Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. június 14., vasárnap

Pokoli Balészakák

LAUREN MYRACLE

A virágcsokor

Olvasók, figyelem! Az alábbi történetet W W Jacobs könyve, a The Monkeys Paw (A Majommancs) ihlette, amit 1902-ben adtak ki először, és tinédzserkoromban annyira megijesztett, hogy majd* össze¬pisiltem magam. Vigyázzatok, mit kívántok!
Lauren Myracle

Viharos szél ostromolta Madame Zanzibar házát, egy meglazult ereszcsatorna megadóan verte a homlokzat deszkáit. Az ég besö-tétedett, bár még csak négy óra volt. A rikítóan kidekorált váró-teremben három, harsány színű kendővel letakart asztali lámpa ontotta fényét. A rubin színű kendő beragyogta Yun Sun kerek arcát, míg kékes-bíbor hullafoltokat festett Will arcára.
- Úgy nézel ki, mint aki épp most támadt fel a sírból — közöl¬tem vele.
- Frankie! — sziszegett rám Yun Sun. Fejét Madame Z. irodá¬jának ajtaja felé kapta, gondolom, attól való félelmében, hogy ha meghallja, megsértődik. Egy piros műanyag majom lógott az aj¬tógombról, jelezvén, hogy Madame Z. ügyféllel van. Mi voltunk a soron következők.
Will szemei kifejezéstelenné váltak.
- Zombi vagyok! - nyögte. Kinyújtotta felénk a karjait. - Ad¬játok nekem a szívetek és a májatok!
-Jaj, ne! A zombi átvette a mi Willünk felett a hatalmat! - ra¬gadtam meg Yun Sun karját. - Gyorsan! Add oda neki a szíved és a májad, hátha az enyémet békén hagyja!
Yun Sun kirántotta a karját.
- Nem vicces! - közölte félig nyivákoló, félig fenyegető hang¬nemben. - Ha nem leszel kedves hozzám, elhúzok innen!
- Ne legyél már ilyen hülye liba! - mondtam neki.
- Szedem a vastag csülkeimet és kisétálok innen. Csak figyelj! Yun Sun határozott meggyőződése volt, hogy hájas a combja, pusztán azért, mert az extra szűk estélyi ruháját ki kellett egy kis¬sé engedni. Neki legalább volt báli ruhája. Meg tuti esélye, hogy viselje.
- Beee - feleltem. Morgolódása veszélyeztette a tervünket, pe¬dig az volt az egyetlen ok, amiért idejöttünk. A bál estéje már vé¬szesen közeledett, nekem pedig nem állt szándékomban odahaza penészedni, míg a többiek glitteresőben és tízcentis tűsarkokon rázzák magukat. Eltökéltem, hogy nem így lesz, különösen mióta minden porcikámban éreztem, hogy Will meg akar hívni a bálba. Csak egy kis bátorításra volt szüksége.
Halkabbra vettem a hangom, és mosolyt bűvöltem az arcomra, hogy úgy tűnjön Willnek, mintha csak lányos dologról fecsegnék.
- Ezt ketten találtuk ki, Yun Sun, emlékszel?
- Nem Frankie, ez a te ötleted volt! - felelte. És egyáltalán nem vette a fáradságot, hogy lehalkítsa magát. — Nekem már van kísérőm a bálra, még akkor is, ha éppenséggel szörnyethal a combjaim láttán. Te vagy az, aki hisz a hegyeket is megmozgató csodában!
- Yun Sun! — gyorsan Willre pillantok. Rákvörös az arca. Rossz Yun Sun! Csak úgy kitálalni!? Rossz, rossz, megátalkodott lány!
- Aú! - jajdult fel Yun Sun. Mert megütöttem.
- Nagyon pipa vagyok rád!
- Elég a beszariságból! Nem azt akarod, hogy elhívjon? - kér¬dezte Yun Sun.
-Aú!
- Ohm. Skacok! — szólalt meg Will. Idegességében fel-le szalad¬gált az ádámcsutkája. Imádnivaló! Habár, húha! Eléggé undorító látvány. Eszembe jutott róla a vízzel teli lavórból való almavadá¬szat, innentől pedig már csak egy lépés volt az almacsutkát oda¬képzelni a torkára. De Willnek figyelemre méltó ádámcsutkája volt, így amikor az le-fel mozgott, valóban imádnivaló volt.
- Megütött! - árulkodott Yun Sun.
- Megérdemelte! — vágtam vissza. De nem akartam, hogy eb¬ben a mederben folyjon tovább a beszélgetés, mert már így is elég leleplező volt. Így aztán megpaskoltam a barátnőm vaskosságtól távol álló combját. - De nem számít. Megbocsátok! Most pedig húzz bőrt a fogadra!
Amit Yun Sun egyszerűen képtelen megérteni, hogy nem kell mindent hangosan kimondani. Igen, valóban azt akartam, hogy Will elhívjon a bálba, méghozzá mihamarabb, mivel a „Szerelme¬sek tavaszá"-ig csupán két hét volt hátra. Oké, a bál neve béna, de a tavasz mégiscsak a szerelmeseké. Ez kétségtelen tény. Ahogy az is, hogy Will lesz az én örök társam, már ha képes lesz levetkőzni a határtalan félénkségét és lép végre. Elég volt a baráti vállon veregetésekből, a viháncolásokból és a csiklandozós bunyókból! Elég volt az egymásba kapaszkodásokból és a sikkantásokból, amiket a DVD-kölcsönzőből szerzett Testrablókra vagy A hegyről jönnek!-re kellett fognom. Miért nem látja Will, hogy én vagyok az, akit el kell hívnia?
A múlt hétvégén már majdnem kibökte, ebben kilencvenkilenc és fél százalékig biztos voltam. A Micsoda nőt néztük éppen, egy túlfűtött romantikus filmet, ami sosem okoz csalódást. Yun Sun kiment a konyhába egy kis nassolnivalóért, mi pedig kettesben maradtunk.
- Ohm, Frankie? - kezdte Will, míg lábfejével idegesen dobo¬gott, öklei megfeszültek. - Kérdezhetek valamit?
Még egy féleszű is hamar megértette volna, mi következik, mert ha csak a tévét akarta volna felhangosíttatni, akkor csak ennyit mond: „Hé Franks, adj rá egy kis kakaót!" Hétköznapi módon. Egyenesen. Nem lett volna jele felkészülésnek. De mivel szemmel láthatóan vívódott... mégis mi mást akart volna kérdezni, mint: „Eljössz velem a bálba?" Mennyei örömök vártak rám, csupán kar¬nyújtásnyira tőlem.
Végül elcsesztem. Kézzelfogható idegessége magával sodort engem is, így ahelyett, hogy türelmesen hagytam volna kibonta¬kozni, idegesen témát váltottam. MERT EGY RAKÁS SZEREN¬CSÉTLENSÉG VAGYOK!
- Látod? így kell ezt csinálni! — mutattam a tévére. Richárd Gere épp a fehér paripán vágtatott, ami valójában egy limó volt - Julia Roberts kastélya felé ami valójában egy lepukkant há¬romszintes társasház volt. Richárd Gere kimászott a napfénytetőn, majd feltornázta magát a tűzlétrán, mindezt azért, hogy elnyerje az imádott hölgy szívét.
- Nem olyan tutyimutyi: „Szerintem helyes vagy" halandzsával.
- Összevissza hadováltam, ez világos. - Itt tettekről beszélünk, bébi. A nagy szerelmi gesztusról.
Will habogott. Aztán csak ennyit mondott: — Ó! - Végül riadt bociszemekkel pislogott Richárd Gere-re, mint aki azt gondolja, ő aztán sosem lesz képes ezzel az alakkal felvenni a versenyt.
Meredten bámultam a tévére, tudván, hogy épp abban a pilla¬natban baltáztam el a sóvárogva várt báli estémet. Köszönet ezért saját ostobaságomnak. Pedig nem is érdekelt a szerelmi gesztus. Engem csak Will érdekelt. De a brillírozásomnak hála, visszahú¬zódott a csigaházába. A színtiszta valóság az, hogy én még nála is nagyobb nyuszi voltam.
Legyen elég ennyi arról, hogy mi okból voltunk itt Madame Zanzibarnál. Szépen megmondja majd a jövőnket, és — hacsak nem sarlatánnal van dolgunk - megerősíti a nyilvánvalót: Willt és engem az isten is egymásnak teremtett. Ha hangosan kimond¬ják, akkor Will is összeszedi magát, nekiveselkedik megint. El fog hívni a bálba, én pedig hagyom, hogy tegye a maga módján, még ha bele is halok.
A műanyag majom megrándult az iroda ajtógombján.
- Nézzétek, megmozdult! — súgtam.
- Óóó - felelte Will.
Egy hófehér hajú fekete férfi csoszogott ki az irodából. Fogatlan szája körül aszalt szilvaként gyűrődött össze a bőr.
- Gyerekek! - szólt, és megemelte kalapját.
Will felállt, és kinyitotta a bejárati ajtót, mert ő egy ilyen rendes fazon. A szél becsapott az ajtón, az öregember pedig majdnem hanyatt vágódott, de Will megtámasztotta.
- Hűha! - kiáltott Will.
- Köszönöm, fiam! - felelte az idős férfi. Kissé pöszén jöttek a szavak. - Úgy vélem, legjobb lesz, ha hazaspurizok, még mielőtt a vihar beleerősít!
- Szerintem már megtette! - felelte Will. A felhajtón túli fák recsegtek és ropogtak.
- Ez az aprócska fuvallat? - mondta az öreg. - Á, ez még csak egy kisbaba, aki most ébredt és enni kér. Jegyezd meg, fiam, erősebb lesz, még mielőtt leszáll az éj! - Ránk hunyorított. - Nektek nem otthon lenne a helyetek a biztonságos melegben?
Nehéz sértésnek venni, ha egy fogatlan idős ember „gyerekek¬nek" szólít minket. De ez már a második alkalom volt húsz má¬sodpercen belül!
- Harmadikos középiskolások vagyunk — mondtam. — Tudunk magunkra vigyázni.
Nevetése száraz falevelek zizegésére emlékeztetett. -Ahogy akarjátok! - felelte. - Ti biztos jobban tudjátok! — Kislattyogorr a tornácra, Will intett neki, majd becsukta az ajtót.
- Vén bolond! - hallatszott a hátunk mögül. Megfordultunk. Madame Zanzibar állt az irodaajtóban. Pink színű Juicy Couture tréningnadrágot és ugyanolyan színű dögös felsőt viselt, amit egész a kulcscsontjáig cipzárazott fel. Mellei kerekdedsége, keménysége és meglepő csintalansága hamar elárulta, hogy nem visel melltar¬tót. A rúzsa virító narancsszínű volt, melyhez jól passzolt hasonló színű körömlakkja, de még a cigaretta vége is, amit két ujja közt tartott.
-Akkor most bemegyünk, vagy inkább itt kint akartok marad¬ni? - kérdezte hármunktól. - Leplezzük le a jövőt, vagy hagyjuk inkább homályban?
Felemelkedtem a székről, és magammal rángattam Yun Sunt is. Will követett minket. Madame Z. bevezetett minket az irodá¬jába, ahol mindhárman bezsúfolódtunk az egyetlen fotelbe. Will hamar felismerte, hogy ez így nem fog működni, így leereszkedett a padlóra. Fészkelődni kezdtem, hogy Yun Sun több helyet en¬gedjen át nekem.
- Látod? Két nagy sonka! — utalt a combjára.
- Csússz már odébb! — utasítottam.
- És most... - kezdte Madame Z. Elhaladt előttünk, és leült az asztal mögötti székre. Beleszívott a cigijébe, majd megkérdezte: — Miért vagytok itt?
Az ajkamba haraptam. Hol is kezdjem?
- Maga médium, nem?
Madame Z. füstfelhőt eregetett: - Sherlockom! Csak nem az Aranyoldalakban megjelent hirdetés vezetett rá?
Elpirultam, ugyanakkor meg is borzongtam. A kérdésem rög¬tön a téma közepébe vágna. Mi van, ha nem szereti a kérdéseket? Amúgy meg, ha valóban médium, nem kéne máris tisztában len¬nie azzal, hogy miért vagyok itt?
- Hú... rendben. Persze, mindegy. Szóval, azon tanakod¬tam...
- Igen? Ki vele!
Összeszedtem minden bátorságomat.
- Nos... azon tanakodtam, hogy talán egy bizonyos ember, egy bizonyos kérdést akar feltenni nekem. - Szándékosan nem néztem Willre, de éreztem, ahogy meglepettség sugárzik belőle. Erre nem számított.
Madame Z. a halántékához nyomta két ujját, a szemei üvegessé váltak.
É Aha - mondta. - Hmm, hmm. Nem látom tisztán. Szenve¬délyt látok, igen... - Yun Sun felvihogott; Will hangosan nyelt egyet de van ott még valami más is... hogy is mondjam? Komplikációs tényező.
Istenem, kösz, Madame Z.! - gondoltam. Nem áshatnánk kissé mélyebbre? Adjon valami támpontot, amin elindulhatunk!
- De a srác... mármint az illető... engedni fog a szenvedélyé¬nek? - Összeszűkült gyomrom ellenére magabiztosnak tűntem.
- Lépni fog vagy sem... ez a kérdés? - kérdezte Madame Z.
- Igen, ez a kérdés!
- Ah! Mindig ez a kérdés. A kérdés pedig, amit mindenkinek fel kell tennie magában, az... - elakadt. Szemét Willre emelte, majd elsápadt.
- Mi van? - követeltem.
- Semmi - felelte.
- De! Valami van! - mondtam. A „szellemekkel suttogó" arcki-fejezésével nem ver át. Most komolyan azt akarja, hogy elhiggyük, megszállták a testét a szellemek? Hogy volt egy erős és tiszta láto-mása? Legyen! Csak adja már meg azt a rohadt választ!
Madame Z. előadta a nagy „összeszedem magam"-showt, amit egy hosszú, reszkető slukkal pecsételt meg a cigijéből. Meredten nézett rám, majd ezt mondta:
- Ha egy fa kidől az erdőben, de senki nincs ott, hogy hallja, vajon attól még hangosan teszi azt?
- Hogy mi? - kérdeztem.
- Ez minden, amivel szolgálhatok. Vagy elfogadod, vagy nem. — Eléggé zaklatottnak tűnt, így hát elfogadtam. Azért nem álltam meg, hogy vágjak egy grimaszt Yun Sun felé, amikor Madame Z. nem figyelt.
Will azt mondta, nincs semmilyen kérdése, Madame Z. mégis azon volt, hogy valahogy üzenetet továbbítson számára. Végigsi¬mított Will auráján, majd komoran közölte vele, hogy vigyázzon a magasban, ami érdekes módon igen helytálló volt, mivel Will lelkes falmászó. De még ennél is furább volt Will reakciója. Elő¬ször felhúzta a szemöldökét, majd egy másik érzelem ült ki az arcára, mint egy közeledő titkos élvezet ígérete. Rám pillantott, majd elpirult.
- Mi folyik itt? - kérdeztem. — Olyan sunyi képet vágsz!
- Tessék? - kérdezte.
- Mit nem akarsz elmondani, Will Goodman?
- Semmit! Esküszöm!
- Fiam, ne légy ostoba! — fuvolázta Madame Z. — Hallgass rám!
- O! Ne aggódjon miatta! — mondtam neki. - O a megtestesült elővigyázatosság. — Visszafordultam Will felé. — Most komolyan! Találtál egy újabb mesés mászóhelyet? Vagy egy vadiúj csillivilli karabinert vettél netán?
- Most Yun Sun következik - felelte Will. - Yun Sun, tessék! -Tud tenyérből jósolni? — kérdezte Yun Sun Madame Z.-t. Madame Z. kifújta a levegőt, majd ímmel-ámmal végighúzta az
ujját a Yun Sun hüvelykujja alatti domború részen. - Olyan gyö¬nyörű leszel, amennyire csak megengeded magadnak — mondta neki. Ennyi volt. Ezek voltak bölcsességének igazgyöngyei.
Yun Sun legalább annyira nem volt elragadtatva, mint én. Úgy éreztem, mindannyiunk nevében tiltakoznom kell. De most ko¬molyan! Egy fa az erdőben? Légy óvatos a magasban? Olyan gyö¬nyörű leszel, amennyire csak megengeded magadnak? Még ha figyelembe vesszük hátborzongató ráhibázásait is, mindhármunkat átvertek. Főleg engem.
De mielőtt akár egy szót is szólhattam volna, megcsörrent egy mobil az asztalon. Madame Z. felkapta, majd egyik hosszú na¬rancsszínű körmével megnyomta a hívásfogadás gombot.
- Madame Zanzibar, szolgálatára - üdvözölte a hívót. Arcki¬fejezése megváltozott, ahogy a vonal túlsó oldalán lévő személyt hallgatta. Bosszússá és izgatottá vált. - Nem, Silas. Ezt úgy hív¬ják... igen, nevezheted úgy is, gombás fertőzés. Gombás fertőzés.
Yun Sun és én halálra váltan néztünk egymásra, ugyanakkor — nem tehettem róla - el is voltam ragadtatva. Nem azért, mert Ma¬dame Z.-nek gombás fertőzése volt. Mármint pfuj! Hanem azért, mert úgy tárgyalta ezt meg azzal a Silasszal - bárki legyen is az —, hogy mi mindhárman hallhattuk. Ezzel aztán tényleg kaptunk va¬lamit a pénzünkért.
- Mondd meg a patikusnak, hogy ez már a második ebben a hónapban! — zúgolódott Madame Z. — Valami erősebb kell. Tessék? A viszketésre, te barom! Hacsak nem akarja megvakarni nekem. — Megpördült a forgószékével, majd egyik Juicy Couturbe bújtatott lábát a másikra rakta. Will felnézett rám, barna szeme riadt volt.
- Én aztán nem fogom megvakarni neki! — tátogta. — Kizárt dolog!
Nevettem, és úgy gondoltam, jó jelnek számít az, hogy fel akar vágni előttem. A Madame Z.-féle események nem éppen úgy ala¬kultak, ahogy elterveztem, de ki tudja? Lehetséges, hogy ennek ellenére elérik majd a kívánt hatást.
Madame Z. felém bökött a cigaretta végével, én pedig bűnbá¬nóan leszegtem a fejem. Hogy eltereljem a figyelmemet, tanulmá¬nyozni kezdtem a polcok igen érdekes és sokszínű tartalmát. Ki¬szúrtam pár könyvet, mint a „Hétköznapi Mágia", a „Mit tegyünk, ha a halál szól hozzánk, de mi nem akarjuk meghallani", egyebek. Megböktem Willt a térdemmel, és a könyvek felé intettem. Egy képzeletbeli embert kezdett fojtogatni, én pedig felhorkantottam a visszafojtott nevetéstől.
A könyvek fölött egy üveg patkánymérget, egy régimódi mo¬noklit, egy üvegnyi körömvagdalék-féleséget, egy foltos Starbucks poharat és egy nyúllábat láttunk, melyhez karmok is tartoztak. A felettük lévő polcon pedig... Ó, de helyes!
- Az egy koponya? — kérdeztem Willt. Will füttyentett. - Szent tehén!
- Oksa - mondta Yun Sun, majd elemelte tekintetét. - Ha az egy igazi koponya, legjobb lesz, ha nem is tudok róla. Elmehetnénk végre?
Megfogtam két oldalról a fejét, és a megfelelő irányba fordítot¬tam. - Nézd! Van haja!
Madame Z. befejezte a beszélgetést. — Mind hülye! - mondta. Sápadtsága eltűnt, úgy látszik, a Silasszal folytatott beszélgetés fel-rázta.
- A! Látom, rátaláltatok Fernandóra!
- Így hívták? — kérdeztem.
- Egek! — nyögött fel Yun Sun.
- Egy vízmosásból került felszínre, odakint a Chapel Hill te¬metőben — mondta Madame Z. — Mármint a koporsója. Törött és rothadt volt, úgy a korai 1900-as évekből származhatott. Senki sem viselte gondját, így aztán megsajnáltam, és idehoztam.
- Kinyitotta a koporsóját? - hüledeztem.
- Ja! - Büszkeség áradt belőle, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon a sírrablás estéjén is a Juicy Couture kollekciót viselte-e?!
- Különös, hogy ennek még van haja! - mondtam.
- NEKI van még mindig haja! - mondta Madame Z. - Mutass egy kis tiszteletet!
- Csak fogalmam sem volt róla, hogy... van hajuk. Ennyi az egész.
- Bőrük nincs, mert az azon nyomban oszlani kezd, és hidd el nekem, nem szeretnéd megszagolni! De a haj?! Néha még hetekkel a halál beállta után is növekszik.
- Tyűha! - Lenyúltam, és beletúrtam Will mézszínű hajába. — Hallod ezt, Will, néha még a halál után is nő a hajunk!
- Király! - felelte.
- Az meg mi? — mutatott rá Yun Sun egy folyadékkal teli át¬látszó műanyag edényre, amiben különös vöröses és narancsszínű valami lebegett. — Kérem! Mondja, hogy ez nem Fernandótól szár¬mazik. Kérem!
Madame Z. intett egyet, mintha azt mondaná, ne legyen ne¬vetséges. — Az csak a méhem. Az orvos adta oda, miután átestem a hysterectomián.
- A méhe? - Yun Sun elég rosszul nézett ki.
- Hagytam volna, hogy elégessék? — kérdezte Madame Z. — Is¬ten ments!
- És az? — mutattam egy rakás szárított valamire a legfelső pol¬con. Ez a kérdezz-felelek sokkal jobb móka volt, mint a jóslatok.
Madame Z. követte pillantásomat. Szóra nyitotta a száját, majd becsukta. — Semmi - közölte hűvösen, bár észrevettem, hogy ne¬hezen vette le a szemét róla. — És most? Végeztünk?
- Ugyan már! - kulcsoltam össze a kezem, mintha imádkoznék. — Árulja el, mi az!
- Nem akarjátok tudni! - felelte.
- Én akarom! — mondtam.
- Én viszont nem! - felelte Yun Sun.
- De igen, akarja, ahogy Will is. Ugye, Will?
- A méhénél már nem lehet rosszabb! — felelte Will. Madame Z. összepréselte az ajkait.
- Kérem! - kérleltem.
Motyogott valamit az ostoba tinédzserekről, és hogy nem vállal felelősséget a következményekért. Aztán felállt, és a felső polcig nyújtózott. Mellei meg sem rezdültek a felső alatt. Leemelte a hal¬mot, majd letette elénk.
- Ő! - suttogtam. - Egy virágcsokor! — Megbarnult szélű, elvé-konyodott, törékeny rózsabimbók. Elszürkült fátyolvirágok, ame¬lyek annyira kiszáradtak, hogy porral hintették meg az asztallapot. Kókadt, piros szalag tartotta össze őket.
- Egy francia parasztasszony megbűvölte — mesélte Madame Z. kiismerhetetlen hangon. Úgy tűnt, késztetést érez arra, hogy kimondja a szavakat, ugyanakkor legszívesebben meg sem szólal¬na. Vagy nem is. Inkább, mint aki el akarja mondani, de közben minden erejével ellenáll. — Be akarta bizonyítani, hogy az igaz sze¬relmet maga a sors szánja nekünk, és bárki, aki ezt befolyásolni akarja, magára vessen.
Elfordult, hogy visszategye a csokrot.
- Várjon! - kiáltottam. - Hogy működik? Mit csinál?
- Nem mondom meg! — makacskodott.
- „Nem mondom meg!" — ismételtem. — Mégis hány éves maga? Négy?
- Frankie! - szólt rám Yun Sun.
-Te is csak olyan vagy, mint a többi, nem igaz? - közölte Madame Z. - Bármit megtennél, hogy legyen egy pasid? Kétségbeesetten vágysz a könnyfakasztó romantikára, és nem érdekel, mibe kerül?
Elvörösödtem. De hát ott volt előttem az asztalon! Fiúk. Ro¬mantika. Reményt keltett bennem.
- Csak árulja el neki - kérte Yun Sun —, különben sosem vég¬zünk!
- Nem! - tartott ki Madame Z.
- Azért nem, mert csak kitalálta az egészet! - mondtam. Madame Z. szeme megvillant. Provokáltam, ami igazán nem
volt szép tőlem, mert valami azt súgta, hogy nincs igazam. Viszont tényleg tudni akartam.
A csokrot az asztal közepére helyezte, de az égegyadta világon semmi sem történt.
- Három ember, fejenként három kívánság. Ez a varázslat — je¬lentette ki Madame Z.
Yun Sun, Will és én egymásra néztünk. Aztán kitört belőlünk a nevetés. Nevetséges volt, ugyanakkor tökéletes; a vihar, a flúgos öregember, most meg ez a baljós kinyilatkoztatás.
Ám Madame Z. pillantása belénk fojtotta a nevetést. Főleg, ahogy Willt vizslatta.
Ő pedig megpróbálta helyrerázni a hangulatot.
- Akkor miért nem használja? — kérdezte oly módon, ahogy egy tinédzser próbál kedves és udvarias lenni.
- Használtam — felelte. Narancsszínű rúzsa elkenődött.
- És... valóra vált a három kívánsága? — kérdeztem.
- Egytől egyig — felelte határozottan. Egyikünk sem tudta, mit válaszoljon erre.
- Más is használta? - kérdezte Yun Sun.
- Egy másik hölgy. Nem tudom, mi volt az első két kívánsága, de az utolsó az életébe került. Így került hozzám a csokor.
A torkunkra fagyott a szó. Ez az egész szituáció annyira képte¬lennek tűnt, mi mégis ott ültünk.
- Apám, ez aztán kísérteties! - szólalt meg Will.
- Akkor... miért tartogatja? - kérdeztem. - Ha már elhasználta a három kívánságát?!
- Igazán jó kérdés! — felelte Madame Z., miután hosszú ideig nézte a virágcsokrot. Előhúzott egy türkiz színű öngyújtót, majd meggyújtotta. Erős elhatározással tekintett a csokorra, mint aki egy régóta esedékes dolgot akar végrehajtani.
- Ne! - kiáltottam, majd kiragadtam a csokrot a kezéből. — In¬kább adja nekem, ha nem akarja megtartani!
- Soha! El kell égetni!
Ujjaim végigsimítottak a rózsaszirmokon. Olyan tapintásuk volt, mint nagypapám ráncos arcának, amit az otthonban tett lá¬togatásaim alkalmával mindig megsimogattam.
- Hatalmas hibát követsz el! — figyelmeztetett Madame Z. A csokorért nyúlt, de aztán reszketve visszahúzta a kezét. Ugyan¬azt a belső vívódást éreztem nála, mint amikor rávettem a csokor történetének elmesélésére, mintha a csokornak sajátos hatalma volna felette. Ami persze nevetséges gondolat.
- Még nem késő, hogy változtass a sorsodon! — közölte.
- Milyen sorson? — kérdeztem. A hangom elcsuklott. — Egy olyan sorson, amiben egy erdei fa kidől, nekem meg sajna füldugóm van?
Madame Z. hosszan nézett rám sűrű szempillái alól. Szemei körül olyan vékony volt a bőr, akár a pergamen, és csak akkor döbbentem rá, hogy sokkal idősebb, mint először hittem.
- Goromba és udvariatlan gyermek vagy! Megérdemled a sor¬sod! - Hátradőlt a forgószékben, és hopp, egyik pillanatról a má¬sikra megszabadult a csokor beteges hatalmától. Vagy a csokor volt az, ami elengedte őt? - Megtartod. Te döntöttél így! Nem vállalok felelősséget semmiért, ami történik.
- Hogy kell használni? - kérdeztem. Felhorkantott.
- Ugyan már! - kérleltem. Nem akartam nyafogni, de hát tényleg szörnyen fontos volt. - Ha nem mondja el, valószínűleg rosszul fogom csinálni. Még az is lehet, hogy... nem is tudom. Elpusztítom a világot.
- Frankié... hagyd már! — motyogta Will az orra alatt. Megráztam a fejem. Nem hagyhattam.
Madame Z. sajnálkozva nézett rám, mint valami szánnivaló bo¬londra. Csak nézzen!
- A jobb kezedbe fogod, aztán kimondod a kívánságod — közöl¬te. — De én mondom neked, nem sok jó fog származni belőle!
- Ne legyen már ennyire negatív! — mondtam. — Nem vagyok olyan ostoba, mint hiszi.
- Valóban — értett egyet. — Még annál is ostobább vagy!
Will más síkra terelte a beszélgetést, mert utálta a kényelmetlen szituációkat.
- Akkor... nem is használná újra, ha tehetné se?
Madame Z. megemelte az egyik szemöldökét. — Úgy nézek én ki, mint akinek szüksége van újabb kívánságokra?
Yun Sun hatalmasat sóhajtott. — Hát, nekem épp elkelne egy¬két kívánság. Kívánj nekem Lindsay Lohan combokat, jó?
Szerettem a barátaimat. Annyira csodásak voltak! Megemeltem a csokrot, Madame Z. azonban megragadta a csuklómat.
- Az ég szerelmére, te lány! - kiáltott rám. - Ha már kívánni akarsz, akkor legalább értelmes dologra használd!
- Igaz, Frankié! - mondta Will. - Gondolj csak szegény Lindsay-re! Azt akarod, hogy comb nélkül flangáljon?
- A vádlija megmarad! — mutattam rá.
- De hogy kapcsolódik majd a törzséhez? Melyik producer szer-ződtetne egy torzót?
Felkuncogtam, Will pedig elégedettnek tűnt magával. Yun Sun csak ennyit mondott — Ti aztán... pfuj! Madame Zanzibar egyenetlenül vette a levegőt. Lehet, hogy már készen állt rá, hogy a kezét elvegye rólam, a rémületen azon¬ban - ami a csokor felemelésekor keletkezett benne — nem tudott úrrá lenni.
Óvatosan, nehogy megsérüljön, az oldaltáskámba tettem a csokrot. Elővettem a pénztárcámat, és kétszer annyit fizettem, mint amennyit kért. Nem cifráztam, egyszerűen csak átnyújtot¬tam a pénzt. Megszámolta, majd fáradtan végigmért.
Rendben - sugallta a viselkedése. - Csak légy óvatos!
Hozzánk igyekeztünk egy pizzára, mert ez volt a péntek esti rutin.
És egyre többször fordult elő szombaton és vasárnap is. Szüle¬im abban a szemeszterben Botswanában végeztek kutatómunkát, ami azt jelentette, hogy Frankié kuckója lett a partik középpontja. Voltaképpen nem voltak igazi bulik. Pedig lehettek volna, mivel a házunk mérföldekre van a várostól, ahova csak egy jelöletlen úton lehet eljutni, és egyetlen szomszéd sincs a közelben, aki panaszkod¬hatott volna. De jobb volt nekünk hármasban — néha négyesben, ha Yun Sun barátja, Jeremy is csatlakozott hozzánk. Bár Jeremy úgy gondolta, hogy Will és én furák vagyunk. Ki nem állhatta az ananászt a pizzán, és egyáltalán nem osztozott filmízlésünkben.
Will pickupjának tetején kopogott az eső, ahogy végiggördült a Restoratioan Boulvard kanyargós utcáin, elhaladt a Krispy Krerne, a Piggly Wiggly, majd a megyei víztorony előtt, ami magányosan nyújtózott a magasba. Az autó szűk utasterében hárman préselőd¬tünk össze, de én egyáltalán nem bántam. Én ültem középen. Will keze minden egyes sebességváltásnál a térdemhez ért.
- A! A temető! - intett a fejével balra, a díszes rácsozatú kapu felé.
- Tartsunk egy perc néma csendet Fernandóért?
- Tartsunk! - feleltem.
Villám fény világította meg a sírkövek hosszú sorát, én pedig azt gondoltam, milyen hátborzongató és nyugtalanító hely a temető. Csontok. Elrothadt bőr. Felszínre kerülő koporsók.
Örültem, hogy végre hazaértünk. Szobáról szobára haladva fel-kapcsoltam a villanyt, Will megrendelte a pizzát, Yun Sun pedig végigböngészte a netes DVD-kölcsönző heti szállítmányát.
- Valami vidámat, rendben? — kiáltottam az előszobából.
- Akkor ne az Éjszakai zaklatott — kérdezte.
Csatlakoztam hozzá a dolgozószobában, és végignéztem a cso¬magot.
- Mit szólnátok a High School Musicalhez? Abban semmi hát¬borzongató nincs.
Ugye csak viccelsz?! - felelte Will, miután letette a telefont. — Sharpay és a bratyója, ahogy rumbatökkel a kezükben szexi táncot lejtenek? Te ezt nem találod hátborzongatónak? Nevettem.
- De ti, lányok, nézzétek csak, üssétek ki magatokat! - folytat¬ta. - Nekem amúgy is küldetést kell teljesítenem.
- Elmész? - kérdezte Yun Sun.
- És mi lesz a pizzával? - kérdeztem.
Elővette pénztárcáját, majd egy húszdollárost tett a dohányzó¬asztalra.
- Harminc percen belül itt lesz. Én fizetem.
Yun Sun megrázta a fejét. - Újra megkérdem. Elmész? Még annyi időre sem maradsz, hogy velünk egyél?
- El kell intéznem valamit - felelte.
Összeszorult a szívem. Ott akartam tartani, még ha csak kis időre is. Visszamentem a konyhába, és elővettem Madame Z, vi¬rágcsokrát - nem, most már az én virágcsokromat — a táskából.
- Legalább addig maradj, amíg elmondom az első kívánságo¬mat! - kértem.
Meglepettnek tűnt. - Rendben, ess neki!
Kissé hezitáltam. A dolgozó meleg volt és meghitt, pizza tartott felénk, és nekem voltak a legjobb barátaim a világon. Mi mást kívánhattam még?
Aha, az agyam résen lévő része hamar megadta a választ. A bál, hát persze! Azt akartam, hogy Will elhívjon a bálba. Talán önzés, hogy annyi sok jó dolog mellé még többet akarok, de hamar elhes¬sentettem ezt a gondolatot.
Elég ránézni, gondoltam. Azok a kedves barna szemek, a félol¬dalas mosoly. Azok az angyali fürtök. Az egész kedvesség és jóság, ami Will maga.
Will a Mindent vagy semmit! szignálját dúdolta. Felemeltem a csokrot.
- Azt kívánom, hogy a fiú, akit szeretek, elhívjon a bálba — mondtam.
- Es most, hölgyeim és uraim, amire vártak! — kiáltotta Will. A hangja eufórikus volt. - És melyik srác ne akarná a mi bámula¬tos Frankie-nket bálba vinni?! Most nincs más hátra, mint várni, hogy a kívánsága valóra vá...
Yun Sun félbeszakította:
- Frankié? Jól vagy?
- Megmozdult - feleltem, elhátrálva a földre hajított csokortól. Nyirkos volt a bőröm. - Esküszöm az égre, hogy megmozdult, amikor kimondtam! És ez a szag! Ti is érzitek?
— Neeem! Milyen szag? - kérdezte Yun Sun.
— De te érzed, ugye, Will? Will azóta ugyanúgy vigyorgott, mióta... mióta Madame Z. a ma¬gasságról beszélt. Dörgött az ég odakint, ő pedig megbökte a vállam.
— Legközelebb már a vihart is a gonosz kívánság tündéreinek fogod tulajdonítani? Vagy nem is! Holnap majd azt meséled, hogy mikor lefeküdni mentél, egy sunyi, púpos kis alak vigyorgott rád felemásan a paplanodról.
— Mint a rothadó virág - mondtam. - Komolyan nem érzitek? Ugye nem csak szórakoztok velem?
Will előhúzta zsebéből a slusszkulcsot. — Viszlát, srácok! Figyelj, Frankié!
— Igen?
Újabb dörgés rázta meg a házat.
— Ne add fel a reményt! — mondta. — A jó megérkezik, csak ki kell tudni várni.
Az ablakon át néztem, ahogy átvágtat a pocsolyákon keresztül a kocsijához. Szakadt az eső. Aztán Yun Sunhoz fordultam, a gyom¬rom remegése minden más érzést félresöpört.
— Hallottad, mit mondott? — ragadtam meg a kezét. — Istenem! Gondolod, hogy ez azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent?
— Mi mást jelenthetne? El fog hívni a bálba! Csak egy kissé... nem is tudom. Nagy show-t akar csinálni belőle.
— Szerinted hogy fogja csinálni?
— Fogalmam sincs! Üzenetet ír az égre? Zenélő táviratot küld? Felsikoltottam. Ő is felsikoltott. Őrjöngve ugráltunk.
- El kell ismernem, ez a kívánságdolog briliáns volt! — mondta. A levegőbe pöccintett, mint aki a Willnek adott utolsó lökést utánozná. — És a rothadó virág?! Nagggyon drámai!
- Komolyan éreztem!
- Ha-ha!
- Komolyan!
Rám nézett, majd fejcsóválva elfordult. Aztán újra rám nézett.
- Biztosan csak képzelted!
- Lehet - feleltem.
Két ujjal fogva felemeltem a csokrot a földről. Odavittem a könyvespolchoz, és egy rakás könyv mögé hajítottam. Megkönnyebbültem, hogy nem látom.

A következő reggel reménykedve trappoltam le az alsó szintre. Azt reméltem, hogy... nem is tudom, miben reménykedtem!
Abban, hogy M&Ms csokigolyók százaiból lesz kiírva a nevem? Vagy rózsaszín szívekben szalagokkal az ablakra erősítve?
Ehelyett egy döglött madarat találtam. Aprócska teste a lábtör¬lőn hevert, úgy tűnt, a vihar az ajtónak csapta, és betörte a fejét.
Egy papírtörlővel felvettem, és nagyon igyekeztem nem érezni puha teste könnyű súlyát, amíg a kinti kukához igyekeztem.
- Sajnálom, kismadár, olyan aranyos voltál! — mondtam. — Re¬pülj a mennyországba! - Bedobtam a testét, majd egy hangos csat¬tanással visszacsuktam a szemetes tetejét.
A telefon csörgése fogadott, ahogy visszaértem. Valószínűleg Yun Sun lesz az, megkérdezni, mi újság. Este tizenegykor men¬tek el Jeremyvel, miután megesketett, hogy azonnal hívom, amint Will elszánta magát.
- Szia, drága! - köszöntem a telefonba, miután a hívásazonosító megerősítette gyanúmat. - Sajnálom, de még nem szolgálhatok újsággal!
- Frankié... — kezdte Yun Sun.
- Azért elgondolkodtam Madame Z. viselkedésén. Azon a ne-játssz-a-sorssal baromságon.
- Frankie...
- Mert mégis, hogy végződhetne rosszul az, hogy Will elhív a bálba? - Odamentem a hűtőhöz, és kivettem egy doboz fagyasztott gofrit. - Talán rám fröcsög a nyála? Virágot hoz, amiből kirepül egy méhecske, és megcsíp?
- Frankié, állj le! Nem nézted a reggeli híreket?
- Szombaton? Nem hinném! Yun Sun hüppögött.
- Yun Sun, te sírsz?
- Múlt éjjel... Will felmászott a víztoronyra — mondta.
- Mi van? - A víztorony majdnem száz méter magas, az aljában tiltó táblával. Will állandóan arról beszélt, hogy meg akarja mász¬ni, de annyira szabálytisztelő volt, hogy soha nem tette meg.
- Biztosan nedves volt a korlát... vagy a villámlás volt az oka... még nem tudják biztosan...
- Yun Sun! Mi történt?
- Felfestett valamit a toronyra az az idióta, és...
- Felfestett valamit? Will?
- Frankié, befognád végre? Lezuhant! Lezuhant a toronyból! Megmarkoltam a telefont. - Jesszus! De jól van?
Yun Sun képtelen volt tovább beszélni a zokogástól. Amit tel¬jesen megértettem. Will az ő barátja is volt. De borzasztó nagy szükségem volt rá, hogy összeszedje magát.
- Kórházban van? Bemehetek hozzá? Yun Sun!
Jajgatás volt a válasz, majd lépéseket hallottam. Mrs. Yomiko vette át a telefont.
- Will meghalt, Frankie — mondta, — Az esés, az, ahogy földet ért... nem élte túl.
-Elnézést... micsoda?
- Chen már úton van érted. Velünk maradsz egy ideig, rend¬ben? Ameddig csak akarsz.
- Nem! - kiáltottam. — Úgy értem... nem... — a gofri kiesett a kezemből Will nem halt meg! Nem halhatott meg!
- Frankie! - A hangja végtelenül szomorú volt.
- Kérem! Mondja, hogy nem igaz! Kérem, ne legyen ilyen... -Fogalmam sem volt, hogy bírhatnám gondolkodásra az elmém.
-Tudom, hogy szeretted. Mindannyian szerettük.
- Várjon csak! Graffiti? Will nem is szokott ilyet csinálni! Ilyet a füvesek csinálnak, de Will soha!
- Ha majd ideértél, mindent megbeszélünk.
- De mit festett fel? Nem értem! Mrs. Yomiko nem válaszolt.
- Hadd beszéljek Yun Sunnal! - kérleltem. — Kérem! Adja Yun Sunt!
Tompa beszédhangokat hallottam. Majd újra Yun Sun volt a telefonnál.
- Elmondom! De nem akarod tudni!
Hideg futott végig a testemen, és hirtelen valóban nem akartam tudni.
- Egy üzenetet festett fel. Azt csinálta odafent — hezitált egy kissé. - Azt írta: „Frankie, eljössz velem a bálba?"
Lerogytam a földre, egy doboz fagyasztott gofri mellé. Hogy került ez a konyhakőre?
- Frankie? - hallottam Yun Sunt. Fémes, távoli hang. — Frankie, ott vagy?
Nem szerettem ezt a hangot. Kinyomtam, hogy elhallgasson végre.

A Chapel Hill-i temetőben búcsúztunk Willtől. Zsibbadtan ültem végig a szertartást. Zárt koporsóban temették el, annyira összeron-csolódott a teste. Szerettem volna elköszönni, de hogyan búcsúzik el az ember egy doboztól? A sír szélénél végignéztem, ahogy Will anyu¬kája egy marék földet dobott a gödörbe, ahol a fia feküdt. Borzalmas volt, mégis távolinak és valótlannak tűnt. Yun Sun megszorította a kezem. Nem reagáltam az érintésére. Aznap délután esett, kellemes tavaszi zápor volt. Magam elé képzeltem a sáros, hideg földet Will koporsója körül. Eszembe jutott Fernandó koponyája, amit Madame Zanzibar szabadított ki, miután a nedves földből a felszínre került a koporsója. Emlékeztettem magam, hogy Will a temető keleti részén pihen, ahol a park takaros és rendezett. A sírásásnak sokkal hatéko¬nyabb módja is van manapság, mint az ásós emberek.
Will koporsója nem jöhet felszínre. Az lehetetlen!
Majdnem két hétig maradtam Yun Sunéknál. Felhívtam a szü¬leimet, akik felajánlották, hogy hazautaznak Botswanából. Nemet mondtam. Mi haszna lett volna? A jelenlétük nem tudná feltá¬masztani Willt.
A suliban néhány napig eleinte mindenki csak suttogva beszélte meg a történteket. Ha a közelükben jártam, megbámultak. Volt, aki úgy gondolta, hogy nagyon romantikus volt, amit Will tett. Mások meg azt, hogy hülyeség. Gyakran hallottam a gyászos han¬gon kimondott „tragédia" szót.
Ami engem illet, élőhalottként kóvályogtam a folyosón. Akár lóghattam is volna, de ha elkap az ügyeletes, akkor mindenáron azt akarták volna, hogy beszéljek az érzéseimről. Ami nem történ¬hetett meg. A gyászom egyedül az enyém volt, egy csontváz, ami életem végéig zörög majd bennem.
Egy héttel Will halála után, és egy héttel a bál előtt már egyre kevesebbet beszéltek Willről, és egyre többet a ruhákról, az asztal-foglalásról és a bérelt limuzinokról. Egy sápadt lány, aki Will-lel járt kémiára, kiborult, és azt mondta, a bált el kéne halasztani. A többiek ellenkeztek, mondván, hogy a bálnak meg kell lennie. Will is így akarná - mondogatták.
Yun Sunt és engem kérdeztek meg, mert mi voltunk a legjobb barátai. (És mert - bár ezt nem mondták ki - értem áldozta az életét.) Yun Sun szeme könnybe lábadt, de egy ingatag pillanat múlva kijelentette, hogy nem helyes mások terveit felborítani, és hogy nincs értelme bánatosan otthon gubbasztani.
- Az élet megy tovább — mondta. Jeremy bólintott. Átkarolta Yun Sunt, és magához ölelte.
Erre Lucy - a bált szervező bizottság elnöke - a szívére tette a kezét.
- Milyen igaz! - felelte. Aggodalmaskodó arccal fordult felém: - Mit gondolsz, Frankié? Gondolod, hogy túl tudsz lépni rajta?
Megvontam a vállam. - Tök mindegy. Megölelt, mire én megtántorodtam.
- Rendben, srácok, akkor hajrá! - kiáltott, majd visszasétált a dí¬szek tengerébe. - Trixie, folytasd a munkát a cseresznyevirágokkal! Jocelyn, mondd meg a Paper Affaires hölgynek, hogy száz darab kék papírszalagra lesz szükségünk, és ne fogadj el nemleges választ!
A táncmulatság délutánján, két órával azelőtt, hogy Jeremy fel¬vette volna Yun Sunt, belegyömöszöltem a cuccaimat az iskolatáskámba, és megmondtam neki, hogy hazamegyek.
- Tessék? - kérdezte. - Nem! - Letett egy termóhajcsavarót. A sminkkészlete, a Babycakes csillámpor és a Dewberry ajakfény előt¬te hevert a pipereasztalon, orgonaszínű ruhája pedig, a szív alakú de-koltázzsal, a fürdőszobaajtóra akasztva lógott. Gyönyörű volt.
- Épp itt az ideje! - mondtam. - Köszönöm, hogy ilyen sokáig maradhattam... de itt az idő!
Szája lebiggyedt. Ellenkezni akart, de tudta, hogy igazam van. Nem voltam ott boldog. Nem is ez volt a cél — sehol sem lettem volna az de amíg Komikóéknál búslakodtam, csapdában érez¬tem magam, Yun Sunnak pedig lelkiismeret-furdalást okoztam, hogy nem tudott rajtam segíteni.
- De ma van a bál! - mondta. — Nem lenne nyomasztó egyedül lenni a házban a sulibál estéjén? — Hozzám lépett. — Maradj hol¬napig! Ígérem, hogy csendben jövök majd be, hogy ne ébresszelek fel! És megígérem azt is, hogy nem fogok egyfolytában arról fe¬csegni... tudod. Az after partikról, meg hogy ki jött össze kivel, vagy arról, hogy ki borult ki a lánymosdóban.
- Nem, neked ezeket végig kell élned! — mondtam. - Addig kell maradnod, ameddig csak akarsz, és olyan hangosan kell be¬jönnöd, ahogy csak jólesik, szédelegve és felpörögve és mindennel együtt, ami ezzel jár. - A szemeim váratlanul könnybe lábadtak. - Komolyan mondóin, Yun Sun!
Megérintette a karomat. Elhúzódtam, remélve, hogy a mozdu¬latom nem tűnik szándékosnak.
- Neked is így kéne tenned, Frankié — mondta.
- Nos... igen. - A vállamra vettem a táskámat.
- Hívhatsz bármikor! - mondta. — Bekapcsolva hagyom a tele¬fonomat, még a tánc alatt is.
- Rendben.
- És ha meggondolnád magad, és mégis maradnál...
-Kösz!
-Akkor is, ha úgy döntesz, hogy eljössz a bálba! Mind azt sze¬retnénk, ha ott lennél, ugye tudod? Nem számít, hogy nincs kí¬sérőd!
Megrezzentem. Nem úgy gondolta, ahogy hangzott, de a leg¬jobban mégis az fájt, hogy azért nincs kísérőm, mert az Will lett volna. O pedig nem azért nem kísér el, mert másik lány tetszik neki, vagy mert szörnyű takonykórban szenved, hanem mert meg¬halt. Miattam!
- Istenem! - kiáltott Yun Sun. — Frankie...
Leráztam magamról a kezét. Nem akartam több érintést. — Semmi gond! Kínos csöndben álltunk.
- Nekem is hiányzik, tudod?! — mondta. Bólintottam. Aztán hazamentem.

Otthon, az üres házban áramszünet fogadott. Tökéletes. Sok¬szor előfordult ilyesmi: a délutáni vihar faágakat sodort a trafó¬ra, és az egész környék órákra áram nélkül maradt. Vagy az áram ment el minden ok nélkül. Vagy talán túl sok ember kapcsolta be egyszerre a légkondit, az áramkör pedig túlterhelődött, ez volt az elméletem. Will elmélete a kísértetek voltak, ha-ha-ha. „Azért jöttek, hogy megrontsák a tejet" — mondaná rémisztő hangon.
Will.
Összeszorult a torkom.
Próbáltam nem gondolni rá, de ez reménytelen hadakozásnak tűnt, így hát hagytam, hogy része maradjon elmémnek. Készítettem magamnak egy mogyoróvajas szendvicset, amit végül nem ettem meg. Felmentem az emeletre, és ledőltem a vetetlen ágyra. Az árnyé¬kok elmélyültek. Bagoly huhogott. Addig bámultam a mennye¬zetet, amíg láthatatlanná nem váltak a pókhálószerű repedések. A sötétben gondolataim olyan helyekre kalandoztak, ahova nem kellett volna. Fernando. Madame Zanzibar. „Te is csak olyan vagy, mint a többi, nem igaz? Kétségbeesetten vágysz a könnyfakasztó romantikára, és nem érdekel, mibe kerül?" Ez a mérhetetlen két¬ségbeesés szülte azt a hülye ötletet, hogy keressük fel Madame Zanzibart, és a még hülyébb kívánságomat. Ez vette rá Willt, hogy megtegye ezt a végzetes lépést. Bárcsak sosem vettem volna el azt az átkozott csokrot!
Felültem. Édes istenem - az átkozott csokor!
Felkaptam a mobilomat, és hosszan lenyomtam a hármast, Yun Sun gyorshívó számát. Az egy volt anyué és apué, a kettő pedig Willé. Még mindig nem töröltem ki a nevét, de most már nem is lesz rá szükség.
- Yun Sun! — kiáltottam, mikor felvette.
- Frankie? — kérdezte. S.O.S., harsogta a háttérben Rihanna. — Jól vagy?
-Jól! Sosem voltam ilyen jól! Mondjuk nincs áram, koromsötét van, és tök egyedül vagyok, de ez nem számít, mert nem sokáig lesz ez így - kuncogtam, és kitapogatóztam a folyosóra.
- He? - Még több zaj. Emberek nevetnek. - Frankie, alig hallak!
- A csokor! Még van két kívánságom! - Vidáman futottam le a földszintre.
- Frankie, mi a csudáról...
- Vissza tudom hozni, hát nem érted? Minden jó lesz megint! Még a bálba is elmehetünk!
Yun Sun hangja élessé vált: - Frankie! Ne!
- Olyan ostoba vagyok, miért nem jutott eszembe már hama¬rabb?
- Várj! Ne csináld, ne kövesd el megint... — elhallgatott. Egy hoppá!-t hallottam, amit részegen elmotyogott bocsánatkérések követtek, majd valaki azt mondta: - Tetszik a ruhád!- Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát. És nemsokára én is velük mulathatok.
Sikerült eljutnom a dolgozószobába, majd megközelíteni a könyvespolcot, ahová a virágcsokrot tettem. Végigtapogattam a könyvek tetejét, majd mögéjük nyúltam. Az ujjaim valami puhát érintettek, mintha pergamenszirmok volnának.
- Itt vagyok! - mondta Yun Sun. A háttérzaj megcsappant, bi¬zonyára kiment a teremből. - És Frankié! Tudom, hogy szenvedsz. Tisztában vagyok vele! De ami Will-lel történt, az véletlen egybe¬esés! Egy szörnyű véletlen!
- Hívd csak, aminek akarod! Elmondom a második kívánságo¬mat! - Előkaptam a csokrot a könyvek mögül.
Yun Sun aggodalma fokozódott. - Frankié, ne csináld!
- Miért ne?
- Száz méter magasból zuhant le! A teste... Azt mondják, telje¬sen szétroncsolódott... ezért volt zárt a koporsója, nem emlékszel?
-És?
- Már tizenhárom napja rohad odalenn! - kiáltotta.
- Yun Sun, ízléstelen dolog ilyet mondani! Most őszintén, ha Jeremy feltámasztásáról lenne szó, akkor is megejtenénk ezt a be¬szélgetést? - Az arcomhoz emeltem a csokrot, és a szirmait lágyan simítottam végig ajkaimon. - Nézd, nekem most mennem kell. De tégy félre nekem egy kis puncsot! És Willnek is! Inkább rengeteg puncsot tegyetek neki félre, lefogadom, hogy állatira szomjas lesz.
Megszakítottam a hívást. Magasba emeltem a csokrot.
- Azt kívánom, hogy Will újra éljen! - kiáltottam lelkesen. A levegő bomlás bűzétől volt terhes. A csokor megcsavarodott,
mintha a szirmok saját magukra tekerednének. Automatikusan elhajítottam, ahogyan egy fülbemászót rázol le a kezedről, ha rá-telepszik napozni. Mindegy. A csokor nem fontos. Ami fontos, az Will. Hol lehet?
Körbenéztem, nevetséges módon arra számítottam, hogy a ka¬napéról néz majd rám kérdőn: „Egy rakás száraz virágtól ijedtél így meg? Szánalmas. A kanapén nem ült senki, homályos alakzatként derengett a fal mellett.
Az ablakhoz rohantam, és kinéztem rajta. Semmi. Csak a fák leveleit rázó szél.
— Will? - kérdeztem.
Megint semmi. Óriási csalódottság áradt szét bennem, én pedig apám karosszékébe rogytam.
Hülye Frankie! Hülye, ostoba, szánalmas Frankie! Múlt az idő. Kabócák ciripeltek. Hülye kabócák!
Egy nagyon halk puffanás. Aztán egy újabb. Kiegyenesedtem.
Murva zörrent az úton... vagy talán a felhajtón? A puffanások közeledtek. Aztán mintha csoszogás furcsa ütemét hallottam vol¬na. Vagy mintha valamit vonszolnának.
Minden idegszálammal a hangokra összpontosítottam.
Megint — egy puffanás, talán három méterre, a verandán. Egy ha-tározottan nem emberi puffanás. Összeszorult a torkom, ahogy Yun Sun szavaira gondoltam, összeroncsolódott, ezt mondta. Rothadó. Ak¬kor nem gondoltam végig. Most pedig már késő. Mit tettem?
Kiugrottam a székből, és a bejárathoz rohantam, elrejtve magam a kíváncsi szemek elől, ha netán valaki a dolgozószoba széles ablaka¬in keresztül próbálna bekukucskálni. Mégis mit keltettem életre?
Egy koppantás visszhangzott végig a házon. Felnyögtem, és a kezem a szám elé kaptam.
- Frankie? - szólt egy hang. — Én eléggé... hopp. Eléggé szét vagyok esve... - Azt a tipikus önironikus nevetését hallatta. — De itt vagyok! Ez a lényeg! Itt vagyok, és elviszlek a bálba!
- Nem kell a bálba mennünk! - mondtam. Ez a sikító hang valóban az enyém? - Ugyan, kit érdekel a bál? Most komolyan!
- Ja, persze, mondja ezt a lány, aki ölni tudna egy tökéletes romantikus estéért. - Az ajtógomb megzörrent. - Nem akarsz be¬engedni?
Bepánikoltam.
Plottyanást hallottam, mint amikor túlérett epret dobnak ki a szemétbe, aztán pedig: - Hú, apám! Ez nagyon nem jó!
- Will? - suttogtam.
- Ez annyira ciki... de van valami folttisztítód? Szent szar! Szentséges szent szar!
- Ugye nem haragszol? - kérdezte Will. Aggodalmasnak tűnt. - Olyan hamar jöttem, ahogy csak tudtam. Baromi fura volt. Frankie! Olyan volt, mintha...
A gondolataim eltemetett, levegőtlen koporsók felé kalandoz¬tak. Könyörgöm, ne!- gondoltam.
- Felejtsd el! Fura volt, maradjunk ennyiben! — Megpróbált jobb hangulatot teremteni. — Akkor most beengedsz, vagy mi van? Darabjaimra hullok idekint!
Az előszoba falához simultam. A térdeim elmerevedtek, képte¬len voltam uralkodni az izmaim felett, de emlékeztettem magam, hogy biztonságban vagyok a masszív ajtó mögött. Bármi is állt odakint, Will még mindig hús és vér volt. Vagyis, részben. De nem szellem, aki falakon át tud közlekedni.
- El kell menned, Will! - mondtam. - Hibát követtem el.
- Hibát? Hogy érted ezt? - Csalódottsága összefacsarta a szí¬vem.
-Csak... Ó, istenem! - Sírni kezdtem. — Mi már nem illünk össze! Ugye megérted?
- Nem, nem értem! Azt akartad, hogy hívjalak el a bálba, hát elhívtalak. Most pedig minden ok nélkül... ó! Értem már!
- Igen?
- Nem akarod, hogy lássalak! Erről van szó, nem igaz? Izgulsz, hogy tetszel-e nekem?
- Öhh... - Belemenjek vajon? Mondjak igent, hogy így elmehessen?
- Frankie! Kicsi lány! Nem kell aggódnod! — nevetett fel. — Elő¬ször is: gyönyörű vagy! Másodszor pedig: képtelenség hozzám ké¬pest, hogy ne úgy nézz ki, mint aki... Nem is tudom, mint egy mennyei angyal.
Megkönnyebbültnek tűnt, mintha eddig úgy érezte volna, hogy lemaradt valamiről, és nem tudná felvenni a fonalat. De most már rájött: Frankie önbecsülése csupán megingott kissé. Butus Frankie!
Csoszogást hallottam, majd egy kis fafedél csattanását. Megfe¬szült a testem. Felismertem a hangot. A tejesrekesz! Emlékezett a tejesrekeszbe rejtett pótkulcsra.
- Bemegyek - közölte, majd csoszogva puffogott vissza a be¬járati ajtó felé. - Rendben, Frankie? Mert majd meghalok, hogy lássalak!
Ujjongva felnevetett. - Várj csak, úgy értem, na, ez most elég rosszul sült el... a fenébe is, az az érzésem, ilyen lesz az egész este hangu¬lata. Minden rosszul sül el, és szó szerint úgy értem, hogy minden.
Belopóztam a dolgozószobába, ahol aztán négykézlábra eresz¬kedve, őrült módon tapogatni kezdtem a padlót. Csak ne lett vol¬na olyan sötét!
A zár megmozdult, Will megcsörgette a kulcsokat. Hörögve lé¬legzett.
- Jövök, Frankie! — kiáltott. Zörgés, majd megint zörgés. — Jö¬vök, amilyen gyorsan csak tudok!
Eszeveszett rettegésemben hirtelen másképp kezdtem érzékelni a külvilágot. Lihegtem és sikoltottam, hallottam magam, a kezeim azonban érzéketlenné váltak, ahogy kúszás közben ott csapkodtak a padlón.
Élesen kattant a zár nyelve.
- Ez az! - ujjongott Will.
A kinyíló ajtó pontosan abban a pillanatban súrlódott a sző¬nyeghez, amikor az ujjaimat rákulcsoltam a virágcsokorra.
- Frankié? Miért kuksolsz a sötétben? És miért nem vagy... Szorosan behunytam a szemem, és kimondtam az utolsó kíván¬ságomat.
Minden elnémult, csak a levelek zizegése hallatszott. Az ajtó lassan kinyílt, majd visszaütközött az ajtófélfához. A padlón ma¬radtam. Meghasadó szívvel felzokogtam. Nem, a szívem már rég meghasadt.
Néhány pillanattal később a kabócák újra rákezdtek vágyteli koncertjükre. Feltápászkodtam, végigtántorogtam a szobán. Resz¬ketve álltam meg a nyitott ajtóban.
Odakint halvány holdfény derengett a kihalt úton.

0 megjegyzés:

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster