Pokoli Balészakák

MICHELE J A F F E
Csók és ármány


ELSŐ FEJEZET

- Sajnálom, de ez nem több az előre megírt forgatókönyv végé¬nél - mondta a férfi mosolyogva, miközben a lány torkát szorítot¬ta. Egy pillanatra sem vette le szemét a szeméről, míg fojtogatta.
- Ha meg akarsz ölni, nem lehetne egyszerűen túlesni rajta? Ez elég kényelmetlen.
- Mi? A kezem? Vagy az érzés, hogy elbuktál...
- Nem buktam el! m ...újra?
A lány a férfi arcába köpött.
- Még mindig lobog benned a tűz. Ezt szeretem benned. Azt hiszem, te és én szép pár lettünk volna. Igazán sajnálatos, hogy nincs rá idő.
A lány még egyszer, utoljára próbált küzdeni, karmolászni kezd¬te a nyakát szorító kezeket, a karjait, bármit, de a férfi még csak fel sem szisszent.
Olyan közel hajolt a lányhoz, hogy érezte a leheletét.
- Utolsó szó?
- Kettő: Tic Tac! Igazán rád férne!
Felnevetett, és erősebben kezdte szorítani a nyakát, egészen addig, míg ujjai nem keresztezték egymást.
- Viszlát!
Pillantásuk egy másodperc erejéig egybefonódott. A következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott, majd a lány a padlóra csúszott, és minden elsötétült körülötte.


MÁSODIK FEJEZET

Nyolc órával korábban...
- Az okos lányok tudják, hogy hallgatni arany, de csupán négy másodpercig. Ha tovább tart, akkor máris kínos pillanatok elé nézel
- olvasta Miranda a könyvre fintorgva —> ha úgy érzed, hogy kezd visszavonulni, tégy neki ajánlatot! Egy egyszerű, mosolyogva feltett „Kérsz mogyorót?" pillanatok alatt megtöri a stagnáló csendet. Ne feledd! Az okos lányok okos lányok módjára cselekednek!
Miranda kezdett erősen kételkedni a Hogyan szerezd meg és csókold a fiúdat című könyvben. Júniusi este volt, a Santa Barba¬ra Városi Repülőtér parkolójában álldogált, egy fekete Lincoln oldalának dőlve, és azon mélázott, mennyire megörült, mikor a könyvesboltban rátalált erre a könyvre. Akkor úgy tűnt, ez egy álom megvalósulása könyv formájában: boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ki ne akarná megismerni Az öt arckifejezést, ami megváltoztatja az életedet vagy A nyelvtanira titkos tudományát, amit csak a profik ismernek? De az összes gyakorlat elvégzése sem győzte meg az elbűvölő mosoly vagy a napi fél óra szőlőszopogatás eredményességéről. Nem ez volt az első alkalom, hogy egy önsegítő könyv csalódást okozott neki. A Nincs több halogatás! és a Szerezz barátokat! totál kiábrándítóak voltak, a mostani azonban ezeknél is nagyobb csalódás volt, mert ezúttal igen nagy reményekkel vágott bele. És mert - ahogy legjobb barátja, Kenzi is rámutatott legutóbb,
az olyan végzősök, akik úgy viselkednek, mint Miranda, és kerülik a kiszemeltjüket, azoknak igazán nagy segítségre van szükségük.
Megpróbálkozott egy másik résszel is.
- Tegyél rejtett célzást: a saját kérdésével kérdezz vissza, és vond fel az egyik szemöldöködet! Vagy kezdd a beszélgetést egy pasizás dumával! Te: A porcelánrészlegen vagyunk? Fiú: Nem, miért? Te: Mert olyan finom vagy! Ha a porcelán nem a te asztalod, a következő mindig be¬jön. Te: Űrnadrág van rajtad? Fiú: Nem, miért? Te: Mert a segged...
- Hello, Miss Kiss!
Ahogy Miranda felnézett, Caleb Reynolds őrmester gödrös álla és napbarnított bőre ötlött a szemébe. Nagyon elvonhatta a figyelmét a könyv, hogy nem hallotta a közeledő férfi szívdobogását. Másmi¬lyen volt, mint a többségé, minden dobbanás végén kis visszhang keletkezett, olyan volt, mint ha egy-két-há cha-cha ritmust hallana (a cha-cha ritmusról a Te is tudsz táncolni! című könyvben olva¬sott, ami egy újabb szerencsétlen önsegítő tapasztalat volt). Ez a szívritmusszavar valószínűséggel gondot okoz majd neki idős korá¬ra, de huszonkét évesen nem gátolja meg abban, hogy edzőterembe járjon, legalábbis ezt gondolta a mellizmáról, a bicepszéről, a vállá¬ról, az alkarjáról, a csuklójáról. - Ne bámuld már!
Amikor csak megpróbál egy helyes fiúval szóba állni, Lepcses Száj mindig beledumál, pláne ha Santa Barbara legfiatalabb rend¬őre az, aki alig négy évvel idősebb nála, munka előtt minden reg¬gel szörfözik, és elég menő ahhoz, hogy az este nyolc órás időpont ellenére is napszemüveget viseljen. Ennyit mondott:
- Hello, biztos úr! Gyakran jár ide?
Ez már elég volt ahhoz, hogy az őrmester összevonja a szemöldökét.
- Nem.
- Nem, miért is tenné?! Én sem. Vagyis nem túl gyakran. Ta¬lán egyszer egy héten. Nem elég gyakran ahhoz, hogy tudjam, merre van a mosdó. Ha-ha! — mondta már nem először gondolván, hogy az élet mellé igazán járhatna automatikusan egy süllyesztő is Csak egy kis menekülő nyílás, amin rögtön azután átzuhanhatna az ember, miután totálisan lejáratta magát. Vagy ha pattanások rügyeznek az arcán.
- Jó könyv? - kérdezte a férfi, majd elvette tőle és hangosan felolvasta a címét. — Jó tanácsok jó lányoknak, akik (néha) rosszal¬kodni akarnak.
De hát az életben nincs süllyesztő.
- Iskolai kutatómunkához kell. Házi. A... öhm... a párosodási rituálékhoz.
- Azt hittem, a krimi testhez állóbb. — Féloldalas mosolyt vil¬lantott a lányra. Túl menő ahhoz, hogy rendesen elmosolyodjon. - Nem tervezi mostanában újabb rablás meghiúsítását?
Az csak egy tévedés volt. Nem állította meg a fiúkat, akik kira¬bolták Ron 3-as számú éjjel-nappaliját, csak elég sokáig ténfergett ott ahhoz, hogy kiszúrják a rendőrök. Valamiért nehezen hitték el, hogy ő épp csak nekitámaszkodott a lámpaoszlopnak, ami a fiúk kocsijára zuhant, akik épp sietősen készültek távozni az út¬kereszteződésből. Szomorú, hogy az emberek mennyire gyanakvó¬ak, főleg a rendőrség kötelékében. És az iskolaigazgatói irodában. De rengeteget tanult azóta.
- Próbálom tartani a havi egy rablást. — Miranda remélte, hogy könnyed, „az-okos-lányok-okosan-cselekszenek"- stílusban mondta mindezt. - Ma csak a szokásos munkát végzem. VIP utasfelvétel a repülőtérről.
Miranda hallotta, ahogy a cha-cha dobbanás kissé erősödik. Ta¬lán csak arra gondol, hogy a VIP-ek igazán menők.
- A Chatsworth Akadémia internátusába jár, ugye? Bármikor elengedik, vagy csak bizonyos napokon?
- Végzősöket szerda és szombat délutánokon. Akkor nincsenek órá¬ink - mondta, és hallotta, ahogy az őrmester szívverése felgyorsul.
- A szerda és szombat délutánok szabadok. Hogy szokott ki-kapcsolódni?
Randira akar hívni? Nem. Lehetetlen. NEMLEHETNEM-LEHETNEMLEHET! Flörtölj! parancsolt magára. Megnyerő mo¬soly! Mondj valamit! Bármit! Légy okos! Most!
- És maga? Hogy szokott kikapcsolódni? - ismételte vissza a kérdést, egyik szemöldökét felemelve, rejtett értelmet adva ezzel.
A férfi egy pillanatra visszavonulót fújt, majd hivatalos hangon ezt mondta:
- Én dolgozom, Miss Kiss.
Kérem, fogadják szeretettel Miss Miranda Kisst, az év idiótáját! - gondolta. Majd így szólt:
- Hát persze! Akárcsak én! Úgy értem, vagy a klienseket fuva¬rozom vagy csapattréningen vagyok. Egyike vagyok Tony Bosun Méheinek. A görkori derbycsapat. Ezért csinálom ezt — mutatott a limóra, vagyis inkább belevágta a kezét — Tony cégénél, az 5L-nél kell sofőrködni ahhoz, hogy bekerülhessen valaki a csapatba. Álta¬lában csak hétvégén van versenyünk, de szerdánként edzünk, néha más napokon... - Lepcses Száj befogta.
- Láttam már a Méheket játszani. Az egy hivatásos csapat, ugye? Középiskolásokat is engednek játszani?
Miranda nyelt egyet. — O, persze! Természetesen. A férfi ránézett a napszemüvege fölött.
- Rendben! Hazudnom kellett, hogy bekerüljek. Tony azt hiszi, húszéves vagyok. De ugye nem mondja el neki?
- Elhitte, hogy húszéves?
- Nagy szüksége volt egy új pontszerzőre.
Reynolds rendőr felkuncogott.
- Szóval maga az? Jól csinálja! Már értem, miért tett kivételt Tony! - mérte végig Mirandát. — Nem ismertem volna fel.
- Hát ja, hisz paróka van rajtunk, meg az aranyozott maszk a szemünk előtt, így aztán tök egyformák vagyunk. — Ez volt az egyik dolog, amit annyira szeretett a görkori derbyben: az anonimitás. A tény, hogy senki sem tudta, ki is az ember valójában, hogy mik az adottságai. Ezáltal biztonságban volt, és kevésbé érezte töré¬kenynek magát. Senki sem tudta kiszúrni... semmilyen okból.
Reynolds rendőr levette a napszemüvegét, hogy jobban meg¬nézhesse magának.
- Szóval felveszi azt a piros-fehér-kék szaténszerelést? Azzal a rö¬vid szoknyával és a helyes kis köpennyel? Azt megnézném egyszer!
Mosolyogva nézett egyenesen a lány szemébe, amitől Miranda tér¬dei remegőre fogták, agya pedig egyből fantáziálni kezdett. Képzele¬tében nem volt a férfin ing, csak egy adag juharszirup és egy nagy...
- Hát itt az én hölgyem! — mondta. — Megvagy! — Majd elsétált. ...rakás palacsinta. Miranda végignézte, ahogy egy húszas évei
elején járó, sűrű szőke hajkoronájú, karcsú, izmos lányhoz lép, megölelte és a nyakába csókolt. Olyan típusú nő volt, aki 80C-S melltartót hord, és azt tutira nem az olcsóságáról híres Sanrioban vette. Hallotta, ahogy a férfi lelkesen azt mondja:
- Várj csak, amíg a házhoz érünk! Szereztem néhány új játék¬szert, valami igazán spécit, csak neked!
Hangja rekedt volt, szíve hevesen vert. Amint Miranda mellé értek, biccentett és annyit mondott:
- Ne keveredjen bajba!
- Ja, maga se! - felelte neki Lepcses Száj. Miranda legszíve¬sebben lefejelte volna a motorháztetőt. Micsoda idióta! Egy laza nevetést próbált kicsiholni (négyes számú kifejezés a könyvben), de csak csuklásra tellett tőle.
Mikor a parkoló túloldalára értek, hallotta, ahogy a nő megkér¬di, ki volt ő, majd azt is, ahogy Reynolds rendőr azt mondta: -A helyi limósofőr.
- O a sofőr? - kérdezte a nő. - Hasonlít arra a Hawaiian Airlines légi utaskísérőre, akivel régebben randiztál, csak fiatalabb. És csi¬nosabb. És ugye tudod, hogy a csinos nők közelében elég megbíz¬hatatlan vagy. Biztosan nem kell aggódnom?
Miranda hallotta, ahogy a férfi felnevet, majd őszinte hangon ezt mondja:
- Miatta? Bébi, ő csak egy középiskolás kiscsaj, akinek bejövök. Higgy nekem, nincs okod aggodalomra!
Csapóajtót! Most! Könyörgöm!
Van, hogy a szuperhallás szuperszívás.


HARMADIK FEJEZET

Miranda szerette a Santa Barbara Repülőteret. Vályogra emlé¬keztető falaival, hűvös terrakotta padlójával, bugyikékkel vegyes aranycsempéjével és a falon futó bougainvilleával inkább hason¬lított egy acapulcói strandbárra, mint egy hivatali épületre. Kicsi volt, ezért a repülők ott parkoltak le, ahol landoltak, saját lépcsőt engedtek le, és csak egy lánc választotta el a várakozókat az uta¬soktól.
Miranda kivette az autóból az üdvözlőtáblát, és ellenőrizte a rajta lévő nevet: CUMEAN, majd a kiszálló utasok irányába for¬dult vele. Amíg várakozott, egy négy kocsival mögötte parkoló, aranyszínű Lexus kombiban telefonáló nőt hallgatott.
- Ha leszáll a gépről, már tudni fogom. Jobban teszi, ha ké¬szenlétben tartja a csekkfüzetét! - Aztán fejét oldalra fordítva hall¬gatta a mély sluurp, sluurp, sluurp hangokat, amelyek kíséreté¬ben egy csiga tartott a langyos betonon át a borostyán felé. Még mindig emlékezett a pillanatra, amikor rádöbbent, nem mindenki hallja úgy a dolgokat, ahogy ő, és hogy ő nem átlagos. A Szent Bartolomeo Általános Iskola hetedik osztályának első félévét ta¬posta éppen, mikor lejátszották nekik a Változik a tested: A női lét című videót, és tanácstalanul állt azon dolgok előtt, amiket nem említettek a filmben. Úgyis mint az irányíthatatlan sebesség¬kitörések, vagy hogy összetöri a tárgyakat, amelyeket csak fel akar emelni, hogy magasugrás közben beveri a fejét a mennyezetbe, vagy az, hogy hirtelen meglátja az emberek ruháján a porszemet.
Miután azonban Anna nővér minden kérdésére csak egy „Ne bu-táskodj, gyermekem!"-mel válaszolt, Miranda úgy érezte, ezek a dolgok annyira maguktól értetődőek, hogy nem érezték szükségét megemlíteni a filmben. Csak akkor döbbent rá, mennyire más adottságokkal rendelkezik, mikor megpróbálta Johnnie Voight vonzalmát elnyerni azzal, hogy figyelmeztette, ne lessen többet Cynthia Riley-ról, mert a tőle öt székkel odébb ülő lány ceru¬zájának sercegéséből ítélve mindig rosszul válaszol a kérdésekre. A fiú ahelyett, hogy térdre borult volna előtte, és kinyilatkozta volna, hogy Miranda az ő sportmelltartós, skót kockás szoknyájú istennője, dilinyósnak bélyegezte, majd leribancozta, végül pedig megpróbálta megverni.
Akkor tanulta meg egy életre, hogy mennyire veszélyes, ha fel¬fedezik az adottságait, és ezáltal kiközösítik őt.
Erősebb is volt a korabéli fiúknál, akik egyáltalán nem tartották ezt menő vagy klassz dolognak. Az iskolában is osztották ezt a nézetet.
Mára már profi módon játszotta a normálist, és mindig óvatos volt. Megtanult uralkodni az erején. Legalábbis azt hitte, hogy képes rá, egészen hét hónappal ezelőttig, amikor...
Miranda elhessegette az emlékeket, és visszaterelte figyelmét a repülőtéren lévő emberek felé. A munkájára koncentrált. Egy sző' ke, göndör hajú kislányt figyelt, aki az út mellett álldogáló apu¬kája vállán ült, és egy a repülőtől feléjük tartó nőnek integetett, és ezt kiabálta:
- Anyuci, anyuci, úgy hiányoztál!
Elnézte a boldog családi ölelést, és úgy érezte, mintha gyomor¬szájon vágták volna. Az egyik előnye annak, ha valaki internátusba jár az, hogy nem hívnak meg más családok házába, és nem kell végignézni, hogy hogyan viselkednek reggelizés közben a normális családok.
Ráadásként azok, akiknek normális családjuk volt, nem a Chatsworth Akadémiára jártak.
„Elsőrangú internátusi élmények Dél-Kaliforniában!" Vagy, ahogy Miranda gondolta előszeretettel „Gyerekraktár", ahol addig tárolták a szülők (vagy az ő esetében gondviselők) a gyermekeiket, amíg valami oknál fogva szükségük nem volt rájuk.
Az egyeden lehetséges kivétel a szobatársa, Kenzi volt.
ő és Kenzi Chin már négy éve, elsőéves koruk óta laktak együtt, több ideje, mint amennyit Miranda bárki mással együtt töltött. Kenzi egy tökéletes együtt-reggeliző családból jött, tökéletes bőre volt, tökéletes osztályzatai voltak, és úgy egyáltalán mindene töké¬letes volt, amiért Miranda akár gyűlölhette is volna, ha Kenzi nem lett volna olyan kedves és hű barát. És egy egész icipicit hibbant.
Aznap délután, mikor a szobájukba lépett, Kenzit fejen állva találta, egy szál bugyiban, tetőtől talpig bekenve halványzöld, szá¬radó sárral.
- Életem hátralévő részében pszichiáterhez kell járnom, hogy kiheverjem ezt a látványt! — mondta neki Miranda.
- Amúgy is elég sokáig kell majd pszichiáterhez járnod az elcse¬szett családod miatt! Én csak némi LTK anyaggal szolgálok neked. - Kenzi többet tudott Miranda családjának történetéről, mint bárki más a Chatsworthben, a legnagyobb része persze ennek is kitaláció volt. A szerencsétlensége azonban valódi.
Kenzi nagyon szerette a rövidítéseket, és folyamatosan újakat talált ki. Miközben az ágyra hajított táskája után dőlt, Miranda megkérdezte:
- Mi az az LTK?
— Legeslegelőkelőbb Társadalmi Kör - majd így folytatta: -Nem hiszem el, hogy nem jössz el a bálra! Mindig úgy képzeltem, hogy együtt megyünk!
— Nem hiszem, hogy Beth repesne az örömtől! Tudod, én lennék a felesleges harmadik! - Beth Kenzi csaja volt.
— Ne is emlegesd azt a... létformát! - játszotta el az iszonyodást. - A Beth és Kenzi Showt hivatalosan is törölték.
— És mégis mikor?
— Mennyi az idő?
— Három óra harminckettő.
— Két órája és hat perce.
— Ó, tehát a bálra visszaáll a rend!
— Hogyisne!
Kenzi „törlései" egy héten egyszer ütötték fel fejüket, és sosem tartottak négy óránál tovább. Úgy gondolta, hogy a szakítás drá¬mája és a kibékülés izgalma tart frissen egy kapcsolatot. És bár¬mily beteges is volt, úgy tűnt, hogy működik, mert ő és Beth volt a legboldogabb pár, akit ismert. Még több tökéletesség!
— Ne próbálj meg témát váltani! Szerintem súlyos hibát követsz el, ha kihagyod a bált!
— Ja, az tuti! Sosem bocsátom meg magamnak!
— Komolyan gondoltam!
— Miért? Mi ebben a nagy szám? Nagy táncmulatság, hülye mottóval! Nagyon jól tudod, hogy két bal lábam van, és nem len¬ne szabad a többiek közelébe, a táncparkettre engedni!
— A „Tisztelgés a Piros, Fehér és Kék előtt" egyáltalán nem hü¬lye, hanem hazafias! Különben is, a Hustle-t elég jól táncolod!
- Szerintem Libby Geer nem értene veled egyet! Már ha persze a szája nem lenne még mindig összefércelve!
- Akárhogy is, a végzősbál nem csak egy tánc! Az átkelés rítusa, amikor hátrahagyjuk azt az énünket, akik voltunk, és belépünk a felnőttek mérhetetlenül nagy világába, ledobva magunkról fiatal-ságunk instabilitását azzal...
- ...hogy berúgunk, és talán szerencsénk lesz! Bár ez azon is múlik, ki mit nevez szerencsének.
- Megbánod, ha nem jössz el! Tényleg nyomorultul akarsz fel¬nőni, tele lemondással?
- Igen. Amúgy is dolgoznom kell.
-Na, helyben vagyunk! Már megint a munkáddal takarózol! Ki is vehetnél egy vasárnapot! Legalább mondd meg őszintén, hogy miért nem akarsz jönni!
Miranda, a csókos könyv kettes számú kifejezésével élve, ártat¬lan bociszemeket meresztett Kenzire.
- Nem értem, mire gondolsz!
- Ne nézz úgy rám, mint az én kicsi pónim! Négy betűt mon¬dok neked: W-I-L-L.
- Nekem is van számodra három betűm: N-E-M. Ó, van még négy: T-A-S-
Kenzi azonban, Mirandát figyelmen kívül hagyva, tovább foly¬tatta. Ezt már szinte hivatásszerűen űzte.
- Való igaz, hogy Willt nagy eséllyel be kell majd oltatni, de minimum szűrővizsgálatnak kell alávetni azok után, hogy Ariellel járt, de képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen könnyen feladod!
Will Javelin töltötte ki Miranda álmainak 98 százalékát. Nagy erőfeszítéssel próbálta száműzni a fejéből, amióta megtudta, hogy azzal az Ariel Westtel megy a bálba, aki a „West-cukor-a-legjobb-cukor"-vagyon örököse: „A vidéki házaink után neveztem el az új melleimet, a te családodnak van vidéki háza, Miranda? Ó persze, el is felejtettem, hogy te fogadott gyerek vagy!" Hogy kerülje a rossz karmát, csak ennyit mondott:
- Ariellel semmi gond!
-Ja, semmi, amit ne lehetne egy kis ördögűzéssel orvosolni, — Kenzi letérdelt a fejenállásából, majd a törülközőjéért nyúlt. — Legalább azt ígérd meg, hogy az after partira eljössz! Sean szüleinek a házában tart-juk, lent a parton. Ugye eljössz? Mind odamegyünk lógni egy kicsit, és megnézzük a napfelkeltét. Lesz egy kis időd, hogy az iskolán kívül beszélhess Will-lel. Különben is, mikor leszel hajlandó végre elárulni, hogy mi történt köztetek azon az estén? Mi ez a LASZ?
Miranda ezt már ismerte.
- Nincs Lakat A Számon! — mondta, majd felkapott egy köteg papírt az ágyak között lévő könyvespolcról, és összerendezte őket.
- Már megint ezt csinálod! Megint játszod a Háztartásbeli Helént, csak hogy ne kelljen beszélgetned!
- Talán! - Miranda a papírokba merült, amelyek újságkivágá¬sok másolatai voltak.
„Zsebtolvajt fogott egy ismeretlen jótevő, majd a kerítéshez kötözte egy jojóval" - hirdette a legfelső és legfrissebb lap. Majd egy másik pár hónappal korábbról: — „Lenyugodtak a kedélyek: fegyveres rab¬lás hiúsult meg, amikor a rabló elvesztette uralmát a fegyver felett. Szemtanúk állítása szerint a Pez cukorkaadagoló, ami kiütötte a rabló kezéből a fegyvert, a semmiből került elő." — És végül hét hónappal korábbról: - ,Az éjjel-nappali üzlet rablásából menekülő tetteseket ál¬lította meg a kidőlő villanypózna, két embert letartóztattak."
A gyomra kezdett összeszűkülni. Végül is csak ez a három került napvilágra a tucatból — biztatta magát. De ez nem igazán nyugtat¬ta meg. Soha senki nem kapcsolhatja össze ezeket az eseményeket. Soha!
Az éjjel-nappali közért volt az első. Alkonyodott, köd szállt az óceán felől, a lámpák homályos glóriákként ragyogtak. Egy Santa Barbara-i mellékutcában hajtott végig, görkori derby edzésre igyekezett éppen, amikor meghallotta a fenyegetéseket Ron 3-as Számú Éjjel-Nappalijából és csak... cselekedett. Nem volt ura a tettének, olyan volt, mintha álmodna, a teste pontosan tudta, mit kell csinálnia, hogy merre mennek a rablók, és hogyan lehet meg¬állítani őket. Úgy talált vissza hozzá, mint ahogy egy rég nem hal¬lott kedves dallam. Csak neki fogalma sem volt róla, hogy honnan tért vissza.
A kisbolt kirablását követő három napot az ágyában töltötte, reszkető labdává gömbölyödve. Kenzinek azt mondta, hogy az influenza döntötte le a lábáról, csakhogy ami valójában ledöntöt¬te, az a rettegés volt. Megrémült az erőtől, amit nem bírt kordá¬ban tartani.
Megrémült, mert amíg használta, nagyon jó érzés volt. Olyan... helyénvaló. Mintha először érezte volna, hogy él.
Megrémült, mert pontosan tudta, mi történne, ha az emberek rájönnének. Hogy mi történne ővele. És...
Vádlón lobogtatta a cikkeket Kenzi előtt.
- Ezek meg minek?
- Húha, Kiss Kiképző Őrmester a körletben! — kiáltott Kenzi, majd tisztelgett. - Minden tiszteletem az öné, asszonyom, de ahogy a seregben mondják, MISZR. Nem úszód meg annyival, hogy ijesztő hangon témát váltasz!
A MÍSZR a Magas ívben Szarok Rá kifejezést takarta. Miranda képtelen volt nem nevetni.
- Ha témát akarnék váltani, közlegény, akkor rámutatnék arra, hogy a bőröd minden sejtjéről pereg ez az izé, pontosan arra a szőnyegre, amit három kontinensen át hajszolt anyád dekoratő¬re, csak azért, mert feltételezhetően egyszer Lucy Lawless nappali¬jában volt kiterítve. Komolyan tudni szeretném, mióta érdekelnek téged Santa Barbara utcai bűntényei. Kenzi a szőnyegről a padlóra lépett.
— Nem Santa Barbara utcai bűntényei, hanem azok meghiúsítá¬sai érdekelnek! A záró projektemhez kell újságírásból. Néhányan azt állítják, hogy misztikus erők működnek közre. Sőt, lehet, hogy maga Szent Barbara tért vissza!
— Nem lehet, hogy ezek pusztán véletlen egybeesések? A bűnö¬zők néha egyszerűen elszúrják.
— Az emberek nem szeretik a véletleneket. Ahogy az sem vé¬letlen, hogy megpróbálsz engem másik témáról beszéltetni, semmint hogy válaszolj a kérdésemre, hogy mi történt közted és Will között. Néha úgy tűnik, hogy ti ketten totálisan - és szerény véleményem szerint végre-valahára — összejöttetek, a kö¬vetkező pillanatban pedig már itt vagy megint a szobánkban. Totálisan elrontva ezzel az én — szerintem tökéletes — romantikus estémet!
— Már elmondtam! — nyögte Miranda. — Semmiség volt. Semmi sem történt!
Most, hogy a nap utolsó sugarai is eltűntek, Miranda a limónak dőlve azon elmélkedett, hogy a semmi enyhe kifejezés. Rosszabb volt, mint a semmi. Az a kifejezés Will arcán, ami a „van-valami-zöld-a-fogad-között és az „ó-hello-őrült-professzor" között, va¬gyis a horror és a... nos, a horror között ingadozott, mikor össze¬szedte minden bátorságát és végre...
Ekkor ugrott be neki. Kenzi összes újságkivágása csütörtöki megjelenésű volt, ami a szerdai cselekedeteit taglalta.
- A szerda és szombat délutánok szabadok - hallotta Caleb hangját, amint elismételte szavait.
Ez rossz hír. Ez nagyon rossz hír. Ezentúl meg kell húznia magát.
A mögötte álló aranyszínű Lexus kombi elhúzott a járdasze¬gélytől, de Miranda még a légkondicionáló hangján keresztül is hallotta a pár veszekedését. A kormánynál ülő nőt, aki a férje felé fordulva ordibált:
- Ne hazudj! Tudom, hogy vele voltál! — Majd pont akkor ta¬posott a gázra, amikor a göndör, szőke kislány családja a zebrára lépett a kocsi előtt...
Senki sem volt biztos benne, hogy mi is történt ezek után.
Az egyik pillanatban az autó épp elindult a család felé, a másik¬ban pedig megjelent egy homályos folt, és az egész család zavar¬tan, de épségben állt a járdán.
Míg Miranda a távolodó arany kombit nézte, elöntötte az ilyen¬kor szokásosan terjedő adrenalin, ami mindig azután jelentkezett, hogy gondolkodás nélkül megmentette egy ember életét. Függő¬séget okozott, akárcsak a drog.
És veszélyes is, akárcsak a drog, emlékeztette magát. Azt hiszem, keresned kéne egy értelmező szótárt. A „meghúzza magát" kifejezés nem éppen ezt jelenti — hallotta a fejében.
Pofa be! Csak egy kis kézrántás és lökés volt. Nem valami nagy taktikai manőver.
Nem lett volna szabad megtenned! Túl kockázatos! Nem vagy lát¬hatatlan, ha nem tudnád!
Semmi gond! Nem láttak meg!
Kivételesen.
Miranda azon gondolkodott, vajon másnak is van-e rádióhang a fejében, amin folyamatosan a Nagy Szívás Show megy?
Amúgy mi a szándékod? Gondolod, hogy mindenkit meg tudsz menteni? Amikor még a saját... — feleselt a hang. Fogd be!
- Tessék? - kérdezte egy kislányos hang, mire Miranda döb¬benten vette észre, hogy hangosan beszélt, míg valaki mellette áll.
Körülbelül egyforma magasak voltak, de a lány fiatalabb volt nála, úgy tizennégy éves lehetett. Úgy öltözködött, mintha korai Madonna videókat tanulmányozott volna, hogy ne érhesse meg¬lepetés, amikor a melltartó felett viselt hálószerű póló, az ujjatlan kesztyű, a tupírozott haj, a feketével vastagon kihúzott szem, a gumi karkötő, a kockás szoknya, a neccharisnya és a bokacsizma esetleg újra divatba jön.
- Elnézést! - mondta Miranda. — Magamban beszéltem. - Nem épp az a megfontolt személyiség, ahogy az egy sofőrtői elvárható.
- Ó! - A lány Miranda felé nyújtotta a CUMEAN jelzésű táb¬lát. - Ez a tiéd. Es ez is — mondta, majd átnyújtott neki egy kis szögletes dobozt.
Miranda átvette a táblát, de fejét csóválta a doboz felé.
- Ez nem az enyém.
- Másé nem lehet. Ahogy én sem. Úgy értem, én vagyok Sibby Cumean - mutatott a feliratra.
Miranda zsebre vágta a dobozt, hogy ki tudja nyitni a hátsó ajtót a lánynak, míg azon töprengett, hogy milyen szülő engedi a tizennégy éves gyerekét egy tök ismeretlen által felvenni este nyolc órakor.
- Ülhetek előre?
- Az ügyfelek jobb szeretik hátul — mondta Miranda hivatalos hangon.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy te szereted jobban, ha az uta¬sok hátul ülnek. De mi van, ha én elöl akarok utazni? Az ügyfelek nem tehetik azt, amit szeretnének?
Az 5L Luxus Transport az alapító, Tony Bosun öt alapelve után kapta a nevét. Ezek pedig a következők: Légy pontos! Légy udva¬rias! Légy előzékeny! Légy diszkrét! Legyél biztos benne, hogy fi¬zetnek! Mirandának gyanús volt, hogy ezeket egyik késő esti piálás közben találta ki, de követte a szabályokat, és elég biztos volt ben¬ne, hogy a jelen beszélgetés a Légy előzékeny! kategóriába tartozik. Az első ajtóhoz lépett, hogy kinyissa.
A lány megrázta a fejét.
- Nem fontos! Maradok hátul.
Miranda felragasztott magának egy mosolyt. Milyen frankó kis nap! A VIP utasa egy tinidémon, az álompasija mással megy a bál¬ba, rástartolt egy zsarura, aki nem csupán észrevette ezt, de még viccelődött is róla a barátnőjének! Fantasztikus!
Legalább ennél nem lehet már rosszabb, gondolta magában.
Most aztán megcsináltad! - így a kommentár.
Kuss legyen!


NEGYEDIK FEJEZET

Amint elhagyták a repülőteret, Sibby Cumean elkezdett beszélni.
- Mióta furikázod az embereket? - kérdezte Mirandától.
- Egy éve.
- Itt nőttél fel?
- Nem.
- Vannak fiútestvéreid?
- Nincsenek.
- És lányok?
- N-nincsenek.
- Szeretsz vezetni?
- Igen.
- Muszáj ezt az uncsi hacukát hordanod?
- Muszáj.
- Hány éves vagy?
- Húsz.
- Nem hiszem.
- Akkor tizennyolc.
- Szexeltél már?
Miranda megköszörülte a torkát.
- Nem hiszem, hogy ez a kérdés helyénvaló lenne!
Ez úgy hangzott, mint ha Dr. Trope, az igazgatóhelyettes mond¬ta volna. Akkor beszélt így, ha nem fogadott el semmilyen kifogást arra, hogy miért érkezett késve az iskolába.
A szabályokat okkal alkották - csengett a fülében az igazgatóhe¬lyettes hangja azokkal pedig nem lehet viccelni. Ha már a késés¬nél tartunk nem kellene eldöntenie, mit is akar csinálni a követke¬ző évben? Vagy inkább felelőtlenül eljátssza az esélyét a főiskolákon, ahol számítanak rá, és rossz színben tünteti fel a Chatswortht, nem beszélve saját magáról? Fogalma sem volt róla, mi ütött belé mosta¬nában. Hova tűnt az a Miranda Kiss, aki orvos akart lenni, és meg akarta váltani a világot? Mi lett azzal a Mirandával, akire az iskola és saját maga is büszke lehetett? Most pedig kis híján kirúgják?
Tényleg ezt akarja, ifjú hölgy?
Kívülről fújta ezt a lemezt, hiszen november óta legalább heti egyszer végig kellett hallgatnia.
- Tehát még szűz vagy — jelentette ki Sibby, mintha régi gyanú¬ja igazolódott volna be.
- Ez nem...
- Legalább van barátod?
- Nem monda...
- Csajod?
- Nincs.
- Vannak egyáltalán barátaid? Nem vagy valami jó társalkodó partner.
Miranda kezdte kapizsgálni, miért nem a lány rokonai jöttek érte.
- Sok barátom van.
- Persze. Hiszek neked. Mit csinálsz kikapcsolódásképpen?
- Kérdésekre válaszolok.
- Kérlek, ne erőltesd a viccelődést! — hajolt Sibby előre. — Sosem gondoltál még arra, hogy kihúzd a szemed? Szerintem az eredmé-nyezne némi javulást.
Légy udvarias!
- Kösz!
- Előrébb gurulnál egy kicsit?
- Ohm. Piros a lámpa.
- Csak egy picit. Az oldaltükörbe nézve Miranda azt látta, hogy Sibby letekeri az
ablakát és kihajol, hogy átszóljon a melléjük álló kocsiba.
- Hova mentek, fiúk? A srácok válaszoltak.
- Egy kis holdfényes szörfözésre. Akarsz jönni, istennőm?
- Nem vagyok istennő. Úgy nézek ki?
- Nem is tudom. Talán, ha levennéd a pólódat.
- Talán, ha megcsókolnál!
Miranda lenyomta az ablakemelő gombot.
- Mit művelsz? - méltatlankodott Sibby. — Majdnem eltörted a kezemet!
- Kösd be magad, légy szíves!
- Kösd be magad, légy szíves! — utánozta Sibby, miközben visz-szahuppant az ülésre. — Istenkéim, én csak barátkozni próbáltam!
- Amíg az úti célhoz nem érünk, nincs több barátkozás!
- Hallottad magad mostanában? Úgy beszélsz, mint aki nyolc¬vanéves, nem pedig tizennyolc.
Haragosan nézett Mirandára a tükörben.
- Azt hittem, sofőr vagy, nem börtönőr.
- Az a dolgom, hogy épségben és időben oda juss, ahova kell. Egyébként ezt nyomtatott formában is megtalálod az ülésen lévő zsebben elhelyezett kártyán.
- Mióta veszélyes megcsókolni egy srácot?
- Régóta. Mi van, ha gombás fertőzés van a szájukban? És ha halálcsókjuk van?
- A halálcsók nem létezik!
- Biztos vagy benne?
- Csak féltékeny vagy, mert én tudom, hogy kell szórakozni, te pedig nem. Szüzike.
Miranda némán forgatta a szemét. A mögöttük haladó autók¬ból hallatszó telefonbeszélgetéseket figyelte. Egy nő azt mondta valakinek, hogy a kertész már úton van, egy férfi pedig misztikus hangon közölte: „Egy különös idegent látok érted jönni, nem va¬gyok benne biztos, hogy nő vagy férfi az illető." Egy másik férfi pedig épp azt ecsetelte, hogy mennyire ki akarja vetetni azt a szu¬kát a végrendeletéből, még ha az édesanyja kedvenc kutyája is...
Sibby kiabálása zavarta meg.
- Inn-Out Burger! Meg kell állnunk! Légy előzékeny!
Miranda engedte, hogy a lány maga rendeljen a drive-inben, de rögtön meg is bánta, amikor odaszólt a rendelést felvevő srácnak:
- Kapok kedvezményt, ha megcsókollak?
- Oké, most komolyan! Téged istállóban neveltek? Miért aka¬rod megcsókolni az összes vadidegen pasit? — kérdezte Miranda.
- Ahonnan én jövök, nincs túl sok fiú. Nem számít, hogy isme¬rem-e őket. A csókolózás klassz! Négy fiút csókoltam meg a repülőn. Remélem, hogy ez a szám a nap végére huszonötre emelkedik!
Adott egyet-egyet a drive-inben dolgozó srácoknak, mikor megkapta a hamburgerét.
- Minden hamburger ennyire finom? - kérdezte, mikor vissza¬tértek az útra. Miranda ránézett a visszapillantóban.
- Még sosem ettél hamburgert? Hol élsz te?
-A hegyekben - felelte Sibby gyorsan, Miranda pedig meghal¬lotta, hogy kissé felgyorsult a szívverése. Feltételezte, hogy a lány nincs hozzászokva, hogy hazudjon. Na jó, ez a „nincs hozzászok¬va" azért eléggé valószínűtlen valakitől, aki heveny csókőrületben szenved, mint ez a lány is. A szülei valószínűleg nem engedték...
„Jaj, Miranda, ez nem tartozik rád!" - Emlékeztette saját ma¬gát. — »Légy diszkrét!"
Útközben Sibby még négy fiúból próbált meg csókot kicsikarni. Egy mérföldnyire voltak még a célponttól, Miranda pedig úgy érez¬te, ennek az útnak nem lehet elég hamar vége. Sibby felsikkantott.
— Istenkéim, egy fánkos! A fánkot mindig is ki akartam próbál¬ni! Megállhatunk? Légyszilégyszilégyszilégyszilégyszi!
Már majd' egyórás késésben voltak, de képtelen volt megtagadni tőle a fánkot. Még olyantól sem, aki azt mondja, istenkéim. Amikor félreállt, egy csapat srácot pillantott meg az egyik benti asztalnál ül¬dögélni. Űgy gondolta, hogy ha negyven percen belül akar kijutni az üzletből, nem kockáztathatja meg, hogy Sibby a közelükbe menjen.
— Bemegyek és hozok fánkot. Itt maradsz! Sibby is kiszúrta a fiúkat.
— Szó sem lehet róla! Bemegyek!
— Vagy te maradsz itt a seggeden, vagy a fánk marad az üzlet¬ben, Csókbandita!
— Nem hinném, hogy szép dolog így beszélni az ügyfelekkel!
— Bátran tegyél panaszt, amíg odabent vagyok. Használhatod a mobilomat. Megegyeztünk?
— Rendben! De legalább az ablakot húzd le! - Miranda hezitált.
— Figyelj, nagyi, ígérem, hogy a seggem a kocsiban marad, csak nem akarok megfulladni. Istenkéim!
Mire Miranda kijött, Sibby vadul smárolt egy szőke fiúval. Az ablakkeretbe szorulva. A felsőteste és a lába odakint volt, a hátsója viszont belül.
- Elnézést! - ütögette meg Miranda a fiú vállát. A fiú párás tekintettel fordult meg, és végigmérte őt.
- Hello, álomlány! Te is akarsz egy csókot? Egy olyan szájjal, mint a tiéd, igazán spéci dolgokat tudnék művelni! És még egy dollárt sem kéne fizetned érte.
- Kösz, de nem - majd Sibby felé fordult. — Azt hittem megál-lapodtunk abban, hogy...
- ...a seggem a kocsiban marad. Ha vennéd a fáradságot és megnéznéd, akkor láthatnád, hogy ott is van.
Miranda elfordult, hogy Sibby ne láthassa, amint szép csend¬ben összeomlik.
Átadta Sibbynek a fánkokat, és becsúszott a vezetőülésre. Sibby visszamászott az ablakból. Miranda elkapta a tekintetét a vissza-pillantó tükörben.
- Fizetsz a fiúknak, hogy megcsókoljanak?
- Es akkor mi van? - meresztette rá a szemét Sibby. — Nem mindenkit csókolnak meg ingyen! — Újabb szemmeresztés. — Alig van cicid. Az én cicim nagyobb. Nem értem!
Sibby elhallgatott. Még a fánkját sem ette meg. Időről időre drámaian felsóhajtott.
Miranda kezdte megsajnálni. Lehet, hogy tényleg nagymama¬ként viselkedett. Ránézett a mellette lévő ülésen heverő Hogyan szerezd meg és csókold a fiúdat című könyvre.
Lehet, hogy csak féltékeny vagy rá, mert négy évvel fiatalabb ná¬lad, és máris több fiút csókolt meg egyetlen nap alatt, mint ahány randid lesz egész életedben, még ha megcsináltatod a cickód és elélsz kétmilliárd évig is.
Kussolj!
Kedvesnek kéne lennie, és beszélgetést kezdeményeznie.
- Hány smacinál tartasz? Sibby pillantását az ölén pihentette.
- Tíz. - Majd felpillantva hozzátette. — De csak hatért fizettem. Egyiküknek pedig csak negyed dollárt adtam.
- Szép munka!
Mi randa látta, hogy Sibby kétkedően pillant rá, mintha azt gondolná, hogy kinevetik, majd megértette, hogy nem, és falatoz¬ni kezdett a fánkból. Egy idő után azt mondta:
- Kérdezhetek valamit?
- Hogyhogy most engedélyt kérsz rá?
- Komolyan! Kérlek, hogy ne erőltesd a viccelődést, mert fáj!
- Kösz a tippet! Kérdezni is akartál valamit, vagy csak...
- Miért nem akartad azt a fiút megcsókolni? Azt, aki álomlány¬nak nevezett.
- Mert nem az esetem.
- Mi az eseted?
Miranda Reynolds rendőrre gondolt: kék szem, gödröcskés áll és bozontos szőke haj, na és a hajnali szörfözés. Egy olyan srácra gondolt, aki mindig napszemüveget visel, és félig lehunyt szem¬mel néz az emberre. Aki túl menő ahhoz, hogy egy félmosolynál többet adjon. Majd maga elé képzelte Will sötét, juharszirup szí¬nű bőrét, rövid, göndör haját, széles, kisfiús mosolyát. Látta maga előtt félmeztelenül a többi lacrosse-játékossal edzés után. Amikor beszél, megfeszül a hasizma... A bőre csillog a napfényben... Fel¬idézte a gyöngyöző nevetést, amitől úgy érezte magát, mint a bel¬ga palacsintán olvadozó vaj.
Persze azért nem mászik fel rendszeresen a tengerbiológia labor tetejére, hogy mindezt láthassa. (Csak hetente.)
- Nem is tudom, ez inkább érzelem, mint ízlés kérdése - mond¬ta végül Miranda.
- Hány fiút csókoltál meg? Százat?
- Dehogyis!
- Kétszázat?
Miranda érezte, hogy elpirul, és remélte, hogy Sibby nem veszi észre.
- Találgass csak!
Egy órával és tizenöt perccel a megadott idő után érkeztek a meg¬adott címre. Ez volt az első alkalom, hogy késve tett ki egy ügyfelet. Mikor Miranda kinyitotta neki az ajtót, Sibby megkérdezte:
- Tényleg másmilyen, ha olyan fiút csókolsz meg, aki tetszik, mint bármelyik másikat?
- Ez bonyolult. - Miranda meglepődött, mennyire megkönnyebbült, hogy nem kell jobban belemerülni a témába, és beis¬mernie, hogy valójában fogalma sincs róla.
Míg Sibbyt az ajtóhoz kísérte, arra gondolt, hogy a ház inkább hasonlít a tanúvédelmi programban résztvevők lakóhelyére, mint egy otthonra. A szótárban található nehezen körülírható szócikk megtestesülése volt. Az egyik szomszéd gyepén Hófehérke és a hét törpe díszelgett a jászolban pihenő Jézuska körül. A másik szom¬széd kertjében rózsaszín-narancs színű hinta állt. A legszembeöt¬lőbb vonás a vastag függöny, amelyen lehetetlen volt átlátni, és a két méter magas, erős fakerítés volt, ami elzárta a hátsó kertbe vezető utat. Az utca tele volt hangokkal — kerti grillsütők sercegé¬sével, beszédhangokkal, valaki spanyolul nézte a Szépség és a Ször¬nyeteget ez a ház azonban csendes volt, mintha hangszigetelték volna. Miranda felfigyelt egy halk zümmögésre - talán légkondi¬cionáló. Az utcai villanypóznára pillantva látta, hogy sem az áram, sem a telefon nincs bevezetve a házba. Miranda rájött, hogy egy áramfejlesztő hangját hallja. Bárki lakott is itt, nem volt rákötve a hálózatra. Mindent összevetve a hely igen meghitt volt, már ha a meghitt egyenlő a hátborzongatóval és a szektással. És a nő, aki kinyitotta a bejárati ajtót!
Pont ilyenre számít olyantól valaki, aki hátborzongató és szektatag — gondolta Miranda. Őszülő haját laza kontyba fog¬ta össze, hosszú szoknyát és kinyúlt melegítőfelsőt viselt. Har¬minc és hatvan között bármilyen idős lehetett, a korát nehéz lett volna megállapítani. Hatalmas, nem túl előnyös, szögletes, bifokális szemüveget viselt, amely a szemét és arca felső felét felnagyította. Totál ártalmatlannak látszott, akár egy általános iskolai tanítónő, aki idős rokona ápolásának szenteli az életét, s egyetlen bűne, hogy titokban Mr. Rochesterről ábrándozik a Jane Eyre-ből.
Valami ilyesmi. Legalábbis úgy nézett ki. De volt egy kis bibi. Volt valami, ami nem igazán passzolt, egy kis apróság, ami nem illett oda.
Annyira. Nem. Rád. Tartozik.
Miranda búcsút intett, elvette az 1,00 $ borravalót: — Mert nagyon elkésett, drágám... - Majd elhajtott. Már fél háztömbnyire járt, mikor beletaposott a fékbe, és visszatépett a házhoz.


ÖTÖDIK FEJEZET

Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? - kérdezte saját magát. A hét törpés-jézuskás szomszéd kertjében álló fán kuksolt, és figyelte a házat, ahol Sibbyt hagyta.
Már alig várom, hogy magyarázkodj a zsaruknak! — „Igen, biztos úr, tisztában voltam vele, hogy birtokháborítást követek el, de az a nő annyira gyanús volt a műszempillája miatt!"
Abban a hátborzongató szektás kosztümjében. Egyszerűen nem stimmelt. Ráadásul egy piercing nyomát látta az orrcimpáján. És francia manikűrje volt. Lehet, hogy csak tágpórusú a bőre! És szereti az elavult manikürt! Nem az volt, aminek mutatta magát.
Ez most egy bajbajutottnak való segítségnyújtásról szól, vagy csak arról, hogy ellóghass a bálról, és megúszd a látványt, amint Will be¬fúrja fejét Ariel dús, puha...
Befejezhetnéd a Nagy Szívatás Show-t!
...hajába.
De vicces vagy!
De beszari vagy!
A hátsó kertben két fickó üldögélt, egymással szemben, egy piknik-asztal mellett. Közöttük egy könyv hevert. Mindketten pólót, khaki-színű nadrágot és Teva szandált viseltek. Az egyikük vastag, fekete keretes szemüveget hordott, a másiknak durva szakálla volt. Úgy néz-tek ki, mint két pancser főiskolás, akik épp Dungeons and Dragonst játszanak. Úgy is hangzott, mikor a szemüveges megszólalt:
- Ez nem így működik! A szabálykönyv azt írja, hogy a saját ér-dekében nem teheti, csak másoknak! Ez olyan, mint a dzsinneknél a kívánság, nem teljesíthetik a sajátjukat.
A különbség persze, hogy automata fegyver hevert mellettük az asztalon, Miranda pedig céltáblákat látott a kerítésen.
És akkor mi van? Felfegyverkezettpancserek. Lehet, hogy pont Sibbyre vigyáznak. Menj haza! Sibbynek nincs szüksége rád. Kutya baja.
De ha tényleg kutya baja, akkor miért nincs idekint, és próbálja lesmárolni a két fiút?
Miranda feszülten figyelt, hátha kihallatszik valami a házból, de az kétségtelenül hangszigetelt volt. Egy pár lépett ki a tolóajtón a teraszra, távol a pancserektől: egy cigarettázó nő rövid, intenzív slukkokat szívva, és egy férfi. Miranda majd leesett a fáról, mi¬kor felismerte a szektás nőt, aki most a szemüveg, a szoknya és a melegítőfölső nélkül, leeresztett hajjal jelent meg. Ami nem jelent semmit. A nő ezt suttogta:
- Még szükségünk van a lányra, hogy elárulja az útirányt, Byron.
- El fogja mondani.
- Eddig még nem tette.
- Mondtam, hogy ha én nem tudom szóra bírni, a Kertésznek majd sikerül- Nagyon jó ebben.
Aztán megint a nő:
- Nem tetszik, hogy hozott magával valakit. Ez nem volt része a tervnek. Ha valamit megsejt...
A Byron nevű férfi közbevágott:
- Dobd el a cigit, és csitulj el! Társaságunk van - mutatott rá a pancserekre, akik feléjük bandukoltak.
A nő eltaposta a csikket, és arrébb rúgta.
-Jól van a Lány? - kérdezte izgatottan a szakállas pancser, mint ha az „L" betűt naggyal kéne írni.
- Igen - biztosította a férfi. - Éppen kipiheni a megpróbáltatásokat.
Nem lehet, hogy Sibbyről beszélnek! Megpróbáltatás? Lehetetlen.
- Mondott valamit? — kérdezte Szemüveges Pancser. A férfi válaszolt:
- Csak kifejezte a háláját, hogy itt lehet. Miranda majdnem felhorkantott. Szakállas Pancser reagált:
- Láthatjuk?
- Majd az Átalakuláskor.
A pancserek üdvözült arckifejezéssel vándoroltak odébb, Miranda pedig úgy döntött, ez a legfurább dolog, amit életében látott.
De bebizonyosodott, hogy Sibby nincs veszélyben. Ezek az embe¬rek egyértelműen imádták őt. Ami azt eredményezi, hogy ideje...
- Egyébként, miért hívják Kertésznek? - kérdezte a műszem-pillás nő a férfit.
- Azt hiszem, azért, mert ügyesen gyomlál ki dolgokat.
- Dolgokat?
- Fogak, körmök, ízületek. így veszi rá az embereket, hogy be-széljenek.
… kihozni onnan Sibbyt. Miranda a fáról a szomszéd udvarára huppant, ahol egy auto¬mata géppisztoly csövével találta szemben magát.


HATODIK FEJEZET

— Emeld fel! - mondta Szemüveges Pancser. — Ugy értem, a mancsodat.
Miranda tette, amire utasították, mert annyira reszketett a fiú keze, hogy attól félt, hogy a végén még véletlenül lelövi.
— Ki vagy? Mit keresel itt? — követelte a választ, kezéhez hasonló remegő hangon.
— Csak egy pillantást akarok vetni Őrá. — Miranda remélte, hogy meggyőző, amit mond.
A fiú összevonta szemöldökét.
— Honnan tudod, hogy itt van?
— A Kertész árulta el, de nem tudtam, hogy hol tartják őt, így aztán felmásztam a fára, hogy körülnézzek.
— Melyik csoporthoz tartozol?
Tudtam, hogy sírás lesz a vége! És most mi lesz, okostojás? Miranda felvonta a jobb szemöldökét, és visszakérdezett:
— Te melyik csoporthoz tartozol? — toldotta meg. — Csak emlé¬keznék egy ilyen srácra, ha láttam volna azelőtt.
Működött! Látta, hogy a fiú hatalmasat nyel, ádámcsutkája fel-le szökkent. Soha többé nem kételkedik a Hogyan szerezd meg és csókold a fiúdatbanl Szemüveges így válaszolt:
— Én is emlékeznék rád!
A fiúra villantott a készletből egy zsáknyi megnyerő mosolyt, amelyre újabb heves ádámcsutka-liftezést kapott válaszul.
- Lelősz, ha kezet nyújtok? — kérdezte Miranda.
A fiú felkuncogott, majd leeresztette a fegyvert.
- Nem. - Még mindig vihogott. Kezet nyújtott: - Craig vagyok.
- Szia Craig, én Miranda vagyok - mondta és kezet fogott vele. Aztán megpenderítette, és egyetlen, hangtalan mozdulattal leütötte.
Aztán rámeredt a kezére. Még soha nem csinált ilyet azelőtt. Nagyon baró!
Ha már mindenáron kockára óhajtasz tenni mindent, és idióta móájára akarsz viselkedni, akkor akár el is végezhetnéd azt, amiért idejöttél. Tudod, ahelyett, hogy bámulod a pasit, akit leütöttél! Odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
-Sajnálom! Vegyél be három aszpirint, amikor magadhoz térsz, attól jobban fogod érezni magad.
Megfordult, és a ház sarkához sétált. Nyitva lehetett egy ablak, mert hangokat hallott, a férfi, aki az előbb kint volt, így szólt:
- Kényelmesen ülsz?
- Nem. Nem tetszik ez a kanapé - így Sibby. - Nem hiszem el, hogy ez a ház legszebb szobája! Olyan ez a hely, mintha egy nagyi lakna itt.
Hah!
Sibby hangját követve Miranda az egyik utcára néző ablak előtt találta magát, ahol a sötétkék függönyszárnyak között beleshetett a nappaliba. Egy keskeny kanapét, egy széket és egy dohányzóasz¬talt látott. Sibby a székben ült, oldalt fordulva Mirandának, egy tál Oreo keksszel az ölében. Úgy tűnt, hogy jól van.
A férfi Sibbyre mosolyogva letelepedett a kanapéra, majd meg¬szólalt.
- Nos, hova is kéne vinnünk téged? Sibby elvette a legfelső kekszet a tányérról, és elrágcsálta.
- Majd később elmondom.
A férfi tovább mosolygott.
- Tudnom kell, hogy megtervezzem az útvonalat. Nem lehe¬tünk elég óvatosak!
- Ó, istenkéim, csak órák múlva indulunk! Tévét akarok nézni! Miranda hallotta, ahogy a férfi szívverése felgyorsul, a keze pe¬dig megfeszül, de könnyed hangon beszélt hozzá:
- Természetesen! — Majd hozzátette: — Amint elmondod, hova vigyünk!
Sibby összeráncolta a homlokát.
- Süket vagy, vagy mi? Megmondtam, hogy később!
- Jobban jársz, ha elmondod! Máskülönben attól félek, kényte¬len leszek mást is bevonni. Valakit, aki sokkal... erélyesebb.
- Rendben, de amíg várunk, nem nézhetném a tévét? Kérem, mondja, hogy van kábeltévéjük! Istenkéim, ha nincs MTV-jük, nagyon pipa leszek!
A férfi olyan arckifejezéssel állt fel, mint aki azon nyomban összetör valamit, majd hirtelen az ajtó felé fordult. Miranda lépése¬ket hallott a folyosó felől. Egy ismerős cha-cha szívdobbanást. Két pillanattal később Caleb Reynolds rendőr viharzott be a szobába.
Látod? Sibby nincs veszélyben! Itt a rendőrség. Tűnés!
Reynolds rendőr odaszólt a férfinak.
- Mi tart ilyen sokáig?
- Nem beszél.
- Biztos vagyok benne, hogy meggondolja magát! — Felgyorsult a szívverése.
Sibby rábámult.
- Ki maga?
Caleb válaszolt.
- Én vagyok a Kertész.
Ez egyáltalán nem jelent jót, döntötte el Miranda.
- Nem vagyok elragadtatva a gyeptől odakint — felelte Sibby.
- Én nem olyan kertész vagyok! Ez egy becenév. Azért hívnak így, mert...
- Ez engem totál hidegen hagy! Nézd, Parkőr, nem tudom, mit tervezel ...
- Kertész! - igazította ki amaz, elvörösödve.
- ...de ha azt akarod megtudni, hogy hol vesz fel a Tengeren¬túli, akkor életben kell hagynod, nem igaz? Halállal hiába is fe¬nyegetsz.
- Halállal valóban hiába. De fájdalommal... — Majd odaszólt a férfinak. — Hozd be a szerszámaimat, Byron!
Amikor a férfi elhagyta a szobát, Sibby megszólalt.
- Semmit sem fogok elárulni!
Reynolds rendőr megkerülte a széket, és háttal az ablaknak a lány fölé hajolt.
- Ide hallgass... — mondta. A szívverése hirtelen lelassult. Miranda nem hagyta, hogy befejezze, lábbal előre átrobbant az
üvegen, majd még mielőtt a rendőr megfordulhatott volna, egy oldalrúgással nyakon találta, az pedig eszméletlenül esett össze. Lehajolt és a fülébe súgta:
- Sajnálom! — Úgy döntött, büntetésképp nem szól az aszpirin¬ről, megragadta Sibby grabancát. A kocsihoz futott vele, és a gázra taposott.


HETEDIK FEJEZET

- Észre sem vett! - mondta Sibby. - Sohasem tudja meg, hogy ki ütötte le!
- Ez volt a terv. - Egy elhagyatott vasúti karbantartó épület mel¬lett parkoltak. Egy régi sínen álltak, amelyet nem lehetett látni az utcáról. Miranda két hónapja kezdett el ide kijárni, hogy kihajtsa magából az újonnan jött, tébolyult energiákat, és kipróbálja azokat a dolgokat, amiket máshol nem lehet. A görkori derby nagyszerű lehetőséget adott, hogy kihasználja a képességeit, a gyorsaságát, de nem verekedhetett. És fegyvert sem használhatott.
Az épület oldalán kivehetőek voltak legutóbbi számszeríj gya-korlatának nyomai, és ott volt még a földön a síndarab is, amelyre akkor kötött csomót, amikor Will visszautasította. Senkit nem látott még erre járni, így biztosra vette, hogy ő és Sibby láthatatla¬nok lesznek, amíg itt parkolnak.
- Hol tanultad meg így leütni az embereket? - kérdezte Sibby, a hátsó ülésről előremászva. — Megtanítasz?
- Nem.
- Miért nem? Csak egyetlen mozdulatot!
- Esélytelen.
- Miért mondtad, hogy sajnálod, miután megütötted? Miranda odafordult hozzá.
- Most én kérdezek! Ki akar megölni és miért?
- Istenkéim! Nem tudom! Egy csomó ember jöhet szóba. Ez nem az, amire gondolsz!
- Akkor mi a helyzet?
- Bonyolult. De ha akad egy hely, ahol ellehetünk hajnali né¬gyig, utána már lesz hova mennem.
- Az még hat óra!
- Az legalább még tíz csók!
- Hát persze! Mégis mi mást csinálhatnál, mint hogy annyi vad-idegennel nyelvtangózz, amennyivel csak lehetséges, miközben megpróbálnak megölni?!
- Nem akartak megölni, hanem el akartak rabolni. Az teljesen más. Ugyan már! Szórakozni akarok! Fiúkkal!
- De nem fogsz.
- Nézd, csak azért, mert alapító tagja vagy a Le a Bulizással Rt.-nek, még nem jelenti azt, hogy én is be akarok lépni!
- Nem vagyok alapító tagja a Le a Bulizással Rt.-nek! Szeretek szórakozni! De...
- Ünneprontó!
- .. .a gondolat, hogy összevissza kószáljunk, míg téged „egy cso¬mó ember" próbál elrabolni, valahogy nem tűnik jó mókának. Vi¬szont jó módja annak, hogy „A világ leghülyébb terve" címszó alatt bekerülj a Guinness Rekordok Könyvébe. Ráadásul ártatlan áldozatok is belekeveredhetnek, mikor az „egy csomó ember" rád talál.
- Ha! És nem mikor! Őket nem érdekli más, csak én! Miranda a szemét forgatva megfordult.
- Ezért hívják őket ártatlan áldozatoknak. Mert melletted áll¬nak, és ártatlanok, de véletlenül megsérülnek.
- Akkor elég nyilvánvaló, hogy el kell tűnnöd a közelemből. Most komolyan, nincs örömtelibb dolog számomra az életben, mint hogy hat órán át itt parkoljak egy hajléktalan fürdőszobájában, a te társa-ságodban. De azt hiszem, mindkettőnknek biztonságosabb lenne, ha másfelé próbálnék szerencsét. Mint az a fagyizó például, ami mellett idefelé elhaladtunk. Láttad a pult mögött álló srác száját? Igéző volt. Tegyél ki ott, majd elleszek valahogy.
— Baromira nem mész sehova!
- Igazán? Hallod ezt a hangot? Ez én vagyok, ahogy a kilincs felé nyúlok.
- Igazán? Hallod ezt a hangot? Ez én vagyok, ahogy bekapcso¬lom a gyerekzárat.
A visszapillantóban Miranda szikrázni látta Sibby szemét.
- Olyan gonosz vagy! — mondta Sibby. — Valami szörnyű tör¬ténhetett veled, hogy ennyire gonosz lettél!
— Nem vagyok gonosz! Csak megpróbálok vigyázni rád!
— Biztos vagy benne, hogy rólam van szó? Nem inkább valami csontváz a szekrényedben? Mint mikor...
Miranda bekapcsolta a rádiót.
— Kapcsold ki! Épp beszéltem, és én vagyok az ügyfél!
— Már nem! - Sibby ordított.
— Mi történt a nővéreddel?
— Fogalmam sincs, miről hadoválsz! — ordította vissza Miranda.
- Ez hazugság! Miranda nem válaszolt.
- Korábban megkérdeztem, hogy van-e lánytestvéred, és könnybe lábadt a szemed — ordította Sibby a fülébe. — Miért nem mondod el?
Miranda kikapcsolta a rádiót.
- Csak három jó okot mondj, hogy miért kéne elmondanom!
- Lehet, hogy jobban érzed magad tőle. Lenne miről beszélgetni, amíg itt ücsörgünk. És ha nem mondod el, akkor találgatni fogok.
Miranda visszafordult, és az órájára nézett, majd kibámult az ablakon.
- Parancsolj!
- Addig buzeráltad, amíg le nem lépett? Annyira untattad, hogy lelépett? Vagy elkergetted a seprűnyéllel, amit a seggedben hordasz?
- Ó kérlek, ne légy már ekkora tekintettel az érzéseimre! Gye¬rünk, csak rajta! Mondd el, hogy mit is gondolsz igazán!
- Ez gonoszság volt. Ne haragudj! Miranda nem felelt semmit.
- Nincs is seprűnyél a seggedben. Akkor nem tudnál vezetni, nem igaz? Ha-ha!
Csend.
- Úgy értem, te kezdted. Azzal a gyerekzáras dologgal. Nem vagyok gyerek! Tizennégy éves vagyok!
Még nagyobb csend.
- Mondtam, hogy sajnálom! - Sibby hátravetette magát és fel¬sóhajtott. - Rendben. Ahogy akarod!
Csend. Amíg aztán, bármiféle megmagyarázható ok nélkül, Miranda megszólalt.
- Meghaltak.
Sibby felült, gyorsan az első ülés felé hajolva.
- Kik? A nővéreid?
- Mindenki. Az egész családom.
- Valami olyan miatt, amit tettél?
- Igen. És valami olyan miatt, amit nem tettem meg. Azt hiszem.
- Öhm, Morcos Nagyi! Ennek nincs értelme! Hogy tehet olyat vala¬ki, amit nem... várjunk csak! Gondolod? Nem is tudod, mi történt?
- Nem igazán emlékszem az életemnek arra a szakaszára.
- Úgy érted, arra a napra?
- Nem. Arra az évre. És az utána következőre. AJig emlékszem valamire tízéves koromtól egészen tizenkét éves koromig. És van¬nak más fekete lyukak is,
- Úgy érted, hogy ez a dolog túl fájdalmas, hogy emlékezz rá?
- Nem, hanem egyszerűen... eltűnt. Csak benyomások marad¬tak. És a rossz álmok. Nagyon-nagyon rémes álmok.
- Mint például?
- Mint, amikor úgy érzem, hogy nem vagyok ott, ahol lennem kéne, hogy történt valami, és cserbenhagytam mindenkit... — el¬hallgatott és legyintett.
- Várj csak! Úgy gondolod, hogy képes lettél volna közbelépni, bármi is történt velük? Egymagad? Amikor négy évvel voltál ná¬lam fiatalabb?
Miranda torka összeszorult. Senkinek sem mesélt még ennyit a valódi életéről, soha nem beszélt róla, még Kenzinek sem. Soha. Nagyot nyelt.
- Megpróbálhattam volna! Ott lehettem volna, és megpróbál¬hattam volna!
- Istenkéim, ez aztán egy jó kis önsajnálat-party! Ásítanom kell! Ébressz fel, ha végeztél!
Miranda tátott szájjal nézett rá a visszapillantó tükörben.
- Megmondtam, hogy nem akarok beszélni erről, de te csak tovább faggattál, most pedig hirtelen te vagy Mondjadcsak-úgyseérdekel City polgármestere!? — Nyelt egy nagyot. — Te kis...
- Még csak nem is tudod, mi történt! Hogy érezheted magad ennyire rosszul miatta? Ráadásul nem értem, hogy lehetne az egész a te hibád! Még csak ott sem voltál! És még csak tízéves voltál! Szerintem le kéne állnod ezzel a titokzatos megszállottsággal, és hajítsd az egészet a Missouriba!
- Elnézést, de mintha azt mondtad volna az előbb, hogy „ha¬jítsd a Missouriba"?!
- Igen! Jól hallottad! Felejtsd el a múltat, és koncentrálj a mostra! Mint a dalban, ami az előbb a rádióban szólt. Szívás! És itt van egy egész város, tele helyes fiúkkal, akikkel most éppen nem csókolózok!
Miranda vett egy mély levegőt, de mielőtt bármit is mondha¬tott volna, Sibby folytatta.
- Tudom, tudom, hogy azért mondod a lecsapott paliknak, hogy sajnálod, mert nem volt alkalmad ezt elmondani a családod¬nak, és azért kell rám vigyáznod, mert rájuk nem tudtál vigyázni. Most már értem!
- Nem erről van szó. Én...
- Blablabla, ide kérjük a kifogásokat! Amúgy meg a „biztonság¬ban lenni" miért jelenti azt, hogy itt csücsülök veled a kocsiban egész éjjel? Nincs egy hely, ahol el tudunk vegyülni? Ahelyett, hogy bujkálnánk? Elvegyülésben nagyon jó vagyok! Láthatatlan leszek!
- Ó igen, láthatatlan! Ebben a „Madonna-telefonált-mert-vissza-akarja kapni-a-Borderline-klipben-viselt-cuccát gyakorlati¬lag észrevétlen vagy!
-Ez jó volt, Ünneprontó! Rajta, menjünk valahova! Miranda hátrafordult az ülésében, és így szólt:
- Olvass a számról! Valaki. Meg. Akar. Ölni!
- Nem. Nem. Akarnak. Folyton csak ezt hajtogatod, pedig már megmondtam! Nem ölhetnek meg! Komolyan kezeltetned kéne ezt a mániádat, hogy mindenkit meg akarnak ölni. És, hogy őszinte legyek, kezdem unni. Mire hangoltad a rádióállomást? S.Z.A.R 98.9? Szó sem lehet róla, hogy itt fogunk üldögélni ebben a kocsiban hat órán át!
Mirandának egyet kellett értenie vele. Tisztában volt vele, hogy ha mégis maradnak, akkor saját kezűleg nyírja ki Sibbyt.
Ekkor jutott eszébe a legmegfelelőbb hely, ahova mehetnének.
- El akarsz vegyülni?
- Igen! Fiúkkal!
- Pasikkal! — mondta Miranda.
- Tessék?
- Normális amerikai lányok ebben az évszázadban pasinak hív¬ják őket, nem pedig fiúknak! Már ha el akarsz vegyülni.
Sibby egy pillanatra sokkot kapott. Majd elmosolyodott.
- Ó, igen. Pasik!
- Ja. Es nem azt mondjuk: igen, hanem azt, hogy: ja. Hacsak nem egy felnőttel beszélsz!
- Ja!
- Es Te jó ég! vagy jesszus!, nem pedig Istenkéim!
- Én tényleg...?
- Ja! Es soha senki nem mondott és nem is fog olyat mondani, hogy hajítsd a Missouriba!
- Várd ki a végét!
- Nem! Soha! Ó, és ne fizess a fiúknak a csókért! Nincs szüksé¬ged rá! Tartsák szerencséjüknek, ha megcsókolhatnak!
Sibby összevonta a szemöldökét.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám? Miért segítesz?
- Mert tudom, milyen érzés távol lenni az otthontól, egye¬dül, és megpróbálni beilleszkedni. Tudom, milyen, ha soha nem mondhatod el, hogy ki is vagy valójában.
Miután némán kocsikáztak pár percig, Sibby megszólalt:
- Öltél már puszta kézzel? Miranda ránézett a visszapillantóban.
- Még nem.
- Ha, ha!


NYOLCADIK FEJEZET

- Te megőrültél! - kiáltott Sibby, ahogy besétáltak. Szeme ak¬korára kerekedett, mint egy fánk. - Azt mondtad, hogy szívás lesz. De ez nem szívás! Ez fantasztikus!
Miranda megborzongott. A vészkijáraton surrantak be a Santa Barbara-i Történelmi Szervezet nagytermébe, amit a piálni kiszök¬döső hallgatók támasztottak ki. Az ivászat nagyon vonzó tud lenni. A terem falait fehér csillagokkal hímzett kék szatén takarta, a kö¬zepén négy nagy oszlop állt, amiket piros és fehér szalagokkal dí¬szítettek. A félretolt asztalokat amerikai zászló mintás drapériákkal takarták le, az asztaldíszként szolgáló gömbölyű akváriumokban pi¬rosra meg kékre festett halak úszkáltak. A terem szélein az Amerikai Egyesült Államok fő látványosságai kaptak teret, mint a Rushmore-hegy, a Fehér Ház, a Szabadság-szobor, a Liberty Bell vagy az Old Faithful Gejzír. Kockacukorból. Ariel West édesapjának figyelmes gesztusa. Ariel az előző nap jelentette be az egybegyűlteknek, hogy a dekorációt a bál után a „Santa Barbara-i szegény éhező embe¬reknek adományozzák, akiknek cukorra van szükségük". Miranda émelyegni kezdett, és nem tudta, hogy a mennyezetről alácsüngő léggömbök lusta himbálózása vagy a rossz előérzet okozza.
Sibby a fellegekben járt.
- Ne feledd! A pasik többsége barátnővel érkezett, szóval légy óvatos a csókbanditás dologgal! - mondta Miranda.
- Ja, oké!
- És ha hívlak, jössz!
— Kutyának látszom?
Miranda élesen ránézett. Mire Sibby megszólalt.
— Oké, rendben, Ünneprontó!
— Ha pedig úgy érzed, hogy valami furcsaság történik...
— .. .szólok neked. Értettem! Most pedig menj, és érezd jól magad! Ja, persze! Valószínűleg azt sem tudod, hogyan kell! Nos, ha kétsé¬ged támadna, tedd fel magadnak a kérdést: „Mit tenne Sibby?"
— Leszállnál rólam?
Sibby nem felelt. Elmélyülten pásztázta a termet.
— Wow, ki az a cukorfalat ott a sarokban? — kérdezte. - A szem-üveges fickó!
Miranda kutatva nézett körül a cukorfalat után, de csak Phil Emoryt látta.
— Phillipnek hívják.
— Hello, Phillip! — mondta Sibby, miközben a sráchoz vezető legrövidebb utat latolgatta.
Miranda egy asztal alá rejtette a táskáját, majd a Fehér Ház és az Old Faithful közé húzódott, részben azért, hogy szemmel tartsa Sibbyt, másrészről meg azért, hogy elkerülje a tantestület tagjai¬nak figyelmét. A személyzeti WC-t használva öltözött át munka¬ruhájából az egyetlen olyan hacukába, ami épp nála volt, és bár piros volt, fehér és kék, nem hitte, hogy a görkori derby egyenru¬ha megfelelő báli öltözék lenne. Két váltás ruha volt a tatyójában, egy hazai egyenruha, fehér szatén, nyakbakötős felsővel, kék kö¬pennyel és piros-fehér-kék csíkos szoknyával (már ha szoknyának nevezhető egy 15 cm-es textildarab, amihez hozzá kell erősíteni a bugyit), és egy másik ugyanilyen egyenruha, csak kékben. Úgy döntött, a fehér elegánsabb, bár elég biztos volt benne, hogy a kék véraláfutások nem emelik az eleganciáját.
Álldogált ott egy darabig, és a többieket nézte, azon töpreng¬ve, hogy lehet az, hogy rajta kívül senki más nem amortizálja le a másikat a táncparketten, amikor ismerős szívdobbanásokra lett figyelmes. Kenzi és Beth igyekezett felé a tömegen át.
- Eljöttél! - kiáltott Kenzi, és lelkesen átölelte. Ez volt az egyik do¬log, amit annyira bírt Kenziben Miranda, hogy mindig úgy viselkedett, mint aki ecstasy hatása alatt áll, még akkor is, ha nem. Mindenkit meg¬ölelt és elmondta, hogy szereti őket, és soha nem jött zavarba emiatt.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! Nem volt jó nélküled! Szóval készen állsz arra, hogy ledobd instabil fiatalságod láncait? Készen állsz a jövődre?
Kenzi és Beth úgy néztek ki, mint akik készek rá, gondolta Miranda. Kenzi szűk, hát nélküli, kék ruhát viselt, a hátára pedig egy zafírkék szemű fekete párducot festetett. Bethen vörös szatén miniruha volt és rubinszemű arany kígyókarkötő tekeredett a felkarjára (legalább¬is azt gondolta Miranda, hogy rubinból készültek, minekután Beth szülei Bollywood legünnepeltebb filmsztárjai voltak). Ha az ember rájuk nézett, úgy tűnt, a felnőttkor egy totál baró és izgalmas parti, egy olyan klassz DJ előadásában, ahova csak a VIP-listások nyernek bebocsátást. Miranda lenézett görkori derbys egyenruhájára.
- Tudhattam volna, hogy mikor elérkezik az a pillanat, hogy fel-készüljek a jövőmre, úgy fogok kinézni, mint egy jégrevütáncos.
- Nem is igaz! Fantasztikusan nézel ki! — mondta Beth, amiből Miranda akár azt is feltételezhette volna, hogy szarkasztikus akart lenni, ha nem tudta volna, hogy Beth egyike azon embereknek, akik a szarkazmusra való képesség nélkül születettek.
- Igazán - erősítette meg Kenzi -, jócskán beléptél a SZÉ-k ter-ritóriumára! - Az SZÉ a szexre éhes megfelelője volt. - Nagyszerű dolgokat látok feltűnni a jövődben!
- Én meg téged látlak, ahogy feltűnsz a szemorvosnál! — jö¬vendölte Miranda. A távolból láthatta, amint Sibby épp Phillip Emoryt rángatja a táncparkettre.
Miranda visszafordult Kenzihez.
- Szerinted én tudok szórakozni? Nem vagyok Morcos Nagyi? Ünneprontó?
- Morcos Nagyi? Ünneprontó? - ismételte Kenzi. — Mi a csu¬dáról beszélsz? Megint beütötted a fejed edzésen?
- Nem, most komolyan! Vicces vagyok?
- Igen! - felelte Kenzi ünnepélyesen.
- Igen! - értett egyet Beth.
- Kivéve dolgozatosztáskor — módosított Kenzi. — Es amikor megjön. Es a születésnapod környékén. Ja, és amikor egyszer...
- Felejtsd el! - Miranda figyelmét most Sibbyre összpontosítot¬ta, aki mintha vonatozni hívta volna a táncolókat.
- Viccelek! - mondta Kenzi, Miranda fejét maga felé fordítva. - Igen! Tényleg úgy gondolom, hogy vicces vagy! Mármint, ki más lenne képes Thomas Magnumnak öltözni Halloweenkor?!
- Vagy gondolj arra, amikor a rákos gyerekeket szórakoztattad a kórházban a Dawson és a haverok szép pillanatainak kifigurázásával! — tette hozzá Beth.
Kenzi bólintott.
- Így van! Még a rákkal küzdő gyerekek is úgy gondolják, hogy vicces vagy! És nem ám csak egyedül ők!
Kenzi hanglejtése aggodalommal töltötte el Mirandát.
- Mit műveltél?
- Briliáns volt! - mondta Beth. Miranda erre még jobban bepánikolt.
- Ki vele!
- Semmiség, csak egy kis kutatómunka! - felelte Kenzi.
- Miféle kutatómunka? - Csak most vette észre, hogy Kenzi karjára írva van valami.
Kenzi szólalt meg.
- Willről és Ariéiról. Nem járnak!
- Megkérdezted tőle?
- Interjúnak hívják! - felelte Kenzi.
-Ne! Nem! Mondd, hogy csak viccelsz! — Egy újságírónak ké¬szülő szobatárs meglehetősen veszélyes tud lenni.
- Nyugi, nem sejt semmit. Úgy tettem, mintha kötetlen beszél¬getés lenne - mondta Kenzi.
- Nagyszerűen csinálta! - erősítette meg Beth. Miranda megint csak a csapóajtó után áhítozott.
- Mindegy, a lényeg, hogy megkérdeztem tőle, hogy miért vet¬te komolyan, hogy Ariel elhívta a bálba, erre pedig azt felelte, hogy... - Kenzi itt rápillantott az írásra - ...hogy féltékennyé tegyen valakit. Hát nem vall éles szemre? Főleg egy pasinál!?
-Okos - tette hozzá Beth. — És kedves.
Miranda szórakozottan bólintott. Sibbyt kereste a táncolók kö¬zött. Először nem talált rá, de később kiszúrta, ahogy egy sötét sarokban álldogál Phillippel. Beszélgettek és nem csókolóztak. Va¬lami miatt mosolyra késztette a látvány.
- Nézd, felvidítottuk! - mondta Kenzi, aki őszintén elégedett¬nek hangzott, így Miranda nem árulta el az igazságot.
- Kösz, hogy mindezt kiderítetted — mondta Miranda — Ez...
- Még nem is hallottad a legjobb részt! — mondta Kenzi. — Meg-kérdeztem, hogy miért egyezett bele, hogy eljön a bálba Ariellel, ha nem alkotnak egy párt, és azt mondta: - a karjára nézett — „Mert nem kaptam jobb ajánlatot".
- Azzal a cuki mosolyával - emlékeztette Beth.
- Úgy van! Cuki mosollyal az arcán. Egyenesen rám nézett, ami¬kor ezt mondta, és annyira nyilvánvaló volt, hogy rád gondolt!
- Nyilván! - Miranda szerette a barátait. Még akkor is, ha na¬ivak voltak.
- Ne nézz úgy rám, mintha a Lobotómia Boltban jártam vol¬na, Miranda! - szólt Kenzi. - Totál igazam van! Tetszel neki, és nem jár senkivel. Hagyd abba az agyalást, és mozdulj rá! Menj, és HAM, ami elmúlt!
- HAM?
- Hajítsd a Missouriba! Miranda szájtátva figyelt rá.
- Ilyen. Nincs.
- Mi? — kérdezte Kenzi.
- Semmi - rázta meg Miranda a fejét. - Még ha facér is, miből gondolod, hogy Will járni akar velem?
Kenzi rásandított.
- Most söpörjük félre a sok baromságot arról, hogy mennyire okos és kedves vagy, és ezt most azért mondom, mert a legjobb barátod vagyok: néztél te mostanában tükörbe?
- Ha-ha! Hidd el nekem...
- Na csá! - szakította félbe Beth, és vonszolni kezdte Kenzit. — Viszlát később!
- Ne feledd: HAM! - tette hozzá Kenzi a válla felett. - Fald a férfiakat!
- Hova... - kezdte volna mondani, de ekkor ismerős szívdobo¬gást hallott meg szorosan a háta mögött, és gyorsan megpördült.
A válla majdnem Will mellkasának ütközött.


KILENCEDIK FEJEZET

Azt mondta: - Szia!
Ő pedig: - Csá! - Istenem! ISTENEM! Tud még egyáltalán normálisan beszélni? „Kösz, Lepcses Száj!" Felvonta az egyik szemöldökét.
- Nem tudtam, hogy eljössz a bálba. -Ohm... az utolsó pillanatban meggondoltam magam.
- Jól nézel ki!
- Te is! - Az nem is kifejezés! Úgy nézett ki, mint egy dupla adag fahéjas-almás palacsinta, sült szalonnával és extra ropogós burgonyakrokettel. A legjobb dolog, amire Miranda valaha is sze¬met vetett.
Azon kapta magát, hogy bámulja a srácot, majd lesütötte sze¬mét és pirulva elfordult. Egy másodperc csend. Majd még egy másodperc. „Nem tarthat négy másodpercnél tovább!" — emlé¬keztette magát. Ez úgy egy másodperc lehetett, most már kettő, mondj valamit! Mondj...
- Űrnadrág van rajtad?
- Hogy?
Hogy is végződik? Ó, meg is van!
- Mert fincsi a hátsód.
Will úgy meredt a lányra, mintha muszájdzsekihez venne méretet. - Szerintem... - kezdett bele Will, majd félbehagyta a monda¬tot, mintha képtelen lenne folytatni. Háromszor köszörülte meg a torkát, mielőtt végre kimondta volna.
— Azt hiszem, a szöveg úgy hangzik: Mert földöntúli hátsód van.
— Ha csak úgy nem! Már értem! Tudod, ezt egy könyvben olvas¬tam, amiben leírják, hogy érheti el az ember lánya, hogy kedveljék a fiúk, és azt írták benne, hogy van egy szöveg, ami mindig bevá¬lik, de a kellős közepén megzavartak, előtte pedig a porcelánról volt szó, és ott volt valami finom rész, és összekeverhettem.
A fiú csak bámult. Miranda emlékezett a könyv másik tanácsára is. „Kétséges helyzetben tégy ajánlatot!" Kinyúlt, és felkapta az első keze ügyébe kerülő dolgot, majd a fiú orra elé tartotta:
— Mogyorót?
Úgy tűnt, hogy a fiú mindjárt megfullad az elfojtott nevetéstől. Meg kellett köszörülnie néhányszor a torkát, mielőtt elvette tőle a mogyorót, visszatette a tálat az asztalra, majd közelebb lépett hozzá, úgy, hogy az orruk majdnem összeért, majd megszólalt:
— Ezt is a könyvben olvastad?
Miranda szíve olyan hangosan dörömbölt, hogy a fiúét már meg sem hallotta.
— Igen. Mert nyilvánvaló volt, hogy valamit nem csinálok jól. Mármint, ha megcsókolsz egy fiút, aki ezután elhúzódik tőled, és úgy néz rád, mintha a bőröd hirtelen bíborszínű nyálkává válto¬zott volna, akkor egyértelmű, hogy el kell töltened némi időt a könyvesbolt „Önsegítő kiadványok" feliratú polcánál...
— Sokat beszélsz, amikor ideges vagy — mondta a fiú, még min¬dig közel állva hozzá.
— Nem, nem is! Ez teljesen abszurd. Csak próbálom elmagya¬rázni neked...
— Miattam vagy ideges?
- Nem. Nem vagyok ideges.
- Reszketsz!
- Fázom! Gyakorlatilag nincs rajtam ruha. Will pillantása Miranda szájára tévedt, majd visszatért az arcára.
- Észrevettem! Miranda nyelt egy nagyot.
- Nézd, nekem most...
Még azelőtt elkapta a lány csuklóját, mielőtt elemelhette volna.
- Az volt életem legforróbb csókja! Azért húzódtam el tőled, mert nem voltam biztos benne, hogy képes leszek uralkodni ma¬gamon, és nem tépem le a ruhádat ott helyben. Az pedig nem tűnt az első randink megfelelő befejezésének. Nem akartam, hogy azt hidd, csak az érdekel.
Miranda rábámult. Újra csend telepedett rájuk, ezúttal azon¬ban nem aggódott, hogy hány másodpercig tart majd.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte végül.
- Próbáltam, de akárhányszor megláttalak, te eltűntél. Az volt az érzésem, hogy kerülsz engem.
- Nem akartam kínos pillanatoknak kitenni magunkat.
- Na ja, semmi kínos nem volt abban, ahogy egy növény mögé bújtál, amikor szerdán megláttad, hogy az étkezőbe tartok ebédelni!
- Nem bújtam el! Hanem, öhm, lélegeztem! Tudod, oxigént! A növényből. Az a levegő nagyon oxigéndús!
Fejet a sütőbe, most!
- Hát persze! Gondolhattam volna!
- Sokan nem tudják, de ez fontos az egészségnek! Ki se vegyük, amíg nem sült át.
- Biztos vagyok benne, hogy... Miranda közbehadart.
- Komolyan gondoltad? Azt, hogy jó volt, amikor megcsókol¬talak.
— Komolyan! Sokszor gondoltam rá. Miranda keze remegni kezdett. Felnyúlt, és maga felé húzta Willt.
Ebben a pillanatban elhallgatott a zene, és a vészkijáratokat jel¬ző világítás bekapcsolt.
- Kérem, szíveskedjenek az Önökhöz legközelebbi vészkijárat¬hoz fáradni, és haladéktalanul elhagyni az épületet! - szólalt meg egy fémes hang a fejük fölött.
Miranda és Will különböző irányba sodródtak az ajtók felé nyo¬muló tömegtől, amit négy, kommandós testpáncélzatba öltözött férfi kísért. A közleményt folyamatosan ismételték, de Miranda nem hallotta, ahogy azt sem, amikor Ariel West azt üvöltötte, hogy valaki még MEGFIZET azért, hogy TÖNKRETETTE az ő ESTÉJÉT, vagy azt a fickót, aki közölte a haverjával, hogy ez volt a bál befejezésének a legkirályabb módja, óriási ötlet. Meghallotta Reynolds rendőr egy-két-há cha-cha szívdobbanását, amit páncél¬zat tompított. Ez nem gyakorlat volt.
- Ez miattunk van, ugye? — kérdezte Sibby, amint Miranda mellé sietett. — Ezért vannak itt ezek a birodalmi rohamosztago¬sok. Értünk jöttek!
- Ja!
- Igazad volt! El kellett volna rejtőzni! Az én hibám! Nem aka¬rom, hogy bárki is megsérüljön! Egyszerűen odamegyek hozzájuk, és akkor kénytelenek lesznek...
Miranda közbevágott.
- Mindezek után? Amikor már csak három óra van hátra? Te elvegyülőművész! Azt már nem! Nincs még vége! Ki fogunk mász¬ni ebből!
Magabiztosnak akart hangzani, de rémült volt. Mégis mit fogsz csinálni? — ellenkezett a kisördög. Fogalmam sincs!
- Komolyan gondolod? Tudod a kiutat? - kérdezte Sibby re¬ményteli pillantással.
Miranda nyelt egyet, és vett egy mély levegőt.
- Gyere velem! Magának pedig: Ne szúrd el!


TIZEDIK FEJEZET

Tökéletesen működött.
Majdnem. Hat őr lezárta a kijáratokat, másik négy pedig az ajtóknál ellenőrizte a kifelé haladókat. Összesen tíz. Mindegyikük páncélt és maszkot viselt. Türelmesen magyarázták, hogy bom¬bariadó van, és nagyon fontos a lehető leghamarabb evakuálni az embereket. Senki sem kérdezte meg, miért vannak automata fegy¬verekkel felszerelve, amikkel a tömeget lökdöstek előre.
Senki, kivéve Dr. Trope-ot, aki odament egyikükhöz.
- Fiatalember, kérem, hogy tartsák távol a fegyvereiket a diák¬jaimtól! — Ezzel elterelte a figyelmet annyi időre, hogy Miranda és Sibby a tömeg közepébe nyomulhasson.
Az első két birodalmi rohamosztagos terelte őket, már csak ket¬tő mellett kellett elsurranniuk, amikor Ariel elkiáltotta magát.
- Dr. Trope! Dr. Trope! Nézze, ott van Miranda Kiss! Mond¬tam, hogy ő tette tönkre a bált! Pontosan ott van középen! Meg kell...
Hirtelen négy fegyveres férfi fordult sarkon, és gázolt át a diá¬kok tömegén.
- Bukjunk le! - súgta Miranda, és mindketten behúzták a nya¬kukat. Visszaosontak a nagyterembe. Mögöttük Dr. Trope hangja hallatszott.
- Merre van? Hová tűnt? Nem hagyom itt egyetlen tanulómat sem!
Megszólalt a birodalmi rohamosztagos:
- Uram, szíveskedjen elhagyni az épületet! Meg fogjuk találni őket, erről biztosíthatom!
Miranda megfogadta, hogy ha ezt élve megússzák, sokkal ked¬vesebb lesz Dr. Trope-hoz. Ha megússzák. Átráncigálta Sibbyt az Old Faithhilon.
- Befelé! Most!
- Miért nem bújhatok el a Fehér Házban? Miért kell a vulkán¬ban?
- Lehet, hogy szükségem lesz a Fehér Ház egy darabjára. Csak tedd, amit mondok, kérlek! Itt éjjellátóval sem szúrnak ki.
- És mi lesz veled? Fehér a ruhád!
- Beleolvadok a dekorációba.
- Hú, tényleg jó vagy ebben! Ebben a tervezős dologban. Hol tanultad, hogyan kell...
Miranda is hasonló kérdéseket vetett fel magában. Csodálko¬zott azon, hogy amint meghallotta a bejelentést, agyának egy része máris a kijárat felé vezető út távolságát mérlegelte, fegyverként használható tárgyakat keresett és az ajtót figyelte. Érzékei kiéle¬sedtek. Miranda megkönnyebbült, mert ez azt jelentette, hogy talán ura lehet az erejének. De vajon van-e elég ereje ahhoz, hogy elbírjon tíz fegyveressel? A legtöbb ember, akivel eddig sikerült egyszerre megbirkóznia, három volt. És nem volt automata fegy¬verük. Nyílt támadás helyett fortélyhoz kellett folyamodnia.
- Add ide a csizmád! - vetette oda Sibbynek.
- Minek?
- Hogy megszabaduljunk néhány konkurenstől, és kijussunk innen!
- De én tényleg szeretem ezt a csizmát... -Add már ide! És a gumikarkötőt is!
Miranda felállította a csapdát, majd visszatartott lélegzettel fi¬gyelte, ahogy egy őr közeledett. Hallotta, amint az adóvevőjébe beszél: - Délnyugati oszlop. Megvan az egyik! — Majd látta, ahogy fegyvere markolatával átszakítja a szalagokat, így törve utat ma¬gának.
Miranda hallotta, ahogy felnyög: - Mi a... - Aztán a Sibby karkötőjéből meg egy villából rögtönzött csúzlival kilőtte George Washington cukororrát. A rengeteg lőgyakorlat meghozta gyü¬mölcsét, mert egy olyan ponton találta el a fegyverest, hogy az orra bukjon. Fejjel előre ért földet, amitől épp akkora ütést ka¬pott, hogy megszédüljön. így, amíg Miranda az oszlopról szerzett szalagokkal összekötözte kezét-lábát, nyugton maradt.
- Igazán sajnálom! - mondta, majd megfordította, és egy bu¬cival kipeckelte a száját, majd elmosolyodott: — Ó, szia Craig! Ez nem a te napod, mi? Remélem, jobban van a fejed! Hogy mon¬dod? Nem? Majd jobb lesz! Majd dörzsölgesd meg a bokádat meg a csuklódat, ha eloldoztak. Na, szia!
Felkapta az oszlop lábánál csalinak letett csizmát, amikor bal¬ról egy újabb, gyorsan közeledő katona hangját hallotta meg. Frizbiként felé hajította a lábbelit, majd egy kielégítő puffanást hallott, amikor a közeledő eldobta magát. Kettő letudva, még nyolc várólistán!
Épp attól kért elnézést, akit a lábbelivel ütött le — jó érzés volt tudni, hogy a bokacsizma is jó valamire —, mikor a pasas övén függő adóvevő megreccsent:
- Leon, itt a Kertész! Hol vagy? Tartsd a pozíciót! Vetted? Miranda beleszólt az eszméletlen katona walkie-talkie-jába:
- Azt hittem, hogy Caleb Reynoldsnak hívnak. Mi ez a Kertész¬dolog? Vagy, ahogy a barátom hívott: Parkőr!
Recsegés. Majd Reynolds rendőr hangja szólalt meg az adóvevőn keresztül.
- Miranda? Te vagy az? Hol vágy? Miranda!
- Pontosan itt! - suttogta a fülébe. Amíg beszélt, mögé lopa¬kodott, és most, ahogy a férfi háttal állt neki, karját a nyaka köré fonta, és a torkának szegezte a csizma sarkát.
- Mivel akarsz leszúrni?
- Csak annyit kell tudnod, hogy nagy fájdalmat és elég súlyos fertőzést tud okozni, ha nem mondod el, hogy hányan vagytok és mit terveztek?
- Tízen vannak bent, és még öten figyelik a kijáratot odakint. De én a te oldaladon állok!
-Tényleg, Kertész? A házban nem úgy tűnt!
- Esélyt sem adtál, hogy beszéljek a lánnyal!
- Ennél jobbat kell kitalálnod! Nem fogsz játszadozni velem!
- Van fogalmad róla, hogy micsoda ő?
- Hogy mi ő? Nem igazán. Szívverése felgyorsult.
- Ő egy igazi, hús-vér próféta. A Cumaeani Szibilla. Egyike an¬nak a tíz jósnak, akik állítólag képesek látni és irányítani az egész világ jövőjét.
- Azta! És én még azt hittem, hogy csak egy idegesítő tizennégy éves csaj, megvadult hormonokkal!
- A szibiliák különféle testekben fordulnak elő. Legalábbis ezt gondolják. Azok, akikkel együtt dolgozom. Flúgosak. Úgy tesz¬nek, mintha meg akarnák védeni, hogy a jóslatait ne használhas¬sák ki egyes gátlástalanok, de szerintem csak ki akarják kénysze¬ríteni belőle. Hallottam, amikor az egyikük azt mondta, hogy nyolc számjegyű összeget is fizetnének érte váltságdíj gyanánt. - A pulzusa lelassult, amíg beszélt. - Az volt a feladatom, hogy megtudjam, hol fogják felvenni, hogy aztán oda tudjanak küldeni valakit az egyik csecsebecséjével. Így bizonyították volna, hogy ná¬luk van a lány, és rávehették volna a Tengerentúlit, hogy fizessen érte.
Mirandának egyáltalán nem tetszett ez a csecsebecse dolog.
— De nem akartad megtenni?
— Csak arra használják ezt a vallási dolgot, hogy a kapzsiságukat takargassák. Undorító. Képes lettem volna megállítani őket, de te megjelentél... - kezdett zaklatottá válni, a szívverése felgyorsult — és mindent elszúrtál.
Miranda tudta, hogy haragja őszinte.
— Hogy tudnád megállítani őket?
— Az volt a dolgom, hogy megtudjam a találkozó helyét. Ami¬kor berontottál, épp azon voltam, hogy elmagyarázzam neki, mit kell majd mondania, a helyet, amit már ki is néztem a különít¬ménnyel. Akkor a flúgosok odamentek volna, és a rendőrség le¬kapcsolja őket. Én pedig a szibillát biztonságban az eredeti talál¬kahelyre vittem volna. De jöttél te, és mindent elcsesztél. Több hónap rendőri munkáját húztad le a budin! — Szívverése újra lassú és egyenletes volt. Miranda elengedte.
— Nagyon sajnálom — mondta.
A férfi megfordult, és haragosan nézett rá, majd félmosolyra változtatta, mikor meglátta, hogy mit visel.
— Klassz kis szerelés! - Elhallgatott egy pillanatra, majd hoz¬zátette: - Azért van még egy módja, hogy sikerrel elvégezzük a feladatot. Akad még egy ilyen hacukád?
- Görkori derby egyenruhám? Ja. De nem ugyanilyen a színe, azon több a kék.
- Nem számít, ha hasonlítanak egymásra. Ha ti ketten ikreknek öltöztök, akkor képesek leszünk bolondot csinálni belőlük, hogy azt higgyék, te vagy a szibilla. Te leszel a csali, amíg őt ki nem menekítjük.
Gyorsan elmondta a terv egyéb részeit. Miranda így felelt: -Jobb lenne, ha viselnénk a parókákat és a maszkokat is. Hogy teljes legyen az álca.
- Igaz! Tökéletes! Menjetek a személyzeti bejárat felé, ahol beszöktetek! Azt az ajtót őrzik, de van egy másik tőle balra, ami tiszta. Egy irodába vezet. Megegyezek ezekkel a fickókkal, az¬tán...
Félbeszakította a mondandóját, majd felemelte a fegyverét, és Miranda háta mögé tüzelt. Hátrafordulva Miranda látta, hogy az egyik őrt lőtte le.
- Látott minket együtt - magyarázta. — Nem hagyhattam, hogy elkapjon téged, vagy szóljon a többinek. Elterelem a figyelmüket, és itt tartom őket. Te magaddal viszed a szibiliát, beöltöztök, aztán megvártok az irodában.
Miranda már távolodott, amikor megállt és megkérdezte;
- Hogy találtál ránk? Lelassult a szívverése.
- Körözést adtam ki a kocsid ellen.
- Gondolhattam volna! — mondta Miranda, majd elszelelt, míg a férfi bejelentkezett a rádión. - Lelőttek egy embert! Lelőttek egy embert!
Sibby izgatottan fogadta, mikor visszatért hozzá.
- Mi történt? Meglőttek?
- Nem. Kimegyünk innen.
- Hogyan?
Amíg átöltöztek, Miranda elmagyarázta a tervet, majd a nagy¬terem fala mentén az igazgatói irodába osontak. Útközben hallot¬ták Reynolds rendőrt, amint utasításokat harsog az őröknek, hogy lefoglalja őket. Egyszer csak ezt mondta:
- Ne, ne kapcsoljatok lámpát, az csak előnyhöz juttatná őket! Majd fájdalmas nyögést hallott, mintha leütöttek volna valakit.
Miranda le volt nyűgözve.
Anélkül érték el az igazgatói irodát, hogy bárkibe is belebot¬lottak volna. Sibby az asztal melletti széken ült. Miranda fel-alá menetelt, a kandallópárkányon álló óra ketyegésének ütemére. Fel-felkapott valamit, majd letette: egy kristálygömböt, egy do¬boz levélpapírt. Felmérte a súlyukat. Egy családi kép egy férfit, egy nőt, két kisfiút és egy kutyát ábrázolt, akik egy móló szélén üldögéltek, hátuk mögött a lenyugvó nappal. A kutyán kalap volt, teljes értékű családtagnak látszott.
Egy kéz integetett le és fel a szeme előtt.
- Hahó, Miranda! Kérdeztem valamit!
- Bocs, mit is?
- Honnan tudod, hogy jók a megérzéseid a fickóval kapcsolat¬ban?
- Csak úgy. Bízz bennem!
- De ha tévedsz...
- Nem tévedek.
Az óra ketyegett. Miranda járkált. Sibby megszólalt:
- Utálom azt az órát! Ketyegés. Járkálás. Sibby:
- Nem hiszem, hogy én ezt végig tudom csinálni! Miranda megállt és ránézett.
- Dehogyisnem!
- Nem vagyok olyan bátor, mint te.
- Tessék? A lány, aki rávett... mennyi fiúnál is tartunk? Hu¬szonhárom?
- Huszonnégy.
- Huszonnégy fiút, hogy csókolja meg? Bátor vagy! - Miranda hezitált kicsit. — Tudod, én hány fiút csókoltam meg?
- Mennyit?
- Hármat!
Sibby tátott szájjal nézett rá, majd kitört belőle a nevetés.
- Istenkéim, nem csoda, hogy karót nyelt vagy! Jobb, ha ez most sikerül, különben iszonyatosan lehangoló életed lesz!
- Köszike!


TIZENEGYEDIK FEJEZET

Tizennyolc perccel később Caleb Reynolds őrmester megállt az igazgatói iroda ajtaja előtt, és egy résen keresztül figyelte a lá¬nyokat. Kissé tovább tartott, mint gondolta, hogy minden a he¬lyére kerüljön, de jól érezte magát. Magabiztos lett, most hogy minden stimmelt. Főleg hogy a két lány már a Méhek Görkori Derby szerelésében van, kicsi feszes szoknyák és felsők, még úgy is, hogy a parókák és a maszkok már rajtuk vannak. Hasonlítottak egymásra, csak az egyikük kékben, a másik pedig fehérben volt. Mint a játékbabák, igen, szeretett így gondolni rájuk. Az ő kis játékbabái.
Drága babák.
A kék baba megszólalt:
— Biztos vagy abban, hogy a tény, hogy meg akarod csókolni, nem ütközik az elveidbe, Miranda?
A fehér baba válaszolt:
— Ki mondta, hogy meg akarom csókolni? Te vagy a csókban¬dita.
— Ki mondta, hogy meg akarom csókolni? - utánozta a kék baba. — Jaj kérlek, igazán megtanulhatnád, hogyan érezd jól ma¬gad! Hajítsd a Missouriba!
— Talán meg is teszem, amint megszabadulok tőled, Sibby!
A kék baba kiöltötte a nyelvét, amitől a férfi majdnem felneve¬tett. Aranyosak voltak így együtt. A kék baba megszólalt:
- Most komolyan. Honnan tudod, hogy megbízhatunk benne?
-Megvan a saját terve - magyarázta a fehér baba -, és ez összevág a miénkkel.
Ekkor már tényleg el kellett nyomnia a nevetést. A lány nem is rúdja, mennyire igaza van. Az első felében.
És mekkorát téved a másodikkal.
Kitárta az ajtót, mire mindketten csodálattal a szemükben néztek rá.
- Készen van, Miss Cumean? A kék baba bólintott. A kis fehér babája szólalt meg:
- Nagyon vigyázz rá! Tudod, mennyire fontos!
- Vigyázni fogok! Elrendezem őt, majd rátérek a hadművelet második felére. Senkinek ne nyiss ajtót!
- Rendben!
Nem egészen egy perc múlva visszatért.
- Rendben ment minden? Sibby biztonságban van?
- Minden simán ment. Az embereim a megfelelő helyen voltak. Nem is mehetett volna ennél simábban!
- 0. K., mennyit várunk, mielőtt kirontunk? A férfi, a lányt a faihoz terelve, közelebb lépett.
- Változott a terv.
- Mire? Megtoldottad egy csókjelenettel? Még mielőtt eljátszom Sibbyt, az őröket pedig a kommandósaid csapdájába vezetem?
Az őrmesternek tetszett, hogy mosolyog, mikor ezeket mondta. Odanyúlt, hogy megcirógassa az arcát.
- Nem egészen, Miranda. — Kezei arcáról a nyakára vándoroltak.
- Mi a csudáról be...
Még mielőtt befejezhette volna, a férfi a falhoz szorította. A lány, fél lábbal a levegőben kapálózva, hápogott a szorításban.
- Csak te és én. Mindent tudok rólad! Hogy ki vagy. Hogy mire vagy képes.
- Igazán? - kérdezte fuldokolva.
- Igazán, hercegnőm. - Látta, ahogy a lány szemei kitágulnak, és érezte, ahogy nagyot nyel. - Tudtam, hogy ez felkelti a figyelmed!
- Fogalmam sincs, miről beszélsz!
-Tudok a fejedre kitűzött jutalomról! Miranda Kiss élve vagy halva! Eredetileg úgy terveztem, hogy életben hagylak egy ideig, és csak pár hét múlva adlak ki nekik, de sajnos beleavatkoztál! A saját dolgoddal kellett volna törődnöd az enyéim helyett, her¬cegnő. Most már nem kockáztathatom meg, hogy újra az utam¬ba állj.
- Mármint abba az útba, amit Sibbyvel akarsz tenni? Szóval te akarod a pénzt! Elárultad a többieket, és elhitetted velük, hogy az ő oldalukon állsz, pont ahogyan minket is átvertél!
- Okos kislány!
- Végzel velem, elrabolod őt és bezsebeled a pénzt? Erről van szó?
- Egen. Olyan ez, mint a Monopoly, hercegnő. Passzolok, és kapok kétszáz dollárt. Csak ebben az esetben ötvenmillióról van szó. A lányért.
- A mindenit! - Őszinte ámulat volt az arcán. — És mennyit kapsz értem?
- Holtan? Ötmilliót. Élve többet érsz. Néhányan úgy gondol¬ják, hogy te amolyan tini Csodanő vagy, akinek szuperképességei vannak. De nem vállalhatom a rizikót.
- Ezt már mondtad! — mondta a lány reszelős hangon.
- Csak nem untatlak, Miranda? - Kissé erősebben szorította meg a nyakát. - Sajnálom, de ez nem több az előre megírt forga¬tókönyv végénél - mondta a férfi mosolyogva, miközben a lány torkár szorította. Egy pillanatra sem vette le szemét a szeméről, míg fojtogatta.
- Ha meg akarsz ölni, nem lehetne egyszerűen túlesni rajta? Ez elég kényelmetlen.
- Mi? A kezem? Vagy az érzés, hogy elbuktál...
- Nem buktam el!
- ...újra?
A lány a férfi arcába köpött.
- Még mindig lobog benned a tűz. Ezt szeretem benned. Azt hiszem, te és én szép pár lettünk volna. Igazán sajnálatos, hogy nincs rá idő.
A lány még egyszer, utoljára próbált küzdeni, karmolászni kezd¬te a nyakát szorító kezeket, a karjait, bármit, de a férfi még csak fel sem szisszent.
Olyan közel hajolt a lányhoz, hogy érezte a leheletét.
- Utolsó szó?
- Kettő: Tic Tac! Igazán rád férne!
Felnevetett, és erősebben kezdte szorítani a nyakát, egészen ad¬dig, míg ujjai nem keresztezték egymást.
- Viszlát!
Pillantásuk egy másodperc erejéig egybefonódott.
A következő pillanatban hangos reccsenés hallatszott, ahogy valami nehéz sújtott le a férfi fejére. A szorítása elernyedt, a férfi pedig eszméletlenül zuhant a padlóra. Sosem tudja meg, mivel ütötték le - gondolta a kék baba, aki még mindig az órát szoron¬gatta. Sem azt, hogy ki.


TIZENKETTEDIK FEJEZET

A kék ruhás Miranda odébb lökte a férfit, akit ő maga vágott fejbe az imént az órával, és Sibbyért nyúlt. A csuklóin még mindig ott lógtak a bilincs és a lánc darabkái. A karja reszketett. Óvatosan felemelte az eszméletlen lányt.
— Rajta Sibby, nyisd ki a szemed!
Nem lett volna szabad ilyen sokáig húzni az időt. A terv egysze¬rű volt: Ő és Sibby jelmezt cseréltek. Ha Reynolds rendőr kijátssza őket - Miranda tudta előre, hogy így lesz —, Miranda lesz az, akit Sibbynek öltözve átad a csapatának, ő pedig leszámol velük, aztán visszajön és megmenti Sibbyt. Legalábbis így kellett volna történnie.
— Jól van, Sib, ideje felébredni! — szólt Miranda, magához ölelve a kislányt. Olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott. De ez lehetetlen!
— Gyerünk, álomszuszék! — mondta elcsukló hanggal. — Kapd össze magad!
Miranda nem számított rá, hogy Reynolds öt banditáját is ott találja. Legalább egyiküknek a kocsiban kellett volna várakoznia. De főleg arra a nőre (és strasszokkal kirakott bokszerére) nem szá¬mított, akit a zsaruval látott a repülőtéren. A fejére mért ütéstől elgyengült kissé, ami elég időt adott nekik ahhoz, hogy egy cső¬höz bilincseljék, így aztán tovább tartott, mint gondolta, hogy egy sorozat körrúgással és egy ollózással leterítse őket, majd eltörje a bilincset, és kiszabadítsa a kezét. így a tervezettnél több időt adott Reynolds rendőrnek, hogy Sibby légcsövével foglalatoskodjon.
Többet a kelleténél.
A szívdobogás alig hallhatóvá gyengült.
- Annyira sajnálom, Sibby! Korábban kellett volna ideérnem! Megtettem mindent, ami tőlem telt, de nem tudtam leszedni a bilin-cseket, túl gyenge voltam, megint elszúrtam... - Miranda látása el-homályosult, ekkor jött rá, hogy sír. Megbotlott, de rohant tovább.
- Sibby, rendbe kell jönnöd! Nem mehetsz el! Ha nem jössz vissza, megesküszöm, hogy soha többé nem szórakozom! Egyet¬lenegyszer sem! - A szívverés mostanra suttogássá halkult, a kar¬jaiban fekvő lány halovány kísértet volt. Miranda visszafojtotta a zokogását.
- Istenem, Sibby! Kérlek...
Sibby szemhéja megrebbent. Élettel telt meg az arca, és felgyor¬sult a szívverése.
- Működött a dolog? - kérdezte.
Miranda lenyelte a hatalmas gombócot a torkában, és ellenállt a kísértésnek, hogy magához szorítsa.
- Működött!
- Te pedig...
- Ütött az órája, szó szerint, ahogy kérted.
Sibby elmosolyodott, Miranda arcához emelte a kezét, majd újra behunyta a szemét. Nem is nyitotta ki, amíg a kocsiban ülve maguk mögött nem hagyták a Történelmi Társaság épületét. Fe¬lült és körülnézett.
-Az első ülésen vagyok!
- Különleges alkalom - magyarázta Miranda. - Ne szokd meg!
- Rendben. - Sibby előre-hátra mozgatta a nyakát. - Jó kis terv volt. Kicserélni a ruhákat, hogy azt higgyék, te vagy én, és nem aggodalmaskodni annyit a fogvatartás miatt.
— Mind kimentek - lökte hátra Miranda a köpenyt. - Elszakí¬tottam a láncot, de a bilincseket már nem tudom levenni. - Aka¬ratlanul is Kenzire gondolt, aki a bál folyamán megkérdezte tőle: Készen állsz arra, hogy ledobd instabil fiatalságod láncait? Készen állsz a jövődre?
— Mi lett a Parkőrrel?
— Megejtettem egy névtelen hívást, amiben elmondtam, hogy hol találják őt és a lelőtt őrök testét. Valószínűleg már úton van a börtönbe.
— Miért voltál biztos benne, hogy igazad lesz?
— Meg tudom állapítani, mikor hazudnak az emberek.
— Hogyan?
— Különböző dolgok alapján. Apró gesztusok. De leginkább a szívverésükre összpontosítok.
— Felgyorsul, ha hazudnak?
— Mindenkinél más. Tudni kell, hogyan reagálnak, amikor igazat mondanak, ahhoz, hogy meg tudd mondani, mikor hazudnak. Az övé lelassul, amikor hazudik, mintha extra óvatos akarna lenni.
Sibby közelebb hajolt hozzá.
— Hallod az emberek szívverését?
— Sok mindent meghallok. Sibby megértette.
— Amikor a Parkőr fojtogatott, mert azt hitte, hogy én vagyok te, hercegnőnek nevezett. És azt is mondta, hogy néhányan úgy gondolják, szupererőd van, mint egy tini Csodanőnek, vagy vala¬mi ilyesmi.
Miranda mellkasára nyomás nehezedett.
— Valóban?
- És azt is mondta, hogy vérdíj van a fejeden. Élve vagy halva!
Bár sajnálattal közlöm veled, hogy én tízszer többet kóstálok.
- A hencegés nem szép dolog!
- Igaz ez? Hogy Csodanő vagy?!
- Lehet, hogy az oxigénhiány az agyadra ment, mert a Csodanő csak egy képregényfigura. Kitalált. Én pedig egy normális, élő ember vagyok.
Sibby felhorkant.
- Egyáltalán nem vagy normális. Totál idegbeteg vagy! — Kis szünet. — Ez nem volt válasz! Tényleg szuperhercegnő vagy?
— Tényleg szent próféta vagy, aki előre tudja, mi fog történni? A tekintetük találkozott. Egyikük sem mondott semmit. Sibby kinyújtózkodott, és elterpeszkedett az első ülésen, Miranda bekapcsolta a rádiót, és némán haladtak tovább. Mind¬ketten mosolyogtak.
Néhány mérföld után Sibby megszólalt.
— Éhen halok! Megállhatnánk egy hamburgerre?
— Ja, de időhöz kell tartanunk magunkat, úgyhogy ne csókol¬gass idegen pasikat!
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani!