lépést tartson velünk.
Majdnem azt kívántam, bárcsak Mike úgy döntött volna, hogy nem jön. Még mindig mogorva volt—nem sokat hozzáadva a bulihoz. De azt sem akartam, hogy egy randin végezzem, kettesben Jacobbal. Az nem segített volna semmin.
A film pontosan olyan volt, mint amilyennek állították. Már a legelején, négy embert felrobbantottak, és egyet lefejeztek. Az előttem ülő lány a kezeit a szeme elé tette és a fejét a barátja mellkasára hajtotta. Ő megsimogatta a vállát és alkalmanként megrezzent az arca.
Mike nem úgy tűnt, mint aki nézi a filmet. Az arca merev volt, ahogy a képernyő fölötti függönyrojt felé bámult.
Elhelyezkedtem, hogy elviseljem a 2 órát, a színeket és a mozgást nézve a képernyőn, inkább, mint az emberek alakját vagy az autókat és a házakat. De akkor Jacob elkezdett kuncogni.
„Mi az?”suttogtam.
„Ó, ugyan már” sziszegte vissza. „Húsz lábnyira fröccsent ki a vér abból a pasasból. Micsoda hamisítvány, láttad?”
Megint kuncogott, amikor felnyársalt egy zászlórúd egy másik embert egyenesen a betonfalba.
Ezután már tényleg néztem az előadást, vele nevetve, ahogy a csonkítás egyre és egyre nevetségesebbé vált. Hogyan fogok tudni valaha is harcolni az elmosódott határokkal a kapcsolatunkban, mikor annyira szerettem vele lenni?
Jacob és Mike is igényt tartottak a karfámra, mindkét oldalamon. Mindkettőjük keze könnyedén pihent a karfán, tenyérrel felfelé, természetellenesnek tűnő pozícióban. Mint az acél medve csapdák – nyitottan és készen.
Jacobnak volt az a szokása, hogy megfogta a kezem, amikor csak lehetőség adódott rá, de itt, az elsötétített mozi teremben, Mike figyelő szemei mellett, más jelentése lenne—és biztos voltam benne, hogy tudja ezt. Nem tudtam elhinni, hogy Mike is ugyanarra a dologra gondolt, de a kezeit pontosan ugyanúgy tartotta, mint Jacob.
Szorosan keresztbefontam a karomat a mellkasomon és reméltem, hogy mindkettőjük keze elfárad.
Mike adta fel először. A film fele körül visszahúzta a karját, és előredőlt, hogy a fejét a kezeibe temesse. Először azt hittem, hogy valamire a mozivásznon reagált így, de aztán nyögött egyet.
„Mike, jól vagy?” suttogtam.
Az előttünk ülő pár megfordult, hogy ránézzen, amikor Mike újra felnyögött.
A képernyőről visszaverődő fényben láttam, ahogy az arcán izzadságcseppek ragyognak.
Mike megint nyögött, és elrohant az ajtóhoz. Felpattantam, hogy kövessem és Jacob azonnal utánozta a mozdulataimat.
„Ne, maradj!” suttogtam. „Csak meggyőződök róla, hogy rendben van-e.”
Jacob így is velem jött.
„Neked nem kell jönnöd. A nyolc dollárod megér egy kis vérontást.” Ragaszkodtam hozzá, ahogy végigsétáltunk a folyosón.
„Semmi baj, Bella. Biztos lehetsz benne, hogy megkaptam. Ez a film elég szar.” A hangja közben suttogásból felerősödött normál hangnemre, ahogy kisétáltunk a moziból.
Mike-nak semmi jele nem volt az előcsarnokban, és most már boldog voltam, hogy Jacob velem jött—bekukkantott a férfi wc-be, hogy ellenőrizze, nincs-e ott.
Jacob egy pár másodperc múlva visszatért.
„Oh, bent van, minden rendben.” Mondta, miközben forgatta a szemeit. „Micsoda puhány. Valaki erősebb gyomrú mellett kéne kitartanod. Valaki mellett, aki röhög az alvadt vér látványán, amelytől a gyenge pasik hánynak.”
„Nyitva tartom a szemem valaki ilyenért.”
Teljesen egyedül voltunk az előcsarnokban. Mindkét teremben a felénél tartott a film, ezért az elhagyatott volt—elég halk ahhoz, hogy hallhassuk, ahogy a popcorn pattog a kiszolgáló pultnál a hallban.
Jacob odament, hogy leüljön a pamutbársony-kipárnázott padra a fal mellé, megveregetve a helyet maga mellett.
„Úgy hangzott, hogy még egy ideig bent lesz.” mondta, majd kinyújtotta a hosszú lábait maga elé, ahogy elhelyezkedett a váráshoz.
Csatlakoztam hozzá egy sóhajjal. Úgy nézett ki, mint aki arra gondol, hogy még több vonalat töröljön el. De még mennyire, amint leültem, átrakta a karját a vállam köré.
„Jake” Tiltakoztam, és elhajoltam. Ő leeresztette a karját, de egyáltalán nem látszott bosszúsnak a jelentéktelen elutasítás miatt. Kinyúlt, és határozottan megfogta a kezem, a másik kezét a csuklóm köré csavarva, amikor megint el akartam húzódni. Honnan vette ezt a magabiztosságot?
„Most várj egy percet Bella” Mondta nyugodt hangon „Mondj meg nekem valamit.”
Fintorogtam egyet. Nem akarom ezt csinálni. Nem csak most, de soha. Semmi sem maradt az életemben, ennél a pontnál, ami fontosabb lenne számomra, mint Jacob Black. De úgy tűnik, elhatározta, hogy elront mindent.
„ Mi az?” Kérdeztem fanyarul.
„Te kedvelsz engem, igaz?”
„Tudod, hogy igen.”
„Jobban, mint azt a kóklert, aki épp most hányja ki a beleit?” Intett a WC ajtó felé.
„Igen.” Sóhajtottam.
„Jobban, mint a többi srácot, akit ismersz?” Nyugodt volt és békés—mintha a válaszom nem számítana, vagy mintha már tudná mi lesz az.
„Még a lányoknál is jobban.” Mondtam
„De ez minden.” mondta és ez már nem egy kérdés volt.
Nehéz volt válaszolni, kimondani a szót. Megsértődik majd és kerülni fog? Hogy bírnám azt ki?
„Igen.” Suttogtam.
Rám mosolygott. „Tudod, hogy ez így okés. Addig, amíg engem bírsz a legjobban. És úgy gondolod, hogy jóképű vagyok – aránylag. Fel vagyok készülve, hogy idegesen kitartó legyek.”
„Nem fogok megváltozni.” Mondtam, és bár próbáltam normális hangnemben beszélni, mégis hallottam a szomorúságot benne.
Az arca most elmélkedő volt, már nem viccelődő. „Még mindig a másik, igaz?”
Meghajlottam. Furcsa, hogy tudja, hogy ne mondja ki a nevét – mint korábban a kocsiban a zenével. Sok mindent felfedez rajtam, amiket sose mondtam neki.
„Nem kell róla beszélned.” Mondta.
Hálásan bólintottam.
„De ne légy mérges rám, amiért körülötted ólálkodok, rendben?” Jacob megveregette a kézfejemet. „Mert nem adom fel. Rengeteg időm van.”
Sóhajtottam. „Nem rám kéne pazarolnod.” Mondtam, habár szerettem volna. Különösen, ha hajlandó elfogadni engem úgy, ahogy vagyok – sérült áruként.
„Ez az, amit szeretnék, addig, amíg te is szeretsz velem lenni”
„El sem tudom képzelni, hogy ne szeretnék veled lenni.” Mondtam neki őszintén.
Jacob sugárzott. „Ezzel együtt tudok élni.”
„Csak ne várj többet.” Figyelmeztettem, és megpróbáltam elhúzni a kezem, de makacsul tartotta.
„Ez igazából nem zavar téged, ugye?” Kérdezte és megszorította az ujjaim.
„Nem.” Sóhajtottam. Igazából egész kellemes volt. A keze sokkal melegebb volt az enyémnél; mostanában folyton fáztam.
„És nem érdekel, hogy ő mit gondol?” Bökött a hüvelykujjával a WC felé.
„Azt hiszem nem.”
„Akkor mi a probléma?”
„A probléma az,” mondtam „hogy ez nekem mást jelent, mint neked.”
„Nos.” Szorosabban fogta a kezem. „Ez az én problémám, nem?”
„Rendben” Morogtam „De azért ne felejtsd el.”
„Nem fogom. Szóval a pöcök most már ki van húzva a gránátból, ha?” Megbökte az oldalam.
Forgattam a szemeim. Ha úgy érzi, viccet csinálhat az egészből, akkor fel van rá hatalmazva. Gondoltam.
Egy percig halkan kuncogott, miközben a kisujjával szórakozottan rajzolgatott a kézfejemre.
„De furcsa ez a sebed itt.” Mondta hirtelen és megfordította a kezem, hogy megvizsgálja. „Hogy szerezted?”
Szabad kezének mutatóujjával követte a hosszú, ezüstös félhold alakú seb vonalát, ami alig volt látható a fehér bőrömön.
Összevontam a szemöldököm. „Te most őszintén elvárod, hogy emlékezzek, honnan van az összes sebem?”
Vártam az emlékre, hogy lesújtson – hogy megnyissa a tátongó lyukat. De most is, ahogy gyakran megtörténik, Jacob jelenléte egyben tartott.
„Hideg.” dörmögte, könnyedén megnyomva a helyet, ahol James belém eresztette a fogait.
És ekkor Mike kibotorkált a wc-ből, az arca hamuszürke és izzadt volt. Szörnyen nézett ki.
„Oh, Mike” Levegőért kaptam.
„Nem bánod, ha korábban megyünk?” Suttogta.
„Nem, dehogyis” Kiszabadítottam a kezem és odamentem segíteni Mike-nak sétálni. Ingatagnak tűnt.
„Túl sok volt a film?” kérdezte Jacob szívtelenül.
Mike pillantása rosszindulatú volt. „Nem igazán láttam belőle semmit.” motyogta. „Már azelőtt hányingerem volt, mielőtt kialudtak a fények.”
„Miért nem szóltál semmit?” Szidtam le, miközben a kijárat felé támolyogtunk.
„Azt reméltem elmúlik,” mondta.
„Csak egy pillanat,” mondta Jacob, amint elértük az ajtót. Gyorsan visszament a büféhez.
„Kaphatnék egy üres popcornos zacskót?” kérdezte az eladótól. A lány egyszer pillantott Mike-ra, aztán odatolt egy zacskót Jacobnak.
„Vigyétek ki innen, légyszi” könyörgött. Nyilván ő volt az, akinek fel kellett volna takarítania a padlót.
Kivonszoltam Mike-ot a friss, nedves levegőre. Mélyeket lélegzett. Jacob rögtön mögöttünk volt. Segített nekem Mike-ot betenni a kocsi hátuljába, majd a kezébe adta a zacskót komoly arckifejezéssel.
„Kérlek.” volt minden, amit Jacob mondott.
Letekertük az ablakokat, engedve a jeges éjszakai levegőnek, hogy átfújja az autót, azt remélve, hogy ez majd segíteni fog Mike-on. Átfogtam a karommal a lábaimat, hogy melegen tartsam magam.
„Megint fázol?” Kérdezte, és a karját körém rakta, mielőtt még válaszolhattam volna.
„Te nem?”
Megrázta a fejét.
„Biztos lázas vagy, vagy valami.” Morogtam. Jéghideg volt kint. Hozzáérintettem a kezem a homlokához, és az tűzforró volt.
„Whoa, Jake – te lángolsz!”
„Pedig jól érzem magam,” vonta meg a vállát. „Makkegészségesnek.”
Ráncoltam a homlokom, majd újra megnéztem a homlokát. A bőre égette az ujjaimat.
„Olyan a kezed, mint a jég.” panaszkodott.
„Talán ez vagyok én,”
Mike felnyögött a hátsó ülésen és belehányt a zacskóba. Fintorogtam, remélve, hogy az én gyomrom kibírja a szagot és a hangot. Jake aggodalmasan nézett hátra a vállai fölött, hogy megbizonyosodjon, a kocsija nem lett-e bemocskolva.
A visszaút hosszabbnak tűnt.
Jacob csöndes volt, elgondolkodó. A karját körülöttem hagyta, ami olyan meleg volt, hogy a hideg szél már jólesett.
Emésztő bűntudattal bámultam ki a szélvédőn.
Nagy hiba volt Jacobot bátorítani. Tiszta önzőség. Az nem számított, hogy próbáltam tisztázni a helyzetemet. Ha még érzett reményt, hogy ez valami több is lehet, mint barátság, akkor nem voltam elég érthető.
Hogy tudnám neki megmagyarázni, hogy megértse? Egy üres kagylóhéj voltam. Mint egy üres ház – halálraítélt –hónapokig teljesen lakatlan voltam. Most már kissé megjavítottak. Az előszoba jobb állapotban volt. De ez volt minden – csak egy kis rész. Ő ennél jobbat érdemel – jobbat, mint egy egyszobás, omladozó feljavított ház. Nincs akkora összegű beruházás a részéről, amellyel segíthetne visszatérnem a régi kerékvágásba.
Mégis tudtam, hogy nem fogom elküldeni őt. Túlságosan is szükségem volt rá, és önző voltam. Talán, tisztázhatnám a dolgokat jobban a részemről, így tudná, hogy el kéne hagynia engem. Beleremegtem a gondolatba, ekkor Jacob még szorosabban karolt át.
Haza vittem Mike-ot a kocsijával, míg Jacob hátulról követett minket, hogy aztán engem vigyen haza. Jacob csendben volt egész úton a házunk felé, és azon gondolkoztam, hogy vajon ő is ugyanazokon a dolgokon töpreng, mint én. Talán meggondolta magát.
„Szeretném behívni magamat, mivel korán megjöttünk.” mondta, mikor lehúzódtunk a teherautóm mellé. „De azt hiszem igazad, van a lázzal kapcsolatban. Kezdem egy kicsit…furán érezni magam.”
„Ó ne, nehogy már te is! Szeretnéd, hogy haza vigyelek?”
„Nem.” rázta meg a fejét, és összehúzta a szemöldökét. „Még nem érzem magam betegnek. Csak…rosszul vagyok. Ha kell, félrehúzódok.”
„Felhívsz, amint megérkeztél?” kérdeztem aggódva.
„Persze, persze.” Ráncolta a szemöldökét, miközben a sötétségbe bámult, és az ajkába harapott.
Kinyitottam az ajtót, hogy kiszállhassak, de ő megfogta a csuklómat könnyedén és ott tartott. Megint felfigyeltem, hogy milyen forrónak érződik a bőre az enyémen.
„Mi az, Jake?” kérdeztem.
„Valamit el akarok mondani, Bella…de az hiszem, túl érzelgősen fog hangzani.”
Sóhajtottam. Ez ugyanolyan lesz, mint a moziban. „Folytasd.”
„Csak annyi, hogy tudom, hogy nagyon boldogtalan vagy. És talán ez nem segít semmit, de szeretném, ha tudnád, hogy én mindig itt leszek. Soha nem foglak cserbenhagyni–megígérem, hogy mindig számíthatsz rám. Wow, az elég érzelgősnek hangzott. De legalább tudod, ugye? Hogy én soha de soha nem bántanálak?”
„Igen Jake, tudom. És már eddig is számítottam rád, talán jobban, mint ahogy te gondolnád.”
Mosoly jelent meg az arcán, mint ahogy a napfelkelte vörösre festi a felhőket, és ki akartam vágni a nyelvemet. Egy szó sem volt hazugság abból, amit mondtam, de hazudnom kellett volna. Az igazság rossz volt és fájni fog neki. Én fogom őt cserbenhagyni.
Egy különös kifejezés suhant át az arcán. „Tényleg jobb, ha most haza megyek,” mondta.
Gyorsan kiszálltam.
„Majd hívj!” Kiabáltam, miközben elhajtott.
Néztem amint elment, és úgy tűnt, legalább a kocsit tudja irányítani. Bámultam az üres utcát, miután elment, és egy kicsit émelyegtem, de nem, fizikai értelemben.
Mennyire vágytam rá, hogy Jacob Black bárcsak a testvéremként született volna, a hús-vér testvéremként, így tarthatnék valamiféle törvényes igényt őrá, ami mentesítene engem bármilyen felelősség alól. Isten tudja, hogy soha sem akartam kihasználni Jacobot, de nem tudtam orvosolni, csak megmagyarázni a bűntudatot, amit most éreztem, és ami azt jelentette, hogy mégiscsak megtettem.
Még inkább, hogy sosem szándékoztam szeretni őt. Egy dolgot igazán tudtam, – tudtam a gyomrom mélyén, a csontjaimban, tudtam a fejem búbjától a talpamig, tudtam az üres mellkasom mélyén – hogy hogyan ad a szerelem erőt valakinek, hogy összetörjön téged.
Én helyrehozhatatlanul össze voltam törve.
De most szükségem volt Jacobra, úgy, mint egy drogra. Túl sokáig használtam őt mankónak, sokkal mélyebb lett vele a kapcsolatom, mint azt én terveztem volna megint bárkivel. Most már nem bírnám elviselni, hogy bármi baja legyen, de azt sem tudtam megakadályozni, hogy bántsam. Azt hitte, hogy az idő és a türelem majd megváltoztathat, és, habár én tudtam, hogy egyáltalán nincs igaza, azt is tudtam, hogy hagyni fogom neki, hogy megpróbálja.
A legjobb barátom volt. Mindig szeretni fogom őt, és ez soha, soha nem lesz elég.
Bementem a házba, leültem a telefon mellé és rágtam a körmeimet.
„Már vége a filmnek?” Kérdezte Charlie meglepetten, amint bementem. A földön ült, csak egy méterre a TV-től. Biztos egy izgalmas meccs.
„Mike beteg lett,” magyaráztam „Valamilyen gyomorinfluenza.”
„Te jól vagy?”
„Most jól érzem magam.” Mondtam bizonytalanul. Valójában, lelepleződtem.
A konyhapultnak dőltem, a kezem csak centikre a telefontól és próbáltam türelmesen várni. Arra a különös kifejezésre gondoltam, amit Jacob arcán láttam, mielőtt elhajtott, és az ujjaim elkezdtek dobolni a pulton. Ragaszkodnom kellett volna hozzá, hogy én vigyem haza.
Néztem az órán a percek múlását. Tíz. Tizenöt. Még ha én vezetek is csak tizenöt percbe telik az út, és Jacob gyorsabban vezetett. Tizennyolc perc. Fölkaptam a telefont és tárcsáztam.
Csak csöngött és csöngött. Talán Billy alszik. Talán rossz számot hívtam. Újra próbáltam. A nyolcadik csöngésre, amikor már le akartam tenni, Billy fölvette.
„Hello?” kérdezte. Hangja óvatos volt, mintha rossz hírre számított volna.
„Billy, Bella vagyok – Jake hazaért már? Kb. húsz perce ment el innen.”
„Itthon van.” mondta kifejezéstelenül
„Föl kellet volna hívnia,” Kicsit ideges lettem. „Rosszul volt, mikor elment és aggódtam.”
„Túl rosszul volt, hogy fölhívjon. Most sem érzi jól magát.”Billy tartózkodónak hangzott. Rájöttem, hogy biztos Jacobbal akar lenni.
„Szólj, ha bármiben segíthetek” ajánlottam „Át tudok menni.” Billyre gondoltam a tolószékében és Jacobra, amint magáról gondoskodik…
„Ne, ne” mondta Billy gyorsan „Jól vagyunk. Maradj otthon.”
Már majdnem udvariatlan volt, ahogy mondta.
„Oké.” mondtam
„Viszlát Bella!”
Megszakadta a vonal.
„Viszlát!” Morogtam.
Nos, legalább hazaért. Különös módon, még mindig aggódtam. Felvánszorogtam a lépcsőn, ingerülten. Talán holnap átmehetek munka előtt, hogy megnézzem jó van-e. Vihetnék levest – kell lennie itthon valahol egy zacskó Campbell’s-nek. (szerk._márka)
Ráébredtem, hogy az összes ilyen tervet törölhetem, amikor korán felébredtem – az órám szerint fél ötkor – és besprinteltem a mosdóba. Charlie ott talált rám fél órával később, a földön fekve, és az arcom a hideg fürdőkád szélének nyomtam.
Hosszú percig nézett rám.
„Az influenza,” mondta végül.
„Igen.” nyögtem.
„Szükséged van valamire?” kérdezte.
„Hívd fel nekem Newtonékat, légyszi!” mondtam rekedten. „Mondd meg nekik, hogy elkaptam azt, amit Mike is, és hogy ma nem tudok dolgozni menni. Mond, hogy sajnálom.”
„Persze. Nem probléma.” mondta.
A nap hátralevő részét a fürdőszoba padlóján töltöttem, egy pár órát aludtam az összegyűrődött törölközőkön fekve. Charlie azt állította, hogy dolgoznia kell, de gyanítottam, hogy csak belépést szeretett volna egy fürdőszobába. Ott hagyott mellettem a földön egy pohár vizet, nehogy kiszáradjak.
Fölébredtem, mikor hazaért. Láttam, hogy sötét volt a szobámban – szürkület után. Nehézkesen följött a lépcsőn, hogy lássa jól vagyok-e.
„Még életben?”
„Fogjuk rá.” mondtam.
„Szeretnél valamit?”
„Nem, köszi.”
Hezitált, látszólag nem volt elemében. „Akkor oké.” mondta és lement a konyhába.
Egy pár perc múlva hallottam, ahogy csöng a telefon. Charlie halkan beszélt valakivel egy percig, majd lerakta.
„Mike jobban érzi magát” szólt föl az emeletre.
Nos, ez bíztató volt. Ő kb. 8 órával előbb lett beteg, mint én. Még nyolc óra. A gondolatra forgott egyet a gyomrom, és felhúztam magam, hogy a WC fölé hajoljak.
Megint a törölközőn aludtam el, de amikor fölkeltem az ágyamban voltam és kint világos volt. Nem emlékeztem rá, hogy felkeltem volna, szóval biztos Charlie cipelt be a szobámba – és az éjjelimre rakta a pohár vizet. Fonnyadtnak éreztem magam. Az egészet megittam, habár kicsit fura íze volt attól, hogy egész éjjel állt.
Lassan fölkeltem, próbáltam nem előidézni a hányingert megint. Gyenge voltam és szörnyű íze volt a számnak, de a gyomrom jól volt. Az órámra néztem.
Az én 24 órám lejárt.
Nem erőltettem, nem ettem semmi mást, csak sós kekszet reggelire. Charlie megkönnyebbültnek tűnt, hogy jól vagyok.
Amint meggyőződtem róla, hogy nem fogom a napot a fürdőszoba padlóján tölteni, felhívtam Jacobot.
Jacob vette föl, de amint meghallottam a hangját, tudtam, hogy ő még nincs túl rajta.
„Halló?” A hangja megtört volt, rekedtes.
„Oh, Jake” együtt érzően sóhajtottam. „Szörnyen betegnek hangzol.”
„Szörnyen is érzem magam.” Suttogta
„Annyira sajnálom, hogy rávettelek, hogy gyere el velem. Ez szívás.”
„Én örülök, hogy elmentem.” Még mindig suttogott „Ne okold magad. Ez nem a te hibád”
„Hamarosan jobban leszel” ígértem „Mikor felébredtem ma reggel, már semmi bajom sem volt.”
„Beteg voltál?” Kérdezte egyhangúan.
„Igen, én is elkaptam, de már jól vagyok.”
„Az jó.” A hangja halott volt.
„Szóval pár órán belül jobban leszel,” bátorítottam.
Alig hallottam a válaszát. „Nem hiszem, hogy ugyanazt a bajom, mint neked volt.”
„Nem az influenzát kaptad el?” Kérdeztem zavartan,
„Nem. Ez valami más”
„Mi a baj veled?”
„Minden” suttogta „ Minden egyes porcikám fáj.”
A fájdalom a hangjában már majdnem tapintható volt.
„Mit csináljak, Jake? Mit vigyek hozzátok?”
„Semmit. Nem jöhetsz ide.” Váratlan volt. Billyre emlékeztetett az előző estéről.
„Én már túljutottam azon a valamin, ami neked van.” mutattam rá.
Nem törődött velem. „Majd hívlak, ha tudlak. És szólok, ha majd átjöhetsz.”
„Jacob__ ”
„Mennem kell.” mondta hirtelen sürgősséggel.
„Hívj, ha jobban érzed magad.”
„Rendben.” Egyezett bele és a hangjában volt valami keserű él.
Egy másodpercig csendben volt. Vártam, hogy elköszönjön, de ő is várt.
„Hamarosan találkozunk” mondtam végül.
„Várj, amíg hívlak” mondta újra.
„Oké….viszlát, Jacob.”
„Bella” suttogta a nevem, majd lerakta a telefont.

10. A RÉT

Jacob nem jelentkezett.
Mikor először hívtam, Billy azt mondta, még mindig ágyban van. Kíváncsivá váltam, ellenőrizni akartam, hogy Billy elvitte-e őt orvoshoz. Azt mondta igen, de néhány okból kifolyólag nem győzött meg, nem hittem neki igazán. Újra telefonáltam, naponta többször is az elkövetkező két napban, de nem válaszolt senki.
Szombaton arra az elhatározásra jutottam, hogy meglátogatom Jacobot, meghívás ide vagy oda. De a kis vörös ház üresen tátongott. Ez megrémisztett – Jacob annyira beteg lett, hogy be kellett vinni a kórházba? Hazafelé meg is álltam a kórháznál, de az információs ablaknál azt mondta a nővér, hogy se Jacob, se Billy nem járt itt.
Felhívattam Charlie-val Harry Clearwatert, miután hazaért a munkából. Aggódva vártam, miközben Charlie régi barátjával beszélt. A beszélgetés egy örökkévalóságnak tűnt, Jacobról pedig egy szó sem esett. Úgy tűnt, Harry volt a kórházban… valamilyen teszteket végeztek rajta a szíve miatt. Charlie homloka egyre jobban ráncba szaladt, mígnem Harry viccelődni kezdett, elmulasztva aggodalmát, s Charlie is nevetni kezdett. Csak ezután kérdezett rá Jacobra, azonban a beszélgetés ezen feléből nem sokat tudtam kibogarászni egy-két hm és igenen kívül. Elkezdtem dobolni az ujjaimmal a telefon mellett, mígnem a szabad kezét az enyémre tette, hogy abbahagyjam.
Charlie végül letette a kagylót és felém fordult.
„Azt mondja Harry, hogy problémák vannak a telefonvezetékekkel, ezért nem érted utol őket. Billy elvitte a helyi dokihoz, és úgy néz ki, monoja van. Jacob nagyon fáradt és Billy azt üzeni, semmi látogatás” adta tudtomra.
„Semmi látogatás?” kérdeztem vissza hitetlenül.
Charlie felvonta a szemöldökét. „Ne kellemetlenkedj, Bells. Billy jól tudja, mi a legjobb Jake-nek. Hamarosan kutya baja sem lesz. Légy türelmes!”
Nem erőltettem. Charlie túlságosan aggódott Harryért. Egyértelműen ez volt a legfontosabb kérdés – nem lett volna helyes, ha az én csekély dolgaimmal piszkálnám őt. Így felmentem az emeletre, és beültem a számítógépem elé. Találtam egy orvosi oldalt és bepötyögtem a ’mononukleózis’ szót a kereső mezőbe.
Csupán annyit tudtam a monoról, hogy csókolózással lehet megkapni, ami én és Jake esetében ki van zárva. Gyorsan átolvastam a tüneteket – láz, nyilvánvalóan volt neki, de mi van a többivel? Semmi gyötrő torokfájás, se kimerültség, se fejfájás, főleg miután hazaértünk a filmről; azt mondta, makkegészséges. Tényleg ilyen hamar elkaphatta a betegség? A cikk szerint torokfájásnak kellett volna először jelentkeznie.
Egyre csak bámultam a képernyőt, miközben azon csodálkoztam, pontosan miért is csinálom ezt? Miért éreztem magam annyira… annyira gyanakvónak, mint ahogy nem hittem el Billy sztoriját sem. Miért hazudna egyáltalán Billy Harrynek?
Talán csak kezdtem megzakkanni. De ha egyszer aggódtam, és hogy őszinte legyek féltem, hogy nem engedik meg, hogy lássam Jacobot – ettől ideges lettem.
Felületesen átolvastam az írás többi részét, hogy több információhoz jussak. Megakadtam, mikor ahhoz részhez értem, hogy a mono több mint egy hónap múlva tűnhet el.
Egy hónap? Leesett az állam.
De Billy nem erőszakolhatja rám ezt a semmi-látogatás dolgot olyan hosszú ideig. Még szép, hogy nem. Jake meg is őrülne, ha addig ágyban kéne dekkolnia minden külső érintkezés nélkül.
De akkor mitől fél Billy? A cikk szerint a monoval fertőzött embernek kerülnie kell a fizikai tevékenységeket, de a látogatásról nem ír semmit. A betegség nem volt olyan fertőző.
Adok Billynek egy hetet, döntöttem el, mielőtt nyomulni kezdenék. Egy hét igen nagylelkű.
Egy hét hosszú volt. Szerdára biztos voltam benne, hogy nem érem meg a szombatot. Amikor elhatároztam, hogy magukra hagyom Billyt és Jacobot egy hétre, nem gondoltam komolyan, hogy Jacob nem fogja megszegni Billy szabályát. Minden nap, amint hazaértem a suliból, rohantam megnézni a telefonüzeneteket, de soha nem jött egy sem.
Háromszor próbálkoztam, hogy felhívom Jacobot, de a vonalak még mindig nem működtek.
Egyre több időt töltöttem a házban, egyre több időt töltöttem egyedül. Jacob nélkül az adrenalin, a figyelemelterelés, és minden, amit visszafojtottam, elkezdett felülemelkedni rajtam. Az álmaim megint erőteljesekké váltak. Többé nem bírtam nézni, ahogy közeledik a vég. Csak a borzalmas semmisség – részben az erdőben voltam, részben pedig az üres páfránytengerben, ahol a fehér ház már nem létezett többé. Néha Sam Uley is ott volt az erdőben, figyelt engem. De nem szenteltem neki figyelmet – a jelenléte nem nyugtatott meg; hanem még inkább egyedül éreztem magam. Nem segített, hogy ne sikoltozva ébredjek fel minden éjszaka.
A lyuk a mellkasomban soha nem fájt ennyire. Nehezen tudtam kontrollálni, nap nap után úgy kellett magam összekaparnom és levegőért kapkodnom.
Nehezen kezeltem ezt egyedül.
Módfelett megkönnyebbültem, mikor a következő reggel felébredtem – sikoltozva persze –; végre szombat volt. Ma már hívhattam Jacobot. És ha a telefonvonalak még mindig nem működtek, akkor elmegyek La Push-ra. Így vagy úgy, a mai napnak jobbnak kell lennie, mint az elmúlt magányos hét volt.
Tárcsáztam és minden magas elvárás nélkül vártam.
Váratlanul ért, hogy Billy felvette második csengésre.
„Halló?”
„Oh, hé, a telefon újra működik! Szia Billy, Bella vagyok. Csak azért hívlak, hogy megtudjam, hogy van Jacob. Meg lehet már látogatni? Arra gondoltam…”
„Sajnálom, Bella” szakított félbe Billy, és arra gondoltam, biztos tévét nézett; szórakozottnak hallatszott. „Nincs itt.”
„Oh” nyögtem egy másodperccel később. „ Tehát akkor jobban érzi magát?”
„Igen” Billy hezitált. „Kiderült, hogy mégse mono volt. Csak néhány másik vírus.”
„Oh. Akkor… hol van?”
„Néhány barátját elfuvarozta Port Angelesbe – Azt hiszem, valami dupla játékfilmet akartak megnézni. Ma már nem jön haza.”
„Nos, ez megnyugtató. Nagyon aggódtam miatta. Örülök, hogy jól érezte magát annyira, hogy kimozduljon.” A hangomon szörnyen hallatszott, hogy nem így gondoltam.
Jacob jobban volt, de annyira nem, hogy fel is hívjon? A barátival ment el szórakozni. Otthon ültem és minden órával egyre jobban hiányoltam. Egyedül voltam, aggódtam, untam magam… lyukkal a mellkasomban – és most már lesújtott is lettem, amint ráébredtem, hogy az elmúlt hét, rá nem volt ilyen hatással.
„Valami fontosat akartál?” kérdezte Billy udvariasan.
„Nem, nem igazán.”
„Nos, akkor majd mondom neki, hogy hívtad” ígérte. „Viszlát, Bella.”
„Viszlát” válaszoltam, de addigra már letette.
Egy pillanatig még álltam a telefonnal a kezemben.
Jacob biztosan meggondolta magát, épp amitől tartottam. Megfogadta a tanácsomat, így már nem pazarolja az idejét olyasvalakire, aki nem tudja viszonozni az érzéseit. Éreztem, ahogy kiszökik a vér az arcomból.
„Valami baj van?” kérdezte Charlie, miközben lejött a lépcsőn.
„Nem” hazudtam, miközben letettem a kagylót. „Billy azt mondja, Jacob már jobban van. Nem mono volt. Ez jó.”
„Ő jön ide vagy te mész oda?” tette fel újabb kérdését szórakozottan, mivel a hűtőben kezdett el kutakodni.
„Egyik sem” ismertem be. „Néhány másik barátjával ment el szórakozni.”
A hangom tónusa végül aztán felhívta Charlie figyelmét. Hirtelen támadt figyelemmel nézett rám, a kezei megdermedtek, miközben a sajtszeleteket tartotta.
„Nincs egy kicsit korán az ebédhez?” próbáltam olyan könnyedén kérdezni, ahogy csak tudtam, hogy eltereljem a figyelmét.
„Nem, csak összeszedek pár dolgot a folyóhoz…”
„Oh, halászni mentek ma?”
„Hát, Harry hívott… és nem is esik” pakolt ki a munkalapra egy halom ételt, miközben beszélt. Hirtelen rám nézett, mint akinek most ugrott be valami. „Mondd csak, szeretnéd, hogy itt maradjak veled, míg Jake távol van?”
„Dehogy, apa” próbáltam más hangszínt megütni. „A halak könnyebben horogra akadnak szép időben.”
Rám bámult egyértelmű határozatlansággal. Tudtam, hogy fél egyedül hagyni engem, nehogy megint „szomorkodjak”.
„Komolyan, apa. Azt hiszem, felhívom Jessica-t” füllentettem gyorsan. Inkább egész nap egyedül vagyok, minthogy figyeljen engem. „Készülnünk kell a számtan tesztre. Segítségemre lehetne.” Ez a része igaz volt. Bár inkább nélküle készültem volna.
„Ez jó ötlet! Annyi időt töltöttél Jacobbal, hogy a többi barátod már azt hihette, elfelejtetted őket.”
Elmosolyodtam és bólintottam, mintha érdekelt volna, mit gondolnak a barátaim.
Charlie már fordult vissza, mikor egyszer csak megpördült aggódó ábrázattal. „Itt fogtok tanulni, vagy Jess-nél, nem?”
„Persze, hol máshol?”
„Csak szeretném, ha óvatos lennél, és távol maradnál az erdőtől, mint ahogy mondtam már.”
Beletelt egy percbe, mire megértettem, mire is gondol. „Még több medve probléma?”
Charlie homlokráncolva bólintott. „Eltűnt egy túrázó - az erdőőrök megtalálták a táborát ma kora reggel, de a férfinak semmi nyoma. Volt ott néhány hatalmas állati lábnyom… persze később is odakeveredhettek az étel illatára… Mindegy, éppen csapdákat állítanak fel.”
„Oh” feleltem bizonytalanul. Nem igazán hallgattam a figyelmeztetéseire, sokkal jobban lekötött a Jacobbal kialakult dolog, minthogy amiatt aggódjak, hogy felfal egy medve.
Szerencsémre Charlie sietett, nem várta meg, míg felhívtam Jessica-t, így nem kellett megjátszani magam. Összeszedegettem az iskolai könyveimet a konyhaasztalról és belepakoltam őket a táskámba; talán túl sok volt, és ha rájönne a dolgokra, biztosan még bizalmatlanabbá válna.
A kegyetlenül üres nap nem igazán sújtott le, főleg, miután láttam Charlie-t elhajtani. Körülbelül két percig kellett néznem a telefont az üres konyhában, hogy eldöntsem, nem fogok itthon maradni. Mindent elterveztem.
Eszemben sem volt felhívni Jessica-t. Ha ezt megtettem volna, rossz oldalra csábítottam volna.
Elmehettem volna La Push-ra a motorbiciklimért – vonzó gondolat, de felvetett egy fontos problémát: ki vitt volna el utána a kórházba?
Vagy… Volt térképem és iránytűm is a kocsiban. Biztos voltam benne, hogy jól megértettem a dolog lényegét, tehát nem tévedhettem volna el. Talán elvethetném mindkét eshetőséget, és megvárhatnám, míg Jacob megtisztel a személyével. Elutasítottam még a gondolatát is, hogy ez mennyi időbe telhet. Vagy, hogy ez talán soha nem következik be.
Egy pillanatra bűntudat nyilallt belém, Charlie miatt, de végül figyelmen kívül hagytam. Képtelen voltam még egy napot a házban tölteni.
Pár perccel később a megszokott piszkos úton vezettem, amely különösképpen sehová sem vezetett. Az ablakokat leengedtem, és olyan gyorsan hajtottam, ahogy a kocsim szusszal bírta, miközben élveztem, ahogy a szél fújja az arcomat. Felhős, de száraz idő volt – nagyon szép Forkshoz képest.
Kezdtem hosszabb ideig haladni, mint Jacobbal szoktam. Miután leparkoltam a megszokott helyen, jó 15 percig kellett tanulmányoznom az iránytű apró mutatóját és a most már nyüstölt térképet. Amikor már elfogadhatóan biztos voltam benne, hogy tudom követni a helyes utat, nekivágtam az erdőnek.
Az erdő teli volt élettel ezen a napon, minden kicsi lény élvezte az átmeneti szárazságot. Valahogy, bár igaz, a madarak csiripeltek és károgtak, a bogarak pedig hangosan zümmögtek a fejem körül, és a mezei egerek alkalmanként keresztülrohantak a bokrokon, az erdő hátborzongatóbbnak tűnt ma; az állandóan visszatérő rémálmomra emlékeztetett. Tudtam, ez csak azért van, mert egyedül voltam, hiányoltam Jacob gondtalan fütyülését és egy másik pár láb gyors lépteit a nyirkos talajon.
Minél mélyebbre értem az erdőben, annál jobban erősödött bennem a szorongás. Egyre nehezebben ment a légzés – nem a lefáradás miatt, hanem az a hülye lyuk a mellkasomban megint nem hagyott nyugton. A karjaimat közel tartottam a törzsemhez és megpróbáltam kiűzni a fájdalmat a gondolataimból. Már majdnem visszafordultam, de akkor kárba veszett volna az eddig megtett erőfeszítésem.
A lépéseim ritmusa kezdték eltompítani az agyam és a fájdalmam, miközben tovább vánszorogtam. A légzésem néha kihagyott és örültem, hogy nem adtam be a kulcsot. Egyre jobb voltam ebben a bozótosban való kószálásban; elmondhattam, hogy gyorsabban ment.

Nem igazán ismertem fel, mennyire hatékonyan haladtam. Talán már megtettem 4 mérföldet, de még nem néztem körül, hogy megbizonyosodjak róla. Aztán hirtelen megzavarodtam; egy alacsony, két juharfa alkotta boltíven át beléptem – ellökve a mellkasomig érő páfrányokat – a rétre.
Ugyanaz a hely volt, ebben teljes mértékig biztos voltam. Soha nem láttam még ennél szimmetrikusabb tisztást. Olyan tökéletesen kör alakú volt, mintha valaki szándékosan ilyenre alkotta volna meg, kivágva a fákat, de ezek nyoma meg sem látszódott a hullámzó füvön. Keletről pedig hallhattam a patak halk csobogását.
A hely nem volt olyan lélegzetelállító a napfény nélkül, de így is gyönyörű és nyugodt volt. A vad növények számára kedvezőtlen hónap volt; a talajon magas és sűrű fű burjánzott, amely lengett a lágy szellőtől, ahogy a víz fodrozódott a tavon.

Ugyanaz a hely volt… de nem tartalmazta azt, amire vágytam, amit kerestem.

A csalódottság majdnem olyan pillanatnyi volt, mint a felismerés. Ott helyben térdre rogytam a tisztás szélén, s zihálni kezdtem.

Miért is haladtam volna tovább? Semmi nem késztetett erre. Csak az emlékeim voltak, amelyeket bármikor magam elé idézhettem, ha egyáltalán valaha is képes leszek elviselni azt a fájdalmat – a fájdalmat, amit most is éreztem, amely megfagyasztott. Már semmi különleges nem volt ebben a helyben nélküle. Nem is voltam benne biztos, mit reméltem, hogy mit fogok itt érezni, de a rét légköre üres volt, üres volt minden, mint mindenütt máshol. Ahogy a rémálmaim is. A fejem szédületesen kavargott. Végülis egyedül jöttem. Igen megkönnyebbültem, mikor rájöttem erre. Ha Jacobbal fedeztem volna fel a rétet… nos, most már úgysem tudtam volna palástolni azt a káoszt, amibe egyre jobban belesüllyedtem. Hogyan is magyarázhattam volna el azt, hogyan hullok darabokra, hogy miért gubóztam össze labdává, hogy hagyjam, hogy az üres lyuk felemésszen? Sokkal jobb volt így, hogy nem volt hallgatóságom.
És nem kellett elmagyaráznom senkinek azt sem, hogy miért siettem ennyire. Jacob feltételezte volna, hogy ennyi gond árán, míg idejutottunk volna, több időt töltöttem volna itt pár percnél. De próbáltam összeszedni az erőmet, hogy lábra álljak, kényszerítve magamat, hogy kigubózzak a labdából és elmeneküljek innen. Túl sok volt itt a fájdalom, amit el kellett viselnem – akár négykézláb is elmásztam volna innen, ha kellett volna.

Milyen szerencse, hogy egyedül voltam!

Egyedül. Ismételtem a szót elkeseredett elégedettséggel, ahogy lábra küzdöttem magam a fájdalom dacára. Abban a pillanatban egy alak lépett elő a fák mögül északra, vagy harminclépésnyire tőlem.
Egy pillanatra teljesen összezavarodtam. Először meglepődtem; messze voltam minden ösvénytől, nem számítottam túrázókra. Aztán, ahogy a szemem jobban szemügyre vette a mozdulatlan alakot, látva a teljes nyugodtságot, a sápadt bőrt, reménysugár töltötte be a lelkem. Azonban hevesen el is fojtottam, harcolva a hirtelen belém nyilalló gyötrelemmel, ahogy felfedeztem a fekete haj alatt lévő arcot, az arcot, amely nem az volt, amelyet látni akartam. Utána jött a félelem; ez nem az az arc volt, mely után áhítoztam, de nagyon is elég volt ahhoz, hogy tudjam, aki szemben állt velem, nem is túrázó volt.
És végül jött a felismerés.
„Laurent!” kiáltottam fel meglepett boldogsággal.
Igencsak irracionális reakció volt. Talán inkább meg kellett volna dermednem a félelemtől.

Laurent James egyik társa volt, mikor először találkoztunk. Nem vett részt az ez után következett vadászatban – a vadászatban, ahol én voltam a zsákmány – de csak azért, mert félt; egy nagyobb csoport védett engem, mint amihez ő tartozott. Nyílván más lett volna, ha nem ez a helyzet – lelkiismeret furdalás nélkül ebédet csinált volna belőlem. Természetesen, meg kellett változnia, mert Alaszkába ment, hogy más civilizált csoportokkal éljen együtt, egy olyan családdal, mely elutasította az emberi vér ivását erkölcsi okok miatt. Egy olyan családdal, mint… de nem engedhettem meg magamnak, hogy a nevükre gondoljak.

Igen, a félelemnek több értelme lett volna, de mindössze elsöprő elégedettséget éreztem. A rét ismét varázslatossá vált. Az biztos, hogy sötétebben varázslatos, de akkor is varázslatos. Itt volt a kapcsolat, amit kerestem. A bizonyosság, mely habár távoli, hogy – valahol egy megegyező világban, ahol én éltem – ő is létezett.
Hihetetlen volt, Laurent mennyire nem változott semmit külsőre. Azt hiszem, nagyon buta és emberi dolog volt azt várni, hogy bármit is változott volna az elmúlt egy évben. De volt valami… amit nem tudtam megmagyarázni.
„Bella?” kérdezte jobban elámulva, mint én.
„Emlékszel” mosolyogtam. Nevetséges volt, mennyire fellelkesültem attól, hogy egy vámpír tudta a nevemet.
Elvigyorodott. „Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk” sétált felém, ködös arckifejezéssel.
„Miért, máshol kellett volna? Itt élek. Azt hittem, Alaszkába mentél.”
Körülbelül 10 lépésre megállt tőlem, a fejét oldalra döntötte. Az övé volt a leggyönyörűbb arc, melyről igazán érezhető volt az örökkévalóság. Különösen mohón tanulmányoztam minden egyes vonását. Végre itt volt valaki, aki előtt nem kellett titkolóznom – valaki, aki tudott mindenről, amiről én nem beszélhettem.
„Oda is mentem” helyeselt. „Voltam Alaszkában. Bár nem vártam… Amikor megtaláltam a Cullen házat üresen, azt hittem, elköltöztek.”
„Oh” haraptam be az ajkam, ahogy a családnév élesen felszakította a sebemet. Beletelt egy másodpercbe, míg összeszedtem magam. Laurent kíváncsi szemekkel várt.
„El is költöztek” mondtam neki végül.
„Hmm” mormolta. „Meglepő, hogy itt hagytak téged. Nem egyfajta kedvencük voltál?” A szemei ártatlanok voltak, mellőzve mindenféle szándékos sértést.
„Valami olyasmi” mosolyogtam erőltetetten.
„Hmm” felelte ismét gondolkodva.
Abban a szent pillanatban rájöttem, miért tűnt annyira változatlannak – túlságosan is ugyanolyannak. Miután Carlisle elmesélte, hogy Laurent Tanya családjával maradt, elkezdtem egy új képet kialakítani róla, abból az okból kifolyólag, hogy azt gondoltam, neki is olyan arany szemei lesznek, mint… Cullenéknak – kényszerítettem magam, hogy kiejtsem a nevet, ha megrázkódva is. Olyan szemei, mint amilyen minden jó vámpírnak volt. Akaratlanul is visszább léptem egyet, és a kíváncsi, sötét, vörös szemei követték a mozdulatomat.
„Gyakran meglátogatnak?” kérdezte még mindig átlagosan, de testével felém mozdult.
„HAZUDJ” suttogta aggódva a gyönyörű bársonyos hang az emlékezetemből.
Elképedtem az ő hangjától, pedig nem kellett volna, hogy meglepjen. Nem épp az elképzelhető legnagyobb veszélyben voltam? A motorozás ehhez képest kiscicákkal ért fel.
Azt tettem hát, amire a hang utasított.
„Újra és újra” próbáltam a hangom nyugodtnak tettetni. „Az idő számomra lassabban telik, azt hiszem. Tudod, mennyire fel lehet őket húzni…” Elkezdtem rizsázni. Össze kellett szednem magam.
„Hmm” mondta újra. „Nekem úgy tűnt a ház szagából ítélve, hogy már jó ideje elmentek…”
„JOBBAN KELL ENNÉL HAZUDNOD, BELLA” hangsúlyozta a hang.
És én megpróbáltam. „Meg kell, hogy említsem majd Carlisle-nak, hogy beugrottál. Biztos sajnálni fogja, hogy elszalasztotta.” Egy másodpercre úgy tettem, mint aki elgondolkozik. „De… Edwardnak talán nem kéne említenem” próbáltam volna elkerülni, hogy ki kelljen ejtenem a nevét; felkavarta az érzéseimet, miközben kimondtam, s tönkretette a blöffömet „A természete igen… nos, biztos emlékszel még rá. Még mindig eléggé ingerlékeny a James-ügy miatt” forgattam a szemeimet és lenézően legyintettem a kezemmel, mintha az egész csak egy régi történet lett volna, pedig már ki lehetett hallani a hisztériát a hangomból. Meglepődtem volna viszont, ha felismeri.
„Valóban?” kérdezte Laurent kellemesen… szkeptikusan.
Röviden válaszoltam csak, hogy a hangom ne árulhassa el, mennyire bepánikoltam. „Mm-hmm.”
Laurent nyugodtan tett pár lépést, felmérve a rétet. Nem hagytam figyelmen kívül, hogy egyre közeledett hozzám. A hang a fejemben egy halk vicsorgással felelt rá.
„És hogy mentek a dolgok Denaliban? Carlisle azt mondta, Tanya-nál maradtál” kérdeztem, de a hangom túl magas volt.
A kérdésem megakasztotta. „Nagyon megkedveltem Tanya-t” mélázott el. „És a testvérét, Irinát még jobban… Még soha nem maradtam ezelőtt olyan sokáig egy helyen, és élveztem az előnyeit, az újszerűségét. De túl nagyok voltak a korlátok… Elképesztő, hogy ilyen sokan közülük bírják hosszú ideig.” Cinkosan mosolygott rám. „Néha csalok.”
Képtelen voltam nyelni. A lábaimba kezdett visszaáramolni az élet, de lefagytam, mikor a vörös szemei rám villantak, várva, hogy mozduljak valamerre.
„Oh” feleltem fakó hangon. „Jaspernek is vannak ezzel problémái.”
„NE MOCCANJ” suttogta a hang. Próbáltam azt tenni, amire utasított, de nehezen ment; a késztetés, hogy elrohanjak, szinte már kontrollálhatatlan volt.
„Valóban?” Laurent érdeklődőnek tűnt. „Ezért mentek el?”
„Nem” feleltem őszintén. „Jasper sokkal óvatosabb otthon.”
„Persze” helyeselt Laurent. „Ahogy én is.”
A lépés, amit felém tett már egészen megfontolt volt.
„Victoria rád talált aztán?” kérdeztem lélegzetvétel nélkül, kétségbeesve, hogy ez eltereli-e a figyelmét. Ez volt az első kérdés, ami eszembe jutott, és egyből meg is bántam, amint kimondtam e szavakat. Victoria – aki viszont vadászott rám Jamesszel, majd eltűnt – nem épp az a személy volt, akire gondolni akartam ebben a pillanatban.
De a kérdés megállította Laurent-t.
„Igen” mondta, tétovázva a következő lépésén. „Igazából azért jöttem, hogy szívességet tegyek neki.” Fura képet vágott. „Nem fog örülni ennek.”
„Mégis minek?” kérdeztem buzgón, hogy beszéltessem. A fák felé haladt, távolodva tőlem. Előnyként fogtam fel ezt a változást, óvatosan léptem egyet vissza.
Visszanézett aztán rám és mosolygott – egy fekete hajú angyal benyomását keltette bennem.
„Hogy megöllek téged” – válaszolta elragadóan dorombolva.
Hátratántorodtam még egy lépést. A dühöngő morgástól a fejemben nehezen hallottam.
„Ő maga akart megölni téged” váltott vidám hangnemre. „Ő olyan… bosszút akar, Bella.”
„Bosszút?” nyikkantottam.
Bólintott egyet, s kuncogott. „Tudom, úgy tűnik, ez hátrány számomra. De James a társa volt, és a te Edwardod megölte őt.”
Még itt is, a halál szélén, a neve feltépte a még be sem gyógyult sebeimet.
Laurent nem vette észre a reakcióm. „Úgy gondolta, sokkal találóbb megölni téged, mint Edwardot – fair visszavágás, társat a társért. Arra kért, hogy mérjem fel a terepet. Nem képzeltem, hogy ilyen könnyen elkaphatlak. Talán a terve mégse volt jó – szemmel láthatóan már nem lenne meg az a bosszú, amit ő elképzelt, hiszen már nem jelenthetsz Edwardnak valami sokat, ha így itt hagyott védtelenül.”
Megint ő, újabb szakadás a mellkasomban.
Laurent óvatosan közeledett, én ismét visszább léptem egyet.
„Feltételezem, Victoria dühös lesz” ráncolta a homlokát.
„Akkor miért nem várjuk meg?” – nyögtem.
Egy gonosz vigyor átrendezte az arckifejezését. „Nos, nem éppen jókor futottunk össze, Bella. Nem azért jöttem erre a helyre, hogy Victoria kérését teljesítsem - vadásztam. Elég szomjas vagyok, és az illatod… egyszerűen összefut a nyál a számban tőle.”
Laurent kedvesen nézett rám, mintha ezt bóknak szánta volna.
„FÉLEMLÍTSD MEG” utasított a gyönyörű illúzió, a hang eltorzult a félelemtől.
„Tudni fogja, hogy te voltál” suttogtam engedelmesen. „Nem fogod csak úgy megúszni.”
„És miért nem?” szélesedett Laurent mosolya, miközben a fáknál időzött. „Az illatot a következő eső el fogja mosni. Senki nem fogja megtalálni a tested – egyszerűen eltűnsz, mint sok megannyi ember. Edwardnak semmi oka nem lesz, hogy rám gondoljon, ha egyáltalán nekiáll nyomozni. Nincs benne semmi személyes, erről biztosíthatlak, Bella. Csupán szomjúság.”
„KÖNYÖRÖGJ” kérlelt az illúzió.
„Kérlek” leheltem.
Laurent megrázta a fejét, kedves arccal fordult felém. „Gondolj csak bele, Bella. Nagyon is szerencsés vagy, hogy én találtam rád.”
„Szerencsés?” grimaszoltam, s még egyet hátrább léptem.
Laurent követett, ruganyos léptekkel, elegánsan.
„Igen” biztosított. „Nagyon gyors leszek. Semmit nem fogsz érezni, ígérem. Oh, és persze hazudni fogok erről később Victoria-nak, csak hogy megbékítsem. De ha tudnád, mit is tervezett számodra, Bella…” rázta meg lassan a fejét, mintha felháborodott volna. „Biztos vagyok benne, hogy megköszönnéd, hogy én végzek veled.”
Rettegve bámultam.
Beszívta a szellőt, mely felé libbent a hajam illatával. „Összefut a nyál a számban,” ismételte, mélyen belélegezve.
Megfeszültem, s hunyorogtam, ahogy összehúztam magam, és Edward dühöngő ordítása visszhangzott a fejemben. A neve minden egyes falat lerombolt, melyet azért építettem, hogy eltemessem. Edward, Edward, Edward. Meg fogok halni. Nem érdekelt, hogy ekkor rá gondoltam. Edward, szeretlek.
Az összeszűkített szemeimen keresztül néztem, ahogy Laurent abbahagyja a lélegzést és hirtelen balra kapja a fejét. Féltem nem rá nézni, hogy kövessem a tekintetét, bár nehezen lett volna szüksége bármi trükkre vagy figyelemelterelésre, hogy elkapjon engem. Túlságosan el voltam ámulva ahhoz, hogy megkönnyebbülést érezzek, mikor lassan távolodni kezdett tőlem.
„Nem hiszem el” – mondta olyan halkan, hogy alig hallottam.
Ekkor már muszáj volt körül néznem. A rétet pásztáztam, olyan dolog után kutatva, amely meghosszabbította az életemet még pár percre. Először semmit nem vettem észre, és a tekintetemmel visszatértem Laurent-hoz. Egyre gyorsabban távolodott tőlem, a szemei az erdőt fürkészték.
Aztán észrevettem; egy hatalmas fekete alak vált ki a fák közül, halkan, mint egy árny, és határozottan a vámpír felé közeledett. Óriási volt – magas, mint egy ló, de testesebb, sokkal izmosabb. A hosszú pofa elfintorodott, felfedve így a tőrszerű metszőfogait. Egy szörnyű vicsorgás tört fel a torkából, átsöpörve a tisztáson, mint egy elnyújtott mennydörgés.
A medve. Csak már mégsem volt medve. Ennek a hatalmas fekete szörnynek kellett lennie annak a lénynek, amely a riasztásokat okozta. A távolból mindenki azt feltételezné, hogy egy medve. Mi más lehetett volna ennyire óriási, ennyire erőteljes testfelépítésű?
Bárcsak olyan szerencsés lettem volna, hogy csak a távolból kellett volna látnom. Ehelyett nesztelen léptekkel átvágott a füvön és csupán 10 lábnyira tőlem megállt.
„EGY HAJSZÁLNYIT SE MOZDULJ!” suttogta Edward hangja.
Bámultam a szörnyű teremtményt, az agyam pedig tiltakozott, mikor meg akartam volna nevezni, mi is ez. Valahogy úgy mozgott, mint egy kutya. Csak egy lehetőségre tudtam gondolni, miközben a rémület megdermesztett. Soha nem gondoltam volna, hogy egy farkas ilyen nagyra megnőhet.
Újabb morgást hallatott, amibe beleborzongtam.
Laurent még mindig távolodott tőlem a fák felé és a fagyasztó félelmem közepette zavarodottság söpört végig rajtam. Miért hátrált meg Laurent? Igaz, a farkas elképesztően hatalmas volt, de csak egy állat volt. Miért félne egy vámpír egy állattól? És Laurent igenis félt. A szemei ugyanúgy tágra nyíltak a félelemtől, mint nekem.
Mintha csak megválaszolták volna a kérdésem, az óriási farkas nem volt már egyedül. Két másik hatalmas szörnyeteg tűnt fel, halkan belopakodva a rétre. Az egyikük sötétszürke volt, a másik barna, de egyik sem olyan magas, mint az első. A szürke farkas áthatolt a fákon, és csak néhány lépésre megállt mellettem, a szemeivel Laurent-t figyelve.
Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, még két farkas követte az előzőket, V alakba fejlődve, mint mikor a libák délre vonulnak. Ami azt jelentette, hogy a rozsdabarna szörny, amely utoljára tűnt fel, már elég közel volt hozzám, hogy megérintsen.
Akaratlanul is zihálni kezdtem és visszaugrottam – ami a legostobább dolog volt, amit tehettem. Ismét lefagytam, és vártam, hogy a farkas rám támadjon, a sokkal gyengébb prédára. Egy rövid időre azt kívántam, bárcsak Laurent rájönne erre és nekitámadna a csapat farkasnak – olyan egyszerű lenne számára. Találgattam, miközben két választás közé szorultam, az, hogy farkasok ettek volna meg, biztosan a legrosszabb lehetőség volt.
A vörösesbarna farkas közeledett felém, a fejét felém fordította, miközben ziháltam.
A szemei sötétek voltak, majdnem hogy feketék. A másodperc töredékéig bámult, s a sötét szemek túl intelligensnek tűntek egy vadállathoz képest.
Ahogy rám szegezte a tekintetét, hirtelen Jacob jutott eszembe – megint, hálával. Legalább egyedül jöttem erre a szörnyekkel teli meseszép rétre. Legalább Jacob nem halt volna meg. Legalább az ő halála nem az én lelkemen száradt volna.
Aztán egy halk morgás a vezértől arra késztette a sárgás-vörösesbarna farkast, hogy elfordítsa a fejét Laurent felé.
Laurent leplezetlen megdöbbenéssel és félelemmel bámulta a csapat farkast. Ezt megértettem elsőre. De aztán meglepődtem, mikor minden figyelmeztetés nélkül megfordult és eltűnt a fák között.
Elrohant.
A farkasok egy másodperccel később már követték is, néhány erőteljes ugrással utána iramodtak, vicsorogva, morogva, de olyan hangosan, hogy ösztönösen a fülemre tapasztottam a kezeim. Meglepő gyorsasággal halkultak el a hangok, majd egyszer csak el is tűntek az erdőben.
És aztán megint egyedül voltam.
A térdeim összecsuklottak alattam, a tenyeremre estem, s zokogni kezdtem.
Tudtam, hogy el kellett mennem, eltűnnöm innen azonnal. Milyen hosszú ideig üldözhetik a farkasok Laurent-t, mielőtt visszafordulnának értem? Vagy Laurent nekik támadna? És ő jönne vissza értem?
Az agyam képtelen volt elűzni a félelmet, a rettegést vagy a zavarodottságot. Nem értettem, aminek éppen szemtanúja voltam.
Egy vámpírnak nem kéne elszaladnia ilyen túlméretezett kutyák elől. Mi is lenne a fogaik az ő gránit bőréhez képest? És a farkasoknak nagy ívben el kellene kerülniük Laurent-t. Még ha a rendkívüli méretük miatt is nem félnek semmitől, akkor sincs értelme, miért kezdték el üldözni. Kételkedtem abban, hogy az ő jeges, márványszerű bőrét ételként fogták volna fel. Miért mondtak volna le rólam, egy gyenge melegvérűről azért, hogy Laurent-t hajszolják?
Ennek nem volt semmi értelme.
Egy hideg szellő fújt keresztül a réten, megmozdítva a füvet, mintha valami mozgott volna benne.
Feltápászkodtam a lábamra, hátrálva, pedig a szél ártatlanul keresztül fújt rajtam. Pánikolva botladoztam, megfordultam és egyenest elrohantam a fák közé.
A következő néhány óra gyötrelmes volt. Háromszor tovább tartott kijutnom az erdőből, mint mikor a rét felé tartottam. Először nem is figyeltem arra, hogy merre haladtam, egyedül azzal foglalkoztam, ami elől menekültem. Mire összeszedtem magam annyira, hogy eszembe jusson az iránytű, mélyen voltam az ismeretlen és fenyegető erdőben. Annyira remegett a kezem, hogy le kellett tennem a sáros talajra az iránytűt, hogy le tudjam olvasni róla az irányt. Minden egyes percben, amíg megálltam letenni az iránytűt, és ellenőrizni, hogy északnyugatra tartottam-e még mindig, hallottam – kivéve, mikor a kétségbeesetten cuppogó lépéseim elnyomták – a csendes suttogását a láthatatlan dolgoknak, melyek a levelekben mozogtak.
Egy szajkó rikoltása visszaugrásra késztetett, és nekiestem egy fiatal lucfenyőnek, felsértve a kezem, a hajam pedig belegabalyodott egy ágba. Egy mókus hirtelen kirohant a helyéről, amitől olyan hangosan felsikítottam, hogy a saját füleim is belefájdultak.
Végül aztán simán egyenesen kirohantam a fák közül. Az üres úton lyukadtam ki körülbelül egy mérföldnyire, délre a kocsimtól. Kimerülve elkezdtem kocogni, mígnem megtaláltam. Amint beültem a vezetőülésre, sírni kezdtem. Indulatosan lezártam a két ajtót és kivettem a kulcsokat a zsebemből. A motor felbőgése megnyugtató és józanító volt. Segített kontrollálni a könnyeimet, ahogy annyira felgyorsítottam, amennyire az autóm engedte, s elhajtottam a főút felé.
Már nyugodtabb voltam, mikor hazaértem, bár még mindig egy halom szerencsétlenség. Charlie járőrautója már a felhajtón volt – nem jöttem rá, milyen késő lehetett már. Az ég már sötétedett.
„Bella?” kérdezte Charlie, mikor becsaptam a bejárati ajtót magam mögött és gyorsan be is zártam.
„Igen, én vagyok.” A hangom bizonytalan volt.
„Hol voltál?” mennydörögte, miközben baljós arckifejezéssel előtűnt a konyhából.
Tétováztam. Lehet, felhívta Stanleyéket. Jobb, ha az igazságnál maradok.
„Kirándultam” mondtam.
Összehúzott szemekkel nézett rám. „Nem úgy volt, hogy Jessica-hoz mész?”
„Nem volt kedvem a matekhoz ma.”
Charlie keresztbe fonta a karjait a mellkasán. „Azt hittem, világosan megmondtam, hogy maradj távol az erdőtől.”
„Igen, tudom. Ne aggódj, többet nem megyek oda” borzongtam meg.
Úgy tűnt, most néz csak végig rajtam Charlie igazán. Eszembe jutott, hogy eltöltöttem egy kis időt az erdei talajon; biztosan ramatyul néztem ki.
„Mi történt?” követelte Charlie.
Ismét úgy döntöttem, hogy az igazság a legjobb választás, legalábbis egy része ennek. Túlságosan remegtem még ahhoz, hogy úgy tehettem volna, hogy egy teljesen eseménytelen napom lett volna.
„Láttam a medvét” próbáltam nyugodtan mondani, de a hangom magas és remegő volt. „Bár nem is medve – valamiféle farkas. És öten vannak. Egy nagy fekete, egy szürke, egy vörösesbarna…”
Charlie szemei elkerekedtek a félelemtől. Gyorsan odalépett hozzám és megragadta a vállaimat.
„Jól vagy?”
Gyengén bólintottam.
„Mondd el, mi történt.”
„Nem is figyeltek rám. De miután elmentek, elrohantam és sokszor elestem.”
Elengedte a vállaimat és magához ölelt. Egy hosszú pillanatig nem mondott semmit.
„Farkasok” mormolta.
„Mi?”
„Az erdőőrök azt mondták, hogy a nyomok nem medvére utaltak – de a farkasok nem nőnek ilyen nagyra…”
„Ezek hatalmasak voltak.”
„Mit is mondtál, hányat láttál?”
„Ötöt.”
Charlie megrázta a fejét, aggodalmasan rosszallóan. Végül olyan hangszínen szólalt meg, ami nem tűrt ellenvetést. „Nincs több kirándulás.”
„Nem probléma” ígértem buzgón.
Charlie felhívta az állomást, hogy közölje, mit láttam. Kicsit eltértem attól, hogy pontosan hol láttam a farkasokat – mondván, hogy az északra vezető ösvényen voltam. Nem akartam, hogy megtudja apa, mennyire mélyre hatoltam az erdőben a figyelmeztetése ellenére, és sokkal fontosabb, hogy nem akartam, hogy akárki arrafelé menjen el, amerre Laurent kereshet engem. Ettől a gondolattól rosszul lettem.
„Éhes vagy?” kérdezte Charlie, miután letette a telefont.
Nemlegesen megráztam a fejem, pedig szinte már éheztem. Egész nap nem ettem semmit.
„Csak fáradt” mondtam. Majd a lépcsők felé indultam.
„Hé” szólt még Charlie, a hangja ismét aggodalmas volt. –„Nem azt mondtad, hogy Jacob egész napra elment?”
„Billy ezt mondta” feleltem összezavarodva a kérdésére.
Tanulmányozta az arckifejezésem egy percig, és elégedettnek tűnt azzal, amit látott rajta.
„Huh.”
„Miért?” kérdeztem. Ez úgy hangzott, minta úgy értené, hazudtam neki reggel. Mint a Jessica-val való tanulásról.
„Hát, csak mikor Harryért mentem, láttam Jacobot az egyik üzletnél a barátaival. Intettem neki, de ő… nos, azt hiszem, nem látott engem. Talán vitatkozhatott a barátaival. Furcsának tűnt, mintha aggódott volna valamiért. És… máshogy festett. Mintha a szemed előtt nőne! Minden alkalommal, mikor látom, nagyobbnak tűnik.”
„Billy azt mondta, Jacob Port Angelesbe ment a barátaival filmeket nézni. Lehet csak vártak valakire.”
„Oh” bólintott Charlie, majd a konyha felé indult.
Ott álltam a nappaliban, azon gondolkozva, hogy Jacob vitatkozott a barátaival. Lehet, hogy szembekerült Embryvel a Sammel kialakult szituáció miatt. Talán ezért hagyott cserben ma – ha így dűlőre tudott jutni néhány dologban Embryvel, akkor rendben van.
Mielőtt felmentem a szobámba, még egyszer ellenőriztem, hogy bezártam-e az ajtót. Elég buta dolog volt tőlem. Milyen különbség lenne így egy zárt ajtóval ezeknek a szörnyeknek, amiket délután láttam? Kétlem, hogy ez megakadályozná őket. És ha Laurent jönne ide…
Vagy… Victoria.
Elfeküdtem az ágyon, de túlságosan remegtem ahhoz, hogy elaludhassak. Apró labdává gömbölyödtem össze a paplan alatt, és szembenéztem a félelmetes tényekkel.
Nem volt semmi, amit tehettem volna. Nem volt semmilyen óvintézkedés, amit megtehettem volna. Nem volt olyan hely, ahová elbújhatnék. Senki se volt, aki segíthetett volna nekem.
Egy émelyítő csavarodással a gyomromban rájöttem, hogy a dolog sokkal, de sokkal rosszabb volt. Mert minden Charlie-hoz vezetett. Az édesapám, aki egy szobával arrébb aludt, csak egy hajszálnyira volt a célpont közepétől, amely rám irányult. Az illatom idevezethette őket, ha itt voltam, ha nem. Rázkódtam a remegéstől, mígnem a fogaim vacogtak.

Hogy megnyugtassam magam, lehetetlenséget találtam ki: elképzeltem, ahogy a farkasok elkapják Laurent-t és lemészárolják az elpusztíthatatlan halhatatlant, ahogy egy sima emberrel tennék. Bár undorodtam ettől az abszurd látványtól, az ötlet megnyugtatott. Ha a farkasok pedig elkapták, akkor nem tudta elmondani Victoria-nak, hogy teljesen egyedül voltam. Ha nem tért vissza, talán Victoria még azt hitte, hogy Cullenék még mindig védelmeznek engem. Ha a farkasok meg is nyerhetnének egy ilyen harcot…
Az én jó vámpírjaim soha nem jönnek vissza; milyen megnyugtató volt elképzelni, hogy a másik fajta el tudna akkor tűnni.
Összeszorítottam a szemem és vártam az eszméletlenségre – szinte már buzgón a rémálmom kezdődésére. Jobb, mint az a sápadt, gyönyörű arc, amely a szemhéjam mögött mosolygott rám.
A képzelgésemben Victoria szemei feketék voltak a szomjúságtól, fényesek a várakozástól, és az ajkai örömmel húzódtak hátra a csillogó fogairól. A vörös haja ragyogott, mint a tűz; összevissza hullámzott vad arca körül.
Laurent szavai ismétlődtek a fejemben. Ha tudnád, mit is tervezett számodra…
Az öklöm a számhoz nyomtam, hogy elnyomjam a sikításomat.

0 megjegyzés:

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster