Eclipse 21-27 + epilógus

21. NYOM

Utáltam egyetlen percet is az alvásra pazarolni éjszaka, de ez elkerülhetetlen volt. A nap fényesen ragyogott az ablakokból álló falon kívül, amikor felébredtem, az apró felhők túlságosan gyorsan repültek át az égbolton. A szél szinte letarolta a fák tetejét, mintha az egész erdőt félre akarná söpörni.

Edwárd egyedül hagyott, hogy felöltözhessek, és hálás voltam neki, hogy gondolt rá. A terveim valahol szörnyen félrecsúsztak múlt éjjel, meg kell értenem a következményeket. Arra gondoltam, hogy amint lehet visszaadom a „személyes” gyűrűt, ha megtehetem anélkül, hogy megbántsam az érzéseit, a bal kezemet sokkal nehezebbnek éreztem, mintha meg sem mozdulna, mintha csak láthatatlan lenne.

Nem kellett volna, hogy ez bántson engem, gondolkodtam. Ennél volt egy sokkal nagyon dolog – a Vegasi utunk. Talán a régi farmer helyett jobb ruhába is mehetnék – viselhetnék egy régi melegítőt. Az ünneplés nem tarthat sokáig, nem lehet több 15 percnél, igaz? Akkor talán tudom kezelni majd a helyzetet.

És, majd ha végeztünk, teljesül a megállapodásunk azon része, amit ő támasztott követelményként. Erre fogok gondolni, és elfelejtem a többit.
Azt mondta, nem kell senkinek elmondanom, és azt terveztem, hogy tőle is ezt kérem. Természetesen nagyon buta dolog volt tőlem, hogy Alicet kihagytam a számításból.
A Cullen család délkörül ért haza. Valami új, szakszerűség érződött körülöttük a levegőben és ez visszarántott engem a szörnyű valóságba, ami várt ránk.

Úgy látszott Alicnek szokatlanul rossz napja van. Teljesen normálisnak tartottam a hangulatát, mivel az Edwárdhoz intézett első szavaival, a farkasokkal való munkát ecsetelte.
„Azt hiszem” –olyan arcot vágott, mintha bizonytalan szót használta volna.-„Jobban teszitek, ha meleg holmikat is pakoltok a hideg idő miatt, Edwárd. Azt nem látom pontosan, hogy hova mentek, mivel a délutánt avval a kutyával töltitek. De a közelgő vihar, különösen rossz, mindkét területnek egyaránt.
Edwárd biccentett.

„Havazni fog a hegyekben.”figyelmeztette Alice.
„Aha, hó,”motyogtam magamnak. Június volt, az ég szerelmére.
„Húzz fel egy kabátot,” mondta Alice. Hangja barátságtalan volt, ami meglepett engem. Megpróbáltam olvasni az arcáról, de elfordult.

Edwárdra néztem, ő mosolygott, bármi bántotta Alicet, őt nagyon mulatatta. Edwárd több mint elegendő kemping cuccot választott, a Cullensek voltak a legjobb vásárlói a Newton boltnak. Legurított egy hálózsákot, egy kis sátrat, és néhány csomagot, ami az élelmet tartotta szárazon – kuncogott, amikor látta arcomon a reakciót – és mindent bepakolt egy hátizsákba.

Alice csodálkozott, hogy mit kerestünk a garázsban, szó nélkül nézte Edwárd ténykedését. Edwárd nem vett róla tudomást. Amikor végzett a pakolással, odaadta a telefonját.
„Miért nem hívod fel Jacobot, hogy kb. egy óra múlva nála leszünk. Tudja, hol kell találkoznunk.”
Jacob nem volt otthon, Billy megígérte, hogy amint talál egy elérhető vérfarkast, hogy átadja az üzenetet, hívni fog.”
„Nem kell aggódnod Charlie miatt, Bella”mondta Billy.” Tudom, hogyan tartsam a felügyeletem alatt.”
„Igen, tudom, hogy Charlie jól lesz.” A fia biztonságáról nem voltam ennyire biztos, de ezt nem mondhattam.
„Bárcsak velük lehetnék a bajban ma este.” Kuncogott Billy sajnálkozva. „Öreg ember a bajban, Bella.”
A harc iránti belső kényszer valószínű az Y kromoszóma sajátossága volt. Ebben mind hasonlítottak.
„Jó szórakozást Charlieval.”
„Sok szerencsét Bella, válaszolta”És… kérlek vigyázz, a Cullenekre a kedvemért.”
„Úgy lesz,”lepődtem meg a kérésen.
Amikor visszaadtam a telefont Edwárdnak, láttam, hogy ő és Alice néma párbeszédet folytatnak valamiről. Alice bámulta őt, szemében védekezéssel. Amikor Edwárd visszafordult, boldogtalanabb volt, mint Alice szerette volna.
„Billy kérte, hogy mondjam meg neked, hogy sok szerencsét.”
„Kedves tőle, mondta Edwárd, távolabb húzva Alictől.
„Bella, beszélhetnék veled négyszemközt egy percet? Kédezte Alice kedvesen.
„Nehezebbé teszed az életemet Alice, mintsem kellene. Sziszegte Edwárd a fogain keresztül „Igazán kérlek, hogy ne tedd.”
„Ez nem rólad szól Edwárd.” Mondta sötéten
Edwárd felnevetett. Valami vicces volt a válaszában.
„Nem az.”mondta Alice” Ez női dolog.”
Edwárd helytelenítette ezt.
„Had beszéljek vele”mondtam neki. Kíváncsi voltam.
„Te kérted, mormogta. Ismét felnevetett- kevésbé mérgesen, - és kifordult a garázsból.
Alice felé fordultam, aggódtam, de ő nem nézett rám. Nem múlt még el a rosszkedve. Leült a Porsheja motorháztetejére, az arca szomorú volt. Követtem és leültem mellé.
„Bella?” kérdezte szomorúan, majd távolabb dőlt, és ismét visszatért mellém. Annyira szomorú volt a hangja, hogy késztetést éreztem rá, hogy vigasztalóan átöleljem.
„Mi a baj Alice?”
„Szeretsz te engem?”kérdezte még mindig szomorúan.
„Természetesen. De ezt te is tudod.”
„Akkor miért látom, hogy Vegasba szöksz, hogy férjhez menj nélkülem?”
„oh. Motyogtam, elpirulva. Láttam mennyire megbántottam az érzéseit, és magamat vádoltam. ”Tudod mennyire, utálom a nagy ünnepléseket. Ez Edwárd ötlete volt, különben is.”
„nem érdekel, hogy kinek az ötlete volt. Hogy teheted ezt velem? Ez Edwárdtól nem meglepő, de tőled nem vártam. Úgy szeretlek, mintha az édes húgom lennél.”
„Én is Alice, a testvérem vagy.”
„Szavak!”vont vállat
„Rendben, gyere. Nem lesz sok látnivaló.”
Lassan elhúzta a száját.
„Mi van?” kérdeztem
„Mennyire szeretsz engem, Bella?”
„Miért?”
Védekezően nézett rám, hosszú, fekete szemöldökét összehúzta, szája széle legörbült. Szívszaggatóan nézett rám.
„Kérlek, kérlek, kérlek,” suttogta. ”Kérlek Bella, kérlek, ha tényleg szeretsz… Kérlek, engedd, hogy megszervezzem az esküvődet.”
„óh, Alice” nyögtem fel, ellöktem magam és felálltam. ”Nem! Ne tedd ezt velem!”
„Ha tényleg, igazán szeretsz Bella.”
Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. ”Ez nem szép tőled.” És Edwárd kérése számít egyedül a számomra.”
„Garantálom, hogy Edwárd is jobban szeretné, ha ilyen hagyományos esküvőtök lenne, még ha neked nem is mondja. És Esme - mit gondolsz, hogyan fogja magát érezni!”
Felnyögtem.”Inkább néznék szembe az újszülöttekkel egymagam.”
„Jövök neked egy évtizedig.”
„Inkább egy évszázadig!”
Felcsillant a szeme.”Ez igent jelent?”
„Nem! Nem akarom ezt csinálni!”
„Semmi mást nem kell tenned, minthogy sétálsz pár métert, és ismétled, amit a pap mond.”
„Pfúj!”
„Kérlek? Kezdte újra. ”Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek?”
„Soha, de soha nem fogom ezt megbocsátani neked Alice.”
„Oké” tapsolt.
„Ez még nem jelent igen.”
„De talánt,” énekelte
„Edwárd! Kiabáltam ki a garázsból. ”Tudom, hogy hallasz. Gyere ide.” Alice közvetlen mögöttem állt, szorosan tartva.
„Kösz szépen Alice,” mondta Edwárd fanyarul, mögülünk feltűnve.
Meg akartam mondani a magamét, de annyira aggódó és szomorú volt az arca, hogy nem tudtam beszélni a bajomról. Átkaroltam, eltakarva az arcomat, csak hogy elrejtsem a harag könnyeit. „Vegas” ígérte Edwárd
„Semmi esélyed,” kárörvendett Alice. ”Bella soha nem tenné meg ezt velem. Tudod, Edwárd, mint testvér olykor kiábrándító vagy.”
„Ne mond, morogtam le”Ő megpróbál boldoggá tenni, nem úgy, mint te.”
„Én is próbállak boldoggá tenni, Bella. Csak tudod, én jobban tudom, hogy mi tesz téged boldoggá…hosszútávon. Meg fogod még köszönni ezt nekem. Lehet, hogy nem 50 év múlva, de egyszer.”
„Nem gondolod, hogy lesz olyan nap, amikor én kérem, hogy ezt tedd meg értem, Alice,, el fog jönni, hidd el.”
Ezüstösen felkacagott. ”Nos akkor megmutatod a gyűrűdet?”
Grimaszoltam, majd gyorsan felemeltem a bal kezemet.
Hú. Nem hittem, hogy rajtad van…lemaradtam valamiről?”kérdezte. egy fél percig koncentrált, mielőtt megválaszolta volna saját kérését.”Nem. Még lesz esküvő.”
„Bella, megállapodott az ékszerbolttal.”magyarázta Edwárd.
„Tessék, egyel több gyémánt?”szerintem jósok gyémánt van a gyűrűn, az én állásom az, hogy egy-„
„Elég lesz Alice” Szakította félbe Edwárd Alice mondandóját. Az út, tőle függ…ismét vámpírnak látszott.”Késésben vagyunk.”
„Nem értem. Mi van a gyémántokkal?” kérdeztem
„Talán beszéljük ezt meg később, mondta Alice”Edwárdnak igaza van - ideje indulnotok. Ideje túrázni,és felállítani a csapdát, mielőtt kitör a vihar.”mondta összeráncolva a szemöldökét, izgatottsága idegesnek tűnt. „Ne felejtsd el a bundádat Bella. Úgy tűnik… hihetetlenül hideg lesz.”
„Már eltettem.”biztosított Edwárd.

„Legyen szép az estétek, mondta búcsúzóul.
Kétszer olyan messzinek tűnt a túra helyünk, mint általában, Edwárd kerülőutat választott,hogy elrejtse az illatomat,hogy Jacobnak ne kelljen később foglalkozni vele.
A karjaiban vitt, a hátizsákot én fogtam. A gleccser legtávolabbi pontjánál óvatosan letett a lábaimra.
„Minden rendben. Csak menj észak felé az úton, amennyire közel csak lehet. Alice adott egy tiszta képet az ő útjukról, és nem fog sok időbe telni, hogy keresztezzük azt.”
„Észak?”
Mosolyogva mutatott a helyes irányba.
Az erdőben barangoltam, elhagyva a tiszta furcsa sárga fényű napot a hátam mögött. Talán Alice tévedett a havat illetően. Legalábbis reméltem. Az ég sokkal tisztább volt, noha a szél vadul táncolt az üres helyek fölött. A fák között melegebb volt,de Júniushoz képest hideg volt-még hosszú ujjú ingben, pulóverben is. Lassan sétáltam, tapogatózva valami után, nyomokat hagyva a durva fakérgen, nedves páfrányon, az elterülő sziklákon.
Edwárd velem maradt,párhuzamosan haladva pár méterrel odébb.
„Jól csinálom?”kérdeztem.
„Tökéletesen.”
Támadt egy ötletem.”Ez segíthet? Túrtam bele hajamba, eldobva néhány kihullott hajszálat.
„Igen ez erősíti a nyomot. De nem kell kitépned a hajadat Bella. Minden rendben lesz.”
„Van néhány rendkívüli tartalékom.”
Egy árny suhant el a fák között, és azt kívántam bárcsak közelebb mehetnék Edwárdhoz., hogy megfoghassam a kezét. Eldobtam még néhány hajszálat.
„Nem kell hagynod, hogy Alice beleszóljon a döntésedbe, ugye tudod?”mondta Edwárd.
„Ne aggódj miatta Edwárd. Nem foglak faképnél hagyni az oltár előtt, ígérem.” Egy kósza érzés azt sugallta, hogy Alice sem hagyná ezt, mivel nem tűrt ellenkezést, ha valamit akart, és persze én voltam a hab a tortán.
„Nem emiatt aggódom. Azt szeretném, hogy úgy legyen, ahogyan te szeretnéd.”
Elengedtem egy sóhajt. Megbántom, ha elmondom neki az igazat - ami nem igazán számított
, mivel így is elég sok veszély vett körül.
„Nos, ha megkapja, amit szeretne, még mi is megtehetjük. Csak mi. Emmett szerezhet egy engedélyt, az interneten.
Kuncogtam.”Ez jobban hangzik. Nem tűnne olyan hivatalinak, ha Emmett olvasná fel az esküt. Meg emelné az esemény fényét. Egy nehéz percig feszült volt az arcom.
„Nézd, mondta mosolyogva.”Mindig van kompromisszumra lehetőség.”
Elérkezik az a pont, ahol az újszülött sereg biztosan keresztezni fogja a nyomomat, de Edwárd nem türelmetlenkedett. Kicsit hátra maradt, ugyanerre késztetve engem is. Hasonlóan gondolkodtam. Már majdnem a tisztáson voltunk, amikor elestem. Tisztán láttam a vad szakadékot, talán ennek köszönhető, hogy túl buzgó lettem és elfelejtettem a lábam elé nézni.
Megkapaszkodtam, mielőtt a fejem bevágtam a volna egy közeli fa kemény törzsébe, de kezem alatt egy apró ágacska eltört és megsértette a tenyeremet.
„Áu! Hihetetlen!”motyogtam
„Jól vagy?”
„Remekül. Maradj, ahol vagy. Vérzem. Párperc és eláll.”
Figyelmen kívül hagyta amit mondtam és még mielőtt befejezhettem volna már mellettem áll.
„Van elsősegély doboz a csomagban”- mondta és visszament a hátizsákhoz.”Volt egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz rá.”
„Nem olyan vészes. El tudom én is intézni. –nem kell, hogy kényelmetlenül érezd magad.”
„Nem érzem kényelmetlenül magamat,”mondta nyugodtan”Engedj, ide kitisztítom.”
„Várj, támadt egy ötletem.”
Anélkül, hogy ránéztem volna a vérre, a számon keresztül véve a levegőt, épp időben, mielőtt a gyomrom felfordult volna, véres kezemet a sziklának nyomtam.
„Mit csinálsz?”
„Jasper szeretni fogja ezt, motyogtam magamnak. Majd mindenhez odanyomtam vérző tenyeremet.”Fogadni mernék, hogy megteszi majd a hatását.”
Edwárd sóhajtott.
„Tartsd benn a levegőt.”mondtam neki.
„Én jól vagyok.”Csak azon gondolkodom, hogy nálad elmentek otthonról.”
„Én csak ennyit tehetek. Jó munkát akarok végezni.”
Miközben beszéltem még megfogtam az utolsó fatörzset, majd egy páfrányra tettem a kezemet.
„Te tudod, biztosított Edwárd,”Az újszülöttek megvadulnak majd, és Jesper le lesz nyűgözve az aláírásodtól. Na had nézzem meg a kezedet. – jól bekoszoltad a vágást.”
„Had csináljam én kérlek.”
Megfogta a kezem és mosolyogva megvizsgálta. „Már nem zavar.”
Óvatosan néztem rá, miközben megtisztította a sebet, igyekeztem másra koncentrálni, ami nem okoz gondot. Normálisan lélegzett, ugyanazzal az apró mosollyal az arcán.
„Miért nem?” kérdeztem végül, amikor már a kötszert simította a tenyeremre.
Vállat vont. „Túl vagyok rajta.”
„Te…túl vagy rajta?Mikor?Hogyan?” Megpróbáltam visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor visszatartotta a közelemben a lélegzetét. Csak a múlt szeptemberi szülinapi bulim jutott az eszembe. Edwárd összeszorította a száját, miközben a szavakat kereste „24 órával később kezdődött, amikor azt hittem, hogy meghaltál,Bella. Ez sok dologban megváltoztatta a nézeteimet.”
„Megváltozott az illatom hatása?”
„Nem mondhatnám. De…amikor megtapasztaltam, hogy milyen lenne nélküled, hogy elveszítettelek…megváltozott a reakcióm. Az egész eltűnt, a félelem a dolgoktól.”
Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre.
Mosolygott arckifejezésemen. „Feltételezem, hogy jól választottad meg a nevelési módszeredet.”
A szél szétszakította a mondatot, majd az arcomba fújta a hajamat,megborzongatva ezzel.
„Minden rendben van,” mondta belenyúlt a csomagba.”Befejezted a munkádat.”Elővette a télikabátomat a zsákból, és gyengéden a felhúzta a kezeimre.”Ez rajtunk már nem múlik. Menjünk kempingezni!”
Felnevettem a gúnyolódástól a hangjában.
„Hol találkozunk Jacobbal?”kérdeztem.
„Pontosan itt.” Mutatott a közvetlenül előttünk levő fára, amelynek árnyékából előtűnt Jacob.
Nem kellett volna, hogy meglepjen, hogy emberként látom de a nagy vöröses-barna farkast vártam. Jacob, mintha megint magasabb lett volna, mint ahogy emlékeztem rá, az én őrült barátom, aki semmiből nem csinált problémát. Keresztbefonta karjait bronz barna mellkasa előtt, a kabát volt, ami először feltűnt rajta. Kifejezéstelenül nézett minket.
Edwárd szája szöglete lekonyult.”Szerinte lett volna jobb út is ennél.”
„Már túl késő,”motyogtam
Sóhajtott.
„Hello Jake,”üdvözöltem, ahogy közelebb értünk.
„Szia,Bella.”
„Hello,Jacob.”mondta Edwárd
Jacob figyelmen kívül hagyott minden jó modort. „Hova vigyem?”
Edwárd elővette a térképet a zsákjából, és oda adta neki. Jacob szétnyitotta azt.
„Most itt vagyunk,”Bökött egy pontra Edwárd. Jacob automatikusan visszahúzta a kezét, és csak magára figyelt. Edwárd nem tett rá megjegyzést.
„És ide kell felvinned,”mutatta a kanyargó utat Edwárd a papíron. „Nagyjából 9 mérföld.”
Jacob biccentett.
„Ha úgy kb. egy mérföldre lesztek, ott kereszteznetek kell az én utamat. Oda fog vezetni. Szükséged van a térképre?”
„Nem, köszi. Nagyon jól ismerem a környéket. Azt hiszem, nem fogok eltévedni.”
Úgy tűnt Jacobnak nagyobb erőfeszítésébe kerül higgadtnak maradnia, mint Edwárdnak.
„Én majd a hosszabb úton megyek,”mondta Edwárd.””Néhány óra múlva találkozunk.”
Edwárd szomorúan nézett rám. A tervnek ezt a részét nem szerette.
„Viszlát.”motyogtam.
Edwárd gyorsan eltűnt a fák között a másik irányba. Amint elment, Jacob derűsen fordult felém.
„Hogy vagy Bella?”kérdezte szélesen vigyorogva
Összehúztam a szemeimet.”A szokásosan.”
„Igen,”értett egyet”Egy kis csoport vámpír akar megölni. Általában így van.”
„Általában.”
„Nos, mondta,ahogy szabad kezébe fogta a kabátját .”Induljunk.”
Grimaszoltam,majd közelebb léptem hozzá. Leguggolt a térdeim mögött összekulcsolta a kezeit, majd szinte kirántotta talpam alól a talajt. Másik kezével elkapott, mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyomat.
„Jerk,”mormogtam
Jacob kuncogott, miközben a fák között futott. Egyenletes tempót tartott..
„Nincs szükség rá, hogy fuss. El fogsz fáradni.”
„A futás nem fáraszt.”mondta A lélegzése olyan egyenletes volt, mintha egyenletes tempóban nem is maratont futna.”Különben is hamarosan hidegebb lesz. Remélem ő hamarabb felér, hogy felállítsa a tábort,mire odaérünk.” Vastag kabátjába vájtam ujjaimat. „Remélem, nem fogsz megfázni.”
„Nem fogok. Ezt neked hoztam, ha netán nem készültél volna.”Úgy nézett a kabátomra, mintha zavarná, hogy készültem.”Nem szeretem, amikor ilyen az idő. Idegesít. Lehet, hogy nem fogunk látni állatokat?”
„O, nem igazán.”
„Ígérem, nem fogsz. Unatkozol?”
Ugrottam egyet.”Alice aggódik a vihar miatt.”
„Az erdőnek nagy a csendje. Jó éjszakát választottál a túrázáshoz.”
„Nem az én ötletem volt.”
Az út, emelkedőhöz ért, de ez nem fékezte a tempóját. Könnyedén ugrált szikláról sziklára, mintha nem is lenne szüksége hozzá a kezére. Ez a tökéletes egyensúly leginkább egy hegyi kecskéhez volt számomra hasonlatos.
„Mit tettél a karkötődre? kérdezte
Lenéztem, és láttam, hogy a kristályszív a csuklómon fekszik.
Halkam motyogtam.”Egy másik érettségi ajándék.”
Felszisszent. „Egy kőszikla. Figura.”
Egy kőszikla? Visszaemlékeztem Alice be nem fejezett szavaira, amit a garázsban mondott. A csillogó kristályt néztem, és erőlködtem, hogy emlékezzem Alice szavaira… a gyémántokról.
Arra akart talán utalni, hogy már adott nekem egyet? Mintha már viseltem volna egy Edwárdtól kapott gyémántot? Nem ez lehetetlen. A szív olyan 5 karátos lehetett, ez őrület! Edwárd nem..

„Nos jó régen nem jártál La Pushnál.”mondta Jacob megtörve gondolataimat.
„Elfoglalt voltam,”magyaráztam.”És …nem igen mentem sehova sem.”
Elhúzta a száját.”Azt gondoltam hiszel a megbocsátásban, és én voltam a haragtartóbb.”
Megvontam a vállam.
„Gondolkodtál egy kicsit az elmúlt időben?”
„Nem.”
Nevetett.”Vagy hazudsz, vagy te vagy a legmakacsabb ember, akit valaha is ismertem.
„Nem hiszem,hogy makacs lennék, de nem hazudok.”
„Nem tetszett az a párbeszéd a jelen helyzetben. Ahogy meleg kezei szorosan átöleltek, és nem tehettem semmit. Az arca olyan közel volt, hogy legszívesebben hátraléptem volna egy lépést.
„Egy okos ember minden oldalt megvizsgál, mielőtt döntene.”
„Megtettem.”vágtam vissza.
„Ha nem gondolkodtál rólunk…nos, az utóbbi időben,akkor ez nem igaz.”
„Ez beszélgetés nem változtat a döntésemen.”
„Néhány ember semmitől sem riad vissza, hogy becsapja magát.”
„Néhány vérfarkas pedig szem elől veszti a lényeget,- szerinted ez genetikai sajátosság?”
„Akkor ez azt jelenti, hogy jobban csókol, mint én? Kérdezte Jacob komoran.
„Őszintén nem tudom Jake. Edward az egyedüli személy, akit valaha megcsókoltam.”
„Leszámítva engem.”
„Arra nem tudok igazi csókként gondolni Jacob. Sokkal inkább, mint egy támadásra.”
Au!.Ez kemény volt!”
Megvontam a vállamat. Nem akartam visszavonni.
„Már bocsánatot kértem miatta.”Emlékeztetett
„És én megbocsátottam…nagyjából. Ez nem változtat azon, ahogy emlékszem rá.”
Valami neveletlent motyogott.
Néhány mérföldig csend volt, amit csak a légzése és a fák hangja tört meg,ahogy tetejüket fújt a szél. Egy rózsás kőszikla arc mellett mentünk el, ami szürke árnyalatú volt. Követtük az utat, az erdő mentén.
„Valami, apró illetlenségre gondoltam.”Mondta végül Jacob.
„Már megint miről beszélsz, rossz vagy.”
„Gondold meg Bella. Addig, amíg csak egyetlen személyt csókoltál meg, - aki mellesleg nem a megfelelő- egész életedben, hogy mondhatod, hogy hozzá tartozol? Honnan tudod, hogy mit akarsz? Nem találod ezt egy kicsit ellentmondásosnak?”
Igyekeztem higgadt hangon válaszolni. „Pontosan tudom, hogy mi az,amit akarok.”
„Ha ennyire biztos vagy, akkor nem bántana, ha leellenőriznéd egy másik személlyel ezt.
Csak, hogy biztos legyél benne…mi történhetne egy másik napon, ami már nem történhetett meg. Például megcsókolhatnál engem. Nem mondom, hogy csak én lehetek jó alany.”
Még szorosabb vont a mellkasára, így arca közelebb került az enyémhez.
Mosolygott a saját tréfáján, de én nem akartam neki esélyt adni.
„Ne játssz velem Jake. Megígérhetem, hogy nem fogom leállítani, amikor eltöri az állkapcsodat.” A hangom harciasabbá tette.”Ha te kéred, hogy csókoljalak meg, semmi oka nem lesz kiakadni. Azt mondta úgy rendben lenen.”
„Ne tartsd vissza a levegőt Jake,- ne várj, meggondoltam magamat. Tartsd vissza a levegőt. Csak azután lélegezz, ha én megcsókollak téged.”
„Látom rossz napod van ma.”
„Csak azt nem értem, miért?”
„Néha úgy hiszem, jobban szeretsz, amikor farkas vagyok.”
„Néha így is van. Mivel olyankor nem tudsz beszélni.”
Szorosan összezárta az ajkait.”Nem hiszem, hogy ez így igaz. Szerintem sokkal könnyebb neked mellettem lenni, amikor nem vagyok ember, mert nem tetszik neked, hogy hatással vagyok rád.”
Az ajkaimon a megdöbbenés hangja csúszott ki. Majd gyorsan összezártam, a fogaimat csikorgatva. Meghallotta. Az ajkai láthatatlan mosolyra húzódtak.
Mély levegőt vettem, mielőtt beszélni kezdtem volna.”Nem. Biztos vagyok, bennem,mivel nem tudsz beszélni.”Felsóhajtott.”Megpróbálsz majd valaha nem hazudni magadnak?
Látom felkészültél ellenem. Legalábbis pszichésen, gondolom.”
„Hogy lehet nem felkészülni a szellemed ellen, Jacob? kérdeztem.”Te egy hatalmas,veszedelmes szörny vagy,aki nem akarja elfogadni a másik személyes döntését.”
„Idegesítelek,de csak amikor ember vagyok. Amikor farkas vagyok, sokkal nyugodtabban viselkedsz mellettem.”
„Felidegesíteni vagy irritálni, nem ugyanaz a két dolog.”
Egy percig bámult, ahogy lassult a lépése,az élvezet lehullott az arcáról. A szeme elsötétült, fekete árny futott át rajta. A légzése olyan nyugodt volt,mintha még csak most akarni nekiállni futni. Lassan közelebb tolta az arcát az enyémhez.
Leállítottam, pontosan tudva,hogy mire készül.
„Ez a te arcod,”emlékeztettem.
Lágyan felnevetett,majd ismét futni kezdett.”Igazából nem akarok harcolni ma éjjel a te vámpíroddal – persze máskor szívesen. De mindkettőnknek dolga van ma este, és nem akarom megszegni a Culleneknek adott szavamat.”
Váratlanul elszégyelltem magamat.
„Tudom,tudom,” magyarázta félre arckifejezésemet ”Szerinted el tudna kapni”
Nem tudtam megszólalni. LE voltam maradva egy gondolattal. Mi van ha, valaki megsérül miattam? Mi lesz ha én jól leszek,de Edwárd…Még gondolni sem akartam rá.
„Mi történt, Bella?a viccelődő,arckifejezés eltűnt az én Jacobom arcáról,mintha csak egy álarc lett volna.”Ha valamivel megbántottalak, tudod,nem úgy gondoltam. Nem is gondoltam semmire – hé, jól vagy? Kérlek Bella, ne sírj, kérlelt
Próbáltam összeszedni magamat.”Nem sírok.”
„Mit mondtam?”
„Nem azért, amit mondtál. Nos ez csak miattam. Valami…rosszat tettem.”
Rám nézett szemében vad vággyal a folytatásra.
„Edwárd nem fog harcolni menni ma este.”suttogtam”Megkértem, hogy maradjon velem. Nagyon gyáva dolog volt tőlem.”
Rosszallóan mondta”Azt hiszed, más miatt nem kell aggódni? Hogy esetleg rád találnak itt?Tudsz valamit,amit én nem?”
„Nem, nem. Nem ettől félek . Én csak…nem tudom elengedni. Ha nem jönne vissza…”Szorosan lehunytam a szemeimet, hogy elhessegessem a gyötrő képeket.
Jacob csendben volt. Lopva ránéztem. „Ha bárki megsérül, az mind az én hibám lesz. És ha soha nem is mondja senki…akkor is szörnyű. Nem kellett volna megkérnem,hogy maradjon velem. Sosem hozná fel nekem, de tudnám mennyire alkalmatlan vagyok. „ Kicsit jobban lettem, ahogy kimondtam a szavakat. Így csak Jacobbal tudtam beszélni.
Fel horkant. Félve nyitottam ki a szememet, és szomorúan láttam hogy a kemény állarc visszatért.”Nem hiszem el, hogy hagyta magát lebeszélni,hogy elmenjen. Sosem fogom ezt elfelejteni.”
Felsóhajtottam”Tudom.”
„Ez nem jelent semmit.” Mintha visszalépett volna.”Ez nem jelenti azt, hogy ő jobban szeret téged, mint én.”
„De te nem maradnál velem, még ha könyörögnék sem.”
Összeszorította a száját egy percre, csodálkoztam volna ha ellenkezett volna. Mindketten tisztában voltunk az igazsággal. „Ez csak azért van, mert jobban ismerlek,mondta végül.” Mindenhol vannak akadályok. Ha megkérdezted volna és én nemet mondtam volna, nem őrültél volna meg utánam.”
Ha valami is megtörténhetne úgy,hogy nem ütközik akadályba,akkor talán igazad lenne. Nem őrültem volna meg. De abban a percben amikor elmentél volna, betegre aggódtam volna magam, Jake. Beleőrültem volna.”
„Miért?”kérdezte barátságtalanul.”Mit számítana neked,ha történne velem valami?”
„Ne mond ezt. Tudod milyen sokat jelentesz nekem. Sajnálom, hogy nem úgy, ahogyan te szeretnéd, de csak így lehetséges. Te vagy a legjobb barátom. És nem utolsó sorban létezned kell. És egyszer majd…amikor már nem fogsz őrizni.”
A régi, általam olyan nagyon szerettet módon mosolygott.”Mindig itt leszek, ígérte”Még akkor is, ha nem lehetne. Itt lent, mindig itt leszek.”
„Tudom, Miért másért nézném el az összes ökörségedet?”
Velem nevetett, és akkor a szeme szomorú lett.”Mikor fogsz végre ráébredni,hogy te is úyg szeretsz engem,ahogyan én téged?”
„Élvezd a percet.”
„Nem azt mondom, hogy nem szereted őt. Nem vagyok hülye. De létezik olyan, hogy egyszerre több személyt is szeressünk,Bella. Már láttam rá példát.”
„Én nem vagyok egy bolondos vérfarkas,Jacob.”
Felhúzta az orrát, elnézést akartam kérni ezért az utolsó szurkálásért, de belém fojtotta a szót.
„Már nem vagyunk messze, érzem a szagát.”
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Félreértette a hangomat.” Én is boldog vagyok, hogy letehetlek Bella, de tető alá kell kerülnöd, mielőtt ez kitörne.”
Mindketten az égre néztünk.
Vastag takaróként területek el a hatalmas sötét felhők, sötétbe vonva az erdőt.
Hűha”motyogtam. Jobb lesz ha sietsz Jack. Haza kell érned,mielőtt ez elkezdődik.”
„Nem megyek haza.”
Bőszen kezdtem hozzá. „Nem fogsz velünk táborozni.”
„Technikailag nem . – nem minta sátrad része. Jobban kedvelem a vihar szagát. De biztos vagyok benne, hogy a vérszívód szeretne majd infókat kapni, én majd igyekszem szállítani azt.”
„Azt hittem ez Seth dolga lett volna.”
„Holnapig távol lesz, amíg tart a harc.”
Ez emlékeztető csend volt a számomra, Aggódva néztem tüzes arcába.
„Nem gondolod, hogy lenne rá valamilyen mód, hogy itt maradj,ha már úgyis itt vagy?” ajánlottam. „Ha könyörögnék?” Vagy tennék valami szívességet neked?”
„Nagyon kecsegtető, de nem. Akkor érdekesebb lehet a viszontlátás.
Jó utat kívánhatsz,ha szeretnéd.”
„Nincs semmi, amit mondhatnék?”
„Nincs. Csak, hogy jobban harcoljak. Amúgy Sam vívja a csatát,nem én.”
Emlékeztem.
„Edwárd mondott valamit régebben…veled kapcsolatosan.”
Megrázkódott.”Biztos hazugság volt.”
„Na ne mond,komolyan?”Akkor nem is igaz,hogy te vagy a második ember a falkában?”
Meglepetten nézett rám.”Ja,az.”
„Hogy lehet,hogy ezt sosem mondtad el nekem?”
„Miért tettem volna? Ez nem nagy dolog.”
„Nem tudom. Miért is nem? Érdekes. Akkor hogy is van ez? Sam akkor az alpha hím,te pedig a béta?”
Jack kuncogott a megfogalmazásomon.” Sam volt az első, az öregebb. Kötelességének érzi ,hogy gondoskodjon.”
Megborzongtam.”De nem lehetne Jared vagy Paul a második?Ők voltak a akik előbb átalakultak.”
„Nos… ezt nehéz elmagyarázni.”mondta Jacob elveszetten.
„Azért csak próbáld meg.”
Felsóhajtott. „Ez több, mint egyszerű sorrend. Az ősökről is szól. Tudod meséltem, hogy ki volt a nagyapám, igaz?”
Emlékszem , hogy valamikor régen Jacob beszélt róla, mielőtt még bármelyikünk is tudott volna a vérfarkasokról.
„Nem hallottad még, hogy Ephraim Black volt az utolsó vérfarkas a Quileteknél?”
„O, igen,igaz. Mivel ő egy Alpha hím volt. Tudtad, hogy technikailag, Sam most az egész terület főnöke?”nevetett.”Őrült hagyomány.”
Hallgattam, hogy megértsem a hallottakat. „De azt is mondtad, hogy az emberek hallgatnak az édesapádra, jobban ,mint bárkire, mivel ő volt Ephraim dédunokája?
„És mi van ezzel?”
„Nos, ha a így nézzük a vonalasságot…neked kellene a főnöknek lenni,nem?”
Jacob nem válaszolt. A sötét erdőt fürkészte, mintha koncentrálnia kéne,hogy hova lép.
„JAke?”
„Nem. Ez Sam helye.” Ráncolta össze homlokát egy percre.
„Miért?az ő ük-ük nagyapja volt Levi Uley, igaz? Levi is alpha hím volt?”
„Mindig csak egy Alpha hím van.”válaszolta gondolkodás nélkül.
„Akkor mi volt Levi?”
„Gondolom a Beta.”követte a logikámat.”Mint én.”
„Ez így nem áll össze.”
„Nem számít.”
„Csak szeretném megérteni.”
Jacob megelégelten sóhajtott fel. „Igen. Én voltam a következő Alpha hím várományos.”
A szemöldökeim felszaladtak.”Sam nem akart előre engedni?”
„Nehezebb. Én nem akartam előre lépni.”
„Miért nem?”
Megrázkódott a kellemetlen kérdésemtől. Ez volt az a pont,amikor rosszul érezte magát.
„Sosem akartam azt,Bella. Nem akartam,hogy bármi változzon. Nem akartam hasonló legendás vezető lenni. Nem akartam egy lenni a falkából. Nem fogadtam el, amikor Sam felajánlotta.”
Sokat gondolkodtam ezen. Jacob nem szakított félbe . Ismét nekivágott az erdőnek.
„De úgy látom, hogy boldogabb vagy. Elfogadtad ezt.”mondtam végül.
Jacob kedvesen mosolygott le rám. „Igen. Tényleg nem olyan rossz. Izgalmas néha, mint mondjuk ma éjjel. De először nem tudod élvezni. Nem volt választás, tudod? És így olyan véglegesnek tűnt.”vonta meg a vállát.”Mindenesetre már jól vagyok. Ez már megtörtént, és nem tehetek ellene semmit, nem igaz?Jobb ha elfogadom a magam érdekében.”
Figyelmesen néztem,úgy éreztem, hogy valami lezárult a barátomban. Sokkal érettebb lett, mint az valaha is elképzeltem róla. Pont,mint Billy azon a másik éjszakán az örömtűznél,volt valami csoda,amit én sosem gyanítottam.
„Jacob, főnök.” Suttogtam mosolyogva azon, ahogy a szavak hangzottak a számból..
Rám sandított. Akkor a szél ereje megreccsentette a fákat körülöttünk, aminek hangja hatalmas robajjal visszhangzott a gleccserben. Mintha a hegyek össze akarnának omlani. Az ég besötétedett,és láttam, ahogy apró hópelyhek szállingóznak lefele. Jacob szeme elé tette a kezét futás közben, hogy védje azt. Mellkasához bújtam, elbújva a hó elöl. Csak pár perc volt, és már láttuk a tábor körvonalait. A havazás erősödött, de mi olyan gyorsan mentünk,hogy nem tudod megtapadni rajtunk a hó,a szél tovagörgette a pelyheket.
„Bella!” Edwárd hangja élesen jött a széllel. A kis sátor mellett állt.
Csak egy villanás volt,olyan gyorsan mozgott. Jacob letett a lábaimra, Edwárd figyelmen kívül hagyta Jacob morgását, és a karjaiba zárt.
„Köszönöm.”mondta Edwárd a fejem fölött. Hihetetlenül őszinte volt a hangja. „”Ez több, mint amit elvárhattam tőled, igazán nagyon értékelem.”
Hátranéztem,hogy lássam Jacob reakcióját.
Jacob csak megvonta a vállát, minden barátságosság nélkül az arcán.”Vidd be. Nem sokára rosszabb lesz. Feláll a szőr a hátamon. Biztonságos az a sátor?”
„Minden oldalról szikla védi.”
„Jó.”
Jacob felnézet t az égre, nincs kétség vihar lesz, kiszélesedtek orrcimpái ahogy a levegőbe szagolt.
„Megyek, átváltozom,”mondta.”Tudni akarom mi folyik otthon.”
Egy vaskos faágra akasztotta kabátját, majd anélkül,hogy visszanézett volna elrohant.

22. TŰZ ÉS JÉG

Az szél ismét megremegtette a sátrat, és én is vele remegtem
A hőmérséklet csökkent. Éreztem a hálózsákon és a dzsekimen keresztül. Teljesen fel voltam öltözve, túrázó csizmát húztam. Semmin nem változtatott. Hogy lehetett ennyire hideg?
Hogy lehet, hogy egyre hidegebb? Kell lennie alsó határnak, nem igaz?
„M-m-m-m-m-mennyi a-az i-i-i-i-d-d-őőő?” próbáltam kikényszeríteni a szavakat a vacogó fogaim között.
„Kettő,” válaszolta Edward.
Edward olyan távol ült tőlem, amennyire csak tudott, attól is félt, hogy egyáltalán rám leheljen, amikor már így is ilyen hideg volt. Túl sötét volt, hogy lássam az arcát, de a hangja tele volt aggodalommal, határozatlansággal és szorongással.
„Talán…”
„Nem, tt-t-t-tény-le-e-eg , j-j-j-j-jóól vagyok. Nem a-a-akaro-o-ok ki-i-men-n-ni.”
Már tucatszor megpróbált rábeszélni, hogy fussak, de féltem kimozdulni a menedékemből. Ha itt is ilyen hideg volt, elrejtve a tomboló szél elől, el tudtam képzelni milyen lenne, ha kint futnék. Kárba menne minden délutáni erőfeszítésünk. Lenne elég időnk, hogy újra alaphelyzetbe álljunk, ha a viharnak vége? Mi van, ha nem lesz vége? Semmi értelme nem volt most megmozdulni. Egész éjszaka képes lennék reszketni.
Aggódtam, hogy a nyom, amit hátrahagytunk odaveszett, de biztosított róla, hogy még mindig elegendő lesz a közelgő szörnyetegeknek.
„Mit tehetnék?” majdhogynem könyörgött.
Megráztam a fejem.
Kint a hóban Jacob boldogtalanul szűkölt.
„T-t-t-tűnj el i-n-n-n-n-en!” parancsoltam újra.
„Csak aggódik érted.” fordította Edward. „Ő rendben van. Az ő teste felkészült, hogy megbirkózzon a hideggel.”
„A-a-a-a.” azt akartam mondani, hogy akkor is el kéne mennie, de nem tudtam kinyögni. Majdnem ráharaptam a nyelvemre a próbálkozástól. Legalább Jacob elég felkészültnek tűnt a hóra, jobban, mint a saját falkája a vastag, hosszú és bozontos vöröses bundájával. Azon tűnődtem, vajon miért van ez.
Jacob nyöszörgött, magas, csikorgó, panaszos hangon.
„Mit akarsz, mit tegyek?” morgott Edward, túl aggodalmas volt, ahhoz hogy az udvariassággal törődjön.
„Vigyem keresztül ezen? Nem látom, hogy te hasznossá tennéd magad. Miért nem mész egy hősugárzóért, vagy valamiért?”
„J-j-j-jól v-v-vagyok,” tiltakoztam. Edward sóhajából és a kintről hallatszó csendesebb sóhajból ítélve nem győztem meg senkit. A szél erősen megrázta a sátrat, és vele együtt remegtem én is.
Egy hirtelen vonyítás hasította keresztül a szél bömbölését, én meg befogtam miatta a fülem. Edward fenyegetően nézett.
„Ez aligha szükséges,” suttogta „És ez a legrosszabb ötlet, amit valaha hallottam,” kiáltotta hangosabban.
„Jobb, mint bármi, amivel eddig előjöttél” válaszolta Jacob, meglepett az emberi hangja. „Menj, hozz egy hősugárzót,” morogta „nem vagyok én Szent Bernard.”
Hallottam, ahogy a sátor zipzárja gyorsan lehúzódik. Jacob olyan kis nyíláson jött be, amekkorán csak tudott, miközben fagyos levegő özönlött be mellette, néhány hópelyhet hullatva a sátor aljára. Olyan erősen remegtem, hogy az már rángatózás volt.
„Nem tetszik ez nekem,” sziszegte Edward, miközben Jake becipzározta a sátor bejáratát. „Csak add oda neki a kabátot, és kifelé.”
Erőltettem a szemem, hogy lássam az alakokat – Jacob behozta a bélelt dzsekijét, ami a sátor mellett lógott a fán.
Próbáltam megkérdezni miről beszélnek, de csak annyi jött ki a számom, hogy „M-m-m-m-m-m-m,” miközben féktelenül remegtem.
„A dzseki holnapra van – most túlságosan át van fagyva, hogy magától felmelegítse. Megfagyott.” az ajtóhoz dobta.
„Azt mondtad hősugárzó kell, hát itt vagyok én.” Jacob olyan szélesre tárta a karját, amennyire csak a sátor engedte. Mint általában, amikor farkasként pásztázott, csak a legfontosabbakat hozta magával – csak nadrágot, semmi póló, semmi cipő.
„J-j-j-j-ake, m-m-meg fogsz-sz-sz f-f-fagyn-n-ni.” próbáltam panaszkodni.
„Nem én,” mondta vidáman „A testem 42 fokos. Semmi perc alatt felmelegítelek.”
Edward vicsorgott, de Jacob még csak rá se nézett. Helyette mellém lépett, és elkezdte kicipzározni a hálózsákom.
Edward keze hirtelen keményen a vállára került, hogy visszatartsa. Hófehér a sötét bőrrel szemben. Jacob összeszorította az állkapcsát, orrlyukai kitágulta, a teste megrándult a hideg érintéstől. A hosszú izmok automatikusan megfeszültek a karján.
„Vedd le rólam a kezed,” sziszegte a fogain keresztül.
„Tartsd távol tőle a kezed,” válaszolta sötéten Edward.
„N-n-n-n-ne v-v-v-vitáz-z-zatok,” kértem. Egy újabb remegés futott végig rajtam. Úgy éreztem a fogaim összetörnek, olyan erősen csapódtak egymáshoz.
„Biztos vagyok benne, hogy ezt majd megköszöni neked, amikor a leesnek a lábujjai,” csattant fel Jacob.
Edward habozott, aztán levette róla a kezét, és visszahúzódott a helyére, a sarokba. A hangja határozott volt és ijesztő. „Vigyázz magadra.”
Jacob kuncogott.
„Menj arrébb Bella,” mondta, tovább cipzározva a hálózsákot.
Felháborodva bámultam rá. Nem csoda, hogy Edward így reagált.
„N-n-n-n-n” próbáltam ellenkezni.
„Ne légy hülye,” mondta felbőszülten. „Nem szereted, hogy tíz lábujjad van?”
Bepréselte magát a nem létező helyre, és behúzta a háta mögött a cipzárt.
Aztán nem tudtam ellenkezni – nem akartam többé. Olyan meleg volt. Körém fonta a karját, és meghitten a csupasz mellkasához húzott. A meleg ellenállhatatlan volt, mint a levegő, ha az ember sokáig volt víz alatt. Megrándult, amikor a jeges ujjaim a bőréhez érintettem.
„Jesszus, fagyos vagy Bella” panaszkodott.
„S-s-s-sajnálom.” dadogtam.
„Próbálj ellazulni,” javasolta, mikor vadul végigfutott rajtam egy újabb remegés. „Egy perc alatt felmelegszel. Persze, gyorsabban melegednél fel, ha levennéd a ruháid.”
Edward élesen felmordult.
„Ez egyszerű tény.” védekezett Jacob.”Túlélés lépésről-lépésre.”
„F-f-fejezd be Jake,” mondtam dühösen, habár a testem megtagadta, hogy egyáltalán megpróbáljam eltolni őt.
„S-s-s-s-senkinek sincs ig-g-g-azán sz-sz-sz-szüksége t-t-t-tíz lábuj-jra.”
„Ne aggódj a vérszívó miatt,” javasolta Jake önelégült hangon. „Csak féltékeny.”
„Persze, hogy az vagyok.” Edward hangja ismét olyan volt, akár a bársony, fegyelmezett, zenélő suttogás a sötétségben.
„A legapróbb fogalmad sincs róla, mennyire kívánom, hogy megtehessem érte, amit te teszel, korcs.”
„Ezek a hiányosságok,” mondta könnyedén Jacob, de a hangja keserű volt. „Legalább tudod, hogy azt kívánja bár te lennél.”
„Ez igaz.” értett egyet Edward.
A remegés lassult, elviselhetővé vált mialatt ők civakodtak.
„Na tessék,” mondta elégedetten Jacob. „Jobb?”
Végre képes voltam tisztán beszélni. „Igen.”
„Az ajkaid még mindig kékek,” ámult „Szeretnéd, hogy felmelegítsem őket is? Csak kérned kell.”
Edward viharosan sóhajtott.
„Viselkedj,” suttogtam az arcomat a vállának nyomva. Megint megrándult, amikor a hideg bőröm az övéhez ért, és én gonosz elégedettséggel mosolyogtam.
Már meghitt és meleg volt a hálózsákban. Jacob teste úgy fűtött, akár egy radiátor, minden oldalról – talán mert olyan sok volt belőle. Lerúgtam a csizmám, és a lábujjaimat a lábának nyomtam. Kissé megugrott, aztán lehajtott a fejét, hogy a forró arcát a dermedt füleimre nyomja. Észrevettem, hogy Jacob bőrének fás és pézsmaillata van – ami pont odaillett ahol voltunk, az erdő közepéhez. Finom volt. Azon tűnődtem, hogy a Cullenek és a Quileutes nem csak az előítéleteik miatt vitáznak a szagokról. Nekem mindenki jó illatú volt.
A vihar úgy süvített, mintha egy állat támadta volna meg a sátrat, de már nem aggasztott. Jacob már nem volt a hidegben, és én sem. Plusz, egyszerűen túl kimerült voltam ahhoz, hogy bármi miatt is aggódjak – fáradt, mert sokáig ébren voltam, és fájtak az izmaim. A testem lassan ellazult, ahogy felolvadtam, centiméterről-centiméterre, és erőtlenné váltam.
„Jake?” motyogtam álmosan. „Kérdezhetek valamit? Nem szemét akarok lenni, vagy bármi. Őszintén kíváncsi vagyok.” Ugyanazok a szavak voltak, amiket a konyhában mondott nekem… milyen régen volt?
„Persze.” kuncogott. Emlékezett.
„Miért vagy sokkal bundásabb, mint a barátaid? Nem kell válaszolnod, ha goromba vagyok.”
Nem tudtam az etika szabályait, mivel rájuk a vérfarkas kultúráé vonatkoztak.
„Mert hosszabb a hajam,” mondta szórakozottan – a kérdésem legalább nem bosszantotta. Megrázta a fejét, szóval a kócos haja miatt – már az álláig ért – csiklandozta az arcom.
„Oh” meglepődtem, de ez észrevehető volt. Szóval ezért vágták le mindannyian a hajukat az elején, amikor csatlakoztak a falkához. „Miért nem vágatod le? Szeretsz bozontos lenni?”
Ez alkalommal nem válaszolt azonnal, és Edward kuncogott az orra alatt.
„Sajnálom.” mondtam ásítva. „Nem kíváncsiskodásból. Nem kell elmondanod.”
Jacob dühös hangot hallatott. „Oh, ő majd úgyis elmondja, szóval mindegy…azért növesztettem a hajam, mert…úgy tűnt neked jobban tetszik, ha hosszú.”
„Oh,” kínosan éreztem magam. „Én, ööö, mindenhogy szeretem Jake. Nem kell, hogy…kellemetlenséget okozzon.”
Vállat vont. „Ma épp megfelelő volt, szóval ne aggódj miatta.”
Nem volt már mit mondanom. Ahogy tovább nőtt a csend, a szemhéjam lecsukódott, és a légzésem jobban lelassult.
„Helyes, édes, aludj.” suttogta Jacob.
Elégedetten sóhajtottam, már félig öntudatlanul.
„Seth itt van,” morogta Edward Jacobra, és hirtelen megértettem a vonítás okát.
„Tökéletes. Most miden mást szemmel tarthatsz, amíg én gondoskodom a barátnődről.”
Edward nem válaszolt, de tántorogva nyögtem „Hagyd abba” suttogtam.
Aztán csend volt, bent legalábbis. Kint a szél őrülten süvített a fák között. A sátor rázkódásától nehéz volt aludni. A hirtelen rángatózások és remegések visszarántottak az öntudatlanság széléről mindig, amikor már majdnem elaludtam. Rosszul éreztem magam a farkas, a fiú miatt, aki kint volt a hóban.
A gondolataim elkalandoztam, amíg arra vártam, hogy az elnyomjon az álom. A kis meleg hely miatt azokra a napokra gondoltam, amiket korábban Jacobbal töltöttem, emlékeztem, milyen volt, amikor még ő volt az én napom, a melegség, ami az üres életemet elviselhetővé tette. Rég volt, hogy így gondoltam Jake-re, de most itt volt, hogy újra felmelegítsen.
„Kérlek!” sziszegte Edward. „Nem zavar?!”
„Mi van?” suttogta vissza meglepődve Jacob.
„Gondolod képes vagy kontrollálni a gondolataidat?” Edward halk suttogása dühös volt.
„Senki nem mondta, hogy hallgatnod kell,” morogta még mindig zavartan Jacob. „Kifelé a fejemből.”
„Bárcsak tudnék. Fogalmad sincs, milyen hangosak a kis fantáziálgatásaid. Mintha, direkt nekem céloznád őket.”
„Megpróbálom leállítani.” suttogta gúnyosan Jacob.
Egy rövid pillanatig csend volt.
„Igen,” válaszolt morogva Edward egy kimondatlan kérdésre, olyan halkan, hogy alig hallottam. „Arra is féltékeny vagyok.”
„Gondoltam, hogy erről van szóm,” suttogta önelégülten Jacob. ”Az események kissé kiegyenlítik a mezőnyt, nem igaz?”
Edward kuncogott. „Álmodban.”
„Tudod, még mindig meggondolhatja magát” gúnyolódott Jacob.” Figyelembe véve azokat a dolgokat, amiket én megtehetek vele, te pedig nem. Legalábbis anélkül, hogy megölném.”
„Aludj, Jacob.” dörmögte Edward. ”Kezdesz az idegeimre menni.”
„Azt hiszem, fogok is. Nagyon kényelmes itt.”
Edward nem válaszolt.
Túl távol voltam ahhoz, hogy megkérjem őket, ne beszéljenek úgy rólam, mintha itt se lennék. A beszélgetés álomszerűvé vált, és nem voltam benne biztos, hogy tényleg ébren vagyok.
„Talán igen.” mondta Edward egy perc múlva, válaszolva egy kérdésre, amit nem hallottam.
„De őszinte lennél?”
„Csak kérdezz és meglátod.” Edward hangja elgondolkodtatott, mintha lemaradtam volna egy viccről.
„Nos, belelátsz a fejembe – enged, hogy ma éjjel én is belelássak a tiédbe, csak így fair.” mondta Jacob.
„A fejed tele van kérdésekkel. Melyikre akarod, hogy válaszoljak?”
„A féltékenység….meg kell, hogy őrjítsen. Nem lehetsz olyan biztos magadban, mint ahogy tűnik. Hacsaknem egyáltalán nincsenek érzéseid.”
„Persze, hogy megőrít.” értett egyet Edward, nem mulatott többé. „Most olyan rossz, hogy alig tudom fegyelmezni a hangom. Persze, még rosszabb, amikor távol van tőlem, veled, és nem látom.”
„Mindig gondolsz rá?” suttogta Jacob. „Nehéz koncentrálnod, ha nincs veled?”
„Igen és nem.” mondta Edward, úgy tűnt elhatározta, hogy őszintén válaszol. „Az én agyam másként működik, mint a tiéd. Sok mindenre tudok egyszerre figyelni. Természetesen, ez azt jelenti, hogy mindig képes vagyok rá gondolni, mindig azon tűnődöm, hogy mi jár a fejében, amikor csendben van, vagy elgondolkodik.”
Mindketten csendben voltak egy percig.
„Igen, úgy sejtem gyakran gondol rád,” motyogta Edward válaszul Jacob gondolataira.”Többet, mint szeretném. Aggódik, hogy boldogtalan vagy. „Nem, mintha nem tudnád. Nem, mintha nem használnád ki.”
„Ki kell használnom, amit csak tudok.” suttogta Jacob. „Én nem rendelkezem a te adottságaiddal – az adottsággal, hogy tudod, hogy szerelmes beléd.”
„Ez segít,” értett egyet Edward szelíd hangon.
Jacob kihívó volt. „Belém is szerelmes, tudod.”
Edward nem válaszolt.
Jacob sóhajtott. „Csak nem tudja.”
„Nem tudom megmondani, hogy igazad van-e.”
„Ez zavar téged? Azt kívánod, bárcsak hallanád, hogy mit gondol?”
„Igen…és ismét csak nem. Ő jobban szereti, hogy így van, és bár ez néha az őrületbe kerget, jobb szeretném őt boldoggá tenni.”
A szél süvített a sátor körül, megrázta, akár egy földrengés. Jacob védelmezőn összébb húzta a karját körülöttem.
„Köszönöm,” suttogta Edward. „Talán furán hangzik, de örülök, hogy itt vagy Jacob.”
„Úgy érted, ’amennyire szeretnélek megölni, annyira örülök, hogy felmelegíted’, ugye?”
„A kíméletlen igazság, nem igaz?”
Jacob suttogása hirtelen önelégült lett. „Tudtam, hogy olyan őrülten féltékeny vagy, akárcsak én.”
„Én nem vagyok olyan bolond, hogy így kimutassam, mint te. Nem segít rajtad, tudod?”
„Türelmesebb vagy, mint én.”
„Annak kell lennem. Volt száz évem, hogy elsajátítsam. Száz év, rá várva.”
„Szóval…ezek szerint elhatároztad, hogy a nagyon türelmes srácot játszod?”
„Amikor látom, mennyire bántja, hogy választania kell. Általában nem olyan nehéz irányítani. Visszafogom a…kevésbé civilizált érzéseket, amiket irántad érzek, sokszor elég könnyen megy. Néha azt hiszem, keresztüllát rajtam, de nem vagyok benne biztos.”
„Szerintem csak attól félsz, hogy ha választásra kényszeríted, akkor talán nem téged választ.”
Edward megint nem válaszolt rögtön. „Ez is része,” ismerte el végül. „De csak egy része. Mindannyiunknak megvannak a kétségeink. Leginkább azért aggódom, hogy kárt tesz magában, mikor megpróbál elosonni hozzád. Miután elfogadtam, hogy többé-kevésbé biztonságba van veled – már amennyire Bella biztonságban lehet – úgy tűnt leálltál, hogy extrém dolgokba rángasd.”
Jacob sóhajtott. „Mindig elmondtam neki, de sosem hitte el.”
„Tudom.”úgy hallatszott, mintha Edward mosolyogna.
„Azt hiszed, mindent tudsz.” suttogta Jacob.
„Nem ismerem a jövőt.” mondta Edward, hirtelen bizonytalan hanggal.
Hosszú szünet állt be.
„Mit tennél, ha meggondolná magát?” kérdezte Jacob.
„Ezt sem tudom.”
Jacob csendesen kuncogott. „Megpróbálnál megölni?” gúnyolódott ismét, mintha kételkedne benne, hogy Edward képes lenne rá.
„Nem.”
„Miért nem?” Jacob hangja még mindig gúnyos volt.
„Tényleg azt képzeled, hogy így bántanám őt?”
Jacob egy percig tétovázott, aztán sóhajtott. „Igen, igazad van. Tudom, hogy igaz. De néha…”
„Néha csábító ötlet.”
Jacob a hálózsákba temette az arcát, hogy elfojtsa a nevetését. „Pontosan.” értett egyet végül.
Milyen különös álom volt. Eltűnődtem vajon a szűnni nem akaró szél miatt képzelődtem a suttogást. Csakhogy a szél üvöltött inkább, mintsem suttogott…
„Milyen érzés? Elveszíteni őt?” kérdezte Jacob egy csendes perc után, és semmi jele nem volt humornak a hirtelen rekedt hangjában. „Amikor azt hitted, hogy örökre elvesztetted? Hogyan…birkóztál meg vele?”
„Erről elég nehéz beszélni.”
Jacob várt.
„Két különböző alkalommal gondoltam ezt.” Edward lassabban ejtette ki a szavakat, mint általában. „Először, amikor azt hittem képes vagyok elhagyni…az majdnem…tűrhető volt. Mert azt hittem, képes elfelejteni, és olyan lesz, mintha soha nem lettem volna része az életének. Több, mint hat hónapig képes voltam távol maradni, hogy betartsam az ígéretem, miszerint nem fogom ismét akadályozni. Közel volt – küzdöttem, de tudtam, hogy nem fogok győzni, hogy vissza fogok jönni, …csak hogy lássam. Legalábbis ezt hazudtam magamnak is. És ha láthatóan boldog lenne…akkor képes lennék újra elmenni.”
„De nem volt boldog. És maradnom kellett. Így győzött meg, hogy holnap is vele maradjak, természetesen. Nemrég azon tűnődtél, vajon mi ösztönözhet. Mi miatt érezte olyan szükségtelenül bűnösnek magát. Arra emlékeztetett, mit tettem vele, amikor elhagytam – mit tesz vele még mindig, amikor elmegyek. Borzalmasan érzi magát, ha említi, de igaza van. Soha nem leszek képes pótolni azt az időt, de mindenesetre megpróbálom.”
Jacob egy percig nem reagált, hallgatta a vihart, vagy megrémítette, amit hallott, nem tudom pontosan.
„És másodszor – amikor azt hitted meghalt?” suttogta durván Jacob.
Jacob karjai megfeszültek körülöttem.
„De azért hagytad el, mert nem akartad, hogy vérszívó legyen belőle. Azt akartad, hogy ember legyen.”
Edward lassan beszélt. „Jacob, attól a másodperctől, hogy rájöttem, hogy beleszerettem, tudtam, hogy négy lehetőségünk maradt. Az első lehetőség, a legjobb Bellának, ha nem lennének olyan erősek az érzelmei irántam – ha elfelejtene és tovább lépne. Elfogadnám, habár ez soha nem változtatná meg azt, ahogy én érzek iránta. Úgy gondolsz rám, mint egy…élő sziklára – kemény és hideg. Ez igaz. Olyanok maradunk, amilyenek vagyunk, és nagyon ritka a valódi változás az életünkben. Amikor ez megtörtént, amikor Bella belépett az életembe, akkor minden véglegesen megváltozott. Nincs visszaút…
„A második lehetőség az, amit eredetileg választottam, hogy élete végéig mellette maradok. Ez nem túl jó lehetőség számára, hogy elvesztegesse olyasvalakivel az életét, aki nem lehet ember vele. Ez egy lehetőség, amivel a legkönnyebben szembe tudtam nézni. Tudva, hogy végül, amikor meghal, találnék rá módot, hogy kövessem én is. Hatvan év, hetven év – nagyon-nagyon rövid időnek tűnt számomra….De bebizonyosodott, hogy sokkal veszélyesebb számára az én világom közelében élni. Úgy tűnt, hogy ami csak rosszra fordulhat, az rosszra is fordult. Megrémültem, hogy nem jutnék túl azon a hatvan éven, ha a közelében maradok, amíg ember.
„Így a hármast választottam. Ami a nagyon hosszú életem legnagyobb hibájának bizonyult, ahogy azt te is tudod. Azt választottam, hogy eltűnök a világából, remélve, hogy ez őt az egyes lehetőség felé tereli. Nem működött, és ez majdnem megölt mindkettőnket.
„Mi más maradt, mint a négyes lehetőség? Ha ez az, amit akar – vagy legalábbis azt hiszi. Próbálom késleltetni, időt adni, hogy meggondolhassa magát, de nagyon…önfejű. Tudod te is. Szerencsés leszek, ha egy pár hónapig el tudom húzni. Van ez a félelme az öregedéstől, és szeptemberben lesz a szülinapja…
„Az első lehetőség tetszik” suttogta Jacob.
Edward nem reagált.
„Pontosan tudod, mennyire gyűlölöm ezt elfogadni” suttogta lassan Jacob „de látom, hogy tényleg szereted… a magad módján. Ezzel többé vitatkozom.”
„Kivéve, hogy nem hiszem, hogy fel kéne adnod az első lehetőséget, még nem. Szerintem elég jó esély van rá, hogy jól lenne. Idővel. Tudod, ha nem ugrott volna le a szikláról márciusban…és ha vártál volna még hat hónapot, hogy ellenőrizd….Hát, talán elég boldognak találtad volna. Volt egy játék tervem.”
Edward kuncogott. „Talán működött volna. Nagyon jól kigondolt terv volt.”
„Ja” sóhajtotta Jake. „De…” hirtelen olyan gyorsan suttogott, hogy a szavak összekuszálódtak, „adj nekem egy évet vérsz... – Edward. Azt hiszem, tényleg boldoggá tudnám tenni. Makacs, senki sem tudja nálam jobban, de képes meggyógyulni. Meggyógyult volna azelőtt is. És ember lehetne Charlie-val és Renée-vel, és felnőhetne, lehetnének gyerekei, és lehetne…Bella.
„Eléggé szereted, látnod kell a terv előnyeit. Azt hiszi nagyon önzetlen vagy….tényleg az vagy? Elgondolkodsz az ötleten, hogy talán én jobb lennék neki, mint te?”
„Már elgondolkodtam,” válaszolta csendesen Edward. „Bizonyos szempontból, jobban hozzá illenél, mint bármely más ember. Bellának szüksége van egy kis odafigyelésre, és te elég erős vagy, hogy megvédd saját magától, és minden mástól, ami összeesküszik ellene. Már megtetted, és ezért hálás leszek mindaddig, amíg élek – örökké – bármelyik jön is először…
„Még meg is kérdeztem Alice-t, hogy látja-e – látja-e, hogy Bellának jobb lenne-e veled. Természetesen nem láthatja. Nem láthat téged, és aztán Bella biztos a döntésében, egyelőre.
„De nem vagyok olyan hülye, hogy elkövessem ugyan azt a hibát, amit azelőtt Jacob. Nem fogom ismét megpróbálni belekényszeríteni az első lehetőségbe. Addig, amíg akar engem, itt leszek.”
„És ha úgy döntene, engem akar?” vonta kérdőre Jacob.
„Elengedném.”
„Csak úgy?”
„Úgy, hogy soha nem mutatnám ki neki, mennyire nehéz is ez nekem, igen. De figyelnék. Tudod, Jacob, talán elhagyod egy nap. Mint Sam és Emily, nem lenne választásod. Mindig a háttérben várnék, remélve, hogy megtörténik.”
Jacob csendesen felhorkantott.”Hát, sokkal őszintébb voltál, mint azt igazán reméltem…Edward. Kösz, hogy beengedtél a fejedbe.”
„Ahogy mondtam, ma éjjel tényleg hálás vagyok, hogy jelen vagy az életében. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem…Tudod Jacob, ha nem lennénk természetünknél fogva ellenségek, és nem próbálnád ellopni tőlem az életem értelmét, talán valóban kedvelnélek.”
„Talán…ha nem lennél egy undorító vámpír, akinek feltett szándéka, hogy kiszívja az életet a lányból, akit szeretek…hát nem, akkor sem kedvelnélek.”
Edward kuncogott.
„Kérdezhetek valamit?” szólalt meg Edward egy perc múlva.
„Miért kell kérdezned?”
„Csak akkor hallom, ha rá gondolsz. Ez csak egy történet, amit Bella nem akart elmondani a napokban. Valami…a harmadik feleségről?”
„Mi van vele?”
Edward nem felelt, hallgatta a történetet Jacob fejében. Hallottam a halk felszisszenését a sötétben.
„Mi van?” kérdezte ismét Jacob.
„Hát persze,” dühöngött Edward, „Hát persze! Bár csak az öregeitek inkább megtartották volna ezt a történetet maguknak, Jacob.”
„Nem szereted, ha a piócákat rosszfiúkként tűntetik fel?”gúnyolódott Jacob.”Tudod, hogy azok. Akkor és most is.”
„A legkevésbé sem érdekel az a rész. Van fogalmad róla, melyik szereplővel azonosulna Bella?”
Jacobnak egy percbe telt. „Ó. Uhh. A harmadik feleség. Oké, értem a lényeget.”
„Ott akar lenni a tisztáson. Hogy megtegye azt keveset is, amit csak tud, és meg is teszi.” sóhajtott. „Ez volt a másik ok, amiért holnap vele maradok. Elég leleményes, ha akar valamit.”
„Tudod, a katona bátyád adta neki az ötletet, épp úgy, akár a történet.”
„Egyik sem okozott kárt.” suttogta Edward, immár békítően.
„És mikor ér véget ez a kis fegyverszünet? kérdezte Jacob. „Első napsugár? Vagy várunk amíg véget ér a harc?”
Csend volt, amíg mindketten gondolkodtak.
„Első napsugár,” suttogták mindketten, aztán csendesen nevettek.
„Aludj jól Jacob” mormogta Edward. „Élvezd ki a pillanatot.”
Ismét csend volt, és a sátor pár percig mozdulatlan volt. Úgy tűnt a szél elhatározta, hogy mindezek után nem fúj el minket, és végül feladta.
Edward halkan felnyögött. „Nem a szó szoros értelmében értettem.”
„Bocs,” suttogta Jacob. „Elmehetnél, tudod – hagyj egy kicsit magunkra.”
„Szeretnéd, hogy segítsek elaludni Jacob?” ajánlotta Edward.
„Megpróbálhatod,” mondta közömbösen Jacob. „Érdekes lenne látni, ki ment el, nem igaz?”
„Ne tégy próbára, farkas. Az én türelmem sem olyan tökéletes.”
Jacob nevetve suttogott. „Most inkább nem mozdulnék, ha nem bánod.”
Edward dúdolni kezdett magának, hangosabban, mint általában – feltételezem, próbálta elnyomni Jacob gondolatait. De az én altatómat dúdolta, és a suttogó álom miatti növekvő kényelmetlenségem ellenére, mélyebbre süllyedtem az öntudatlanságban….más álmokba, amiket jobban érzékeltem…

23. SZÖRNYETEG
Ragyogó reggelre ébredtem, nagyon világos volt, a Nap még a sátorban is elvakított. Izzadtam, ahogy Jacob megmondta. Jacob halkan horkolt, karjával még mindig átölelt.
Felemeltem a fejem lázasan meleg mellkasáról, és éreztem a hideg reggel hűvösét nyirkos nyakamon.
Fészkelődtem, képtelen voltam felemelni a fejem, hogy lássam.
Edward pillantása találkozott enyémmel.Tekintete nyugodt volt, de szemében ott volt a leplezetlen fájdalom.
-Meleg van odakint? suttogtam
-Igen, nem hiszem, hogy kell ma hősugárzó.
Próbáltam a cipzárhoz férni, de még a karomat se tudtam kiszabaditani. Küszködtem Jacob tehetetlen tömegével. Jacob mormogott, mindig aludt, és újra meg szorított karjaival.
-Segítenél? kérdeztem csendesen.
Edward elmosolyodott. -Akarod hogy levegyem rólad a karjait?
-Nem kell, kösz, csak szabadíts ki. Különben hőgutát kapok.
Edward egy hirtelen mozdulattal kizipzárazta a hálózsákot, Jacob kiesett, meztelen hátával a sátor jéghideg padlójára.
-Hé, panaszkodott, félig nyitott szemekkel. Ösztönösen arrébb csúszott a hidegről, rám gördülve. Még a levegőt is kiszorította belőlem testének súlyával.
Aztán a súlya eltűnt. Éreztem, ahogy Jacob a levegőbe emelkedik, és a sátor egyik oszlopának repül. A sátor megremegett.
Mindenhonnan morgást hallottam. Edward előttem guggolt, nem láttam az arcát,de dühösen acsarkodó hangok törtek elő mellkasából. Jacob szintén félig lekuporodott, egész teste remegett, miközben vicsorgó hangokat hallatott összeszorított fogakkal. Kívülről pedig a sziklákról visszhangzott Seth Clearwater dühös morgása.
-Állj, állj ! kiabáltam, ügyetlenül közéjük férkőzve. A hely kicsi volt, egy-egy karomat kinyújtva mindkettejüket távol tartva egymástól. Edward átkarolta derekamat, készen arra, hogy egy mozdulattal félrelökjön az útból.
-Fejezd be, most ! figyelmeztettem.
Éritésemre Jacob lenyugodott. A remegése lelassult, de fogait vicsorítva továbbra is Edwardot bámulta. Seth folytatta a morgást, a hosszú, folyamatos hang indulatos hátteret nyújtott a sátorra telepedő hirtelen csendre.
-Jacob? kérdeztem. várva hogy végre rám nézzen. – Megsérültél?
-Természetesen nem ! sziszegte.
Edwardra néztem. Engem bámult, kemény és dühös tekintettel. –Ez nem volt túl szép, bocsánatot kellene kérned !
A szeme kitágult az undortól. Viccelsz ? – hisz majdnem összenyomott !
-Azért mert lelökted a padlóra ! Nem szándékosan csinálta, és nem sérültem meg.
Edward lázadón felszisszent. Lassan felnézett, Jacobra szegezve ellenséges tekintetét – Sajnálom, kutya !
-Nem okoztam sérülést neki – mondta gúnyos éllel hangjában.
Még mindíg hideg volt, bár nem annyira mint korábban. Átkulcsoltam karjaimat magam előtt.
Tessék. Mondta Edward, újra nyugodtan. Egy esőkabátot (parkát) vet fel a földről és terítette a kabátomra.
Ez Jacobé – ellenkeztem.
-Jacobnak szőrmebundája van – gúnyolódott félreérthetetlenül Edward.
Én inkább a hálózsákot használnám, ha nem bánod. Jacob nem vet róla tudomást, ahogy megkerülve minket az alsó hálózsákba csúszott. - Még nem voltam kész az ébredésre. Nem ez volt a legjobb éjszakám…
A te ötleted volt- mondta Edward szenvtelenül.
Jacob felkuporodott, szemei csaknem csukva. Ásított. Azt mondtam, nem ez volt a legjobb éjszakám. Csak ennyit, nem aludtam eleget. Azt hittem Bella sosem fogja be végre a száját.
Összerándultam, arra gondolva, vajon mit mondthattam álnmomban ? A lehetőségek rémisztőek voltak.
Örülök, hogy jól érezted magad – morogta Edward.
Jacob fekete szemeit rebegtette – Szóval neked nem volt kellemes éjszakád ? kérdezte önelégülten.
Nem ez volt életem legrosszabb éjjele.
Akkor ez volt a legjobb? folytatta Jacob perverz kéjjel
Lehet.
Jacob elmosolyodott és becsukta szemeit.
De Edward továbbment. Ha a helyedben lettem volna, nem csak egy jó éjszakám lett volna, hanem életem legjobb éjszakája ! Erről álmodozz !
Jacob rávillantotta szemét. Lassan felült, vállait megfeszítve.
Tudod mit? azt hiszem, kissé zsúfolt itt.
-Másban nem érthetek egyet.
Könyékkel bordán vágtam Edwardot – valószínűleg zúzódást okozva ezzel magamnak
Azt hiszem, majd máskor pótolom be az alvást – vágott egy pofát Jacob. Úgyis beszélni akartam Sammel.
Letérdelt és az ajtót kicipzárazta.
Fájdalom kúszott végig a gerincemen, a gyomromba hatolva, ahogy hirtelen ráeszméltem, lehet, hogy ez az utolsó alkalom, amikor láthatom. Visszamegy Samhez, hogy a vérszomjas újszülött vámpírok hordájával harcoljon.
Jake, várj – kinyújtottam a karom, hogy elérjem kezét.
Félrehúzta karját, melőtt ujjaim célba értek volna.
Kérlek Jake, nem maradnál ?
Nem!
A szó kemény és hideg volt. Tudtam, hogy arcom nem palástolja fájdalmam, mert sóhajtott egyet, egy félmosollyal kifejezve érzéseit.
Ne aggódj Bella. Minden rendben lesz, ahogy mindig. Erőltetetten nevetett. Emellett, gondolod, hagynám hogy Seth elfolgalja a helyem? Élvezze a sikert és learassa a dicsőséget? Rendben. Horkant fel.
Vigyázz magadra, légy óvatos !
Kiment a sátorból mielőtt befejezhettem volna.
Pihenj, Bella, hallottam motyogását kívülről, ahogy visszahúzta a cipzárt.
Hallgattam volna távolodó lépteit, de teljesen csönd volt. A szél se rebbent. Hallottam a távoli madárdalt a hegyről, de semmi mást.
Összehúzódtam a kabátomban és nekidőltem Edward vállának. Sokáig csendben voltunk.
Mennyivel tovább? - kérdeztem
Alice azt mondta Samnek, egy óra lesz. mondta Edward nyugodtan.
Együtt madarunk, bármi lesz.
“Bármi lesz, mondta egyetértően.
Tudom, aggódom miattuk.
Tudják hogy kezeljék magukat. Biztosított Edward, szándékosan gyengéd hangon. Kár, hogy kihagyom a bulit !
Megint ez a buli. Orrom kitágult.
Vállam köré fonta karjait. Ne aggódj ! nyomatékosította, és megcsókolta a homlokom.
Mintha lenne rá mód, hogy ezt elkerüljem. – Rendben, rendben.
Akarod, hogy szórakoztassalak –kérdezte arcomat cirógatva
Önkéntelenül megremegtem, a reggel még mindíg hideg volt.
Talán majd máskor – válaszolt magának, és elhúzta a kezét.
Más módja is van, hogy elszórakoztass.
Mit szeretnél?
Mesélhetnél a legjobb éjszakáidról. Javasoltam. Kíváncsi vagyok.
Nevetett – Találgass !
Megráztam a fejem – túl sok éjszaka van, amiről nem tudok. Egy évszázadnyi.
Leszűkítem neked. A legjobbak azóta történtek, hogy veled találkoztam.
Csakugyan?
Igen, csakugyan. elég bőven számítva.
Gondolkodtam egy pillanatig- én csak az enyéimre gondolhatok. Vallottam be.
Az valószínűleg ugyanaz lesz ! Bátorított.
Nos, az első éjszaka volt. Amikor ottmaradtál.
Igen, nekem is az volt a legjobb. Természetesen, nem voltál magadnál a legjobb résznél.
Így van. emlékeztem. Azon az estén is beszéltem álmomban.
Igen, mondta egyetértően.
Arcomat elöntötte a forróság, ahogy gondolkodtam, vajon mit is mondhattam álmomban Jacob karjaiban. Nem emlékeztem,miről álmodtam, vagy hogy egyáltalán álmodtam e. Úgyhogy nem volt segítség.
Mit mondtam múlt éjjel? Suttogtam még halkabban.
Válasz helyett vállat vont és grimaszolt.
Ilyen rosszat?
Semmi borzalmasat. sóhajtott.
Kérlek, mondd el.
Leginkább a nevemet mondtad, amit mindig.
Ez nem rossz. Válaszoltam körültekintő egyetértéssel.
Majdnem a legvégén, elkezdtél valami lehetetlenséget motyogni. Jacob, én Jacob-om. Még a suttogásban is hallottam a fájdalmat. De Jacob-od nagyon élvezte ezt.
Kinyújtottam a nyakam, megfeszítve, hogy ajkaim elérjék az állát. Nem láthattam a szemét, mert a sátor plafonját bámulta.
Sajnálom. motyogtam. Ez csak egy módja, ahogy különbséget teszek.
Különbséget teszel?
Dr. Jekyll és Mr. Hyde között. A között a Jacob között, akit kedvelek, és a másik között, aki pokolian bosszant. Magyaráztam.
Érhető. Válaszolta békítően. Mondj egy másik kedvenc éjszakát!
Olaszországból hazafelé repülve.
Rosszallóan nézett.
Az nem a kedvenceid közül való? kérdeztem csodálkozva.
De, tulajdonképpen az egyik azok közül. Csak megleptél, hogy rajta van a listádon. Nem volt végig az a nevetséges benyomásod, hogy csak színészkedek a rossz lekliismeretem miatt, és elillanok ahogy kinyílik a repülőgép ajtaja?
De. elmosolyodta. De te mégis ottmaradtál.
Megcsókolta a hajam. Jobban szeretsz, mint azt megérdemlem.
Felnevettem ezen a nevetséges feltételezésen. A következő pedig az Olaszországot követő éjszaka lenne – folytattam.
Hát igen, az ott van a listán. Igazán vices voltál.
Vicces? – tiltakoztam.
Nem gondoltam, hogy a fantáziád ilyen élénk. Egy örökkévalóságig tartott megygyőznöm, hogy ébren voltál.
Még mindíg nem vagy benne biztos. suttogtam. Inkább álomnak tűntél mint valóságnak. Most pedig mondd el a tieidet. Kitaláljam, mi van az első helyen?
Nem. – az két éjszakával ezelőtt volt, amikor végre igent mondtál, hogy hozzám jössz.
Elképedtem.
Ez nincs a listádon?
Arra gondoltam, ahogy megcsókolt, a bátor engedékenységre amit gyűjtöttem, és megváltoztattam a véleményem. Igen….rajta van. De fenntartásokkal. Nem értem, miért ilyen fontos ez neked. Már megkaptál örökre.
100 év múlva, ha elég tapasztalatot gyűjtessz, hogy értékeld a választ, majd rel fogom magyarázni.
Majd emlékeztetlek rá, hogy magyarázd el -100 év múlva.
Eléggé felmelegedtél? kérdezte hirtelen.
Rendben vagyok. biztosítottam. Miért?
Mielőtt válaszolhatott volna, a sátorra boruló csöndet egy fülsiketítő, fájdalmas üvöltés foszlatta szerte. A hang minden irányból visszhangzott a hegyoldal kopár kőszikláiról, és megtöltötte a levegőt.
Az üvöltés úgy hasadt a tudatomba, mint egy tornado, egyszerre volt idegen és ismerős. Idegen, mert sosem hallottam ilyen kínnal telt sírást. Ismerős, mert ismertem a hangot. Felismertem és megértettem a jelentését, tökéletesen. Nem tettem különbséget, amikor Jacob nem emberként vonyított. Nem volt szükségem tolmácsra.
Jacob közel volt, és minden egyes szót tisztán hallott, amit beszéltünk. Jacob kínlódott.
A vonyítás egy furcsa, gurgulázó zokogásba fulladt. Majd csend lett újra.
Nem hallottam a csendes menekülését. De érzetem. Érzem a távollétét, rosszul feltételeztem korábban, az üres helyet, amit hátrahagyott.
Csak mert a hősugárzód a végét járja. Válaszolt Edward halkan. A fegyverszünetnek vége. tette hozzá, olyan halkan, hogy nem voltam benne biztos, csakugyan ezt mondta.
Jacob hallott minket. suttogtam. Ez nem kérdés volt.
Igen
Tudtad végig.
Igen
A semmibe bámultam.
ígértem fair küzdelmet. emlékeztetett halkan. És megérdemli, hogy tudja.
Fejemet a kezeimbe temettem.
Dühös vagy rám? kérdezte.
Nem rád. Elborzadok magamtól.
Ne gyötörd magad. mondta
Persze, modntam egyetértően. Spórolnom kellene az erőmmel, hogy Jacobot gyötörhessem még. Nem hagyhatom egyetlen porcikáját sem megkínzatlanul.
Tudta, mit csinál.
Szerinted ez számít? Pislogva próbáltam könnyeimet elrejteni, de a hangom elárult. Szerinted érdekel, fair volt e vagy hogy kellően figyelmezetve lett ? Minden alkalommal, ha erre járok, megsebzem őt. A hangom erősebb, hisztérikusabb lett. Ocsmány ember vagyok !
Szorosan átölelt – nem, nem vagy az.
De igen ! Mi a baj velem? A karjaival küzdöttem, ő elengedett öleléséből. Meg kell találnom őt!
Bella, ő már mérföldekra van, is kint nagyon hideg van.
Nem érdekel. Képtelen vagyok csak itt ülni. Levettem Jacob esőkabátját, és bebújtattam lábaimat a csizmámba, majd az ajtóhoz csúsztam, lábaim elgémberedtek. Nekem, én…nem tudtam, hogy fejezzem be a mondatot és hogy mit tegyek. De bárhogy is, kinyitottam az ajtó cipzárat és kimásztama fagyos reggelbe.
Sokkal több hóra számítottam a kemény éjjeli vihar után. Valószínűleg a szél, mintsem a Nap olvaszotta volna meg, mely déleketen ragyogott a havon, hunyorgatva szemem, ami még nem szkott hozzá. A levegőt harapni lehetett, de halálosan nyugodt volt minden és az idő is jobbra fordul, ahogy feljebb kúszik a Nap.
Seth Clearwater egy kiszáradt fenyőfa törzsén kuporgott, fejét mancsára hajtva, a tűlevelek vközött, egyvastag lucfenyő árnyékában. Homokszínű bundája csaknem észrevehetetlen volt a száraz tűlevelek közt, de megláttam a csillogó havat , ahogy nyitott szemében tükröződött. Engem bámult vádlón.
Tudtam, hogy Edward követ, ahogy a fák felé botladoztam. Nem hallottam őt, de a Nap tükröződött a bőrén, szivárványt szórva elém. Nem nyúlt felém, hogy megállítson, amíg néhány lépést nem tettem a fák árnyékába érve.
Keze elkapta a bal csuklómat. Nem foglalkoztam vele. Megpróbáltam kiszabadulni.
Nem mehetsz utána. Ma nem. Már majdnem itt az idő. És ha eltévednél, azzal senkinek sem használnál.
Csavargattam a csuklóm, hasztalanul próbáltam kihúzni.
Sajnálom Bella. suttogta. Sajnálom, hogy ezt tettem.
Te nem tettél semmit. Az én hibám. Mindent én rontottam el. Én tudtam volna…amikor mi…nekem nem kellett volna….én…..én….. zokogtam
“Bella, Bella.”
Karjaiba zárt, és könnyeim az ingét áztatták.
El kellet volna mondanom neki. El kellet volna, mondani. Mit? Min változtatott volna? Nem így kellet volna rájönnie.
Akarod, hogy megpróbáljam visszahozni, akkor tudnál vele beszélni. Van még egy kis idő. Mormogta Edward, elfojtott kínlódással hangjában.
Bólintotta, mellkasához bújva. Féltem a szemébe nézni.
Maradj a sátornál, rögtön jövök.
Karjai eltűntek. Olyan hirtelen tűnt el, hogy szinte észre se vettem. Mire körülnéztem, sehol sem láttam, egyedül maradtam.
Újra sírás tört rám. Ma mindenkit csak bántottam. Volt egyáltalán bármi, amit nem rontottam el?
Nem tudtam, miért fájt most ez nekem ennyire. Nem olyan volt, mintha nem tudtam volna előre. De Jacob még sosem reagált ilyen erősen – elveszítve túlzott magabiztosságát, és kimutatva fájdalmának teljes intenzitását.
Önző voltam, bántó, minden szerettemnek fájdalmat okoztam. Szenvedésének hangja még bennem volt, valahol mélyen a szívemben. Rögtön ott a a másik fájdalom mellett. A fájdalom, amit Jacob sajnálata miatt éreztem. Amivel Edwardot is megbántottam. Mivel nem láttam, hogy Jacob megnyugodott, ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem.
Olyan voltam mint Cathy, a Wuthering Heights-ből, csak nekem csak az én lehetőségeim sokkal jobbak voltak, sem egy gonosz, sem egy gyönge. És csak ültem itt, sírtam, és nem tettem semmit, hogy kijavítsam a saját hibám.Pontosan úgy, mint Cathy.
Nem engedhettem, hogy az ami bántott, tovább befolyásolja döntéseimet. Már túl késő volt, és helyesen kellett cselekednem. Talán már el is mulasztottam a lehetőséget. Talán Edward mégsem tudja visszahozni. És ezt el kell majd fogadnom, és továbblépnem a saját életemmel. Edward sosem láthat könnyeket hullatva Jacob Black miatt. Nem lesz több könny. Hideg ujjaimmal letöröltem az utolsó könnycseppeimet most.
De Edward visszahozta Jacobot. Így történt. El kellett mondanom neki, hogy menjen el és sose jöjjön vissza.
Miért volt ez ilyen nehéz? Sokkal nehezebb, mint elbúcsúzni más barátaimtól, mint pl Angela vagy Mike ? Nem kellett volna, hogy így bántsa a szívemet. Azt kaptam, amit akartam. Nem kaphattam meg mindkettejüket, hiszen Jacob nem lehetett volna csupán egy barát. Most jött el az idő, hogy erről lemondjak. Hogy lehet valaki ennyire nevetségesen telhetetlen?
Túl kellett lépnem azon az irritáló érzésen, hogy Jacob az életem része, hozzám tartozik. Ő nem lehet velem, nem lehet az én Jacob-om, hiszen én máshoz tartozom.
Visszasétáltam a kis tisztásra, lábaimat vonszolva. Amikor a nyílt területre értem, elvakulva pislogtam az éles fénytől, gyorsan Seth felé pillantottam – nem mozdult a tűlevél ágyából azóta sem – aztán másfelé néztem, kikerülve pillantását.
Éreztem, hogy a hajam összekócolódott, mint a medusa karjai. Ujjaimmal beletúrtam, de rögtön abbahagytam. Hisz kit érdekelt most, hogy nézek ki?
Megragadtam a sátor ajtaja mellett lógó kulacsot, és megráztam. Volt benne, így lecsavartam a kupakot, és ittam egy kortyot a jeges vízből. Volt valami ennivaló is valahol, de nem éreztem éhséget, ezért nem kerestem meg. Átlépkedtem a ragyogó kis tisztáson, végig érzetem Seth tekintetét magamon. Nem néztem rá, gondolataimban újra fiúként láttam, nem pedig óriási farkasként. Sokkal inkább olyannak, mint a fiatal Jacob.
Meg akartam kérni Seth-et, hogy jelezzen, ugasson, adjon valami jelet, ha Jacob visszajön. De meggondoltam magam. Semmin sem számítana, ha Jacob visszajönne. Még könnyebb is lenne, ha nem jönne. Bárcsak szólni tudnék valahogy Edwardnak.
Seth vakkantott egy pillanatra, majd lábaira állt
Mivan? kérdeztem ostobán.
Tudomást sem vet rólam, a fa csúcsára ügetett, orrát Nyugat felé fúrta. Nyüszítésbe kezdett.
Jönnek amazok? kérdeztem követelőn. A tisztáson?
Rám nézett, és gyengéden vakkantott egyet, majd orrát figyelmeztetően ismét Nyugat felé fordította, és nyűszített.
Miért voltam ennyire bolond? Mit gondoltam, amikor elküldtem Edwardot? Hogy gondolhattam, megértem mi történik? Hisz nem is értem a farkasok nyelvét.
Jeges félelem kúszott végig a gerincemen. Mi van, ha nincs több idő? Mi van, ha Edward úgy don’t, ott marad és csatlakozik a harchoz?
A jeges félelemérzet a gyomromba kúszott. Mi van, ha Seth aggodalmának semmi köze a tisztáshoz? Mi van, ha Jacob és Edward egymásnak estek, valahol messze az erdőben? Ugye nem tennének ilyet?
Hirtelen rádöbbentem, hogy megtennék – ha a nem megfelelő szavak jönnek elő. Eszembe jutott a reggeli felszültségteli helyzet sátorban, arra gondoltam, hogy alábecsültem, milyen közel voltak a verekedéshez.
Többet nem is érdemelhetnék, minthogy mindkettejüket elveszítsem valahogy.
A jeges félelem már a szívemig ért.
Mielőtt összeestem volna a rémülettől, Seth felhorkant, valahonnan a torka mélyéről, és visszafordult, majd visszafoglalta a pihenőhelyét. Ez megnyugtatott, de ugyanakkor irritált. Nem tudna legalább egy üzenetet firkálni a földre vagy valami?
A gyaloglás megizzasztott. Levettem a kabátomat, a sátorba dobtam. Majd visszamentem a fák között az ösvényen.
Seth újra lábaira állt hirtelen, nyakán felborzolódott a szőr. Körülnéztem, de semmit sem láttam. Ha nem hagyta volna abba, már épp meg akartam volna dobni egy tobozzal.
Felmordult, mély figyelmeztető hangon. A nyugati rész felé fordulva, ezzel ismét nyugtalanságot hozva rám.
Csak mi vagyunk, Seth – mondta Jacob a távolból.
Próbáltam megmagyarázni magamnak, miért kapcsolt a szívem negyedik fokozatba, ahogy meghallottam a hangját. Biztos csak a félelem miatt, hogy mit mondjak neki, csak emiatt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy örüljek a visszatérésének. Ez éppen a megfelelő ellenkezője lenne.
Elsőnek Edward ért a látókörünkbe, arca nyugodt volt. Ahogy kilépett az árnyékból, a Nap ragyott bőrén, ahogy korábban a havon. Seth fogadta, elszántan a szemébe nézve. Edward lassan bólintott, és aggódva ráncolta homlokát.
Igen, ez minden ami kell nekünk. Motyogta magának, mielőtt a nagydarab farkashoz fordult. Azt hiszem nem kell meglepődnünk. De hamarosan itt az idő ! Kérlek, kérd meg Samet és Alice-t hogy véglegesítsék a tervet.
Seth biccentett egyet, és azt kívántam, bárcsak tudnék morogni. Ő most valóban tudott. Megfordultam, észrevettem hogy Jacob ott van.
Háttal ált, abba az irányba nézve, ahonnét jöttek. Vártam, hogy megforduljon.
Bella-motyogta Edward, hirtelen mellettem teremve. Rám bámult, csak aggodalom volt a szemében. Sosem ért véget nagylelkűsége. Sokkal kevésbé érdemeltem meg őt most, mint eddig valaha.
Van itt egy kis komplikáció -mondta szándékosan nyugodt hangon. Elmegyek, elviszem Seth-et egy kicsit, hogy rendbehozzam a dolgot. Nem leszek messze, de nem fogok hallgatózni sem. Tisztában vagyok vele, hogy nincs szükséged hallgatóságra most, bármi is lesz a döntésed.
Csak az utolsó szavaknál törte át fájdalom a hangját.
Nem szabad soha többé bántanom őt. Ez lesz az én küldetésem egész életemben. Nem lehetek soha többé az oka annak, hogy ismét ezt a pillantást lássam a szemében.
Túl ideges voltam még ahoz is, hogy megkérdezzem, miféle új probléma merült fel. Nem volt szükségem már másra.
Siess vissza- suttogtam
Gyengéden megcsókolta ajkaim, aztán eltűnt az erdőben Seth-el az oldalán.
Jacob még mindíg a fák árnyékában állt. Nem láttam tisztán az arckifejezését.
Sietek Bella, nem érek rá. Mondta szomorú, tompa hangon. Miért nem zárod le ezt?
Nyeltem egyet. A torkom hirtelen kiszáradt, és nem voltam benne biztos, hogy meg tudok szólalni.
Csak mondd, amit akarsz, és fejezd be.
Mély levegőt vettem.
Sajnálom, hogy egy ilyen rohadék vagyok. suttogtam. Sajnálom, hogy ilyen önző voltam. Bárcsak sosem találkoztam volna veled, és sosem okoztam volna fájdalmat, ahogy tettem. Többé nem tenném, ígérem. Távol maradok tőled. Elmegyek az államból is. Többé nem kell rám nézned.
Hát ez nem sok egy bocsánatkérésnek. mondta keserűen
Képtelen voltam suttogásnál hagosabban válaszolni. – akkor hát áruld el, mit kellene tennem?
Mi van, ha nem akarom, hogy elmenj? Mi van, ha azt szeretném, maradj, bármilyen önző is vagy? Nem lehetne beleszólásom a dologba, ha már érint engem is?
Ez nem oldana meg semmit, Jake. Nem kellett volna veled maradnom, hiszen teljesen más dolgokat akartunk. És nem fog javulni. Csak továbbra is fájdalmat okoznék neked. De én nem akarlak megbántani soha többé. Gyűlölöm ezt. - Elcsuklott a hangom.
Felsóhajtott. - Elég. Nem kell többet mondanod.
El akartam mondani, mennyire hiányozni fog, de beleharaptam a nyelvembe. Nem javítana a helyzeten.
Egy pillanatig csendben állt, a földet bámulva. HArcoltam érzelmeimmel, hogy odamenjek és átöleljem.
Hirtelen felemelte a fejét.
Nos, nem te vagy az egyedüli, aki feláldozhatja magát. mondta erősebb hangon. Ezt a játékot ketten játszák
Micsoda?
Én is csúnyán viselkedtem. Sokkal nehezebbé tettem a dolgodat, mint kellett volna. Feladthattam volna már az elején. De én is fájdalmat okoztam neked.
Az én hibám.
Nem engedem, hogy mindenért saját magadat hibáztasd, Bella. Vagy minden dicsőség a tied legyen, azt sem. Tudom jól, hogy válthatom meg magam.
Miről beszélsz? kérdeztem. Hirtelen megrémültem fagyos pillantásától.
Felnézett a Napra,majd rám mosolygott. –Elég nagy csata készülődik odalent. Azt hiszem nem lesz nehéz kitörölni magam a képből.
Szavai agyamig hatoltak, lassan, egytől egyig, és nem kaptam levegőt. Annak ellenére, hogy minden erőmmel ki akartam vágni Jacobot az életemből, nem fogtam fel eddig a pillanatig, milyen mélyre is kell a késnek hatolnia.
Jaj, ne, Jake, Nem, nem ,nem. hörögtem. Ne, Jake, kérlek ne tedd. Térdeim remegni kezdtek.
Mi a különbség Bella? Ez csak könnyebbé tenné a helyzetet mindannyunknak. Még el sem kéne költöznöd.
Nem – emeltem fel a hangom. Nem Jacob, nem engedem, hogy ezt tedd.
És hogyan állítanál meg? Gúnyolódott mosolyogva.
Jacob, könyörgök neked. Maradj velem. Térdre borultam volna, ha egyáltalán képes lettem volna megmozdulni.
15 percig, amíg elmulasztok egy jó kis bunyót? És aztán elmennél, ahogy biztonságban tudnál? Viccelsz, ugye?
Nem fogok elmenni. Meggondoltam magam. Kitalálunk valamit Jacob. Mindig van kompromisszum. Ne menj !
Hazudsz !
Nem hazudok. Tudod jól, milyen rossz hazudozó vagyok. Nézz a szemembe. Itt fogok maradni, ha megteszed.
Arca megkeményedett. És majd lehetnék a tanúd az esküvőn?
Ez volt az a pillanat, amikor megszólalhattam volna, de az egyetlen válasz, amit ki tudtam nyögni ez volt – Kérlek.
Erre gondoltam – mondta, nyugodt arckifejezéssel újra, de kavargó fényekkel szemében.
Szeretlek, Bella – motyogta.
Szeretlek, Jacob – suttogtam elfúló hangon.
Elmosolyodott. - Jobban ismerlek, mint te saját magadat.
Megfordult, hogy elmenjen.
Bármit. Szóltam utána elfojottt hangon – bármit megteszek, amit csak akarsz Jacob. Csak ne tedd ezt!
Megállt, és lassan visszafordult.
Nem egészen értem, mire gondolsz.
Maradj - könyörögtem
Megrázta fejét. Nem, elmegyek. Megállt egy pillanatra, mintha eldöntene valamit. – De a sorsra bízom magam.
Hogy érted ezt ?– nyögtem ki
Nem csinálok semmit előre eltervezve – csak teszem a dolgom, a legjobb tudásom szerint, és meglátjuk, mi lesz. Megvonta a vállát. – Ha meg tudnál győzni, tényleg akarnod kellett hogy visszajöjjek. Jobban mint ahogy önzetlen próbáltál lenni.
Hogyan? - kérdeztem
Megkérhetnél – javasolta.
Gyere vissza. suttogtam. hogy kételkedhet ebben, hogy tényleg ezt akarom?
Mosolyogva megrázta a fejét. Nem erről beszéltem.
Egy másodpercig tartott, hogy megértettem, amit mondott, és a felsőbbrendű arckifejezését – biztos volt a reakciómban. abban a pillanatban, ahogy rájöttem, mit akar, kipattantak belőlem a szavak, anélkül hogy felmértem volna a lehetésges következményeket.
Megcsókolnál, Jacob ?
Meglepődve és gyanakvón nézett rám. - Te blöffölsz.
Csókolj meg, Jacob. Csókolj meg és gyere vissza.
Hezitált az árnyékban. Félig visszafordult nyugat felé, törzsét elfordítva tőlem, lábaival lecövekelve. Még mindíg elfordulva, tett egy tétova lépést felém. Majd még egyet. Felém fordította arcát. Kétkedve nézett rám.
Visszabámultam. Fogalmam se volt, milyen arcot vágok.
Jacob a sarkaira állt, és áthidalta a köztünk lévő távolságot 3 hatalmas lépéssel.
Tudtam, hogy kihasználná az előnyös helyzetet. Számítottam rá. Nyugodtan vártam, csukott szemmel, ujjaimat ökölbe szorítva az oldalamon – ahogy keze elkapta arcomat és szája megtalálta az enyémet, oly hevesen, már-már erőszakosan.
Éreztem a dühöt a száján, ahogy találkozott az én vonakodó, passzív ellenállásommal. Egyik kezével a tarkómat fogta, csavargatva hajam tövét. A másikkal durván megragadta vállam, megrázott, és magához rántott. Kezével lejjebb haladt karomon, csuklómra találva. Karomat nyakához húzta, otthagytam, még mindíg ökölbe szorított kézzel, bizonytalanul, milyen messze kell elmennem kétségbeesésemben, hogy életben tarthassam. Egész idő alatt meglepően puha és meleg ajkaival megpróbálta válaszra bírni ajkamat.
Ahogy biztos volt benne, hogy karomat nem veszem le nyakából, elengedte a csuklóm és a derekamhoz nyúlt. Forró keze rátalált a bőrömre, előrerántott, úgy hogy testem az övének ütközött.
Ajkai otthagyták a számat egy pillanatra, de tudtam, még messze van attól, hogy befejezze. Szájával állam vonalát követte, majd a nyakamat fedezte fel. Elengedte a hajam, másik karomért nyúlva, hogy azt is nyakába helyezze.
Aztán mindkét karját derekam köré fonta, és ajkavali a fülemre talált.
Ennél sokkal jobban tudod ezt csinálni, Bella – suttogta rekedten. – Túlértékeled ezt!
Megremegtem, ahogy éreztem az éritését a fülcimpámon.
Ez az! – morogta. Csak egyszer, engedd el magad, hagyd hogy azt érezd amit érzel !
Mechanikusan megráztam a fejem, amíg egyik keze ismét a hajamba nem túrt, megállítva.
hangja savanyúvá vált – Biztosan azt akarod, hogy visszajöjjek? vagy azt, hogy meghaljak?
A düh ostorcsapásként zúdult rám. Ez túl sok – nem harcolt tisztességesen.
Karjaim a nyaka körül voltak, hát megragadtam 2 hajtincsét – nem törődve a jobb csuklómban érzett fájdalommal- és harcoltam, megpróbálta hátrahúzni az arcomat az övétől.
De Jacob félreértette.
Túl erős volt, hogy felismerje, azért húzom a haját, hogy fájdalmat okozozak. Azt gondolta, végre beindultam, és reagálok rá.
Vad zihálással újra megcsókolt, ujjait vadul táncoltatva csípőmön.
A düh lökete kibillentett a bizonytalan egyensúlyomból. Az ő váratlan, eksztatikus reakciója teljesen felülírta ezt. A hirtelen élvezet teljes védtelensége megtörte elhatározásomat. A testem függetlenítette magát az agyamtól, és visszacsókoltam. Minden ok ellenére, ajkaim oly zavarbaejtően mozogtak az övében, ahogy még soha ezelőtt. Mert vele nem kellett óvatosnak lennem, és Jacob sem óvatoskodott.
Ujjaim a haját szorították, de most közelebb húztam.
Ő volt mindenhol. Az átfúródó napfény vörösre festette csukott szemhéjamat, ez illett a forrósághoz, ami elöntött. Mindenhol forróság volt. Semmit nem hallottam, vagy éreztem, ami nem Jacob volt.
A tudatom egy pici darabja, mely képes volt épelméjűnek maradni, kérdéseket üvöltött.
Miért nem hagyom ezt abba? És ami a legrosszabb volt, hogy miért nem érzem azt, hogy abba kéne hagynom? Mert a vállain lógó karjaimnak tetszett, hogy a válla széles és erős? Vagy mert karjai oly erősen szorították testemet az ő testéhez, és ez mégsem volt elég szoros nekem?
A kérdések ostobák voltak, mert tudtam a választ. Hazudtam magamnak.
Jacobnak igaza volt. Mindíg is igaza volt. Sosem volt csak egy barát. Ezért volt képtelenség könnyen búcsút mondani neki – mert szerelmes voltam belé. Belé is. Őt is szerettem, sokkal jobban, mint tehettem volna, és mégis, mindennek a tetejébe, még bele is szerettem. De ez sem változtathatott a dolgokon. Csak arra volt elég, hogy mindkettőnknek még jobban fájjon. Hogy még több fájdalmat okozzak neki, mint eddig valaha.
Nem érdekel semmi ennél jobban – a fájdalmánál. Én több fájdalmat érdemeltem volna, reméltem hogy rossz lesz. Reméltem hogy nagyon fogok szenvedni.
Ebben a percben úgy érzetem, mintha egyek lennénk. Az ő fájdalma az enyém is, és mindíg is az én fájdalmam volt - az ő öröme az enyém is. Örömöt éreztem, de mégis, ez az öröm fájt is. Majdnem tapinthatóan – szinte égette a bőröm, mint a sav, lassú kínnal.
Egy rövid, soha véget nem érő pillanatig, teljesen másképp láttam könny-áztatta szememmel a szemhéjamon át. Mintha csak egy szűrőn keresztül néztem volna, láttam Jacob gondolatait. Pontosan láttam, mit adnék fel, pontosan láttam, ez az új önismeret mit venne el tőlem. Láttam Charlie-t és René-t egy fura kollázsban Billy-vel és Sam-el, és La PUSh-t. Láttam a tovatűnő éveket, ahogy megváltoztatnak. Láttam az irdatlan méretű vörösesbarna farkast, akit szerettem, aki mindig ott állt védelmezőn, ha szükségem volt rá. A másodperc töredékéig, láttam két tüskés, fekete hajú gyermeket ahogy tőlem az ismerős erdő felé szaladnak. Ahogy eltűntek, eltűnt velük a látomás többi része is.
Ekkor teljesen tisztán, egy szívbemarkoló, hasító fájdalmat éreztem, mint ahogy egy kis darab kiszakad a nagy egészből.
Jacob ajka még mindig előttem volt. kinyitottam a szemem, ő engem bámult eufórikusan csodálkozva.
Mennem kell. mondta
“NE
Rám mosolygott, a válaszomnak örült. Nem fog sokáig tartan. ígérte. De még egy dolog előbb….
Lehajolt, hogy megcsókoljon, és semi okom nem volt az ellenkezésre. Miért tenném?
Ezúttal teljesen más volt. Kezeivel puhán símogatta arcom, forró ajka gyengéd volt és meglepően bizonytalan. Egy rövid, és nagyon, nagyon édes csók volt.
Karjaival átfont, és biztonságosan átölelt, amíg a fülembe suttogott.
Ennek kellett volna az első csókunknak lennie. Jobb későn, mint soha.
A mellkasán, ahol nem láthatta, a könnycseppek kibuggyantak, és tovagördültek.

24. HARAGOS DÖNTÉS

Hasra fordultam a hálózsákban, várva, hogy az igazság rám találjon. Talán a lavina maga alá temetett. Azt kívántam, bárcsak így lenne. Nem akartam többet tükörbe nézni. Nem volt semmilyen figyelmeztető hang. Valahol kint, Edwárd hideg kezével simogatta összegubancolódott hajamat.
„Rendben vagy?”morogta türelmetlenül.
„Nem. Szeretnék meghalni.”
„Ez soha nem fog megtörténni. Nem fogom megengedni.”
Nyögtem sóhajtva,” Talán meggondolod magad erről.”
„Hol van Jacob?”
„El ment harcolni,” motyogtam a talajba nyomva arcomat.
JAcob vidáman ment el a táborból – egy óvatos „Mindjárt jövök”-el, - rohant a gleccserig.
Már az egész falka tudott mindent. Seth Clearwater, néma szemtanúja volt szégyenemnek.
Edwárd hallgatott egy darabig.”Ó, „ mondta végül.
A hangjában aggodalom volt, ami még inkább megerősítette a fájdalmamat,hogy a lavinám nem jön elég gyorsan. Felpillantottam rá, pont elég volt, láttam ahogy szemei elrévednek, ahogy hallgat valamit,amit én nem hallhattam. Visszanyomtam fejemet a földre.
Edwárd kuncogása arra ösztökélt, hogy ismét felnézzek, bár vonakodva tettem meg.
„ÉS azt mondtam erkölcstelenül fogok harcolni,” mondta kelletlen csodálattal.”Azt hiszi én vagyok az etika lovagja.”Ismét végigsimított arcomon, felvillanyozó volt.”Nem haragszom rád, szerelmem. Jacob jóval ravaszabb, annál, hogy esélyt adjak neki. Mindemellett azt kérném, ne kérdezd meg tőle.”
„Edward,”suttogtam a hálózsák anyagába.”Én…Én…-„
„Shh,” hallgatatott el, ismét megsimogatva az arcomat.”Nem úgy értem. Csak arról van szó, hogy bármikor megcsókolhatott volna – ha nem estél volna el előtte – de most nem tudom összetörni a képét. Azt is nagyon élveztem volna.”
„Elestem?”motyogtam érthetetlenül.
„Bella,Tényleg azt hiszed, hogy ez egy nemes tett volt tőle? „Hogy kimegy a dicső csatába, csakhogy utat engedjen nekem?”
Lassan emeltem fel a fejemet, amikor találkozott tekintetem az ő türelmes, megértő szemeivel, pedig ellenérzést vártam volna inkább.
„Igen, ezt hiszem.” Motyogtam és félre néztem. „De nem vagyok dühös Jacob trükkje miatt. Nem volt annyi hely a testemben, hogy elviseltem volna az utálatomat magammal szemben.
Edwárd lágyan felnevetett.”Olyan rossz hazudozó vagy, mindenkinek hiszel, akiben akár csak egy parányi trükk is van.”
„Miért nem haragszol rám?”suttogtam.”Miért nem utálsz?Vagy nem ismered még az egész történetet?”
„Gondolom én egy elég átfogó képet kaptam,Mondta könnyed hangon”Jacob pontos emlékképeket csinált. Épen olyan rossznak éreztem magam a falka szemében, mint a sajátomban. Szegény Sethet émelyítette. De Sam most Jacob oldaláról nézi a dolgokat.
Megráztam a fejem és szomorúan lehajtottam. A sátor éles neylona kaparta a bőrömet.
„Te csak ember vagy,”susogta,megint végigsimítva a hajamon.
„Ez a legszánalmasabb védelem, amit valaha hallottam.”
„De te ember vagy, Bella. És amennyire csak lehet másképp kéne kívánnom, így ő…Vannak olyan részek az életedben, amit én nem tudok kitölteni. Én megértem ezt,”
„De ez nem igaz. Ezért vagyok én olyan szörnyű. Nincsenek lyukak.”
„Szereted,”mormogta nyugodtan.
Minden részem fájt tiltakozni ez ellen.
„Téged jobban szeretlek”mondtam. Ez volt a legjobb amit mondhattam.
„Igen, én is tudom ezt. De…amikor elhagytalak, Bella itt hagytalak megsebezve. Jacob volt az egyetlen, aki ismét talpra állított. Ez egy kötelék, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni – mindkettőnknek,veled szemben. Nem vagyok biztos benne, hogy ezek a dolgok szétválaszthatóak lennének. Nem tudok neked szemrehányást tenni akármiért is, én tehetek róla. Megbocsátottál, de az nem ment fel a tettem alól.”
„Tudhattam volna, hogy megtalálod az utat,hogy magadat hibáztasd. Kérlek fejezd be.Nem hiszem el.”
„Mit szeretnél mit mondjak?”
„Azt akarom,hogy dühös legyél, hogy elmondj rám minden rosszat, minden olyan nyelven, amit ismersz. Akarom, hogy kiabálj velem, és mond azt, hogy szedjem a sátorfámat, amire én könyörögve borulnék a lábaid elé, hogy marad.”
„Sajnálom.”mosolygott.”Nem tudom ezt megtenni.”
„És végül ne akarj vigasztalni. Engedd, hogy szenvedjek. Megérdemlem.”
„Nem.”mormogta.
Csendesen hallgattam.”Igazad van. Légy megértő. Ez talán még rosszabb.”
Egy percig hallgatott, majd megéreztem a változást a levegőben.
„Hamarosan vége.”állítottam.
„Igen, már csak néhány perc. Pont elég arra, hogy még egy dolgot elmondjak…”
Vártam. Amikor végül megint beszélt,csak suttogott. „Nagylelkű leszek Bella. Nem kérem, hogy válassz közülünk. Csak légy boldog, és olyan részemet adom, amit szeretnél, vagy semmit, ha az úgy jobb. Ne hidd , hogy adósom lennél, és tartozol nekem.”
Felnyomtam magam a földről, majd felálltam.
„A francba,fejezd ezt be!” kiabáltam rá.
Szemei meglepetten villantak egyet. „Nem – nem értettél. Nem csak azért mondom, hogy jobban érezd magadat, Bella. Tényleg így gondolom.”
„Tudom, hogy így gondolod,”morogtam”Mi van a harccal?Ne most legyél nemes! Harcolj!”
„Hogyan? Kérdezte szemében mély fájdalommal.
Visszakúsztam hozzá, kezeimmel átölelve őt.
„Bánom is , hogy hideg van. Nem foglalkozom azzal, hogy olyan büdös vagyok, mint egy kutya. Felejtesd el velem, hogy milyen nyomorult vagyok. Felejtesd el őt. Hogy elfelejtsem a saját nevemet is. Szerezz vissza!”
Nem vártam meg a döntését – vagy az esélyt, hogy elmondhassa,hogy egy olyan szörny, mint én nem érdekli. Hozzányomtam a testemet az övéhez, a számat jéghideg ajkához.
„Óvatosan szerelmem,” motyogta sürgető csókom alatt.
„Nem,”morogtam
Szépen eltolta arcomat egy pár centire. „Semmit nem kell bizonyítanod nekem.”
„Semmit nem akarok bizonyítani. Azt mondtad, bármelyik részedet megkaphatom, amit szeretnék. Így van rád szükségem. És minden részed kell.” Fontam a karjaimat a nyaka köré, és igyekeztem elérni a száját. A fejével felém hajolt és visszacsókolt, de hideg ajkai tétováztak, ahogy megérezte türelmetlenségemet. A testem nyíltan mutatta,hogy mit szeretne. Kezei finoman leállítottak.
„Talán,nem ez a legjobb időpont ehhez,” javasolta, higgadtan.
„Miért ne?”kérdeztem. Nem volt értelme vitatkozni vele. Karjaim lehullottak.
„Először is, mert hideg van.” Emelte fel a hálózsákot a földről és rám terítette.
„Hiba.”mondtam.”Először is, mert te egy különös erkölcsű vámpír vagy .
Kacagott.”Rendben, igazad van. A hideg csak a második dolog. Harmadszor…nos, jelenleg bűzlesz, szerelmem.”
Felhúzta az orrát. Felsóhajtottam.
„Negyedszer, mormogta, a fülemhez hajolva suttogta, Ki fogjuk próbálni, Bella. Tartom magam az ígéretemhez. De nem fogok így reagálni Jacob Blackre.”
Megráztam a fejem és arcomat a vállához nyomtam.
„És ötödször…”
„Ez egy nagyon hosszú lista, motyogtam.
Nevetett.”Igen,de szeretnéd hallani a harcot, vagy nem?”
Mialatt beszélt, Seth övültése hallatszott kintről. A testem megmerevedett a hang hallatán. Nem vettem észre, hogy kezem ökölbe szorult, körmeim, a kötésbe mélyedtek,egész addig amíg Edwárd finoman ki nem egyenesítette az ujjaimat.
„Minden rendben lesz,Bella, ígérte.” Ügyesek vagyunk, felkészültek, és van néhány meglepetés a tarsolyunkban.”
Hamarosan vége lesz. Ha őszintén nem hinnék benne, nem mennék le oda – itt hagyva téged.
„Alice is ilyen kicsi, „sóhajtottam.
Kacagott.”Ez talán problémát okoz…ha tegyük fel valaki elkapná őt.” Seth vonyítani kezdett.
„Mi a baj?” kérdeztem
„Csak ideges, hogy itt kell dekkolnia velünk. Tudja, hogy a falka kihagyja egy üldözésből,amit szeretne. Megőrül, hogy csatlakozhasson.”
Haragosan néztem Seth irányába.
„Az újszülöttek elérték a nyom végét – ahogy reméltük, Jesper egy zseni – elfogyott az illat a réten, most ketté váltak, ahogy Alice megmondta.” Mormogta Edwárd, meredt a távolba.”Sam vezet minket körbe fejben a rejtek helyre.” Nagyon megfeszült azon,amit hallott, a falka többes számában beszélt.
Hirtelen lenézett rám.”Lélegezz,Bella.”
Igyekeztem megtenni, amit mond. Hallottam Seth hangját a sátor falán kívül, igyekeztem egy helyben maradni, így nem tört rám a pánik.
„Az első csoport a gleccsernél van. Hallhatjuk a harcot.”
Összeszorítottam a fogaimat.
Felnevetett.”Hallhatjuk Emmetet – annyira élvezi a dolgot”
Vettem még egy levegőt, Sethel együtt.
„A második csoport, most érkezik – még nem sejtenek semmit,nem hallanak minket.”
Edwárd morgott.
„Mi van?” Ziháltam
„Rólad beszélnek.”a fogai csikorogtak.”Eldöntötték,hogy megbizonyosodnak róla, hogy nem menekülsz…Szép mozgás Leah! Hú,nagyon gyors,”mormogta elismerően.
„Az újszülöttek közül egy, megérezte az illatunkat,de Leah ledöntötte,mielőtt bármit tehetett volna. Sam segít neki befejezni. Paul és JAcob egy másikat követ, de az most védelkezik.Nincs ötletük, hogy mit csináljanak velük. Mindkét oldal tettet…Ne, hagyd Samet. Állj el az útjából”mormogta.”Különítsd el – ne engedd, hogy beszéljenek egymással.”

Seth vinnyogott.
„Így már jobb, tereld őket tovább a gleccserhez.” Edwárd engedett. A teste megfeszült, ahogy nézett, mintha indulni akart volna. A kezei még az enyémeken voltak. Az ujjaimat az övéi közé fűztem. Aztán már nem volt ott. A csend volt az egyedüli figyelmeztető.

Seth zihálása törte meg a csendet- lelasítottam a légzésem – hallgatóztam.
Nem mertem lélegzetet sem venni, éreztem, hogy túl izgatott vagyok, amíg nem éreztem meg, hogy Edwárd mellettem van, akár egy jéghegy.

Ó, ne, Nem. Nem.
„Ki veszett oda? Tőlük valaki,vagy tőlünk?Enyém,minden az enyém. Mi volt a veszteségem?
Olyan gyorsan történt, hogy nem is tudom pontosan felidézni, a lábamon álltam, a sátor szétszakítva hevert a földön körülöttem. Edwárd utat tört? Miért?
Hunyorogva néztem a fénybe. Csak egy dolgot láttam, Sethet, pontosan mellettem állt, az arca centikre Edwárdétól. Egy percig behatóan nézett minket. A Nap sugarai szikrázóan verődtek vissza Edwárd bőréről, és csillámlott Seth bundáján.
A végén Edwárd keményen suttogta.”Menj Seth!”
A hatalmas farkas eltűnt az erdő árnyékában.
Csak 2 perc lehetett? Olyan volt,mintha órák teltek volna el. Rosszul voltam a tudattól, hogy valami szörnyű dolog történik a gleccsernél. Kinyitottam a számat, hogy követeljem Edwárdtól vigyen oda,és most azonnal. Szükségük volt rá, és rám is szükség volt. Ha a megmentésükhöz el kell hogy vérezzek, akkor megteszem. Kész vagyok meghalni értük, mint a harmadik feleség. Nem volt ezüst fegyver a kezemben, de megtalálom a módját.
Mielőtt még megszólalhattam volna, úgy éreztem mintha repülnék a levegőben. De Edwárd keze szorosan tartott – csak olyan gyorsan mozogtam, hogy az az érzetem támadt, mintha szállnék.
Szembetaláltam magam a kőszikla arccal. Edwárd velem szemben állt, testtartásából tudtam,hogy mi történik. A megkönnyebbülés kitisztított a fejemet, a gyomrom a lábamhoz zuhant. Félre értettem. Megkönnyebbülés – semmi baj nem történhet a gleccsernél. Rémület – a kritikus helyzet itt volt. Edwárd védekező állásba állt – félig – kezét védőn elém hajtotta – ekkor rám tört az undorító felismerés. A szikla mögöttem, akárcsak az ódon házfal Olaszországban, ahol ugyanígy áll közém és a fekete csuhás Volturi katona közé. Valami közeledett felénk.
„Ki?” suttogtam
Szavai vicsorogva hagyták el száját,j óval hangosabban, mint vártam volna. Túl hangosan. Ami azt jelentette, hogy már késő volt ahhoz, hogy meneküljünk. Csapdában voltunk, és nem számított már, hogy ki hallja.
’Viktória”mondta, a szó,mintha átok lett volna. „Ő, nincs egyedül. Keresztezte az illatomat, miközben követte az újszülötteket, hogy lássa mi történik – nem volt szándékában velük harcolni. Csak arra várt, hogy rám találjon, kitalálva, hogy neked is ott kell lenned, ahol én vagyok. Igaza volt. Neked is igazad volt. Ez végig Viktória volt.”
Elég közel volt hozzá, hogy hallhassa a gondolatait. Újabb megkönnyebbülés cikázott keresztül rajtam. Ha a Voultirek lettek volna, mind meghaltunk volna. De így, hogy Viktória volt az, nem mindenkire fenyegető a veszély. Edwárd túlélhette ezt. Jó harcos volt, pont olyan jó, mint Jasper. Ha nem jönnek vele sokan, ki tudja magát verekedni innen vissza a családjához. Edwárd gyorsabb volt bárki másnál. Meg fogja tudni csinálni.
Boldog voltam,hogy Sethet elküldte. Rajta kívűl nem volt segítségünk. Viktória remekül időzített. De a lényeg,hogy Seth biztonságban volt, nem az ezüstös farkast láttam magam előtt, ahogyan rá gondoltam, hanem az épp csak 15 éves nyakigláb fiút.
Edwárd teste elmozdult – épp csak alig, de jelezte merre kell néznem. Kémleltem az erdő árnyait. Pont olyan volt, mint egy rémálmom, ami el akart kapni.
Két vámpír éles körvonalai látszódtak a táborunk mellett, ahogy figyelő tekintetük minden apró részletet észrevesz. Testük fényes gyémántként ragyogott a fényben. Nem tudtam levenni a szemem a szőke fiúról, - igen csak egy fiú volt, magas és izmos, talán annyi idős lehetett, mint én, amikor átalakult. A szeme – olyan élénk vörös, amit még sosem láttam azelőtt – nem talált engem. Ő volt legközelebb Edwárdhoz, a legközelebbi veszély, nem tudtam ránézni. Mivel tőle pár méterre, kicsit hátrébb Viktória engem nézett.
Narancsos haja világosabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, mintha lángolt volna. Szélcsend volt, arca olyan tüzes volt, mintha még mindig élő ember lenne. Fekete szemei szomjasak voltak. Nem mosolygott, ahogy a rémálmaimban – ajkai keskeny vonallá szűkültek. Teste olyan volt, mintha csak egy nőstény tigrisé lenne, amint ugrásra készen várakozik. Vad tekintete ide oda ugrált Edwárd és köztem, de nem veszítette őt szem elől több, mint fél percig. Nem tudott az arcomba nézni, úgy ahogy én tettem. Feszültsége szinte tapintható volt a levegőben. Éreztem a vágyát. Mintha csak a képes lettem volna olvasni a fejében, tudtam mire gondol. Annyira közel volt ahhoz, amit akart – a lényeg, ami több, mint egy éve hajtotta, most bekövetkezhet. A halálom. A terve nyilvánvalóan gyakorlati volt. A nagydarab szőke fiú Edwárdra támad. Amint Edwárd eléggé megőrül, Viktória végez velem. Gyors lesz – nincs ideje játszadozni – de mélyreható lesz. Valami nagyon mélyről jövő. Valami amit nem lehet meggyógyítani. Le akarja állítani a szívemet. Kiszakítva azt mellkasomból. Vagy valami ilyesmi. A szívem dühösen vert, hangosan, mintha mutatni akarná a célpontot neki. Valahonnan az erdő mélyéről egy farkas üvöltés hangzott fel. Mivel Seth nem volt már itt, nem volt ok foglalkozni evvel. A szőke fiú szeme sarkából nézett Viktóriára, várva a parancsot. Fiatal volt, több szempontból is. Valahogy úgy éreztem, hogy nem lehet régóta vámpír. Erős volt, de ostoba. Edwárd tudni fogja, hogyan győzze le. Biztos túl éli. Viktória állával Edwárd felé bökött, így jelezve a fiúnak a dolgát. „Riley.” Mondta puha, védekező hangon.
A szőke fiú véraláfutásos szeme kitágult az izgalomtól.
„Hazudik neked, Riley,”mondta neki Edwárd. ”Hallgass rám. Hazudott neked, pont úgy, mint a többieknek, akik meghalnak a gleccsernél. Tudod, hogy hazudott nekik, rólad is hazudott nekik, hogy valaha is segíteni fog nekik. Ennyire nehéz elhinni, hogy neked is hazudott?”
Nyugodt arcán zavartság futott át. Edwárd kicsit megemelkedett, nyugodtan kiegyenlítve a magasságot.
„Nem szeret téged, Riley.” Edwárd lágy hangja szinte hipnotizált. „Sosem fog. Egy James nevű személyt szeret, te csak egy eszköz vagy a számára.”
Ahogy kimondta James nevét, Viktória vicsorogva húzta fel száját. Rámbámult. Riley összezavartan nézett vissza rá.
„Riley?” kérdezte Edwárd
Riley automatikusan Edwárdra nézett.
„Tudja, hogy meg foglak ölni, Riley. Szeretné, hogy meghaljál, hogy aztán már senkitől ne kelljen tartania. Igen – érted már, ugye? Láttad a szemében az idegenkedést, hogy valami nincs rendben az ígéretével. Igazad volt. Sosem akart téged. Minden csók, minden érintés hazugság volt.”
Edwárd a fiú felé lépett, néhány lépésre távolodva tőlem. Viktória csak a köztünk keletkező résre figyelt. Meghozta a döntését, én leszek a második, akit megöl – csak a megfelelő pillanatra várt.
Ez idő alatt Riley őrlődött magával.
„Nem kell, hogy meghalj,” ígérte Edwárd, szemét a fiúéba függesztve. ”Van út, hogy túléld ezt, azt az utat, amit ő mutatott neked. Nem minden a hazugság és a vér, Riley. Elsétálhatsz most azonnal. Nem kell, hogy meghalj az ő hazugsága miatt.”
Edwárd még közelebb helyezkedett, most még nagyobb rés tátongott közöttünk. Riley túl messze volt, hogy számított volna ebben a percben. Viktória előre dőlt.
„Utolsó esély, Riley,” suttogta Edwárd.
Riley elszánt tekinettel nézett Viktóriára, hogy válaszoljon.
„Ő a hazug, Riley,” mondta Viktória, a számból egy kétségbeesett hang tört elő, a hangját hallva. ”Meséltem a képességéről. Tudod, hogy csak téged szeretlek.”
Hangja, nem volt erős, vad, minta amit az arca sugallt. Lágy és magas volt – gyerekes, szoprán csengésű. Ez a hang megőrjítette a szőke fiút, felfújta akár egy rózsaszín rágógumi buborékot. Csillogó fogai nem hagytak kétséget a felől, hogy mit fog tenni. Riley arca megkeményedett. A szemében jele sem maradt kétségnek, sem bármi gondolatnak. Eldöntötte, hogy harcol, Viktória teste megrázkódott, ujjai begörbültek, és csak arra várt, hogy Edwárd tegyen még egy lépést. Egyikük sem vicsorgott most.
Egy óriássárgás-barna folt repült keresztül, és terítette le Rileyt a földre.
„Nem!” kiáltott fel hitetlenkedve Viktória gyermeki hangján.
Fél méterrel előttem egy hatalmas farkas ugrott a szőke fiúra. Valami fehér és kemény dologba ütközött a lábam a szikla mellett. Megpróbáltam kikerülni.
Viktória egy pillantást sem vetett a fiúra, akit az előbb szerelméről biztosított. Szemeivel csak engem figyelt, csalódottan, hatalmas veszéllyel a szemében.
„Nem,” mondta ismét, fogai között szűrve a szavakat, amikor Edwárd elindult, hogy az útjába álljon. Riley ismét talpon volt, szinte sértetlenül, szikáran, alattomosan megrúgta Seth vállát. Hallottam a csont ropogását. Seth felállt,és körözni kezdett. Riley felhúzta a kezeit, ő elveszítette egyik kezét. Csak pár méterrel arrébb, Edwárd és Viktória táncoltak. Nem pontosan körbe, Edwárd igyekezett közelebb tartani magához, így teret hagyni köztem és Viktória között. Előre hátra lépkedett, keresve a rést Edwárd védelmén. Tökéletesen lopakodott, teljes figyelemmel. Edwárd csak egy pillanattal előbb mozdult, ahogy ki tudta olvasni Viktória gondolatát. Seth kitört Riley mellöl, és valamit magával ragadott és behajította az erdőbe. Riley dühödten üvöltött, de Seth már vissza is ért mellé, Ripley ádázul nézett rá félkarúan.
Viktória úgy ugrált a fák ágain, mintha csak egy torna gyakorlatot mutatna be. Elszakadt, lábait biztonságosan behúzta, miközben szemei felém sóvárogtak, mintha egy mágnes lennék, ami vonzza őt. Láttam ahogyan küzd benne az ölési vágy és a túlélési ösztön. Edwárd is látta ezt.
„Ne, menj, Viktória,” mormogta a korábbi hipnotizáló hangján. ”Sosem lesz még egy ilyen esélyed.”
Vicsorgott, sziszegett, de láttam, hogy nem tud otthagyni engem.
„Bármikor elfuthatsz.” dorombolta Edwárd ”Gondold át. Ezt akarod, nem igaz? Ezért volt veled James is. Hasznos ha szereted a halálos játékokat. Egy társ, segítség a menekülésben. Nem kellett volna elhagynia téged – hasznára lett volna az ügyességed, amikor elkaptuk Phonenixben.”
Vicsorgás tépte fel a száját.
„Ez az amit te valaha is jelentettél a számára. Butaság ennyi energiát ölni valakibe, aki az első adandó alkalommal elhagy, hogy a saját kedvére vadásszon. Soha nem jelentettél neki többet, mint kényelmet. Tudnám.”
Edwárd szája megrándult, mintha a halántékára léptek volna.
Egy éles sikollyal Viktória visszatért a fákról, és ismét táncoltak. Épp akkor Riley lefogta Seth öklét és ágyékon rúgta, majd a nyakának esett. Seth megtántorodott, válla rázkódott, mintha nehezére esett volna lerázni a fájdalmat. Kérlek, akartam szólni Rileynek, de az arcom izmai nem engedelmeskedtek, nem tudtam kinyitni a számat, hogy kipréseljem magamból a szavakat. Kérlek, hisz még csak egy gyerek!
Miért nem futott el Seth? Most miért nem fut el?
Riley csökkentette a távolságot, és kőszikla felé tolta, mellém Sethet. Viktóriát hirtelen érdekelni kezdte partnere sorsa. Láttam a szemem sarkából, ahogy felméri a távolságot köztem és Riley között. Seth elkapta Rileyt és visszanyomta, mire Viktória felszisszent.
Seth már nem volt puha. Edwárd köré ment, farka súrolta Edwárd hátát, Viktória szemei elkerekedtek.
„Nem ő nem fog engem bántani,” válaszolta meg Edwárd Viktória gondolatát. Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva közelebb ment hozzá. ”Mindkettőnk számára ellenség vagy. Hazudtál nekünk.”
Felhúzta fogait, próbált Edwárdra koncentrálni.
„Nézzd meg közelebbről, Viktória,” mormogta, miközben megpróbálta kizökkenteni Viktória figyelmét. ”Tényleg annyira kedveli a szörnyeteg Jamest, hogy egész Sibérián át üldözte?”
Szemei dühösen rebbentek, majd ide oda kapkodott Edwárd, Seth és köztem.”Nem ugyanaz?” vicsorgott gyermeki hangján.”Lehetetlen!”
„Semmi sem lehetetlen,”Edwárd hangja lágy volt,és még közelebb lépett.”Fogadd el, amit szeretnél. Sosem érhetsz hozzá.”
Viktória megrázta a fejét, gyorsan, és megpróbálta kicselezni Edwárdot, de ő azonnal meghiúsította tervét, mielőtt még végiggondolhatta volna. Arcán a feszültség jele voltak láthatóak, majd mint egy nőstény oroszlán meghajlította testét és előre vetette magát.
Viktória nem egy tapasztalatlan újszülött volt. Halálos volt. Látható volt a különbség közte és Ripley között, és tudtam hogy Seth nem éli túl ezzel a vámpírral a küzdelmet.
Edwárd addig ment, míg össze nem kapaszkodtak, olyan volt mint egy oroszlán és tigris harca. A tánc gyorsult. Valahogy hasonló volt, mint Alice és Jasper tánca a réten, csak az nem volt ilyen tökéletesen koreografálva. Éles ropogó hang hallatszott a kőszikla felől, amikor valamelyikük kiesett az ütemből. De olyan gyorsan mozogtak, hogy nem láttam a hibákat…
Riley őrült erőszakos balettje alatt szemeit partnerére szegezte. Seth ütése megropogtatta a vámpír egy részét. Riley egy hatalmas ütése a levegőbe emelte Sethet. Seth teste a kősziklának csapódott a fejem felett a szikla recsegett, mintha megrázták volna az egészet. Hallottam ahogy levegőt vesz, majd néhány méterrel távolabb tőlem leugrik a szikla tetejéről.

Halk nyöszörgés szűrődött Seth fogaim közül.
Éles szürke kőszilánkok hullottak a fejem mellett a bőrömre. Egy darabot reflexszerűen elkaptam a jobb kezemmel. Az ujjaim végigsimították az éles követ, nem volt esély a harcra, a testem – nem a következményeken – a harcért kiáltott. Az adrenalin végigszáguldott testemen. Tudtam hogy a tenyerem a kötés alatt ott a vágás. Tudtam, hogy a kezem tiltakozik, tudtam, de nem éreztem félelmet.
Riley mögött, csak azt láttam, a sodró vörös csíkot hagy maga után Viktória haja és mellette a halvány fehér foltot. Könnyezve készültem megtenni azt, amivel biztos lehettem abban, hogy a táncba ő nem fog belehalni.
De melyik?
Riley rám nézett, vörös szemei úgy ragyogtak, mint a drágakő. Fogai Seth bundájába mélyedtek, Kinyitotta a száját, hogy fogait mélyen Seth nyakába fúrja.
A második adrenalin löket, szinte sokként futott végig a testemen, hirtelen nagyon tisztán láttam. Mind a két harc nagyon szoros. Seth annyira elesett volt, és fogalmam sem volt róla, hogy Edwárd győzni fog-e vagy sem. Segítségre van szükségük. Ami élt ad.
Szorosan tartottam a követ, és a patent szétnyílt.
Elég erős voltam? Elég bátor voltam? Milyen erősen tudom a testemet a kőnek nyomni? Elég lesz ennyi idő, hogy Seth meggyógyítsa kicsavarodott lábait? Meg tud gyógyulni olyan gyorsan, hogy értelme legyen az áldozatomnak?
Feltűrtem vastag pulóverem szabadon hagyva csupasz bőrömet ott, ahol még látszott az előző születésnapomon szerzett vágás nyoma. A vérem most éjjel elég lesz ahhoz, hogy egy pillanatra megfagyasszon minden vámpírt, ami kizökkenti majd őket. Imádkoztam,hogy beváljon a tervem. Vettem egy utolsó mély levegőt.
Viktória örült zihálásomat hallva. Szemei egy pillanatra megkerestek engem. Kiváncsi düh villant szemében.
Nem tudom pontosan, hogy honnan hallottam a halk hangot, visszaverte a szikla, és fejemben zúgott. A saját szívdobogásom is elég lett volna hozzá. De az utolsó pillanatban, amikor Viktóriára néztem, azt hittem egy ismerős morgást hallok. A következő percben a tánc erőszakosan megszakadt. Olyan gyorsan történt, hogy nem is tudtam felfogni a történéseket. Megpróbáltam felfogni a fejemben a dolgokat.
Viktória egy hatalmas fának repült, majd mintha eltört volna zuhant a földre. Ezzel egy időben Edward – hihetetlen sebességgel – elkapta hátulról a meglepett Riley karját. Mintha Edwárd a lábát megtámasztva felemelte Rileyt. A kis táborhely megtelt Ripley egetrázó sikolyával. Ezzel egy időben, Seth talpra ugrott, eltakarva a kilátást.
De még láttam Viktóriát. Bár elég nyomoréknak tűnt – mintha nem tudna többé kiegyenesedni – láttam a mosolyt, mint álmomban, vad arcán.
Aztán kitekeredett és felugrott.
Valami kicsi és fehér szállt keresztül a levegőben. Mintha robbanás lett volna, és Viktória megint egy másik fához csapódott, ami ettől kettétört. Lábaira érkezett, de Edwárd már ott volt a helyén. A szívem megnyugodott , amikor láttam hogy nincs semmi baja. Viktória félrerúgott valamit – ami nem messze tőlem ért földet, és rájöttem, hogy mi az.
A gyomrom felfordult.
Az ujjak még mindig egy fűcsomót szorongattak, Riley maga után húzta a kezét. Seth morogva indult felé, de Riley visszavonult. Fájdalmas szemmel nézett a félelmetes farkasra. Fél karját védekezően emelte maga elé. Sath nekirontott, a vámpír félelmetesen sikított. Láttam, ahogy Seth belemélyeszti fogait Riley vállába, és marcangolja, mígnem egy fémes reccsenéssel, a másik kezét leszakította. Seth rázta a kezét és befutott vele az erdőbe. Riley gyötrelmesen sikított. „Viktoria!”
Viktória nem reagált rá. Csak a partnerére koncentrált. Seth, mint egy rongylabdát kapta fel a sikítozó Rileyt és beszaladt vele az erdőbe. Mikor teljesen eltűntek Viktória megállapította, hogy egyedül maradt. Távolodni kezdett Edwárdtól és szemében csalódottság égett. „Ne.” dúdolta Edwárd csábítóan ”Csak még egy kicsit maradjál.”
Viktória akár egy nyíl szállt el, de Edwárd olyan volt akár egy puskagolyó. Elkapta védtelen hátát, és az éles fáknak nyomta, egyetlen lépéssel vége lett a táncnak. Edwárd szája a nyakára tapadt, mintha csak cirógatná. A Seth hangja minden mást elnyomott. Kierőszakolt egy csókot. Majd a vörös lángtenger testetlenül lehullott és elgurult a fák között.

25. TÜKÖR

ERŐLTETTEM A SZEMEIM – AMIK A SOKKTÓL TÁGRA NYÍLTAK, hogy mozogjanak, annyira…hogy ne lássam túlságosan jól az ovális dolgot, ami a tüzes hajkoronába volt bugyolálva. Edward újra mozgott. Fürgén és rideg kifejezéssel, feldarabolta a lefejezett tetemet.
Nem tudtam közelebb menni – a lábfejeim nem engedelmeskedtek, mintha megkövültem volna. De addig is alaposan megfigyeltem minden mozdulatát, hogy lássam nem sérült-e meg. A szívem visszatért a normális tempójú dobogásához, amikor nem találtam erre utaló jelet. Ruganyos és kecses volt, mint mindig. Nem láttam sérülést a ruháján sem.
Nem nézett rám – oda, ahol lefagyva álltam a rémülettől – mialatt ő egy halomba hordta és dobálta a még reszkető végtagokat, és száraz fenyőágakkal borította be őket. Döbbentem bámultam, ahogy elindult Seth után az erdőbe. Mielőtt még felocsúdtam volna mindketten megjelentek, Edward karjaiban Riley darabjaival. Seth egy terjedelmes csonkot – a törzset – szállította a szájában. Ezeket is hozzáadták a halomhoz, és Edward a zsebéből előhúzott egy ezüst színű, téglalap alakú gázöngyújtót. A gyújtót száraz gyújtós ágakhoz tartotta. Egyszer csak fellángolt a tűz, hosszú nyelve a narancs tűznek gyorsan keresztülfutott a halotti máglyán.
„Itt van minden darab,” – mondta Edward Sethnek.
Együtt, a vámpír és a vérfarkas a táborhelyünkön, néha dobáltak még néhány apró fehér kavicsot a lángoló tűzbe. Seth mindent a fogaival oldott meg. Agyam még nem igazán akart dolgozni, nem tudtam megérteni, hogy miért nem változik vissza, hogy legyenek kezei. Edward a szemeit a dolgán tartotta. És akkor befejezték, és a dühöngő tűz egy bíbor színű oszlopban tört az ég felé. A vastag füst lassan csavarodott felfelé, szilárdabb volt, mint kellene, a forróság felerősítette a szagokat, és ez a szag, émelyítő volt. Nehéz volt elviselni, túl erős. Seth egy vihogáshoz hasonló hangot hallatott, mélyen a mellkasából jött. Egy mosoly lebegett keresztül Edward feszült arcán. Edward kinyújtotta a karját, és ökölbe szorította a kezét. Seth vigyorgott, amitől kilátszottak borotvaéles fogai, és orrát Edward kezéhez nyomta.
„Szép csapatmunka” – morajlott Edward. Seth egy nevető hangot hallatott.
Azután Edward vett egy mély lélegzetet, és lassan felém fordította az arcát. Nem értettem a kifejezését. A szemei olyan óvatosak voltak, mintha további ellenségre számítana – több volt, mint óvatos, inkább félelem tükröződött benne. Még akkor sem nézett ekkora félelemmel, amikor Victoria és Riley…a szemei ebben a kifejezésben megakadtak, elkábultak és hasztalanok voltak, mint a testem. Zavartan meredtem rá.
„Bella, nagyon szépen kérlek, dobd el azt a követ, nehogy megsebezd magad.”
Teljesen elfeledkeztem az éles kavicsról, amit olyan erősen szorítottam. Szinte hallottam, ahogy az eltört ujjam felháborodva kiabál a fájdalomtól. Vajon újra eltört? Ha igen, akkor Carlisle ezúttal biztosan begipszeli. Edward még mindig felemelt kezekkel állt tőlem úgy egy méterre. Az arca ijedtséget tükrözött. Néhány másodpercig azon gondolkoztam, hogy hogyan is kell mozgatni az ujjaimat. Miután rájöttem, a követ kiejtettem a tenyeremből, de a kezem mozdulatlan maradt. Edward kissé megnyugodott, de még nem mert hozzám közeledni.
”Bella, nincs okod a félelemre, - mondta - már biztonságban vagy. Nem bántalak.”
Ezt a furcsa ígéretet hallva, úgy meredtem rá, mint egy bolond. Nem értettem, hogy ezt miért mondja.
”Bella, minden rendben lesz. Tudom, hogy meg vagy ijedve, de mindennek vége. Most már senki se bánthat. Hozzád se érek. Nem bántalak.”- ismételte.
Meglepve pislogtam, s rájöttem, hogy újra tudok beszélni.
„Miért ismételgeted ezt folyton?” – bizonytalanul tettem egy lépést felé. Edward hátrált.
„Mi történt?” – suttogtam. „Miről beszélsz?”
„Te…nem félsz…tőlem?”
„Félek? Tőled? Miért?”
Még egyet léptem, de rögtön megbotlottam valamiben, talán a saját lábamban. Edward elkapott, s én a mellkasába fúródva sírtam.
„Bella, Bella, bocsáss meg nekem. Mindennek vége.”
„Én rendben vagyok. Teljesen. Én csak…sokkot kaptam. Kérlek, várj…egy percet.”
Éreztem, ahogy karjai lassan a csípőm köré fonódnak.
„Úgy sajnálom.” – suttogta újra és újra.
Edwardba kapaszkodtam. Még nem kaptam rendesen levegőt. Aztán elkezdtem őt csókolgatni…a mellkasát, a vállát, a nyakát, mindent, amit csak elértem. Az agyműködésem lassan megint a régi lett.
„Veled minden rendben?” – kérdeztem két csók között – „Nem sérültél meg?”
„Teljesen jól vagyok.” – ígérte, az arcát a hajamba temette.
„Seth?”
Edward kuncogott. „Több, mint remekül. Valójában nagyon büszke magára.”
„A többiek? Alice, Esme? A vérfarkasok?”
„Odaát is mindenki jól van. Ez épp olyan simán ment, ahogy ígértem. Itt rosszabb volt a helyzet.”
Hagytam, hogy a szavai átjárják a gondolataimat, hagytam, hogy szétterjedjen bennem. A családom és a barátaim jól vannak, biztonságban. Victoria többé nem fenyeget engem. Halott. Minden a legnagyobb rendben.
De nem tudtam teljesen átérezni a jó hírt, mert még mindig elég zavaros volt a fejem.
„Mond csak miért,” – kérdeztem – „miért hitted, hogy félek tőled?”
„Sajnálom” – mondta, mentegetőzött újra – fogalmam sem volt, hogy miért. „Úgy sajnálom. Nem akartam, hogy lásd, nem kellett volna látnod, hogy tudok szörnyeteg lenni.”
Ezen elgondolkodtam egy percre, ahogy hezitált, amikor megközelített, kezei a levegőben. Azt hitte, hogy elszaladok, ha túl gyorsan jön felém…
„Komolyan?” – kérdeztem végül. „Te…azt? Azt gondoltad, hogy megrémítettél engem?” – prüszköltem és prüszköltem újra. A hangom összetört a reszketéstől. A hangom elég rögtönzött volt.
A kezét az állam alá csúsztatta és felbillentette, hogy lássa az arcomat.
„Bella, én éppen”, - tétovázott a szavait mintha kikényszerítette volna – „épp az előbb fejeztem le és daraboltam fel egy érző teremtményt, tőled nem egészen 20 yardra. Ez nem zavar téged?” – rosszalva a reakciómat.
Vállat vontam. Vállat vontam túl egyszerűen. Nagyon fásultan. „Nem igazán. Csak attól féltem, hogy te vagy Seth megsérültök. Segíteni akartam, de én csak ennyit tudtam….”
Hirtelen rémült arckifejezésétől a hangom elhalványult.
„Igen” – mondta, hangszíne zavaros. „A te kis kunsztod a szikladarabbal. Tudod, hogy kis híján a szívrohamot hoztad rám? Nem tudom, hogy gondoltad.”
Dühös pillantást lövellt rám, miközben válaszolt.
„Én segíteni akartam…Seth megsérült…”
„Seth csak eljátszotta, hogy megsérült, Bella. Ez csak egy trükk. És akkor te…!” – rázta a fejét, képtelen volt befejezni. „Seth nem látta, hogy mit akartál, így közbe kellett lépnem. Seth egy kicsit elégedetlen is, hogy nem tudta puszta kézzel egyedül elintézni.”
„Seth….eljátszotta?” – Edward komolyan bólintott.
„Oh”
Mindketten Sethre néztünk, aki szorgalmasan igyekezett nem felénk nézni, hanem a lángokat figyelni. Önelégültség sugárzott minden porcikájából.
„Szóval, nem tudtam” – mondtam, sajnálom. „és egyébként nem könnyű az egyetlen gyámoltalan személynek lenni. Legközelebb már én is vámpír leszek! Nem akarok többet a kispadról figyelni.”
Egy tucat érzelem söpört végig a szemében, mielőtt megszólalt volna. „Legközelebb? Szerinted hamarosan megint háború lesz?”
„Az én szerencsémmel? Ki tudja?”
Összeráncolta a szemöldökét, de tudtam, hogy boldog volt, hogy vége van – láttam az enyhülés fényét mindkét szemében. Felülkerekedett rajta.
„Mi…az?”
„Tudom. Valamit nem mondtál el - ?” – hátráltam, pontosan emlékszem, hogy az előbb – rákérdezzek Jacobra? A szívem hirtelen fájdalmas dobogásba kezdett. Nehéz elhinni, majdnem lehetetlen, de a mai napig elég katonásan viselkedtem.
„Valami bonyodalom? És Alice, fel kellett borítani a tervet Sammel. Azt mondta be kell fejezni valamit. Mit akart lezárni?”
Edward szeme Sethre pillantott, és gyorsan pillantást cseréltek.
„Szóval,” – kérdeztem.
„Tényleg semmi,” – mondta gyorsan Edward. „de mennünk kell…”
Indult és próbált magával húzni, de én megmerevedtem, hogy ne tudjon elhúzni.
„Tényleg semmi” – Edward a kezei közé vette az arcomat. „Csak egy pár percünk van, ne félj, rendben? Elmondanám neked, ha félned kellene. Bízz bennem, kérlek!” – bólintottam, bár ez nehéz volt ilyen rémülten – mennyi félelmet tudok még elviselni. „Nincs okod félni. Érted?”
Összezárta a száját egy pillanatra, míg átgondolta, hogy mit mondjon. És akkor hirtelen Sethre pillantott, mintha a farkas mondott volna neki valamit.
„Mit csinált?” – kérdezte Edward.
Seth kínlódott, egy türelmetlen, nehézkes hangot hallatott. Ráadásul a nyakát egyre jobban az ég felé meresztette. Aztán minden halotti csendbe burkolózott egy végtelen pillanatig. És akkor Edward felnyögött.
„Ne” – és a kezeit kitárta, mintha meg akarna valamit markolni, de nem láttam mit. „Nem lehet - !”
Egy görcs futott végig Seth testén, és egy üvöltést hallatott, óriási lelki fájdalommal, a tüdőjéből szakadt ki. Edward pontosan ugyanabban a pillanatban térdre hullott, a két kezét a fejéhez kapta, a szemébe hatalmas fájdalom szökött. Sikítottam a rémülettől, és mellé térdeltem. Tehetetlenül megpróbáltam a kezeit elhúzni az arcából, tenyerem nyirkos és izzadt volt, csúszott a márvány bőrén.
„Edward, Edward!” – rám nézett, nyilvánvaló erőfeszítéssel, félrerántotta a fogait.
„Minden rendben. Mehetünk. Ez – „ – félre nézett, és újra összerezzent.
„Mi történt?” – kiáltottam, amikor Seth megint üvöltött kínjában.
„Minden rendben. Induljunk.” – Edward zihálta. „Sam – segít nekik – „
És rögtön rájöttem, amikor kimondta Sam nevét, hogy ő Sethtel beszélt. Nem valami láthatatlan erő támadta meg őket. Ez alkalommal a baj nem itt volt. A csapattal történt valami. Az összes adrenalin keresztülfutott rajtam, a testem elernyedt. Teljesen petyhüdt lettem, Edward elkapott mielőtt a sziklára zuhantam volna. Felugrott a lábaira, a karjaiban tartott.
„Seth!” – kiáltott Edward.
Seth meghajolt, még mindig nagy lelki fájdalmai voltak, mintha az erdőbe akarna indulni.
„Ne!” – parancsolt rá Edward. „Menj egyenesen haza. Most. Amilyen gyorsan csak tudsz!”
Seth nyöszörgött, és rázta a fejét.
„Seth. Bízz bennem.”
A hatalmas farkas Edward szemeibe bámult egy hosszú pillanatig, aggodalmas szemekkel, és akkor felegyenesedett és a fák közé repült, eltűnt, mint egy szellem.
Edward szorosan a mellkasához szorított, és akkor mi is suhantunk az árnyékos erdőn keresztül, de egy másik úton, mint a farkas.
„Edward.” – próbáltam kierőszakolni a szavakat összehúzott torkomon keresztül. „Mi történt Edward? Mi történt Sammel? Hová megyünk? Mi történt?”
„A többiekhez vissza” – mondta nekem halkan. „Tudtuk, hogy valószínűleg ez fog történni. Korábban, reggel, Alice látta, és elküldte Samet és Sethet. A Volturi eldöntötte, hogy közbenjár.”
A Volturi. Igen. De úgy éreztem, hogy a hangja teljesen érzéketlen, nem értettem miért színlel. A fák csak úgy suhantak mellettünk. Nagyon gyorsan futott, szinte semmit sem tudtam érzékelni.
„Semmi pánik. Nem miattunk jönnek. Ez teljesen normális olyan esetben, amikor egy őr rendbontást érzékel. Semmi komoly, csak a munkájukat végzik. Persze, úgy gondoljuk, hogy nagyon óvatosan időzítették az érkezésüket. Azt hiszem, senki sem gyászolná Olaszországban, ha a Cullen család száma megfogyatkozott volna.”
A szavakat a fogain keresztül szűrte, kemény volt és sivár.
„Biztosak voltunk benne, hogy ez előfordulhat.”
„És miért megyünk vissza?” – suttogtam. Tudom ezt kezelni? A képe a folyékony fekete díszruhának a szemembe szökött, de nem akartam látni. Közel voltam az összeomláshoz.
„ez része az indoknak. Leginkább, az a legbiztonságosabb, ha együtt vagyunk. Nekik nincs okuk molesztálni minket, de… Jane velük van. Ha belegondolok, hogy egyedül vagyunk valahol, messze a többiektől, lehet, hogy ez kísértés lenne neki. Mint Victoria, Jane elkezd találgatni, hogy biztos Veled vagyok. Demetri is vele van. Könnyen meg tud találni, ha Jane megkéri rá.”
Nem akarok erre a névre gondolni. Nem akartam gondolni a kápráztató, gyermeki arcára, ami a fejemben él. Egy különös hang jött ki a torkomon.
„Shh, Bella, shh. Nem lesz semmi baj. Alice gondoskodik róla, hogy.”
„Alice látta? De…akkor hol vannak a farkasok? Hol a csapat?”
„A csapat?”
„Gyorsan el kell tűnniük. A Volturi nem kötött fegyverszünetet a vérfarkasokkal.”
Hallottam, hogy egyre sebesebben lélegzem, de nem tudtam kontrollálni. Zihálni kezdtem.
„Esküszöm, hogy rendben lesznek”, ígérte Edward. „A Volturi nem fogja felismerni az illatukat – nem tudják, hogy farkasok vannak itt, nem ismerik őket. A csapat jól lesz.”
Nem tudtam feldolgozni a magyarázatát. Koncentrálásom feltépett egy másik félelmet. Mielőtt azt mondta, hogy induljunk…Seht nagy lelki fájdalma…Edward elkerülte az első kérdésem, csak a Volturit magyarázza….
Nagyon közel voltam az arcához – éppen belekapaszkodtam az ujjhegyeimmel. A fák csak úgy suhantak mellettünk a homályban, hallottam a vízcsobogást.
„Mi történt?” – suttogtam újra. „Mielőtt? Amikor Seth összeroppant? Amikor megsérültél?” – Edward tétovázott.
„Edward. Mondd el nekem!”
„Az egész területen.” – suttogta. Alig hallottam, a szél sebessége miatt. „A farkasok nem számolták, hogy az ő felükön…azt hitték az összes. Persze Alice nem láthatta…”
„Mi történt?”
„Egy újszülött elrejtőzött…Leah megtalálta – de ő ostoba volt, pimasz és bizonyítani akart valamit. Megpróbálta egyedül elfogni…”
„Leah” – ismételtem, túlságosan gyengén, elárasztott a döbbenet. „Jól van?”
„Leah nem sérült meg” – motyogta Edward. Bámultam egy hosszú másodpercig.
„Sam – segített neki - „ zihálta Edward. Nem értem.
„Már majdnem ott vagyunk” – mondta Edward, és felnézett az ég felé. Önműködően követtem a szememmel. Egy sötét bíbor felhőt láttam a fák felett. Egy felhő? De ez nem normális ilyen napos időben…nem, nem felhő – felismertem a vastag oszlopát a füstnek, olyan mit a táborhelyünkön.
„Edward,” – mondtam alig hallhatóan. „Edward valakinek baja esett.”
Hallottam Seth kínlódását és láttam Edward arcán a fájdalmat.
„Igen” – suttogta.
„Kinek?” – kérdeztem, de már tudtam a választ. Persze, hogy tudtam, persze. A fák lelassultak körülöttünk, ahogy a célállomásra értünk. Edward sokáig nem válaszolt.
„Jacobnak” – mondta ki végül.
Hihetetlen, de sikerült bólintanom.
„Persze…”-suttogtam.
Zuhantam, zuhantam a semmibe, s próbáltam kapaszkodni a szélébe. A világ körülöttem feketébe öltözött.
Először jéghideg kezek érintésére lettem figyelmes. Több, mint két kézre. A kezek fogtak engem, egy tenyér pedig az arcomon pihent. Ujjak simogatták a homlokomat, s a tarkómat is szorították. Aztán megismertem a hangokat. Először csak lágy morgásnak tűntek, aztán egyre pontosabban hallottam. Mintha valaki a rádiót hangolta volna.
„Carlisle – öt perc” – Edward hangja türelmetlen volt.
„Akkor jön vissza, amikor kész lesz, Edward” – Carlisle hangja mindig nyugodt és biztos.
„Sok dologgal foglalkozott ma. Hagyta megvédeni magát.”
De nézetem szerint nem védett. Tőrbe estem az ismeretlenben, az eszméletlenség felé – a fájdalom és a sötétség felé. Éreztem, ahogy elválok a testemtől. Mintha egy kalitkában lettem volna, már nem tudtam irányítani a fejemet. Nem tudtam fókuszálni. Nem tudtam gondolkodni. Túl erős volt a lelki fájdalom.
Nem volt menekülés. Jacob. Jacob. Nem, nem, nem, nem, nem…
„Alice, mennyi időnk van?” – követelte Edward, hangja még feszült, Carlisle megnyugtató szavai nem segítettek. Alice hangja élénk volt. „Még öt perc. És Bella ki fogja nyitni a szemét, úgy 37 másodperc múlva.. Biztos vagyok benne, hogy hall bennünket.”
„Bella, drágám?” – Esme puha, kellemes hangja. „Hallasz engem? Biztonságban vagy, kedvesem.”
Igen, biztonságban voltam. De fontos ez most?
Akkor hűvös száj ért a fülemhez, és Edward beszélt hozzám, hogy kikerüljek a saját gyötrő kis kalitkámból.
„Életben van Bella. Jacob Black meg fog gyógyulni. Rendben lesz.”
A fájdalom és a félelem hosszú idő után elhagyta a testem. A szemeim kinyíltak.
„Oh, Bella,” – Edward kicsit nyugodtabban sóhajtott, és lehajtotta a fejét.
„Edward” – suttogtam.
„Igen. Itt vagyok.”
Kinyitottam a szemem és meleg arany szemeibe bámultam.
„Jacob, rendben van?”
„Igen” – ígérte.
Óvatos néztem a szemeibe, néhány jelét kerestem, hogy igazat mond –e és így volt.
„Én magam vizsgáltam meg.”- mondta Carlisle. A fejem felé fordítottam a tekintetét kerestem, csak néhány lábnyira volt. Carlisle kifejezése komoly és biztató egyidejűleg. Nem lehetett kétségbe vonni. „Nincs életveszélyben. Hihetetlen módon meg fog gyógyulni, noha a sérülései eléggé kiterjedtek és néhány napba fog telni míg vissza tudja nyerni az emberi alakját. Jobban tudok majd segíteni, ha újra ember lesz. Sam azt mondta, hogy most nehéz lesz visszaváltoznia. Addig ő könnyebben tudja kezelni.”
Carlisle mosolyog. „Nem vagyok állatorvos.”
„Mi történt vele?” – suttogtam. „Mennyire súlyos a sérülés?”
Carlisle arca megint komoly. „Másik farkas volt bajban – „
„Leah” – ziháltam.
„Igen. Ő félreeső helyen volt, de nem volt ideje megvédeni magát. Az újszülött karjai körülölelték. És összetörte a teste jobb oldalát.” – hátráltam.
„Sam és Paul idejében odaért. Már jobban volt, amikor vissza vitték La Pushba.”
„rendbe fog jönni?” – kérdeztem.
„Igen, Bella. Nem szenvedett tartós károkat.” – Vettem egy mély lélegzetet.
„Három perc” – Alice mondta nyugodtan.
Megpróbáltam a lábamra állni. Edward megértette, hogy mit szeretnék és segített nekem felállni. Körülnéztem, hogy mi a helyzet.
A Cullenek egy laza félkörben álltak az örömtűz körül. Minden láng vastagon látható volt, bíbor fekete füst, mint valami betegség lebegett a fényes füvön. Jasper nagyon közel állt az árnyékhoz, árnyékban annyira, hogy…bőre nem csillogott, mint a gyémánt, ahogy a többieknek. Hátat fordított nekem, válla feszült, karjait némiképp kitárta. Valami volt még az árnyékban. Valami fölé hajolt óvatosan…
Túlságosan zsibbadt voltam hozzá, hogy egy enyhe megdöbbenésnél többet mutassak, mikor rájöttem mi volt az. Nyolc vámpír volt körülöttem.
A lány egy kicsi labdába csavarodott a láng mellett, karjaival a lábszárát ölelte. Nagyon fiatal volt. Fiatalabb, mint én – talán tizenöt, sötét hajú és vékony. Szemeivel rám fókuszált, és a szivárványhártyája megdöbbentő volt, ragyogó vörös. Sokkal világosabb, mint Rileyé, majdnem izzó. Vadul zihált, és kínlódott. Edward látta a megzavart kifejezésemet.
„Megadta magát,” – mondta nyugodtan. „Soha nem látott még ilyet. Carlisle megfontolta a felajánlást. Jasper nem ért egyet.”
Nem tudtam levenni a szemem a tűz mellől. Jasper sérült bal alkarját dörzsölte.
„Jasper jól van?” – suttogtam.
„Jól van, csak megszúrta a méreg.”
„Megmarta?” – kérdeztem rémültem.
„Mindenre oda akart figyelni. Meg akart győződni róla, hogy Alice tényleg jól van.”
Edward rázta a fejét. „Alicenek nincs szüksége segítségre.”
Alice fintorgott felé igaz szeretettel. „Oltalmazó butusom.”
A fiatal lány hirtelen visszaugrott, mint egy állat és éles hangon jajgatott. Jasper morgott és megint fölé hajolt, ujjait a földbe vágta és feje előre hátra mozgott. Jasper tett felé egy lépést, és még jobban fölé hajolt. Edward kicsit elfordult, annyira mozgott el, hogy…pontosan közém és a lány közé álljon. Kikukucskáltam Edward karjai felett, és láttam a lányt és Jaspert. Carlisle azonnal Jasper mellett volt. Megfékezte a fia karjait.
„Észnél tudsz lenni, újszülött?” – kérdezte Carlisle, nyugodtabban, mint valaha. „Nem akarunk megölni, de meg fogunk, ha nem tudsz viselkedni.”
„Hogyan állod meg?” – a lány magas tiszta hangon nyögte. „Nem kívánod őt?” Fényes karmazsinvörös szivárványhártyájával Edwardra fókuszált, és felette engem nézett, és a körmeit újra a kemény földbe meresztette.
„Meg kell állnod.” – mondta Carlisle komolyan. „Meg kell tanulnod kontrollálni magad. Ez lehetséges, és ez az egyetlen esélyed, hogy életben maradj.”
A lány lefeküdt a földre a kezeit a feje köré tette és nyugodtan zihált.
„Nem kellene messzebb mennünk?” – suttogtam Edward karja fölött. A lány megrángatta a száját a fogairól, amikor meghallotta a hangomat, kifejezése gyötrelmes volt.
„Itt maradunk” – morajlotta Edward. „Ők most észak felé meredtek.”
A szívem mintha versenyt futott volna, olyan hevesen dobogott és arra figyeltem, amerre ők, de csak a füstöt láttam. A sikertelen keresés után, újra visszanéztem a fiatal vámpírra és elfogott a szánalom. Ő még mindig engem figyel, a szeme félig dühös. Találkozott a tekintetünk egy hosszú pillanatig. Állig érő sötét haja az arca körül, ami alabástrom sápadt. Kemény volt elgondolni, hogy tulajdonságai gyönyörűek, leszámítva az őrült szomjúságot. Véraláfutásos szemei dominánsak voltak – elfordultam a keménységétől. Gonoszul bámul engem, borzong és vonaglik minden második pillanatban.
Aztán megint bámultam őt, hipnotizál, csodálkoztam, mintha saját magamat látnám, egy tükre a jövőmnek.
Akkor Carlisle és Jasper felénk indultak. Emmett, Rosalie és Esme is hozzánk futott, körülöleltek, ahol Edwarddal és Aliceszel álltunk. Előttünk összezárultak, ahogy Edward mondta, velem a központban, védekező helyzetben.
Elszakítottam figyelmemet a lányról, és a közelgő szörnyeteget kerestem. Még semmit sem láttam. Edwardra pillantottam, szemeivel egyenesen előre fókuszált. Próbáltam követni a tekintetét, de csak a füstöt láttam – sűrű, olajos füst hullott a földre, lassan szállt fel, hullámzott a füvön át. A nagy hullámnál, középen valami sötét volt.
„Hmm”, hallottam egy morajt a ködből. És azonnal felismertem.
„Isten hozott Jane” – Edward hangja hidegen udvarias volt.
A sötét árny közelebb jött, elválasztva magát a homályból, megszilárdulva. Tudtam, hogy Jane jön elől – sötét köpönyegben, majdnem fekete, és nagyon karcsú. Tudtam, hogy ezek Jane angyali tulajdonságai a csuklya árnyékában.
A négy szürke köpönyeges alak mögötte, valahogy szintén ismerős volt. Biztos voltam benne, hogy a legnagyobbat ismerem, és amíg bámultam, a gyanúm beigazolódott, Felix nézett fel. Kapucnija lecsúszott, éppen annyira, hogy…láttam ahogy rám kacsintott és mosolyog. Edward még közelebb jött az oldalamhoz, szorosan ellenőrzésben tartott.
Jane bámult minket, világító arca lassan suhant végig a Culleneken és akkor megállt a tűz mellett az újszülött lányon, az újszülött kezei újra a fején voltak.
„Nem értem” – Jane hangja nagyon halk, de nem egészen olyan, mint az előbb.
„Megadta magát”- Edward magyarázta, válaszolva Jane zavarára.
Jane sötét tekintetet lövelt. „Valóban?”
Felix és a többi árnyék váltott egy gyors pillantást. Edward vállat vont.
„Carlisle megadta neki a választás lehetőségét!”
„Felrúgta a szabályokat, nincs alternatíva” – mondta Jane laposan.
Carlisle beszélt most, hangja szelíd. „Az ő döntése. Addig ameddig leállt a támadásunkkal, nem láttam szükségét, hogy elpusztítsuk. Nem ismeri a törvényt.”
„Ez nem számít” – ragaszkodott hozzá Jane.
„mit kívánsz?”
Jane döbbenten bámult Carlislera. Kicsit rázta a fejét és összeszedte magát.
„Aro reméli, hogy még láthat nyugaton, Carlisle. Üdvözletét küldi.”
Carlisle bólintott. „Értékelném, ha te is átadnád üdvözletem.”
„Persze” – Jane mosolygott. Arca majdnem túlságosan kedves, amikor mondta. Majd visszanézett a füstbe. „Többet dolgoztatok ma nekünk…mint a legtöbb esetben szükséges.” – szeme a túszon lebeg. „Csak a kíváncsiság kedvéért, mennyien voltak? Egészen sok kárt okoztak Seattleben.”
„18-an, beleértve ezt is” – válaszolt Carlisle.
Jane szeme kitágult, és újra a tüzet nézte, látszólag felbátorította a mérete. Felix és a másik árnyék gyors pillantást váltott.
„18” – ismételte, hangja először bizonytalan volt.
„Mind újszülött” – mondta Carlisle elutasítóan. „Gyakorlatlanok voltak”
„Mind?” – hangja most éles volt. „Ki változtatta át őket?”
„A neve Victoria!” – mondta Edward, érzelem nélkül.
„Hol van?” – kérdezte Jane.
Edward az erdő keleti része felé tekintet. Jane fókuszált valamire a távolban. A másik tűz oszlopot nézi? Nem fordultam meg, hogy megnézzem.
Jane keletre bámult egy hosszú pillanatig, és közelebbről megvizsgálta újra az örömtüzet.
„Ez a Victoria – ő ott volt a tizennyolc pedig itt?”
„Igen. Csak egy másik volt vele. Ő nem volt olyan fiatal, mint ez, de nem volt öregebb egy évesnél.”
„20” – dörmögte Jane. „Ki végzett az alkotóval?”
„Én” – mondta Edward.
Jane szeme összeszűkült, és a lány felé fordult újra.
„Te ott” – mondta, hangja durvább, mint az előbb. „A neved?”
Az újszülött ijedten meredt Janere, száját szorosan összeszorította. Jane angyalian rámosolygott.
Az újszülött lány sikoltott és a füleit összeszorította, teste mereven csapkodott, egy nem természetes helyzetet felvéve. Elnéztem, harcoltam, hogy ne is halljam. Csikorgattam a fogaim és a gyomrom fel-le ugrált. A sikítás egyre intenzívebb lett. Próbáltam Edward arcára koncentrálni, sima és érzelemmentes, ha csak arra emlékszem, amikor Edwardot nézte így Jane és a kínok, szinte éreztem. Inkább Alicet néztem, és Esmét mellette, arcuk olyan üres volt, mint Edwardé. Végül, megnyugodott.
„Neved?” – Jane mondta újra, hangja ingerült.
„Bree” – zihálta a lány.
Jane mosolygott és a lány újra sikoltott. Visszatartottam a lélegzetem, amíg a hangja a nagy lelki fájdalomnak nem állt le.
„Elmondja neked, amit tudni akarsz.” – mondta Edward a fogain keresztül. „Erre semmi szükség.”
Jane felnézett, szeme kuncogott, pedig rendszerint halott a tekintete. „Oh, tudom.” – mondta Edwardnak, és rávigyorgott, mielőtt megint a fiatal lányra Breere nézett.
„Bree” – mondta Jane, hangja hideg újra. „Igazat mondtak? Húszan voltatok?”
A lány lihegett, az arca egyik oldala a földön. Gyorsan beszélt. „Tizenkilencen vagy húszan, talán többen, nem tudom!” – elhajolt, lehet hogy tudatlansága újabb gyötrelmek forrása lesz. „Sara és az egyik, akinek a nevét nem tudom harcra tanított…”
„És ez a Victoria – hozott létre téged?”
„Nem tudom” – mondta, újra hátrált. „Riley soha nem mondta a nevét. Én nem gondoltam, hogy éjszaka….sötét volt, és az megsérült…” Bree megborzongott. „Ő nem akarta, hogy tudjuk, azt mondta, hogy a gondolataink nincsenek biztonságban…”
Jane szeme Edwardon lebegett, aztán vissza a lányra.
Victoria megtervezte ezt. Ha nem Edwardot követte volna, akkor biztos nem lett volna tisztában a képességével…
„Mi van Rileyval?” – mondta Jane. „Miért hozott ide?”
„Riley azt mondta, hogy nekünk az a dolguk, hogy elpusztítsuk itt a különös sárga szeműeket.” – Bree gyorsan és készségesen válaszolt.
„Azt mondta könnyű lesz. Az mondta,, hogy a város az övék, és mi meg fogjuk kapni. Azt mondta, ha végzünk velük az összes vér a miénk. És ő odaadta az illatát.” Bree felemelte az egyik kezét és ujjával felém mutatott. „Azt mondta látni fogjuk, a szövetségesük, és velük lesz. Azt mondta akárki a miénk, de ő az övé.”
Hallottam, hogy Edward összecsapta az állkapcsát mellettem.
„Látom Riley könnyen rászedett titeket.” – mondta Jane
Bree bólintott, látszólag megkönnyebbült, hogy a párbeszéd fájdalom nélkül zajlik. Óvatosan felült. „Nem tudom mi történt. Felbomlottunk és a többiek nem jöttek. És Riley hazudott nekünk, nem jött segíteni, ahogy ígérte. És akkor összezavarodtunk, és aztán mindenki darabokban.” – újra megborzongott. „Megijedtem és el akartam futni. De ő” – Carlisle nézett – „Azt mondta, hogy nem bántanak engem, ha nem harcolok.” – Bree bámult rá értetlenül.
Jane Carlislera nézett. „Biztos, hogy mindegyikük? A másik féltől mindenki elpusztult?”
Carlisle arca nagyon sima és nyugodt, amikor bólintott. „Mind elpusztult biztosan!”
Jane egy félmosolyt mutatott. „Egyszerűen nem tudom felfogni.” – A nagy árnyék mögötte egyetértően morgott. „Soha nem láttam ilyen nagy szövetséget támadni. Mi áll e mögött? Úgy látszik, itt szeretik a szélsőséges viselkedést, ahol ti éltek. És miért a lány a kulcs? – szeme engem fürkészett egy pillanatig. Elfordultam.
„Victoria neheztelt Bellára.” – mondta Edward, hangja közömbös.
Jane nevetett – a hangja aranylott, mint egy boldog gyermek. „Úgy tűnik egy bizarr, erős reakciót váltasz ki a fajtánkból” – figyelt, rám mosolygott, arca boldog volt.
Edward megmerevedett. Én idejében láttam a szemében a döbbenetet, aztán visszanéztem Janere.
„Talán nem örülsz, hogy megoldottuk?” – kérdezte halkan.
Jane nevetett újra könnyedén. „Éppen csak ellenőrzés. Természetesen nem bántunk.”
Elfordultam, különösen hálásak voltak az idegeim, hogy már egy ideje nem nézett rám Jane – gyakorlatilag. Edward megszűkítette a karjait körülöttem.
„Szóval, úgy tűnik, hogy nekünk már nem nagyon van dolgunk. Nagyszerű.” – mondta Jane, unalom szökött a hangjába. „Nem szoktunk hozzá, hogy fölöslegesen érkezzünk. Nagyon kellemetlen, hogy lemaradtunk a harcról. Biztosan szórakoztató látvány volt.”
„Igen” – válaszolt Edward gyorsan, hangja éles. „És kimaradtál. Kár, hogy nem érkeztél egy fél órával korábban. Esetleg, akkor teljesíthetted volna a célodat.”
Jane Edwardot bámulta megingathatatlanul. „Igen, egészen kellemetlen, hogy így alakult, nem igaz?”
Edward bólintott egyet, még mindig idegesen. Jane újra az újszülött Breere nézett, az arca teljesen unott volt. „Felix?”, mondta vontatottan.
„Várj” – szólt közbe Edward.
Jane megemelte az egyik szemöldökét, de Edward Carlislera figyelt, mialatt sürgős hangban beszélt.
„Meg tudjuk tanítani a szabályokat ennek a fiatalnak. Nem vonakodik tanulni, úgy látom. Nem tudta, hogy mit tesz.”
„Persze” – válaszolt Carlisle. „Mi biztosan felelősségre tudjuk tanítani Bree-t.”
Jane kifejezése a szórakozottság és a hitetlenség között lebegett.
„Nincs kivétel” – mondta. „És nem adunk második esélyt. Ez rontaná a hírnevünket. Hát emlékeztetnem kell…..”, hirtelen a szemei engem figyeltem, és angyali arcán kis gödröcskék jelentek meg.
„Caius nagyon érdekelni fogja, ha meghallja, hogy Bella még ember. Esetleg meglátogat.”
„Csak mondjátok mikor” – mondta Alice, először szólalt meg. „Talán pár hónapon belül meglátogatunk.”
Jane mosolya elhalványult, és vállat vont unottan, nem nézett Alicere. Az arcát Carlisle felé fordította.
„Örülök, hogy megismerhettelek, Carlisle – Aro sokat beszélt rólad. Nos, amíg újra találkozunk…”
Carlisle bólintott, kifejezése fájdalmas volt.
„A te gondod, Felix”, mondta Jane, miközben Bree felé bólintott, hangja tele volt unalommal. „Haza akarok menni.”
„Ne nézz oda!” – suttogta Edward a fülembe.
Nagyon is buzgón követtem az utasítását. Bőven eleget láttam mára – sőt egész életemre. Szorosan behunytam a szemeimet és az arcomat Edward mellkasába fúrtam. De ettől még hallottam.
Volt egy mély dörgés, morgás, és akkor egy éles és borzasztóan ismerős sikoltó hang. A sikoly gyorsan abbamaradt, és undorító ropogtatás és harapás zaja hallatszott. Edward aggodalmasan dörzsölte a vállamat a kezével.
„Gyerünk” – mondta Jane, és én még idejében néztem fel, hogy lássam a magas, szürke köpönyegek elúsznak a füstben. A szag megint émelyítő volt, újra erős – friss. A szürke köpönyegek eltűntek a vastag ködben.

26. ETIKA

Az idő, amit Alice fürdőszobájában töltöttem, nagyon lassan telt. Ezer különféle piperecikk volt ott, mivel ebben a házban mindenki tökéletes és áthatolhatatlan bőrrel rendelkezik, csak arra tudtam következtetni, hogy Alice, ezeket a dolgokat miattam szerezte be. Olvasgattam a címkéket zsibbadtan, de úgy éreztem, csak pazarolom az időt. Alice egy lassú ütemes mozgással fésülte a hajamat.
„Elég lesz, Alice!” – mondtam unottan. „Vissza akarok menni La Pushba.”
Hány órát kell még várnom, mire Charlie végre elhagyja Billy házát…hogy láthassam Jacobot? Mindegyik perc, amíg nem tudtam biztosan, hogy Jacob él-e vagy sem, mintha tíz évnek tűnt volna. És akkor, amikor végre eljön az idő, hogy lássam Jacob él, az idő lassan pergett. Éreztem, hogy a lélegzetem elakadt, mielőtt Alice hívta Edwardot, ragaszkodtam az ébrenléthez. Ez most jelentéktelennek tűnt…
„Jacob még nem ébredt fel.” – mondta Alice. „Carlisle vagy Edward hívni fog, amikor felébred. Egyébként neked Charliehoz kell menned. Billy házában volt, és ő látta, hogy Carlisle és Edward visszatért a kirándulásunkból, és gyanús lenne, ha nem mennél haza.”
A történetet már megjegyeztem és megerősítettem, ezzel kapcsolatban. „Ne aggódj. Ott akarok lenni, amikor Jacob felébred.”
„Neked most Charliera kell gondolnod. Hosszú napod volt – sajnálom tudom, hogy nem izgat – ha csak nem akarsz kitérni a felelősség alól.” – hangja fontos, szinte szidó volt. „Most fontosabb, mint valaha, hogy Charlie ne jöjjön rá semmire. A szereped a játékban nagyon fontos, Bella, és tudnod kell, hogy mint akarsz most. Egy Cullenek felelősséget kell vállalnia a többiekért.”
Tudtam, hogy igaza van. És mert egyébként az ok megegyezik – egy ok, ami erősebb, mint az összes többi félelmem, fájdalmam és bűnösségem - Carlisle soha nem tudod volna lebeszélni, hogy ne legyek Jacob mellett, eszméletlen vagy nem.
„Menj haza!” – rendelkezett Alice. ”Beszélj Charlieval, hogy megalapozd az alibid. Maradjon biztonságban.”
Felálltam, és a vér lassan folyt vissza a lábfejeimbe, éreztem ezer tűszúrást. Túl sokáig ültem egy helyben.
„Ez a ruha imádnivaló rajtad.” – turbékolta Alice.
„Huh? Oh. Ő – köszönöm még egyszer a ruhát” – motyogtam előzékenyen inkább, mint őszinte hálával
„Szükséged van bizonyítékra” – mondta Alice, szeme ártatlan és tágra nyitott. „Hát lehetne egy vásárlós kirándulás új felszerelés nélkül? Ez zseniális, ha mondhatom magamnak.”
Pislogtam, képtelen voltam emlékezni a ruhára. Nem tudtam türtőztetni a gondolataimat egy pillanatra sem, futni akartam a fény felé…
„Jacob jól van, Bella!” – mondta Alice, könnyen rájött, hogy mibe feledkeztem bele. „Nem sietnek. Ha tudnád Carlisle mennyi extra morfint adott neki – a forró hőmérsékletével gyorsan feldolgozza - tudnád, hogy rövid időre kiütötte.”
Legalább nem voltak fájdalmai, még nem.
„Szeretnél valamiről beszélgetni mielőtt elmész?” – kérdezte Alice kedvesen. „Több, mint szükséges mennyiségű trauma ért.”
Tudtam mire volt kíváncsi, de nekem egyéb kérdéseim voltak.
„Tudod mire gondoltam?” – kérdeztem, hangon elgyötört. „Ugyanolyan leszek, mint a lány Bree a réten?”
Sok dolog történt ott, amit át kellett gondolnom, de a legjobban ez ragadta meg a gondolataimat, az újszülött élet – hirtelen – felülkerekedett. Emlékeztem, hogy az arcán látszott, hogy a véremre vágyik, csukott szemhéjam mögött tisztán láttam.
Alice megsimogatta a karom.”Mindenki más. De körülbelül mind ilyenek voltunk.”
Még nagyon nehéz volt ezt elképzelnem.
„Át fogod vészelni!” – ígérte.
„Milyen hamar?” – Vállat vont. „Néhány év, talán kevesebb. Lehet, hogy neked más idő kell. És sosem láttam még ezelőtt, ahogy valaki keresztül megy ezen. Érdekes lenne látni, hogy milyen hatással lenne rád.”
„Érdekes” – ismételtem.
„Melletted leszünk a bajban.”
„Tudom. Bízom benned.” – hangon nem volt túl meggyőző.
Alice ráncolta a homlokát. „Te aggódsz Carlisle és Edward miatt, biztos vagyok benne, hogy jól vannak. Hiszen Sam kezd bízni bennünk…nos, legalábbis Carlisleban. Ez egy nagyon jó dolog. A légkör mondjuk egy kicsit feszült volt, amikor Carlisle helyrerakta a törést – „
„Kérlek, Alice.”
„Sajnálom.”
Vetten egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. Jacob túlságosan gyorsan kezdett gyógyulni, és néhány csontja rosszul kezdett összeforrni. Tudom, hogy ájultan alszik, de még gondolni is nehéz volt erre.
„Alice kérdezhetek valamit? A jövőről?”
Hirtelen óvatos lett. „Tudod, hogy nem látok mindent.”
„tudom, hogy nem tudod pontosan. De te néha látod a jövőm. Miért van az, hogy nincsenek rám hatással? Hogy Jane, vagy Edward vagy Aro nem tud…” – mondanivalóm tele volt kíváncsisággal. De kíváncsiságom ezzel kapcsolatban mulandó, mert rengeteg más érzelem is kavarog bennem.
Alice, a kérdést nagyon is érdekesnek találta. „Jasper, Bella – a képességével fizikailag befolyásolja a testet. Ő valóban megnyugtat, vagy felizgat. Ez nem illúzió. Én pedig az eredményét látom az eseményeknek, nem az okokat és a gondolatokat, maik alapján meghozzák a döntést. Ez az elmén kívül van, nem illúzió, ez egy valóság, vagy legalábbis egy változata. De Jane, Edward és Aro vagy Demetri – ők az elmén belül tudnak hatást elérni. Jane csak az illúzióját adja a fájdalomnak. Valójában nem bántja a tested, te csak képzeled a dolgokat. Érted, Bella? A te elméd van biztonságban. Senki nem tudja elérni az elmédet. Így nem csoda, hogy Arot érdekli a képességed és a jövőd.”
Rám nézett, hogy lássa tudtam-e követni a logikáját. Igazából a szavainak egy része elveszett, mintha csak átfutottak volna rajtam. Nem tudtam koncentrálni. De bólintottam. Nehéz úgy csinálni, mintha értettem volna.
Nem hitt nekem, simogatta az arcom és morajlott. „”azt akarja, hogy jól legyél Bella. Nem kell látnom, hogy tudjam. Kész vagy menni?”
„Még egy dolog. Kérdezhetek még valamit a jövőről? Nem konkrétumot, éppen csak egy áttekintést.”
„Nem vagyok a legjobb benne” – mondta kétkedve.
„Még mindig látsz engem vámpírként?”
„Oh, ez könnyű, biztos vagyok benne.”
Lassan bólintottam. Megvizsgálta az arcom, szeme kifürkészhetetlen. „Nem vagy biztos magadban, Bella?”
„Én, én éppen csak elgondolkodtam.”
„tudod, hogy mit akarsz Bella. Tudom. Ha megváltoztattad volna a döntésed, akkor látnám a változást… vagy a te esetedben a jövőd eltűnt volna.”
Sóhajtottam. „Nem akarom, hogy az megtörténjen.”
A karjait körém tekerte. „Sajnálom. Nem tudom teljesen átérezni a dolgot. Először Jasper arca jelent meg számomra, mint jövő, mindig tudtam, hogy ő az, aki nekem lett rendelve. De én boldog vagyok így. Sajnálom, hogy neked két jó lélek között kell választanod.”
Leráztam a karjait. „Ne sajnálj engem.” Ők voltak, akik szeretetet érdemeltek. Nem volt egyik, vagy másik. És egyszerűen nem tudtam választani közöttük – mindenképpen egy jó szívet fogok összetörni. „Megyek, törődök Charlieval.”
A teherautómmal mentem haza, ahol Charlie épp olyan gyanús tekintettel várt, ahogy arra Alice számított.
„Szia, Bella. Milyen volt a bevásárlós kirándulásod?” – üdvözölt, amikor beléptem a konyhába. A karjait a mellkasán keresztbe fonta, szeme az arcomon.
„Hosszú” – mondtam fáradtan. „Most értünk vissza.”
Charlie felbecsülte a hangulatom. „Csak találgatok, hogy akkor te már hallottál-e Jakeről?”
„Igen. Cullenékkal találkoztunk náluk. Esme mondta nekünk, hogy Carlisle és Edward hol van.”
„Jól vagy?”
„Aggódom Jake miatt. Amint készítettem ebédet, átmegyek La Pushra!”
„Mondtam, hogy azok a motorbiciklik veszélyesek. Remélem mostmár érted, hogy gyerekesen viselkedtél.”
Bólintottam, aztán elindultam a hűtőszekrény felé. Charlie leült az asztalhoz. Úgy láttam beszédesebb hangulatában van, mint általában.
„Nem gondolnám, hogy sokáig kéne aggódnod Jake miatt. Úgy láttam, hogy gyorsan visszatér az ereje.”
„Jake ébren volt, amikor ott voltál?” – kérdeztem és felé fordultam.
„Oh, igen, már ébren volt. Hallanod kellett volna – valójában jobb, hogy nem hallottad. Nem hiszem, hogy bárki is lett volna La Pushban, aki nem hallotta volna. Nem tudom hol tanulta ezeket a kifejezéseket, de remélem nem használja azokat a szavakat körülötted, amiket mondott.”
„Talán ma, ez megbocsátható neki. Hogy néz ki?”
„Kicsit zavart. A barátai vitték haza. Jó dolog, hogy olyan megtermett fiúk, mert így könnyen tudták szállítani. Carlisle azt mondta, hogy a jobb lábszára és a jobb karja eltörött. A teljes jobb oldala összezúzódott, amikor az az átkozott bicikli tönkrement.” – Charlie rázta a fejét. „Ha még egyszer meghallom, Bella, hogy te egy motoron utazol – „
„Ne aggódj Papa! Nem tudod, valóban úgy gondolod, hogy Jake jól van?”
„Persze Bella, ne aggódj. Elég jól volt hozzá, hogy ugrasson engem.”
„Kötekedett veled?” – visszhangzottam megdöbbenve.
„Igen – közben valaki anyját szidta és az Úr nevét is a szájára vette, mondta, „Azt mondta, hogy boldog lehetsz, mert a Cullen helyett ma ő engem szeret, huh, Charlie?”
Visszafordítottam a fejem annyira a hűtőszekrény felé…hogy ne láthassa az arcom.
„Én nem tudtam mit mondani. Edward érettebb, mint Jacob, amikor a biztonságodról van szó, és mindent meg akar adni neked.”
„Jacob is éretten gondolkodik.” – motyogtam védekezően. „Biztos, hogy nem az ő hibája volt.”
„Hátborzongató nap volt a mai.” – elmélkedett Charlie egy perccel később. „Tudod, én nem vagyok egy babonás ember, de ez páratlan volt….Billy tudta, hogy ma valami rossz fog történni Jakekel. Egész reggel borzasztóan ideges volt. Nem hiszem, hogy bármit is hallott volna abból, amiket mondtam neki.”
„És akkor, mi volt hátborzongató – emlékszel, amikor február, március környékén sok bajunk volt a farkasokkal?”
Majdnem leejtettem a serpenyőt a konyhaszekrényről, az ijedtség elöntött egy-két pillanatra.
„Igen” – motyogtam.
„Reméltem, hogy nem lesz velük többet problémánk. Ma reggel, amikor a csónakban voltunk, és Billy nem igazán figyelt rám, vagy a halakra, akkor hirtelen, azt hiszem, hogy farkasok csaholását hallottam az erdőből. Több, mint egy farkast és nagyon hangosak voltak. Mintha éppen a faluban lettek volna. Hátborzongató volt, amikor Billy hirtelen megfordította a csónakot és a kikötő felé vette az irányt. Nem hallotta meg, amikor rákérdeztem, hogy mit csinál. A zajok abbamaradtak mielőtt kikötöttünk. De hirtelen Billy nagyon sietősre vette az utat, pedig még lett volna egy óránk. Motyogott valamit régi dolgokról…egy veszélyes játékról? Komolyan mondom Bella, hihetetlen volt. Szóval talált néhány nyomot, de nem vette tudomásul. A telefonon csüngött egész idő alatt, hívta Samet és Emilyt, és a barátját Quil nagypapáját. Nem egészen értettem, hogy mit akar tőlük – miért akar ilyen sűrgősen beszélni velük. Aztán hirtelen az a hang jött megint a házuk felöl. Soha nem hallottam még ilyesmit – a karjaim libabőrösek lettek. Kérdeztem Billyt – megpróbáltam túlkiabálni a zajt – azt hiszem nem jöhetett a hang távolabbról egy yardnál. Olyan volt mintha egy állat hatalmas kínok között lenne.”
Megborzongtam, de Charlie nem vette észre, mert nagyon belemerült a történetbe.
„Persze én elfelejtettem mindent egy percre, mert amikor odaértünk Jake otthon volt. Egy perccel azelőtt még a farkas csaholást hallottam, és akkor soha többé nem hallottam azt – Jake feküdt ott kínok között. Van tüdeje ennek a fiúnak.”
Charlie megállt egy perce, szeme komoly. „Vicces, hogy először láttam jó dolgokat is. Nem gondoltam volna, hogy valaha is megszabadulok a Cullenek elleni előítéleteimtől. De valaki felhívta Carlislet, és Billy igazán hálás volt neki, amikor jött. Úgy gondoltam, hogy Jakeket kórházba kellett volna vinni, de Billy otthon akarta tartani, és Carlisle egyetértett. Gondolom Carlisle tudja mi a legjobb. És azt ígérte, hogy ő majd kijár a házhoz.”
„És….” Megállt, mintha vonakodott volna. Sóhajtott, és folytatta. „És Edward igazán….rendes. Úgy láttam őszintén aggódott Jacobért – mintha csak a testvére lenne. Láttam a szemében…” – Chralie rázta a fejét. „Ő egy illedelmes srác, Bella. Megpróbálok emlékezni erre. Habár nem ígérek semmit.” – vigyorgott rám.
„Nem tudom, hogy tudod-e tartani.” – motyogtam.
Charlie kinyújtotta a lábábt és nyögött egyet. „Jó, hogy hazajöttem. Nem is hinnéd, hogy Billynél micsoda zsúfoltság van. Jake hét barátja bezsúfolta magát az elülső szobába – alig kaptam levegőt. Észrevetted már, hogy ezek a Quileute kölykök milyen hatalmasak?”
„Igen, észrevettem”
Charlie bámult rám, szeme hirtelen nagyon fókuszált volt. „Igazán, Bella, Carlisle azt mondta, hogy Jake nemsokára jól lesz. Azt mondta, hogy sokkal rosszabbul néz ki, mint amilyen. Tudja, hogy nem lesz semmi baj.” – bólintottam.
Jacob ezek szerint….nagyon is törékenynek nézett ki, amikor Charlie látta őt.
„Mindenhol be van kötözve – Carlisle azt, mondta nagyon gyorsan gyógyul és nem minden csontja van jó helyen. Az arca hirtelen sápadt lett, habár mélyen aludt. Törékeny. Hatalmas , de nagyon törékenynek nézett ki. Talán éppen csak képzeltem, de úgy tudtam, hogy egy-két törést kellett csinálni rajta. Bárcsak ott lehettem volna vele. Inkább fájdalmas. Először elhagyni az emberi érzéseket, ez egy igaz áldozta. Lehet, hogy nagyon sokat is elveszítek, Charlie ebédjét gyorsan letettem az asztalra, a könyöke mellé és az ajtó felé indultam.
„Ő, Bella? Tudnál várni még egy pillanatot?”
„Valamit elfelejtettem?” – kérdeztem a táynérjára nézve.
„Nem, nem. Én éppen…csak kérdezni akarok valamit.” – Charlie rosszallóan a padlót nézte. „Leülnél – nem lesz hosszú.” – Leültem vele szemben, a tekintete zavaros. Próbáltam koncentrálni. „Mit szeretnél Papa?”
„Ő, az a lényege Bella” – nyelt egyett. „Talán éppen csak úgy érzem…ezután a különös babonás nap után Billyvel. De nekem van ez az …érzésem. Úgy érzem…hamarosan el foglak veszíteni.”
„Ne légy ostoba papa!” – motyogtam bűnösen. „Te akartad, hogy iskolába járjak, nem?”
„Csak ígérj meg nekem valamit.”
Hezitáltam, hátha vissza akarom vonni. „Rendben…”
„Elmondod nekem, ha valami fontos történik? Mielőtt elmész vele a világ másik végébe, vagy valami hasonló?”
„Apa…” – sóhajtottam.
„Nekem fontos lenne. Nem fogok beleszólni. Éppen csak szólj nekem időben. Adj nekem esélyt, hogy elbúcsúzzak tőled.”
Lelki terror, feltartottam a kezem. „Ez butaság.. De ha téged egy boldoggá tesz…én megígérem.”
„Köszönöm Bella!” – mondta. „Szeretlek kölyök.”
„Én is szeretlek papa, nagyon is.” – megfogtam a vállát, és elmentem az asztaltól. „Szükséged van valamire, Billynél leszek.”
Hátranéztem, hogy mehetek-e. Ez éppen jó, éppen ezt kell tennem. Egész úton, mrogotam magamban La Push felé. Carlisle fekete Mercedese már nem állt Billy háza előtt. Egy jó és rossz is. Nyilvánvaló, hogy nekem kettesben kellett Jacobbal beszélnem. De valahogy szerettem volna fogni Edward kezét is, ez kell, hogyha Jacob alszik. Lehetetlen. De elhibáztam Edwardot – nagyon hosszú délutánja lesz egyedül Aliceszel. A válaszom egészen nyilvánvaló lesz. Én már tudtam, hogy nem tudok élni Edward nélkül. De a tény az, hogy nem akartam fájdalmat okozni senkinek. Nyugodtan bekopogtam a bejárati ajtón.
„Gyere, Bella!” – mondta Billy. A teherautóm zaját nem nehéz felismerni. Hagytam magam.
„Helló Billy, felébredt?” – kérdeztem.
„Egy fél órával ezelőtt ébredt fel, közvetlenül mielőtt a doktor elment. Gondolom ő már nagyon vár téged.”
Hátráltam és vettem egy mély lélegzetet. „Köszi”
Tétováztam Jacob ajtaja előtt, nem tudtam, hogy kopogjak-e. Aztán eldöntöttem, hogy előbb bekukucskálok, - gyáva voltam – gondoltam talán visszaaludt. Talán csak kicsi több időt akartam. Kinyitottam az ajtót résnyire és hezitáltam. Jacob várt rám, szeme nyugodt és sima. A tekintete sivár, de gondosan elrejtette. Nem volt élet a sötét szemeiben. Nehéz volt a szemébe néznem, tudta, hogy szeretem őt. Több volt az ellentmondás, mint valaha gondoltam volna. Csoda, hogy még mindig ilyen erős, mint minden alkalommal. Örültem, hogy valaki gondosan betakarta egy paplannal. Jó volt, hogy nem látom a sérüléseit. Szépen nyugodtan becsuktam az ajtót magam mögött.
„Szia, Jake!” – suttogtam.
Nem válaszolt először. Nézte az arcom egy hosszú pillanatig. Utána, néhány erőfeszítéssel átrendezte a kifejezését, egy gúnyos mosolyba.
„Igen, gondoltam, hogy el fogsz jönni.” – sóhajtott. „Ma feltétlenül rosszabbra fordulnak a dolgok. Először rossz helyen vagyok, kihagyom a legjobb küzdelmet, és Seth kapta az összes dicsőséget. Leah egy idíóta, állandóan be akarja bizonyítani, hogy olyan szívós, mint mi és én olyan idióta voltam, hogy mentem megmenteni. És most ez.” – a bal kezével felém mutatott, ahol az ajtónál tétováztam.
„Hogy vagy?” – motyogtam. Micsoda hülye kérdés.
„Kicsit kábán. Dr. Cullen nem biztos benne, hogy mennyi fájdalomcsillapító kell nekem, így csak próbálgat. Azt hiszem, kicsit eltúlozta.”
„De nincsenek fájdalmaid.”
„Nem, legalább nem érzem a sérüléseimet.” – mondta mosolyogva, gúnyosan újra.
Beleharaptam az ajkamba. Nem akartam elkezdeni. Miért nem akar megölni senki, amikor meg akarok halni? A humor bal szemében elkezdett feloldódni és a szeme megtelt melegséggel. Összeráncolta a homlokát, aggódott.
„Te, hogy vagy?” – kérdezte, valóban aggódott. „Jól vagy?”
„Én?” – bámultam rá. Talán túl sok kábítószert kapott. „Miért?”
„Szóval, abban biztos voltam, hogy nem fog téged bántani, de nem voltam biztos benne, hogy jól vagy. Egy kicsit ideges voltam, és miattad aggódtam, amióta csak felébredtem. Nem tudtam, hogy meglátogathatsz vagy nem. A kihagyás rettenetes. Mi történt? Mit mondott neked? Sajnálom, ha szörnyű volt. Nem akartam, hogy egyedül menj keresztül ezen. Arra gondoltam, hogy…”
Hagyott nekem egy percet, hogy megértsem. Egyre inkább nehézkesen beszélt, és amit mondott. Gyorsan megpróbáltam megnyugtatni őt.
„Nem, nem Jake. Remekül vagyok. Nagyon is, tényleg. Persze nem volt semmi. Jól vagyok!”
Szeme kitágult, rémülten nézett. „Mi?”
„Nem volt rám dühös – nem volt dühös rád sem” Önzetlen volt, így még rosszabbul éreztem magam. Azt kívántam, hogy inkább kiabált volna velem, vagy hasonló. Nem érdemlem meg, hogy szeressen…nos, sokkal rosszabb volt, mintha kiabált volna. De nem csinált belőle gondot. Csak boldognak akar látni.”
„Nem volt dühös?” – kérdezte Jacob kétkedve.
„Nem. Ő….nagyon is nyugodt volt.”
Jacob bámult egy percig, és hirtelen rosszallta a dolgot. „Szóval, az átkozott!” – morogta.
„Mi a baj, Jake? Valamid fáj?” - kezeim haszontalanul csapkodtak, amíg én körülnéztem a gyógyszert keresve.
„Nem” – morgott egy undorodó hangszínben. „Nem hiszem el! Nem adott ultimátumot vagy bármit?”
„Nem – mi a bajod?”
Haragosan rázta a fejét. „Elszámoltam a reakcióját. A fene egye meg. Jobb, mint gondoltam!”
Ahogy mondta, noha bosszús volt, emlékeztetett engem Edward tiszteletére, amikor Jacobból hiányzott minden etika ezen a reggelen. Ez azt jelentette, hogy Jake még, próbálkozik még harcol. Megrezzentem, mintha belém szúrtak volna.
„Semmilyen játékot sem játszik Jake” – mondtam nyugodtan.
„Fogadjunk. Ő ízig-vérig keményen játszik, mint én, csak ő tudja, hogy mit csinál, én meg nem. Ez nem szemrehányás, mert ő jobban kezeli, mint én – nem lesz elég időm megtanulni az összes trükkjét.”
„Nem manipulál engem!”
„De igen. Amikor felébredsz, és látod, hogy milyen tökéletes, mire gondolsz?”
„Nem fenyeget azzal a legkevésbé sem, hogy megöli magát, ha nem csókolhat meg.” – mondtam. Amint kimondtam a szavakat bosszús lettem. „Várj. Nem színlel. Káromkodtam magamban, nem akartam erről semmit sem mondani.”
Vett egy mély lélegzetet. Amikor beszélni kezdett, nyugodt volt. „Miért nem?”
„mert nem azért jöttem ide, hogy szemrehányást tegyek!”
„Ez igaz”, mondta egyhangúan. „tudom”
„Semmi baj Jake. Nem vagyok dühös.”
Mosolygott. „Ez nem gond. Tudtam, hogy megbocsátanál nekem, és boldog vagyok, hogy megtettem. Legalább ennyi jutott nekem. Legalább láttam, hogy szeretsz engem. Ez már valami.”
„Tényleg? Ez valóban jobb, mintha még sötétben tapogatóznál?”
„Nem gondolod, hogy tudnod kellett hogyan érzel – nem jó, hogy már nem érhet meglepetés, hogy tévedtél, amikor már egy vámpír felesége leszel? ”
Ráztam a fejem. „Nem – nem jobb így. Azt hiszem neked jobb. Neked lesznek a dolgok jobbak vagy rosszabbak, amikor tudod, hogy szeretlek?” Akkor is, ha nem teszel különbséget, akár így, akár úgy. Jobb lett volna ha, nem lett volna könnyebb neked, ha sohasem tudtad volna meg?
Komolyan vette a kérdésem, mint amilyennek szántam, óvatosan gondolkodott mielőtt válaszolt.
„Igen, ezt jobb tudni.” – döntött végül. „Az a helyzet…mindig történhetnek csodák és máshogy is dönthettél volna. Most már mindent tudok. Megtettem mindent, amit tudtam.” – bizonytalanul vett egy mély lélegzetet, és lehunyta a szemét.
Ez alkalommal nem tettem meg – nem tudtam – ellenállni a kényszernek, hogy ne bántsam. Keresztülsétáltam a szobán, és a fejéhez térdeltem, féltem mellé ülni, mert nem tudtam hol vannak a sérülései, óvatosan megérintettem az arcát a homlokommal. Jacob sóhajtott és megérintette a hajam, ott tartott.
„Sajnálom, Jake.”
„Mindig is tudtam, hogy nekem van kevesebb esélyem. Nem a te hibád , Bella.”
„Nem, te nagyon is.” – sóhajtottam. „Kérlek”
Megrángatott, hogy lássa az arcom. „Mit?”
„Az én hibám. Én vagyok a hibás, hogy nemet tudok mondani.”
Vigyorgott. De a szemén nem látszott vidámság. „Te meg akarsz vigasztalni?”
„Tulajdonképpen…azt hiszem.”
Összezárta a száját, és kimérten figyelt rám. Egy mosoly villant keresztül az arcán, és akkor átütött egy heves, haragos tekintetbe.
„Megbocsáthatatlan, hogy visszacsókoltál.” – köpte a szavakat. „Nem gondoltál rá, hogy mik lesznek a következmények, talán el kellene gondolkodnod rajta, hogy mi a helyes.”
Összerezzentem és bólintottam. „Sajnálom.”
„A sajnálattól nem lesz jobb, Bella. Mit gondoltál?”
„Nem tudom.” – suttogtam.
„Azt kellett volna mondanod, hogy menjek meghalni. Ezt akartad.”
„Nem Jacob.” – nyöszörögtem, harcoltam a könnyeim ellen. „Nem. Soha!”
„Te sírsz?” – követelte, hangja hirtelen megint normális volt. Türelmetlenül rángatózott az ágyon.
„Igen” – motyogtam, gyengén nevetve magamon, és hirtelen zokogás lett a könnyeimből. Felemelkedett, lerúgta a takarót a lábáról, az ágy legtávolabbi részére, mintha fel akarna állni.
„Mit csinálsz?” – követeltem a könnyeimen keresztül. „Feküdj le, te idióta, meg fogsz sérülni!”
Felugrottam és meglöktem a vállait. Megadta magát és zihálva visszarogyott az ágyra, de megragadott a derekam körül és lerántott az ágyra, az oldalához húzott. Odabújtam hozzá, nehéz volt elfojtanom az ostoba zokogást, a forró bőrében.
„Nem tudtam, hogy sírni fogsz, nem akartam.” – motyogta. „Éppen csak azért mondtam azokat a dolgokat, mert azt akartad. Nem gondoltam komolyan.” – kezeivel a vállamat dörzsölte.
„tudom.” – vettem egy mély lélegzetet, nehéz türtőztetni magam. Hogyan hagyhatnám abba a sírást, mikor igaza van? „Attól még minden igaz. Köszi, hogy kimondtad.”
„Megtennél valamit?”
„Persze, Jake.” – próbáltam mosolyogni. „Amit csak akarsz.”
„Ne aggódj Bella, drágám. Minden kialakul.”
„nem tudom hogyan.” – motyogtam.
Megveregette a fejemet. „Azt akarom, hogy jól legyél, boldogan.”
„Több próbálkozás?” – csodálkoztam, felbillentettem a fejem annyira…hogy lássam a szemét.
„Talán” – nevetett egy kis erőfeszítéssel, és akkor összerezzent. „De megpróbálom.” – rosszaltam.
„Ne légy ilyen borúlátó,” – panaszkodott. „Bízz bennem kicsit jobban.”
„Mit értesz az alatt, hogy jól lesz?”
„Hogy a barátod vagyok, Bella” – mondta nyugodtan. „Nem kérek többe, mint ezt.”
„Azt hiszem ehhez túlságosan késő Jake. Hogyan lehetünk barátok, amikor mi szeretjük így egymást?”
Nézte a plafont, bámulta, mintha valamit onnan olvasott volna. „Talán….ez egy, egy hosszú távú barátság.”
Összekoccantottam a fogaimat, örültem, hogy nem látja az arcom, küzdöttem a zokogás ellen, ami újra fenyegetett. Erősnek kellett lennem, de nem tudtam, hogy hogyan…
„Emlékszel a történetre a Bibliában?” – kérdezte Jacob hirtelen, még mindig a plafont bámulva. „Egy királyról és két asszonyról, aki a babáért harcol?”
„Persze, Salamon Király!”
„Igen. Salamon Király” – ismételte. „és azt mondta, hogy a gyereket vágják ketté… de ez csak egy próba volt. Azt akarta látni, hogy ki akarja a babát védeni.”
„Igen, emlékszem.”
Az arcomra nézett. „Nem akarom, hogy két részre szakadj Bella.”
Értettem, hogy mire gondol. Arról beszélt, hogy ő szeret engem a legjobban, és a megadása bizonyítja. Én gondolkodtam, hogy hogyan védjem meg Edwardot, el akartam mondani Jacobnak, hogy Edward is ugyanezt tenné, ha hagynám. Én voltam az, aki nem akart lemondani az igényeiről. De nem kezdtem el bizonygatni, nem akartam több sérelmet okozni neki. Becsuktam a szemem és próbáltam a fájdalmam kontrollálni. Nem tudtam mit tegyek.
Csendben voltunk egy pillanatig. Láttam rajta, hogy arra vár, hogy mondjak valamit. Nehéz volt gondolkodni, hogy mit is mondjak.
„Elmondjam, hogy mi volt a legrosszabb?” -kérdezte hezitálva, amikor nem mondtam semmit.
„Elmondod? Azt akarom, hogy jól legyél.”
„Lehet, hogy az segít?” – suttogtam.
„Lehet. Azzal nem tudsz bántani.”
„Akkor mi volt a legrosszabb rész?”
„A legrosszabb rész, hogy mi lesz.”
„Erőm lesz” – sóhajtottam.
„Nem” Jacob rázta a fejét. „Az rendben lesz, Bella. Az a rész könnyű lesz nekünk – kényelmes, mint a légzés. Ez az életed természetes részére nem igaz…” – bámult egy pillanatra a semmibe, és én vártam. „A világ megváltozik, ahol nem voltak szörnyek és nem volt bűvös…”
Tudtam mire gondol, és hogy igaza van. Ha a világ egy normális hely lenne, akkor Jacob és én együtt lennénk. És boldogok lennénk. Ő volt a lelki társam a világon – és tudtam, hogy ő lett volna a társam is, ha valami erősebb nem akadályozta volna meg, valami erős,ami az ésszerű világban nem létezne. Arra gondolt Jacob? Hogy a lelki társnak kéne felül kerekedni? Az hiszem ezt gondolta. Két jövő, két lelki társ…sok másik személy. Ez így tisztességtelen. És nem én vagyok az egyetlen, aki megfizet ezért. Jacob fájdalma túl magas árnak tűnt. Szörnyű volt az árra gondolni, nem csoda ha megingottam, ha nem vesztettem volna el Edwardot egyszer. Ha én nem tudnám, hogy nem tudok élni nélküle. Nem lettem volna biztos. Az ismerete ennek nagyon mélyen érintett engem, nem tudtam elképzelni az életet nélküle.
„A szeretete meggyógyít téged, Bella” – hangja még szelíd, nem válságos. „Én tudom, hogy nem tudsz nélküle élni. Már késő. De én mindig itt leszek neked. Olyan mint egy drog, olyan vagy mint a levegő, a nap.”
A szája sarkát felém fordította egy félmosolyban. „Erre gondolok, ha rossz napom van. Az én napom. Te vagy a felhők fölött.” – sóhajtott. „tudom kezelni a felhőket. De nem tudok megbirkózni egy napfogyatkozással.”
A szemébe néztem, és a kezem az arcára tettem. Kifújta a levegőt az érintésemre és behunyta a szemét. Nagyon nyugodt volt. Egy percig hallgattam a szívverését, ami lassú és egyenletes volt.
„Mond el nekem a legrosszabb részt. – suttogta.
„Úgy gondolom, hogy ez egy rossz ötlet.”
„Kérlek”
„Fájni fog neked.”
„Kérlek”
Hogyan tagadhatnék meg bármit is egy ilyen helyzetben?
„A legrosszabb rész…” – tétováztam, és akkor a szavak kitörtek belőlem. „A legrosszabb rész az egészben – Egész életünkben. És akarom a rosszat, Jake, mindet akarom. Akarok itt maradni és soha nem mozdulni. Téged akarlak szeretni és boldoggá tenni. És nem tudlak, ez megöl engem. Én szeretem Samet és Emily, Jake – én soha nem választanék mást. Semmin sem tudnék változtatni. Talán ezért harcolok ellened ilyen keményen.”
Láttam, hogy nagyon koncentrál a légzésére.
„Tudtam, hogy nem kéne elmondanom.”
Lassan rázta a fejét. „Nem. Örülök, hogy megtetted. Köszönöm.” – megcsókolta fejem búbját, és sóhajtott. „Most már minden rendben lesz.”
Felnéztem és mosolygott.
„Tényleg férjhez akarsz menni hozzá, huh?”
„Nem kell erről beszélnünk.”
„tudni szeretnék néhány részletet. Nem tudom, mikor beszélgetünk újra.”
Vártam egy percet mielőtt meg tudtam szólalni. Amikor biztos voltam benn, hogy a hangom nem csuklik el, válaszoltam a kérdésére.
„Szinte lehetetlen az ötlet…de igen. Egy csomó érv mellette szól. Miért ne?”
Jake bólintott. „Ez igaz. Ez nem olyan nagy dolog – viszonylag.” – hangja nyugodt. Nagyon gyakorlatias. Kíváncsian bámultam rá, hogyan reagál igazából. Találkozott a szemünk egy pillanatra, aztán elfordult. Vártam a szavaimmal, amíg a légzése lenyugodott.
„Igen. Viszonylag.” – értettem egyett.
„Mennyi idő múlva?”
„Ez attól függ, hogy Alice mennyi ideig húzza az esküvői előkészületeket.” – elnyomtam egy nyögést, képzelem Alice mit fog művelni.
„Előtte vagy utána?” – kérdezte nyugodtan.
Tudtam, hogy mire gondol. „Utána.”
Bólintott. Ez kicsit megnyugtatta. Gondolom mennyi álmatlan éjszaka gondolt az átváltozásomra.
„Nem félsz?” – suttogta.
„De igen.” – suttogtam vissza.
„Mitől félsz?” – alig hallottam mit mond, olyan halk volt. A kezeimet bámulta.
Próbáltam nyugodt hangot megütni, de nem igazán sikerült. „Soha nem voltam egy mazochista típus, így nem igazán várom a fájdalmat. És szeretnék magamból is minél többet megtartani – én nem akarom, hogy szenvedjen velem ő is, de nem hiszem, hogy ezt meg tudom akadályozni. Aztán a kapcsolatom Charlieval és Reneevel…. És akkor utána, remélem, hogy tudom magam kontrollálni. Talán olyan nagy fenyegetés leszek, hogy a csapat is veszélyben lesz miattam.”
Kifogásoló arccal nézett rám. „Megállítalak, mielőtt bárkit bánthatnál közülük.”
„Köszönöm.”
Mosolygott egyet, és akkor rosszal. „de ez nem veszélyesebb, mint az? Minden történet, azt beszélik, hogy túlságosan nehéz…ők elvesztik az ellenőrzésüket…az emberek meghalnak. …” – nyelt egyet.
„Nem. Nem attól félek. Buta Jacob – te attól félsz, hogy hiszek a vámpírtörténetekben?”
Nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy megpróbáltam elviccelni.
„Szóval, egyébként a sorsom felől aggódom. De minden összeáll a végén.”
Vonakodva bólintott, és tudtam, hogy a legkevésbé sem ért egyet velem. Kinyújtottam a nyakam, hogy a fülébe tudjak suttogni, az arcom a meleg bőrére fektettem. „Tudod, hogy szeretlek!”
„Tudom.” – mondta, karjait megszűkítette a derekam körül. „Azt hiszem, hogy csak ennyit kívánhatok.”
„Igen”
„Mindig ott leszek a háttérben, Bella” – megígérte, ellazította a hangsúlyát, és meglazította a karját. Megrángattam egy rossz érzése volt ez az elvesztésnek, az érzés, hogy elválunk és egy része maga mögött hagy, ott álltam az ágy mellett.
„Mindig van egy tartalék választásod, ha akarod.”
Megpróbáltam mosolyogni. „Még akkor is, ha a szívem már nem ver?”
Visszavigyorgott. „Te tudod, gondolom talán még igen – talán. Azt hiszem, attól függ, hogy mennyire leszel büdös.”
„Visszajöjjek meglátogatni téged, vagy inkább ne tegyem?”
„Gondolkozom rajta és majd válaszolok – mondta – lehet, hogy társaságra lesz szükségem, mert előbb vagy utóbb meg fogok őrülni a magánytól. A vámpír szupersebész szerint addig kell feküdnöm, amíg meg nem engedi, hogy felálljak innen. Az hosszú idő lesz. A csontok jól kell, hogy összeforrjanak.”
„Legyél jó kisfiú, és hallgass Carlislera. Hamar meg fogsz gyógyulni.”
„Persze, persze.”
„Vajon….vajon mikor történik meg? – gondolkoztam hangosan – A találkozás azzal a lánnyal, aki neked van teremtve.”
„Ne nagyon reménykedj, Bella – Jacob hangja hirtelen szomorú lett – bár számodra az nagy megkönnyebbülés lenne.”
„Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Azt fogom gondolni, hogy az a lány túl jó hozzád. Vajon mennyire fogok szenvedni a féltékenységtől…?”
„Azt szívesen megnézném.” – vallotta be.
„Szólj, ha szeretnéd, hogy visszajöjjek meglátogatni, és máris jövök.” – ígértem.
Jacob nagyot sóhajtott, és felém tartotta az arcát egy csókot kérve. Közelebb hajoltam hozzá, és lágyan megpusziltam.
„Szeretlek Jacob!”
„Én még jobban szeretlek” – válaszolta könnyedén nevetve.
Nézett engem amíg kiértem a szobájából, egy kifürkészhetetlen kifejezéssel a fekete szemeiben.

27. SZÜKSÉGLETEK
NEM JUTOTTAM TÚL MESSZIRE, MIELŐTT A VEZETÉS LEHETETLENNÉ VÁLT.
Amikor már nem láttam, hagytam a kerekeimet, hogy elérjék a durva útpadkát és lassan, gurulva megálltam. Lerogytam az ülésre, és engedtem a gyengeségnek, amit Jacob szobájában éreztem, hogy szétzúzzon. Rosszabb volt, mint gondoltam – az ereje meglepetésként ért. Igen, jól döntöttem, hogy elrejtettem ezt Jacob elől. Soha senkinek nem szabad ezt látnia.
De nem sokáig voltam egyedül – épp csak annyi ideig, hogy Alice meglásson itt, és az a pár pillanat, amíg Edward megérkezett. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és ő a karjai közé húzott.
Először még rosszabb volt. Mert volt egy kisebb részem – kisebb, de egyre hangosabb és mérgesebb minden percben, sikítva a másik részemnek -, amelyik más karokért sóvárgott. Szóval friss bűntudat is fűszerezte a fájdalmat.
Nem mondott semmit, hagyta, hogy zokogjak, amíg nem kezdtem el Charlie nevét nyöszörögni.
- Tényleg felkészültél arra, hogy hazamenj? – kérdezte határozatlanul.
Képes voltam elmondani, néhány kísérlet után, hogy mostanában úgysem nem lesz jobb. Túl kellett jutnom Charlie-n, mielőtt annyira késő lesz, hogy felhívja Billy-t.
Tehát hazavitt – most az egyszer még csak közelébe se volt a furgonom belső sebességhatárához –, az egyik kezét szorosan körém fonva. Egész úton küzdöttem az irányításért. Ez kudarcra ítélt erőfeszítésnek tűnt, de nem adtam fel. Már csak pár másodperc, mondtam magamnak. Csak pár kifogás vagy pár hazugság, és újra kiborulhatok. Képesnek kell lennem ennyire. Végigkúsztam a fejemben erő tartalékai után kutatva reménytelenül.
Épphogy elég volt nekem arra, hogy elcsitítsam a zokogást – visszatartani, de nem abbahagyni. A könnyek nem lassultak. Nem úgy tűnt, hogy találok bármi ürügyet arra, hogy azokon dolgozzam.
- Várj fenn – motyogtam, amikor a ház elé értünk.
Szorosabban megölelt egy perce, majd eltűnt.
Ahogy beértem, rögtön a lépcsők felé vettem az irányt.
- Bella? – szólt Charlie a szokásos helyéről, a kanapéról, ahogy arra sétáltam.
Felé fordultam, hogy ránézzek, szó nélkül. A szemei kidülledtek, és dülöngélve lábra állt.
- Mi történt? Talán Jacob…? - követelte.
Dühösen ráztam a fejem, és próbáltam megtalálni a hangom.
- Semmi baja, semmi baja – ígértem, a hangom mély és rekedt. És Jacob jól volt, fizikailag, és ebben a percben Charlie emiatt aggódott.
- De mi történt? – Megragadta a vállamat, a szemei még mindig aggódóak és dülledtek. – Mi történt veled?
Biztos rosszabbul néztem ki, mint ahogy képzeltem.
- Semmi, apu. Csak… csak beszélnem kellett Jacobbal pár dologról, amik… nehezek. Jól vagyok.
Az aggodalom csillapodott, a helyét helytelenítés vette át.
- Tényleg ez volt a megfelelő időpont? – kérdezte.
- Valószínűleg nem, apu, de nem volt más választásom – eljött az idő, amikor választanom kellett. Néha nincs mód a kiegyezésre.
Lassan rázta a fejét.
- Hogy kezelte?
Nem válaszoltam.
Egy percig az arcomat nézte, aztán bólintott. Ez kielégítő válasznak bizonyult.
- Remélem, nem kuszáltad össze a gyógyulását.
- Ő gyorsan gyógyul – motyogtam.
Charlie sóhajtott.
Éreztem, ahogy az irányítás kezd kicsúszni a kezeim közül.
- A szobámban leszek – mondtam neki, miközben leráztam magamról a kezeit.
- Oké – egyezett bele Charlie. Valószínűleg látta a szememben a vízműveket erősödni. Semmi sem ijesztette meg jobban Charlie-t a könnyeknél.
Vakon és botladozva mentem fel a szobámba.
Amint beértem, a karkötőm kapcsával küzdöttem, próbáltam kikapcsolni remegő ujjakkal.
- Nem, Bella – suttogta Edward, elkapva a kezem. – Ez a része annak, aki vagy.
A karjai bölcsőjébe húzott, amint a zokogás újra előtört.
Ez a szörnyen hosszú nap egyre csak nyúlt, nyúlt és nyúlt. Azon töprengtem, hogy véget ér-e valaha.
Ám, még ha az éjszaka könyörtelenül vánszorgott is, nem volt életem legrosszabb éjszakája. Vigaszt merítettem belőle. És nem voltam egyedül. Ebből is sok vigaszt tudtam meríteni.
Charlie-t a félelme az érzelmi kitörésektől távol tartotta az ellenőrizgetésektől, bár nem voltam csendes – valószínűleg nem aludt többet, mint én.
Az utólagos éleslátásom ma este tűrhetetlenül tisztának tűnt. Láttam minden hibát, amit elkövettem, minden apró kárt, amit tettem, a kis dolgokat és a nagy dolgokat. Minden fájdalom, amit Jacobnak okoztam, minden seb, amit Edwardon ejtettem, felhalmozódott rendezett kötegekbe, amiket nem tudtam figyelmen kívül hagyni vagy tagadni.
És rájöttem, hogy mindvégig tévedtem a mágnesekkel kapcsolatban. Nem Edward és Jacob volt, amit össze akartam erőltetni, hanem az én két felem, Edward Bellája és Jacob Bellája. De nem tudtak létezni együtt, és sose kellett volna megpróbálnom.
Annyi kárt okoztam.
Az éjszaka néhány pontján eszembe jutott az ígéretem, amit magamnak tettem ma kora reggel – hogy soha többé nem engednem, hogy Edward lássa, hogy még egy könnyet ejtek Jacob Black miatt. A gondolat egy kör hisztériát váltott ki, ami jobban megrémisztette Edwardot, mint a sírás. De elmúlt ez is, amikor lefutotta a körét.
Edward keveset beszélt; csak tartott az ágyon és hagyta, hogy tönkretegyem a pólóját, sós vízzel itatva át.
Több ideig tartott, mint gondoltam, hogy az a kicsi, összetört részem kisírja magát. De megtörtént, és elég kimerült voltam ahhoz, hogy aludjak. Az eszméletlenség nem hozott teljes megszabadulást a fájdalomtól, csak elzsibbasztó, tompa könnyedséget, mint a gyógyszer. Elviselhetőbbé tette. De még mindig ott volt; tudatában voltam, még alvás közben is, és ez segített abban, hogy megtegyem a megfelelő szabályozásokat, amiket meg kellett tennem.
Amit a reggel hozott, ha nem is fényesebb kilátást, legalább egy kevés irányítást, egy kevés elfogadást. Ösztönösen tudtam, hogy a szívemben levő új hasadás mindig fájni fog. A részemmé fog válni. Az idő könnyebbé teszi – ezt mondja mindig mindenki. De nem érdekelt, hogy az idő meggyógyít-e vagy sem, amíg Jacob jobban tudott lenni. Megint boldog tudott lenni.
Amikor felébredtem, nem volt semmi zavartság. Kinyitottam a szemem – végre szárazon – és szemeim találkoztak aggódó tekintetével.
- Hali – mondtam. A hangom rekedt volt. Megköszörültem a torkomat.
Nem válaszolt. Nézett, várva, hogy megint kezdődjön.
- Nem, jól vagyok – ígértem. – Többé nem fog előfordulni.
A szemei összeszűkültek a szavaimra.
- Sajnálom, hogy látnod kellett ezt – mondtam. - Nem volt igazságos veled szemben.
Mindkét kezét rátette az arcomra.
- Bella… biztos vagy benne? Helyesen döntöttél? Még sose láttalak ilyen fájdalomban… - az utolsó szónál megtört a hangja.
De tudtam nagyobb fájdalomról.
Megérintettem az ajkát.
- Igen.
- Nem tudom… - összevonta a szemöldökét. Ha ennyire fáj, hogy lehet ez a helyes dolog számodra?
- Edward, tudom, hogy ki nélkül nem tudnék élni.
- De…
Megráztam a fejem.
- Nem érted. Te lehetsz elég bátor vagy elég erős ahhoz, hogy nélkülem élj, ha az a legjobb. De én sose tudnék ennyire önfeláldozó lenni. Veled kell lennem. Csak így tudok élni.
Még mindig kételkedve nézett. Nem szabadott volna engednem, hogy velem maradjon múlt éjszaka. De annyira szükségem volt rá…
- Ideadnád azt a könyvet, kérlek? – kértem, a válla fölé mutatva.
Összevonta a szemöldökét a zavaradottságtól, de gyorsan odaadta.
- Már megint ez? – kérdezte.
- Csak meg akarom találni azt a részt, amire emlékszem… hogy hogy mondta… - átfutottam a könyvet, és könnyedén megtaláltam az oldalt, amit akartam. A sarka már szamárfüles volt a sok alkalomtól, amikor megálltam itt. – Cathy egy szörnyeteg, de van pár dolog, amiben igaza volt – motyogtam. Halkan olvastam a sorokat, leginkább magamnak. – „Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.” – bólintottam, újfent magamnak. – Pontosan tudom, mit ért ez alatt. És tudom, hogy ki nélkül nem tudnék élni.
Edward kivette a könyvet a kezemből, és átdobta a szobán – egy halk puffanással érkezett az asztalomra. Körbefonta a karjait a derekam körül.
A kis mosoly gyúlt a tökéletes arcán, bár az aggodalom még mindig összevonta a homlokát.
– Heathcliffnek is megvoltak a maga pillanatai – mondta. Neki nem volt szüksége a könyvre, hogy szó szerint tökéletesen idézzen. Közelebb húzott magához és a fülembe súgta. – „Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!”
- Igen – mondtam halkan. – Erre gondoltam.
- Bella, nem tudlak képviselni, hogy szánalmas legyek. Talán…
- Nem, Edward. Nagyon összekuszáltam a dolgokat, és ezzel együtt fogok élni. De tudom, hogy mit akarok, és mire van szükségem… és hogy mit fogok most tenni.
- Mit fogunk most tenni?
Mosolyogtam egy kicsit a javításán, aztán sóhajtottam.
- Meglátogatjuk Alice-t.
Alice a tornác legalsó lépcsőjén ült, túlzottan hiperaktív ahhoz, hogy bent várjon ránk. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt örömtáncban tör ki, annyira izgatott a hírek miatt, amit most akartam mondani.
- Köszönöm, Bella! – énekelte, ahogy kiszálltunk a furgonból.
- Nyugi, Alice – figyelmeztettem, felemelve a kezem, hogy leállítsam az örömét. – Van pár korlátozásom számodra.
- Tudom, tudom, tudom. Legkésőbb augusztus tizenharmadikáig van időm, teljes hatalmad van a vendéglista felett, és ha túlzásokba esem bármiben, nem állsz többet szóba velem.
- Ó, oké. Nos, ja. Akkor tudod a szabályokat.
- Ne aggódj, Bella, tökéletes lesz. Akarod látni a ruhádat?
Vennem kellett néhány mély levegőt. Bármi, ami boldoggá teszi – mondtam magamnak.
- Persze.
Alice mosolya önelégült volt.
- Ö, Alice – mondtam, megtartva a hangom lezser és higgadt tónusát. – Mikor vettél nekem ruhát?
Valószínűleg ez nem volt nagy siker. Edward megszorította a kezem.
Alice vezette az utat befelé, a lépcső felé vette az irányt.
- Ezeknek a dolgoknak idő kell, Bella – magyarázta Alice. A hanglejtése… kitérőnek tűnt. – Úgy értem, nem voltam biztos benne, hogy így alakulnak a dolgok, de határozott kilátás volt rá…
- Mikor? – kérdeztem megint.
- Tudod, Perrine Bruyere-nek várólistája van – mondta, most védekezően. - A textil mesterművek nem egy éjszaka alatt készülnek. Ha nem gondolkodtam volna előre, az állványról kéne hordanod valamit!
Nem úgy tűnt, hogy egyenes választ fogok kapni.
- Per… kicsoda?
- Nem egy jelentős tervező, Bella, nem kell hisztit csapnod. Ám ígéretes, és arra specializálódott, amire szükségem van.
- Nem csapok hisztit.
- Nem, nem csapsz – gyanúsan kémlelte a nyugodt arcomat. Aztán, ahogy besétáltunk a szobába, Edward felé fordult. – Te… kifelé.
- Miért? – követeltem.
- Bella – sóhajtott. – Tudod a szabályokat. Nem szabad látnia a ruhát a nagy napig.
Megint vettem egy mély levegőt.
- Nekem ez nem számít. És tudod, hogy úgyis látta már a ruhát a fejedben. De ha így akarod…
Lökdösve kihátráltatta Edwardot az ajtón. Edward még csak nem is nézett rá – a szemei rajtam voltak, óvatosak, félve, hogy egyedül hagyjon.
Bólintottam, reméltem, hogy az arckifejezésem elég nyugodt volt ahhoz, hogy meggyőzze.
Alice az arcába csukta az ajtót.
- Rendben! – motyogta. – Gyerünk!
Megragadta a csuklómat és a gardróbja felé húzott – ami nagyobb volt a szobámnál -, aztán a hátsó sarokhoz rángatott, ahol egy hosszú fehér ruhazsák egy teljes fogasrudat elfoglalt.
Egy elsöprő mozdulattal kicipzárazta a zsákot, aztán óvatosan lecsúsztatta a fogasról. Hátralépett, a ruha felé tartva a kezét, mint egy játékvezető.
- Nos? – kérdezte izgatottan.
Felbecsültem a ruhát egy hosszú pillanatig, játszottam egy kicsit vele. Az arckifejezése aggódóvá vált.
- Ó – mondtam, és mosolyogtam, hagyva, hogy lenyugodjon. – Értem.
- Mit gondolsz? – követelte.
Újra és újra az Anne otthonra talál-látvány volt. [ford.: Az Anne otthonra talál egy regény L. M. Mongomery-től, eredeti címe Anne of Green Gables.]
- Ez tökéletes, természetesen. Pont jó. Zseni vagy.
Vigyorgott.
- Tudom.
- 1918? – találgattam.
- Többé-kevésbé – mondta, miközben bólintott. – Egy-két része a saját tervezésem, az uszály, a fátyol… - megérintette a fehér szatént, miközben beszélt. – A fűző ’18-as. Tetszik?
- Gyönyörű. Pont megfelel Edwardnak.
- És neked pont megfelel? – ragaszkodott.
- Igen, azt hiszem meg, Alice. Azt hiszem, ez pont az, amire szükségem van. Tudom, hogy jó munkát fogsz végezni ebben… ha kordában tudod tartani magad.
Ragyogott.
- Láthatom a te ruhádat?
Pislogott, az arca üres volt.
- Nem rendeltél magadnak koszorúslányruhát ezzel egy időben? Nem akarom, hogy a tanúm valamit az állványról hordjon! – Úgy tettem, mint akinek az arca összerezzen a horrortól.
Karjait a derekam köré fonta.
- Köszönöm, Bella!
- Hogy nem láttad ezt előre? – kötekedtem, miközben megpusziltam a tüskés haját. – Amilyen médium vagy!
Alice hátratáncolt, az arca ragyogott a friss lelkesedéstől.
- Annyi mindent el kell intéznem! Menj, játssz Edwarddal. Dolgoznom kell.
Kirobogott a szobából, kiabálva, hogy „Esme!”, miközben eltűnt.
Követtem a saját sebességemmel. Edward az előszobában várt, a faburkolatú falnak dőlve.
- Ez nagyon, nagyon kedves volt tőled - mondta nekem.
- Boldognak tűnik – értettem egyet.
Megérintette az arcomat; a szemei – túl sötétek, olyan rég volt, hogy utoljára otthagyott – aprólékosan kutatták az arckifejezésemet.
- Menjünk innen – javasolta hirtelen. – Menjünk a rétünkre.
Nagyon megnyerően hangzott.
- Gondolom, nincs mi elől bujkálnom, ugye?
- Nincs. A veszély mögöttünk van.
Csendes volt, gondolatokkal teli, miközben futott. A szél az arcomat fújta, melegebben most, hogy a vihar tényleg elment. Az eget eltakarták a felhők, ahogy mindig.
A rét békés, boldog hely volt ma. Nyári százszorszépek szakították meg a füvet fehér és sárga foltokkal. Ledőltem, miközben figyelmen kívül hagytam a föld csekély nyirkosságát, és a felhőkön lévő képeket kerestem. Túl egyenletesek, túl simák voltak. Nem voltak képek, csak egy puha, szürke takaró.
Edward mellettem feküdt, és fogta a kezemet.
- Augusztus tizenhárom? – kérdezte lezseren pár perc kényelmes csend után.
- Attól még egy hónap a szülinapomig. Nem akarok túl közel kerülni hozzá.
Sóhajtott.
- Esme három évvel idősebb, mint Carlise – alakilag. Tudtad ezt?
Megráztam a fejem.
- Náluk ez semmi különbséget nem okoz.
A hangom derűs volt, ellentétben az ő aggódó hangjával.
- A korom nem is annyira fontos. Edward, készen állok. Megválasztottam az életemet – most már el akarom kezdeni élni.
A hajamat cirógatta.
- Vendéglista feletti teljes hatalom?
- Igazából nem érdekel, de én… - hezitáltam, nem akartam ezt megmagyarázni. Legjobb lesz, ha túl leszek rajta. – Nem vagyok benne biztos, hogy Alice szükségét érezné, hogy meghívjon… néhány vérfarkast. Nem tudom, hogy… Jacob úgy érezné-e, hogy… hogy el kéne jönnie. Hogy ez a helyes dolog, amit tennie kell, vagy, hogy megbántaná az érzéseimet, ha nem. Nem kéne ezen keresztülmennie.
Edward csendben volt egy percig. A fák csúcsát bámultam, majdnem feketék voltak az ég szürke fényében.
Hirtelen Edward megragadott a derekam körül és a mellkasára rántott.
- Mondd, miért csinálod ezt, Bella. Miért döntöttél most úgy, hogy teljes uralmat adsz Alice-nek?
Elismételtem neki a beszélgetést, amit Charlie-val folytattam múlt éjjel, mielőtt elmentem Jacobhoz.
- Nem lenne igazságos Charlie-t kihagyni ebből – foglaltam össze. – És ez értődik Renée-re és Philre. Megengedhetem Alice-nek is, hogy szórakozzon. Talán megkönnyíti az egészet Charlie számára, ha meglesz a komplett elbúcsúzás. Még ha úgy gondolja is, hogy túl korai, nem akarnám kicsalni tőle az lehetőséget, hogy ő kísérjen az oltárhoz – grimaszoltam ezekre a szavakra, aztán vettem még egy mély levegőt. – Legalább anyu és apu és a barátaim tudni fogják a választásom legjobb részét, a legtöbb, ami megengedett, hogy eláruljam nekik. Tudni fogják, hogy téged választottalak, és tudni fogják, hogy együtt vagyunk. Tudni fogják, hogy boldog vagyok, bárhol is legyek. Azt hiszem, ez a legjobb, amit tehetek értük.
Edward az arcomat tartotta, egy röpke pillanatig kutatva.
- Vége az alkunak – mondta hirtelen.
- Micsoda? – Elakadt a lélegzetem. – Kihátrálsz? Nem!
- Nem hátrálok ki, Bella. Betartom az alku rám eső részét. De te szabad vagy. Bármi, amit akarsz, nincs semmi kötelezettség.
- Miért?
- Bella, látom, mit csinálsz. Megpróbálsz mindenkit boldoggá tenni. És engem nem érdekelnek a mások érzései. Én csak azt akarom, hogy te boldog légy. Ne aggódj amiatt, hogy tapintatosan közöld a hírt Alice-szel. Majd én gondoskodom róla. Ígérem, hogy nem fog bűntudatot kelteni benned.
- De én…
- Nem. Ilyen módszerrel fogjuk csinálni. Mert az én módszerem nem működik. Makacsnak hívlak, de nézd meg, én mi tettem. Olyan hülye makacssággal csüngtem az ötletemen, hogy mi legjobb neked, bár ez csak megbántott téged. Megbántott mélyen újra és újra. Nem bízom többé magamban. Te a saját módszereddel leszel boldog. Az én módszerem mindig rossz. Szóval – alám gurult, összhangba hozta a vállait – a te módszereddel csináljuk, Bella. Este. Ma. Minél előbb, annál jobb. Beszélni fogok Carlise-jal. Gondolkodtam azon, hogy ha elég morfiumot adunk neked, akkor nem lesz annyira rossz. Megér egy próbát – csikorgatta a fogait.
- Edward, ne…
Az ajkamra tette az ujját.
- Ne aggódj, Bella, szerelmem. Nem felejtettem el a többi követelésedet.
A kezei a hajamban voltak, az ajkai lágyan – de nagyon komolyan – mozogtak az enyémeim ellen, mielőtt megértettem volna, mit mond. Hogy mit csinál.
Nem volt sok idő a cselekvésre. Ha túl sokáig várok, nem leszek képes, hogy emlékezzek arra, hogy miért kell leállítanom. Már nem tudtam rendesen lélegezni. A kezeim a karjait markolták, szorosabban ráhúzva magamat, az szám az övére tapadt, választ adva minden kimondatlan kérdésére.
Megpróbáltam kitisztítani a fejemet, hogy megtaláljam a módját, hogy beszéljek.
Gyengéden gurult, belenyomva engem a hűvös fűbe.
Ó, ne törődj vele! – örvendezett a kevésbé nemes felem. A fejem tele volt a lehelete édes illatával.
Nem, nem, nem – vitatkoztam magammal. Megráztam a fejem, és a szája a nyakamra vándorolt, lehetőséget adva a beszédre.
- Állj, Edward. Várj – a hangom gyenge volt, akár az akaratom.
- Miért? – suttogott a torkom üregébe.
Dolgoztam azon, hogy valamennyi eltökéltséget vigyek a hangomba.
- Most nem akarom ezt.
- Nem? – kérdezte, mosollyal a hangjában. Megint az ajkamra tette az övét és lehetetlenné tette a beszédet. Hő futott végig a vénáimban, égően, ahol a bőröm hozzáért az övéhez.
Elértem, hogy tudjak összpontosítani. Elég sok erőfeszítés kellett csak a kezeimbe, hogy megszabadítsák magukat a hajától, hogy a mellkasára tegyem őket. De megtettem. Aztán elkezdtem taszítani, megpróbáltam eltolni magamtól. Magamtól nem sikerült volna, de reagált, mint ahogy tudtam is, hogy fog.
Visszahúzódott pár hüvelyknyire, hogy rám nézzen, a szeme egyáltalán nem olyan, hogy segítsen az eltökéltségemben. Fekete tűz. Izzott.
- Miért? – kérdezte megint mély és durva hangon. – Szeretlek. Akarlak. Most rögtön.
A pillangók a gyomromban elárasztották a torkomat. Kihasználta a szótlanságomat.
- Várj, várj – próbáltam mondani az ajkai körül.
- Nem miattam – mormolta ellenkezően.
- Kérlek! – kapkodtam levegő után.
Sóhajtott és eltolta magát tőlem, visszagurulva a hátára.
Mindketten feküdtünk egy percig, próbáltuk lelassítani a lélegzetünket.
- Mondd meg, miért nem, Bella – követelte. – Ennek nem rólam kellene szólnia.
A világomban minden róla szólt. Milyen ostoba elvárás.
- Edward, ez nagyon fontos számomra. Helyesen fogom ezt csinálni.
- Kinek a definíciója a helyes?
- Az enyém.
A könyökére támaszkodott és mereven nézett rám, az arckifejezése helytelenítő.
- Hogy fogod ezt helyesen csinálni?
Vettem egy mély levegőt.
- Felelősségteljesen. Mindent a maga idejében. Nem fogom otthagyni Charlie-t és Renée-t a legjobb elhatározás nélkül, amit tudok nekik adni. Nem fogom elvenni Alice örömét, ha így is, úgy is esküvőm lesz. És össze fogom kötni magam veled minden emberi módon, mielőtt arra kérnélek, hogy változtass halhatatlanná. Betartom az összes szabályt, Edward. Nekem a lelked sokkal, sokkal fontosabb annál, hogy kockáztassam. Nem tudsz lebeszélni erről.
- Fogadok, hogy le tudnálak – mormolta, a szemei megint égtek.
- De nem fogsz – mondtam, a hangomat próbálva kiegyensúlyozottan tartani. – Nem tudva, hogy mire van szükségem igazán.
- Nem igazságosan küzdesz – vádolt.
Vigyorogtam rá.
- Sose mondtam, hogy igen.
Visszamosolygott sóvárogva.
- Ha meggondolnád magad…
- Te leszel az első, aki megtudja – ígértem.
Ekkor elkezdett csöpögni az eső a felhőkön keresztül, néhány elszóródott csepp, ami gyenge puffanással nekiütődött a fűnek.
Haragosan néztem az égre.
- Hazaviszlek – letörölte az arcomról az apró esőcseppeket.
- Az eső nem baj – morogtam. – Csak azt jelenti, hogy ideje megtenni valamit, ami kellemetlen és valószínűleg még veszélyes is.
Kitágultak a szemei a rémülettől.
- Jó, hogy golyóálló vagy – sóhajtottam. – Szükségem lesz arra a gyűrűre. Ideje elmondani Charlie-nak.
Nevetett az arckifejezésemen.
- Nagyon veszélyes – értett egyet. Megint nevetett, és a farmerzsebébe nyúlt. – De legalább nem lesz szükség kerülésre.
Még egyszer felhúzta a gyűrűt a helyére, a bal kezem harmadik ujjára.
Ahol marad– elképzelhetőleg az örökkévalóságig.

Epilógus- Választás
JACOB BLACK
„Jacob, azt gondolod, hogy ez sokkal tovább fog tartani?” Kérdezte Leah. Türelmetlen. Siránkozik.
A fogaim együtt szorultak össze.
Mint bárki a falkában Leah tudott mindent. Tudta miért jöttem ide-a föld az ég és a tenger pereméhez. Egyedül lenni. Tudta, hogy ez volt minden, amit akartam. Csak egyedül lenni.
De Leah amúgy is a vállalatát készült rám erőszakolni, bárhogyan.
Emellett őrült bosszús voltam, egy rövid másodpercen keresztül önelégültnek éreztem magam. Mert nekem nem kellett gondolkodnom, hogyan tudom kontrollálni a vérmérsékletem. Ez most könnyű volt, valami, amit tettem, természetes. A piros homály nem fedte el a szemeimet. A meleg nem remegett a gerincemben. A hangom nyugodt volt, amikor válaszoltam.
„Támadd meg a sziklát, Leah.” Rámutattam arra ott a lábaimnál.
„Nagyon vicces.” Figyelmen kívül hagyott engem miközben beledobta magát a földre mellém.”Fogalmad nincs arról, hogy milyen nehéz ez nekem.”
„Neked?” Egy percet adott elhinni, hogy ő komoly volt. „Te az önmagával legjobban elfoglalt élö személy vagy, Leah. Utálnám összetörni az álomvilágod amiben, élsz-, az ahol a nap körülötted forog-, nem fogom elmondani, hogy szinte alig érdekelnek a problémáid. Menj. Messzire!”
„ Csak nézd az én szemszögemből egy percen keresztül, oké? Folytatta mintha nem mondtam volna semmit sem.”
Ha megpróbálta elrontani a kedvemet, ez összejött. Elkezdtem nevetni. Furcsa mód fájt ez a hang.
„Hagyd abba a nevetést és figyelj rám.” Haragudott.
Ha úgy teszek, mintha hallgatnék, elmész? Kérdeztem miközben pillantást vetettem az ő mogorva arcára. Nem voltam biztos benne, hogy valaha volt ilyen arckifejezése.
Visszaemlékszem, amikor úgy gondoltam Leah egyszerű, talán még csinos is volt. Nagyon régen volt már. Senki nem gondolt rá mostanság. Kivéve Samet. Ő, aki soha nem fog tudni megbocsátani önmagának. Ez volt a hibája, ami őt ezzé a keserű hárpiává változtatta.
A haragos tekintete tüzes lett, mintha tudná, hogy mit gondolok. Valószínűleg tudta.
„Ez arra késztet, hogy neki essek, Jacob. El tudod képzelni mit, érez irántam? Én nem ugyanaz a Bella Swan vagyok. És megszereztél miközben szomorkodtam emiatt a vérszívó-szerető miatt, akibe szintén szerelmes voltam. Észrevetted, hogy ez egy kicsit zavarba ejtő? A múlt éjszakai csókjáról álmodoztam. Mi a fenét tehetnék én ezzel?”
„Érdekel?”
„Nem tudok többé bele látni a fejedbe! Legyél már túl rajta! Össze fog házasodni vele a dolog miatt. Megpróbálja majd átváltoztatni olyanná, mint ők! Az idő pörög, fiú.”
„Fogd be!”-morogtam.
Hiba lett volna visszaütni. Tudtam ezt. Ráharaptam a nyelvemre. De ő sajnálná, ha nem menne el. Most.
„Valószínűleg, amúgy is meg fogja ölni őt”, mondta Leah. Megvetően gúnyosan. „A történetek közül mindegyik azt mondja, hogy ez gyakrabban történik,
mint hogy nem. Talán egy temetés egy esküvőnél jobb bezárás lesz. Ha.”
Ekkor nekem dolgoznom kellett. Lehunytam a szemeimet és harcoltam a heves érzéssel a számban. Harcoltam és küzdöttem, hogy a meleg végig fusson a hátamon, miközben birkóztam, hogy egyben tartsam az alakom, mialatt a testem megpróbált széthasadni. Amikor megint ura voltam a helyzetnek, mérgesen rá néztem. Figyelte, ahogy a kezem remegése lassult.
Mosolyog.
Valami vicc.
„Ha a nemi zűrzavar miatt vagy feldúlt,Leah…,” Mondtam. Lassan, hangsúlyozva minden szót. „ Azt gondolod, hogy mi akarjuk Samet a szemeiden keresztül látni? Ez elég rossz, hogy Emily-nek is egyet kell veled értenie. Neki nincs szüksége ránk, hisz szintén fickók lihegnek az ő nyomában is.”
Mérges voltam, még mindig bűnösnek éreztem magam, amikor néztem, ahogy a fájdalom görcse végig futott az arcán.
Kúszott a lábain- csak megállítani a gyűlöletet irántam- és futott a fákért, miközben a hangvilla vibrált.
Gonoszan nevettem. „Hiányzol.”
Sam a poklot készült nekem adni, de ez megérte. Leah nem piszkálna már többet. És újra megtenném, ha volna rá esélyem.
Mert a szavai még mindig ott voltak, belevésték magukat az agyamba, annyira erős volt ez a fájdalom, alig tudtam levegőt venni.
Ez nem számított annyira, minthogy Bella valaki mást választhat rajtam kívül. Ez a gyötrő fájdalom még nem volt minden. A fájdalom, hogy együtt tudtam élni a hülyeségemmel, a régóta elcseszett életemmel.
De ez számított hisz mindent feladott értem, - hogy a szíve megálljon, és a jeges legyen a bőre és az elméje valami kristályosított ragadozó fejévé váljon. Egy szörnyé. Egy idegenné.
Azt gondoltam, hogy nem volt semmi rosszabb annál, nincs fájdalmasabb ezen az egész világon.
De ha megölte őt…
Megint harcolnom kellett a haragommal. Talán ha Leah nem volna, jó volna megengedni a tűznek, hogy megváltoztasson ezé a teremtménnyé, aki jobban tud ezzel foglalkozni. Egy lény kinek az ösztönei sokkal erősebbek, mint az emberek érzelmei. Egy állat, aki ugyanúgy nem volt képes fájdalmat érezni. Egy különböző fájdalom. Valami változatosság legalább. De Leah rohant most, és nem akartam megosztani a gondolatait. Átkoztam őt, az elvesztett lélegzetem alatt, hogy meneküljön ő is szintúgy.
A kezeim valaminek a dacára remegtek. Mi rázta őket? Harag? Gyűlölet? Persze nem voltam az, de valami most harcolt bennem.
Azt kellett hinnem, hogy Bella túl fogja élni. De ezt a bizalmat-, egy olyan bizalmat, amit nem akartam érezni, bizalom annak a vérengző-balféknek, hogy tartsa őt életben.
Ő különbözött tőle, és azon töprengtem hogyan fog ez hatni rám. Ugyanolyan lesz ő is, ha meghal, látni, ahogy áll ott, mint egy kő? Mint a jég? Mikor az illata beleégette magát az orromba és kiváltotta az ösztönt, hogy kettéhasadjak és száguldjak… hogy történne? Meg akarnám ölni őt? Nem akarok megölni egyet sem közülük?
Néztem, ahogy a hullámok a strand felé haladtak. Eltűntek a szemem elöl a szirtek éle alatt, de hallottam, ahogy ütköznek a homokkal. Figyeltem őket jóval sötétedés utánig.
Hazamenni valószínűleg rossz ötlet volt. De éhes voltam, és nem tudtam másra gondolni.
Vágtam egy arcot, ahogy átsegítettem a karomat a visszamaradt karfelkötő kendőn és megragadtam a mankóimat. Ha egyetlen Charlie nem látott aznap, és terjesztette el a motorbalesetem. Hülye kellékek. Utáltam őket.
Éhes voltam és kezdtem jobbnak tűnni mikor besétáltam a házba és rápillantottam apu arcára. Valamin gondolkozott. Könnyű volt megmondani- mindig túlzásba vitte azt. Minden alkalommal ezt játszotta.
Ő szintén túl sokat beszélt. Az előző napjáról fecsegett, mialatt odaérhettem volna az asztalhoz. Ő sosem fecsegett így, ha csak nem volt valami, amit nem akart elmondani. Figyelmen kívül hagytam őt, ahogy csak képes voltam, koncentráltam az ételre. Gyorsan eltüntettem azt…
„… és Sue ma beugrott.” Az apum hangja hangos volt. Kemény volt figyelmen kívül hagyni. Mint mindig.”Bámulatos nő. Keményebb volt a grizzly medvénél is. Nem tudom, hogyan foglalkozik azzal a lányával, bár. Most Sue, a farkasok poklát csinálta volna. Leah több mint egy rozsomák. Kuncogott a saját viccén.
Röviden várt a válaszomra, de nem tűnt úgy hogy látja az ürességet, az unalmas arckifejezésem. A legtöbb napon ez piszkálta mindig öt. Azt kívántam, hogy hallgasson Leah-ról. Megpróbáltam nem gondolni rá.
„Seth sokkal lazább. Természetesen te lazább voltál, mint a nővéreid, amíg… nos, neked több kötelességed van, mint nekik.
Hosszan és mélyen sóhajtottam, és csak bámultam kifelé az ablakon.

Billy is csendben volt szintén egy hosszú másodperce. Ma kaptunk egy levelet.
Azt mondhatnám, hogy ez volt az a téma, amit ő került.
„ Egy levél?”
„Egy… esküvői meghívó.”
Minden izmom megfeszült a testemben. A forróság tajtékja végigsöpört hátamon. Az asztalra tett kezeim megmerevedtek.
Billy folytatta, mintha észre sem vett volna.”Van egy jegyzet nálam, amit neked címeztek. Nem olvastam el.
Előhúzott egy vastag borítékot ami a lába és a tolószék közé volt rejtve. Az asztalra fektette közénk.
„Valószínűleg nem kell elolvasnod. Tényleg nem számít mi van benne.
Hülye fordított pszichológia. Felkaptam a levelet az asztalról.
Nehéz,merev papír volt. Költséges. Túlságosan díszes Forksnak. Belül hasonló volt, kimért és formális. Bellának semmi ötlete sem volt mit tegyen vele. A személyes ízlésnek nyoma sem volt az átlátszó rétegű, sziromnyomtatott oldalon. Fogadnék, hogy egyáltalán nem kedvelte. Nem olvastam, és nem néztem meg a dátumot. Engem nem érdekelt.
A papírban volt egy rész amit félbehajtva a nevemmel díszítettek, kézzel írott a fekete tintával a hátulján. Nem ismertem fel a kézírást, de olyan különleges volt, mint a többi. Egy pillanatig csodáltam a vérszívó csodálkozó tekintetét.
Bepöccintett, hogy nyitva.
Jacob,
Én megszegem a szabályokat azzal, hogy elküldöm ezt neked. Ő félt attól, hogy megsértett téged és nem akart az elkötelezett érzéseiddel játszani sem. De tudom azt, hogy ha a dolgok másként alakulnak, akkor én választanék.
Megígérem, hogy gondoskodni fogok róla, Jacob. Köszönet neked, neki, mindenért.
Edward.
„Jake, nálunk csak egy asztal van,” mondta Billy. Bámulta a bal kezemet.
Az ujjaimat keményen összekulcsoltam lent a fán elég, hogy valóban veszélyes volt. Meglazítottam őket egy ideig, egyedül a tettre koncentráltam és összeszorítottam a kezeimet tehát nem tudtam eltörni bármit is.
„Igen, nem számit amúgy sem,” Billy motyogta.
Felkeltem az asztaltól, miközben vállat vontam a pólómban. Remélhetőleg Leah mostanra hazament már.
„ Nincs túl késő,”Billy motyogott, ahogy kivágtam a bejárati ajtót magam előtt.
Futottam mielőtt ütöttem volna a fákat, a ruháim magam mögött szórtam el, mint a morzsák egy nyomát, hogy megtaláljam a visszautam, ha akarom. Ez most túl könnyű volt megtennem. Nem kellett gondolkodnom. A testem már tudta, hogy merre megyek és mielőtt megkérdeztem volna, megadta nekem azt, amit akartam.
Most négy lábam volt és repültem.
A fák elhomályosodtak a sötéten hömpölygő tengerben körülöttem. Izmaim összehúzódtak és elernyedtek, egy könnyű ritmusban. Képes voltam futni napokon át, nem voltam fáradt. Talán ez alkalommal nem akarok megállni.
De nem voltam egyedül.
Annyira sajnálom, suttogott Embry a fejemben.
Az ő szemeivel láttam. Nagyon messze volt, északon, de körbe utazott, és azért rohant, hogy csatlakozhasson hozzám. Morogtam egyet, és még gyorsabban kezdtem iramodni.
Várj meg minket,könyörgött Quil. Közel volt, épp most indult el a faluból.
Hagyj békén, vicsorogtam.
Éreztem az aggódásukat fejemben, keményen, mint ahogyan én a szél és az erdő hangját ontottam. Ez volt amit a legjobban gyűlöltem – magamat láttam az ő szemükön keresztül, de ami a még rosszabb, hogy tele voltak szánalommal. Látták a gyűlöletet, viszont még mindig folyatták a hajszát utánam.
Egy új hang csendült fel a fejemben.
Hagyjátok elmenni. Sam gondolata lágy volt, de mindig parancsként hangzott. Embry és Quil lelassítottak sétára.
Bárcsak ne hallottam volna, és ne láttam volna amit ők. A fejem annyira zsúfolt volt, de az egyetlen út, hogy egyedül lehessek, emberré kellett válnom, és nem bírtam a fájdalmat.
Vissza, irányította őket Sam. Később beszélünk Embry.
Az egyik, majd a másik tudatosság is homályba borult a csendben. Csak Sam maradt.
Köszönöm, sikerült gondoltam.
A haza, mikor tudsz. A szavak alig érthetőek voltak, a hajtóvadászat eltűnt egy üres térben, ahogyan ő is. Egyedül voltam.
Sokkal jobb. Most már hallottam az összekuszált levelek lágy susogását a lábujjamon, a bagoly szárnyának csapkodását felettem, az óceánt – távol,távol a nyugaton - ahogy morajlott a parton.
Csak ezt hallottam, semmi mást. Nem éreztem semmit, de a sebesség, az izmok ereje, az inak, a csontok, tökéletes harmóniában dolgoztak együtt, ahogyan a mérföldek eltűntek mögöttem.
Ha a némaság a fejemben elmúlna, soha nem mennék vissza. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a életformát választja. Talán, ha elég messze futok, soha nem kell hallanom újra...
Még gyorsabban szedtem lábaim, hagyván, hogy Jacob Black eltűnjön mögöttem.