Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. június 14., vasárnap

Pokoli Balészakák

KIM HARRISON
Madison Avery és a
Nagy Kaszás


ELSŐ FEJEZET

Az angol tábornok, a jól öltözött ifjú hölgy és a kalóz bemennek egy tornaterembe - gondoltam, amikor beléptünk. Akár egy rossz vicc.
Végignéztem a tapasztalatlan vágyak tizenéves tömegén, az agysorvasztó káoszban mozgó testeken. Ha egy végzős iskolabál¬ból viccet kell csinálni, akkor a Covington Középiskolára lehet számítani. Nem beszélve a tizenhetedik születésnapomról. Mit keresek én itt?
Egy bálnak igazi ruhákról és élő zenéről kéne szólnia, nem pe¬dig kölcsönzött jelmezekről, konzervzenéről és krepp-papír szala¬gokról. A születésnapomnak pedig... bármit, csak ezt ne!
- Biztos, hogy nem akarsz táncolni? - kiabálta a fülembe Josh cukros leheletével. Próbáltam nem grimaszolni, miközben a tor¬naterem hátsó felében függő eredményjelző óráját fixíroztam. Azt latolgattam, hogy ha egy órát maradok, akkor az elég lesz-e ahhoz, hogy megkíméljem magam apám faggatózásától. A zene egyhangú volt, ugyanaz a ritmikus puffogás újra és újra és újra. Semmi új az elmúlt negyven percben. A basszus iszonyú hangos volt.
-Ja! - mondta, én pedig a zene ritmusával együtt húzódtam el tőle, amikor a kezét a derekamra próbálta csúsztatni.
-Továbbra sem akarok táncolni!
- Inni valamit? - próbálkozott ismét, míg én keresztbe tett kar¬ral eltakartam a ruhám kivágását. Még mindig reménykedtem, hogy egyszer majd feltűnik a cickótündér, és nagyobb berendezést varázsol a mellkasomra. A ruhám fűzője ugyan tett róla, hogy úgy tűnjön, ebből az adottságból több van, mint ami valójában, így volt egy kis önbizalmam.
- Kösz, nem! - sóhajtottam. Valószínűleg nem hallotta, amit mondtam, de láthatóan hamar levágta a lényeget, mert tekintetét végül a táncoló tömegre fordította. Hosszú köpenyek, szűk ruhás pincérnők keveredtek hetyke kalózokkal és matrózokkal. Ez volt a bál témája: Kalózok! Istenem! Két hónapig dolgoztam az előző isko¬lám bálszervező bizottságában. Eszeveszettül fantasztikusnak ígérke¬zett, holdfény uszállyal és élő zenével. De neeem! Anya azt mondta, apának több időt kell velem töltenie. Ezt apám kapuzárási pánikja és egy múltbéli esemény hozhatta elő belőle, amiről nem beszél¬tünk. Szerintem egyszerűen csak megrémült, amikor rajtakapott, amint egy késői cappuccinóra akartam kisurranni. így aztán, tudva, hogy jobban hallgatok apára, elküldött ide, Dilifalvára. Rendben, tényleg jócskán elmúlt éjfél. Az is igaz, hogy nem csak a koffein csá¬bított aznap. És igen, még tartott a szobafogságom is az előző heti kimaradásomért, de hát pont ezért kellett kisurrannom.
Gyarmati stílusú ruhám zsinórját babrálva azon tűnődtem, va¬jon ezek közül az emberek közül kinek van egyáltalán fogalma arról, milyen egy igazi buli? Meglehet, hogy nem is érdekli őket.
Josh kicsivel előttem állva bólogatott a zene ritmusára, egyértel¬mű tanúságot téve ezzel arról, hogy szívesen táncolna. A büféasztal mellett álldogált az a srác, aki utánunk osont be a tornaterembe. En-gem figyelt, én pedig visszabámultam, miközben azon töprengtem, hogy vajon melyikünk érdekli? Én vagy Josh? Miután észrevette, hogy nézem, elfordult. Figyelmem Joshra terelődött, aki már félig-meddig maga is táncolt, félúton köztem és a tömeg között. Nagyon tetszett, ahogy a zenére mozgatta a fejét, karcsú, esetlen, magas alak¬jához remekül illett a tradicionális brit fehér-piros egyenruha, váll-lapokkal és egy kamu karddal megspékelve. Valószínűleg a papája ötlete volt, aki egy kutatóintézet fő-főmuftija, és rengeteg munká¬juk akadt, mióta a katonai bázis Arizonába költözött. Az egyenruha passzolt az én túlcicomázott, csipkés-fűzős jelmezemhez.
- Gyere már! Mindenki táncol! - csalogatott, mikor kiszúrta, hogy figyelem. Megráztam a fejem, szinte már sajnáltam. Azok¬ra a fotószakkörös fiúkra emlékeztetett, akik a figyelemfelkeltés érdekében rendre eljátszották, hogy beszorult a zár a sötétkamra ajtaján, hátha részük lehet valami kis mókában. Ez nem igazsá¬gos! Három évembe telt, hogy beilleszkedjek a menő csajok közé, most pedig visszafejlődve újra csak a kedves, de nem menő fiúkkal lógok együtt, akikkel most minitortákra vadászom a tornaterem¬ben. És mindezt a születésnapomon!
- Nem - jelentettem ki kereken. Fordítás: Bocs, de nem érde¬kelsz. Akár fel is adhatod.
Még ez a keményfejű, ügyetlen, törött szemüvegű Josh is vette a lapot. Abbahagyta a majdnem-táncot, és rám nézett kék szemével.
Jesszus, te aztán nagy ribi vagy, tudod? Csak azért hívtalak el, mert apám kényszerített rá. Ha mégis táncolni támad kedved, odaát leszek.
Elakadt a lélegzetem, leesett állal néztem rá, mintha gyomor¬szájon vágott volna. Szemtelenül felhúzta a szemöldökét, majd zsebre dugott kézzel és felemelt fejjel elsétált. Két lány vált szét, hogy átengedjék maguk között, majd miután elhaladt köztük, su¬tyorogva egymáshoz hajoltak, és engem bámultak.
Édes istenem! Ejtettek! Gyorsan pislogtam párat, a levegőt is visszatartottam, hogy ne homályosodjon el előttem a terem. A francba is! Nem csupán új lány vagyok itt, hanem egy nyamvadt, ejtett csaj! Apám bevágódott a főnökénél, ő pedig rávette a fiát, hogy hívjon el a bálba.
- A rohadt életbe! - suttogtam, miközben azon tűnődtem, hogy vajon tényleg mindenki engem néz, vagy csak a képzeletem játszik velem. A fülem mögé simítottam rövid szőke hajamat, és a falhoz hátráltam. Keresztbe font karral támaszkodtam neki, úgy téve, mintha Josh csak italért ment volna. De belül haldokoltam. Ejtettek. Egy pancser ejtett engem!
- Gratulálok, Madison! - morogtam keserűen a hétfői plety¬kákra gondolva. Kiszúrtam Josht a büféasztalnál, aki lelkes oda¬adással tettette, hogy ügyet sem vet rám. Azzal a matrózruhás sráccal beszélgetett, aki mögöttünk jött be. Annak ellenére nem hittem, hogy a barátja, hogy oldalba bökte, majd a táncoló lányok felé intett, akiken túlságosan rövid ruha volt, hogy úgy forogja¬nak, ahogy. Figyelembe véve, hogy boldogtalanságomból fakadó¬an - amit nem bántam, ha mások is észrevesznek - mindenkit kerültem, egyáltalán nem volt meglepő, hogy ismeretlen volt szá¬momra.
Nem voltam sem balfék, sem hülye, bár a fotóklub tagja vol¬tam odahaza. Próbálkozásaim ellenére sem illettem a Barbie ba¬bák közé. Nem voltam sem gót, sem lángész, sem drogos, de tudóspalánta sem, aki mami vagy papi munkáját óhajtja majd folytatni a kutatóintézetben. Nem illettem sehová.
Helyesbítés, gondoltam Josh és a matróz nevetgélése láttán, a ribik közé beillek.
A fiúk egy lánycsoportra lettek figyelmesek, akik Josh egyik meg-jegyzésén vihogtak. A másik srác barna haja kigöndörödött a mat-rózsapka alól, világító fehér öltözetével pedig pontosan úgy nézett ki, mint az összes többi fiú, akik a matrózjelmezt választották a kalóz-gúnya helyett. Magas volt, kifinomult, elegáns mozdulatai elárulták, hogy már túl van a serdülőkoron. Idősebbnek tűnt nálam, de nem lehetett olyan sokkal, hisz ez mégiscsak egy középiskolai bál.
Nekem pedig nem kötelező itt lennem, tudatosult bennem hir¬telen, ahogy ellöktem magam a faltól. Joshnak kéne hazavinnie, de apa biztosan értem jön, ha felhívom. A lendületem, amellyel elindultam a tömegben, hirtelen lelassult. Apa biztosan megkér¬dezi majd, hogy miért nem Josh visz haza. Minden kiderülne. A kioktatást, hogy legyek kedves, és próbáljak meg beilleszkedni, még elviselném, de a szégyent...
Amikor felpillantottam, Josh épp engem figyelt. A srác mellette megpróbálta magára vonni a figyelmét, de Josh gúnyos pillantása az enyémbe fúródott.
Ez aztán megtette a hatását. Eszem ágában sincs felhívni apá¬mat! És az is tutira biztos, hogy nem szállok be Josh kocsijába! Hazasétálok. Mind az öt mérföldet! Magas sarkúban. Hosszú ruhában. Egy nyirkos áprilisi estén. Összenyomorított cicikkel. Mégis mi a legrosszabb, ami történhet? Nekem ront egy elszaba¬dult tehén? Francba! Nagyon hiányzik a kocsim!
- Indulás! - motyogtam, erősen megragadva elhatározásomat és ruházatomat. Leszegtem a fejem, és a vállammal utat törtem az ajtó felé. Nem tartozom ide. Pusmogtak rólam, de nem érdekelt. Nincs szükségem barátokra. A barátokat túlértékelik! A zene gyor¬sabb ütemre kapcsolt, a figyelmem élénkebbé vált, ahogy a tömeg esetlenül ritmust váltott. Megállásra kényszerültem, amint feltűnt, hogy egyetlen lépés választ el attól, hogy beleütközzek valakibe.
— Bocs! — harsogtam túl a zenét, majd dermedten bámultam. Atyaég, Szexi Kalóz Kapitány úr! Merre járt vajon az elmúlt három hétben, és akad még ott belőle több is, ahonnan jött?
Még sosem láttam. Egyetlenegyszer sem, mióta a városban ragadtam. Emlékeznék rá. Talán kissé jobban is igyekezhettem volna. Pirulva engedtem el a szoknyám, hogy a dekoltázsom el¬takarjam. Istenem! Brit ringyónak éreztem magam, aki mindent megmutat. Ő testhez simuló fekete kalózjelmezt viselt. A kigom¬bolt ingben jól láthatóan egy szürke kőmedál függött a nyakában. Arca felső részét Zorro stílusú maszk takarta. Széles selyemszalagja érzékien olvadt dús, fekete hajába. Jó tizenöt centivel volt ma¬gasabb nálam, és ahogy tekintetem végigfuttattam feszes testén, azon tanakodtam, vajon hol bujkált ez a srác eddig.
Bizonyára nem a zeneteremben vagy Mrs. Fairéi kormányzati órá¬ján, töprengtem, ahogy a pörgő fénysugarak táncoltak felette.
— Én kérek elnézést! — mondta, és elkapta a kezem. Elakadt a lélegzetem, de nem azért, mert hozzám ért, hanem mert nem középnyugati kiejtéssel beszélt. Lassú kilégzéssel, metsző pontos-sággal, választékosan ejtette a szavakat, ami ízlésről és kifinomult-ságról árulkodott. Már-már kristálycsilingelést és lágy nevetést véltem felfedezni benne, hasonlóan a tenger hullámainak parthoz csapódó hangjához, ami oly sokszor ringatott álomba.
- Te nem környékbeli vagy! — hadartam, majd közelebb hajol¬tam hozzá, hogy jobban hallhassam.
Mosoly terült szét az arcán. Barna bőre és fénylő, sötét haja ismerősebb volt, mint az itt, középnyugati börtönömben előfor¬duló fakó arcok és világos haj.
- Ideiglenesen vagyok itt - mondta. — Cserediákként, ahogy mondani szokás. Ahogy te is.
Lenézően tekintett a körülöttünk tomboló tömegre, ami cse¬kély ritmusérzékkel és még csekélyebb eredetiséggel mozgott. -Túl sok itt a birka, nem gondolod? Felnevettem, remélve, hogy nem tart bólogatójánosnak.
- De igen! — Majdnem kiabáltam, lejjebb húztam kissé, hogy a ricsajt túlharsogva jobban megértsen. — De én nem vagyok cserediák! Floridából költöztem ide. Anyám az öbölben lakik, én meg itt ragad-tam apámnál. De egyetértek. Igazad van, ez borzalmas. De te leg¬alább hazamehetsz. — És vajon merre van az a haza, Szexi Kalóz úr?
Hirtelen elöntötték az érzések. Úgy rohantak meg az emlékek, mint egy túláradó kanális. És bár sokan kínosnak tartották volna, könny szökött a szemembe. Hiányzott a régi iskolám. Hiányzott a kocsim. Hiányoztak a barátaim. Miért kellett anyának ennyire kiborulnia?
- Haza, igen — felelte, és a mámoros mosoly felfedte nyelvét, amikor megnyalta a szája szélét. Felegyenesedett.
- El kéne hagynunk a táncteret. Zavarjuk ezt a... táncot.
A szívem erősebben dobogott. Nem akartam megmozdulni. Lehet, hogy elmegy, vagy ami még rosszabb, valaki átöleli és ma¬gának követeli.
- Akarsz táncolni? — kérdeztem idegesen. — Nem ehhez vagyok hozzászokva, de jó az üteme.
Szélesen elmosolyodott, mire a megkönnyebbüléstől még gyor¬sabban kezdett verni a szívem. Édes istenem! Azt hiszem, tetszem neki. Elengedte a kezem, bólintott, majd egy lépést hátrálva mo¬zogni kezdett.
Egy pillanatra megfeledkeztem magamról, és ahelyett, hogy csatlakoztam volna hozzá, őt figyeltem. Nem volt kirívó. Nem, épp ellenkezőleg - lassú mozdulatai azonban ezerszer hatásosab¬bak voltak, mintha körülöttem csapkodva tisztította volna meg a parkettet.
Látva, hogy figyelem, szürkéskék szeme mosolyogva villant rám a titokzatos maszk mögül. Felém nyújtotta a kezét, hogy csatla¬kozzam hozzá. Mély levegőt vettem, majd összekulcsoltam ujjaim az ő kellemesen meleg ujjaival, és hagytam, hogy vezessen.
A zene vázként fogta körül a mozdulatait, én pedig elmélyülten próbáltam őt utánozni. Szinte hintázva követtük a zenét, minden második ütemre lépve. Felszabadult táncba fogtam, ráébredve, hogy ha ellazulok és átengedem magam a zenének, akkor sokkal könnyeb-ben mozgok. A csípőm minden egyes mozdulatát, a vállam minden rezdülését egyenként érezni véltem. Borzongás áradt szét bennem.
Körülöttünk mindenki vad és gyors mozdulatokkal ropta. Mi, egyre közelebb lépve egymáshoz, lassan táncoltunk. Pillantásunk egyre többször pihent meg egymáson, én pedig egyre magabizto¬sabbá váltam. Engedtem, hogy vezessen. Lépkedtem vele, a zene pulzálásával együtt dobogó szívem ütemére.
- A legtöbben Sethnek szólítanak - mondta, ezzel majdnem elrontva a hangulatot, a keze azonban gyengéden a derekamra sik¬lott, én pedig közelebb léptem hozzá. Ó igen! Ez sokkal jobb!
- Madison - mondtam, kiélvezve a pillanatot, a többiekhez ké¬pest lassú táncunkat. A zene azonban gyors volt, dobogva hajtotta a véremet. Ez a két véglet merészségre késztetett: - Még nem lát¬talak itt. Végzős vagy?
Seth ujjai a ruhám könnyű szövetére feszültek, de az is lehet, hogy csak közelebb akart húzni magához.
-A csúcson vagyok! - felelte közelebb hajolva, hogy ne kelljen ordítania.
Színes fények táncoltak az arcán, én pedig könnyűnek éreztem ma-gam. Josh tőlem akár fel is fordulhat. Egy bálnak ilyennek kell lennie.
- Ez mindent megmagyaráz! - néztem a szemébe hátravetett fejjel. - Én harmadikos vagyok.
Összezárt szájjal elmosolyodott, én pedig kicsinek és oltalmazottnak éreztem magam. Az én mosolyom is kiszélesedett. Érez¬tem, ahogy mások bámulni kezdenek minket, mozgásuk lelassult, ahogy felénk fordultak. Reméltem, hogy Joshnak remek rálátása van a dolgokra. Ribancozzon csak le!
Felemeltem az állam, merészen kinyúltam, és közelebb húztam magamhoz Sethet, testünk összesimult, majd szétvált. A szívem majd' kiugrott, de fájdalmat akartam okozni Joshnak. Azt akar¬tam, hogy holnap mindenki arról beszéljen, mekkora marha volt, hogy csak úgy otthagyott. Akartam... valamit.
Seth kezei lágyan a derekamra csúsztak, egyáltalán nem bir¬tokló, vagy követelődző módon. Hagyta, hogy mozogjak, ahogy nekem jólesik. Én pedig szabadjára engedtem magam, mozdulata¬im olyan perzselővé váltak, hogy ezek a vidéki bugrisok ilyet leg¬feljebb a tévében látnak. Elhúztam a számat, amikor észrevettem Josht és a matróz kölyköt, akivel beszélgetett. Josh falfehér volt a haragtól, én pedig rávigyorogtam.
- Tudtára akarod adni, hogy nem vele vagy? — kérdezte Seth sóvárogva, arcom az övéhez emelte. - Megbántott téged — mond¬ta Seth, és sötét kezei bizsergő érzést hagytak az arcomon. — Meg kéne mutatnod neki, hogy mit veszített!
Fontos pillanat volt, és bár tudtam, hogy gonosz dolgot teszek, mégis azon kaptam magam, hogy bólintok. Seth lassan megállt, majd egyetlen gyengéd, sima mozdulattal magához húzott. Meg fog csókolni! Tisztában voltam vele. Minden mozdulata erről árul¬kodott. A pulzusom zakatolt, a fejem hátrahajtottam, hogy ajkaim az övéhez érjenek, térdeim remegtek. Körülöttünk lassabban mo¬zogtak, hogy minket figyeljenek, néhányan felnevettek, néhányan irigykedtek. Behunytam a szemem, áthelyeztem a testsúlyomat a másik lábamra. Még mindig táncoltunk.
Ez volt minden, amit akartam. Ajkunk érintése nyomán per¬zselő hullám söpört végig rajtam, ami minden egyes érintésétől csak fokozódott. Még sosem csókolt így senki, még lélegezni sem mertem, nehogy megtörjem a varázst. Erősebben húztam magam felé a derekát, amikor gyengéden - mintha attól félne, összetörök - megfogta az államat. A csókja íze akár a fa füstje. Többet akar¬tam, de öregem... bölcsebb is lehettem volna.
Mély hang tört elő belőle, lágyabb, mint a távoli mennydörgés. Kezei megfeszültek, rajtam adrenalin söpört végig. A csókja meg¬változott.
Riadtan húzódtam el, izgatott és eufórikus voltam, a szeme¬im tágra nyíltak. Seth pillantása élvezettel fúródott az enyémbe, ahogy elhúzódtam tőle.
- Ez csak játék - mondta. - Most már bölcsebb lett. Ahogy te is. Nem éri meg, hogy fájdalmat erezz miatta.
Pislogtam, ahogy a fények őrjítő forgásban villództak, a zene to¬vább szólt, hangosan és a csókunkra érzéketlenül. Minden más volt, de csak én változtam. Levettem Sethről a tekintetem, kezem még mindig a derekán keresett egyensúlyt. Josh arca kipirult dühében.
Megemeltem a szemöldököm.
- Menjünk! - mondtam Sethbe karolva. Már nem gondoltam, hogy feltűnhet valaki, aki megkérdőjelezne. Egy ilyen csók után képtelenség.
Magabiztosan lépdeltem előre Sethtel az oldalamon. A tömeg megnyílt előttünk. Királynőnek éreztem magam. Bár a fülsértő zene tovább dübörgött, mindenki minket figyelt, míg akadálytala¬nul lépdeltünk a kétszárnyú ajtó felé, amit barna papírral takartak le, hogy egy kastély kapujának benyomását keltse.
Pórnép! - gondoltam magamban, ahogy Seth kilökte az ajtót, és a folyosó hűvös levegője mellbe vágott. Az ajtó becsukódott mögöt¬tünk, a zene eltompult. Lassan megálltam, cipősarkaim koppantak a padlón. A fal mellett papírterítővel letakart asztal állt, közelében fáradt kinézetű jegyszedőnő. Lejjebb a folyosón három kölyök leb¬zselt a bejárati ajtó előtt. A csók emléke újra elhatalmasodott raj¬tam, amitől ideges lettem. Ez a srác irtó helyes. Mit keres itt velem?
- Köszönöm! — motyogtam felnézve, de tartottam tőle, hogy azt hiszi, a csókra értem, ezért lesütöttem a szemem. - Mármint hogy sértetlen büszkeséggel sétálhattam ki onnan — tettem hozzá, még jobban elpirulva.
- Láttam, mit csinált — indult el a folyosón a parkoló felé, messzire a kíváncsi pillantások elől. - Vagy ez a megoldás kínálkozott, vagy az, hogy képen öntöd a punccsal. De te... - hezitált, amíg rá nem néztem - ennél körmönfontabb bosszút kívántál.
Érzelgősen elmosolyodtam. Nem tehettem róla. — Gondolod?
Elgondolkodva hajtotta le a fejét, sokkal idősebbnek tűnt így. — Van, aki hazavigyen?
Megtorpantam, ő pedig tett még egy lépést, mielőtt hátrafordult volna. Szürkéskék szemei aggodalommal tele. Hűvös van idekint, biztosan csak azért borzongtam meg - bizonygattam magamnak.
- Sajnálom! - magyarázta pislogva, mozdulatlanul. - Nem úgy értettem... Veled maradok, amíg érted nem jön valaki. Hisz alig ismersz.
- Nem, nem erről van szó! - hadartam, zavarban, hirtelen tá¬madt bizalmatlanságom miatt. Visszapillantottam a tornaterem¬nél álló nőre, aki hanyagul szemlélt bennünket. - Fel kéne hív¬nom apámat, ennyi az egész. Hogy tudja, mi a helyzet.
Seth elmosolyodott, fehér fogai elővillantak. - Ez csak termé¬szetes!
Beletúrtam a ruhámhoz illő kis táskába. Seth elhúzódott pár méterre, amikor idegesen pötyögni kezdtem a telefonon, próbál¬va felidézni az otthoni számunkat. Nem vették fel. A tornaterem ajtaja felől érkező hangra mindketten megfordultunk. Josh vihar¬zott ki. Összeszorítottam a számat.
Az üzenetrögzítő vette fel, én pedig hadarva fecsegtem: — Szia apa! Itt Madison! - Fenébe!- Seth... — kérdőn néztem rá, a veze¬tékneve után érdeklődve.
- Adamson — mondta lágyan, eközben szeme végig Joshra ta¬padt. A francba is! Gyönyörű szeme van! És hosszú, érzéki szem¬pillája.
- Seth Adamson visz majd haza — mondtam. - Joshról kiderült, hogy egy szemétláda. Pár percen belül otthon leszek, rendben? — De mivel a vonal túlsó felén senki sem volt, nem sok minden volt, amit apám válaszolhatott volna. Vártam, mintha őt hallgatnám, majd bólintottam. - Peeeersze, jól vagyok! Csak bunkó volt, ennyi az egész. Nemsokára találkozunk!
Elégedetten csuktam össze, és raktam el a telefont, majd Seth-be karoltam, és a hátsó ajtók felé fordítottam magunkat, amikor Josh utánunk indult. Cipői hangosan csattogtak a padlón.
-Madison... - Bosszús volt, de ez csak az örömömet növelte.
- Szia Josh! - köszöntem elragadóan, nőtt bennem a feszültség, ahogy a másik oldalamra lépett. Nem néztem rá, de éreztem, hogy elönt a forróság. - Van, aki hazavigyen, kösz! — A nagy büdös semmit! Tettem hozzá magamban, még mindig dühös voltam rá. Vagy az apámra, amiért ilyen helyzetbe hozott.
- Madison, várj!
Elkapta a könyököm, mire én megpördültem. Josh megder¬medt, majd hátrahúzódott.
- Egy gennyláda vagy! - A jelmezét elnézve most már inkább béná¬nak tűnt. - Én meg nem vagyok senki „muszáj randija"! Tudod mit? Tehetsz egy szívességet! — sikerült hangnemet váltanom, nem akartam, hogy Seth azt gondolja, úgy káromkodom, mint egy kocsis.
Felém kapott, megragadta a csuklómat és elrántott.
- Hallgass meg! - kérlelt, a félelem a szemében megállásra kényszerített. - Még sosem láttam ezt az alakot azelőtt. Ne légy hülye! Engedd, hogy hazavigyelek! Mondj a barátaidnak, amit csak akarsz! Megbirkózom vele!
Próbáltam sértetten felhorkanni, de a fűzőm nem engedte, így az államat emeltem meg helyette. Tisztában volt vele, hogy nin¬csenek barátaim.
- Már szóltam apának. Nem lesz gond! - feleltem, és a válla felett felfigyeltem a Josht követő matrózruhás fiúra.
Josh továbbra sem engedett el. Felbőszülve csavartam meg a karom, amikor pedig egy önvédelmi fogással a csuklója felé nyúl¬tam, elengedett, mintha megértette volna, mire készülök. Tágra nyílt szemekkel hátrált egy lépést.
- Ez esetben hazáig követlek benneteket! - közölte, majd Sethre pillantott.
- Tőlem aztán! - dobtam hátra a hajamat, titkon örvendve és tűnődve azon, hogy Josh talán mégsem annyira szar alak. - Seth, a hátsó parkolóban állsz?
Seth előrelépett. Joshhoz képest kifinomultan, könnyed elegan¬ciával mozgott.
- Erre, Madison! - Úgy tűnt, mintha diadal csillant volna a szemében, amikor rám nézett. Nem csoda. Valószínűleg egyedül jött a bálba, de most Josh lesz az, aki magányosan tér haza.
Megbizonyosodtam róla, hogy a cipőm nőiesen, elegánsan, ti¬pegve kopog a betonon a hátsó ajtók felé. Elegánsnak éreztem magam a ruhámban, Seth pedig fantasztikusan nézett ki. Josh és a csendes haverja úgy követtek minket, mint sztárokat a melléksze¬replők egy hollywoodi filmben.
Seth előreengedett, és hagyta, hogy a két fiú maga birkózzon meg a visszacsapódó ajtóval. A levegő hűvös volt, már bántam, hogy nem könyörögtem ki apámból még egy ötvenest a ruhához tartozó stólára. Eltűnődtem, hogy ha panaszkodnék, Seth felaján¬laná-e nekem a kabátját.
A hold csupán homályos folt volt a felhők mögött. Seth lekísért a lépcsőn, hallottam Josht, ahogy halkan, gúnyos hangnemben társalog barátjával a hátunk mögött. Az állam megfeszült, de kö¬vettem Sethet a fényes fekete kocsijáig, ami szabálytalanul parkolt a járdaszegélynél.
A kabrió lenyitott tetővel állt a felhős ég alatt, nekem pedig még szélesebb mosolyra húzódott a szám. Talán még kocsikázunk is egy kicsit, mielőtt hazavisz. Hideg vagy sem, azt akartam, hogy lássák, ahogy Seth mellett ülök ebben az autóban, ahogy lobog a hajam a szélben, a zene pedig hangosan dübörög. Lefogadom, hogy nagyszerű zenei ízlése van.
- Madison... - invitált a kocsijába a nyitott ajtó mellett. Egyszerre éreztem magam kényelmetlenül, ugyanakkor külön¬legesnek is. Beültem az alacsony első ülésre, a ruhám kellemesen csúszott a puha bőrön. Seth megvárta, amíg a szoknyám maradé¬kát is helyreigazítom, majd óvatosan becsukta az ajtót. Bekötöt¬tem magam, míg ő hátulról megkerülte a kocsit.
A fekete fényezés csak úgy csillogott a felvillanó biztonsági lám¬pák fényében. Végigsimítottam a puha bőrön, majd önelégülten néztem, ahogy Josh kocog a kocsija felé.
Seth riasztott fel, ahogy a kormány mögé csusszant. Még csak nem is hallottam, hogy kinyitotta az ajtót. Beindította a motort, aminek kellemes dorombolása nagyon is elnyerte tetszésemet. Mi¬kor a lejátszó bekapcsolt, agresszív zene zendült fel. A szöveg nem angolul szólt, de ez csak hab volt a tortán. Josh kocsijának fényei felragyogtak, mi pedig elindultunk. Seth fél kézzel kezelte a vo¬lánt. Felgyorsult a pulzusom, amikor ránéztem a félhomályban. A hűvös levegő csípte az arcom, amikor pedig felgyorsultunk, a szél a hajamba is belekapott.
- Dél felé lakom - mondtam, amikor elértük a főutat, és a meg¬felelő irányba fordult. Josh fényszórói villantak fel mögöttünk, én pedig kényelembe helyeztem magam, azt kívánva, bárcsak Seth felajánlotta volna a kabátját. De ő nem nézett rám, és egyetlen szót sem szólt hozzám, mióta beszálltam a kocsiba. Korábban még csupa kedvesség volt. Most pedig... várakozó? És bár fogalmam sincs, miért, aggodalom ütötte fel bennem a fejét.
Mintha csak megérezte volna, Seth felém fordult. Fekete autó¬ját anélkül vezette, hogy az útra nézett volna.
- Túl késő! - közölte kedvesen, és éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. - Könnyű volt. Megmondtam nekik, hogy könnyű lesz, amíg ennyire fiatal vagy és ostoba. Szinte meg sem éred a fáradságot. Persze ez azért nem akármilyen élvezet. A szám teljesen kiszáradt. - Tessék?
Seth az útra nézett, majd vissza rám. Az autó gyorsulni kezdett, megmarkoltam az ajtó kapaszkodóját, és elhúzódtam tőle.
- Semmi személyes, Madison. Csak egy név vagy a listán. Vagy mondjam inkább, a lelked megérett a kaszálásra? Fontos név, de csak egy név. Azt mondták, lehetetlen megcsinálni, most pedig te leszel a belépőm egy magasabb szintre. Te és a szánalmas kis életed, ami most véget ér.
Mi a fene?
- Josh! - kiáltottam hátrafordulva, a mögöttünk távolodó fé¬nyek felé. Seth a gázra lépett. - Követ minket. Apám pedig tudja, hogy hol vagyok.
Seth vigyorgott. Kirázott a hideg a fogain megcsillanó hold¬fény láttán. Minden más elveszett a sápadt holdfényben és a szél fütyülésében.
- Mintha ez bármit is számítana!
Édes istenem! Nyakig benne vagyok! A gyomrom összeszűkült.
-Állj meg! - mondtam erélyesen, egyik kezem az ajtón, a másik pedig a szememből próbálta kivadászni a szél borzolta hajamat. - Állítsd meg a kocsit, és engedj kiszállni! Ezt nem teheted! Az emberek tudják, hol vagyok. Állítsd meg a kocsit!
- Álljak meg? - kérdezte vigyorogva. - Jó, megállok!
Seth felemelte a lábát a gázpedálról és a fékre taposott, miköz¬ben a kormányt hirtelen elrántotta. Sikoltottam, kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni valamiben. A világ megfordult. Vi¬sítva hagyta el a levegő a tüdőmet, amint hangos robajtól kísérve maradt abba a rángatózás. Letértünk az útról. A gravitáció nem a megfelelő irányban hatott. Pánik tört rám, amikor ráeszméltem, hogy az autó felborul. A francbal Ez egy kabrió!
Imádkozva a tarkómra tettem a kezem, majd összehúztam ma¬gam. Erős ütést kaptam, majd minden elsötétült. Az ütés követ¬keztében a levegő kiszakadt a tüdőmből. Úgy éreztem, fejjel lefelé vagyok. Aztán újra éreztem a rántást. Az ég szürkén villant fel, én pedig mély levegőt vettem, ahogy az autó a töltés oldalán csúszott tovább, és újra fordulni kezdett.
Az ég újra elsötétült, a kocsi teteje pedig hozzácsapódott a föld¬höz.
- Ne! - sikoltottam tehetetlenül, majd felnyögtem, mikor az autó végül megállt. Nekifeszültem a biztonsági övnek, fájdalom nyilallt végig a gerincemen, ahogy előrecsapódtam.
Minden csendes. Fájt a lélegzés. Istenem, mindenem fájt! Li¬hegve néztem kifelé a törött szélvédőn át. A törés vonalai tompán csillogtak a holdfényben. Követtem tekintetemmel a vonalakat, majd észrevettem, hogy Sethnek nyoma veszett. Fájt a bensőm. Vért nem láttam sehol, úgy gondoltam, valami eltört odabent. Életben vagyok?
- Madison! - hallottam tompán reszelős lélegzetemen át. — Madison!
Josh volt az, erőt kellett vennem magamon, hogy felnézzek a töltés tetején lévő fények felé. Egy árnyék csúszott lefelé hozzám. Josh.
Mély levegőt vettem, hogy szóljak neki, de nyögésbe fúlt, ami¬kor valaki megragadta a fejem, és megfordította.
- Seth? - suttogtam. Sértetlennek tűnt, ahogy ott állt fekete selyem kalózruhájában az összetört autó felém eső oldalán. Hold¬fény csillant a szemében és a nyakában függő kövön.
- Még élsz - jelentette ki. Könnyek csordultak le az arcomon. Képtelen voltam megmozdulni, de mindenütt erős fájdalmaim voltak, ezért nem hittem, hogy megbénultam volna. A francba is, ez a születésnap egy szívás. Apa meg fog ölni.
- Megsérültem - mondtam vékony hangon, majd ezt gondol¬tam: Ekkora hülyeséget mondani!
- Nincs nekem erre időm! - felelte idegesen.
Kimeredt a szemem, de nem mozdultam. A jelmeze redői közül rövid pengét húzott elő. Próbáltam kiáltani, de benn rekedt a le¬vegő, mikor visszarántotta a karját, mintha meg akarna ütni. Fény csillant a pengén, ami valaki más vérétől vöröslött.
Csodás! Egy elmebeteg Egy késelő pszichopatával jöttem el a bál¬ról. Vonzom őket vagy mi?
- Ne! - visítottam. Sikerült valahogy felemelnem a karomat, a penge jéghidegen suhant rajtam keresztül, sértetlenül hagyva engem. Lenéztem, egyszerűen nem hittem el, hogy nem sebe¬sültem meg. A ruhám nem szakadt fel, és vér sem szivárgott belőlem, de tudtam, hogy a penge átment rajtam. Rajtam és a kocsin is.
Értetlenül bámultam fel Sethre, aki most már mozdulatlanul állt és engem figyelt.
- Mit... - próbáltam kérdezni, mikor ráébredtem, hogy már semmim sem fáj. A hangom azonban teljesen eltűnt. Gúnyosan húzta fel szemöldökét. Nem tudtam megszólalni, amikor betöl¬tött a teljes üresség, ami egyszerre volt új és ismerős, mint egy rég kifakult emlék.
Minden gondolatomat elnyomó, rémisztő hiányérzet söpört rajtam végig. A semmi takarója lágyan és ködösen borult a világ¬ra körülöttem. Először a holdat fedte be, majd az éjszakát, aztán a testemet és végül az autót. Josh kiáltásait elnyelte a néma csend, míg végül csak Seth ezüstszemei maradtak. Végül sarkon fordult, és elsétált.
- Madison! — hallottam tompán, amit egy rövid érintés köve¬tett az arcomon. Aztán végül az is elmosódott, és csak a semmi maradt.

MÁSODIK FEJEZET

A semmi köde lassan visszahúzódott, amit egy sor fájdalmas szúrás és vitatkozó emberek hangja követett. Rosszul éreztem magam, de nem azért, mert az egész hátam annyira sajgott, hogy még a levegővétel is fájt, hanem mert tehetetlen voltam a múltamból visszatérő, majd újra eltűnő emlékek keltette félelem ellen. Erezni véltem a régi plüssnyuszim bundájának do¬hos szagát, ahogy labdává gömbölyödve hallgattam azt a két embert, akik a világot jelentették számomra, és most halálra rémítettek. A tény, hogy azt mondták, nem az én hibám, mit sem csillapított fájdalmamon. Ezt a fájdalmat addig hordoz¬tam magamban, amíg részemmé nem vált. Fájdalom, ami erősen a bensőmhöz tapadt. Ha anyu karjaiban sírtam volna, azt jelenti, hogy őt szeretem jobban. Ha apám vállán sírtam volna ki magam, akkor az azt, őt szeretem a legjobban. Pocsék dolog volt így felnőni.
De ez..., nem a szüleim vitatkoztak felettem. Olyan volt, mint¬ha két kölyök veszekedett volna.
Fellélegeztem, ráeszmélve, hogy most már sokkal könnyebben megy.
A szúrások hatására a homály maradéka is apadni látszott, a tü¬dőm mozgás közben úgy fájt, mintha a mellkasomon ülne valaki. Rádöbbenve, hogy a szemem még mindig csukva van, felnéztem. Az orrom előtt elmosódott feketeséget találtam. Erős műanyag¬szag terjengett körülöttem.
-Tizenhat éves volt, amikor beszállt abba a kocsiba. A te hibád! - Fiatal, de férfias hang volt, ami ingerülten és érdekesen tompán hangzott. Az a homályos benyomásom támadt, hogy ez a vita már jó ideje folyhat, de csak foszlányokat kaptam el belőle, míg a sem¬miben lebegő, kellemetlen gondolatok között vergődtem.
- Ezt nem fogod rám kenni! - felelte egy lány, az ő hangja is ugyanolyan halk és elszánt volt. - Tizenhét volt, amikor feldobta az érmét. Ezt te cseszted el, nem én! Az Isten áldjon meg, ott volt az orrod előtt! Hogy tudtad így elbaltázni?
- Úgy, hogy nem volt még tizenhét — vágott vissza. — Tizen¬hat volt, amikor felszedte. Honnan a fenéből tudhattam volna, hogy követi őt? Hogy lehet, hogy te nem voltál ott? Hatalmasat hibáztál!
A lány sértetten horkantott. Fáztam. Ahogy mélyebb levegőt vettem, erőt éreztem szétáradni magamban. Kevesebb szúrás, több fájdalom. Fülledt volt a levegő, a leheletem forrón csapódott vissza rám. Nem volt sötét, valamin belül voltam.
- Te kis hülye! - csattant fel a lány. - Te csak ne mondd nekem, hogy hibáztam! Tizenhét éves volt, amikor meghalt. Ezért nem voltam ott. Nem értesítettek.
- De én nem foglalkozom tizenhat évesekkel! — felelte a fiú, most már mérgesen. — Azt hittem, a fiút szúrta ki magának.
Hirtelen felismertem, mi az a fekete homály, amiről vissza¬csapódik a lélegzetem. Egy fekete műanyag zsák. Felemeltem a kezemet, a körmeimmel halálra váltan estem neki. Szinte pánik¬ban ültem fel.
Egy asztalon vagyok? Elég keménynek tűnt, hogy az legyen. Ki¬másztam a zsákból. Két kölyök álldogált egy sor piszkosfehér ajtó előtt, csodálkozva megfordultak. A lány sápadt arca elvörösödött, a fiú pedig mintha vele együtt jött volna zavarba, hogy veszekedé¬sen érték őket.
- Ó! - mondta a lány, hosszú sötét copfját hátradobva. - Felkel¬tél? Ohm, szia. A nevem Lucy, ő pedig Barnabás.
A fiú lesütötte a szemét, és félénken felém intett.
- Szia - mondta hogy vagy?
- Te voltál Joshsal! - mondtam, ujjaim remegtek, ahogy felé mutattam. Bólintott, de továbbra sem nézett rám. A jelmeze fu¬rán mutatott a lány sortja és ujjatlan felsője mellett. Mindketten fekete köves medált viseltek a nyakukban. Mindkettő fakó volt és jelentéktelen, és csak azért tűnt fel nekem, mert ez volt az egyeden közös bennük. Nem számítva az egymás iránti haragjukat és az általam okozott meglepetést persze.
- Hol vagyok? — kérdeztem. Barnabás megmozdult: a lábával csiszatolta a padlót. — Hol van Josh? — haboztam kissé, mikor felfogtam, hogy kórházban vagyok, de... Várjunk csak egy percet! Ugye nem egy francos hullazsákban vagyok? — A hullaházban va¬gyok? Mit keresek én a hullaházban?
Vadul húztam ki a lábaimat a zsákból, majd lecsúsztam az asztalról, a magas sarkak furán kopogtak, míg visszanyertem az egyensúlyomat. Egy gumiszalagra erősített címke volt a csukló¬mon, amit néhány szőrszállal egyetemben letéptem. Piszok és fűtapadt hozzám, föld- és fertőtlenítőszag áradt belőlem. A ruhá¬mon egy hosszú szakadás és egy nagy olajfolt éktelenkedett. Sose kapom vissza a kauciót a jelmezkölcsönzőtől!
- Itt valaki hatalmasat hibázott! - mondtam, egyik zsebembe téve a cetlit. Lucy felhorkant.
- Barnabás — mondta, a fiú erre megfeszült.
- Nem az én hibám! - magyarázta a lány felé fordulva. - Ti¬zenhat éves volt, amikor beszállt a kocsiba. Én nem foglalkozom tizenhat évesekkel! Mégis honnan a csudából tudhattam volna, hogy akkor van a születésnapja?
- Ó igen? Hát márpedig tizenhét volt, amikor meghalt, így ez már a te problémád!
Halott? Ezek vakok, vagy mi?
- Tudjátok mit? - Egyre erősebbnek éreztem magam. — Ti ket¬ten vitatkozzatok csak az idők végezetéig, de nekem most meg kell keresnem pár embert, hogy elmondjam, jól vagyok. — Kopogó sarkakkal indultam a kétszárnyú, piszkosfehér ajtók felé.
- Madison, várj! - szólt utánam a srác. — Nem teheted!
- Figyelj csak! — mondtam. — Az apám baromira ki lesz akadva!
Elmasíroztam mellettük, de úgy hat méter után a világ egysze¬riben forogni kezdett körülöttem. Szédelegve kapaszkodtam meg egy üres asztalban, amint ez a különös érzés rám tört. A kezem görcsbe rándult az asztalon. Olyan gyorsan rántottam el onnan, mintha megégettem volna, ahogy a fém hidege elérte a csonto¬mat. Olyan volt, mintha... egy szivacs lennék. Elvékonyodott. A szellőző lágy zümmögése eltompult. Még a saját szívverésem is távolinak tűnt. Kezemet a mellkasomhoz kapva fordultam meg, mintha az segítene újra normálisan érezni magam.
-Mi...
A terem túlsó felén Barnabás megvonta vékony vállát.
- Meghaltál, Madison. Sajnálom. Túl messzire mentél az amulettjeinktől, ezért veszíted el lassan a szilárdságodat.
Rámutatott egy kerekes hordágyra, én pedig odanéztem.
Belém szorult a szusz. A térdeim remegtek, félig az üres asz-tálnak estem. Még mindig ott voltam. Úgy értem, még mindig a hordágyon voltam. Ott feküdtem a kocsin, kicsi, sápadt test egy szakadt hullazsákban. A finom ruha egy elfeledett kor eleganciájá¬val csavarodott körém.
Halott vagyok? De hát ver a szívem!
A végtagjaim erőtlenné váltak, a lábamból minden erő elszállt.
- Pompás! Egy ájulós! - szólt a lány szárazon.
Barnabás előrelépett, hogy elkapjon. Karjai körém csúsztak, a fejem erőtlenül hanyatlott hátra. Érintésére minden azonnal visz-szatért: hangok, szagok még a pulzusom is. Megrebbent a szemhé¬jam. Pár centire tőlem Barnabás összeszorított ajkai. Nagyon közel volt, és mintha napraforgó illatát éreztem volna.
- Miért nem fogod már be? - kérdezte Lucytól, ahogy leenge¬dett a padlóra. - Mutass egy kis együttérzést! Ez a munkád, ha nem tudnád!
A padló hidege belém nyilallt, amitől oszlani kezdett a szemem előtt táncoló szürkeség. Hogy lehetnék halott? A halottak is elájulnak?
- Nem haltam meg! - mondtam bizonytalanul. Barnabás segí¬tett felülni, majd nekitámasztott a hordágy lábának.
- De igen! - Lekuporodott mellém, tágra nyílt barna szemei megteltek aggodalommal. Őszinte volt.
- Nagyon sajnálom! Azt hittem, Josh érméjét dobta fel. Általá¬ban nem hagynak maguk után nyomot, mint ahogy azt az autóval tette. Te aztán nagyon bökheted a csőrüket!
Gondolataim a balesethez kanyarodtak, kezem a hasamra té¬vedt. Josh is ott volt. Erre emlékszem.
- Azt hiszi, meghaltam. Mármint Josh.
A terem túlsó feléről Lucy flegma hangja jött felém: - Meg is
haltál! A hordágy felé néztem, de Barnabás elém dőlt, hogy takarja a
látványt.
- Kik vagytok? - kérdeztem, amint elmúlt a szédülésem. Barnabás felállt.
- Mi, hát a Kutatási, Alkalmazási, Szerzeményezési és Átsegítő Segélyegylettől vagyunk.
Végiggondoltam a dolgot. Kutatási, Alkalmazási, Szerzeménye¬zési... K.A.SZ.Á.S.?
Szent szar! Nagy adag adrenalin áradt végig a testemben. Fel-kászálódtam, szemeim a hordágyon fekvő testemre tapadtak. Itt vagyok! Életben vagyok! Az ott talán tényleg én vagyok, de hát itt állok.
- Ti a Nagy Kaszás vagytok! - kiáltottam az asztalt megkerülve, úgy, hogy az közénk ékelődjön. A lábujjaim zsibbadni kezdtek, erre megálltam a Barnabás nyakában lévő amulettel szemezve.
- Édes istenem, halott vagyok! - suttogtam. - Nem halhattam meg! Még nem készültem fel rá! Még nem végeztem! Még csak tizenhét éves vagyok!
- Mi nem vagyunk nagy kaszások! - fonta össze a mellkasán a karjait Lucy. Védekezőn, mintha érzékeny pontra tapintottam volna. — Mi fehér kaszások vagyunk. A fekete kaszások még az¬előtt megölik az embert, mielőtt feldobnák az érméjüket. A fehér kaszások megpróbálják megmenteni őket, a nagy kaszások meg hűtlen árulók, akik túl sokat hencegnek, és nem fogják megérni, hogy a nap hamujába porladjon.
Barnabás zavartan álldogált egyik lábáról a másikra.
- A nagy kaszások olyan fehér kaszások, akiket átcsábított a... másik oldal. Nem válogathatnak túl sokat, mivel a fekete kaszások nem engedik meg nekik, de ha hirtelen súlyos haláleset történik, akkor néhány lelket korábban ragadnak el, a lehető legdrámaibb módon. Ők csupán bérencek. Nem tartoznak a kasztba!
Az utóbbit metsző hangsúllyal mondta, én pedig eltűnődtem azon, hogy nem lehet-e köztük némi rivalizálás, amikor újra szi¬vacsosnak kezdtem érezni magam. Tekintetem az amulettjükön tartva araszoltam előre, amíg el nem múlt ez az érzés.
- Embereket öltök! Ezt mondta Seth. Mondott valamit a lel¬kem lekaszálásáról. Igenis embereket öltök!
Barnabás egyik kezével végigsimított a tarkóján.
- Mi nem teszünk olyat. Általában. — Lucyra nézett. — Seth egy fekete kaszás, egy sötét kaszás. Mi akkor lépünk közbe, amikor túl korán szemelnek ki valakit, vagy ha valami tévedés történt.
- Tévedés? — Reménykedve kaptam fel a fejem. Ez azt jelenti, hogy vissza tudnának vinni? Lucy előrelépett.
- Tudod, neked még nem kellett volna meghalnod. Egy sötét kaszás még azelőtt vitt el, hogy feldobták volna az érmédet. A mi feladatunk, hogy megállítsuk őket, de van, hogy ez nem sikerül. Azért vagyunk itt, hogy hivatalosan is elnézésedet kérjük, aztán tovább vigyünk, oda, ahová menned kell. — Homlokát ráncolva Barnabásra pillantott. - És amint beismeri, hogy az ő hibája volt, én már itt sem vagyok.
Megdermedtem. Ellenálltam a kísértésnek, hogy a hordágyon fekvő magamra nézzek.
- Én ugyan sehova nem megyek! Ha hibáztatok, rendben. Csak tegyetek vissza! Ott a testem. - Aggódva tettem egy lépést előre. -Meg tudjátok csinálni, ugye?
Barnabás megrezzent.
- Már túl késő. Mindenki tudja, hogy halott vagy.
- Nem érdekel! - kiáltottam. Aztán hirtelen lehullt az arcom. Apa. Azt hiszi,.. - Apa... - suttogtam kétségbeesetten. Mély leve¬gőt vettem, majd a lengőajtók felé kezdtem rohanni.
- Várj! Madison! - kiáltotta Barnabás, de nekimentem az ajtók¬nak, majd átbotorkáltam rajtuk, annak ellenére, hogy csak tíz centire voltak nyitva. Es máris a másik szobában voltam. Én átjutottam, az ajtó pedig meg sem mozdult. Mintha ott se lettem volna.
Egy kövér férfi ült ott egy asztalnál, aki az ajtó halk nyikorgására felkapta a fejét. Apró malacszemei tágra nyíltak, és hatalmas levegőt vett. Tátott szájjal rám mutatott.
- Félreértés történt! - hadartam, miközben a boltíves folyosó és a gyéren megvilágított előcsarnok felé igyekeztem. — Nem vagyok halott!
Csakhogy újra furán kezdtem érezni magam. Ködösnek és vé¬konynak. Kinyúltnak. Semmi sem hallatszott tisztán, szürkeség keretezte látóteremet, mintha alagútban futottam volna.
Mögöttem Barnabás lépett át az ajtón. A világ azon nyomban normálissá vált. Az amulettje tartott szilárdan. Szereznem kell egyet.
- De igen, meghalt. - Nem lassított, amíg meg nem ragadta a csuklómat. — Maga csak hallucinál. Ő igazából nincs itt. Ahogy én sem.
- Honnan jöttek? - bökte ki a fickó leesett állal. - Hogy jutot¬tak be?
Lucy, a lengőajtót a falnak csapva, betoppant. A hangtól én is meg az íróasztalos fickó is nagyot ugrottunk,
- Madison, ne légy már ilyen makacs! Menned kell!
Seth rám mosolygott, amitől kirázott a hideg.
— Örülök, hogy látlak, Madison, most hogy már igazán... látlak. Levette és eldobta a maszkját. Gyönyörű arca volt. Akár egy
finomra csiszolt márványszobor.
Megnyaltam az ajkamat, majd menten kővé dermedtem, ami¬kor eszembe jutott, ahogy csókolt. Egyik kezemet magamhoz szorítva hátrálni kezdtem, hogy Lucy és Barnabás erejétől távol kerülve, át tudjak menni a falon. Hé, ha Miszter Frászhozó úgy gondolja, hogy képes vagyok rá, akkor bizonyára így is van.
Seth lépésről lépésre követett.
— Együtt megyünk. Senki sem fogja elhinni, hogy lekaszáltalak, ha nem doblak oda a lábaik elé.
Kopogott a cipőm. A padlón heverő Barnabásra és Lucyra néz¬tem.
— Kösz, de inkább maradok! — A szívem hevesen vert, hátam a falnak ütközött. Nyöszörgés szakadt ki belőlem. Elég messze voltam tőlük ahhoz, hogy mostanra már áttetsző legyek, mégsem voltam az. Sethre bámultam, majd a nyakában függő fekete kőre. Ugyanolyan volt. A francba!
— Nincs más választásod. Én öltelek meg. Az enyém vagy! Kinyúlt és megragadta a csuklómat. Rám tört az adrenalin és megrántottam magam.
— Egy fenét vagyok! - mondtam, majd sípcsonton rúgtam. Nyil-vánvalóan megérezte, felnyögött, ahogy fájdalmában összegörnyedt, de nem engedett el. Elérhető magasságba került a feje, így megra-gadtam a hajánál fogva, és felrántott térddel orrba rúgtam. Ereztem, ahogy a porc megreccsen, és a gyomrom felkavarodott.
Káromkodni kezdett egy ismeretlen nyelven — amitől megfáj¬dult a fejem —, végül elengedett és hanyatt esett.
Ki kell jutnom innen! Szilárdnak kell maradnom, vagy nem fog sikerülni. Dobogó szívvel ragadtam meg a nyakában lógó követ, és áthúztam a fején. Parázsként égette a markomat, de összeszo¬rítottam az ujjaimat. Kész voltam tűrni a fájdalmat, hogy egyben maradhassak.
Seth szájtátva zuhant a padlóra, az arca csupa vér volt. Leg¬alább olyan döbbenten nézett rám, mintha üvegajtónak rohant volna.
- Madison... - szólt a padlóról, recsegő hangon Barnabás. Felé fordultam. Fájdalmasan nézett fel.
- Rohanj! - nyögte.
Seth amulettjével a kezemben kifordultam az előtérbe és... ro¬hantam.

HARMADIK FEJEZET

- Apa! - Dobogó szívvel álltam a bejárati ajtó előtt. A tiszta, rend¬ben tartott házban csend honolt. Valahol mögöttem fűnyíró zú¬gott a korai napsütésben. A fény ragyogott a keményfa padlón és a lépcsőkorláton. Az egész utat futva tettem meg a magas sarkúban és a gyűlöletes ruhában. Az emberek megbámultak, ráadásul attól, hogy egy cseppet sem fáradtam el, kivert a víz. A szívverésem a félelemtől volt gyors, nem pedig a megerőltetéstől. -Apa?
Beléptem, könnyek égették a szemem, mikor apám hitetlen¬kedve, remegő hangon leszólt az emeletről.
- Te vagy, Madison?
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, a tetejénél megbotlottam a szoknyámban, a korlátba kapaszkodva másztam meg az utolsó fo-kokat. Elszorult torokkal megtorpantam a szobám nyitott ajtajánál. Apám a költözés után kinyitott, de még ki nem pakolt dobozok kö¬zött ült a padlón. Öregnek tűnt, vékony arca beesett a fájdalomtól. Képtelen voltam megmozdulni. Fogalmam sem volt, mitévő legyek.
Tágra nyílt szemekkel bámult rám, mintha valójában ott sem lennék.
- Ki sem csomagolhattál — suttogta.
Egy forró könnycsepp tört elő a semmiből, és végigfutott az arcomon. Ráébredtem, hogy apának szüksége van rám, és arra, hogy emlékeztessem a jó dolgokra. Még soha, senkinek sem volt szüksége rám azelőtt.
-Apa... sajnálom - préseltem ki magamból, tehetetlenül ácso¬rogva.
Vett egy mély levegőt, majd gyorsan ki is fújta. Érzelmek öntöt¬ték el az arcát. Kapkodó mozdulatokkal állt fel.
-Te élsz? - lehelte, majd a köztünk lévő három lépés távolságot átszelve magához szorított, hogy alig kaptam levegőt.
- Azt mondták, meghaltál! Életben vagy?
- Jól vagyok - hüppögtem a mellkasának, olyan hevesen sö¬pört rajtam végig a megkönnyebbülés, hogy szinte már fájt. Munkahelyi laborjának illata áradt belőle — olaj és tinta —, még soha nem éreztem ilyen finom illatot. Nem tudtam megálljt pa¬rancsolni a könnyeimnek. Halott voltam, azt hiszem. Velem volt az amulett, de fogalmam sem volt róla, hogy maradhatok-e. Az ettől való félelem erőt adott, hogy úrrá legyek a tehetetlensége¬men.
- Jól vagyok — mondtam, sírástól elcsukló hangon. — Tévedés történt.
Félig nevetve tolt el magától, épp csak annyira, hogy meg tud¬jon nézni magának. Könnyek csillogtak a szemében, és mosoly¬gott, mintha sosem akarná abbahagyni.
- Ott voltam a kórházban. Láttalak. — Az emlék fájdalma fel¬villant a szemében, remegő kezekkel érintette meg a hajamat, mint aki biztos akar lenni abban, hogy valóság vagyok. — De jól vagy? Próbáltam hívni anyádat. Azt fogja hinni, megbolondul¬tam. Még a szokásosnál is jobban. Képtelen voltam megüzenni neki, hogy baleset ért. így aztán letettem a kagylót. Tényleg jól vagy?
Gombóc volt a torkomban, hangosan szipogtam. Nem fogok lemondani az amulettről. Soha!
— Sajnálom, apa! - mondtam, még mindig zokogva. - Nem ellett volna azzal a fiúval mennem. Nem lett volna szabad! Sajná¬lom. Annyira sajnálom!
— Csitt... - Újra a karjaiba zárt, és ringatott, de ettől csak job¬ban zokogtam. - Minden rendben! Nincs semmi baj! - csitítga¬tott, miközben a hajam simogatta. Nem tudta, hogy valóban ha¬lott vagyok.
Apám levegő után kapva dermedt meg hirtelen. Karnyújtásnyi¬ra eltolt magától, majd végigmért, amitől lecsillapodtam, sírásom pedig szipogássá szelídült.
— Tényleg jól vagy! - mondta csodálkozva. - Egyetlen karcolás sincs rajtad!
Idegesen mosolyogtam, egyik karja lecsusszant rólam.
— Apa, el kell mondanom valamit. Én...
Halk léptek hallatszottak az ajtó felől. Apám szeme a vállam fölé tévedt, megfordulva Barnabást láttam félszegen álldogálni az ajtóban. Egy alacsony fickóval volt, akin lezser katonaruha-szerűség lógott. A ruha egyáltalán nem volt praktikus. A férfi nyúlánk volt és vékony, éles vonásokkal és sötét bőrrel. Szarkalábas szemei sötétbarnák voltak. A haja is elárulta, hogy idős, a halántékán vas¬tag tincsekben őszült.
— Elnézést — mondta apám, maga mellé húzva -, önök hozták haza a lányomat? Köszönöm!
Nem tetszett Barnabás fintora. Erősen koncentráltam, hogy ne bújjak apám háta mögé. Karjai még mindig átöleltek, én pedig nem akartam elmozdulni. A fenébe! Az volt az érzésem, Barnabás elhozta magával a főnökét is. Maradni akartam. A francba is, nem akarok halott lenni. Ez nem igazság!
A sötét férfi bánatos arcot vágott.
- Nem - felelte. A hangja kellemesen határozott volt. - Teljesen egyedül csinálta, csak Isten a megmondhatója, hogyan.
Ijedten töröltem le a könnyeimet.
- Nem ők hoztak haza — húzódtam el kissé idegesen. — Nem ismerem őket. A srácot már láttam — tettem hozzá —, de az öreget még soha.
Ennek ellenére apám közömbösen mosolygott, próbálta össze¬rakni a képet.
-A kórházból jöttek? - kérdezte, és az arca megkeményedett. — Ki a felelős azért, hogy a lányomat halottnak nyilvánították? Ezért fejek fognak hullani!
Barnabás alázatosan meghajolt, a főnöke egyetértően szipá¬kolt.
- Ennél nagyobb igazságot nem is mondhatott volna.
A tekintete végigfutott a szobámon, a rózsaszín falakon, a fehér bútorokon és a kicsomagolatlan dobozokon. Végül rajtam pihent meg a pillantása, én pedig azon töprengtem, milyen konzekvenci¬át vonhatott le. Pont olyan volt a hirtelen véget ért életem, mint a dobozok: minden ott volt, de semmi sem került ki belőle. Most pedig mindet visszaragasztják, és szekrénybe teszik, anélkül, hogy a jó dolgokat látták vagy megismerték volna. Még nem végeztem.
Megrezzentem, amikor az idős ember egyik kezét békítően fel¬emelve lépett beljebb a szobámba.
- Beszélnünk kell, gyermekem! — mondta, amitől kivert a hideg veríték.
Istenem, azt akarja, hogy menjek vele!
Megmarkoltam az amulettet, apám szorosabban ölelt. Riadt arcom láttán végre megértette, hogy valami nem stimmel. Egy mozdulattal közém és az ajtóban álló férfiak közé lépett.
- Madison, hívd a rendőrséget! - mondta apám, mire én az éj-jeliszekrényen lévő telefon felé nyúltam. Azt már kicsomagoltam.
- Ó, csak egy perc az egész — mondta az idős ember.
Színpadias kézmozdulata, amivel egy sci-fi film másodosztályú szí-nészének is beillett volna, magára vonta a figyelmem. A telefonvonal és a kint lévő fűnyíró bugása abbamaradt. Sokkolva néztem a telefon-ra, majd a köztem és a férfiak közt álló apámra. Nem mozdult.
A térdeim cseppfolyóssá váltak. A kagylót a helyére téve bá¬multam apámra. Űgy tűnt, jól van. Eltekintve a „nem-mozdul"-dologtól.
Az öreg felsóhajtott, a figyelmem pedig ráterelődött. A rohadt életbe, gondoltam hideglelősen. Nem állt szándékomban harc nélkül megadni magam.
- Engedjétek el! - mondtam remegő hangon. — Vagy én... én...
Barnabás ajkai gúnyos mosolyra húzódtak, a férfi pedig felvon¬ta a szemöldökét. Szeme szürkéskéken figyelt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az előbb még barna volt.
- Mit fogsz tenni? - kérdezte, merevebb pozíciót felvéve, karjait keresztbe fonva mellkasán.
Bénultan néztem apámra.
- Sikítok vagy valami - fenyegetőztem.
- Csak rajta! Senki sem fog hallani. Csak egy légyfing lesz, túl gyors, hogy meghallják.
Mély levegőt vettem, hogy megkockáztassam, de megcsóválta a fejét. Lélegzetem robbanásszerűen tört ki belőlem, amikor belé¬pett a szobába. Hátrálni kezdtem. De nem értem jött. Elrántotta a fehér széket a fésülködőasztalom mellől, majd leereszkedett a szé¬lére. A pipereasztalra könyökölt, és fáradtan a tenyerébe hajtotta a fejét. Furán festett a zenedoboz meg a csajos cuccaim mellett.
- Miért nem mehet semmi sem könnyen? - motyogta, közben a porcelánzebrámat babrálta. - Ez valami vicc? - szólt hangosabban a mennyezet felé. - Nevetsz rajta? Jókat röhögsz, ugye?
Az ajtó felé néztem, de Barnabás figyelmeztetően csóválta a fejét. Úgy is jó! Még mindig ott az ablak, bár ebben a ruhában simán leesem, és akkor tutira kinyiffanok. Ja, bocs! Már halott vagyok!
-Jól van az apám? - kérdeztem, merészen megérintettem a könyökét.
Barnabás bólintott, az idős férfi pedig újra rám emelte tekinte¬tét. Fintorogva, mint aki épp döntést hozott magában, kinyújtot¬ta kezét. Rámeredtem, de nem nyúltam felé.
- Megtiszteltetés, hogy az ismerőseim között üdvözölhetlek! - mondta kimérten -, Madison, ugye? Engem mindenki csak Ronnak szólít!
Rámeredtem, ő pedig lassan leengedte karját. A szeme újra bar¬na volt.
- Barnabás elmondta, hogy mit tettél. Megnézhetem?
Meglepetten, de nyugtalankodva csúsztak le ujjaim apám kar¬járól. Öregem! Ez aztán... ijesztő. Olyan volt, mintha az egész világ megállt volna, de mivel én élőhalott voltam, az apám meg lefagyott a szoba közepén, úgy éreztem, hogy ez szinte semmiség.
- Megnézni? Mit?
- A követ - közölte Ron. A hangjában lévő szorongás tűzként csapott rám.
A követ akarta. A követ akarta, pedig ez volt az egyetlen dolog, ami életben tarthatott. Legalábbis nem voltam annyira halott.
- Nem hinném! - feleltem. Amint végigsimítottam a kő hűvös felszínén, Ron arcán aggodalom tükröződött. így hirtelen tisztá¬ban lettem az amulett valódi értékével.
- Ugyan, Madison - csillapított, miközben felállt. — Egyszerű¬en csak meg szeretném nézni!
- El akarja venni! - kiáltottam vadul dobogó szívvel. - Ez az egyetlen dolog, ami összetart. Nem akarok meghalni! Maguk cseszték el! Nem kéne halottnak lennem! A maguk hibája!
- Igen, de attól még halott vagy! — mondta Ron, majd felém nyúlt, mire felszisszenve szívtam be a levegőt. — Csak hadd néz¬zem meg!
- Nem mondok le róla! — ordítottam, mire Ron szemébe féle¬lem költözött.
- Ne, Madison! Ne mondj ilyet! — kiáltotta felém nyúlva. Elhátráltam apám megkérdőjelezhető védelme elől, miközben
a követ magamhoz ütögettem. - Az enyém! — visítottam. A hátam a falhoz ért.
Ron inogva megállt, öreg arcát mélységes aggodalom felhőzte. Leejtette a karját. Úgy tűnt, helyreáll a világ egyensúlya.
-Jaj, Madison! - sóhajtott. - Ezt tényleg nem kellett volna!
Nem tudván, mi állította meg, meredten bámultam rá, majd megrándultam, mikor borzongás futott rajtam végig. Jeges szorítás húzódott felfelé a tenyeremből és az amulettből, majd áthatotta az egész testemet. Megmerevedtem. Olyan volt, akár egy áramütés. A pulzusomat visszahangzani hallottam, az ütések visszacsapódtak a bő-römről, még mielőtt kitölthették volna az űrt. Ettől már majdnem... egésznek éreztem magam. A következő pillanatban kihagyott, olyan ér¬zést keltve, mintha hővel ellensúlyozná a hideget, aztán.,. elmúlt.
A levegő kiszakadt belőlem, én pedig mereven álltam a fal mel¬lett. Dobogó szívvel néztem Ronra. Nyomorultul nézett ki, letör¬ten ácsorgott az egyenruhájában. Féltem megmozdulni. A kezem¬ben tartott medál megváltozott. Apró érzék-szikrák még mindig lövelltek belőle, én pedig egyszerűen képtelen voltam ellenállni, és kinyitottam a tenyerem, hogy megnézzem. Leesett állal meredtem rá. Egészen másként nézett ki.
- Nézze! - mondtam bambán. - Megváltozott!
Ron a bajsza alatt motyogva, görnyedten lerogyott a székre. Döbbenten tartottam a medált a zsinórjánál fogva. Amikor elvet¬tem a fekete kaszástól, akkor még egy szimpla, szürke folyami kő volt. Most totál fekete volt, akárcsak egy kis zsinóron lógó fekete lyuk. A fekete sodort zsinór ezüstté vált, és szétszórta a rávetülő fényt a szobában. A fenébe! Talán elrontottam. De gyönyörű volt. Hogy romolhatott el?
- Nem úgy néz ki, mint amikor elvettem tőle — mondtam, majd dermedten pillantottam Ronra. Az arcán szánalom tükröződött. Mögötte Barnabás majdhogynem rémült volt, fehér arccal és tágra nyílt szemekkel nézett.
- Fején találtad a szöget! — mondta Ron keserűen. - Egészen a követelésedig volt rá esély, hogy mindezt a megfelelő módon fogjuk elintézni. De neeeeeem, most már a tiéd! — Undorodó arc¬kifejezéssel nézett a szemembe. — Gratulálok!
Lassan leengedtem a kezem, és idegesen megmozdultam. Az enyém! Azt mondta, az enyém.
- De az egy fekete kaszás köve volt! — Megriadtam a Barnabás hangjából áradó félelemtől. — Az a dolog nem kaszás volt, de egy kaszás köve volt nála. A lány már fekete kaszás.
Szólásra nyitottam a számat. — Várjunk csak egy pillanatra!
- Fekete kaszás lett! — kiáltotta Barnabás, majd leesett állal fi¬gyeltem, ahogy az ingéből egy, a Sethéhez hasonló kis kézi kaszát kapott elő. A következő pillanatban Ron és közém ugrott.
- Barnabás! — bömbölte Ron, majd visszapofozta az ajtó felé.
- Ő nem fekete kaszás, te idiótái Még csak nem is fehér. Nem lehet az. Ember, még ha meg is halt. Tedd el azt a micsodát, mie¬lőtt megetetem a rozsdával!
- De az egy fekete kaszás köve! - hebegte Barnabás, keskeny vállai megroggyantak. — Láttam, hogy elvette.
- És az kinek a hibája, hogy megtudta, mi az, Barney? - kérdez¬te a fiútól, aki zavarában visszavonulót fújt.
Dübörgő szívvel álltam a sarokban, és markoltam a medált olyan szorosan, hogy az már fájt. Ron becsmérlőén nézett rajtunk végig.
- Ez a kő csak annyira a fekete kaszás köve, mint amennyire egy fekete kaszás képes fizikai nyomot hagyni maga után, vagy... - egyik kezét felemelve folytatta, hogy megállítsa Barnabás közbe¬szólását - amennyire oka van arra, hogy visszajöjjön egy lélekért, amit már lekaszált. Sokkal jelentősebb dolog van nála egy kaszás kövénél, amit majd garantáltan vissza akarnak szerezni. Erre aztán mérget vehetsz.
Nagyszerű! Igazán pompás!
Úgy tűnt, Barnabás összeszedi magát, egyszerre tűnt aggódónak és ijedtnek.
- Azt mondta, hogy nem kaszás, de azt hittem, csak át akar verni minket. De akkor micsoda, ha nem kaszás?
- Még nem tudom. De akad néhány ötletem.
Ron tanácstalansága rosszabb volt, mintha bármit is mondott volna. A félelem szinte gúzsba kötött. Megremegtem, Ron sóhajt¬va nyugtázta, mikor észrevette.
- Előre láthattam volna! - motyogta. Majd az ég felé nézett, és elordította magát. - Azért egy emlékeztető igazán jói jött volna!
Kiáltása visszhangja elmélyítette a világ csendjét.
Észbe kapva, hogy ez a két személy nem is ember, apámra néz¬tem, aki próbababaként állt mozdulatlanul. - Nem bántanák, ugye? Csak hogy eltussolják a velem kapcsolatos hibájukat.
- Hamuból gyémánt — mondta Ron lágyan. — Alkalmazko¬dunk, ahogy csak tőlünk telik.
Az idős ember nagy sóhajjal állt fel. Látva, hogy megmozdul, közé és apám közé álltam. Ron úgy nézett felemelt kezemre, mint a kutya, akit feltartóztat egy macska, holott csak azért áll meg, mert nem is érdekli a dolog.
- Nem megyek el! — mondtam, úgy állva az apám előtt, mintha bármit is tehetnék. - Az apámhoz pedig egy ujjal se érjenek! Van egy kövem. Szilárd vagyok. Élek!
Ron egyenesen a szemembe nézett.
- Van egy köved, de fogalmad sincs, hogyan használd. És ami azt illeti, nem is vagy életben. Ez a szemfényvesztés, hogy úgy teszel, mintha, nem vezet jóra. Akárhogy is, nálad van egy kő, de náluk van a tested...
Figyelmem Barnabásra siklott. Látva, mennyire kényelmetlenül érzi magát, elhittem.
- Seth? Nála van a testem? - kérdeztem újra feltörő rémülettel. - Miért?
Ron felém nyújtotta a kezét. Összerezzentem, amikor a tenye¬re a vállamhoz ért. A keze meleg volt, és éreztem a belőle áradó támogatást — nem mintha bíztam volna abban, hogy igazán tud rajtam segíteni.
- Mondjuk azért, hogy meggátolják az átkelésed, megelőzve ezzel azt, hogy átadd nekünk a követ? - Találgatott, sötét szeme megtelt sajnálattal. - Amíg náluk van a tested, itt ragadtál. A kő, amit elvettél, kétségtelenül nagy jelentőséggel bír. Átváltozott, hogy halandó képességeidhez alkalmazkodjon. Nagyon kevés kő képes erre. Általában, mikor egy ilyen kő az ember tulajdonába kerül, az egyszerűen elporlasztja őt, mert túltölti az energiájával. Tátva maradt a szám, Ron pedig józanul bólintott.
- Kihívod magad ellen a sorsot, a lelked pedig könnyen porrá morzsolódhat.
Becsuktam a szám. Elnyomtam a borzongásomat.
- Most, hogy a kő nálunk van - folytatta Ron —, elég nagy valószínűséggel hátrányban vannak. Most mi is a pokol tornácán limbózunk, akárcsak te - az érméd a szegélyén pörög.
Elhúzta a kezét. Hirtelen kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, pedig magasabb voltam nála.
- Amíg a testi valódban maradsz, nagyobb az esély, hogy rád találjanak. - Az ablak felé fordult. Odakint állni látszott a világ.
- De Seth tudja, hogy hol vagyok! — mondtam csalódottan, Ron erre lassan felém fordult.
- Fizikailag igen, de elég hirtelen tűnt el a testeddel. Kő nélkül kelt át, anélkül pedig nem emlékszik majd pontosan, hol talál meg téged az időben. Nehéz lesz számára újra megtalálni. Különösen, ha nem teszel semmi olyat, ami magára vonhatja a figyelmet.
Mimikri Kisasszony.
Igen, ez menni fog! Okézsoké. Megfájdult a fejem. Összefontam a karjaimat, és próbáltam értelmet adni Ron szavainak.
- Ennek ellenére meg fog találni. Megtalál és a kővel együtt visszavisz. És hogy aztán mi történik? - Fejcsóválva fordult vissza az ablak felé, a beragyogó fény aranyló aurát vont köré. — Gondolko¬dás nélkül elkövetnek bármi szörnyűséget, hogy előrébb jussanak.
Sethnél van a testem. Éreztem, hogy elsápadok. Barnabás ész¬revette ezt, ezért megköszörülte a torkát, hogy Ron figyelmét visszaterelje. Az öregember pillantása visszatért hozzám, majd pis¬logott párat, mikor ráébredt, hogy mit is mondott az előbb.
- Á, lehet, hogy tévedek! - mondta, nem sokat segítve ezzel. -Előfordul néha.
A pulzusom szaporábban kezdett verni, éreztem, ahogy elönt a pánik. A baleset előtt azt mondta Seth, hogy én vagyok a belé¬pőjegye a felsőbb körökbe. Nem csak a halálomat akarta. Engem akart! Nem a követ, amit elloptam tőle. Engem. Szólásra nyitot¬tam a számat, hogy elmondjam Ronnak, de végül berezeltem, és meggondoltam magam. Barnabás a hirtelen támadt rémületem¬ből rögtön kiszúrta, hogy elhallgatok valamit, de Ron már moz¬gásba lendült, határozott léptekkel szelte át a szobát. Kihessegette Barnabást a szobából. A fiú a gondolataiba merülve, némán és lehajtott fejjel vonult vissza a folyosóra. Valószínűleg arra a kö¬vetkeztetésre jutott, hogy bármit is hallgatok el előle, az neki még több gondot jelent. Aggodalom nyilallt belém. - Nem mennek el, ugye?
- Az egyetlen dolog, amit most tehetünk - mondta Ron -, hogy vigyázunk rád, amíg rájövünk, hogyan szakíthatjuk meg a kapcsola¬tot közted és a kő között, anélkül, hogy elporladna a lelked.
- De hát az előbb azt mondta, hogy nem halhatok meg - mond¬tam. Mégis mit gondol, hova megy? Seth vissza fog jönni!
Ron megállt a küszöbön. Barnabás mögötte ácsorgott, a vállán egy alig tizenhét éves problémáival.
- Nem halhatsz meg, mert már halott vagy — mondta az öreg¬ember. - De vannak rosszabb dolgok a halálnál.
Nagyszerű — gondoltam felhevülve, mikor eszembe jutott a tánc Sethtel, a csók, az érzés, mikor a térdem eltörte az orrát, és a gyű-lölettel teli pillantása. Hajrá, Madison! Nem csupán a hírnevemet vágtam haza az új suliban, de vérig sértettem a halál angyalát is. Így aztán tuti az első hely a halállistán.
- Barnabás! - szólt Ron. Összerezzentem, és Barnabás is meg¬lepettnek tűnt.
- Uram?
- Gratulálok! Ezennel őrangyallá léptél elő! Barnabás ledermedt, majd döbbenten rám nézett.
- Ez nem előléptetés! Hanem büntetés!
- Ez az egész részben a te hibád! — Ron hangja nyers volt a mosolyához képest, amivel rám tekintett, de Barnabás ezt nem láthatta. - Helyesbítek: a legnagyobb része a te hibád - komolyo¬dott el. - Vedd tudomásul! És ne rajta vezesd le!
- De hát Lucy! Az ő felelőssége volt! — tiltakozott a fiú. Annyira fiatalnak látszott, mikor sopánkodott.
- Madison tizenhét éves - mondta Ron, ellentmondást nem tűrő hangon. - Te viseled gondját a tizenhét éveseknek. Ennek magától értetődőnek kéne lennie! - Csípőre tette a kezét. — Mindamellett, hogy ellátod a szokásos fehér kaszási teendőidet, Madison őran¬gyala is leszel. Úgy gondolom, egy éven belül meg tudjuk oldani a helyzetet - tekintete elhomályosult —, vagy így, vagy úgy.
- De uram! - Barnabás a falnak tántorodott, mikor Ron elha¬ladt mellette, útban a lépcső felé. Hitetlenkedve követtem őket. Van egy őrangyalom?
- Uram, én erre képtelen vagyok! — mondta Barnabás. Nem kívánt plusz tehernek éreztem magam. - Nem tudom egyszerre elvégezni a munkám és vigyázni Madisonra! Ha túl soká vagyok távol, elkaphatják.
-Akkor tartsd magad mellett, amikor dolgozol. - Ron elindult lefelé. - Meg kell tanulnia, hogy kell azt a micsodát használni.
Taníts neki valamit a bőséges szabadidődben. Amúgy meg nem életben kéne tartanod. Csak tegyél róla, hogy az érméje tovább pörögjön. Ezúttal próbálj meg jobb munkát végezni! - A végén majdnem morgott.
Barnabás szemei szikrát hánytak, Ron pedig aggódó mosollyal fordult felém.
- Madison - mondta búcsúzóul —, mindig tartsd magadnál a talizmánt! Ad némi védelmet. Ha leveszed, a fekete szárnyak rád találnak, a fekete kaszások pedig soha nem járnak messze tőlük.
Fekete szárnyak. Megint ez az intelem. Már a név is baljós ké¬peket idézett bennem.
- Fekete szárnyak? - A szavak ocsmányul hangzottak a számból. Ron megállt az első lépcsőfokon.
- Teremtésből visszamaradt, koszos keselyűk. Messziről kisza¬golják a tévedésből történő halált, és megpróbálnak elcsenni ma¬guknak néhány elfeledett lelket. Ne hagyd, hogy hozzád érjenek! Mivel halott vagy, érzékelnek téged, de a kő miatt azt hiszik, ka¬szás vagy, ezért békén hagynak.
Bólogattam. Távol maradni a fekete szárnyaktól. Értettem!
- Cronus! - esdekelt Barnabás, ahogy Ron továbbindult lefelé. - Kérlek! Ne tedd ezt velem!
- Próbáld a legtöbbet kihozni belőle — mormolta Ron, mikor leért a lépcső aljára, és a bejárati ajtó felé tartott. — Egy év az egész!
Amint kilépett a napfénybe, eltűnt. Nem egyszerre. Ahogy a fény felé lépdelt, a lábától felfelé haladva halványult el. A beáram¬ló napfény felragyogni látszott, a távoli fűnyíró pedig életre kelt. Fellélegeztem, ahogy a világ újra megtelt madárcsicsergéssel, a széllel és egy rádió hangjával. Zavartan álltam Barnabás mellett.
- Hogy értette azt az egy évet? - suttogtam. - Csak ennyi jut? Barnabás durcásan mért végig.
- Honnan tudjam? Ijedt hang jött a szobámból.
- Madison? Te vagy az?
- Apa! - kiáltottam, majd beleütköztem, amikor kijött. Boldo¬gan megölelt, karjait körém fonva mosolygott Barnabásra.
- Biztos te vagy az a fiú, aki hazahozta tegnap Madisont. Seth, ugye?
Mi van? — gondoltam elképedten. Hisz már találkozott Barnabással! És hogy a fenébe váltott át ilyen gyorsan a védelmező haragból csupa bűbájba? És mi van a balesetemmel? Vagy a kór¬házzal? Az összetört kocsival? Azzal, hogy halott vagyok?
Barnabás egyik lábáról a másikra álldogált, ami inkább zavart¬ságot sugallt. Tátott szájjal bámultam. „Hagyd ezt abba!" — lövellt felém Barnabás pillantása.
- Nem, uram! A nevem Barnabás. Madison egyik barátja va¬gyok. Én is vele voltam tegnap este, miután Josh elment. Örü¬lök, hogy találkoztunk! Csak azért jöttem át, hogy Madisonnak nincs-e kedve elmenni valahova.
Apámon látszott, büszke rá, hogy nélküle is tudok barátkoz¬ni, én meg leginkább zavarban voltam. Torkát köszörülve fogad¬ta el Barnabás kinyújtott jobbját, és láthatóan azon töprengett, hogyan is kezelje első udvarlómat, akivel alkalma volt találkozni. Szájtátva álltam mellettük, miközben kezet ráztak. Barnabás vállat vont, amitől jobban kezdtem érezni magam. Úgy tűnt, mindent kisöpörtek apám emlékeiből, és egy eseménytelen estét ültet¬tek a helyére. Viszlát, kínos pillanatok! Minden tinédzser álma.
Most már csak arra kell rájönnöm, hogy csinálta Ron. Csak a jö¬vőre vonatkozóan persze.
- Akad esetleg valami ennivaló? — kérdezte Barnabás egyik ezét a tarkójára téve. - Úgy érzem, mintha évek óta nem ettem
volna.
Apám varázsütésre kedélyes-szülő módba kapcsolt, és holmi palacsintáról fecsegve csattogott le a lépcsőn. Barnabás követte, majd megtorpant, amikor megragadtam a könyökénél fogva.
- Szóval az a sztori, hogy miután Seth hazahozott, egész este tévéztem? - kérdeztem, mert tudni akartam, mennyi igazítás tör¬tént, és mennyit kell majd magamnak megkreálnom. — Nem is zuhantam le a töltésen? - kérdeztem, miután bólintott. - Ki fog emlékezni a tegnap estére? Emlékszik egyáltalán valaki?
- Senki élő - mondta. — Ron alapos munkát végzett. Biztosan nagyon kedvel téged!
Pillantása a nyakamban lévő kőre tévedt. - Vagy csak nagyon odavan a helyes kis kövedért.
Újra ideges lettem. Elengedtem Barnabás ingét, erre ő apám után bandukolt, aki kiszólt a konyhából, hogy Barnabás nem ma¬radna-e reggelire. Megigazítottam a ruhámat, végigsimítottam zilált hajamon, majd óvatos léptekkel utánamentem. Nagyon fu¬rán éreztem magam. Egy év. Legalább van még egy évem. Lehet, hogy nem vagyok életben, de esküszöm, hogy nem is szándéko¬zom meghalni. Ki fogom találni, hogyan kell a követ használni, és maradok, ahol vagyok. Ahová tartozom. Itt, apuval. Csak figyeljetek!

NEGYEDIK FEJEZET

Nyugtalanul üldögéltem a tetőn, és kavicsokat pöckölgettem a sö¬tétbe. Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem voltam élő, de végső soron halott sem. Pont, ahogy gyanítottam, apám egész napos óvatos kérdezgetése után egyértelművé vált, hogy nem csupán arról nem volt fogalma, hogy kórházban voltam, de a baleset is teljesen kitörlődött az emlékezetéből. Úgy gondolja, hogy miután rájöttem, hogy kényszerrandira vitt, dobtam Josht, Barnabás és Seth pedig hazahozott, majd egész éjjel duzzogva tévét néztem a jelmezemben. Nem tapsikolt örömében, hogy tönkretettem a kölcsönzői ruhát. Nem díjaztam, hogy ennek a költségét a zsebpénzemből vonja le, de nem panaszkodtam. Itt voltam, majdhogynem élve, és csakis ez számított. Büntetésem alázatos elfogadása meglepte apámat, és megállapította, hogy kezdek felnőni végre. Ha tudná!
Míg a dobozokból a fiókokba, polcokra rakosgattam a holmi¬mat, figyeltem őt. Egyértelműen feltűnt neki, hogy valami nem stimmel, bár nem tudott rájönni, mi az. Alig engedett el a szeme elől, annyiszor jött fel a szobámba csipsszel meg üdítővel, hogy sikítani tudtam volna. Többször is rajtakaptam, hogy rémült arc¬kifejezéssel figyel, majd amikor viszonoztam a pillantását, leplezi. Ebéd közben döcögős beszélgetést folytattunk a sertésbordáról, majd jó húsz percnyi ételpiszkálás után az előző esti bálról maradt fáradtságra hivatkozva kimentettem magam.
Ja! Fáradtnak kéne lennem, de nem vagyok az! Most hajnali két óra van, én pedig itt csücsülök a tetőn és köveket pöccintgetek, miközben a világra csípős, hideg éjszaka száll, én pedig alvást tet¬tetek. Lehet, hogy soha többé nincs szükségem alvásra. Roggyant vállakkal újabb kátránydarabot kaptam fel a zsindelyről, majd a kémény felé pöcköltem. Koppanva csapódott a fémtetőhöz, majd gellert kapva eltűnt a sötétségben. Felmásztam a tető alacsony ge¬rincére, majd visszarángattam a farmerom derekát oda, ahol lennie kellett. Kellemetlen érzés uralkodott el rajtam. Halvány zsibbadás indult ki az ujjaim végéből, majd beljebb hatolt, mintha egy csor¬ba végű karó lenne. Az érzés, hogy valaki figyel, kézzelfoghatóvá vált, amikor Barnabás huppant mellém a tető fölé nyúló faágról. Levegőért kapva pördültem meg.
- Hé! - kiáltottam zakatoló szívvel, amikor macskamód leku¬porodva landolt a tetőn. - Figyelmeztethettél volna!
Csípőre tett kézzel egyenesedett fel a holdfényes éjszakában. Halovány fény és felháborodás tükröződött rajta.
- Ha fekete kaszás lennék, már nem élnél!
- Nos, már amúgy is halott vagyok, nem igaz? - mondtam, és megdobtam egy kővel. Meg sem rezzent, amikor az elhúzott a vál¬la fölött. - Mi a csudát akarsz? - kérdeztem barátságtalanul.
Válasz helyett vállat vont, és kelet felé nézett.
- Tudni akarom, mit nem mondtál el Ronnak.
- Tessék?
Úgy állt ott keresztbe font karral, mint egy szikla, és merőn bámult rám.
- Seth mondott neked valami a kocsiban. Csak akkor nem voltál a szemem előtt. Tudni akarom, mi volt az! Ez lehet a kul¬csa annak, hogy épségben kitáncolj ebből az életszínlelésből vagy abból, hogy kijátsszanak egy fekete törvényszéknek. - Megmoc¬cant, immár durván és dühösen. - Nem áll szándékomban újra felsülni, főleg nem miattad! Már azelőtt fontos voltál Sethnek, mielőtt elloptad volna azt a követ. Ezért ment érted a hullaházba. Tudni akarom, miért!
Lenéztem a holdfényben ragyogó kőre, majd a lábamra pillantot¬tam. Megfájdult a bokám a tető kényelmetlen dőlésszöge miatt.
— Azt mondta, hogy túl sokszor merült fel a nevem valakik kö¬rében, és hogy le kell kaszálnia a lelkemet. — Barnabás megmoz¬dult, majd nagy helyet hagyva köztünk, mellém telepedett.
— Megtette. Most, hogy már halott vagy, nem jelenthetsz fenye¬getést a számára. Miért jött vissza érted?
Most, hogy lazább pózt vett fel, megnyugodtam. Ahogy ránéz¬tem, úgy tűnt, mintha a szeme ezüstösen ragyogna a hold fényé¬ben.
— Nem mondod el senkinek? — kérdeztem. Bízni akartam ben¬ne. Beszélnem kellett valakinek erről, de ez nem az a szitu, hogy felhívom a barátaimat, és csak úgy megszellőztetem, hogy meny¬nyire klassz dolog halottnak lenni.
Barnabás tétovázott.
— Nem, de talán megpróbállak rávenni, hogy te magad mondd el valakinek.
Ezzel meg tudok birkózni — gondoltam, úgyhogy lassan beszív¬tam a levegőt.
— Azt mondta, hogy szánalmas kis életem bevégzése lesz az ő be-lépője a magasabb körökbe. Azért jött vissza, hogy bebizonyítsa, hogy... lekaszált.
Vártam, hogy reagáljon valamit, de hallgatott. Végül nem bír¬tam tovább, és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek. Úgy nézett rám, mint aki azt próbálja kitalálni, mit is jelenthet ez az egész. Láthatóan fogalma sem volt róla. Lassan ennyit mondott:
- Azt hiszem, ezt az infót megtarthatnád magadnak még egy ideig. Lehet, hogy semmi különöset nem értett ez alatt. Felejtsd el! Inkább arra szánj időt, hogy megtanulj beilleszkedni.
- Na ja! - tört ki belőlem a szarkasztikus nevetés. - Egy új isko¬la csupa kacagás és móka.
- Úgy értem, hogy az élők közé.
- Ó! - Rendben, megtanulom, hogyan illeszkedjek be, de nem egy új iskolába, hanem az élők közé. Pompás! Emlékezve a ka¬tasztrofális vacsorára apámmal, az ajkamba haraptam. — Ohm. Barnabás. Ennem is kell?
- Persze! Ha szeretnél. Én nem szoktam. Legalábbis nem sokat. - Hangja már-már sóvárgó volt. - De ha olyan vagy, mint én, akkor soha nem leszel éhes.
Rövid hajam a fülem mögé simítottam.
- És mi a helyzet az alvással? Erre már elmosolyodott.
- Megpróbálhatod! Én képtelen vagyok rá, hacsak nem kapcso¬lom ki az agyam.
Újabb adag kátrányt kaptam fel a zsindelyről, amit ismét a ké-ményhez pöccintettem.
- Miért nem kell ennem? - kérdeztem. Barnabás felém fordult.
- A kő energiát ad le, te pedig felhasználod. De ha már itt tar¬tunk. Vigyázz a médiumokkal! Azt hihetik, hogy megszállott vagy.
- Mmmm - hümmögtem, miközben azon filóztam, tudnék-e bárminemű hasznos infót szerezni a templomban. Mivel azonban tévedtek a kaszásokat illetően, ezért az az érzésem, hogy többre tartják a tudásukat, mint amennyit valójában ér.
Felsóhajtottam, itt ülök a sötétben a tetőn egy fehér kaszással, az őrangyalommal. Ez aztán szépen alakul, Madison! — gondoltam, míg azon tanakodtam, hogy lehetne-e még ennél is elcseszettebb az életem — jobban mondva a halálom. Lassan babráltam a medált, ami életben tartott, vagy mi, és azon töprengtem, hogy most mit is kéne tennem. Iskolába menni. Megírni a leckét. Apámmal len¬ni. Megérteni, hogy ki vagyok és mik a feladataim. Igaziból nem sok minden változott, eltekintve persze az evéstől és az alvástól. Szóval van annál rosszabb is, mint egy fekete kaszás célkeresztje a fejemen. És van egy őrangyalom is. Az élet kétségtelenül megy tovább, még akkor is, ha nem vagy közvetlen résztvevője.
Barnabás, legnagyobb meglepetésemre, hirtelen felállt, én pe¬dig hátrahajoltam, hogy felnézhessek a csillagok elé tornyosuló alakjára,
— Menjünk! — mondta, és felém nyújtotta a kezét. — Ma este nincs semmi tennivalóm, és unatkozom. Nem vagy sikítós típus, ugye?
Első gondolatom ez volt: „sikítós?" Aztán pedig, hogy: "Hová?" Ehelyett azonban csak mindenféle sületlenséget kezdtem hadoválni
- Nem lehet! Szobafogságon vagyok. A sulin kívül sehova sem tehetem be a lábam, amíg ki nem fizettem a ruhát. — De moso¬lyogva fogtam meg a kezét, és hagytam, hogy segítsen felállni. Ha Ron képes volt elfeledtetni apámmal, hogy meghaltam, lefoga¬dom, hogy Barnabás is képes fedezni pár órányi szökést.
— Nos, a szobafogságon nem tudok segíteni, de ahova megyünk, ott garantáltan nem teszed le a lábad.
- Heh? - hebegtem, majd lemerevedtem, mikor a tető dőlésszö¬ge miatt jócskán fölém magasodva mögém lépett. — Hé! - szóltam rá, mert a karjait körém fonta. Tiltakozásom hamar ijedtségbe csapott át, amikor egy szürke árnyék vett körül minket. Valósá¬gos volt, illata édesanyám tollpárnájára emlékeztetett. Barnabás szorítása erősebbé vált - levegő után kellett kapnom —, és a gravi¬táció vonzásában lábunk elrugaszkodott a tetőtől.
— Szent szar! — kiáltottam, ahogy ezüst és fekete színekben te¬rült szét a holdfényes világ odalent. — Szárnyak?
Barnabás felnevetett, majd csiklandó érzést keltve a gyomrom¬ban, egyre magasabbra emelt kettőnket.
Talán... talán mégsem lesz ez annyira rossz.

0 megjegyzés:

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster