Breaking Dawn- harmadik könyv 4/1

4HARMADIK KÖNYV – Bella

A személyes ragaszkodás olyan luxus, amit csak azután engedhetsz meg magadnak, ha minden ellenséged elpusztítottad.
Mindaddig mindenki, akit szeretsz túsz, gyengíti a bátorságod és rontja az ítélőképességed.
Orson Scott Card
Birodalom

ELŐSZÓ
Többé nem csak rémálom, a gonosz előretörése, ahogy a jeges ködöt felkavarják a lépteikkel.
Mind meg fogunk halni, gondoltam megrémülve. Elszánt voltam azért a különleges emberért, akit védelmeztem, de mégsem engedhettem meg, hogy hiba csússzon a figyelmembe.
Egyre közelebb kísértettek, a sötét köpenyeik kissé meglibbentek, ahogy haladtak. Láttam, ahogy a kezeiket csontszínű karmokká feszítik. Szétváltak, hogy minden irányból körülvehessenek minket. Többségben voltunk. Véget ért.
És aztán, akár egy fényrobbanás, a teljes látvány más lett. Eddig semmi nem változott – a Volturi még mindig büszkén lépkedett felénk; higgadtan, hogy megöljenek. Ami valóban megváltozott az, hogy én hogyan láttam a képet. Hirtelen, éheztem rá. Azt akartam, hogy támadjanak. A pánik vérszomjjá változott, ahogy előrehajoltam egy mosollyal az arcomon, és egy morgás szakadt fel a csupasz fogaim között.

18. Erre nincsenek szavak

Bella vörösben ázó teste megrándult, és rázkódni kezdett Rosalie karjaiban, mintha csak elektromos árammal végeznék épp ki. Mindez alatt az arca üres volt – öntudatlan. A testéből jövő vad rágás mozgatta őt. Ahogy rázkódott, minden rándulás éles töréssel és reccsenéssel járt. Rosalie és Edward megfagytak egy fél pillanatig, aztán összetörtek. Rosalie a kezébe kapta Bella testét, és olyan gyorsan kiabált, hogy nehéz volt külön szavakra bontani, ő és Edward felrohantak a lépcsőn az emeletre.
Utánuk futottam.
„Morfium!”ordította Edward Rosalienak.
„Alice- hívd fel Carlisle telefonon!”sikoltotta Rosalie.
A szoba, amibe követtem őket, olyan volt mintha egy sürgősségi kórterem lett volna felállítva egy könyvtár közepén. A fények ragyogó fehérek voltak. Bella az asztalon feküdt a vakító fények alatt, a bőre kísérteties volt a reflektorfényben. A teste puffant, akár egy hal a homokon. Rosalie lefogta Bellát, széttépte és felhasította a ruháit, amíg Edward egy fecskendőt szúrt a karjába.
Hányszor képzeltem el meztelenül? Most képtelen voltam odanézni. Féltem, hogy ez marad meg bennem emlékként.
„Mi történik Edward?”
„Fuldoklik!”
„Biztos levált a placenta!”
Ennél a pontnál Bella is észhez tért. Sikoltva válaszolt, ami mintha átszakította volna a dobhártyám.
„Vegyétek ki” sikoltotta. „Nem kap levegőt! Vedd ki MOST!”
Láttam, ahogy a vörös pontok kirepültek, amikor a sikolyától elpattantak az erek a szemében.
„A morfium-„morogta Edward.
„NEM! MOST-!”Egy újabb véráradat fullasztotta el, amit kiabált. Edward felemelt a fejét, reménytelenül küzdött, hogy kitisztítsa a száját, és újra kapjon levegőt.
Alice beszökkent a szobába és egy kis kék fülhallgatót csíptetett Rosalie haja alá. Aztán Alice eltávolodott, arany szemei szélesek és perzselőek voltak, mialatt Rosalie őrjöngve sziszegett a telefonba.
A fényáradatban, Bella bőre inkább vörösnek és feketének tűnt, mintsem fehérnek.
Sötétvörös véraláfutás jelent meg a hatalmas, iszonyatos dudor alatt a hasán. Rosalie kezében megjelent egy szike.
„Hagyd hatni a morfiumot!”kiabált rá Edward.
„Nincs rá idő,”sziszegte Rosali.”Haldoklik.”
A keze Bella hasa alá siklott és élénkvörös vér ömlött onnan, ahol felmetszette a bőrét. Olyan volt, mintha kiborítottak volna egy vödröt, mintha teljesen kinyitnák a csapot. Bella megrándult, de nem sikított. Még mindig fulladozott.
És aztán Rosalie elveszítette az összpontosítását. Láttam, milyen gyorsan változik meg az arckifejezése, láttam, ahogy az ajkát visszahúzza a fogairól, és ahogy a szemei feketén csillognak a szomjúságról.
„Ne, Rose!”üvöltötte Edward, de kezeit fogva tartotta, amint próbálta Bellát feltámasztani, hogy lélegezni tudjon.
Rosaliera vetettem magam, keresztülugorva az asztal felett anélkül, hogy bármit megzavartam volna. Megütöttem a kőkemény testét, nekilökve őt az ajtónak, éreztem, ahogy a kezében lévő szike mélyen beleszúródik a balkaromba. A jobb tenyeremmel átfogtam az arcát, lezárva az állkapcsát és a magasba emeltem.
Arra használtam a szorításomat Rosalie arcán, hogy kilengessem a testét, így hasba tudtam rúgni; olyan volt, mintha betonba rúgnék.
Nekirepült az ajtókeretnek, elhajlítva az egyik oldalát. A kis hangszóró a fülében darabokra tört. Aztán megjelent Alice, és a torkánál fogva a hallba rángatta. És ezt meg kellett adnom a Szöszinek – de ő nem vette fel a harcot ellenem. Azt akarta, hogy mi győzzünk. Hagyta, hogy így elbánjak vele, csakhogy megmentse Bellát. Vagyis, hogy megmentse azt az izét. Kitéptem a szikét a karomból.
„Alice, tűntesd el innen!”kiabálta Edward. „Vidd el Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem van rád!”
Nem láttam, ahogy Alice befejezi a munkát. Visszakanyarodtam a műtőasztal felé, ahol Bella elkékült, szélesre nyitott, merev szemekkel.
„Lélegezteted?”morgott rám Edward gyorsan és követelőzően.
„Igen!”
Felmértem az arcát, keresve bármilyen jelét annak, hogy úgy reagál majd, mint Rosalie.
Semmit nem láttam rajta, csak esztelen vadságot.
„Lélegeztesd! Kiveszem belőle, mielőtt-”
Egy újabb éles törés hallatszott a testéből, az eddigi leghangosabb, olyan hangos, hogy mindkettőnket megfagyasztott a döbbenet, és vártuk a sikolyát. Semmi. A lábai, amik eddig kínban vonaglottak, ernyedtek lettek, és természetellenes pózba estek.
„A gerince,”fuldokolta elborzadva.
„Vedd ki belőle!”vicsorogtam, felé dobva a szikét. „Most már semmit nem fog érezni!”
Aztán a feje felé hajoltam. A szája tisztának látszott, így rányomtam az enyémet és telefújtam a tüdejét levegővel. Éreztem, ahogy a rángatózó teste megemelkedik, szóval semmi nem torlaszolta el a torkát.
Vér ízűek voltak az ajkai.
Hallottam, ahogy a szíve egyenetlenül dörömböl. Ne engedd. Gondoltam vadul, egy újabb adag levegőt fújva a testébe. Megígérted. Ne engedd leállni a szíved.
A következő hang kizökkentett, váratlanul, rémisztően. Mintha valami fémet darabokra szednének. A hang visszaidézte a hónapokkal ezelőtti harcot a tisztáson, egy újszülött széttépésének szaggató hangja. Futólag odapillantottam, hogy lássam, ahogy Edward az arcát a dudornak nyomja. Vámpír fogak – biztos módja, hogy keresztülhatoljanak egy vámpír bőrön.
Megborzongtam, amint egy újabb adag levegőt fújtam Bellaba.
Visszaköhögte, pislogott, a szemei vakon pörögtek.
„Maradj most velem Bella!”üvöltöttem rá.”Hallasz engem? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne engedd leállni a szíved!”
A szemei forogtak, engem keresett, vagy őt, de nem látott semmit.
Mindenesetre ránéztem, odaláncoltam a szemem.
Aztán a teste hirtelen mozdulatlanná vált a szemeim alatt, habár a lélegzése hozzávetőlegesen javult és a szíve továbbra is dübörgött. Rájöttem, hogy a mozdulatlanság azt jelentette, vége. A belső ütések véget értek. Bizonyára már nem volt benne. Kint volt.
Edward suttogott, „Renesmee.”
Szóval Bella tévedett. Nem az a kis fiú volt, amit elképzelt. Nem nagy meglepetés. Miben nem tévedett eddig?
Nem vettem le a tekintetem a vérben lévő szemeiről, de éreztem, ahogy a kezeit gyengén felemeli.
„Engedd…”suttogta megtörten. „Add ide nekem.”
Azt hiszem, tudnom kellett volna, hogy mindig megadja neki, amit akar, nem számít milyen hülye kéréssel áll is elő. De álmodni sem mertem volna, hogy most is hallgat rá. Így nem is gondoltam rá, hogy megállítom.
Valami meleg megérintette a karom. Az igaz, hogy ennek fel kellett volna tűnnie. Semmit nem éreztem melegnek.
De képtelen voltam levenni a szemem Bella arcáról. Pislogott aztán bámult, végül meglátott valamit. Furcsán, gyengéden dúdolva felnyögött.
„Renes…mee. Olyan…gyönyörű.”
Aztán levegő után kapkodott – zihált a fájdalomtól.
Mire odanéztem késő volt. Edward kikapta a meleg, véres dolgot a petyhüdt kezeiből. A szemeim végigfutottak a bőrén. Piros volt a vértől – a vértől, ami a szájából ömlött, a vértől, ami a teremtményt is beborította, és a friss vértől, ami egy apró dupla-félhold alakú harapásnyomból folyt a ball mellkasán.
„Ne, Renesmee,”motyogta Edward, mintha illemre tanítaná a kis szörnyet.
Nem néztem rájuk. Csak Bellát figyeltem, ahogy a szemei visszafordulnak a fejébe.
Egy utolsó tompa dobbanással, a szíve akadozott és elcsendesedett.
Talán egy fél szívdobbanásnyit veszíthetett, mikor a kezem már újra a mellkasán voltak, pumpáltam, a fejemben számoltam, próbáltam biztosan tartani a ritmust. Egy. Két. Há’. Négy.
Egy pillanatra ismét elakadtam, amíg újra levegőt fújtam a tüdejébe.
Nem láttam többé. A szemeim nedvesek és homályosak voltak. De hipertudatában voltam a szobában lévő hangoknak. A szíve vonakodó bam-bam dobogása a követelő kezeim alatt, a saját szívem dübörgése mellett egy másik verdeső dobogás, ami túl hangos és túl könnyed volt. Nem tudtam hova tenni.
Még több levegő erőltettem Bella torkába.
„Mire vársz?”fulladoztam lélekszakadva, újra pumpálva a szívét.
Egy. Két. Há. Négy.
„Vidd el a babát,” mondta sürgetően Edward.
„Dobd ki az ablakon.” Egy. Két. Há. Négy.
„Add ide nekem.”csengte egy halk hang az ajtóból.
Edward és én ugyanabban a pillanatban mordultunk fel.
Egy. Két. Há. Négy.
„Kontrollálom magam,”ígérte Rosalie. „Add ide a babát, Edward. Gondoskodom róla, amíg Bella…”
Ismét Bellába fújtam, miközben megesett a cser. A verdeső dörömbölés távolodva elhalkult.
„Járjon a kezed, Jacob.”
Felpillantottam Bella fehér szemeiről, még mindig pumpáltam a szívét. Edward egy fecskendőt tartott a kezében – teljesen ezüstöt, mintha acélból lenne.
„Az meg mi?”
A kőkemény keze ellökte az enyémet az útból. Egy kis reccsenést hallottam, ahogy az ütése eltörte a kisujjam. Ugyanabban a másodpercben beleszúrta a tűt a szívébe.
„A mérgem” válaszolta miközben befecskendezte.
Hallottam a zökkenést a szívében, mintha csak megütötték volna egy evezővel.
„Mozogj” parancsolta. A hangja fagyos volt, és halott. Vad és meggondolatlan. Mintha csak egy gép lett volna.
Figyelmen kívül hagytam a már gyógyuló fájdalmat a kisujjamban, és újra pumpálni kezdtem a szívét. Nehezebb volt, mintha a vére megalvadna – sűrű és lassú. Amíg én az immár mérgezett vérét próbáltam áramoltatni az ereiben, néztem amit csinál.
Olyan volt, mintha megcsókolná, hozzáérintette az ajkait a nyakához, a csuklójához, a könyök hajlatához. De hallottam, hogyan szakad fel a bőre, ahol a fogai keresztülharapják, újra és újra, mérget juttatva a szervezetébe, annyit amennyit csak lehet. Láttam, ahogy a sápadt nyelve átsuhan a vérző sebeken, de mielőtt émelyített vagy dühített volna, rájöttem mit is csinált. Ahol a nyelve lemosta a mérget a bőréről, ott a seb begyógyult. Bent tartva a mérgezett vért a testében.
Több levegőt fújtam a szájába, de nem történt semmi. Csak élettelen emelkedés a mellkasánál. Még mindig pumpáltam a szívét, számoltam amíg ő mániákusan dolgozott felette, próbálta ismét összerakni. A király összes lova, és a király összes embere..
De semmi nem volt ott, csak én és ő.
A holtest felett dolgoztunk.
Mert ennyi maradt a lányból, akit mindketten szerettünk. Ez az összetört, kivérzett, szétroncsolt holttest. Nem tudtuk ismét összerakni Bellát.
Tudtam, hogy túl késő. Tudtam, hogy halott. Biztosan tudtam, mert a húzás eltűnt. Nem láttam okát, hogy mellette maradjak. Ő már nem volt itt többé. Így hát a teste többé nem vonzott. Az öntudatlan igény, hogy a közelében legyek eltűnt.
Vagy csak egy jobb világba költözött. Úgy tűnt, mintha most már ellenkező irányból érezném a vonzást. Le a lépcsőn, ki az ajtón. A sóvárgás, hogy eltűnjek innen és soha, de soha ne jöjjek vissza.
„Akkor menj”csattant fel, és újra elütötte a kezeimet az útból, átvéve a helyem. Úgy éreztem három ujjam eltört.
Zsibbadtan kiegyenesítettem őket, nem bántam a lüktető fájdalmat.
Gyorsabban hajszolta a halott szívét, mint én.
„Nem halt meg,”morogta.”Rendbe fog jönni.”
Nem többé biztos benne, hogy nekem beszél.
Elfordultam, magára hagytam a saját halálával, és lassan az ajtó felé sétáltam. Túl lassan.
Képtelen voltam gyorsabban mozgatni a lábaimat.
Végül ennyi. Tengernyi fájdalom. A másik part olyan messze volt, a forró vízen keresztül, hogy el sem tudtam képzelni, még kevésbé voltam képes meglátni.
Újra üresnek éreztem magam, most mintha elvesztettem volna a célom. Bella megmentéséért olyan régóta harcoltam. És nem mentettem meg. Képes volt feláldozni magát, hogy szétszaggassa egy szörnyfiúka, és a küzdelem elbukott. Mindennek vége.
Megborzongtam a mögülem jövő hangtól, ahogy lefelé vánszorogtam a lépcsőn – egy halott szív kikényszerített dobbanása.
Valahogy azt akartam, hogy fehérítőt öntsenek a fejembe és engedjék, hogy szétmarja az agyam. Hogy elégesse Bella utolsó perceinek képét. Elfogadnám az agykárosodást, ha képes lennék megszabadulni tőlük – a sikítás, a vérzés, az elviselhetetlen reccsenés és csattogás, ahogy az újszülött szörnyeteg belülről utat tör magának…
El akartam futni, tízesével szedni a lépcsőfokokat és kiszáguldani az ajtón, de a lábaim súlyosak voltak, mintha vasból lennének és a testem fáradtabb volt, mint még soha azelőtt.
Lecsoszogtam a lépcsőn, akár nyomorék öregember.
Megpihentem a legalsó fokon, összegyűjtve az erőmet, hogy kijussak az ajtón.
Rosalie a fehér kanapé tiszta végén volt, háttal nekem, gügyögött és motyogott a karjaiban lévő takaróba bugyolált valaminek. Hallania kellett, ahogy megállok, de nem figyelt rá, hogy rajtakaptam az anyaság egy lopott percében. Talán most boldog. Rosalie megkapta, amit akart, és Bella soha nem fog visszajönni, hogy elvegye tőle a teremtményt. Azon tűnődtem, vajon a mérgező szőke mindvégig ebben reménykedett?
Valami sötétet tartott a kezeiben, és kapzsi szívó hang jött az apró gyilkos felől, akit tartott.
Vér szaga a levegőben. Emberi véré. Rosalie etette. Persze, hogy vért akart. Mi mással etethetnél egy olyasfajta szörnyet, ami brutálisan megcsonkítja a saját anyját? Talán Bella vérét itta.
Talán.
Az erőm visszatért, ahogy hallgattam a kis hóhér etetésének hangját. Erő és gyűlölet és forróság – vörös izzás mosta keresztül a fejem, égett, de semmit nem törölt ki. A fejemben lévő emlék csak benzin volt, felélesztette a poklot, de nem hagyta felemészteni. Úgy éreztem, a remegés tetőtől-talpig ráz, és nem próbáltam leállítani.
Rosalie teljesen belemerült a teremtménybe, egyáltalán nem figyelt rám. Nem lenne elég gyors, hogy megállítson, zavart volt.
Samnak igaza volt. Az izé fejlődött – a létezése természetellenes volt. Egy sötét, lelketlen démon. Valami, aminek nem volt joga létezni.
Valami, amit el kell pusztítani.
Úgy tűnt a vonzás többé nem az ajtó felé vezetett. Most már éreztem, buzdított, előre felé húzott. Vonzott, hogy befejezzem ezt az egészet, hogy megtisztítsam a világot ettől a förtelemtől.
Rosalie megpróbálna megölni, amikor a teremtmény már halott, és én megküzdenék vele. Nem voltam benne biztos, hogy volna-e időm végezni vele, mielőtt a többiek a segítségére sietnének. Talán igen, talán nem. Ezzel nem is igazán foglalkoztam.
Nem foglalkoztam vele, vajon a farkasok, bármelyik csapat, megbosszulnának-e vagy jogosnak neveznék a Cullenek igazságszolgáltatását. Egyik sem számított. Csak a saját igazságommal törődtem. A bosszúmmal.
Az izé, ami megölte Bellát nem élhetett tovább egy perccel sem.
Ha Bella túlélte volna, most gyűlölne ezért. Személyesen akarna megölni.
De nem érdekelt. Őt sem érdekelte mit tett velem – hagyta magát lemészárolni, akár egy állatot. Miért kellene nekem figyelembe venni az ő érzéseit?
És aztán ott volt Edward. Bizonyára most túl elfoglalt – próbálja visszahozni a holtestet, túl messzire ment az őrült visszautasításában -, hogy hallgassa a terveimet.
Így hát nem adom meg a lehetőséget, hogy megtartsam a neki tett ígéretem, hacsak– és arra nem vennék mérget, hogy – boldogulok Rosalie, Jasper, és Alice ellen, három az egy arányban. De még ha győzök is, nem hittem, hogy van elég bennem, hogy megöljem Edwardot.
Mert nem volt bennem elég szánalom hozzá. Miért engedném őt elmenekülni az elől, amit tett? Nem lenne igazságosabb – kielégítőbb – hagyni, hogy együtt éljen a semmivel, minden nélkül?
Ez majdnem megmosolyogtatott, miközben megteltem gyűlölettel, ahogy csak rá gondoltam.
Nem csak Bellát. Nem a gyilkos ivadékot. Még hiányolná a családja számos tagját, akiket épes voltam legyőzni. Természetesen, talán őket összerakná, miután nem lennék itt, hogy elégessem őket. Kivéve Bellát, aki már soha többé nem lesz teljes egész.
Azon tűnődtem, vajon a teremtményt is össze lehet rakni. Kételkedtem benne. Bella része volt ez is – bizonyára örökölnie kellett valamit a sebezhetőségéből. Hallottam a verdeső szívdobbanásokat az apróságban.
Az ő szíve vert. A Belláé nem.
Csak egy perc telt el, mialatt meghoztam ezeket a könnyű döntéseket.
A remegésem feszesebbé és gyorsabbá vált. Megfeszítettem magam, készültem, hogy rátámadjak a szőke vámpírra és a fogaimmal kiszakítsam a gyilkos dolgot a kezeiből.
Rosalie ismét gügyögött a teremtménynek, félretette az üres fémizét, és felemelte a teremtményt, hogy az arcához nyomhassa az övét. Tökéletes. Ez az új pozíció tökéletes volt a támadásomra. Előre hajoltam és éreztem, ahogy a forróság elkezd átváltoztatni, miközben egyre nőtt bennem a vonzás a gyilkos felé – erősebb volt, mint amit valaha is éreztem, olyan erős, ami az Alfa parancsára emlékeztetett, mintha felmorzsolna, ha nem teljesíteném. Ez alkalommal teljesíteni akartam.
A gyilkos rám nézett Rosalie válla fölött, a pillantása sokkal tisztább volt, mint bármely újszülött teremtmény pillantása.
Meleg barna szemek, tejcsokoládé színű – pontosan olyan, mint valaha Belláé.
A remegésem abbamaradt; forróság öntött el, erősebb, mint valaha, de valahogy újfajta hőség – nem lángolás.
Izzás volt.
Minden kinyílt bennem, ahogy félig-vámpír, félig-ember gyermek apró porcelán arcára néztem. Minden szál, ami eddig az életemhez kötött, most azonnal szétszakadt, mintha elvágták volna egy köteg léggömb madzagját. Mintha minden, ami azzá tett, ami voltam – a szerelmem az emeleten fekvő halott lány iránt, a szeretetem apám iránt, a hűségem az új falkám iránt, a szeretetem a többi bátyám iránt, a gyűlöleten az ellenségeim iránt, az otthonom, a nevem, én magam – elvált volna tőlem- nyissz, nyissz , nyissz – és felszállt volna semmibe.
De nem hagyott sodródni. Egy új szál kötött oda, ahol voltam.
Nem egy, hanem egymillió. Nem szálak, hanem acél kötelek. Egymillió acél kötél, ami egy dologhoz kötött – az univerzum közepéhez.
Most már értettem – hogy az univerzum egy pont körül forog. Soha nem láttam az univerzum szimmetriáját ezelőtt, de most világossá vált.
A föld gravitációja nem kötött többé oda, ahol álltam.
A kislány, a szőke vámpír karjaiban volt az, aki itt tartott.
Renesmee.
Az emeletről új hangot hallottam. Az egyetlen olyan hangot, ami meg tudott érinteni ebben a pillanatban. Egy eszeveszett dobogás, gyors ütem…
Egy változó szív.

19. Lángolás
A fájdalom meghökkentő volt.
Pontosan olyan – meghökkentett. Nem értettem, nem tudtam felfogni, mi történik.
A testem megpróbálta visszautasítani a fájdalmat, és engem újra és újra elnyelt a sötétség, ami egy teljes másodpercet vagy talán percet is kivágott a gyötrelemből, sokkal nehezebbé téve, hogy a valóságban maradjak.
Megpróbáltam különválasztani őket.
A nem-valóság sötét volt, és nem fájt annyira.
A valóság vörös, és olyan érzés, mintha ugyanabban az időben kettéfűrészeltek volna, elütött volna egy busz, bevert volna egy díjnyertes boxoló, eltapostak volna a bikák, és savba merültem volna. A valóság olyan érzés volt, mintha a testem megrándult és megtekeredett volna, miközben én képtelen voltam mozogni a fájdalomtól.
A valóságban tudtam, hogy van valami sokkal fontosabb ennél a tortúránál, de képtelen voltam emlékezni mi is az.
A valóság olyan gyorsan jött.
Egyik pillanatban minden úgy volt, ahogy lenni kellene. Körbevettek azok, akiket szeretek. Mosolyok. Valahogy, valószínűtlennek tűnt, úgy tűnt mintha megkaptam volna mindent, amiért harcoltam.
És aztán egy apró, lényegtelen dolog rosszra fordult.
Láttam, ahogy a bögrém kiesik a kezemből, a sötét vér kiloccsan és bepiszkítja a tökéletes fehérséget, és én reflexszerűen a baleset felé hajoltam. Láttam más, gyorsabb kezeket, de a testem továbbra is kinyújtózott és megfeszült…
Bennem legbelül, valami az ellenkező irányba rántott.
Szakadás. Törés. Kín.
A sötétség átvette a hatalmat, és elsodort a kínszenvedés hulláma. Nem kaptam levegőt – egyszer már elsüllyedtem, de ez most más volt; túl nagy forróság volt a torkomban.
A darabjaim összetörtek, összezúzódtak, részekre bomlottak…
Még több sötétség.
Hangok, ez alkalommal kiabáltak, ahogy a fájdalom visszatért.
„Biztos levált a placenta!”
Valami, ami élesebb volt a késnél, keresztül szakított – a szavak, a kín ellenére visszarántottak a valóságba. Levált placenta – tudtam mit jelent. Azt jelentette, hogy a babám haldoklik bennem.
„Vegyétek ki!”sikoltottam Edwardnak. Miért nem tette még meg? „Nem kap levegőt! Vedd ki most!”
„A morfium –„
Várni akart, hogy fájdalomcsillapítót adjon, miközben a babánk haldoklott?!
„Nem! Most -” fulladoztam, képtelen voltam befejezni.
Fekete foltok takarták el a lámpákat a szobában, ahogy egy fagyos új fájdalom jegesen szúródott a hasamba. Rosszat éreztem – automatikusan próbáltam megvédeni a méhem, a babám, az én kis Edward Jacob-omat, de gyenge voltam. A tüdőm fájt, az oxigén elégett.
A fájdalom ismét elmúlt, habár most már belekapaszkodtam. A gyermekem, a babám haldoklik…
Mennyi idő telt el? Másodpercek vagy percek? A fájdalom elmúlt. Zsibbadás. Nem éreztem semmit. Nem láttam és nem is hallottam. Ismét levegő jutott a tüdőmbe, kemény buborékként végigkarcolva a torkom, fel és le.
„Maradj velem Bella! Hallasz? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne hagyd leállni a szíved!”
Jacob? Jacob, még mindig itt van, még mindig próbál megmenteni.
Természetesen, akartam neki mondani. Természetesen nem hagyom leállni a szívem. Nem ígértem meg mindkettőjüknek?
Próbáltam érezni a szívem, megtalálni, de túlságosan elveszett a testemben. Nem éreztem a dolgokat, amiket kellett volna, és semmi nem volt jó helyen. Pislogtam, és megtaláltam a szemeim. Láttam a fényt. Nem azt, amit kerestem, jobb volt a semminél. Amíg a szemeim igyekeztek alkalmazkodni, Edward suttogott, „Renesmee.”
Renesmee?
Nem a képzeleteim tökéletes és sápadt kisfia? Egy pillanatig megdöbbentem. Aztán elöntött a melegség.
Renesmee.
Mozgatni akartam az ajkaimat, azt akartam, hogy a levegő buborékok suttogássá váljanak a nyelvemen. Kinyújtottam a zsibbadt kezeimet.
„Engedd…add ide nekem.”
A fény táncolt és tündökölt Edward kristály kezeiről. A csillogást vörös foltok szennyezték, a vér, ami a bőrét borította. És még több vörösség a kezeiben. Valami apró és erőlködő, amiről csöpögött a vér. A meleg kistestet a gyenge karjaimba érintette, mintha én tartottam volna. A nedves bőre forró volt – olyan forró, mint Jacobé.
Erőltettem a szemeim; hirtelen minden teljesen tiszta lett.
Renesmee nem sírt, de gyorsan lélegzett, megdöbbenve zihált. A szemei nyitva voltak, a kifejezése olyan megdöbbent volt, hogy már majdnem vicces. Az apró, tökéletesen kerek fejét sűrű, gubancos, véres fürtök borították. Az írisze ismerős volt – de bámulatba ejtő – csokoládébarna. A vér alatt a bőre sápadtnak látszott, krémesen csontszínűnek. Minden kivéve az arcát, ami más színben lángolt.
Az apró arca annyira tökéletes volt, hogy elbódított. Még gyönyörűbb volt, mint az apja. Hihetetlen. Lehetetlen.
„Renesmee” suttogtam „Olyan…gyönyörű.”
A lehetetlen arc hirtelen mosolygott – széles, óvatos mosollyal. A kagylórózsaszín ajkak mögött egy egész sor hófehér tejfog rejlett.
Lehajtotta a fejét a mellkasomra, beleásta magát a melegségbe. A bőre meleg volt és selymes, de nem úgy, ahogyan az enyém.
Ismét fájdalmat éreztem – csak egy meleg metszést. Levegő után kapkodtam.
És akkor elment. Az angyalarcú babám sehol nem volt. Nem láttam és nem éreztem.
Ne! Akartam kiabálni. Add vissza nekem!
De túl gyenge voltam. A karjaimat üres gumitömlőnek éreztem egy pillanatig, aztán semminek. Egyáltalán nem éreztem őket. Magamat sem éreztem.
A sötétség elárasztotta a szemeimet szilárdabban, mint előtte. Mint egy ostoba szemkötő, keményen és gyorsan. Nem csak a szemeimet hanem magamat is megsemmisítő súly fedte el. Fárasztó volt küzdeni ellene. Tudtam, hogy sokkal egyszerűbb lenne, feladni. Engedni, hogy a sötétség lejjebb húzzon, lejjebb és lejjebb egy olyan helyre, ahol nincs fájdalom, nincs kimerültség, nincs aggodalom és nincs félelem.
Ha csak magamért lett volna, nem lettem volna képes túl sokáig küzdeni. Csak egy ember voltam, nem többel, mint emberi erővel. Túl sokáig próbáltam lépést tartani a természetfelettivel, ahogy Jacob mondta.
De ez nem csak rólam szólt.
Ha a könnyebb utat választom és engedem, hogy a sötét semmiség eltöröljön, akkor fájdalmat okozok nekik.
Edward. Edward. Az életem és az övé egy fonállá tekeredett. Ha elvágsz egyet, elvágod mindkettőt. Ha elmenne, azt nem lennék képes túlélni. Ha én mennék el, ő sem élné túl. És egy világ Edward nélkül, teljesen értelmetlennek tűnt. Edwardnak léteznie kell.
Jacob – aki újra és újra búcsút intett nekem, de mégis mindig visszajött, ha szükségem volt rá. Jacob, akit már annyiszor megsebeztem, hogy az már bűn. Megsebezném újra, az eddigi legrosszabbal? Itt maradt értem, minden ellenére. Most csak annyit kért tőlem, hogy maradjak itt én is érte.
De olyan sötét volt itt, hogy egyikőjük arcát sem láttam. Semmi nem tűnt valóságosnak. Ez megnehezítette, hogy ne adjam fel.
Próbáltam küzdeni a rám telepedő sötétség ellen, keresztül, majdnem önkéntelenül. Próbáltam felemelni. Csak ellenálltam. Nem engedtem, hogy teljesen összetörjön. Nem voltam Atlas, és a feketeség olyan volt, mint egy nehéz bolygó; nem bírtam támasztani. Csak annyit tehettem, hogy nem hagytam teljesen eltörölni magam.
Volt egyfajta sablon az életemben – Sosem voltam elég erős, hogy foglalkozzam azokkal a dolgokkal, amik az irányításomon kívül estek; hogy megküzdjek az ellenségekkel, vagy elüldözzem őket. Hogy elkerüljem a fájdalmat. Mindig emberi és gyenge voltam, az egyetlen dolog, amit mindig is képes voltam megtenni az, hogy nem adom fel. Kitartottam. Túléltem.
Eléggé felkészült voltam ebből a szempontból. Elégnek kell lennie mára. Ki kell tartanom, amíg jön a segítség.
Tudtam, hogy Edward mindent megtesz, amit csak tud. Nem adná fel. Én sem.
Egy hüvelyknyire távol tartottam magamtól a nemlétezés feketeségét.
Nem volt elég, habár – ez eltökéltség. Ahogy az idő tovább és tovább forgott, és a sötétség egy nyolcad és egytizenhatod hüvelyk közelségbe ért, szükségem volt valami erősebb vonzásra.
Még Edward arcát sem tudtam magam elé képzelni. A Jacobét sem, Alicet vagy Rosaliét, vagy Charlieét vagy Renesmee-ét vagy Carlisle-ét vagy Esme-ét…Semmit. Megrémített, és azon tűnődtem, vajon már túl késő?
Éreztem, hogy elcsúszom – nem volt már semmi, amiért kitartottam.
Nem! Túl kell ezt élnem. Edward számít rám. Jacob. Charlie Alice, Rosalie, Carlisle, Renee, Esme…
Renesmee.
És aztán, habár még mindig nem láttam semmit, hirtelen éreztem valamit. Mint kísértet végtagokat, elképzeltem, hogy újra érzem a karjaimat. És aztán valami aprót és keményet és nagyon-nagyon meleget.
A gyermekem. Az én kisbabám
Megcsináltam. Az esélyek ellenére, elég erős voltam, hogy túléljem Renesmeeért, hogy kitartsak érte mindaddig, amíg elég erős nem lesz, hogy nélkülem éljen. A kevés melegség a kísértet kezeimben olyan valódinak tűnt. Közelebb ragadtam. Pont ott volt,a hol a szívemnek lennie kellene. Erősen kapaszkodtam a lányom kellemes emlékébe, tudtam, hogy mindaddig képes lennék harcolni a sötétséggel, amíg csak kell.
A melegsége a szívem mellett egyre valósabbá vált, melegebbé és melegebbé. Forróbbá. A hőség olyan valós volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy csak képzelem.
Forróbb.
Most már kellemetlen. Túl meleg. Még, még, még több forróság.
Mintha a hajsütő vas rossz végét markoltam volna meg – az automatikus válaszom az volt, hogy eldobjam a perzselő dolgot a kezeimből. De semmi nem volt a kezembe. A kezeim, nem voltak a mellkasomon. A kezeim halottan feküdtek valahol az oldalamon. A hőség bennem volt.
A forróság nőtt – erősödött és erősödött újra addig, amíg felülmúlt mindent, amit valaha is éreztem.
Éreztem a lüktetést a tűz mögött, ahogy tombolt a mellkasomban, és rájöttem, hogy ismét megtaláltam a szívem épp időben, hogy azt kívánjam bár soha ne találtam volna meg. Épp időben, hogy azt kívánjam, inkább megragadnám a sötétséget, amíg még van rá lehetőségem. Fel akartam emelni a karjaim, hogy megragadjam és felnyissam a mellkasom, hogy kiszakíthassam belőle a szívem – bármit, csak hogy megszabaduljak a kíntól. De nem éreztem a karjaim, nem tudtam mozogatni egy eltűnt ujjamat sem.
James, eltörte a lábam a lába alatt. Az semmiség volt. Az csupán egy jó alkalom volt, hogy egy puha ágyban pihenhessek. Most inkább átélném, százszor. Száz törés. Elfogadnám és hálás lennék érte.
A baba, szétrúgja a bordám, keresztülszakítja az útját rajtam darabról-darabra. Az semmiség volt. Olyan volt, mint egy hideg vizes medencében úszni. Ezerszer inkább azt szeretném. Elfogadnám, és hálás lennék.
A tűz forróbban lángolt és sikoltani akartam. Könyörögni, hogy valaki öljön meg most, mielőtt még egy másodpercig is tovább élnék ebben a fájdalomban. De nem tudtam mozgatni az ajkaim. A súly még mindig jelen volt, összenyomott.
Rájöttem, hogy nem a sötétség nyomott el, hanem a testem. Olyan súlyos volt. A lángok alá temetett, amik most már kiáramlottak a szívemből, hihetetlen fájdalmat terjesztve a vállaimba és a hasamba, leforrázták a torkom, és nyaldosták az arcom.
Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok sikoltani? Ez nem volt része a történeteknek. Az elmém kibírhatatlanul tiszta volt – éles a vad fájdalomtól – és tudtam a választ majdnem olyan hamar, ahogy kigondoltam a kérdést.
A morfium.
Úgy tűnt, mintha egy millió halállal ezelőtt lett volna, amikor megvitattuk – Edward, Carlisle és én. Edward és Carlisle azt remélték, hogy elég mennyiségű fájdalomcsillapító segít majd megküzdeni a méreg fájdalmával. Carlisle kipróbálta Emmettel, de a méreg szétégette a gyógyszert, lezárva az ereit. Nem volt idő befecskendezni. Nyugodtan és zavartalanul tartottam az arcom és hálát adtam a ritka szerencsémnek, hogy Edward nem tud olvasni a gondolataimban.
Mert morfium és méreg együtt volt a szervezetembe, mielőtt tudtam volna az igazságot. Tudtam, hogy a gyógyszer okozta zsibbadtság teljesen jelentéktelen, miközben a méreg égeti az ereimet. De semmilyen módom sem említhettem ezt a tényt. Semmit, ami még vonakodóbbá tenné, hogy átváltoztasson.
Nem sejtettem, hogy a morfiumnak ilyen hatása lesz – hogy leszorít és megnémít. Megbénít, amíg elégek.
Ismertem minden történetet. Tudtam, hogy Carlisle elég csendben maradt, hogy elkerülje, hogy megtalálják, amíg égett. Tudtam, hogy Rosalie szerint nem jó sikítani. És azt reméltem, talán olyan lehetnék, mint Carlisle. Nem hittem Rosalie szavainak, és bezárva tartottam a szám. Mert tudtam, hogy minden egyes sikoly, ami elhagyja az ajkaim, gyötörné Edwardot.
Most úgy tűnt, mint egy borzalmas tréfa, ahogy teljesíteni akartam az akaratomat.
Ha nem tudok sikítani, hogyan kérhetném, hogy öljenek meg?
Csak meg akartam halni. Soha meg nem születni. A teljes létezésem nem volt képes felülmúlni ezt a fájdalmat. Egy szívdobbanással tovább sem értem meg élni.
Engedjetek meghalni, engedjetek meghalni, engedjetek meghalni.
És egy soha véget nem érő űr volt minden. Csak a tüzes gyötrelem, és a hangtalan sikoltások kérték, hogy jöjjön a halál. Semmi más, még idő sem volt. Olyan állandóvá tette, mintha nem lenne kezdet és nem lenne vég. Csak a fájdalom egy folytonos perce. Az egyetlen változás akkor jött, amikor hirtelen és lehetetlenül a fájdalmam kétszeresére nőtt. A testem alsó fele is, amit már a morfium előtt sem éreztem, hirtelen tűzben égett. Valami törött csigolya begyógyult – egyesítve a lángban perzselődő ujjaimmal.
A végtelen égés tovább folytatódott.
Ott lehettem másodpercek vagy napok óta, hetek vagy évek óta, de végül az idő ismét jelentett valamit.
Három dolog történt egyszerre, egymásból adódtak, így nem tudom, melyik volt az első: az idő újraindult, a morfium súlya eltűnt, és erősebb lettem.
Éreztem, hogy növekszik az uralmam a testem fölött, és ez a növekedés jelezte először az idő múlását. Tudtam, amikor képes voltam megrántani a lábujjaimat, és ökölbe szorítani a kezem. Tudtam, de nem mutattam. Habár a tűz nem csillapodott egy apró mértékben sem – elkezdtem kifejleszteni az élmény egy új befogadását, egy új érzékenységet felismerjem, elkülönítsem a bántó lángnyelveket, amik nyaldosták az ereim – felfedeztem, hogy tudok körülötte gondolkodni.
Emlékeztem, hogy miért nem kellene sikoltanom. Emlékeztem az okra, hogy miért akartam elviselni ezt az elviselhetetlen kínt. Emlékeztem rá, habár most lehetetlennek tűnt, hogy van valami ami megéri ezt a gyötrelmet.
Ez épp időben történt ahhoz, hogy kitartsak, amikor a súly elhagyta a testem. Bárki számára, aki figyelt engem, nem volt változás. De számomra, ahogy küzdöttem, hogy visszafojtsam a sikolyokat és bezárjam a testembe, ahol senki mást nem bánthatnak meg, olyan érzés volt,k mintha egy cölöphöz lennék kötözve, miközben égek, mintha megragadnám az oszlopot, hogy a tűzben tartsam magam.
Épp elég erőm volt ahhoz, hogy mozdulatlannak tettessem magam, miközben elvenen elégtem.
A hallásom egyre tisztább és tisztább lett, és meg tudtam számolni a tomboló, dübörgő szívdobbanásaimat, hogy az időt mérjem velük.
Meg tudtam számolni az felszínes, ziháló lélegzeteimet.
Meg tudtam számolni a halk, egyenletes lélegzeteket, amik valahonnan a közelemből jöttek.
Ezek lassabbak voltak, így rájuk koncentráltam. Jobban mutatták az idő múlását.
Jobban, mint egy óra ingája, ezek a lélegzetek keresztül húztak az égő perceken a vége felé.
Egyre erősebb lettem, a gondolataim pedig tisztábbak. Amikor új hangot hallottam, figyeltem.
Halk lépéseket hallottam és éreztem, ahogy a levegő felkavarodik a nyíló ajtótól. A lépések közelebb jöttek, és nyomást éreztem a csuklómon. Nem éreztem az ujjak hűvösségét. A tűz még a hűvösség emlékét is előzte.
„Még mindig nincs változás?”
„Nincs.”
Egy gyengéd nyomás, egy lélegzet a felperzselődött bőrömön.
„Nem érzem már a morfium illatát.”
„Tudom.”
„Bella? Hallasz?”
Minden kétséget kizáróan tudtam, hogy ha kinyitom a szám, elveszítem – sikítanék, üvöltenék, vonaglanék és rángatóznék. Ha kinyitom a szemem, ha megrándítom az ujjam – bármilyen változás véget vetne a fegyelmemnek.
„Bella? Bella, szerelmem? Ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem?”
Éreztem a nyomást az ujjaimnál. Nehezebb volt nem reagálni a hangjára, de bénult maradtam. Tudtam, hogy a fájdalom a hangjában semmi ahhoz képest, ami lehetne. Most csak attól félt, hogy szenvedek.
„Talán…Carlisle, talán elkéstem.” a hangja tompa volt, és elcsuklott az elkéstem szónál.
Az elhatározásom egy pillanatra megingott.
„Hallgasd a szívét Edward. Erősebb, mint az Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz.”
Igen, igazam volt, hogy csendben maradtam. Carlisle majd megnyugtatja. Nem kell velem együtt szenvednie.
„És a – gerince?”
„A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esme-é. A méreg majd meggyógyítja, ahog Esme-t is meggyógyítottam.”
„De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam.”
„Vagy valamit jól, Edward. Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem ennyi kitartás és bizakodás, hogy megmentsem. Ne vádold magad. Bella rendbe fog jönni.”
Egy megtört suttogás. „Biztos szenved.”
„Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudjuk ez milyen hatással lesz az érzéseire.”
Egy bágyadt nyomást éreztem a könyökömnél. Egy újabb suttogás. „Bella, szeretlek. Bella, sajnálom.”
Annyira szerettem volna válaszolni neki, de nem tehettem még rosszabbá a fájdalmát. Nem, amíg volt elég erőm, hogy mozdulatlan maradjak.
Mindez alatt a gyötrő tűz még mindig égetett. De most akkora űr volt a fejemben. Egy hely, hogy eltűnődjek a beszélgetésükön, egy másik, hogy emlékezzek mi történt, egy másik, hogy a jövőbe tekintsek, és egy másik hely, ahol a végtelen szenvedés maradt.
És még egy az aggodalomnak.
Hol van a gyermekem? Miért nincs itt? Miért nem beszélnek róla?
„Nem. Itt maradok.” suttogta Edward, válaszul egy kimondatlan gondolatra. „Majd megoldják.”
„Ez egy érdekes szituáció.” felelte Carlisle. „És én még azt hittem, hogy már mindent láttam.”
„Majd később foglalkozok vele. Később foglalkozunk vele.” Valami gyengéden megnyomta a felhólyagosodott tenyerem.
„Biztos vagyok benne, hogy öten meg tudjuk akadályozni, hogy vérontás legyen belőle.”
Edward sóhajtott. „Nem tudom, ki mellé álljak. Szeretném mindkettejüket megfenyíteni. Hát, majd később.”
„Azon tűnődöm, vajon Bella mit gondol majd – ki mellé áll.” tűnődött Carlisle.
Egy halk, feszült kuncogás. „Biztos vagyok benne, hogy meglep majd. Mindig meglep.” Carlisle léptei újra eltávolodtak, én meg dühös voltam, hogy nem volt több magyarázat. Csak azért beszéltek ilyen titokzatosan, hogy idegesítsenek?
Visszatértem Edward lélegzeteinek számolásához, hogy mérjem az időt.
Tízezer- kilencszáznegyvenhárom lélegzettel később, más léptek susogtak be a szobába. Könnyedebbek. Ritmusosabbak.
Furcsa, hogy egy pillanat alatt felismertem a különbséget a léptek között, amit a mai nap előtt soha nem voltam képes hallani.
„Meddig még?”kérdezte Edward.
„Már nem tart sokáig,”felelte Alice. „Látod, milyen tisztává válik? Most már sokkal jobban látom őt.” Sóhajtott.
„Még mindig keserűnek érzed magad?”
„Igen, kösz, hogy felhoztad,”morogta. „Te is lealázva éreznéd magad ha rájönnél, hogy lebilincsel a saját természeted. A vámpírokat látom a legjobban, mert én is az vagy; oké látom az embereket, mert az voltam. De egyáltalán nem látom ezeket a furcsa félvér teremtményeket, mert ez olyasvalami, amit még nem tapasztaltam. Ah!”
„Összpontosíts, Alice.”
„Rendben. Bellát most már majdhogy nem túl könny látni.”
Egy hosszú pillanatig csend volt, aztán Edward sóhajtott. Ez új hang volt, boldogabb.
„Tényleg rendbe fog jönni,” lehelte.
„Hát persze, hogy rendbe jön.”
„Nem voltál ennyire optimista két nappal ezelőtt.”
„Nem láttam jól két nappal ezelőtt. De most, hogy már megszabadult a vak foltoktól, gyerekjáték.”
„Összpontosítanál a kedvemért? Az órára – becsüld meg.”
Alice sóhajtott. „Milyen türelmetlen. Adj egy percet-”
Halk lélegzés.
„Köszönöm Alice.” a hangja élénkebb volt.
Meddig? Nem tudnák legalább kimondani értem? Túl sokat kérek? Még hány percig kell égnem? Tízezer? Húsz? Még egy nap – nyolcvanhatezer-négyszáz? Még annál is több?
„Káprázatos lesz.”
Edward csendesen morgott. „Mindig is az volt.”
Alice felhorkant. „Tudod, hogy értem. Nézz csak rá.”
Edward nem válaszolt, de Alice szavai reményt adtak, hogy talán mégsem hasonlítok egy rakás faszénre, mint aminek éreztem magam. Úgy tűnt, hogy mostanra egy rakás elszenesedett csonttömegre hasonlítok. A testem minden egyes sejtje hamuvá vált.
Hallottam Alicet kilibegni a szobából. Hallottam az anyag suhogását, amint hozzádörgölőzik miközben mozgott. Hallottam a plafonról lógó lámpa csendes zümmögését. Hallottam, ahogy a bágyadt szél végigsöpri a ház oldalát. Mindent hallottam. Lent valaki baseballt nézett. A Mainers vezetett két körrel.
„Én jövök,” hallottam, ahogy Rosalie rámordul valakire, és egy hangos morgást feleletként.
„Hé, most” figyelmeztetett Emmett.
Valaki felszisszent.
Továbbra is hallgattam, de csak a játékot hallottam. A baseball nem volt elég érdekes, hogy elterelje a figyelmem a fájdalomról, így Edward lélegzését hallgattam ismét, számolva a perceket.
Huszonegyezer-kilencszáztizenhét és fél perccel később, a fájdalom megváltozott.
A jó hír, hogy elkezdett elmúlni az ujjaimból és a lábujjaimból. Lassan múlt el, de legalább valami új történt. Ez lehet az. A fájdalom elmúlik…
És a rossz hír. A tűz a torkomban nem olyan volt, mint azelőtt. Nem csak tűz volt, most már szomjazás is. Csontszáraz. Olyan szomjas. Tűzben égett és perzselte a szomjúság…
Még egy rossz hír. A tűz a szívemben egyre forróbb lett.
Hogy lehetséges ez?
A szívdobogásom már túl gyors, felgyorsult –a tűz egy tomboló sebességbe űzte a ritmusát.
„Carlisle,” hívta Edward. A hangja halk volt, de tiszta. Tudtam, hogy Carlisle meghallja, ha a ház közelében van.
A tűz visszahúzódott a tenyeremről, derűsen, fájdalommentesen és hűvösen hagyva őket. De a szívem felé tartott, ami olyan forrón lángolt akár a nap, és tomboló, új sebességgel vert.
Carlisle belépett a szobába, mellette Alice-szel. A lépéseik annyira jól elkülöníthetők voltak, hogy még azt is meg tudtam mondani, hogy Carlisle a jobb oldalon volt, egy lépéssel Alice előtt.
„Hallgassátok,” mondta nekik Edward.
A szobában a leghangosabb zaj az őrült szívem volt, ami a tűz ritmusára vert.
„Ah” mondta Carlisle „Majdnem vége.”
Az enyhülés, amit a szavai hoztak, beárnyékolták a gyötrő fájdalmat a szívemben. A csuklóim szabadok voltak, és a bokáim is. A tűz teljesen megszűnt ott.
„Hamarosan” értett egyet buzgón Alice. „Szólok a többieknek. Megkérjem Rosalie-t…?”
„Igen – vigye el a babát.”
Mi? Ne. Nem! Mit értett azon, hogy vigye el a babát? Mit gondol? Az ujjaim megrándultak – az inger végigfutott a tökéletes álcámon. A szoba elcsendesedett - kivéve a kalapácsütés szerű szívemet -, mind visszafojtották a lélegzetüket válaszul.
Egy kéz megszorította a csökönyös ujjaimat. „Bella? Bella, szerelmem?”
Képes lennék sikoltás nélkül válaszolni neki? Fontolgattam egy percig, és a tűz még mindig forróbbá vált a mellkasomon keresztül, lecsillapodva a könyökömben és a térdemben. Jobb nem kockáztatni.
„Felhozom őket,” mondta Alice egy sürgős éllel a hangjában, és hallottam a szél suhogását, ahogy elszökkent.
És aztán – oh!
A szívem felgyorsult, dobogott, akár a helikopter légcsavarja, a hang akár egy hosszantartó üzenet; olyan érzés volt, mintha szét akarná őrölni a bordáimat. A tűz fellángolt a mellkasom közepén, kiszívva a lángok utolsó maradványait a testem többi részéből, üzemanyagként az eddigi legperzselőbb lángoláshoz. A fájdalom elég volt, hogy elbódítson, hogy keresztültörjem a cölöp vasmarkolását. A hátam ívben hátrafeszült, meghajolt mintha a tűz a szívemnél fogva felfelé szippantana.
Nem engedtem, hogy a testem többi része is kilépjen a sorból, amint a felsőtestem visszaesett az asztalra.
Csatává vált bennem – a vergődő szívem versenyzett a támadó tűzzel. Mindketten veszítettek. A tűz halálra volt ítélve, elemésztett mindent, ami éghető volt; a szívem az utolsó dobbanása felé vágtatott.
A tűz összehúzódott, végül egy elviselhetetlen rohamban az egyetlen megmaradt emberi szervre összpontosult. A roham volt a válasz a mély, üres puffanásra. A szívem megingott kétszer, és csendesen dobbant még egyet utoljára. Csend volt. Semmi lélegzés. Még az enyém sem.
Egy percig csak a fájdalom hiányát fogtam fel.
Aztán kinyitottam a szemem és csodálkozva bámultam magam elé.

20. Új

Minden olyan tiszta volt.
Éles. Határozott.
A magasban ragyogó fény, még mindig vakítóan fényes volt, és mégis tisztán láttam a villanykörtében izzó szálakat. A szivárvány összes színét láttam a fehér fényben, és a színskála szélén egy nyolcadik színt is, aminek nem tudtam a nevét.
A lámpa mögött, megkülönböztettem a sötét fából készült plafon minden egyes rostját.
Előtte, láttam minden egyes porszemet a levegőben, határozottan és jól elkülöníthetően láttam azt a részüket, amit beborított a fény, és azt is, amit nem. Apró bolygókként forogtak a levegőben, kerülgették egymást, mintha csak egy mennyei táncot járnának.
A por annyira gyönyörű volt, hogy döbbentem lélegeztem; a levegő végigsüvített a torkomon, örvényként beszippantva a porszemeket. Rossz érzés volt. Elgondolkodtam és rájöttem, hogy a probléma az volt, hogy ez a cselekedetem nem hozott enyhülést. Nem volt szükségem levegőre. A tüdőm nem várt rá. Közömbösen reagált a beáramlásra. Nem volt szükségem a levegőre, de szerettem. Érezhettem benne a szobát magam körül – éreztem a pompás porszemek ízét; éreztem, ahogy az állott levegő összekeveredik az ajtón beáramló hűs levegővel. Éreztem a buja selyem illatát. Éreztem, valami meleg és kívánatos illatát, valamiét aminek nedvesnek kellett volna lenni, de nem volt az…
Az illattól szárazon égett a torkom, akár a méreg égetésének bágyadt visszhangja, habár az illatot megfertőzte egy csipetnyi klór és ammónia. És mindenekfelett, éreztem egy majdnem- méz-orgona-napfény-ízű illatot, ami a legerősebb és a legközelebbi illat volt.
Hallottam a többieket, ahogy újra fellélegeznek, most hogy én is lélegzem. A lélegzetük keveredet a méz és orgona és napfény illattal, új ízeket hozva. Fahéj, jácint, körte, tengervíz, kelő kenyér, fenyő, vanília, bőr, alma, moha, levendula, csokoládé…egy tucat összehasonlítást végeztem a fejemben, de egyik sem illett bele igazán. Olyan édes és kellemes volt.
A TV-t lenémították a földszinten és hallottam, hogy valaki– Talán Rosalie? – áthelyezi a testsúlyát a földszinten.
Hallottam egy bágyadt, puffanó ritmust, és egy üvöltő hangot erre az ütemre.
Rap zene? Egy pillanatra elámultam, és aztán a hang eltávolodott, mintha egy autó húzott volna el lehúzott ablakkal.
Kezdetnek rájöttem, hogy ez pontosan így lehetett. Hallottam volna az autópályát?
Nem éreztem, hogy valaki fogja a kezem, amíg az a valaki finoman meg nem szorította. Mint korábban, amikor elrejtettem a fájdalmam, a testem megmerevedett a meglepetéstől. Ez nem az az érintés volt, amire számítottam. A bőre tökéletesen sima volt, de rossz hőmérsékletű. Nem volt hideg.
A sokk első fagyott pillanata után, a testem úgy reagált az ismeretlen érintésre, ami még inkább sokkolt.
Levegő szabadult ki a torkomból, dühösen, keresztül az összezárt fogaimon, mély, fenyegető hangon, mintha csak egy csapat méh zümmögne. Mielőtt a hang elhalt volna, az izmaim megfeszültek és összerándultak, elhúzódva az idegentől. Felpattantam, olyan gyorsan fordulva, hogy a szobának kivehetetlen homállyá kellett volna összemosódnia, de ez mégsem történt meg. Minden porszemet láttam, minden szálkát a faborítású falakon, minden megbomlott cérnaszálat mikroszkopikus méretekben, ahogy a szemem tovább vándorolt.
Aztán ott találtam magam védekezőn a falhoz lapulva úgy egy-tizenhatod másodperccel később. Már megértettem mi döbbentett meg, és túlreagáltam.
Oh. Hát persze. Edwardot nem kellene hidegnek éreznem. Most már azonos hőmérsékletűek vagyunk.
Tartottam a pozíciómat még egy-nyolcad másodpercig, felmérve az előttem lévő jelenetet.
Edward keresztülhajolt az operációs asztalon, ami az én halotti máglyám volt, a kezeit felém nyújtotta, az arckifejezése aggódó volt.
Edward arca volt a legfontosabb dolog a világon, de a periférikus látásom felismert minden mást egyszerre.
A védelmező ösztönöm előjött, és automatikusan kerestem a veszély bármilyen jelét.
A vámpír családom óvatosan várt a szemben lévő falnál az ajtó mellett, Emmettel és Jasperrel az élen. Mintha veszély lett volna. Az orrlyukam kitágult, kereste a fenyegetést. Semmi nem idevalót nem éreztem. Valami édes bágyadt illatát – amit durva vegyszerek rontottak el – szúrta ismét a torkomat, amitől fájt és égett.
Alice kikukkantott Jasper könyöke mellett egy hatalmas vigyorral az arcán; a fény visszacsillant a fogain egy újabb nyolcszínű szivárványként.
A vigyor megnyugtatott, és aztán összeállt a kép. Jasper és Emmett azért álltak elöl, hogy megvédjék a többieket, ahogy azt gondoltam. Amire nem jöttem rá azonnal az az volt, hogy én magam vagyok a veszély.
De mindez mellékes volt. Az érzékeim legnagyobb része és az elmém még mindig Edward arcára fókuszált.
Soha ezelőtt a perc előtt nem láttam.
Hányszor bámultam Edwardot és csodáltam a gyönyörűségét? Hány órát –napot, hetet – töltöttem el azzal az életemből, hogy arról álmodoztam, hogy mi is a tökéletesség? Azt hittem jobban ismerem az arcát, mint a sajátomat. Azt hittem, ez az egyetlen biztos fizikai dolog a világon: Edward arcának hibátlansága.
Talán vak voltam.
Most először – miután az emberi gyengeség és a tompa árnyék nem takarta el a szemem - láttam az arcát. Ziháltam és aztán küzdöttem a szókincsemmel, képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Jobb szavakra volt szükségem.
Ennél a pontnál, a figyelmem másik fele megállapította, hogy rajtam kívül nincs veszély, így automatikusan kiegyenesedtem a guggolásomból; majdnem egy teljes másodperc eltelt azóta, hogy az asztalon voltam.
Hirtelen belemélyedtem abba, ahogyan a testem mozgott. Abban a pillanatban, hogy kigondoltam, hogy felállok, már egyenes is voltam. Nem volt egy töredéknyi idő sem, amibe a mozgás került; a változás azonnali volt, majdnem mintha egyáltalán nem is mozdultam volna meg.
Még mindig Edward arcát néztem, mozdulatlanul ismét.
Lassan megkerülte az asztalt, minden lépés majdnem fél másodpercbe telt, a lépése kanyarogva áramlottak, mint ahogy patak vize cikázik a sima kövek között – a kezét még mindig kinyújtotta.
Néztem a kecsességét, elnyelve az új szemeimmel.
„Bella?”kérdezte mély, csendes hangon, de az aggodalom a hangjában feszültséggel töltötte meg a nevem.
Nem tudtam azonnal válaszolni, elvesztem a hangja bársonyosságában. Ez volt a legtökéletesebb szimfónia, egy egy-hangszeres dallam, egy hangszer, ami tökéletesebb volt, mint bármely ember készítette…
„Bella, szerelmem? Sajnálom, tudom, hogy ez zavaros. De jól vagy. Minden rendben.”
Minden? Az agyam visszapörgött az emberi léte utolsó órájához. Az emlék már homályosnak tűnt, mintha egy vastag, sötét fátylon keresztül néztem volna – mert az emberi szemeim félig vakok voltak. Minden olyan homályos volt.
Amikor azt mondta minden rendben, akkor Renesmee-t is beleértette? Hol van? Rosalieval?
Próbáltam emlékezni az arcára – tudom, hogy gyönyörű volt – de bosszantó volt az emberi emlékeken keresztül nézni. Az arcát eltakarta a sötétség, a silány fény…
Mi van Jacobbal? Jól van? A hosszan-szenvedő legjobb barátom most utál? Visszament Sam csapatába? Seth és Leah is?
Biztonságban voltak a Cullenek, vagy az átváltozásom háborút szított a falkával? Edward mindenre vonatkozó ígérete erre is vonatkozott? Vagy csak megpróbált megnyugtatni?
És Charlie? Mit fogok most neki mondani? Biztos telefonált, mialatt én égtem. Mit mondtak neki? Mit hisz, mi történt velem?
Amíg a pillanat egy töredékéig azon gondolkoztam, melyiket kérdezzem először, Edward bizonytalanul kinyújtotta a kezét, és az ujjhegyeivel megcirógatta az arcom.
Sima, akár a szatén, gyengéd, akár egy pihe, és most tökéletesen olyan hőmérsékletű, mint az én bőröm.
Az érintése, mintha a bőröm alatt söpört volna végig, egyenesen az arccsontomon. Az érzés csiklandós volt, elektromos – keresztülrázta a csontjaim, végig futott a gerincemen és remegett a gyomromban.
Várjunk csak, gondoltam mialatt a remegés melegséggel és sóvárgással öntött el. Nem kellett volna ezt elveszítenem? Nem adtam fel ezt az érzést az alku részeként? Újszülött vámpír voltam. A szárazság, a perzselő fájdalom a torkomban is ezt bizonyította. És tudtam, mivel jár újszülött vámpírnak lenni. Az emberi érzelmek és vágyakozások később ugyan abban a formában térnek majd vissza, de elfogadtam, hogy nem fogom ezeket érezni az elején. Csak szomjúságot. Ez volt a megállapodás, ez volt az ára. Beleegyeztem, hogy megfizetem.
De Edward keze körülfogta az arcomat, mint egy szatén borította acél, a vágy végigszáguldott a kiszáradt ereimen, a fejem búbjától egészen a lábujjaimig.
Felemelte az egyik tökéletes szemöldökét, várva, hogy megszólaljak.
Köré fontam a karomat.
Ismét nem volt mozgás. Egy pillanatig egyenesen és mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szobor; abban a pillanatban a karjaim közt volt.
Meleg volt – vagy legalábbis az én érzékelésem szerint. Az édes, finom illatával amit soha nem voltam képes igazán érezni a gyenge emberi érzékeimmel, de ez 100%ig Edward volt.
Nekinyomtam az arcom a sima mellkasának.
Aztán kényelmetlenül áthelyezte a testsúlyát. Eltolva magát az ölelésemből. Felnéztem az arcára, összezavarodva és megrémülve a reakcióján.
„Uhh…óvatosan Bella. Au.”
Elrántottam a karom, a hátam mögé kulcsoltam őket, amint megértettem.
Túl erős voltam.
„Hoppá,”fintorogtam.
Azzal a mosolyával nézett rám, amitől elállt volna a szívverésem, ha a szívem még mindig dobott volna.
„Ne ijedj meg szerelmem,” mondta, felemelte a kezét, hogy megérintsem az ajkaim, amik rémülten nyíltak szét.
„Csak per pillanat egy kicsit erősebb vagy, mint én.”
Összeráncoltam a szemöldököm. Ezt is tudtam, de lehetetlenebbnek tűnt, mint e perc bármelyik lehetetlen része. Erősebb voltam, mint Edward. Miattam azt mondta: Au.
A keze ismét az arcomat cirógatta, és én elfelejtettem minden aggodalmam, amint egy újabb vágyhullám söpört végig a mozdulatlan testemen.
Az érzelmek annyival erősebbek voltak, mint azelőtt, hogy a fejemben lévő extra részek ellenére is nehéz volt egy gondolatmenethez ragaszkodni. Elárasztott egy újfajta érzés.
Emlékszem, Edward egyszer azt mondta – a fejemben lévő hangja, csupán egy gyenge hasonlata a kristálytiszta zenének, amit most hallok -, hogy az ő fajtáját, a mi fajtánkat könnyű összezavarni. Most már értem miért.
Erőlködtem, hogy koncentrálni tudjak. Volt valami, amit ki kellett mondanom. A legfontosabb dolgot.
Nagyon óvatosan, olyan óvatosan, hogy a mozgás tulajdonképpen látható volt, kivettem a jobb kezem a hátam mögül és kinyújtottam, hogy megérintsem az arcát. Nem engedtem, hogy elterelje a figyelmem a kezem gyöngyház színe, vagy a bőre selymessége, vagy a roham, ami meglendítette az ujjaim.
A szemeibe néztem, és most először hallotta a saját hangom.
„Szeretlek” mondtam, de úgy hangzott, mintha énekelnék. A hangom úgy csengett, és csillant akár egy harang.
A válaszmosolya lenyűgözött jobban, mint bármikor amikor még ember voltam; most láttam igazán.
„Ahogy én is szeretlek” mondta.
A két keze közé fogta az arcomat és a sajátja felé húzta – elég lassan, hogy emlékeztessen: legyek óvatos. Megcsókolt, először gyengéden akárcsak egy suttogás, aztán hirtelen erősebben, vadabban. Megpróbáltam emlékezni, hogy gyengéd legek vele, de nehéz volt bármire is emlékezni az érzések felhevülésében, nehéz volt bármilyen módon összefüggően gondolkodni.
Olyan volt, mintha soha nem csókolt volna még meg - mintha ez lett volna az első csókunk. És igazság szerint, így még soha nem is csókolt meg.
Majdhogy nem bűnösnek éreztem. Bizonyosan megszegtem a szerződést. Nem szabad lett volna megengedni ezt nekem.
Habár nem volt szükségem oxigénre, a lélegzetem felgyorsult, olyan gyorsan száguldott, mint amikor tűzben égtem. De ez most más fajta tűz volt.
Valaki megköszörült a torkát. Emmett. Úgy tűnt a mély hang egyszerre volt vidám és zavart.
Elfelejtettem, hogy nem vagyunk egyedül. Aztán rájöttem, hogy ahogy Edward köré tekeredtem az nem volt épp illendő a társasághoz.
Zavarban voltam, egy pillanatnyi mozgás alatt egy fél lépést hátráltam. Edward kuncogott és velem együtt lépett, szorosan a derekam körül tartva a karját. Az arca ragyogott – mintha fehér lángú tűz égett volna a gyémánt bőre mögött. Vettem egy szükségtelen lélegzetet, hogy lecsillapítsam magam.
Milyen más csók volt! Figyeltem az arckifejezését, ahogy összehasonlítottam a homályos emberi emlékeket ezzel az tiszta, heves érzéssel. Egy kicsit…beképzeltnek tűnt.
„Eddig elhallgattad ezt előlem,”vádoltam éneklő hangon, a szemeimet egy kicsit összeszűkítve.
Nevetett, sugárzott belőle az megnyugvás, hogy vége volt – a félelem, a fájdalom, a bizonytalanság, a várakozás, most már minden mögöttünk volt. „Akkor szükségszerű volt,”emlékeztetett. „Most rajtad a sor, hogy ne törj össze.” Ismét nevetett.
Helytelenítettem, amint rájöttem, hogy nem Edward volt az egyetlen, aki nevetett. Carlisle megkerülte Emmettet és gyorsan felém sétált; a szemei egy kissé óvatosak voltak, de Jasper árnyékként követte a lépteit. Soha nem láttam Carlisle sem ezelőtt, nem igazán. Szokatlan késztetést éreztem, hogy pislogjak – mintha a napba néztem volna.
„Hogy érzed magad Bella?”kérdezte Carlisle.
Egy hatvan-negyed pillanatig fontolgattam.
„Elárasztva. Olyan sok….”elharaptam, ismét hallgattam a hangom harang-dallamát.
„Igen, elég zavaró lehet.”
Gyorsan bólintottam, görcsösen. „De úgy érzem, ez én vagyok. Részben. Nem számítottam rá.”
Edward karjai gyengéden megszorították a derekam. „Mondtam,” suttogta.
„Eléggé kontrollálod magad,”csodálkozott Carlisle. „Jobban, mint amire számítottam, még ha elég időd is volt szellemileg felkészülni rá.”
A vad hangulatváltozásokra gondoltam, a nehéz koncentrálásra, és suttogtam, „Ebben nem vagyok biztos.”
Komolyan bólintott, aztán az ékszerként ragyogó szemei érdeklődve csillogtak. „Úgy tűnik ez alkalommal valami jót tettünk a morfiummal. Meséld el, mire emlékszel az átváltozás folyamatából?”
Tétováztam, hevesen tudatában voltam, hogy Edward lélegzete simogatja az arcom, elektromos suttogások futtatva végig a bőrömön.
„Azelőtt minden olyan…túl homályos. Emlékszem, hogy a baba nem kapott levegőt…”
Edwardra néztem, hirtelen megrémített az emlék.
„Renesmee egészséges és jól van,” ígérte olyan csillogással, amit még soha ezelőtt nem láttam a szemében. Meghamisíthatatlan szenvedéllyel mondta ki a nevét. Hódolattal. Olyan áhítattal, ahogy az emberek az isteneikről beszélnek. „Mire emlékszel azután?”
Póker arcra koncentráltam. Soha nem voltam jó hazudó. „Nehéz emlékezni. Előtte olyan sötét volt. És aztán….kinyitottam a szemem és mindent láttam.”
„Bámulatos”lehelte Carlisle égő szemekkel.
A fájdalom keresztülfutott rajtam, és vártam, hogy a hőség lángba borítsa az arcom, és eláruljon. Aztán eszembe jutott, hogy soha többé nem pirulok el. Talán ez megvédené Edwardot az igazságtól.
Habár találnom kell rá módot, hogy elmondjam Carlisle-nak. Valamikor. Ha valaha szüksége lenne egy újabb vámpír létrehozására. Ennek a lehetősége elég valószínűtlen, s ettől jobbnak is éreztem a hazugságot.
„Azt szeretném, hogy gondolkozz – mondj el mindent, amire emlékszel,”erőltette Carlisle izgatottan, és nem bírtam ki, hogy egy fintor ne suhanjon végig az arcomon. Nem akartam tovább hazudni, mert talán bakiznék. És nem akartam a lángolásra sem gondolni. Különösen az emberi emlékekre nem, amelyek ezen része annyira tökéletesen tiszta volt és rájöttem, hogy túlságosan is pontosan emlékszem rájuk.
„Oh, sajnálom Bella,”kért bocsánatot azonnal Carlisle.”Természetesen a szomjúságod bizonyára kellemetlen. A beszélgetés várhat.”
Amíg nem említette, addig a szomjúság tulajdonképpen nem is volt kezelhetetlen. Olyan sok helyiség volt a fejembe. Az agyam egy elkülönített része mintha relfelx szerűen figyelt volna a torkomat égető érzésre. Ugyanúgy, ahogy a régi agyam kezelte a lélegzést és a pislogást.
De Carlisle feltevése előtérbe hozta az égető érzést. Hirtelen csak a száraz fájdalomra tudtam gondolni, és minél jobban gondoltam rá, annál jobban fájt. A kezem a torkomra siklott, mintha képes lettem volna kívülről elfojtani a lángokat. A nyakam bőre furcsán érződött az ujjaim alatt. Olyan sima volt és valahogy puha, habár kemény is volt, akár a szikla.
Edward elengedte a derekam, és megfogta a másik kezem, és gyengéden húzni kezdett.
„Vadásszunk, Bella.”
Tágra nyíltak a szemeim, és a szomjúság okozta fájdalom a háttérbe szorult, átadva helyét a sokknak. Én? Vadászni? Edwarddal? De…hogy? Fogalmam sem volt, mit tegyek.
Leolvasta a rémületet az arcomról és bátorítóan mosolygott. „Elég egyszerű, szerelmem.
Ösztönös. Ne aggódj. Megmutatom.” Amikor nem mozdultam, a tisztességtelen mosolyával vigyorgott rám és megemelte az szemöldökét. „Azt hittem, mindig is látni akartál engem vadászat közben.”
A humor egy rövid kitörésében nevettem (Egy részem tűnődve hallgatta zengő harangszót) ahogy a szavai felhős emberi beszélgetéseket juttattak eszembe. És aztán egy teljes másodpercet igénybevett, amíg gyorsan végigfutottam azokon az első napokon Edwarddal – az életem igazi kezdetén – így soha nem felejtem majd el őket. Nem számítottam rá, hogy ilyen kellemetlen lesz emlékezni. Mintha zavaros vízen próbálnék keresztülnézni. Rosalietól tudtam, hogy ha eleget gondolok az emberi emlékeimre, nem fogom őket idővel elveszíteni.
Egyetlen percet sem akartam elveszíteni, amit Edwarddal töltöttem, még most sem, amikor előttünk állt az örökkévalóság. Meg kellett győződnöm róla, hogy azok a bizonyos emberi emlékek belevésődtek a csalhatatlan vámpír elmémbe.
„Mehetünk?”kérdezte Edward. Kinyúlt, hogy megfogja a kezem, ami még mindig a nyakamon volt. Az ujjai megálltak a torkomon. „Nem akarom, hogy megsérülj,”tette hozzá halk suttogással. Olyannal, amit azelőtt nem lettem volna képes meghallani.
„Jól vagyok,”mondtam emberi megszokásból. „Várj. Először.”
Olyan sok minden volt. Sosem jutottam el a kérdéseimig. Sokkal fontosabb dolgok is vannak a fájdalomnál.
Most Carlisle szólalt meg. „Igen?”
„Látni akarom őt. Renesmeet.”
Különösen nehéz volt kimondani a nevét. A lányomat, ezekre a szavakra még nehezebb volt gondolni. Olyan távolinak tűnt. Próbáltam emlékezni rá, hogyan is éreztem három nappal ezelőtt, és a kezem automatikusan kiszabadult az Edwardé alól és a hasamra hullott.
Lapos. Üres. Megragadtam a fakó selymet, ami a bőrömet borította, újra megrémültem, mialatt az elmém egy jelentéktelen része észrevette, hogy Alice biztos felöltöztetett. Tudtam, hogy semmi nem maradt bennem, és bágyadtan emlékeztem az eltávolítás jelenetére, de a fizikai bizonyítékát még mindig nehéz volt feldolgozni. Csak annyit tudtam, hogy szeretem a szívem alatt hordott kisbabám. Most, hogy már nincs bennem, úgy tűnt, mintha csak a képzeletem lett volna. Egy múló álom – egy álom, ami félig rémálom volt. Mialatt a zavartságommal küzdöttem láttam, hogy Edward és Carlisle óvatos pillantást váltanak.
„Mi az?”követeltem.
„Bella,”mondta Edward nyugtatóan. „Ez nem túl jó ötlet. Ő félig ember, szerelmem. Dobog a szíve, és vér fut az ereiben. Amíg a szomjad nincs határozottan kontrollálva…Nem akarod veszélybe sodorni, ugye?”
Ráncoltam a szemöldököm. Persze, hogy nem akarom.
Irányításon kívül voltam? Zavarodott, igen. Könnyen megzavarható, igen. De veszélyes? Rá? A lányomra?
Nem lehettem biztos benne, hogy a válasz nem. Így hát türelmesnek kellett lennem. Ez nehéznek hangzott. Mert mindaddig, amíg nem látom őt újra, nem lehet valódi. Csak egy tűnő álom…egy idegenről…
„Hol van?”erősen hallgattam, aztán hallottam egy szív dobogását az alattam lévő szintről.
Több, mint egy ember lélegzését hallottam – halkan, mintha ők is hallgatnának. Volt még egy gyorsan dobogó hang is, egy verdesés, amit nem tudtam hova tenni…
Aztán a szívdobogás hangja olyan nyirkos és vonzó lett, hogy benedvesedett a szám.
Így határozottan meg kellett tanulnom vadászni, mielőtt látom őt. Az idegen kisbabámat.
„Rosalie van vele?”
„Igen,”válaszolta Edward szorult hangon, láttam, hogy valami, amire gondolt idegesíti. Azt hittem ő és Rose már túlléptek, a nézeteltéréseiken. A gyűlölet megint kitört? Mielőtt megkérdezhettem volna, elhúzta a kezem a lapos hasamról, ismét gyengéden húzva.
„Várj,”tiltakoztam ismét, próbáltam összpontosítani. „Mi van Jacobbal? És Charlieval? Mondj el mindent, amiről lemaradtam. Meddig voltam…eszméletlen?”
Úgy tűnt, Edward nem vette észre a habozásom az utolsó szó előtt. Helyette, ismét egy óvatos pillantást váltott Carlisle-al.
„Mi a baj?”suttogtam.
„Nincs baj”mondta Carlisle, furcsamód kihangsúlyozva az utolsó szót.
„Semmi nem változott túlságosan, tulajdonképpen – csak alig több, mint két napig voltál öntudatlan. Gyorsan mennek ezek a dolgok. Edward kiváló munkát végzett. Elég újszerű – a méreginjekció egyenesen a szívedbe az ő ötlete volt.”szünetet tartott, hogy büszkén rámosolyoghasson a fiára, aztán sóhajtott. „Jacob még mindig itt van, és Charlie még mindig azt hiszi, hogy beteg vagy. Azt hiszi épp Atlantában vagy, és teszteket végeznek rajtad a Fertőzés Központban. Rossz számot adtunk meg neki, és dühös. Beszélt Esmevel.”
„Fel kéne hívnom…”suttogtam magamnak, de hallgatva a saját hangom, megértettem az új nehézségeket. Nem ismerné fel ezt a hangot. Nem nyugtatnám meg. És aztán a korábbi meglepetés ugrott be. „Várjunk – Jacob még mindig itt van?”
Megint pillantást váltottak.
„Bella,”mondta Edward gyorsan.”Sok mindent kell megvitatnunk, de először rólad kellene gondoskodnunk. Biztos fájdalmad van…”
Amikor ezt felhozta, emlékeztem az égető érzésre a torkomban és görcsösen nyeltem egyet.
„De Jacob-”
„A világ összes ideje a miénk, hogy megmagyarázzuk, szerelmem”emlékeztetett finoman. Hát persze. Tudok még egy kicsit várni a válaszra; egyszerűbb lenne hallgatni, amikor a tüzes szomjúság vad fájdalma már osztja meg a figyelmem.
„Oké.”
„Várj, várj, várj,”trillázta Alice az ajtóból. Keresztültáncolt a szobán, ábrándos bájjal. Mint Edwardnál és Carlislenál, egy kis döbbenetet éreztem, amikor először igazán ránéztem az arcára. Olyan szép. „Megígérted, hogy ott lehetek az első alkalommal! Mi van, ha ti ketten elfuttok, valami visszatükröződő mellett?”
„Alice-,”tiltakozott Edward.
„Csak egy perc az egész!”és ezzel Alice kiszökkent a szobából. Edward sóhajtott.
„Miről beszél?”
De Alice már vissza is ért egy hatalmas, aranyozott keretű tükröt hozott Rosalie szobájából, ami majdnem kétszer olyan magas, és sokkal szélesebb volt, mint én. Jasper olyan mozdulatlan és csendes volt, hogy tudomást sem vettem róla, amíg nem követett Carlisle mögött. Most ismét megmozdult, hogy tétovázzon Alice előtt, a szemeit a kifejezésemre függesztette. Mert itt én voltam a veszély.
Tudtam, hogy bizonyára a körülöttem lévő hangulatot is elemzi, és így éreznie kellett rajtam a megdöbbenést, amikor tanulmányoztam az arcát, először igazán közelről megnézve. A vak emberi szemeimen keresztül a déli újszülött hadsereggel való előző életéből származó sebei leginkább láthatatlanok voltak. Csak az erős fény emelte ki kicsit az alakjukat, hogy tudjak a létezésükről.
Most már láttam, a sebek voltak Jasper legjellemzőbb vonásai. Nehéz volt levenni a szemem a tönkretett nyakáról és állkapcsáról – nehéz volt elhinni, hogy akár egy vámpír is képes volt
túlélni ennyi harapást, ami megpróbálta széttépni a torkát. Ösztönösen, védelmezve megfeszítettem magam. Bármelyik vámpírnak, aki meglátta Japert, ez lett volna a reakciója. A hegek akár egy nyilvános hirdetés. Veszélyes, sikoltották. Hány vámpír próbálta megölni Jaspert? Több száz? Több ezer? Ugyanannyi, amennyi belehalt a próbálkozásba?
Jasper látta is és érezte is az értékelésem, a figyelmeztetésem, és erőltetetten mosolygott.
„Edward elszomorított, hogy nem engedett a tükörhöz az esküvő előtt,”mondta Alice, elvonva a figyelmemet a rémisztő szerelméről. „Nem fogok megint veszekedni.”
„Veszekedni?”kérdezte hitetlenül Edward, felvonva az egyik szemöldökét.
„Talán kicsit túlhangsúlyoztam,”motyogta miközben szembefordította velem a tükröt.
„Talán erre ráfér, hogy kielégítsd a kukkolásod,”vágott vissza.
Alice rákacsintott.
Ennek csak az elmém egy kisebb részével voltam tudatában. A nagyobb részét elbűvölte a személy a tükörben.
Az első reakcióm meggondolatlan gyönyörűség volt. Az ismeretlen teremtmény a tükörben kétségtelenül gyönyörű volt, minden részében olyan gyönyörű, akárcsak Alice vagy Esme.
Még a mozdulatlansága ellenére is könnyed volt, és a hibátlan arca olyan sápadt volt, akár a hold, keretezve a sötét, nehéz hajával. A végtagjai simák és erősek voltak, a bőre finoman ragyogott, fénylett akár egy gyöngyszem.
A második reakcióm a rémület volt.
Ki ő? Első ránézésre képtelen voltam megtalálni az arcom a sima, tökéletes vonásaiban. És a szemei! Habár azt hittem felkészültem rá, a szemei még mindig rémülettel töltöttek el.
Mialatt tanulmányoztam és reagáltam, az arca tökéletesen higgadt volt, egy istennő szobra, elrejtette minden belső nyugtalanságom. Aztán a telt ajkai megmozdultak.
„A szemek?”suttogtam, képtelen voltam kimondani a szemeimet. „Meddig?”
„Pár hónap alatt besötétednek,”mondta Edward lágy, megnyugtató hangon.
„Az állatvér gyorsabban enyhíti a színüket, mint az emberi vér. Először borostyán színűek lesznek, aztán arany.”
A szemeim gonosz vörös lángokban fognak égni hónapokig?
„Hónapokig?”A hangom magasabb lett, feszült. A tükörben a tökéletes szemöldökök hitetlenkedve a magasba emelkedtek az izzó karmazsinpiros szemek felett – világosabbak voltak, mint bármi, amit eddig láttam.
Jasper tett egy lépést előre, figyelmeztette a hirtelen dühöm erőssége. Csak túl jól ismerte a fiatal vámpírokat; ez az érzés valamiféle félrelépést eredményezett a részemről?
Senki nem válaszolt a kérdésemre. Elnéztem Edwardra és Alice-re. Mindkettőjük szeme kissé összpontosítás nélküli volt – reagálva Jasper nyugtalanságára. Hallgatták az okát, figyelve a jövőt.
Vettem egy újabb mély, szükségtelen lélegzetet.
„Nem, jól vagyok,”ígértem nekik. A szemem az tükörben lévő idegenre siklott aztán vissza.
„Csak…túl sok mindent kell megemésztenem.”
Jasper összeráncolta a szemöldökét, kihangsúlyozva két heget a bal szeme fölött.
„Nem tudom,”suttogta Edward.
A nő a tükörben rosszalló arcot vágott. „Milyen kérdésről maradtam le?”
Edward vigyorgott. „Jasper azon tűnődik, hogyan csinálod.”
„Mit hogyan csinálok?”
„Irányítod az érzelmeid Bella,”válaszolta Jasper.”Soha nem láttam még újszülött vámpírt, aki képes erre – leállítasz egy érzelmet. Dühös voltál, de amikor láttad az aggodalmunkat, megfékezted, visszanyerve az uralmat magad felett. Készültem, hogy segítsek, de nem volt szükséged rá.”
„Ez rossz?”kérdeztem. A testem automatikusan megfagyott, mialatt vártam a döntését.
„Nem,”mondta, de a hangja bizonytalan volt.
Edward végigcirógatta kezével a karomat, mintha bátorítana, hogy felenyhüljek. „Ez lenyűgöző Bella, de nem értjük. Nem tudjuk, meddig tarthat.”
Egy perc töredékéig fontolgattam. Bármelyik pillanatban kitörhetnék? Szörnyeteggé válnék?
Nem éreztem, hogy ez megtörténhet…Talán ezt nem lehetett előre jelezni.
„De mit gondolsz?”kérdezte Alice, most már egy kicsit türelmetlenül, a tükör felé intve.
„Nem is tudom,”beszéltem mellé, nem vártam, hogy elismerem mennyire megrémültem.
Bámultam a gyönyörű nőt az ijesztő szemekkel, keresve a darabjaimat. Volt valami az ajka vonalában – ha keresztülnéztem a szédítő gyönyörűségen, látható volt, hogy a felső ajka egy kissé szimmetriátlan volt, egy kicsit túl telt az alsóhoz képest. Egy kicsit jobban éreztem magam, hogy megtaláltam ezt az ismerős hiányosságot. Talán a többi részem is itt volt valahol.
Próbaképp felemeltem a kezem, és a nő a tükörben utánozta a mozdulatom, ő is megérintette az arcát. A karmazsinszínű szemei óvatosan néztek rám.
Edward sóhajtott.
Elfordultam, hogy ránézzek, felemelve az egyik szemöldököm.
„Csalódott vagy?”kérdeztem közömbösen csengő hangon.
Nevetett. „Igen,”ismerte el.
Éreztem, ahogy a rémület áttöri a nyugodt maszkot az arcomon, amit azonnal fájdalom követett.
Alice vicsorgott. Jasper ismét előre lépett, várta, hogy támadjak.
De Edward figyelmen kívül hagyta őket, és karjait szorosan az újonnan megfagyott formám köré fonta, az arcomra nyomva az ajkait. „Inkább azt reméltem, hogy képes leszek hallani a gondolataid, most hogy már jobban hasonlítasz az enyéimhez,”suttogta. „És most itt vagyok, ugyanolyan frusztráltan, mint mindig, azon tűnődve, hogy vajon mi jár a fejedben.”
Azonnal jobban éreztem magam.
„Oh, hát,”mondtam könnyeden, megkönnyebbülve, hogy a gondolataim még mindig csak az enyémek. „Úgy sejtem az agyam soha nem fog rendesen működni. De legalább csinos vagyok.”
Könnyebbé vált a viccelődés, amint alkalmazkodtam, hogy egyenes vonalakban gondolkodjak.
Hogy önmagam legyek.
Edward a fülembe mormolt. „Bella, soha nem voltál kevésbé csinos.”
Aztán elhúzta az arcát az enyémtől és sóhajtott. „Rendben, rendben,”mondta valakinek.
„Mi az?”kérdeztem.
„Percről percre egyre izgatottabbá teszed Jaspert. Talán egy kicsit pihenhet, ha már vadásztál.”
Jasper aggódó kifejezésére pillantottam és bólintottam. Nem akartam itt kitörni, ha ez készült épp. Jobb lesz, ha fák vesznek körül, és nem a családom.
„Oké. Vadásszunk,”értettem egyet, ideges borzongástól és várakozástól megremegetett a gyomrom. Kibomlottam Edward karjai közül, egyik kezemet az övén tartva, és hátat fordítottam az idegen és gyönyörű nőnek a tükörben.

21. Az első vadászat

„Az ablakon át?” Kérdeztem két emeletről lenézve.

Igazából soha se féltem a magasságtól, de most, hogy minden apró részletet tisztán láttam, a látvány kevésbé volt vonzó. Az alattunk lévő sziklák szélei élesebbek voltak, mint képzeltem.

Edward mosolygott. „Ez a legmegfelelőbb kijárat. Ha félsz, vihetlek.”

„Az örökkévalóság áll előttünk, és azért az időért aggódsz, ami akkor telne el, ha a hátsó ajtóig elsétálnánk?”

Homlokát ráncolta kissé. „Renesmee és Jacob a földszinten vannak…”

„Oh.”

Igaz. Én voltam most a szörnyeteg. Távol kellett tartanom magamat az illatoktól, amik előhozhatták vad oldalamat. Az emberektől, akiket különösen szerettem. Még attól is, akit nem is igazán ismertem.

„Renesmee… jól van… ott Jacob-bal?” Suttogtam. Késve jöttem rá, hogy biztos Jacob szívét hallottam odalentről. Megint erősen hallgatóztam, de csak egy állandó pulzust hallottam. „Nem igazán kedvelte.”

Edward ajkai furcsán összeszorultak. „Bízz bennem, tökéletes biztonságban van. Pontosan tudom, mit gondol Jacob.”

„Természetesen.” Motyogtam megint a földet nézve.

„Elakadtál?” Provokált.

„Egy kicsit. Nem tudom hogyan…”

És nagyon is tudatában voltam, hogy családom mögöttem volt, csendben figyeltek. Többnyire csendben. Emmett már kuncogott az orra alatt. Egy hiba, és a földön fog fetrengeni. Aztán a viccek a világ egyetlen ügyetlen vámpírjáról máris szárnyra fognak kapni…

És ez a ruha – amit biztos Alice adott rám valamikor, amíg túlságosan el voltam veszve a tűzben, hogy észrevegyem – se az volt, amit ugráshoz vagy vadászathoz választottam volna. Feszes, kék selyem? Mit gondolt, mire fogom ezt használni? Volt mostanában valahol koktél party?

„Figyelj engem.” Mondta Edward. És aztán nagyon alkalomszerűen kilépett a magas, nyitott ablakon és leesett.

Körültekintően figyeltem, elemeztem a szöget, ahogy a térdét behajlította, hogy enyhítse az ütközést. A földet érésének hangja nagyon halk volt – egy néma dobbanás, mintha az ajtót lágyan becsuknák, vagy a könyvet finoman az asztalra helyeznék.

Nem tűnt nehéznek.
Összeszorítottam a fogaimat, miközben koncentráltam, próbáltam utánozni lezserségét, miközben az üres levegőbe léptem.

Ha! A talaj úgy tűnt olyan lassan közeledik felém, hogy nem volt gond lerakni a lábaimat – milyen cipőt adott rám Alice? Tűsarkút? Elment az esze – ebben az ostoba cipőben is jól meg lehetett állni, így a landolás nem volt bonyolultabb, mint egy lábon végigugrálni egy sima felületen.

A lábfejeim elnyelték az ütközést, nem akartam kitörni a vékony sarkakat. A földet érésem olyan csendes volt, mint az Edward-é. Rávigyorogtam.

„Rendben. Könnyű.”

Visszamosolygott. „Bella?”

„Igen?”

„Ez elég kecses volt – még egy vámpírtól is.”

Átgondoltam ezt egy pillanat alatt, és aztán sugárzó arccal néztem rá. Ha csak úgy mondta volna, akkor Emmett nevetne. De senki se találta észrevételét humorosnak, így az biztos igaz volt. Ez volt az első alkalom, hogy bárki a kecses szót használta rám egész életem során… vagy, nos, létezésem során.

„Köszönöm.” Mondtam neki.

És aztán lekaptam lábaimról egyesével az ezüst, szatén cipőket és visszadobtam őket a nyitott ablakon át. Egy kicsit talán túl erősen, de hallottam, hogy valaki elkapja őket, mielőtt kárt tehettek volna a bútorzatban.

Alice zsörtölődött. „A divatérzéke nem javult annyit, mint az egyensúlya.”

Edward megfogta a kezem – nem tudtam abbahagyni a csodálkozást bőre puhaságán és kényelmes hőmérsékletén – és elrepült a hátsókerten át a folyó széléig. Erőkifejtés nélkül mentem vele.

Minden mozgás nagyon egyszerűnek tűnt.

„Úszni fogunk?” Kérdeztem tőle, mikor megállt a víz mellett.

És tönkretegyük a csinos ruhádat? Nem. Ugrani fogunk.”

Biggyesztettem ajkaimat, megfontoltam. A folyó úgy negyvenöt méter széles volt itt.

„Először te.” Mondtam.

Megérintette az arcomat, hátrált két gyors lépéssel, és aztán visszafutott azon a két lépésen, kilőve magát határozottan a sima kavicsokkal körbeágyazott folyópartról. Tanulmányoztam villámgyors mozdulatát, miközben átívelt a víz felett, végül bukfencezett egyet, mielőtt eltűnt a sűrű fák között a folyó túlsó partján.

„Felvágós.” Motyogtam, és hallottam láthatatlan nevetését.

Visszamentem ötlépésnyit, minden eshetőségre felkészülve, és mély levegőt vettem.

Hirtelen megint nyugtalan lettem. Nem azért, hogy elesek vagy megsérülök – jobban aggódtam amiatt, hogy az erdő sérül meg.

Lassan jött elő, de most már éreztem – a nyers, masszív erő vibrált a lábaimban. Hirtelen biztos voltam abban, hogy ha alagutat akartam volna fúrni a folyó alatt, a kőzet kikaparása vagy kiütése az utamból nem tartott volna sokáig számomra. A körülöttem lévő tárgyak – a fák, a bokrok, a sziklák… a ház – kezdtek mind nagyon törékenynek látszani.

Remélve, hogy Esme különösen egyik speciális fát se szerette nagyon a folyón túl, elkezdtem első nagy lépésemet. És aztán megálltam, mikor a feszes szatén felcsúszott 15 centit a combomon. Alice!

Nos, Alice mindig úgy bánt a ruhákkal, mintha eldobhatók és egyszer használatosak lettek volna, így nem kellene bánkódnia emiatt. Lehajoltam, óvatosan megfogtam a szegélyt a jobboldali varrás mentén az ujjaimmal és – a lehető legapróbb nyomást használva – felszakítottam a ruhát a combom tetejéig. Aztán a másik oldalt is hozzáigazítottam.

Sokkal jobb.

Hallottam a fojtott nevetést a házból, és valaki csikorgatta a fogait. A kacagás az emeletről és a földszintről is jött, és nagyon könnyedén felismertem a teljesen különböző, durva, öblös hangú nevetést a földszintről.

Szóval Jacob is figyelt? Nem tudtam elképzelni, mit gondolt most, vagy hogy miért volt még mindig itt. Elképzeltem a békülésünket – ha valaha is meg tud bocsátani nekem – valahol a távoli jövőben, mikor már sokkal stabilabb leszek, és az idő begyógyítja a sebeket, amiket én okoztam a szívében.

Nem fordultam meg most, hogy megnézzem, nem bíztam hangulatingadozásaimba. Nem lenne jó hagyni, hogy bármely érzelmem túl erősen elragadjon és legyőzze elmémet. Jasper félelmei is kiéleztek. Vadásznom kellett azelőtt, hogy bármi mással foglalkoznék. Próbáltam minden mást elfelejteni, így tudtam koncentrálni.

„Bella?” Kiáltotta Edward az erdőből, hangja egyre közelebbről érkezett. „Meg akarod nézni megint?”

De mindenre tökéletesen emlékeztem, természetesen, és nem akartam okot adni Emmett-nek, hogy még mókásabbnak tartsa taníttatásomat. Ez fizikai mozgás volt – ösztönösnek kell lennie. Így vettem egy mély levegőt és a folyó felé futottam.

Akadálytalanul a ruhámtól, egy hosszú szökkenéssel elértem a víz szélét. Csak másodperc nyolcvannegyede alatt, és mégis olyan sok idő volt – szemeim és elmém olyan gyorsan mozogtak, hogy egy lépés elég volt. Egyszerű volt elhelyezni a jobb lábamat a sima kövön és elegendő nyomóerőt kifejteni vele, hogy testem a levegőbe emelkedjen. Több figyelmet fordítottam a célirányra, mint az erőre, és eltévesztettem a szükséges erő mértékét – de legalább nem olyan tekintettben, hogy vizes legyek. A negyvenöt méteres szélesség kissé könnyű távolság volt…

Furcsa, szédítő, felvillanyozó dolog volt, de rövid is. Még csak egyetlen másodperc telt el, és máris a túloldalon voltam.

Arra számítottam, hogy a közel álló fák problémát fognak okozni, de meglepően hasznosak voltak. Egyszerű dolog volt kinyúlni egy biztos kézzel, miközben a föld felé estem megint az erdő mélyén és egy megfelelő ágon találtam magam; lelógattam magam az ágról és a lábfejemen landoltam, még mindig öt méterrel a föld felett egy Sitka fenyő széles ágán.

Mesébe illő volt.

Örömteli nevetésem zengésén túl hallottam, hogy Edward felém futott engem keresve. Az ugrásom kétszer olyan hosszú volt, mint az övé. Mikor elérte a fámat, szemei kitágultak. Fürgén leszökkentem az ágról mellé, hangtalanul landoltam megint a lábfejemen.

„Jó volt?” Kíváncsiskodtam, légzésem felgyorsult az izgalomtól.

„Nagyon jó.” Helyeslően mosolygott, de közömbös hangja nem illett a szemeiből sugárzó meglepettséggel.

„Csinálhatnánk megint?”

„Fókuszálj, Bella – vadászaton vagyunk.”

„Oh, rendben.” Bólintottam. „Vadászat.”

„Kövess… ha tudsz.” Vigyorgott, arckifejezése hirtelen csúfolódó volt, és szaladni kezdett.

Gyorsabb volt, mint én. Nem tudtam elképzelni, hogyan mozgatta lábait ilyen elvakító sebességgel, de lehagyott engem. Azonban és erősebb voltam és minden lépésem megegyezett az ő három lépésének hosszával. És így átrepültem vele az élénk zöld hálóban, mellette, és nem őt követve. Miközben futottam, nem tudtam visszatartani halk nevetésemet ennek izgalmára; a nevetés nem lassított le és nem zavarta meg koncentrációmat.

Végre megértettem, hogy Edward miért nem ütött el soha egyetlen fát se, mikor futott – egy kérdés, ami mindig rejtély volt számomra. Ez egy különleges érzékelés volt, egyensúly a gyorsaság és az átláthatóság között. Miközben keresztül-, alatt- és átvágtattam a sűrű, zöld útvesztőn sebesen, körülöttem minden csíkos, zöld homályba folyt össze, világosan láttam minden jelentéktelen bokor minden kis ágán minden apró levelet, amely mellett elmentem.

A sebességem szele hátrafújta a hajamat és az elszakadt ruhámat, és habár tudtam, hogy nem kellene, mégis meleget éreztem bőrömön ettől. Épp úgy, mint a durva erdő talajának nem kellene bársonyosnak lennie a csupasz talpam alatt, és a bőrömhöz csapódó ágaknak nem kellene cirógató tollaknak lenniük.

Az erdő sokkal élettelibb volt, mint azt tudtam – apró teremtmények, melyeknek létezését sose gondoltam volna, csak úgy hemzsegtek a körülöttem lévő lombokon. Csendben növekedtek, miután elhagytuk őket, légzésük felgyorsult a félelemtől. Az állatok sokkal okosabban reagáltak illatunkra, mint az emberek. Bizonyára ennek rajtam ellentétes hatása volt.

Vártam, hogy kifulladjak, de a légzésem könnyed volt. Vártam, hogy izmaim kezdjenek sajogni, de az erőm úgy tűnt csak növekszik, miközben növeltem a megszokott lépéshosszamat. Ugráló szökkenéseim egyre hosszabbak lettek, és hamarosan neki kellett lépést tartania velem. Megint nevettem, diadalittasan, mikor hallottam, hogy lemarad mögöttem. Meztelen lábam most olyan ritkán érintette a talajt, hogy inkább olyan érzés volt, mintha repülnék, és nem futnék.

„Bella.” Kiáltotta szárazan, hangja egyenletes, lusta. Nem hallottam semmi mást; megállt.

Röviden megfontoltam a némaságot.

De, egy sóhajjal, megfordultam és könnyedén mellé szökdeltem, néhány száz méterrel hátrább. Várakozóan néztem. Mosolygott, egyik szemöldökét felhúzta. Olyan gyönyörű volt, hogy csak bámulni tudtam.

„Az országban akartál maradni? Kérdezte derűsen. „Vagy úgy tervezted, hogy Kanadában folytatod a mai délutánt?”

„Jó lesz itt.” Értettem egyet, kevésbé koncentráltam arra, amit mondott, és jobban arra a megigéző módra, ahogy ajkait mozgatta beszéd közben. Nehéz volt nem elterelődni minden újdonságtól, amit erős, új szemeim láttak. „Mire vadászunk?”

„Jávorantilopra. Valami egyszerűre gondoltam az első alkalmadra…” Abbahagyta, mikor szemem összeszűkült az egyszerű szón.

De nem vitatkoztam, túlságosan szomjas voltam. Amint elkezdtem gondolni a száraz égésre a torkomban, ez lett minden, amire gondolni tudtam. Határozottan rosszabb lett. A szám úgy érezte, mintha négy óra lenne egy júniusi délutánon a Halál Völgyben.

„Hol?” Kérdeztem, a fákat vizsgálva türelmetlenül. Most, hogy a figyelmem a szomjúságé volt, úgy tűnt megfertőzött minden más gondolatot a fejemben, beszivárgott a futás kellemesebb gondolatához és Edward ajkaihoz és a csókhoz és… perzselő szomjúság. Nem tudtam elszökni előle.

„Maradj nyugton egy percig.” Mondta, kezeit lágyan a vállaimra tette. A szomjúság vágy pillanatnyilag elhalványult az érintésétől.

„Most csukd le a szemeidet.” Motyogta. Mikor engedelmeskedtem, kezeit az arcomhoz emelte, és megsimította arccsontomat. Éreztem légvételem gyorsulását és vártam a pirulást, ami sose fog jönni.

„Hallgass.” Utasított Edward. „Mit hallasz?”

Mindent – mondhattam volna; tökéletes hangját, légzését, ajkai összesúrlódását beszéd közben, a madarak csicsergését tollászkodás közben a fák tetején, csapkodó szívverésüket, a juharfák lombjainak összeütközését, a hangyák gyenge csattogását egymást követve hosszú sorban a legközelebbi fa kérge felé. De tudtam, hogy valami különlegesre gondolt, ezért hagytam füleimet minél messzebb terjedni, kutatva valami más után, mint a körülvevő élet kis zümmögése. Volt egy szabad terület közel hozzánk – a szélnek más hangja volt a füves részen – és egy kis patak, sziklás mederrel. És ott, közel a víz zajához, volt nyaldosó nyelvek fröcskölése, az erős szívek hangos dobogása, pumpálva a sűrű véráramlatot…

Olyan érzés volt, mintha torkom fala összezárult volna.

„A pataknál, északkeletre?” Kérdeztem, szemeim még mindig csukva.

„Igen.” Hangja helyeslő volt. „Most… várj a szellőre megint és… mit érzel?

Legfőképp őt – a különös méz-orgona-és-napfény illatát. De a bomlás és moha gazdag, földes illatát is, az örökzöldek gyantáját, a meleget, a fák gyökereinél lapuló apró rágcsálók majdnem mogyoró aromáját. És aztán, kiterjesztve megint, a víz tiszta illatát, amely meglepően nem vonzott a szomjúságom ellenére se. A víz felé fókuszáltam és megtaláltam az illatot, amelynek ott kellett lennie a nyaldosó hanggal és a dobogó szívvel. Másik meleg illat, gazdag és jellegzetes, erősebb, mint a többi. És közel olyan nem vonzó, mint a patak. Összeráncoltam az orromat.

„Kuncogott. „Tudom – egy idő után hozzászoksz.”

„Három?” Találgattam.

„Öt. Van még mögöttük két másik is a fák között.”

„Mit csináljak most?”

Hangja úgy hangzott, mintha mosolygott volna. „Mit érzel, mit csinálnál?”

Gondolkoztam ezen, szemeim még mindig csukva, miközben hallgattam és beszívtam az illatot. Egy másik perzselő szomjúság küzdelme hatolt be tudatomban, és hirtelen a meleg, jellegzetes szag nem volt olya ellenszenves. Legalább valami forró és nedves lenne a kiszáradt számban. Szemeim hirtelen kinyíltak.

„Ne gondolkozz rajta.” Javasolta, miközben elemelte a kezét az arcomról és hátra lépett egyet. „Csak kövesd az ösztöneidet.”

Hagytam, hogy vonzzon az illat, alig voltam tudatába mozgásomnak, miközben a szűk réthez vezető lejtőn suhantam lefelé, ahol a patak folydogált. Testem automatikusan lekuporodott, miközben tétováztam a fákat szegélyező páfrányok közt. Láttam egy nagy hímet, két tucat agancság koronázta fejét, a patak szélén, és a másik négy árnyékba burkolt alakja kelet felé tartott az erdőbe lassú tempóban.

A hím illatára összpontosítottam, a nyaka azon forró pontjára, ahol a meleg lüktetés a legerősebb volt. Csak harminc méter – két vagy három ugrás – volt köztünk. Megfeszítettem magam az első szökkenéshez.

De miközben izmaim összehúzódtak a felkészülés során, a szél megváltozott, most erősebben fújt, és délről. Nem hagytam abba a gondolkozást, kirohantam az ösvényre egyenesen az eredeti tervem szerint, bekergetve az antilopot az erdőbe, egy olyan vonzó, új illat után futottam, hogy nem volt más választásom. Kényszerű volt.

Teljesen az illat vezényelt. Céltudatos voltam, miközben követtem azt, csak a szomjúságra figyelve és az illatra, ami kioltásra volt ígérve. A szomjúság egyre rosszabb lett, most már olyan fájdalmas, hogy összezavarta az összes többi gondolatomat és kezdett emlékeztetni az ereimben lévő méreg égetésére.

Csak egy dolognak volt most esélye behatolni összpontosításomba, egy ösztön, ami sokkal erőteljesebb, alapvetőbb volt, mint a tűz eloltásának szükségessége – a védelmi ösztön volt a veszély ellen. Önfenntartás.

Hirtelen arra lettem éber, hogy követnek. Az ellenállhatatlan illat vonzása szembekerült azzal a sugallattal, hogy forduljak meg és védekezzek a támadómmal szemben. Mellkasomban egy hangbuborék keletkezett, ajkaim maguktól hátrahúzódtak, hogy felfedjék figyelmeztető fogaimat. Lábaim lelassultak, a hátam megvédésének szüksége harcolt a szomjúság csillapításának vágyával.

És aztán hallottam, hogy üldözőm közeledett, és a védekezés győzött. Miközben megpördültem, a felszálló hang utat csinált magának a torkomba és kitört onnan.

A vad morgás, a saját számból, olyan váratlan volt, hogy hirtelen megütköztem magamon. Bizonytalanná tett, és kitisztította a fejemet egy pillanatra – a szomjúság vezette homály meghátrált, habár a szomjúság még mindig égetett.

A szél megváltozott, nedves föld és közelgő eső illatát fújta az arcomba, felszabadítva a másik illat izzó hatalmától – az illattól, ami olyan felséges, hogy csakis emberi lehetett.

Edward néhány lépésnyire hezitált, karjait megemelte, mintha átkarolt volna – vagy mintha féken akarna tartani. Arca elszánt és óvatos volt, miközben én rémülten megdermedtem.

Rájöttem, hogy épp meg akartam támadni őt. Egy gyors rántással felegyenesedtem a védekező guggolásomból. Visszatartottam a légzésemet, miközben újra fókuszáltam, attól tartva, hogy az illat ereje erre kavarog délről.

Látta, hogy a józanész visszatért belém, és felém lépett leengedve karjait.

„El kell innen mennem.” Prüszköltem ki fogaim között, felhasználva a még bennem lévő levegőt.

Döbbenet suhant át az arcán. „El tudsz menni?”

Nem volt időm megkérdezni tőle, hogy is értette ezt. Tudtam, hogy a tiszta gondolkodás képessége csak addig tart, amíg meg tudom állni, hogy ne gondoljak rá –

Megint rohanni kezdtem, teljes sebességgel sprinteltem észak felé, egyedül az érzékelés elvesztésének kényelmetlen érzésére összpontosítottam, ami úgy tűnt, hogy a testem egyetlen válasza volt a levegő hiányára. Egyetlen célom az volt, hogy elég messze fussak, hogy a mögöttem maradó illat teljesen elvesszen. Lehetetlen legyen megtalálni, még akkor is, ha meggondolnám magam…

Egy új gondolat jutott az eszembe, és hirtelen megálltam, lábaim legyökereztek. Tudtam, hogy ez már biztonságos hely, de minden esetre nem lélegeztem.

Edward elviharzott mellettem, meglepődve hirtelen megdermedésemtől. Visszakanyarodott és egy másodperc múlva már mellettem is volt. Vállamra rakta kezeit és a szemembe bámult, a döbbenet volt még mindig az uralkodó érzelem az arcán.

„Hogy csináltad ezt?” Követelte.

„Hagytad magad legyőzni ezelőtt, igaz?” Követeltem én is, figyelmen kívül hagyva kérdését. És azon gondolkoztam, milyen jól csináltam ezt!

Mikor kinyitottam a számat, éreztem a levegőt – most már tiszta volt, nem volt nyoma az ellenállhatatlan illatnak, mely kínozta szomjúságomat. Óvatosan levegőt vettem.

Vállat vont és megrázta fejét, elutasította az elterelést. „Bella, hogy csináltad ezt?”

„Az elfutást? Visszatartottam a légzésemet.”

„De hogy hagytad abba a vadászatot?”

„Mikor mögöttem jöttél… Sajnálom, ami akkor történt.”

„Miért kérsz tőlem bocsánatot? Én vagyok az, aki rettentően óvatlan volt. Azt feltételeztem, hogy senki sincs ilyen messze az ösvénytől, de le kellett volna először ellenőriznem azt. Olyan buta hiba volt! Neked semmiért se kell elnézést kérned.”

„De rád morogtam!” Még mindig meg voltam rémülve, hogy képes voltam ilyen gyalázatra.

„Persze, hogy azt tetted. Ez csak természetes. De nem értem, hogyan futottál el.”

„Mi mást tehettem volna?” Kérdeztem. Viselkedése összezavart – mit akart, mi történjen? „Lehetett volna valaki, akit ismerek!”

Megrémisztett, hirtelen hangos nevetőroham tört ki belőle, hátradobta fejét és hangja visszhangzott a fák között.

„Miért nevetsz ki?”

Azonnal abbahagyta, és láttam, hogy megint óvatos lett.

Tartsd magad kontrol alatt – gondoltam magamban. Figyelnem kellett vérmérsékletemre. Úgy, mintha egy fiatal vérfarkas lettem volna, és nem egy vámpír.

„Nem nevetlek ki, Bella. Azért nevetek, mert meg vagyok döbbenve. És azért vagyok megdöbbenve, mert teljesen le vagyok nyűgözve.”

„Miért?”

„Nem kellene képesnek lenned, hogy ilyeneket csinálj. Nem kellene ilyen… ilyen ésszerűnek lenned. Nem kellene itt állnod, és megvitatni velem ezt ilyen nyugodtan és fesztelenül. És minden közül leginkább, nem kellene képesnek lenned megszakítani a vadászatodat, mikor emberi vér szagát érzed a levegőben. Még az érett vámpíroknak is nehézséget okoz ez – mindig nagyon óvatosan választjuk ki, hogy hol vadászunk, nehogy keresztezzük a csábítás útját. Bella, úgy viselkedsz, mintha évtizedek állnának mögötted, és nem csak napok.”

„Oh.” De úgy tudtam, hogy nehéz lesz. Ezért voltam ilyen őrizet alatt. Arra számítottam, hogy bonyolult lesz.

Kezeit megint az arcomra raktam, és szemei telve voltak csodálattal. „Mit meg nem adnék, hogy csak erre a pillanatra beleláthatnék a fejedbe.”

Micsoda erőteljes érzelmek. Felkészültem a szomjúság részére, de erre nem. Biztos voltam benne, hogy nem lesz ugyanolyan az érintése. Nos, őszintén, nem is volt ugyanolyan.

Erősebb volt.

Kinyújtottam kezem, hogy kövessem arcvonalát; ujjaim az ajkaim pihentek.

„Azt hittem, hogy sokáig nem fogok így érezni?” Bizonytalanságom a szavakat kérdéssé változtatták. „De még mindig akarlak téged.”

Döbbenten pislogott. „Hogy vagy képes erre koncentrálni? Nem vagy elviselhetetlenül szomjas?”

Természetesen most az voltam, most, hogy megint felhozta a témát!

Próbáltam nyelni és aztán felsóhajtottam, becsuktam a szemem, mint ezelőtt, hogy segítsen koncentrálni. Hagytam érzékeimet szétterjedni magam körül, ezúttal megfeszülve olyan esetekre, ha a felséges, tabu illat még egy támadást indítana.

Edward leengedte kezeit, nem is lélegzett, miközben egyre messzebbre hallgatóztam a zöld élet hálójában, alaposan átvizsgálva az illatokat és hangokat valami nem teljesen visszataszító után a szomjúságom csillapításához. Volt ott valami más, egy halvány nyom keletre…

Szemeim hirtelen kinyíltak, de koncentrációm még mindig az élesebb érzékeimen volt, miközben megfordultam és csendesen kelet felé lódultam. A talaj lépésenként emelkedett majdnem ugyanakkor, és vadászlapulásban futottam, közel hajolva a talajhoz, a fák tetején, ha úgy könnyebb volt. Inkább érzékeltem Edward-ot, mintsem hallottam, gyorsan keresztülrepülve az erdőn, hagyta, hogy én vezessek.

A növényzet ritkult, miközben egyre magasabbra másztunk; a szurok és a gyanta illata egyre erősebb lett, ahogy az általam követet nyom is – egy meleg illat volt, élesebb, mint az antilopé és sokkal vonzóbb is. Pár másodperccel később hallottam a rengeteg láb néma gyaloglását, annyival finomabb, mint a paták dobogása. A hang magasabbról jött – inkább az ágakról, mintsem a talajról. Automatikusan felugrottam az ágakra, elfoglalva a stratégiailag magasabb helyzetet, félúton a tornyosuló ezüst szőrme előtt.

A mancsok lány dobbanása folytatódott most már alattam; a gazdag illat nagyon közel volt. Célba vettem a hanghoz tartozó mozgást, és láttam a nagymacska sárgásbarna irháját egy fenyő vastag ágán ólálkodni alattam, balra a leshelyemtől. Nagy volt – legalább négyszerese az én tömegemnek. Szemei az alatta lévő talajt pásztázták; a macska is vadászott. Megéreztem valami kisebb, szelídebb állat illatát is a zsákmányomé mellett, a fa alatt lapítva. Az oroszlán farka görcsösen rángatózott, miközben felkészült az ugrásra.

Egy könnyed ugrással átsuhantam a levegőn és az oroszlán ágán landoltam. Érezte a fa remegését és megpördült, meglepetten és dacosan felbőgött. Belecsapott a közöttünk lévő ürességbe, szemei ragyogtak a dühtől. Félig megőrülve a szomjúságtól, figyelmen kívül hagytam a kivillantott karmait és a begörbített mancsait és rávetettem magam, leborítva magunkat az erdő talajára.

Nem volt egy nagy harc.

A mancsai csapása olyan hatást keltett bennem, mintha simogató ujjak lettek volna a bőrömön. Fogai nem találtak fogást a vállamon vagy a torkomon. Súlya semmi se volt számomra. Fogaim biztosan keresték nyakát, és ösztönös ellenállása szánalmasan gyenge volt az én erőmhöz képest. Állkapcsom könnyedén zárult össze azon a pontos, ahol a meleg áramlat összpontosult.

Erőfeszítés nélküli volt, mint vajba harapni. Fogaim mint acélpengék; átharapták a szőrmét, a zsírt és az izmokat, mintha ott se lettek volna.

Az íze rossz volt, de a vér forró és nedves, és csillapította a nyers, viszkető szomjúságot, miközben türelmetlen sietséggel ittam. A macska ellenállása egyre gyengébb lett, és visítása egy bugyogással fulladt ki. A vér melegsége végigsugárzott egész testemen, felmelegítve még az ujjaimat és lábujjaimat is.

Az oroszlán bevégezte, mielőtt én végeztem volna. A szomjúság megint fellobbant, mikor az oroszlán kiszáradt, és undorodva eltaszítottam testét magamtól. Hogy lehetek még mindig szomjas ezek után?

Egy gyors mozdulattal felegyenesedtem. Állva rájöttem, hogy elég piszkos voltam. Letöröltem az arcomat a kezem hátoldalával és próbáltam megigazítani a ruhámat. A mancsok hatástalanok voltak a bőrömmel szemben, de több sikerrel jártak a vékony szaténnal.

„Hmm.” Mondta Edward. Felnéztem rá, alkalomszerűen nekidőlt egy fa törzsének, engem nézett elgondolkozó tekintettel az arcán.

„Feltételezem jobban is csinálhattam volna.” Piszkos voltam, hajam összecsomósodott, ruhám vérfoltos és rongyokban lógott. Edward sose jött így haza vadászatról.

„Tökéletesen jól csináltad.” Biztosított engem. „Ez csak… sokkal nehezebb volt nézni téged, mint kellett volna.”

Összezavarodva felhúztam szemöldököm.

„Nem volt kedvemre való -” Magyarázta. „- hagyni téged egy oroszlánnal dulakodni. Egész idő alatt támadni készültem nyugtalanságom miatt.”

„Butaság.”

„Tudom. Régi szokások nehezen változnak meg. Azonban tetszik a ruhád átalakítása.”

Ha el tudtam volna pirulni, megtettem volna. Témát változtattam. „Miért vagyok még mindig szomjas?”

„Mert fiatal vagy.”

Felsóhajtottam. „És feltételezem nincs több hegyi oroszlán a közelben.”

„Azonban rengeteg szarvas van.”

Vágtam egy arcot. „Azoknak nincs olyan jó illatuk.”

„Növényevők. A húsevők illata jobban hasonlít az emberekéhez.” Magyarázta.

„De mégse annyira.” Ellenkeztem, próbáltam nem emlékezni.

„Visszamehetünk.” Mondta komolyan, de incselkedő fény volt a szemébe. „Bárki is volt ott, ha azok férfiak voltak, valószínűleg még a halált se bánnák, ha te adnád meg nekik azt.” Tekintete megint végigfutott a tönkrement ruhámon. „Valójában azt hinnék, hogy máris meghaltak és a mennyországba kerültek, mikor meglátnak téged.”

Az ég felé néztem és felhorkantam. „Menjünk vadászni néhány büdös növényevőre.”

Találtunk egy nagy szarvas csordát, miközben hazafelé futottunk. Ezúttal Edward is velem vadászott, most, hogy ismertem csínját-bínját. Letepertem egy nagy hímet, közel olyan rendetlenséget csináltam, mint azelőtt az oroszlánnal. Végzett kettővel, mielőtt én befejeztem volna az elsőt, egy hajszála se lett kócos, egy folt se lett a fehér ingjén. Üldöztük a szétszóródott és megrémült csordát, de a táplálkozás helyett ezúttal körültekintően figyeltem, hogyan tudott olyan ügyesen vadászni.

Minden alkalommal, mikor azt kívántam, hogy Edward-nak ne kelljen egyedül hagynia, mikor vadászni ment, titkon kicsit megkönnyebbült is voltam. Mert biztos voltam benne, hogy ezt látni ijesztő lett volna. Rémisztő. Mert látni ő vadászni végül olyan benyomást keltett volna, mint egy igazi vámpír.

Természetesen, ebből a szemszögből teljesen más volt, mivel én is egy vámpír voltam. De kételkedtem abban, hogy az emberi szemeim se maradtak volna le erről a szépségről.

Meglepően érzéki tapasztalat volt Edward-ot vadászat közben figyelni. Rugalmassága olyan volt, mint a kígyó tekergőző mozgása; kezei biztosak, olyan erősek, olyan tökéletesen kikerülhetetlenek; ajkai tökéletesek, miközben kecsesen szétváltak ragyogó fogai előtt. Sugárzó volt. Hirtelen büszkeséget és vágyat éreztem. Ő az enyém volt. Semmi se tudja elválasztani tőlem most. Túl erős voltam, hogy elszakítsanak tőle.

Nagyon gyors volt. Felém fordult és kíváncsian nézte vágyakozó arckifejezésemet.

„Már nem vagy szomjas?” Kérdezte.

Vállat vontam. „Elterelted a figyelmemet. Sokkal jobb vagy ebben, mint én.”

„Évszázadok tapasztalata.” Mosolygott. Szemei elképesztően, szeretetre méltóan mézarany színűek voltak.

„Csak egy.” Javítottam ki.

Felnevetett. „Végeztél mára? Vagy folytatni akarod?”

„Végeztem, gondolom.” Tele éreztem magam, zsírosan. Nem voltam biztos benne, mennyi folyadék fért volna még belém. De a torkomban lévő tűz lecsillapodott. Aztán tudtam, hogy a szomjúság elkerülhetetlen része az életemnek.

És megérte.

Kontrolálva éreztem magam. Talán a biztonságérzetem hamis volt, de elég jó érzés volt nem megölni senkit se. Ha ellen tudtam állni az idegen embereknek, nem leszek képes kezelni egy vérfarkast és egy fél-vámpír gyereket, akiket szerettem?

„Látni akarom Renesmee-t.” Mondtam. Most, hogy szomjúságom megszelídült (habár közel se tűnt el), korábbi aggodalmaimat nehéz volt feledni. Meg akartam ismerni azt az idegent, aki a lányom volt, és akit szerettem három napja. Olyan furcsa volt, olyan rossz, hogy már nem volt bennem. Hirtelen üresnek és nyugtalannak éreztem magam.

Kinyújtotta felém a kezét. Megfogtam, és bőre melegebbnek tűnt, mint előtte. Arca halványan felhevült, a szeme alatti árnyékok eltűntek.

Nem tudtam ellenállni annak, hogy újra megsimítsam az arcát. És újra.

Elfelejtettem, hogy a követelésemre vártam a választ, miközben csillámló arany szemeibe bámultam.

Ez majdnem olyan nehéz volt, mint elfordulni az emberi vér illata elől, de valahogy óvatos tudtam lenni, miközben lábujjhegyre álltam és karjaimat köré fontam. Finoman.

Ő nem tétovázott annyit mozdulataival; karjai csípőm köré zárultak és szorosan testéhez húzott. Ajkait az enyémhez nyomta, de mégis lágy volt. Ajkaim nem követték az övéit; saját útjukat járták.

Mint ezelőtt, most is olyan volt, mintha bőrének, ajkainak, kezeinek érintése áthatolna sima, kemény bőrömön és az új csontjaimon. Egészen a testem közepéig. El se tudtam képzelni, hogy jobban tudom szeretni, mint régen.

Régi elmém nem volt képes felfogni ezt a sok szerelmet. Régi szívem nem volt elég erős, hogy elviselje ezt.

Talán ez volt az a részem, ami miatt annyira vártam az új életemet. Mint Carlisle könyörülete vagy Esme odaadása. Valószínűleg sose leszek képes bármi érdekesre vagy különlegesre, mint Edward, Alice és Jasper. Talán csak jobban fogom szeretni Edward-ot, mint bárki a világ történelmében, aki szeretett valakit is.

Ezzel együtt tudok élni.

Emlékeztem néhány részére – ujjaimat hajába simítottam, követtem mellkasának vonalait – de más részei újak voltak. Ő is új volt. Teljesen különböző élmény volt Edward-dal ilyen vakmerően, ilyen energikusan csókolózni. Válaszoltam intenzitására, és aztán hirtelen elestünk.

„Oops.” Mondtam, és nevetett alattam. „Nem akartalak így leteperni. Jól vagy?”

Megsimította arcomat. „Annál kicsit jobban.” És aztán kusza arckifejezése lett. „Renesmee?” Kérdezte bizonytalanul, megpróbálta kipuhatolni, hogy mit is akarok most leginkább. Egy nagyon bonyolult kérdés volt, mivel annyi mindent akartam ugyanabban az időben.

Azt láttam, hogy nem idegenkedett a visszatérésünk elhalasztásától, és nehéz volt másra gondolni, miközben bőre az enyémhez simult – tényleg nem sok maradt a ruhámból. De Renesmee emléke, születése előtt és után, egyre inkább álomszerűbbé vált számomra. Egyre valószínűtlenebbé. Minden emlékem róla emberi emlék volt; mesterkélt hatással. Semmi se tűnt valósnak, amíg nem látom ezekkel a szemekkel, nem érintem meg ezekkel a kezekkel.

Minden perccel a kis idegen létezése egyre távolibbnak tűnt.

„Renesmee.” Értettem egyet, és lábra szökkentem, magammal húzva Edward-ot is.

22. Ígéret

Renesmee gondolata az én különös, új és tágas, de elterelhető elmém középpontjába állította őt. Annyi kérdésem volt.

"Mesélj róla." Követeltem, miközben megfogta a kezem. Az, hogy összeláncolódtunk, alig lassított le minket.

"Olyan, mint semmi más ezen a világon." Mondta nekem, és az a majdnem vallásos áhítat megint ott volt a hangjába.

Éles féltékenységet éreztem a kis idegenre. Edward ismerte őt és én nem. Ez nem volt igazságos.

"Mennyire hasonlít rád? És mennyire rám? Vagy amilyen voltam, akárhogy is."

"Igazságosan megosztott."

"Melegvérű." Emlékeztem.

"Igen. Van szívverése, habár egy kicsit gyorsabb, mint az embereké. A hőmérséklete is magasabb egy kicsit a megszokottnál. Alszik."

"Tényleg?"

"Elég jól egy újszülötthöz képest. Mi vagyunk az egyetlen olyan szülők ezen a világon, akiknek nincs szükségük alvásra, és a gyerekünk máris átalussza az éjszakát." Nevetett.

Tetszett, ahogy kimondta: a mi gyerekünk. A szavak még valóságosabbá tették.

""Pontosan olyan szemei vannak, mint neked voltak - így az egyáltalán nem veszett el." Rám mosolygott. "Olyan gyönyörűek."

"És a vámpír rész?" Kérdeztem.

"Úgy tűnik a bőre olyan áthatolhatatlan, mint a miénk. Nem mintha bárki is arról álmodna, hogy letesztelje ezt."

Rápislogtam egy kis döbbenettel.

"Természetesen senki se fogja." Biztosított megint. "A táplálkozása… nos, jobban szeret vért inni. Carlisle továbbra is próbálja meggyőzni őt, hogy igyon valami bébi ételt is, de Renesmee nincs túl sok türelemmel ezzel kapcsolatban. Nem mondhatnám, hogy hibáztatom emiatt - olyan undorító illatú anyag, még emberi ételhez képest is."

Csak tátottam a számat most. Úgy tűnt, mintha beszélgetést folytatnának egymással. "Meggyőzni őt?"

"Értelmes, megdöbbentően az, és nagyon gyorsan fejlődik. Habár nem beszél - még - elég hatékonyan kommunikál."

"Nem. Beszél. Még."

Lassított tempónkon, hagyta, hogy megemésszem mindezt.

"Hogy érted, hogy hatékonyan kommunikál?" Követeltem.

"Azt hiszem egyszerűbb lesz, ha… saját magad látod majd. Elég bonyolult leírni."

Átgondoltam ezeket. Tudtam, hogy sok mindent szükséges saját szemmel látnom, mielőtt valóságossá válna. Nem voltam biztos abban, mennyire vagyok kész rá, így témát változtattam.

"Miért van Jacob még mindig itt?" Kérdeztem. "Hogy bírhatja ezt? Miért kell neki?" Csengő hangom egy kicsit megremegett. "Miért kell neki még ennél is többet szenvednie?"

"Jacob nem szenved." Mondta egy különös, új hangsúllyal. "Azonban hajlandó lennék változtatni állapotán." Tette hozzá Edward fogain keresztül átpréselve.

"Edward!" Sziszegtem, megrántottam, hogy álljon meg (és kis önteltséget éreztem, amiért képes voltam erre). "Hogy mondhatsz ilyet? Jacob mindent feladott, hogy megvédjen minket! Amin miattam kellett átmennie -!" Megremegtem a szégyen és a bűntudat homályos emlékei miatt. Most bizarrnak tűnt, hogy régen mennyire szükségem volt rá. A hiányérzet, ha nincs mellettem, teljesen eltűnt; biztos csak egy emberi gyengeség volt.

"Majd pontosan megérted, hogy mondhatom ezt." Motyogta Edward. "Megígértem neki, hogy a magyarázatot meghagyom neki, de kétlem, hogy sokkal másképpen látnád a dolgot, mint én. Természetesen, elég gyakran tévedek a gondolataiddal kapcsolatban, igaz?" Összeszorította ajkait és engem figyelt.

"Elmagyarázni mit?"

Edward megrázta a fejét. "Megígértem. Habár nem tudom, hogy tartozom-e neki egyáltalán bármivel is most már…" Fogai összecsattantak.

"Edward, nem értem." Ingerültség és felháborodás öntötte el fejemet.

Megcirógatta arcomat és aztán kedvesen mosolygott, mikor arcom válaszul elsimult, a vágy pillanatnyilag legyőzte a bosszankodást. "Nehezebb, mint ahogy mutatod, tudom. Emlékszem."

"Nem szeretek összezavarodva enni."

"Tudom. És ezért menjünk haza, így láthatod mindezt saját magad is." Szemi végigfutottak a ruhám maradékán, miközben a hazamenetelről beszélt, és homlokát ráncolta. "Hmm." Egy fél másodperc gondolkodás után kigombolta fehér ingjét és felém tartotta, hogy dugjam bele karjaimat.

"Ennyire rossz?"

Vigyorgott.

Karjaimat belecsúsztattam az ujjakba és aztán gyorsan begomboltam azt a rongyos felsőm felett. Természetesen így ő ing nélkül maradt és lehetetlen volt ezt nem elterelőnek találni.

"Fussunk versenyt." Mondtam, majd figyelmeztettem. "Ezúttal ne hagyd magad!"

Elengedte kezemet és rám vigyorgott. "A jelzésedre…"

Egyszerűbb volt megtalálni az utat új otthonomhoz, mint régen végigsétálni Charlie utcájában. Az illatunk tiszta és könnyen követhető nyomot hagyott, még úgy is, hogy a lehető leggyorsabban futottam.

Edward lehagyott, míg a folyóhoz értünk. Kockáztattam, és hamarabb ugrottam, próbálva kihasználni extra erőmet, hogy nyerjek.

"Ha!" Ujjongtam, mikor meghallottam, hogy lábaim elsőként értek a fűbe.

Figyeltem a landolását, és hallottam valami váratlant. Valami hangosat és túl közelit. Egy dobogó szívet.

Edward már mellettem is volt ugyanabban a pillanatban, kezei erősen szorítatták karjaim tetejét.

"Ne lélegezz." Figyelmeztetett sürgősen.

Próbáltam nem pánikba esni, miközben légzés közben megdermedtem. Csak a szemeim mozogtak, ösztönösen forogtak, keresve a hang forrását.

Jacob ott állt, ahol az erdő érintkezett a Cullen ház pázsitjával, karjait összekulcsolta teste körül, állkapcsa szorosan megfeszült. Láthatatlanul a mögötte lévő erdőben most hallottam két nagyobb szívet és a páfrányok összenyomódását az óriási, gyors mancsok alatt.

"Óvatosan, Jacob." Mondta Edward. Egy morgás visszhangzott az erdőből Edward szavai után. "Talán nem ez a legjobb módja -"

"Szerinted jobb lenne először a bébi közelébe engedni?" Vágott közbe Jacob. "Biztonságosabb azt megnézni, hogyan viselkedik velem Bella. Gyorsan gyógyulok."

Ez egy teszt volt? Hogy lássák nem ölöm-e meg Jacob-ot, mielőtt megpróbálnám Renesmee-t megölni? A legfurcsább módon émelyegtem - semmi baja se volt a gyomromnak, csak az elmémnek. Ez Edward ötlete volt?

Nyugtalanul ránéztem az arcára; Edward elgondolkodó volt egy pillanatra, és aztán arckifejezése aggodalomból átváltott valami másba. Vállat vont, és ellenséges megnyilvánulás volt a hangjában. "A te nyakad, gondolom."

A morgás az erdőből most mérges volt; Leah, kétségem se volt.

Mi volt Edward-dal? Mindazok után,, amiken átmentünk, nem kellene valami szívélyességet mutatnia a legjobb barátom felé? Azt hittem - talán ostobán - hogy Edward is most már valamiféle barátja lett Jacob-nak. Biztos félreértettem őket.

De mit csinál Jacob? Miért ajánlotta fel magát tesztalanynak Renesmee védelmére?

Ennek nem volt semmi értelme számomra. Még ha barátságunk túl is élte…

És miközben szemeim találkoztak most Jacob-éval, úgy gondoltam, talán tényleg túlélte. Még mindig a legjobb barátomnak tűnt. De nem ő volt az, aki megváltozott. Hogy nézhetek én ki a szemében?

Aztán mosolygott az ismerős mosolyával, egy rokonlélek mosolyával, és biztos voltam benne, hogy barátságunk sértetlen volt. Olyan volt, mint azelőtt, mikor a garázsába lógtunk együtt, csak két barát, akik eltöltik az idejüket. Egyszerűen és normálisan.

És megint észrevettem, hogy a furcsa szükség, amit iránta érezte mielőtt átalakultam, teljesen eltűnt. Csak a barátom volt, úgy, ahogy annak lennie kellett.

Azonban még mindig nem volt értelme annak, amit most csinált. Tényleg olyan önzetlen volt, hogy megpróbál megóvni engem - a saját életével - hogy valami olyat csináljak egy kontrolálatlan pillanatomban, amit örökre megbánnék? Ez túlment az egyszerű toleráláson, amit a miatt érzett, amivé váltam, vagy a csodálatos irányításon, ami azt eredményezte, hogy még mindig a barátom. Jacob volt az egyike a legjobb embereknek, akiket ismertem, de mindez túl soknak tűnt, hogy bárki is elfogadja.

Szélesen vigyorgott, és kissé megremegett. "Én megmondtam, Bella. Egy torzszülött mutatvány vagy."

Visszavigyorogtam, könnyen visszazökkentem a régi mintába. Ez volt Jacob egyik oldala, amit megértettem.

Edward morgott. "Vigyázz magadra, korcs szülött."

A szél mögülem fújt és gyorsan megtöltöttem tüdőmet biztonságos levegővel, így tudtam beszélni. "Nem, igaza van. A szemek aztán valamik, igaz?"

"Totálisan hátborzongató. De nem olyan rossz, mint amire számítottam."

"Nahát - köszönöm a meglepő bókot!"

Égnek emelte a szemét. "Tudod, hogy értem. Még mindig úgy nézel ki, mint te - valami olyasmi. Talán nem annyira, mint… de te Bella vagy. Nem gondoltam, hogy olyan érzés lesz, mintha még mindig itt lennél." Megint rám mosolygott, keserűség vagy neheztelés nem látszott az arcán. Aztán kuncogott és beszélt. "Akárhogy is, gondolom elég hamar hozzá fogok szokni ezekhez a szemekhez."

"Fogsz?" Kérdeztem összezavarodva. Csodálatos volt, hogy még mindig barátok voltunk, de nem úgy tűnt, hogy túl sok időt fogunk együtt eltölteni.

A legkülönösebb tekintet suhant át az arcán, letörölve mosolyát. Majdnem… bűntudat? Aztán szemei Edward-ra vándoroltak.

"Köszönöm." Mondta. "Nem tudtam, hogy képes leszel eltitkolni előle, ígéret ide vagy oda. Általában csak úgy mindent megadsz neki, amit akar."

"Talán abban reménykedek, hogy ideges lesz és letépi a fejedet." Sugalmazta Edward.

Jacob felhorkant.

"Mi folyik itt? Ti ketten titkolóztok előttem?" Követeltem hitetlenkedve.

"Majd később elmagyarázom." Mondta Jacob öntudatosan - mintha nem is igazán tervezné azt. Aztán témát váltott. "Először, rendezzük le ezt a mutatványt itt az úton." Vigyora most provokáló volt, miközben lassan elindult.

Tiltakozó nyüszítés hangzott fel mögötte, és Leah szürke teste kiosont a Jacob mögötti fák közül. A magasabb, homokszínű Seth ott volt a sarkában.

"Nyugi, srácok." Mondta Jacob. "Maradjatok ebből ki."

Örültem, hogy nem hallgattak rá, és követték őt egy kicsit lassabban.

A szél most lecsillapodott; nem fújta el Jacob illatát tőlem.

Elég közel ért, hogy érezni tudjam testének melegét a köztünk lévő levegőben. A torkom válaszként égni kezdett.

"Gyerünk, Bells. Mutasd a legrosszabb formád."

Leah sziszegett.

Nem akartam levegőt venni. Nem volt helyes ilyen veszélybe sodorni Jacob-ot, nem számít, hogy ő ajánlotta fel magát. De nem tudtam tagadni ennek logikáját se. Hogyan lehetnék biztos abban, hogy nem bántom majd Renesmee-t?

"Itt öregszem meg, Bella." Gúnyolódott Jacob. "Oké, gyakorlatilag nem, de gondolhatod. Gyerünk, szagolj meg."

"Ne engedj el." Mondtam Edward-nak, nekihajolva a mellkasának.

Kezei szorosabbak lettek a karjaimon.

Megmerevítettem izmaimat, remélve, hogy úgy is tudom őket tartani. Elhatároztam, hogy legalább olyan jól fogom csinálni, mint a vadászaton. Legrosszabb esetben abbahagyom a légzést és elszaladok. Idegesen beszívtam egy kis levegőt az orromon keresztül, mindenemet megmerevítve.

Fájt egy kicsit, de a torkom már amúgy is égett. Jacob illata nem volt sokkal emberibb, mint a hegyi oroszláné. Állatias volt vére, ami azonnal visszataszított. Habár a hangos, nedves hangú szíve vonzó volt, illatától húztam az orromat. Tulajdonképpen könnyebb volt az illatával lecsillapítani reakciómat, amit a lüktető vérének melege és hangja váltott ki.

Vettem még egy lélegzetet és lenyugodtam. "Huh. Már értem, miről beszélt mindenki.Te bűzlesz, Jacob."

Edward nevetésben tört ki; kezei lecsúsztak a vállamról, hogy a csípőmet öleljék át. Seth ugatva kuncogott teljes egyetértésben Edward-dal; közelebb jött egy kicsivel, miközben Leah jó néhány lépést hátrált. És aztán észrevettem a többi közönségünket is, mikor meghallottam Emmett halk, megkülönböztethető hahotáját, egy kicsit tompítva a köztünk lévő üvegfal által.

"Nézd csak ki beszél." Mondta Jacob, színpadiasan befogta az orrát. Homloka egyáltalán nem ráncosodott össze, miközben Edward átkarolt, még akkor se, mikor Edward lecsillapította magát és a fülembe suttogott. "Szeretlek." Jacob tovább vigyorgott. Ez reménnyel öntött el, hogy a dolgok jól fognak alakulni közöttünk, úgy, ahogy már nagyon régen volt. Talán most igazi barátja lehetek, mivel eléggé undorodik tőlem fizikailag, hogy már nem szerethet ugyanúgy, mint azelőtt. Talán csak erre volt szükségünk.

"Oké, szóval átmentem, igaz?" Mondtam. "Most elmondjátok nekem mi ez a nagy titok?"

Jacob arckifejezése nagyon ideges lett. "Semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene ebben a pillanatban…"

Hallottam, hogy Emmett megint nevetett - a várakozás hangja.

Ki akartam kényszeríteni a választ, de miközben Emmett-et hallgattam, meghallottam egy másik hangot is. Hét ember lélegzett. Egyikőjük tüdeje gyorsabban mozgott, mint a többieké. Csak egy szív csapkodott úgy, mint egy madár szárnya, könnyedén és gyorsan.

Teljesen elterelődtem. A lányom épp a vékony üvegfal másik oldalán volt. Nem láttam őt - a fények visszatükröződtek az ablakokon, mintha tükrök lettek volna. Csak magamat láttam, nagyon furcsán néztem ki - olyan fehér és nyugodt voltam - Jacob-hoz viszonyítva. Vagyis Edward-hoz pontosan illettem.

"Rnesmee." Suttogtam. Az izgalom szoborrá változtatott megint. Renesmee illata nem olyan lesz, mint egy állaté, Veszélybe fogom sodorni?

"Gyere és nézd meg." Motyogta Edward. "Tudom, hogy képes vagy kezelni a helyzetet."

"Segítesz?" Suttogtam mozdulatlan ajkaimmal.

"Természetesen."

"És Emmett és Jasper - minden esetre?"

"Vigyázni fogunk rád, Bella. Ne aggódj, résen leszünk. Egyikünk se kockáztatná Renesmee-t. Szerintem meg leszel lepve, hogy már mennyire az ujjai köré csavart mindenkit. Tökéletes biztonságba lesz, nem számít mi történjen."

A vágy, hogy láthassam, hogy megérthessem az Edward hangjában lévő imádatot, megtörte dermedt testtartásomat. Léptem egyet előre.

És aztán Jacob az utamba állt, arca aggodalmat tükrözött.

"Biztos vagy benne, vérszívó?" Követelte Edward-tól, hangja majdnem könyörgő volt. Sose hallottam őt így beszélni Edward-dal. "Nekem ez nem tetszik. Talán várnia kellene -"

"Megkaptad a tesztedet, Jacob."

Jacob tesztje volt?

"De -" Kezdte Jacob.

"De semmi." Mondta Edward hirtelen felbőszülve. "Bellának látnia kell a lányunkat. Állj el az útjából."

Jacob furcsa, dühöngő pillantást vetett rám és aztán megfordult és szinte besprintelt a házba előttünk.

Edward morgott.

Nem találtam értelmét beszélgetésüknek, és nem is koncentráltam arra. Csak a gyerek ködös emlékére tudtam gondolni és harcoltam a homályosság ellen, próbálva pontosan emlékezni arcára.

"Mehetünk?" Mondta Edward megint udvarias hangon.

Idegesen bólintottam.

Szorosan megfogta a kezemet és bevezetett a házba.

Mosolyogva vártak rám egy sorba, ami egyben üdvözlő és védelmező is volt. Rosalie néhány lépéssel a többiek mögött volt, a főbejárat mellett. Egyedül volt míg Jacob nem csatlakozott hozzá és aztán elé állt, közelebb, mint az normális lett volna. Nem volt kényelemérzés ebben a közelségben; mindketten megborzongtak tőle.

Valaki nagyon kicsi előrehajolt Rosalie karjaiból, kikukucskálva Jacob mellett. Azonnal az övé volt teljes figyelmem, minden gondolatom, úgy, ahogy senki se birtokolta őket addig a pillanatig, míg kinyitottam a szemem.

"Csak két napról maradtam le?" Ziháltam hitetlenkedve.

Az idegen gyerek Rosalie karjaiban több hetes kellett, hogy legyen, hacsak nem több hónaposnak. Körülbelül kétszer akkora volt a bébi, mint a homályos emlékeimben, és úgy tűnt egyedül tudja tartani felsőtestét, miközben felém nyújtózkodott. Csillogó, bronzszínű haja fürtökben hullott le vállára. Csokoládébarna szemei engem vizsgáltak érdeklődéssel, ami nem volt gyermekies; felnőttes, tudatos és okos volt. Felemelte egyik kezét és felém nyújtózkodott egy pillanatig, és aztán visszahúzta kezét és megérintette Rosalie torkát.

Ha arca nem lett volna ilyen megdöbbentően szépséges és tökéletes, nem hittem volna el, hogy ő ugyanaz a gyerek. Az én gyerekem.

De Edward ott volt vonásaiban, és én ott voltam a szemszínében és arcában. Még Charlie is helyet kapott a sűrű, göndör hajában, még ha a színe az Edward-éval egyezett is. Biztos, hogy a miénk. Lehetetlen, de mégis igaz.

Azonban az, hogy láttam ezt az előre nem várt kisembert, nem tette őt valósabbá. Csak még inkább fantasztikusabbá.

Rosalie megpaskolta a nyakán lévő kezét és motyogta. "Igen, ő az."

Renesmee szeme rajtam maradt. Aztán - annak ellenére, hogy csak pár pillanat telt el erőszakos születése óta - rám mosolygott. Ragyogva villogtak apró, tökéletes, fehér fogai.

Belül szédült voltam, tétovázva felé léptem.

Mindenki nagyon gyorsan mozgott.

Emmett és Jasper azonnal előttem voltak, vállat vállhoz vetve, kezük készenlétben. Edward hátulról megragadott, ujjai megint szorosan a karjaim tetején voltak. Még Carlisle és Esme is odaléptek Emmett és Jasper mellé, miközben Rosalie az ajtó felé hátrált, kezeiben tartva Renesmee-t. Jacob is megmozdult, tartotta védelmező helyzetét előttük.

Csak Alice maradt a helyén.

"Oh, bízzatok benne egy kicsit." Dorgálta őket. "Semmit se fog tenni. Ti is meg akarnátok nézni közelebbről."

Alice-nek igaza volt. Kontrol alatt tartottam magam. Mindennel megbirkóztam - egy olyan lehetetlenül állhatatos illattal, mint az erdőben lévő embereké. Az itt lévő kísértés tényleg nem volt összehasonlítható. Renesmee illata tökéletesen egyensúlyozott a legcsodálatosabb parfüm és a legfinomabb étel illata között. Elég sok édes vámpírillat volt itt, hogy elnyomják az emberi illatot.

Tudom ezt kezelni. Biztos voltam benne.

"Jól vagyok." Ígértem, megveregettem Edward kezét a karomon. Aztán tétováztam és hozzátettem. "Azonban maradj közel, minden esetre."

Jasper szemei összeszűkültek, fókuszáltak. Tudtam, hogy vizsgálja érzelmi atmoszférámat, és azon munkálkodtam, hogy állandó nyugalmat sugározzak. Éreztem, hogy Edward elengedte a karjaiat, miközben olvasta Jasper értékelését. De, habár Jasper maga is tudta ezeket, nem tűnt annyira biztosnak.

Mikor Renesmee meghallotta a hangomat, a túlságosan is tudatos gyerek ficánkolni kezdett Rosalie karjaiban, felém nyújtva kezeit. Valahogy arckifejezése türelmetlennek látszott.

"Jazz, Em, engedjetek át minket. Bella képes rá."

"Edward, a kockázat -" Mondta Jasper.

"Minimális. Figyelj, Jasper - a vadászaton megérezte pár túrázó illatát, akik rossz helyen voltak rossz időben…"

Hallottam, ahogy Carlisle döbbenten vett levegőt. Esme arca hirtelen aggodalommal és sajnálkozással lett tele. Jasper szemei kitágultak, de egy kicsit bólintott, mintha Edward szavai megválaszoltak volna pár kérdést a fejébe. Jacob szája ellenszenves grimasszá fintorodott. Emmett vállat vont. Rosalie még kevésbé tűnt nyugtalannak, mint Emmett, miközben próbálta féken tartani a karjaiban ficánkoló gyereket.

Alice arckifejezése elárulta, hogy nem bolondozott. Szűk szemei, égető intenzitással fókuszáltak a kölcsön kapott ingemen, úgy tűnt jobban aggódott, hogy mit tettem a ruhámmal, mint bármi mással.

"Edward!" Fenyített Carlisle. "Hogy lehettél ilyen felelőtlen?"

"Tudom, Carlisle, tudom. Csak egyszerűen ostoba voltam. Rá kellett volna áldoznom az időt, hogy meggyőződjek, biztonságos a terület, mielőtt elengedtem volna."

"Edward." Motyogtam, zavarba voltam attól, ahogy mindenki engem nézett. Úgy tűnt, mintha próbálnák meglátni a ragyogó vöröset a szememben.

"Teljes joggal szidott le ezért, Bella." Mondta Edward egy vigyorral. "Óriási hibát követtem el. A tényt - hogy te erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek - ez nem változtatja meg."

Alice égnek emelte a szemét. "Ízletes vicc, Edward."

"Nem vicceltem. Éppen Jasper-nek magyaráztam, honnan tudom, hogy Bella képes kezelni ezt. Nem az én hibám, hogy mindenki ugyanarra a következetésre ugrott."

"Várj." Lehelte Jasper. "Nem vadászott az emberekre?"

"Elkezdte." Mondta Edward, tisztán élvezte magát. Fogaim összeszorultak. "Teljesen a vadászatr koncentrált."

"Mi történt?" Vetette közbe Carlisle. Szemei hirtelen felragyogtak, egy ámuló mosoly kezdett formálódni az arcán. Arra emlékeztetett, mikor részleteket akart hallani az átalakulásról szerzett tapasztalataimból. Az információszerzés izgalma.

Edward élénken felé hajolt. "Hallotta, hogy mögötte vagyok és védekezően reagált. Amint üldözésem megtörte összpontosítását, abbahagyta a vadászatot. Még sose láttam hozzá foghatót. Azonnal megértette, mi is történik, és aztán… visszatartotta a légzését és elfutott."

"Whoa." Motyogta Emmett. "Komolyan?"

"Nem a teljes igazságot mondja." Motyogtam, még inkább zavarba voltam, mint ezelőtt. "Kihagyta azt a részt, hogy rámorogtam."

"Bevittél néhány jó kis ütést?" Kérdezte Emmett türelmetlenül.

"Nem! Természetesen nem."

"Nem, tényleg nem? Tényleg nem támadtad meg?"

"Emmett!" Tiltakoztam.

"Aw, micsoda pazarlás." Morogta Emmett. "És valószínűleg te vagy itt az egyetlen, aki elkaphatta volna - mivel nem tud a fejedbe látni, így csalni se - és egy tökéletes kifogásod is volt." Felsóhajtott. "Bármit megadnék, hogy lássam, mit csinálna az előnye nélkül."

Hűvösen néztem rá. "Sose tenném."

Jasper összevont szemöldöke magára vonzotta figyelmemet; még inkább zavarodottnak tűnt, mint ezelőtt.

Edward öklét könnyeden Jasper vállához érintette gyenge ütésként. "Látod már, hogy értettem?

"Ez nem természetes." Motyogta Jasper.

"Ellened is fordulhatott volna - még csak pár órás!" Szidta le Esme, kezét a szívére tette. "Oh, veletek kellett volna mennünk."

Nem fordítottam túl nagy figyelmet rájuk, most, hogy Edward elmondta viccének csattanóját. A nagyszerű gyermeket bámultam az ajtóban, aki még mindig engem nézett. A kis gödröcskés kezeit felém nyújtotta, mintha pontosan tudta volna ki is vagyok. Automatikusan felemeltem a kezem, utánozva az övéit.

"Edward." Mondtam, elhajoltam Jasper mellett, hogy jobban láthassam Renesmee-t. "Kérlek?"

Jasper fogai merevek voltak; nem mozgott.

"Jazz, ez nem olyan, amit ezelőtt láttál." Mondta gyorsan Alice. "Bízz bennem."

Szemeik találkoztak egy rövid pillanatra, és aztán Jasper bólintott. Elállt az utamból, de egyik kezét a vállamra tette és velem együtt mozgott, miközben lassan előre sétáltam.

Minden lépést átgondoltam, mielőtt megtettem volna, elemezve hangulatomat, a torkomban lévő égést, a többiek helyzetét körülöttem. Milyen erősnek éreztem magam - szemben - mennyire lesznek képesek visszatartani engem. Egy lassú menet volt.

És aztán Rosalie kezében a gyerek - ficánkolva és nyújtózkodva egész idő alatt, miközben arckifejezése egyre dühösebb lett - hangos, csengő jajgatást hallatott. Mindenki úgy reagált, mintha - mint én - még sose hallották volna a hangját ezelőtt.

Körbefogták egy másodperc alatt, engem egyedül hagytak megdermedve ott, ahol álltam. Renesmee sírásának hangja áthatolt rajtam, lefagytam. Szemeim furcsán szúrtak, mintha könnyezni akarnának.

Úgy tűnt mindenkinek van rajta egy keze, simogatták és nyugtatgatták. Mindenki, kivéve engem.

"Mi a téma? Megsérült? Mi történt?"

Jacob hangja volt a leghangosabb, ez emelkedett nyugtalanul a többi felé. Megdöbbenve figyeltem, miközben Jacob Renesmee-ért nyúlt, és aztán teljesen félelembe estem, mivel Rosalie ellenkezés nélkül átadta neki őt.

"Nem, jól van." Rosalie nyugtatta Jacob-ot.

Rosalie nyugtatja Jacob-ot?

Renesmee hajlandó volt Jacob kezébe menni, apró kezét Jacob arcához nyomta és aztán kitekeredve nyújtózkodott megint felém.

"Látod?" Mondta neki Rosalie. "Csak Bellát akarja."

"Engem akar?" Suttogtam.

Renesmee szemei - az én szemeim - türelmetlenül bámultak engem.

Edward visszatért mellém. Kezeit lágyan a karjaimra tette és ösztönzött, hogy induljak el.

"Már majdnem három napja vár rád." Mondta nekem.

Már csak pár lépésre voltunk tőle. A robbanó hőség úgy tűnt kiremeg belőle, hogy megérintsen engem.

Vagy talán Jacob volt az, aki remegett. Láttam, hogy kezei rázkódnak, miközben közelebb mentem. És mégis - nyilvánvaló nyugtalansága ellenére - arca derűsebb volt, hosszú ideje először.

"Jake - jól vagyok." Mondtam neki. Rémülté tett, hogy Renesmee-t a reszkető kezeiben láttam, de azon voltam, hogy kontrol alatt tartsam magam.

Fenyegetően nézett rám, szemei összeszűkültek, mintha ő is olyan rémült lenne attól a gondolattól, hogy Renesmee az én karjaimba legyen.

Renesmee türelmetlenül és ficánkolva nyafogott, kis kezeit újra és újra ökölbe szorította.

Valami bennem a helyére kattant ebben a pillanatban. Sírásának hangja, szemeinek ismerőssége, az, hogy még türelmetlenebb, mint és az újratalálkozásunk miatt - minden összeállt a legtermészetesebb móddá, miközben a köztünk lévő levegőbe csapkodott. Hirtelen teljesen valóssá vált, és természetesen ismertem őt. Teljesen szokásos volt, ahogy megtettem az utolsó lépést és kinyúltam érte, kezeimet pontosan oda raktam, ahová azok a leginkább illettek, miközben óvatosan magam felé húztam őt.

Jacob meglazította hosszú karjait, így átkarolhattam Renesmee-t, de nem engedte el. Jacob egy kicsit megremegett, mikor bőrünk összeért. Bőre - mindig olyan meleg volt számomra ezelőtt - olyan volt most számomra, mintha tűzbe nyúltam volna. Majdnem olyan hőmérsékletű, mint Renesmee. Talán egy vagy két fok különbséggel.

Renesmee nem vette fel bőröm hidegségét, vagy legalábbis nagyon is hozzá volt szokva.

Felnézett és megint rám mosolygott, kimutatva apró fogait és két gödröcskét az arcán. Aztán, nagyon határozottan, az arcom felé nyúlt.

Abban a pillanatban, mikor ezt tette, minden kéz rám szorult, várva reakciómat. Alig vettem észre őket.

Ziháltam, kába és ijedt voltam az furcsa, riasztó képtől, ami kitöltötte elmémet. Olyan volt, mint egy nagyon erős emlék - még mindig láttam a szemeimen keresztül is, miközben figyeltem a fejemben is - de teljesen ismeretlen volt. Átnéztem ezen, hogy lássam Renesmee várakozó arckifejezését, próbáltam megérteni, mi történik, kétségbeesetten harcoltam, hogy megőrizzem nyugalmamat.

A döbbentség és ismeretlenség mellett a kép valahogy rossz is volt - majdnem felismertem saját arcomat, a régi arcomat, de olyan fordított volt. Gyorsan megértettem, hogy saját arcomat láttam úgy, ahogy a többiek láttak engem, és nem úgy, mint egy visszatükröződés.

Képzeletbeli arcom eltorzult, feldúlt volt, verejték és vér borította be. Ennek ellenére arckifejezésem a látomásban rajongó mosollyá vált; barna szemeim ragyogtak a mély karikák alatt. A képzelet növekedett, arcom közelebb jött egy láthatatlan vonalnál, és aztán hirtelen eltűnt.

Renesmee kezei lehullottak arcomról. Szélesen mosolygott, a gödröcskék megint megjelentek.

Teljes csend volt a szobába, kivéve a szívveréseket. Jacob-on és Renesmee-n kívül senki se lélegzett. A csend elhúzódott; úgy tűnt mindenki arra várt, hogy mondjak valamit.

"Mi… volt… ez?" Mondtam ki fuldokolva.

"Mit láttál?" Kérdezte Rosalie kíváncsian, elhajolva Jacob mellett, aki úgy tűnt, hogy itt van, de mégse. "Mit mutatott neked?"

"Ő mutatta ezt nekem?" Suttogtam.

"Mondtam, hogy nehéz elmagyarázni." Motyogta Edward a fülembe. "De hatékony kommunikációs mód."

"Mi volt az?" Kérdezte Jacob.

Gyorsan pislogtam párszor. "Um. Engem. Gondolom. De rémisztően néztem ki."

Ez volt az egyetlen emléke rólad." Magyarázta Edward. Nyilvánvaló volt, hogy Edward látta, amit Renesmee mutatott nekem, miközben arra gondolt. Még mindig remegett, hangja nyers volt az újra átélt emlékektől. "Tudatta veled, hogy tudja a kapcsolatot, hogy tudja, ki vagy te."

"De hogy csinálta ezt?"

Úgy tűnt, Renesmee-t nem zavarta az ijesztő szemem. Kissé mosolygott és meghúzta egy tincsemet.

"Hogy hallok én gondolatokat? Hogy képes Alice látni a jövőt?" Kérdezte Edward fellengzősen, és aztán vállat vontam.

"Tehetséges."

"Ez egy érdekes csavar." Mondta Carlisle Edward-nak. "Mintha pontosan az ellenkezőjét csinálná annak, mint amit te tudsz."

"Érdekes." Értett egyet Edward. "Kíváncsi lennék…"

Tudtam, hogy találgatásokba mennek bele, de nem érdekelt. A leggyönyörűbb arcot bámultam a világon. Forró volt a karjaimban, emlékeztetve arra a pillanatra, mikor a sötétség majdnem nyert felettem, mikor nem volt semmi, ami miatt kitarthattam volna. Semmi se volt elég erős ahhoz, hogy kihúzzon a megsemmisítő sötétségből. A pillanat, amikor Renesmee-re gondoltam és találtam valamit, amit soha se fogok elengedni.

"Én is emlékszem rád." Mondtam neki csendesen.

Természetesnek tűnt felé hajolnom és ajkaimat a homlokához nyomnom. Csodálatos illata volt. Bőrének illata égette torkomat, de könnyű volt figyelmen kívül hagynom. Nem rombolta le az örömömet ebben a pillanatban. Renesmee valós volt és ismertem őt. Ugyanaz volt, akiért az kezdetektől kezdve harcoltam. Az én kis gyermekem, az egyetlen, aki belülről is szeretett engem. Félig Edward, tökéletes és imádnivaló. És félis én - ami, meglepően, jobbá tette, mintsem rontott volna rajta.

Végig igazam volt. Megérte harcolni érte.

"Jól van." Motyogta Alice, valószínűleg Jasper-nek. Éreztem őket a közelemben, nem bíztak bennem.

"Nem kísérleteztünk már eleget egy napra?" Kérdezte Jacob, hangja kissé magasabb volt az izgatottságtól. "Oké, Bella nagyszerűen csinálta, de ne erőltessük túl."

Rápillantottam igazán dühösen. Jasper nyugtalanul mellém suhant. Annyira össze voltunk tömörülve, hogy minden apró mozdulat nagynak tűnt.

"Mi a problémád, Jacob?" Követeltem. Gyengén rántottam Renesmee-t körülfogó kezein, és erre közelebb lépett hozzám. Ahogy összeszorultunk, Renesmee megérintette mindkettőnk mellkasát.

Edward rásziszegett Jacob-ra. "Csak mert megértem, még nem azt jelenti, hogy nem foglak kidobni, Jacob. Bella rendkívül jól csinálta. Ne rontsd el ezt a pillanatot számára."

"Segíteni fogok neki kihajítani téged, kutya." Ígérte Rosalie, hangja forrt. "Tartozom neked egy hasba rúgással." Nyilvánvalóan nem volt változás kapcsolatukba, hacsak nem rosszabbodott.

Néztem Jacob nyugtalan, félig mérges arckifejezését. Szemei Renesmee arcára szegeződtek. Hogy mindenki összetömörült, legalább hat különböző vámpírral érintkezett ebben a pillanatban, és nem úgy tűnt, hogy zavarta volna.

Tényleg csak azért teszi ki mindennek magát, hogy engem megvédjen saját magamtól? Mi történhetett az átalakulásom alatt - átváltoztam valamivé, amit ő gyűlölt - ami megenyhítette őt ennyire?

Törtem a fejem, figyeltem, ahogy bámulta a lányomat. Úgy bámulta őt, mintha… mintha egy vak ember nézne először a Napra.

"Nem!" Ziháltam.

Jasper fogai összeszorultak és Edward karjai átfogták mellkasomat, mint egy szorító óriáskígyó. Jacob kivette Renesmee-t a karjaimból ugyanabban a másodpercben, és nem próbáltam ellenkezni. Mert éreztem, hogy jön - a kitörés, amire mind vártak.

"Rose." Mondtam fogaimon keresztül kipréselve, nagyon lassan és pontosan. "Fogd Renesmee-t."

Rosalie kitárta kezeit, és Jacob azonnal átadta neki a lányomat. Mindketten hátrálni kezdtek tőlem.

"Edward, nem akarlak bántani, szóval kérlek, engedj el."

Tétovázott.

"Állj Renesmee elé." Javasoltam.

Megfontolta, és aztán elengedett.

Vadászguggolásomba hajoltam és tettem két lassú lépést Jacob felé.

"Nem tetted meg." Morogtam rá.

Hátrált, tenyerét feltartotta, próbált érvelni nekem. "Tudod, hogy ez nem olyan, amit kontrolálni lehetne."

"Te hülye korcs! Hogy tehetted? Az én bébim."

Kihátrált a főbejáraton, miközben nagy lépésekkel követtem, félig futva hátrált le a lépcsőn. "Nem az én ötletem volt, Bella!"

"Még csak egyszer tartottam kezeimben, és te már azt hiszed, hogy neked van valami hülye farkas igényed rá? Ő az enyém."

"Én tudok osztozkodni." Mondta esdeklően, miközben visszavonult a pázsitr.

"Adj neki:" Hallottam, amint Emmett mondta mögöttem. Agyam egy kis része kíváncsi volt, ki fogadott erre a kimenetelre. Nem pazaroltam túl sok figyelmet erre. Túl mérges voltam.

"Hogy merészeltél bevésődni a bébimbe?" Elvesztetted az eszed?"

"Ez akaratlan volt!" Bizonygatta, visszaszorult a fákhoz.

Aztán már nem volt egyedül. Két óriási farkas jelent meg, oldalról támogatva őt. Leah rám vicsorított.

Egy félelmetes morgás szűrődött át fogaim között felé. A hang zavart engem, de nem eléggé ahhoz, hogy megállítson utamon.

"Bella, megpróbálnál figyelni csak egy pillanatra? Kérlek?" Könyörgött Jacob. "Leah, vissza." Tette hozzá.

Leah gúnyosan elhúzta a száját és nem mozdult meg.

"Miért kellene figyelnem?" Sziszegtem. A düh eluralkodott a fejemben. Minden mást elhomályosított.

"Mert te vagy az, aki ezt mondta nekem. Emlékszel? Azt mondtad, hogy egymás életéhez tartozunk, igaz? Hogy egy család vagyunk. Azt mondtad, úgy kellene lennünk egymásnak. Szóval… most azok is vagyunk. Ez volt, amit akartál."

Vérengzően néztem rá. Homályosan emlékeztem ezekre a szavakra. De az új, gyors agyam két lépéssel ostobasága előtt járt.

"Azt hiszed a családom része leszel, mint a vőm." Sikítottam. Csengő hangom két oktávval magasabban tört ki és mégis úgy hangzott, mintha énekelnék.

Emmett nevetett.

"Állítsd meg őt, Edward." Motyogta Esme. "Nem lesz boldog, ha megsebesíti."

De nem éreztem magam mögött nyomást.

"Nem!" Bizonygatta Jacob ugyanakkor. "Hogy láthatod így a dolgokat? Ő csak egy bébi, az Isten szerelmére!"

"Ez az én érvem." Ordítottam.

"Tudod, hogy nem úgy gondolok rá! Gondolod Edward életben hagyott volna engem ilyen sokáig, ha azt tenném? Csak annyit akarok, hogy biztonságba legyen és boldog - ez olyan rossz? Olyan más, mint amit te akarsz?" Ordította vissza.

A szavakon túl rámorogtam.

"Elképesztő, igaz?" Hallottam Edward motyogását.

"Még egyszer se ment a torkának." Értett egyet Carlisle, aléltnak tűnt.

"Rendben, ezt te nyerted meg." Mondta Emmett fintorogva.

"Távol fogod tartani magad tőle." Sziszegtem Jacob-ra.

"Azt nem tehetem!"

Fogaim közt kipréseltem: "Próbáld. Kezdve most."

"Ez nem lehetséges. Emlékszel mennyire akartad, hogy körülötted legyek? Milyen nehéz volt egymástól távol lennünk? Ez már eltűnt számodra, igaz?"

Bámultam, nem voltam biztos abban, hogy mire célzott.

"Ő volt az." Mondta nekem. "Már a kezdetek óta. Együtt kellett lennünk, már akkor is."

Emlékeztem, és aztán megértettem; egy apró részem megkönnyebbült ettől az őrült magyarázattól. De a megkönnyebbülés valahogy még dühösebbé tett. Arra számított, hogy ez elég lesz számomra? Hogy egy kis tisztázat elfogadtatja ezt velem?

"Fuss, amíg tudsz." Fenyegettem.

"Gyerünk, Bells! Nessie is kedvel engem." Bizonygatta.

Megdermedtem. Légzésem leállt. Mögöttem hallottam a hangok hiányát, ami a többiek nyugtalan reakciója volt.

"Hogy… nevezted őt?"

Jacob hátrált egy lépést, zavarba jött. "Nos." Motyogta. "Az a név, amivel előjöttél, elég hosszú és -"

"Te becenevet adtál a lányomnak a Loch Ness-i szörny után?" Visítottam.

És aztán rávetettem magam a torkára.