Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. május 20., szerda

Breaking Dawn- harmadik könyv 4/4

34. Kinyilatkoztatás

Már azelőtt hallottam a zenét, mielőtt kiszálltam a kocsiból. Edward azóta az este óta nem nyúlt a zongorájához, mióta Alice elment. Most, miközben becsuktam a kocsiajtót, hallottam, hogy a dal az átvezetőhöz ért és az én altatódalommal folytatódott. Edward ezzel üdvözölte hazatérésemet.

Lassan mozogtam, miközben kivettem Renesmee-t – gyorsan elaludt; egész nap oda voltunk – a kocsiból. Jacob-ot Charlie-nál hagytuk – azt mondta, hogy majd Sue hazaviszi. Azon tűnődtem, hogy vajon apróságokkal próbálja-e meg megtölteni fejét, hogy kiszorítsa onnét azt az arcomat, amit akkor látott, mikor beléptem Charlie ajtaján.

Miközben lassan sétáltam a Cullen házhoz most, észrevettem, hogy a remény és lelkesedés - ami úgy tűnt, hogy látható auraként vette körbe a nagy, fehér házat – az enyém volt még ma reggel Most idegennek éreztem.

Megint sírni akartam, hallani Edward játékát. De összeszedtem magam. Nem akartam, hogy gyanakodjon. Nem hagyok nyomokat az elméjében Aro számára, ha ez segít.

Edward felém fordította fejét és mosolygott, mikor beléptem az ajtón, de tovább játszott.

„Isten hozott.” Mondta, mintha ez is csak egy normális nap lett volna. Mintha nem lett volna tizenkét másik vámpír is a szobában változatos elfoglaltsággal, és még egy tucat valahol szétszórtan. „Jól érezted magad Charlie-nál?”

„Igen. Sajnálom, hogy sokáig távol voltam. Elmentem egy kis karácsonyi vásárlásra Renesmee-nek. Tudom, hogy nem lesz nagy alkalom, de…” Vállat vontam.

Edward ajkai lekonyultak. Abbahagyta a játékot és megperdült a padon, így teljes testével felém fordult. Egyik kezét a derekamra rakta és közelebb húzott. „Nem nagyon gondoltam erre. Ha szeretnéd ezt megünnepelni –”

„Nem.” Vágtam közbe. Összerezzentem a gondolatától is, hogy próbáljunk még több lelkesedést színlelni, mint amennyi a minimum. „Csak nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy nem adunk neki semmit.”

„Láthatom?”

„Ha akarod. Ez csak egy apróság.”

Renesmee teljesen magánkívül volt, finoman hortyogott a nyakamnál. Irigyeltem őt. Jó lett volna elmenekülni a valóság elől, még ha csak pár órára is.

Óvatosan kihalásztam az apró, bársonyos ékszeres dobozkát anélkül, hogy túlságosan kinyitottam volna a táskámat, hogy Edward meglássa a pénzt, ami még mindig nálam volt.

„Megakadt a szemem egy régiség kereskedés ablakán, miközben vezettem.”

A tenyerébe ráztam a kis arany medált. Kerek volt keskeny szál fogta körbe széleit. Edward kinyitotta az apró zsákmányt és belenézett. Volt egy üres hely egy kis képnek, a másik oldalon pedig francia felírás.

„Tudod mi áll rajta?” Kérdezte más hangon, sokkal szelídebben, mint azelőtt.

„Az eladó azt mondta, hogy valami olyasmit jelent, hogy ’több, mint az én életem’. Így van?”

„Igen, jól mondta.”

Felnézett rám, topáz szemei puhatolóztak. Egy pillanatig viszonoztam tekintetét, aztán tettetem, hogy elterelt a tv.

„Remélem szeretni fogja.” Motyogtam.

„Természetesen szeretni fogja.” Mondta könnyedén, közömbösen, és ebben a másodpercben biztos voltam benne, hogy tudja, valamit eltitkolok előle. Abban is biztos voltam, hogy fogalma sincs, hogy mi is az.

„Vigyük haza.” Javasolta, felállt és karjait a vállam köré fonta.

Tétováztam.

„Mi az?” Követelte.

„Szeretnék gyakorolni egy kicsit Emmett-el…” Elvesztettem egy egész napot az életbevágó küldetésem miatt; úgy éreztem lemaradtam.

Emmett – a kanapén volt Rose-zal és a távirányítót tartotta, természetesen – felnézett és várakozással vigyorgott. „Kitűnő. Az erdőnek szüksége van egy kis ritkításra.”

Edward mogorván nézett Emmett-re és aztán rám.

„Rengeteg idő lesz holnap is.” Mondta.

„Ne légy nevetséges.” Panaszkodtam. „Már nincs olyan, hogy rengeteg idő. Ez a fogalom nem létezik. Sokat kell még tanulnom és –”

Félbeszakított. „Holnap.”

És arckifejezése olyan volt, hogy még Emmett se vitatkozott.

Meg voltam lepve, milyen nehéz visszatérni egy szokáshoz, ami végül is teljesen új volt. De eltekintve még a kis reménytől is, ami erőt adott, minden lehetetlennek tűnt.

Próbáltam a jó dolgokra fókuszálni. Jó esély volt rá, hogy a lányom túlélje azt, ami közeledett, és Jacob is. Ha van jövőjük, akkor az már maga egy győzelem, igaz? A mi kis csapatunk biztos fel tudja majd őket tartani, hogy Jacob-nak és Renesmee-nek meg legyen az esélye az elmenekülésre. Igen, Alice stratégiája csak akkor nyer értelmet, ha mindent beleadunk a harcba. Így ez még egy győzelem, tekintetbe véve, hogy a Volturi komolyan egy évezrede nem került kihívás elé.

Nem lesz vége a világ. Csak a Cullen családnak. Edward vége, az én végem.

Ezt jobban elfogadtam – főleg az utolsó részét. Nem élhetnék megint Edward nélkül; ha elhagyja ezt a világot, akkor én azonnal követném őt.

Szórakozottan hébe-hóba eltűnődtem azon, hogy vajon vár-e minket valami a másik oldalon. Tudtam, hogy Edward nem igazán hisz ebben, de Carlisle igan. Én nem tudtam elképzelni. Máskülönben azt se tudtam elhinni, hogy Edward ne létezne valahogy, valahol. Ha bárhol együtt lehetünk, akkor az boldog befejezés lenne.

És így folytatódott napjaim mintája, egyre nehezebb lett, mint előtte volt.

Elmentünk – Edward, Renesmee, Jaco és én – Charlie-hoz Karácsony első napján. Ott volt Jacob egész falkája, plusz Sam, Emily és Sue. Nagy segítség volt, hogy ott voltak Charlie kicsi szobájában, az óriási, meleg testüket nekidöntötték a falnak a gyéren díszített fa körül – pontosan látható volt a hézag – és elárasztották bútorait. Mindig lehet arra számítani, hogy a vérfarkasok izgatottak a közeledő csata miatt, nem számít, hogy az mennyire öngyilkos akció. Az izgatottságuk elektromossága kellemesen elöntötte a szobát, így elrejthettem teljes hangulathiányomat. Edward, mint mindig, jobb színész volt, mint én.

Renesmee viselte a medált, amit hajnalban adtam oda neki, és a kabátzsebében volt az MP3 lejátszó, amit Edward adott neki – egy apró dolog, ami ötezer dalt tud tárolni, máris meg volt töltve Edward kedvenceivel. A csuklóján volt egy tekervényes, fonott Quileute féle ígéret gyűrű. Edward csikorgatta emiatt a fogát, de engem nem zavart.

Hamarosan, annyira hamar át fogom adni Renesmee-t Jacob-nak megőrzésre. Hogy zavarhatna bármilyen elkötelezettség szimbóluma, amire annyira számítok?

Edward megmentette ezt a napot azzal, hogy rendelt Charlie-nak is ajándékot. Tegnap érkezett meg – elsőbbségi éjjeli szállítás – és Charlie az egész reggelt azzal töltötte, hogy a vastag használati útmutatót olvasta az új halászati radarkészülékéről.

Ahogy a vérfarkasok ettek, Sue villásreggelije jó ötletnek tűnt. Azon tűnődtem, hogy ez az összejövetel hogyan nézhet ki külső szemmel. Elég jól alakítjuk a szerepünket? Egy idegen azt gondolná, hogy mi egy boldog baráti társaság vagyunk, élvezve az ünnepet szokásos hangulatban?

Azt hiszem Edward és Jacob is úgy megkönnyebbült, mint én, mikor ideje volt távozni. Furcsa érzés volt energiát fektetni emberi szokásokba, mikor annyi más fontos dolgot kellett megtenni. Nehezen tudtam koncentrálni mostanában. Ugyanakkor talán ez volt az utolsó alkalom, mikor láthattam Charlie-t. Talán jó is volt, hogy túl tompa voltam ahhoz, hogy ezt észrevegyem.

Nem láttam anyukámat az esküvő óta, de úgy találtam, hogy boldog voltam a fokozatos eltávolodásnak, ami két éve kezdődött. Olyan törékeny volt az én világomhoz. Nem akartam, hogy bármilyen része legyen ennek. Charlie erősebb volt.

Talán még ahhoz is elég erős, hogy most elbúcsúzzak tőle, de én nem voltam ehhez erős.

Nagy csend volt a kocsiba; kívül az eső csak szitált, ingadozva a cseppfolyós és a jég között. Renesmee az ölemben ült, a medáljával játszott, kinyitotta, majd becsukta. Figyeltem őt és elképzeltem a dolgokat, amiket épp most mondanék Jacob-nak, ha nem kellene Edward elől elrejtenem a szavaimat.

Ha valaha megint biztonságos lesz a helyzet, vigye Renesmee-t Charlie-hoz. Mondja el neki egyszer majd az egész történetet. Mondja meg apámnak, mennyire szerettem, mennyire nem bírtam elhagyni őt még akkor se, mikor már emberi életemnek vége volt. Mondja meg neki, hogy ő volt a legjobb apa. Mondja meg neki, hogy adja át Renesmee-nek szeretetemet, minden reményemet, hogy boldog és egészséges legyen…

Oda kell adnom a papírokat Jacob-nak, mielőtt még túl késő lenne. Adok majd neki egy Charlie-nak szóló üzenetet is. És egy levelet Renesmee-nek. Valamit, ami majd el tud olvasni, mikor már nem tudom elmondani neki, hogy szeretem.

Semmi szokatlan nem volt kívülről a Cullen házon, miközben behajtottunk a rétre, de hallottam valami apró zűrzavart odabentről. Sok halk hang motyogott és morgott. Komolynak hangzott, és úgy tűnt, mintha veszekedés lenne. Carlisle és Amun hangját többször ki tudtam venni, mint a többiekét.

Edward inkább a ház előtt parkolt le, mint hogy beállt volna a garázsba. Gyanakvó tekintetet váltottunk, mielőtt kiszálltunk a kocsiból.

Jacob hozzáállása megváltozott; arca komoly és óvatos lett. Úgy tippeltem, hogy most Alpha módba került. Nyilvánvalóan történt valami, és megszerzi az információkat, amire neki és Sam-nek szüksége lehet.

„Alistair eltűnt.” Motyogta Edward, miközben gyorsan haladtunk a lépcsőn.

A nappaliban a fő ellentét fizikailag érzékelhető volt. A fal mentén volt a szemlélők köre, minden hozzánk csatlakozott vámpír, kivéve Alistar és a három veszekedésbe kerülő. Esme, Kebi és Tia volt a legközelebb a középpontban álló három vámpírhoz; a szoba közepén Amunn sziszegett Carlisle-ra és Benjamin-ra.

Edward megfeszítette állkapcsát és gyorsan Esme mellé ment, kezével magával húzott. Szorosan a mellkasomhoz öleltem Renesmee-t.

„Amun, ha el akarsz menni, senki se kényszerít a maradásra.” Mondta Carlisle nyugodtan.

„Elloptad a fél csapatomat, Carlisle!” Rikácsolta Amun, Egy ujjával Benjamin felé bökött. „Ezért hívtál engem ide? Hogy lopj tőlem?”

Carlisle felsóhajtott, és Benjamin a szemeit forgatta.

„Igen, Carlisle kiprovokált egy harcot a Volturi-val, veszélyeztetve egész családját, hogy idecsábítson engem, hogy meghaljak.” Mondta Benjamin gúnyosan. „Légy ésszerű, Amun. Azért vagyok itt, hogy a helyes dolgot tegyem – nem csatlakozok más csapathoz. Te azt csinálsz természetesen, amit akarsz, mint ahogy arra már Carlisle is rámutatott.”

„Ennek nem lesz jó vége.” Morogta Amun. „Alistair volt itt az egyetlen épelméjű. Mindenkinek el kellene menekülnie.”

„Gondold meg kit nevezel épelméjűnek.” Morogta Tia elég halkan.

„Mindannyiunkat le fognak mészárolni!”

„Nem lesz semmilyen csata.” Mondta Carlisle határozottan.

„Te mondod!”

„Ha mégis, te mindig képes vagy oldalt váltani, Amun. Biztos vagyok benne, hogy a Volturi értékelni segítségedet.”

Amun gúnyosan válaszolt. „Talán ez a válasz.”

Carlisle válasza lágy és őszinte volt. „Ezt nem rónám fel neked, Amun. Már régóta barátok vagyunk, de sose kérnélek meg arra, hogy halj meg értem.”

Amun hangja is higgadtabb lett. „De magaddal rántod az én Benjamin-omat.”

Carlisle Amun vállára tette a kezét; Amun lerázta.

„Maradok, Carlisle, de ez lehet hátrány lesz neked. Csatlakozni fogok hozzájuk, ha az vezet a túléléshez. Mind bolondok vagytok, ha azt hiszitek, hogy dacolhattok a Volturi-val.” Mogorván nézett, majd felsóhajtott, Renesmee-re és rám nézett, majd ingerült hangon hozzátette. „Tanúsítom majd, hogy a gyerek növekszik. Ez csupán az igazság. Bárki láthatja ezt.”

„Ez minden, amit valaha is kértünk.”

Amun grimaszolt. „De nem ez minden, amit kaptatok, úgy tűnik.” Benjamin-hoz fordult. „Életet adtam neked. Te pedig elpazarolod azt.”

Benjamin arca fagyosabb lett, mint azt valaha láttam; arckifejezése különösen elütött fiús vonásaitól. „Sajnos nem tudtad akaratomat a sajátodra cserélni az átváltozáskor; talán akkor elégedett lennél velem.”

Amun szemei összeszűkültek. Hirtelen jelzett Kebi-nek, és kiviharoztak a bejárati ajtón.

„Nem megy el.” Mondta halkan nekem Edward. „De még inkább tartani fogja a távolságot mostantól. Nem blöffölt, mikor azt mondta, hogy csatlakozik a Volturi-hoz.”

„Miért ment el Alistair?” Suttogtam.

„Senki se tudja pontosan; nem hagyott üzenetet. A motyogását tekintve világos, hogy úgy gondolja a harc elkerülhetetlen. Viselkedése ellenére túlságosan törődik Carlisle-jal, hogy szembeszálljon a Volturi-val. Feltételezem úgy döntött, hogy a veszély túl nagy.” Vonta meg vállát Edward.

Habár társalgásunk csak kettőnk között folyt, természetesen mindenki hallotta. Eleazar válaszolt Edward megjegyzésére, mintha az mindenkinek szólt volna.

„A motyogását tekintve, ez azért egy kicsit többet jelent. Nem beszéltünk sokat a Volturi terveiről, de Alistair aggódott, hogy nem számít mennyire határozottan bizonyítjuk ártatlanságotokat, a Volturi nem fog meghallgatni. Azt hiszi találnak majd kifogást, hogy elérjék itt a céljukat.”

A vámpírok nyugtalanul nézték egymást. Az ötlet, hogy a Volturi manipulálná saját szent és sérthetetlen törvényét, hogy elérjék céljukat, nem volt egy népszerű elképzelés. Csak a románok maradtak higgadtak, apró félmosolyuk gúnyos volt. Lenyűgözöttnek tűntek, hogy a többiek mennyire a jót akarják látni ellenségeikben.

Sok, halk eszmecsere kezdődött el egyszerre, de én a románokat hallgattam. Talán azért, mert a szőke hajú Vladimir az irányomba nézett.

„Annyira remélem, hogy Alistair-nak igaza lesz ebben.” Motyogta Stefan Vladimir-nek. „Nem számít a végeredmény, a történet terjedni fog. Itt az ideje, hogy világunk úgy lássa a Volturi-t, amikké váltak. Sose buknak el, ha mindenki hisz abban az őrültségbenm hogy az éltünket védik.”

„Legalább mikor mi uralkodtunk, őszintén felvállaltuk, milyenek is vagyunk.” Válaszolt Vladimir.

Stefan bólintott. „Sose vettünk fel fehér kalapot és mondtuk, hogy szentek vagyunk.”

„Szerintem eljött az idő a harcra.” Mondta Vladimir. „El tudnád képzelni, hogy találsz ennél jobb erősségű felállást, hogy szembeszállj velük? Egy másik ilyen lehetőséget?”

„Semmi se lehetetlen. Talán egy nap –”

„Ezerötszáz évet vártunk, Stefan. És egyre csak erősebbek lettek az évek múlásával.” Vladimir megállt és megint rám nézett. Nem lepődött meg, mikor látta, hogy én is őt néztem. „Ha a Volturi nyeri ezt az ütközetet, akkor több hatalommal távoznak majd, mint amivel jöttek. Minden győzelemmel erősítik erőiket. Gondolj csak arra, hogy az újszülött mit adhatna nekik.” Felém rándította állát. „És még alig fedezte fel a tehetségét. És a földmozgató.” Vladimir Benjamin felé biccentett, aki megmerevedett. Majdnem mindenki a románokat hallgatta most, mint én. „A boszorkányos ikreikkel nincs szükségük az illuzionistára vagy a tüzes érintésűre.” Szemei Zafrina-ra és Kate-re suhantak.

Stefan Edward-ra nézett. „Még a gondolatolvasó se szükséges. De értem mire célzol. Valóban többet szereznek, ha nyernek.”

„Többet, mint amit mi nyújthatunk nekik, egyetértesz?”

Stefan felsóhajtott. „Azt hiszem egyet kell értenem. És ez azt jelenti…”

„Hogy szembe kell velük szállnunk, míg van remény.”

„Ha csak meg tudjuk őket bénítani, vagy még le is leplezni…”

„Akkor egy nap valaki más befejezné a munkánkat.”

„És hosszú ideig tartó vérbosszúnk megtérülne. Végül.”

Lehunyták szemeiket egy pillanatra és aztán egyetértésben mondták. „Úgy tűnik ez az egy út van.”

„Szóval harcolunk.” Mondta Stefan.

Habár láttam, hogy elgondolkoztak, az önfenntartás szemben állt a bosszúval, a mosoly, ahogy egymással váltottak, tele volt várakozással.

„Harcolunk.” Értett egyet Vladimir.

Feltételezem ez egy jó dolog volt; mint Alistair, biztos voltam benne, hogy a harcot lehetetlen elkerülni. Ebben az esetben még két, mellettünk harcoló vámpír csak segíthet rajtunk. De a romásnok döntésétől még így is összerezzentem.

„Mi is harcolunk.” Mondta Tia, az általában gyászos hangja most ünnepélyesebb volt, mint valaha. „Úgy hisszük, hogy a Volturi átlépi hatáskörét. Mi nem óhajtunk csatlakozni hozzájuk.” Szemét a társán tartotta.

Benjamin vigyorgott és egy huncut pillantást vetett a románok felé. „Úgy látszik, hogy egy keresett árucikk vagyok. Ezek szerint ki kell harcolnom a szabadsághoz való jogomat.”

„Nem ez lesz az első alkalom, hogy azért harcoljak, hogy kívül maradjak a király szabályain.” Mondta Garrett incselkedő hangon. Elsétált és megveregette Benjamin hátát. „Az elnyomásból a szabadságba megyünk.”

„Kiállunk Carlisle mellett.” Mondta Tanya. „És harcolunk vele.”

A románok kijelentése úgy tűnik arra ösztönözte a többieket, hogy ők is jelentsék ki véleményüket.

„Mi nem döntöttünk még.” Mondta Peter. Lenézett apró társára; Charlotte ajkai elégedetlenséget mutattak. Úgy látszott, ő már meghozta a döntését. Kíváncsi voltam mi volt az.

„Ez vonatkozik rám is.” Mondta Randell.

„És rám is.” Tette hozzá Mary.

„A falkák harcolni fognak a Cullen családdal.” Mondta hirtelen Jacob. „Nem félünk a vámpíroktól.” Tette hozzá egy önelégült mosollyal.

„Gyerekek.” Motyogta Peter.

„Kisgyerekek.” Javította ki Randell.

Jacob gúnyosan vigyorgott.

„Nos, én benne vagyok.” Mondta Maggie, kiszabadulva Siobhan visszatartó keze alól. „Tudom, hogy az igazság Carlisle oldalán áll. Nem hagyhatom ezt figyelmen kívül.”

Siobhan aggódó szemekkel nézte csapatának legfiatalabb tagját. „Carlisle.” Mondta, mintha egyedül lettek volna, figyelmen kívül hagyva az összegyűltek hirtelen érzéseit, a kijelentések váratlan kitörését. „Nem akarom, hogy harcra kerüljön sor.”

„Én se, Siobhan. Tudod, hogy ez az utolsó dolog , amit akarnék.” Félig mosolygott. „Talán arra kellene koncentrálnod, hogy békében folyon le a dolog.”

„Tudod, hogy ez nem fog segíteni.” Mondta.

Emlékeztem, hogy Rose és Carlisle beszéltek az ír csapat vezetőjéről; Carlisle úgy hitte, hogy Siobhan-nak volt valami titokzatos, de erőteljes tehetsége, hogy a dolgokat kedve szerint tudja irányítani – és Siobhan még most se hitt ebben.

„Nem árthat.” Mondta Carlisle.

Siobhan égnek emelte szemeit. „Elképzeljem a végkimenetelt, amire vágyom?” Kérdezte gúnyosan.

Carlisle most már nyíltan vigyorgott. „Ha nem bánod.”

„Akkor a csapatomnak nem kell állást foglalnia, igaz?” Vágott vissza. „Ha már úgy sincs lehetőség a harca.” Visszatette kezét Maggie vállára, közelebb húzta a lányt magához. Siobhan társa, Liam csendben és érzelemmentesen állt.

Majdnem mindenki más zavarodottnak tűnt Carlisle és Siobhan egyértelmű viccelődésétől, de nem magyarázták meg.

Itt volt a vége a drámai beszédeknek ma estére. A csoport lassan feloszlott, néhányan vadásztak, néhányan eltöltötték az idejüket Carlisle könyveivel vagy a tv-vel vagy a számítógépekkel.

Edward, Renesmee és én vadászni mentünk. Jacob mögöttünk loholt.

„Hülye piócák.” Motyogta magának, mikor kimentünk. „Azt hiszik, hogy följebbvalók.” Horkantotta.

„Meg fognak döbbenni, mikor a kisgyerekek megmentik a felsőbbrendű életüket, igaz?” Mondta Edward.

Jake mosolygott és megütötte a vállát. „Az ám, megdöbbennek majd.”

Nem ez volt az utolsó vadászatunk. Megint vadásztunk közelebb ahhoz az időhöz, amikorra a Volturit vártuk. Mivel a dátum nem volt pontos, úgy terveztük minden esetre, hogy néhány éjszakát kint eszünk a baseballozásra használt tisztáson, amit Alice látott. Annyit tudtunk, hogy akkor jönnek, mikor a hó megmarad a földön. Nem akartuk túl közel engedni a Volturi-t a városhoz, és Demetri oda fogja vezetni őket, ahol leszünk. Kíváncsi voltam kit fog követni, és úgy tippeltem, hogy Edward-ot, mivel engem nem tud.

Demetri-re gondoltam, miközben vadásztunk, kis figyelmet szenteltem a zsákmányomnak vagy a szálingózó hópelyheknek, amik végül megjelentek, de elolvadtak, mielőtt megérintették volna a kavicsos talajt. Észrevette Demetri, hogy engem nem tud követni? Mihez kezd ezzel? Mihez kezd ezzel Aro? Vagy Edward tévedett? Voltak azok a kis kivételek az alól, amiknek ellen tudtam állni, amik elkerülik a pajzsomat. Minden, ami az elmémen kívül volt, sebezhető volt – nyitott olyan dolgokra, mint amit Jasper, Alice és Benjamin csinált. Talán Demetri képessége is egy kicsit különböző volt.

És aztán megütköztem egy gondolaton. A félig kiszáradt antilop kicsúszott kezeimből a köves földre. A hópelyhek elpárologtak néhány centivel a meleg test felett apró sistergő hanggal. Zavarodottan néztem véres kezeimet.

Edward látta reakciómat és mellém sietett, otthagyva saját zsákmányát kiszáradás nélkül.

„Mi a baj?” Kérdezte halkan, szemei a körülöttünk lévő erdőt pásztázták, keresve azt, ami kiváltotta viselkedésemet.

„Renesmee.” Mondtam fojtott hangon.

„Ott van a fák mögött.” Biztosított róla. „Hallom a gondolatait és a Jacob-ét is. Jól van.”

„Nem így értettem.” Mondtam. „A pajzsomra gondoltam – tényleg azt hiszed, hogy az ér valamit, hogy segít valahogy. Tudom, hogy a többiek azt remélik, hogy meg tudom óvni Zafrina-t és Benjamin-t, még ha egyszerre csak pár másodpercig is vagyok rá képes. Mi van, ha ez egy hiba? Mi van, ha a belém fektetett bizalmatok okozza a kudarcunkat?”

Hangom közel járt a hisztériához, habár elég erőm volt hozzá, hogy halkan tartsam azt. Nem akartam felzaklatni Renesmee-t.

„Bella, hogy jutott ez eszedbe? Természetesen ez csodálatos, hogy meg tudod óvni magadat, de nem vagy felelős mások megmentésért. Ne idegesítsd fel magad szükségtelenül.”

„De mi van, ha semmit se tudok megvédeni?” Suttogtam zihálva. „Amit csinálok, ez tökéletlen, bizonytalan! Nincs rá magyarázat. Talán egyáltalán nem ér majd semmit Alec-kal szemben.”

„Shh.” Csillapított le. „Ne pánikolj. És ne aggódj Alec miatt. Amit ő csinál, az nem különbözik attól, amit Jane vagy Zafrina csinál. Ez csak illúzió – nem tud jobban behatolni a fejedbe, mint én.”

„De Renesmee igen!” Sziszegtem dühöngve a fogaimon keresztül. „Olyan természetesnek tűntm sose kérdőjeleztem meg ezelőtt. Mindig a részének tartottam annak, ami ő. De a gondolatait úgy juttatja be a fejembe, mint mindenki másnak. A pajzsomon vannak rések, Edward!”

Kétségbeesve bámultam rá, várva, hogy elismerje szörnyű felfedezésemet. Ajkait összeszorította, mintha azt próbálná eldönteni, hogy magyarázzon el valamit. Arckifejezése tökéletesen nyugodt volt.

„Már gondolkoztál ezen hosszú ideje, igaz?” Követeltem, idiótának éreztem magam, hogy hónapokon át keresztülnéztem a nyilvánvalón.

Bólintott, egy halvány mosoly húzta fel szájának egyik sarkát. „Attól kezdve, hogy először megérintett tegéd.”

Sóhajtottam saját butaságomon, de nyugalma engem nem csillapított le. „És téged ez nem zavar? Nem találod ezt problémának?”

„Két elméletem van, egyik valószínűbb, mint a másik.”

„Oszd meg velem a kevésbé valószínűt először.”

„Nos, ő a te lányod.” Mutatott rá. „Genetikailag félig te vagy. Azzal incselkedtem veled régen, hogy az agyad más frekvencián működik, mint a miénk. Talán az övé is ugyanúgy működik.”

Ez nem felelt meg nekem. „De te tökéletesen hallod a gondolatait. Mindenki hallja a gondolatait. És mi van, ha Alec is más frekvencián működik? Mi van, ha –”

Egy ujját az ajkaimra tette. „Átgondoltam ezt. Ezért is gondolom azt, hogy a másik elmélet valószínűbb.”

Csikorgattam a fogaimat és vártam.

„Emlékszel mit mondott Carlisle Renesmee-ről, miután megmutatta neked az első emlékét?”

Természetesen emlékeztem.” Azt mondta, ’Ez egy érdekes csavar. Mintha pontosan az ellenkezőjét csinálná annak, mint amit te tudsz’.”

„Igen. És így eltűnődtem. Talán a te képességedet is örökölte és azt is megfordította.”

Átgondoltam ezt.

„Te mindenkit kívül tartasz.” Kezdte.

„És őt senki se tudja kívül tartani?” Fejeztem be tétovázva.

„Ez az elméletem.” Mondta. „És ha be tud jutni a te fejedbe, kétlem, hogy lenne olyan pajzs a bolygón, ami felvenné vele a harcot. Ez segíthet. Láttuk, senki se kételkedik gondolatainak igazságában, ha már megengedték neki, hogy megmutassa azokat. És szerintem senki se tudja őt távol tartani, hogy ne mutassa meg őket, ha elég közel kerül. Ha Aro megengedi neki, hogy elmagyarázza…”

Megborzongtam a gondolattól, hogy Renesmee túl közel kerülne Aro mohó, zavaros szemeihez.

„Nos.” Mondta, megdörzsölte merev vállamat. „Legalább semmi se áll az utunkba, hogy megmutassuk neki az igazságot.”

„De az igazság elég, hogy megálljon?” Motyogtam.

Erre Edward nem válaszolt.

35. HATÁRIDŐ

”Kiment?” Kérdezte Edward nemtörődöm hangon. Az arckifejezése valahogy erőltet volt épp csak egy-kicsit ölelte Renesmee-t szorosabban a mellkasához.

„Igen, néhány perce történt...” Válaszoltam csak úgy mellékesen.

Rámosolygott a kedvenc mosolyommal. „Siess vissza hozzám.”

”Mindig.”

Megint elvittem a Volvóját, miközben azon töprengtem, hogy leolvasta-e a kilóméterórát az utolsó megbízásom után. Mennyit mindenre jött rá? Ez teljes titok volt nekem. Kikövetkeztethette az okok miért nem bíztam meg benne? Azt hitte hogy Aro talán nemsokára többet tud majd mint ő? Azt gondoltam, hogy Edward rájöhetett a bejezésre ami megmagyarázta, hogy miért nem követelt okokat tőlem.
Úgy véltem, hogy megpróbál nem töprengeni túl sokat, és megpróbálja távol tartani a viselkedésemet az elméjétől. Összekapcsolja ezt a különös viselkedésemmel ami Alice elutazása utáni reggelen történt vajon elégetni a könyvemet a tűzben? Nem tudom ő meg tudná-e akadályozni.

Ez egy sivár délután volt kezdett besötétedni. Átsuhant rajtam a szomorúság, megnéztem a nehéz felhőket. Havazni fog ma este? Elég sok fog esni ahhoz, hogy megvalósuljon Alice víziója? Edward úgy becsülte, hogy nekünk körülbelül még két napunk van. Azután tisztáznunk kell magunkat Volturiéknál az általunk választott helyen.

Ahogy keresztülmentem az elsötétülő erdőn, megfontoltam egy utolsó kirándulást Seattle-be. Azt gondoltam, hogy ismerem Alice szándékát azzal kapcsoltban hogy elküldött engem arra az omladozós találkozási pontra ahol J. Jenks azonosítja a klienseit. Ha jártam volna az övén kívül másik hivatalos irodákban akkor vajon tudnám, hogy mit kellene kérdeznem? Ha úgy találkozta volna vele mint Jason Jenks vagy Jason Scott,valódi ügyvéd, felkezdtem volna valaha is J. Jenks-et a törvénytelen iratok szállítóját? Nekem a tisztás irányába kellet mennem ami nem tűnt jónak. Ez volt az én nyomom.

Sötét volt már mikor a megbeszéltnél néhány perccel korábban megérkeztem az étterem parkolójába, figyelmen kívül hagytam a lelkes pincért a bejáratnál. Lekapcsoltam a lámpámat és elindultam, hogy megvárjam J az étterembe. Siettem ugyan, hogy túl legyek ezeken a nyomasztó kellékeken és haza mehessek a családomhoz ,bár J gondosan ügyelt arra, hogy tiszta maradjon a közönséges társaság szemében; az volt az érzésem hogy egy ügyletcsere a sötét parkolóban megsértené az érzékenységét.

Megadtam a Jenks nevet a pódiumnál és az alázatos főpincér felvezetett az emeltre egy privát helyiségben ahol tűz lobogott egy kandallóban. A pincér elvitte a hosszú vajszínű bőr kabátomat amit álcából hordtam az tény, Alice elképzelése szerinti megfelelő öltözéket viseltem és halkan zihált-am a osztrigaszatén-koktélruhámban.
Nem segített a kis hízelgés sem; még mindig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy mindenikek szép voltam nemcsak Edwardnak. A főpincér dadogott egy félhivatalos bókot ahogy kihátrált a szobából.

Míg vártam a tűz elé álltam, és egész közel tartottam az ujjamat a lángokhoz, hogy felmelegítsem azokat az elkerülhetetlen kézfogás előtt. J nyilvánvalóan nem volt tudatában mindennek ami Cullenékkal kapcsolatos de ez jó szokás volt, amit nem árt gyakorolni .

Egy fél másodpercen keresztül azon töprengtem, hogy mit réznék ha a tűzbe tenném a kezem. Olyan érzés lenne mint mikor égtem…

J belépése megzavarta a morbid ötletemet. A főpincér szintén elvitte az ő kabátját is az nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak én öltöztem ki a találkozó miatt.

„Annyira sajnálom ,hogy elkéstem” , mondta J mikor már egyedül maradtunk.
„Nem te pontos vagy.”

Amikor kezet fogtunk úgy érzettem hogy a keze alig melegebb mint az enyém.
Úgy tűnt ez nem zavarja őt.

„Káprázatosan néz ki , ha lehetek ennyire merész, Mrs. Cullen.”

„Köszönöm J. De szólíts Bellának.”

„Azt kell hogy mondjam, egy különleges érzésem van veled kapcsoltban. Ez volt Mr Jasperrel is de vele kevésbé volt... zavaró.„ Mosolygott tanácstalanul.
„Igazán? Mindig azt tapasztaltam, hogy Jasper lénye nagyon nyugtatólag hat mindenkire.”

Összeráncolta a szemöldökét. „Csakugyan?„ mormolta udvariasan míg az ellenkezés tisztán látszott rajta. Milyen furcsa. Jasper mit tett ennek az embernek?

„Régóta ismered Jaspert?”
Felsóhajtott és látszólag kényelmetlenül érezte magát. „Több mint 20 éve dolgoztam Mr.Jaspernak és az én régi társam már 15 éve ismerte őt… Ő soha nem változik” J finoman megalázkodott.

„Igen, Jasper amúgy nem mindennapi.”

J úgy rázta a fejét minta el tudná hessenteni a zavaró gondolatokat. „Nem ülsz le Bella?”

„Voltaképpen egy kicsit sietek. sokat kell vezetnem hazáig.” Amíg beszéltem a táskámból elővettem egy vastag fehér borítékot a juttatásával és átadtam neki.

„Oh” mondta egy kis csalódást fedeztem fel a hangjában. A borítékot begyömöszölte a dzsekije belső zsebébe anélkül ,hogy kellemetlenkedve ellenőrizte a volna az összeget. „Reméltem ,hogy tudunk még beszélgetni egy pár pillanatot.”

„Miről? Kérdeztem érdeklődve

„Nos, engedd meg nekem hogy elösször a te tételeidet adjam át. Arról akarok meggyőződni, hogy elégedett vagy.”

Elfordul majd az asztalra tette az aktatáskáját felkattintatta a csatokat. Egy normál méretű manila borítékot vett elő.

A manila boríték A szokványos borítékoknál vastagabb és keményebb anyagból készült ált. sárga színű A4nél nagyobb méretű boríték/irattasak, amit iratok szállítására használnak. Lehet még kék és bézs színű is.
Bár nekem fogalmam sem volt,hogy mit kellene látnom, kinyitottam a borítékot és vetettem rá egy futó pillantást.
J rámutatott Jacob fotójára, és megváltoztatta a színeket így nem azonnal vált egyértelművé hogy ugyan az a kép van az útlevelében és jogsijában is.
Számomra mindkettő kimondottan tökéletesnek tűnt de nem céloztam rá.
A másodperc töredéke alatt rápillantottam a képre Vanessa Wolfe útlevelén majd gyorsan félrenéztem, egy gombóc keletkezett a torkomba.

„Köszönöm”, Mondtam neki.

A szemei kissé szűkültek, és éreztem, hogy csalódást okoztam neki azzal, hogy nem vizsgálatom nem volt alaposabb. „Biztosíthatlak hogy minden darabja tökéletes. Mind át fog menni a legszigorúbb és tüzetesebb szakértői vizsgálaton is.”

„Biztos vagyok benne hogy mindegyik megfelelő. Én igazán méltányolom amit értetem tettél J.”
„ Öröm volt számomra Bella.” A jövőben fordulj hozzám nyugodtan ha a Cullen családnak bármire van is szüksége.„Igazából nem célzott erre de ez úgy hangzott hogy kedvel engem és a jövőben Japer helyett legyek én a közvetítő.

„Volt még valami amit meg akartál beszélni?

„Er, igen. Ez egy kicsit kényes...” Ő egy gesztussal a tűzhöz irányítót és kérdő arckifejezéssel figyelt. Kandalló szélére ültem ő meg mellém ült. izzadság cseppek tűntek fel homlokán újra erre előhúzott egy kék selyemzsebkenőd a zsebéből és elkezdte felitatni

„Te vagy Mr. Jasper feleségének a nővére? Vagy a feleségének a sógornője vagy?” kérdezte.

„Hozzámentem a felesége a bátyjához.„ Tisztáztam miközben azon tűnődtem hova is vezet ez.

„Te lennél Mr. Edward felesége ezek szerint.?”

„Igen.”

Bocsánatkérően mosolygott. „Tudod sokszor láttam már mindegyik nevet. Fogadt megkésett gratulációmat. Ez nagyszerű,hogy Mr Edward ennyi idő után ilyen csinos partnert talált.”

„Köszönöm, nagyon köszönöm.”

Szünetet tartott, és letörölte az izzadságot. „Elhiszed hogy az évek során kialakult bennem egy nagyfokú tisztelet mr Japer és családja iránt?”

Óvatosan bólintottam.

Vett egy mély lélegzetet azután kifújta anélkül, hogy megszólta volna.

„J kérlek csak mond nyugodtan ki a mit szeretnél.”

Újra levegőt vett és olyan gyorsan motyogott hogy összefolytak a szavai.

„Ha esetleg biztosítanál arról, hogy nem az a terved,hogy elrabolod a kislány az apjától jobban aludnék az éjjel.”

„Oh”. mondtam kábultan. nyertem néhány percet arra hogy megértse hibása következtetést vont le. „Oh nem egyáltalán nem így van.” Gyengén elmosolyodtam próbáltam meggyőzni őt.
„Egyszerűen egy biztonságos helyet készítek elő neki arra az estre ha
valami történne a férjemmel és velem.”

Összehúzta a szemeit. „Arra számítasz, hogy valami történik?” Elpirult bocsánatot kért. „Ez már nem tartozik az üzlethez.”

Néztem ahogy a vörösség az elpirulás után szétterjed a bőre finom hártyáján és örültem - ahogy már annyiszor – annak hogy nem voltam átlag újszülött. J elég kedves embernek tűnt büntetendő viselkedése ellenére, szégyen lett volna ha megölöm őt.

„Soha nem lehet tudni” sóhajtottam.

Összeráncolta a szemöldökét „ Sok szerencsét kívánok neked a továbbiakban. És kérlek nem akadj ki rám de... ha Mr. Jasper eljönne hozzám és megkérdezné milyen nevek kerültek a papírokra …”

„Természetesen neked azonnal el kellene mondanod neki. Nem szeretnék semmit jobban mint, hogy Mr Jasper betekinthessen az egész tranzakcióba.”

Az átlátszó őszinteségem úgy tűnt, hogy enyhíti kissé a feszültséget.

„Nagyon jó” mondta. „Nem tudlak rávenni arra hogy maradj vacsorára?”

„Sajnálom, J jelenleg időhiányban szenvedek „

„Akkor megint csak a legjobbakat kívánom neked, egészséget, boldogságot. egyáltalán bármire is legyen a Cullen családnak szüksége nem habozz Bella felkeresni engem.”

„Köszönöm J.”

Otthagytam a csempészemet, mikor hátrapillantottam láttam, hogy J utánam bámul, tekintetében aggodalom és sajnálat keveredett.

A hazaút kevesebb időmbe került. Sötét éjszaka volt így lekapcsoltam a fényszóróimat és tövig nyomtam. Amikor visszatértem a házhoz, az autók többsége köztük Alice Porsche-ja és a Ferrarim, is eltűnt. A hagyományos vámpírok olyan messzire mennek el vadászni, hogy kielégítsék a szomjukat amennyire csak lehetséges. Megpróbáltam nem gondolni az éjszakai vadászatukra meghajoltam az áldozataik lelkei előtt.

Csak Kate és Garrett voltak itt ők az utcai szobában játékosan vitatkoztak az állati vér tápértékéről. Arra következtettem, hogy Garrett megkísérelt egy vadásza túrát vegetáriánus-stílusban és nehézkesnek találta. Edwardnak ott kellett lennie, Renesmee otthon aludt. Jacob kétségkívül az erőben volt ami körbezárta a villát.
A családom többi részének szintén vadásznia kellett. Talán elmentek a másik Denalisszel.

Amelyik alapvetően adott nekem egy saját házat és én gyorsan előnyhöz jutottam.

Kitudtam azt szagolni hogy én voltam az egyetlen aki hosszú idő után belépett Alice és Jasper szobájába az első az az éjszaka óta mikor elhagytak minket. Csendesen turkáltam át a hatalmas szekrényüket míg megtaláltam a megfelelő táskát.
Aliceé kellet hogy legyen; az a kicsi fekete bőrhátizsák, ez olyan fajta volt amit általában pénztárcaként használnak, elég kicsi volt hogy még Renesmee is vihetné anélkül hogy furán nézne ki vele. Aztán megcsapoltam a készpénztartalékukat, ez körülbelül kétszer annyi volt mint az átlag Amerikai háztartások éves keresete. Úgy hittem hogy a lopásomat itt lehet majd legkevésbé észrevenni, máskülönben ez szoba mindenkit szomorúvá tett a házban. A borítékot a hamis útlevelekkel és személyivel beletettem a táskába majd a tetejére tette a pénzt. Mikor Alice és Jasper ágyának a szélén ültem és néztem azt a szánalmasan jelentéktelen csomagot ami minden volt, ennyit adhattam a lányomnak és a legjobb barátomnak hogy segítsek megmenteni az életüket. Lerogytam az ágyra miközben gyámoltalannak éreztem magamat.

De mit mást tehetnék?

Hosszú percen keresztül ültem lehajtott fejjel, mielőtt egy jó ötletem támadt volna.

Ha...

Ha én azt feltételeztem hogy Renessme és Jaboc el fognak szökni akkor az is lehetséges hogy Demetri megfog halni Ez némi túlélési esélyt adott, kicsit fellélegeztem a szobában ami Alicehoz és Jasperhez tartozott.

Alice és Jasper miért ne segíthetnének Jacobnak és Renesmee-nek? Ha ők újra egyesülnének Renesmee-nek az elképzelhető legjobb védelme lenne. Ott volt a Nem ok, ami miatt ez nem történhetett meg, mivel Renesmee és Jacob mindketten vak foltok voltak Alice számára. Hogyan kezdhetné keresni őket?

Tanakodtam egy pillanatig azután elhagytam a szobát át a nappalin Carlisle és Esme lakosztályába. Megszokott módon Esme íróasztala tervekkel és vázlatokkal volt telepakolva. Minden szép magas kupacokba volt felhalmozva.
Az íróasztalnak sok rekesze volt az asztallap fölött; egyikben volt egy doboznyi írószer. Vettem egy üres papírt és egy tollat.

Elkezdtem az üres papírra bámulni teljes 5 percen át, miközben a tervemre összpontosítottam. Lehet, hogy Alice nem képes arra, hogy meglássa Jacobot vagy Renesmee-t, de engem láthat Elképzeltem hogy ő látja ez a pillanat, reménytelenül reménykedtem hogy ő nem túl elfoglalt figyelni.


Lassan határozottam írtam le azokat a szavakat. RIO DE JANEIRO amik teljesen befedték az egész lapot.

Rio a legjobb helynek tűnt, hogy oda küldje őket: messze volt innen, Alice és Jasper volt már Dél-Amerikában az utolsó hírek szerint, és nem szerettem volna ha régi problémáink megállítanánk, (közénk állnának) mivel most annál rosszabb bajunk is volt. Ott volt még Renesmee jövőjének rejtélye rettegéssé és versenyfutássá lett az élete. Mi családfők voltunk délen egyébként. Most ez lenne Jasper és reményeim szerint Alicenek is fa eladta hogy ezt a legendát kutassa.

Ismét Lehajtotta a fejem a hirtelen rámtörő zokogás ellen, miközben összeszorítottam a fogaimat. Ez volt a legjobb számára az, hogy Renesmee nélkülem folytatja tovább. De már annyira hiányzom neki aligha tudtam megtenni ezt.

Vettem egy mély lélegzetet és a katonai hátizsák aljára tettem a feljegyzést, ahol Jacob elég hamar megtalálja majd.

Összekulcsoltam a kezeimet – olyan valószínűtlen volt, hogy a középiskolában volt lehetőség portugál tanulni – és Jake a spanyolt nyelvet választotta.

Nincs mást tenni most már csak váni.

Még két nap, Edward és Carlisle ott maradtak azon a tisztáson ahova Alice látomása szerint Volturi megfog érkezni. Ez ugyan az a halálos mező volt ahol Victoria újszülöttjei megtámadtak minket a múlt nyáron. Azon tűnődtem hogy ez nem keltett -e Carlisleban déjà vu érzést. Nekem ez mind újdonság volt. Ez alkalommal Edward és én is ott leszünk a családunkkal.
A déjà vu (franciául: „már láttam”) az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az éppen megtörténő helyzetet már korábban átélte, az adott esemény korábban már megtörtént volna vele.

A mi elképzelésünk alapján Volturi követni fogja vagy Edwardot vagy Carlislet.
Azon töprengtem hogy lepné-e őket az hogy a zsákmányuk nem fut el. Esetleg óvatossá teszi őket? Nem tudtam elképzelni úgy Volturit aki mindig szükségét érzi a biztonságnak.

Azt gondoltam – remélhetőleg - láthatatlan vagyok Demetrinek. Edwarddal maradtam. Ez természetes. Mi csak néhány órára hagytuk el egymást.

Edwardnak és nekem nem volt nagy búcsú-jelentünk és nem is terveztem ilyet. Mondani kell néhány szót a végére. Ez ugyanolyan volna mint mikor az író a THE END szavakat írja egy kézirat utolsó oldalára. Úgyhogy mi nem mondtuk istenhozzádot és mindig érintésnyi közel maradtunk egymáshoz. Bármi lesz is a mi végzetünk, minek nem elválasztva fog találni.


Mi felállítottunk egy sátrat néhány méternyire beljebb az erdő védelmében és akkor számtalan deja vu érzés fogott el minket Jacobbal, hogy smét a hidegben kempingezünk. Majdnem lehetetlen volt elhinni hogy tavaly június óta mennyit változtak a dolgok. 7 hónappal ez elölt a mi hármunk barátsága lehetetlennek tűnt. Három különböző féle szívtépő fájdalom ami ellen nem lehetetlen volt kitérni.
Most minden tökéletes egyensúlyban volt. Visszataszítóan ironikusnak tűnt hogy a kirakós darabok mindegyikének egy-időben kell helyrekerülni ahhoz, hogy rombolni tudjon.

Elkezdett havazni úgy ahogy az ÚJ év előtti éjszakáján. Az apró a pelyhek nem oldódtak el tisztás köves földjén. Amíg Renesmee és Jacob aludták - Jacob olyan hangosan horkolt hogy én azon csodálkoztam, hogy Renesmee hogyhogy nem ébred fel - a hó elösször egy vékony fehér cukormázat borított a földre majd vastag rétegbe burkolta. Amikorra a nap felkel Alcie látomása beteljesedik.Edward és én kéz a kézben indultunk keresztül ragyogó fehér mezőn és semelyikünk nem beszélt.

Kora reggel folyamán a többiek összegyűltek, szemeik előkészületeiknek csendes bizonyítékait hordozták - a arany színű szemekben némi vörös vegyült. Nemsokkal azután hogy mindannyian együtt voltunk hallhattuk a farkasokat ahogy mozgolódnak az erdőben. Jacob kimászott a sátorból ott hagyta Renesmee-t aki még mindig aludt és csatlakozott hozzánk.

Edward és Carlisle felsorakoztattak a többiekkel egy széttagolt alakzatba, a tanúink oldal maradtak.

Távolról figyeltem miközben a sátornál vártam hogy Renesmee felébredjen. Mikor felkelt segítettem neki felvenni azokat a ruhákat amiket két nappal korábban gondosan kiválasztottam. A ruhák fodrosak és nőiesek voltak de elég erősek is voltak ahhoz hogy nem tűnjön fel - hogy egy olyan személy viseli őket aki egy vérfarkas hatán utazott át pár államot. A dzsekije fölött rákapcsoltam a fekete bőrhátizsákot a dokumentumokkal, a pénzzel, a nyomravezető jellel, meg a neki és Jacobnak meg Charlie és Renéenek szánt szeretetteljes jegyzeteimet. Ő elég erős volt hozzá, hogy ez nem jelentett teher neki.

A szemei hatalmasra tágultak ahogy meglátta az agóniát az arcomon. De nem találgatott nem kérdezett meg hogy mit csinálok.

„Szeretlek téged,” mondtam neki. „Jobban bárminél”.

„Én is szeretlek téged anya”, válaszolta. Megérintette a medaliont a nyakánál amibe egy apró fotót tartott magáról rólam és Edwardról. „Mi mindig együtt leszünk „

„A szívünkben mi mindig együtt leszünk”, javítottam ki suttogva olyan csendesen mintha lélegzenék. „De mikor ma eljön az idő neked el kell hagynod engem.”

A szemei kitágultak és megérintette az arcomat. A néma NEM hangosabb volt mintha kiáltott volna.

Megpróbáltam nyelni de torkom elszorult. „Meg fogod tenni nekem? Kérlek?”
Az ujjaival szorosabban fogta az arcomat. Miért?

„Nem tudom elmondani neked,” suttogtam. „ De hamarosan érteni fogod. Ígérem.”

A fejemben láttam, Jacob arcát.

Bólintottam, azután elhúztam az ujjait, „Nem gondolj erre,” suttogtam bele a fülébe. könnyedén mintha csak lelélegeznék.”Ne mondd el Jacobnak, amíg azt mondom neked, hogy fuss, rendben?”

Megértette. Csak rábólintott.

Kivettem a zsebemből az utolsó részletet.

Amíg pakoltam Renesmee dolgait, egy váratlan ragyogó szín kaptam el a pillantásommal. A megváltozott a nap fénye keresztül tűzött az tetőablakon és megtalált egy régi ékszer dobozt a felső polc érintetlen sarkában. Egy pillanatra megfontoltam a dolgot aztán vállat vontam. Egyidejűleg bepakoltam az Alicenek szánt nyomot, és már nem reméltem,h ogy a következő összecsapást békésen megoldanánk. De miért nem megpróbáljuk meg olyan barátságosan kezdeni kint a dolgokatk ahogy lehetséges? Kérdeztem magamtól. Kinek is fájna ez? Úgy vélem, hogy az a némi kis reményem ami volt elhagyott - vak, öntudatlan remény- ezért beosztottam a polcokat és kivettem Aro nekem adott nászajándékát.


Feltettem a vastag láncot a nyakamra és értem a súlyát ahogy a nehéz gyémánt befészkelte magát a a torkom üregébe.

„Csinos vagy” suttogta Renesmee. Azután a nyakam köré fonta a karjait.
Ismét a mellkasomhoz szorítottam. Összefonódva vittem ki őt a sátorból a tisztásra.

Edward felhúzta a szemöldökét ahogy közeledtem de különben nem tett megjegyzést a nyakláncomra vagy Renesmee-re. Szorosan körénk fonta a karját egy hosszú pillanatra aztán mélyet sóhajtott, intett hogy menjünk. Nem láttam búcsúzást sehol a szemében. Talán ő többet remélt az ennyi élete után mint amennyit beismert.

A helyünkre mentünk, Renesmee felmászott a hátamra hogy a kezeim szabadon maradjanak. A frontvonal mögé álltam néhány méternyire, ami Carlisle, Edward, Emmett, Rosalie, Tanya, Kate, és Eleazar-ból állt. Közel mellettem Benjamin és Zafrina volt, az volt a feladtam hogy addig védejem őket amíg csak képes vagy rá. Ők voltak a legjobb támadó fegyvereim. Ha a Volturik közül egyik sem lát meg még néhány pillanatig akkor az mindent megváltoztat.

Zafira merev és vad volt szinte tükörképe volt a másik oldalán álló Sennanak. Benjamin a földön ült és tenyerét a piszokba nyomta és csendben a törés vonalakról motyogott valamit. Múlt éjjel szétszórva több halom sziklát láttam a környezetünkben most hófödte halmok sorakoztak végig a rét mentén. nem voltak elég nagyok ahhoz hogy megsebezzenek egy vámpírt de reménykedtem hogy megzavarja őket.

A tanuk a jobb és baloldalunkon csoportosultak, néhányan közelebb voltak a többieknél - ők voltak azok akik a bejelentésük lapján a legközelebb voltak hozzánk.
Észrevettem hogy Siobhan dörzsöli a homlokát, a szeme lecsukódott ahogy koncentrált, talán így lép kapcsolatba Carlisle-sal? Megpróbált elképzelni egy diplomatikus megoldást?

Mögöttünk a fák között a láthatatlan farkasok nyugodtan és rajtra készem álltak, csak mi hallottuk a nehéz ziháló lélegzetüket és dobogó szívüket.

Felhők özönlöttek a fejünk fölé majd szétterjedtek és nem letehet eldönteni hogy reggel van vagy délután. Edward szemei összeszorultak, ahogy vizsgálgatta a kilátást, én én biztos voltam benne, hogy ő a pontosan színhelyet másodszorra látja, - első alkalommal Alice látomáséban tekinthette meg. Ugyan úgy nézett ki mint mikor Volturi megérkezett. Nekünk csak perceink vagy másodperceink voltak már csak hátra.

Az egész családunk és szövetségeseink mind felkészültek.

Az erdőből a hatalmas vörösbarna Alpha farkas kerül elő, és az oldalamra állt,az ő számára is nehéz volt hogy távol kell lennie Renesmee-től mikor ő közvetlen veszélyben volt.

Renesmee felé nyúlt és ujjait a bundájába fúrta az állat hatalmas válla fölött, a farkas egy kissé ellazult. Renesmee nyugodtabb volt Jacob közelségétől. Egy kissé én is jobban érzetem magamat. Amíg Jacob Renesmee-vel volt, addig minden rendben volt.

Kockázat nélkül hátra pillantottam, Edward vissza nyúlt értem. Felé nyújtottam a karomat addig míg el nem értem a kezét. Megszorította az ujjaimat.

Múltak a percek és én önmagamra találtam, erőlködtem,hogy halljam a közeledés zaját.

Aztán Edward megmerevedett, csendesen sziszegni kezdett összeszorított fogakkal. Tekintetével az erdőre koncentrált egyenesen északnak álltunk.

Arra felé bámulatunk amerre ő és vártunk, hogy az utolsó másodpercek elmúlnak.

36. Vérszomj

Pompával jöttek, egyfajta szépséggel.
Merev, szabályos alakzatban. Együtt mozdultak, de ez nem volt menetelés, teljes szinkronban áradtak a fáktól- a sötét, töretlen alakzat, ami úgy tűnt néhány hüvelyknyire lebeg a hótól, olyan finoman, mint a haladás.
A külső kerülete szürke volt és a szín egyre sötétedett a testek vonalával, míg az alakzat színe már a legsötétebb fekete volt. Minden arc csuklyás volt, árnyékolt. Lépteik gyengéd zaja olyan szabályos volt, mint a zene, bonyolult ütés, ami soha sem volt bizonytalan.
Néhány jel, amit nem láttam - vagy valószínűleg nem is volt jel, csak ezredév gyakorlata - az alakzat kifelé hajlott. A mozdulat túl feszes volt, túl egyenletes, emlékeztetett egy éppen nyíló virágra, a színe erősen sugallta; ez egy legyező nyílása volt, kecses, de nagyon merev. A szürke köpenyes figurák kiszélesítették az oldalszárnyakat, miközben a sötétebb forma precízen kiözönlött a központ elé, minden mozdulatuk erősen szabályozott.
A haladásuk lassú volt, de megfontolt, mentes minden sietségtől, feszültségtől, aggodalomtól. Ez volt a legyőzhetetlenség sebessége.
Majdnem olyan volt, mint a régi rémálom. Az egyetlen dolog, ami hiányzott, a kárörvendő vágy amit láttam az arcukon álmomban - mosolyai a kárörvendő örömnek. Idáig a Volturi túl fegyelmezett volt, hogy egyáltalán mutasson bármi érzelmet. Nem mutattak semmi meglepetést, vagy megdöbbenést a vámpírok gyűjteményén, akik itt vártak rájuk - ami hirtelen szervezetlennek és felkészületlennek tűnt az összehasonlításban. Nem mutattak meglepődöttséget a hatalmas farkas láttán, aki köztünk állt.
Nem tudtam segíteni a számoláson. Itt voltak 32-en közülük. Még ha nem is számoltad a 2 sodródó, elhagyatott, feketecsuklyás alakot leges-leghátul - akiket a feleségeknek gondoltam- az ő védett pozíciójuk azt sugallta, hogy nem lesznek bevonva a támadásba- még mindig létszámfölényben voltak. Csak 19-en voltunk, aki harcolni fogunk, és 7 további aki nézi ahogy elpusztulunk. A 10 vérfarkast is beleszámolva, megfogtak minket.
"Jönnek piros kabátosok (brit katonák), jönnek a piros kabátosok" motyogta Garrett rejtélyesen magának, majd kuncogott egyet. Egy lépéssel közelebb csúszott Katehez.
"Megjöttek."suttogta Vladimir Stefannak.
"A feleségek,"sziszegte vissza Stefan. "Az egész testőrség. Mindegyikük együtt. Amiért nem próbáltuk Volterrát."
És most, mintha a számuk nem lett volna elég, míg a Volturi lassan és méltóságteljesen haladt, még több vámpír lépett a térbe mögöttük.
Az arcok ebben a vámpírok látszólag végtelen beözönlésben ellentéte volt a Volturi érzelemmentes fegyelmezettségének- ők az érzelmek kaleidoszkópját viselték. Először volt a sokk és még több aggodalom, amikor meglátták a váratlan erőt, őket várva. De ez a nyugtalanság hamar tovaszállt, bíztak az elsöprő számukban, a helyükben a megállíthatatlan Volturi hatalom mögött. A tulajdonságaik felvették azt arckifejezést, amit azelőtt viseltek, mielőtt megleptük őket.
Elég könnyű volt megérteni őket- az arcuk határozott volt.
Mérges csőcselék voltak az őrjöngésig felkorbácsolva, igazságra nyáladzva.
Nem jöttem még rá, mit érez a vámpírvilág egy halhatatlan gyermek iránt, amíg nem láttam ezeket az arcokat.
Világos volt, hogy ez a vegyes, szervezetlen horda- több mint 40 vámpír összesen- a Volturi egyfajta saját tanúsítványa volt. Mikor halottak leszünk, el fogják terjeszteni a világon, hogy a bűnözőket megsemmisítették, és a Volturi pártatlanul cselekedett. Úgy tűnt a legtöbbjük többet remél, mint egy esélyt a tanúságra - segíteni akartak széttépni és elégetni.
Nem volt imánk. Még ha semlegesíteni is tudnánk a Volturi fölényét, még mindig eltemethetjük magunkat. Még ha meg is öljük Demetrit, Jacob nem tud elmenekülni ez elől.
Éreztem, hogy ugyanez a felfogás vett körül. A lemondás ott volt a levegőben megnehezítve azt, lenyomva engem nagyobb erővel, mint valaha.
Egy vámpír a szemben álló erőkből úgy tűnt egyáltalán nem tartozik a buliba, megismertem Irinát, ahogy hezitál a 2 csapat között, az arckifejezése különbözött a többiekétől. Irina elborzadt tekintetét lekötötte Tanya helyzete az első sorban. Edward fogvicsorgatva nagyon halkan, de hevesen morgott.
"Alistairnek igaza volt."morogta Carlislenak.
Carlislet néztem, aki kérdően pillantott Edwardra.
"Alistairnek igaza volt?"-suttogta Tanya.
"Ők - Caius és Aro - pusztítani és az erőnket megszerezni jöttek." Edward majdnem hangtalanul mondta a lélegzete alatt, csak a mi oldalunk hallhatta. "Sok rétege a stratégiájuknak már mozgásban van. Ha Irina vádja hamissá válik, akkor más indokot keresnek a támadásra."
De most láthatták Renesmeet, így tökéletesen bíztak az indokukban.
"Később még tehetünk kísérletet, hogy megvédjük magunkat egyéb kitalált vádjaiktól, de most először is meg kell állniuk, hogy hallják az igazságot Renesmeeről." Azután még halkabban. " Akivel nekik nincs dolguk."
Jacob adott egy különös kicsi lihegő hangot.
És akkor, váratlanul, 2 perccel később, a folyamat leállt. A tökéletesen szinkronban lévő mozgások halk zenéje csendbe fordult át.
A hibátlan fegyelem töretlen maradt, a Volturi teljesen nyugalomban egybefagyott.
Ott álltak 100 yardnyira tőlünk.
Mögöttem, az oldalakon, hallottam a hatalmas szívek dobogását, közelebbről mint előtte. Megkockáztattam egy pillantást a szemem jobb és bal sarkából, hogy lássam mi állította meg a Volturit a haladásban.
A farkasok csatlakoztak hozzánk.
Mindkét oldalon az egyenlőtlen vonalunknak, a farkasok szétszéledtek egy hosszú, határos fegyverré. A pillanat törtrésze alatt rájöttem, hogy többen vannak mint 10-en, megismertem a farkasokat akiket ismertem és az egyet akit nem láttam ezelőtt. 16-an voltak közülük egyformán elosztva körülöttünk – 17-en ha Jacobot is beleszámítjuk. Tisztán látszott a magasságukból és a túlméretezett mancsukból, hogy az összes új jövevény nagyon-nagyon fiatal. Sejthettem volna előre. Ilyen sok vámpírral a szomszédban, a farkasember populáció növekedése elkerülhetetlen. Még több gyerek haldoklik. Csodálkoztam rajta, hogy Sam hogyan engedhette meg ezt, de rájöttem, hogy nem volt más választása. Ha bármelyik farkas mellénk áll, a Volturi biztos megkeresné a többit. Erre tették fel az egész fajuk fennmaradását.
És mi veszíteni fogunk.
Hirtelen, dühös lettem. Ezen túl, gyilkos mód felbőszültem. Reménytelen kétségbeesésem teljesen eltűnt. Egy gyenge, vöröses izzás kihangsúlyozta a sötét alakokat előttem, és az egyetlen dolog, amit e pillanatban akartam egy esély, hogy beléjük mélyeszthessem a fogaim, letépjem a végtagjaikat a testükről és halomba rakjam őket égni. Olyan őrült voltam, hogy körbetáncoltam volna a halotti máglyájukat, ahol ők elevenen égnek el, nevettem volna, ahogy a hamvaik még parázslanak. Automatikusan hátragörbült a szám, és egy halk, heves morgás szakadt fel a torkomból, a gyomrom legmélyéből. Rájöttem, hogy a szám széle mosolyra húzódott. Mellettem, Zafrina és Senna visszhangozták az elcsendesedett morgásom.
Edward megszorította a kezemet, amit még mindig tartott, óvatosságra intve engem.
A sötét Volturi arcok még mindig kifejezéstelenek voltak a legtöbb esetben. Csak 2 tekintet árult el valamennyi érzelmet. Középen, egymás kezét érintve, Aro és Caius megállt értékelni, és a teljes testőrség megállt velük, a gyilkos parancsra várva. Azok ketten nem néztek egymásra, de nyilvánvaló volt, hogy kommunikálnak. Marcus, bár fogta Aro másik kezét, nem úgy tűnt, hogy részese a párbeszédnek. Az arckifejezése nem volt olyan értelmetlen, mint a testőröké, de közel volt a kifejezéstelenhez. Mint mikor előzőleg láttam, teljesen unottnak tűnt.
A Volturi szemtanúinak teste felénk hajlott, a dühös szemüket Renesmeén és rajtam tartva, de az erdő széle mellett maradtak, széles helyet hagyva maguk és a Volturi katonák között. Csak Irina habozott szorosan a Volturi mögött, csak néhány lépésnyire az ősi nőktől - mind szőkék puha bőrrel és figyelő szemekkel- és 2 masszív testőrüktől.
Volt egy nő, egy sötétebb szürke köpenyben éppen Aro mögött. Nem voltam biztos benne, de úgy tűnt, hogy Aro hátát fogja. Ő volt a másik védelmező, Renata? Kíváncsi voltam, ahogy Elazar volt, képes lesz-e eltaszítani engem. De nem fecsérelném az életem Caius vagy Aro elkapására. Több létfontosságú célpontom volt.
A vonalaik között kerestem őket, és nem okozott nehézséget megtalálni az a két kicsi, sötétszürke köpenyt, az elrendezés szívében. Alec és Jane, könnyen lehet, hogy a legkisebb tagjai a testőrségnek, éppen Marcus mellett álltak, Demetri a másik oldalán. Bájos arcuk sima volt, kifejezés nélküli, ők hordták a legsötétebb köpenyt az öregek után. A boszorkány ikrek, ahogy Vladimir hívta őket. Az ő erejük sarokköve volt a Volturi támadásnak. Az ékszerek Aro gyűjteményében.
Az izmaim megfeszültek, méreg ömlött a számban.
Aro és Caius felhős vörös szemei a vonalainkon lebegtek. Leolvastam Aro arcáról a csalódottságot, ahogy újra és újra végignézett az arcokon, az egyetlen után kutatva, aki hiányzik. A bosszúság elkeskenyítette a száját.
Ebben a pillanatban, semmi mást nem éreztem, csak hálát, hogy Alice elfutott.
Ahogy a szünet hosszabbodott, hallottam Edward légzésének sebességét.
"Edward?" kérdezte Carlisle, halkan és idegesen.
"Nem biztosak benne, hogy hogyan is folytassák. Mérlegelik a lehetőségeket, kiválasztják a kulcs célpontokat - engem, természetesen titeket, Elazar, Tanya. Marcus a kapcsolataink erejét figyeli, gyenge pontok után kutatva. A romániaiak jelenléte irritálja őket. Aggódnak az arcok miatt, akiket nem ismertek fel - Zafrina és Senna miatt főleg- és a farkasok miatt, természetesen. Ezelőtt még sohasem múlták őket létszámban felül. Ez állította meg őket.
"Létszámban felülmúlni?" suttogta hitetlenkedve.
"Nem számolják a szemtanúikat" lehelte Edward. "Ők jelentéktelenek, értelmetlenek a testőrség számára. Aro csak élvezi a közönséget."
"Beszélhetek?" kérdezte Carlisle.
Edward hezitált, majd bólintott. "Ez az egyetlen esély, amit kapni fogsz."
Carlisle rendezte vállait, és tett néhány lépést előre a védelmi vonalunktól. Gyűlöltem őt egyedül, védtelenül látni.
Kitárta a karjait, tenyerét felfelé tartva, mint üdvözlésnél. "Aro, öreg barátom. Századokkal ezelőtt volt."
A fehér tisztás egy hosszú pillanatig halálos csendben volt. Érezni tudtam a feszültséget, ami végigment Edwardon, ahogy hallotta Aro összegzését Carlisle szavairól. A feszültség emelkedett, ahogy a percek teltek.
És akkor Aro fokozatosan lépkedett előre a Volturi alakzat közepéből. A védelmező, Renata, vele mozgott, mintha az ujjhegyei oda lettek volna varrva a köpenyéhez. Legelőször a Volturi sor reagált. Egy motyogó morgás futott végig a vonalon, haragos tekintetekbe hajlottak le a szemöldökök, az ajkak visszahúzódtak a fogakról. Néhány őr előrehajolt. Aro feltartotta az egyik kezét nekik: "Nyugalom."
Sétált még néhány lépést, majd fejét az egyik oldalra billentette. Tejes szemében kíváncsiság villant.
"Igaz szavak, Carlisle," lehelte az ő vékony, leheletfinom hangján." Nem tűnnek helyénvalónak, figyelembe véve a hadsereget, amit összegyűjtöttél arra, hogy megölj, és megöld a számomra kedveseket."
Carlisle megrázta a fejét és előrenyújtotta a jobb kezét, mintha nem is lenne majdnem 100 yard közöttük. "Érintsd meg a kezem és tudd meg, hogy soha sem volt ez a célom."
Aro ravasz szemei elkeskenyedtek. " De hogy is számítana a célod, kedves Carlisle, szemben azzal, amit tettél?". Összehúzta a szemöldökét és a szomorúság árnyéka futott át arcán - őszinte volt vagy sem, nem tudtam megmondani.
"Nem követtem el azt a bűnt, amiért idejöttetek büntetni engem."
"Akkor állj félre és hagyd, hogy megbüntessük a felelősöket. Őszintén, Carlisle, semminek sem örülnék jobban, minthogy megkíméljem az életed ma."
"Senki sem szegte meg a törvényt Aro. Engedd, hogy elmagyarázzam." Carlisle újra felajánlotta a kezét.
Mielőtt Aro válaszolhatott volna, Caius egyenesen Aro mellé sietett.
"Milyen sok lényegtelen szabályt, mennyi fölösleges törvényt csináltál magadnak Carlisle," sziszegte az ősz hajú öreg. " Hogy lehetséges, hogy megvédesz egy olyan törvény megszegését, ami tényleg számít?"
"A törvényt nem szegték meg. Ha meghallgatnál -"
"Látjuk a gyermeket Carlisle," vicsorogta Caius. "Ne kezelj minket bolondként."
"Ő nem halhatatlan. Ő nem vámpír. Könnyedén be tudom bizonyítani ezt, pár pillanat alatt -"
Caius közbevágott. "Ha ő nem egy a tiltottak közül, akkor miért gyűjtöttél össze egy hadsereget, hogy megvédd?"
"Szemtanúk Caius, mint ahogy ti is hoztatok."
Calisle intett a mérges hordának az erdő szélén, némelyikük morgással válaszolt." Bárki a barátaink közül el tudja mondani az igazat a gyermekről. Vagy csak nézz rá Caius. Lásd az emberi vér pírját az arcán."
"Csel!" csattant fel Caius. "Hol van az informátor? Hagyjátok előjönni!" Nyújtogatta a nyakát, amíg ki nem szúrta Irinát a feleségek a mögött habozni. "Te!
Gyere!"
"Irina értetlenül bámulta őt, az arca olyan volt, mint valakié, aki még nem teljesen ébredt fel egy förtelmes rémálomból.
Caius türelmetlenül csettintett az ujjával. A feleségek egyik testőre Irina mellé ment és nagyjából hátba lökte. Irina kétszer pislogott, majd lassan, kábultan Caius felé sétált. Néhány yarddal később megállt, a szemeit még mindig a nővérein tartva. Caius odasétált Irinához és pofon vágta.
Biztos, hogy nem fájt, de volt valami rettenetesen megalázó benne. Olyan volt, mint látni valakit belerúgni egy kutyába. Tanya és Kate egyszerre szisszent fel. Irina teste megmerevedett és szemei végre Caiusra fókuszáltak. Aki egyetlen karmos ujjal mutatott Renesmeére, ahogy kapaszkodott a hátamba, az ujjai még mindig összegubancolódva Jacob bundájában. Caius teljesen vörössé vált dühödt szememben. Egy morgás morajlott végig Jacob mellkasán.
"Ez az a gyerek, akit láttál?" követelte Caius. " Az, aki nyilvánvalóan több mint ember?
Irina felénk pillantott, először vizsgálva Renesmeét mióta a mezőre lépett. A feje oldalra billent, zavarodottság jelent meg arcán.
"Nos?" vicsorogta Caius.
"Én... én nem vagyok benne biztos," mondta zavarodott hangon.
Caius keze rángatózni kezdett, mintha újra meg akarná ütni. "Mire gondolsz?" mondta acélos suttogással.
"Ő nem ugyanolyan, de azt hiszem ugyanaz a gyermek. Arra gondoltam, hogy megváltozott. Ez a gyerek nagyobb annál, mint akit én láttam,-"
Caius dühös zihálása tört elő hirtelen csupasz fogain, és Irina abbahagyta befejezés nélkül. Aro Caius oldalán termett és megfékező kezét vállára tette.
"Légy higgadt testvér. Van időnk, hogy megoldjuk ezt. Ne legyünk meggondolatlanok."
Egy mogorva kifejezéssel, Caius hátat fordított Irinának.
"Most, kedvesem," mondta Aro meleg, édes morgásban. " Mutasd meg, amit próbáltál elmondani."
Bizonytalanul, Irina odaadta a kezét. Aro megfogta a kezét, mindössze 5 percig.
"Látod Caius?" mondta. "Egyszerű dolog megkapni, amire szükségünk van."
Caius nem válaszolt. A szeme sarkából Aro vetett egy pillantást a közönségére, a csőcselékére, majd visszafordult Carlislehoz.
"Úgy tűnik, van egy rejtély a kezünkben. Ahogy feltűnt, a gyermek megnőtt. Irina első emléke teljesen tiszta volt a halhatatlan gyermekről. Furcsa."
"Pontosan ez az, amit próbálok elmagyarázni," mondta Carlisle, és a változásból hangjában, arra gondolhattam, megkönnyebbült. Ez volt az a szünet, amire mi feltettük az összes ködös reményünk.
Nem éreztem megkönnyebbülést. Vártam majdnem dermedten az őrjöngéstől a stratégiánk azon részéré, amit Edward megígért.
Carlisle ismét feltartotta a kezét.
Aro tétovázott egy pillanatra. "Inkább szeretném a magyarázatot valaki olyantól, aki központi figurája a történetnek, barátom. Rosszul feltételezem, ha azt gondolom, hogy a törvényszegést nem te követted el?"
"Nem volt törvényszegés."
"Bárhogy is legyen, az igazság minden oldalát ismerni fogom." Aro pihekönnyű hangja megkeményült. "És erre a legjobb utam az, hogy a bizonyítékot egyenesen a tehetséges fiadtól kapom." Edward felé fordította fejét. "Ahogy a gyermek az újszülött párjába kapaszkodik, feltételezem, hogy Edward is érintett."
Persze, hogy Edwardot akarta. Ha egyszer bele tud nézni Edward elméjébe, mindegyikünk gondolatait ismerni fogja. Kivéve az enyémet.
Edward odafordult és gyorsan megcsókolta az én és Renesmee homlokát, elkerülve, hogy a szemembe nézzen.
Aztán keresztüllépdelt a havas mezőn, megpaskolva Carlisle vállát, ahogy túlhaladt.
Hallottam egy halk nyöszörgést magam mögül- Esme rettegése felszínre tört.
A vörös homály, amit a Volturi körül láttam erősebben lángolt, mint előtte. Nem tudtam elviselni, látni Edwardot átvágni az üres, fehér téren egyedül - de szintén nem bírtam volna ki, hogy Renesmee még egy lépéssel közelebb legyen az ellenfelünkhöz. A szembenálló vágyaim szét akartak szakítani, olyan szilárdan megdermedtem, hogy úgy éreztem, hogy a csontjaim összetörnek a nyomástól.
Láttam Jane mosolyát, ahogy Edward átlépte a középpontját a távolságnak közöttünk, amikor ő közelebb volt hozzájuk, mint hozzánk.
Ez az önelégült kicsi mosoly megtette. A dühöm kicsúcsosodott, még magasabbra, mint a dühöngő vérszomjam mikor a farkasok csatlakoztak ehhez a kudarcra ítélt harchoz. Érezhettem az őrület ízét a nyelvemen - úgy folyt rajtam keresztül, mint a tiszta erő szökőárja. Az izmaim megfeszültek, és automatikusan cselekedtem. Formáltam a pajzsomat az elmém összes erejével, keresztülszállva a lehetetlen kiterjedésű mezőn - 10-szer a legjobb távolságom - mint egy gerely. A lélegzetem kitódult egy fújásra az erőfeszítéstől. A pajzs kiszállt belőlem, mint egy tiszta energiabuborék, mint egy gomba alakú felhő folyékony acélból. Úgy lüktetett, mint egy élő dolog - éreztem a tetejétől a széléig.
Most nem volt visszahatása a rugalmas szerkezetnek, a nyers erő e pillanatában, megértettem, hogy az ellenhatást, amit előtte éreztem, én magam csináltam - kapaszkodtam a láthatatlan önvédelmembe, ösztönösen el nem engedve. Most szabaddá tettem, és a pajzsom kitört egy jó 50 yardra belőlem megerőltetés nélkül, csak egy töredékét használva a koncentrációmnak. Éreztem, hogy hajlik, mint bármelyik izom, szófogadóan az akaratomnak. Kilöktem, egy hosszú, csúcsos oválist formáltam. Minden a rugalmas vaspajzs alatt a részem volt - éreztem az életerőt mindenben, fedve fényes meleggel, elkápráztató fényszikrákkal körbevéve engem. Kilöktem a pajzsom előre a mező hosszán, és megkönnyebbülten leheltem, amikor megéreztem Edward ragyogó fényét a védelmem alatt. Ott tartottam, megegyezve ezzel az új izommal, közelről körülvéve Edwardot, egy vékony, de törhetetlen lepellel a teste és ellenségeink közt.
Alig egy másodperc telt el. Edward még mindig Aro felé sétált. Minden teljesen megváltozott, de senki sem vette észre a kirobbanást, kivéve engem. Egy riadt nevetés szakadt keresztül az ajkaimon. Éreztem a többiek pillantását rajtam, és láttam Jacob nagy fekete szemét, ahogy rám néz, mintha elvesztettem volna az eszem.
Edward néhány lépésre állt meg Arotól, és rájöttem némi bosszúsággal, hogy noha én biztosan tudnám, de nem előzhetem meg ezt a cserét. Ez volt a lényege az összes felkészülésünknek, engedni Aronak hogy hallja a történetünket a mi szemszögünkből. Majdnem fizikai fájdalom volt megtenni, de vonakodva visszahúztam a pajzsom és Edwardot ismét fedetlenül hagytam. A nevető hangulat eltűnt. Csak Edwardra fókuszáltam, készen arra, hogy őt azonnal megvédjem, ha valami rosszul sül el.
Edward álla arrogánssá vált, és úgy tartotta oda a kezét Aronak, mintha nagy méltóságot adományozna. Aro el volt ragadtatva ettől a viselkedéstől, de elragadtatása nem volt általános. Renata idegesen szorongott Aro árnyékában. Caius haragos tekintete olyan mély volt, úgy tűnt mintha a papírszerű, átlátszó bőre folyamatosan gyűrődne. A kis Jane megmutatta a fogait, és mögötte Alec szemei összeszűkültek a koncentrálástól. Úgy gondoltam, készen áll, mint én, hogy cselekedjen egy pillanat alatt.
Aro megállás nélkül Edwardhoz sétált- és tényleg, mitől kellene félnie? Világosabb szürke köpenyek hatalmas árnyékai - az erős harcosok - mint Felix - csak egy pár yardnyira voltak. Jane és égető ajándéka Edwardot a földre kényszerítette volna, miközben vonaglik a fájdalomtól. Alec megvakíthatta és megsüketíthette volna mielőtt egy lépést is tesz Aro irányába. Senki sem tudta, hogy elég erős vagyok hozzá, hogy megállítsam őket, senki, még Edward sem.
Egy nyugodt mosollyal, Aro megfogta Edward kezét. Szemei hirtelen becsukódtak, majd a vállai összegörnyedtek az információ áramlása alatt. Minden titkos gondolat, minden stratégia, minden, amit Edward hallott az elmékben körülötte az utolsó hónapban- most minden Aroé lett. És még hamarabbiak - Alice összes látomása, minden csendes pillanat a családunkkal, minden kép Renesmee fejében, minden csók, minden érintés Edward és köztem... mindez Aroé is volt már.
Csalódottan sziszegtem, és a pajzs zavaros lett az ingerültségemtől, változtatva a formáját és összehúzódva az oldalunk körül.
"Nyugi Bella," suttogta nekem Zafrina.
Összeszorítottam a fogaim.
Aro folytatta az összpontosítást Edward emlékeire. Edward is bólogatott, az izmok a nyakában megfeszültek, ahogy mindent újra látott amit Aro látni akart tőle, és Aro válaszait minderre.
Ez a kétoldalú, de egyenlőtlen párbeszéd elég soká folytatódott, hogy már a testőrökben nőjön a feszültség. Halk moraj futott keresztül a vonalaikon amíg Caius nem kiáltott szigorú parancsban csendért. Jane élesen előrehajolt, mint aki már nem bírja tovább, Renata arca merev volt az aggodalomtól. Egy pillanatig megvizsgáltam az erős védelmezőt, ami rémületre hajlamosnak és gyengének tűnt, noha hasznos volt Aronak, nem volt harcos. A harc nem volt a munkája, csak a védelem. Nem volt benne vérszomj. Nyers vagyok vagy sem, tudtam, hogy ha ez csak közte és köztem lenne, elpusztítanám őt.
Újra Arora néztem, ahogy kiegyenesedett, szemei villogóan nyíltak, félelmet és óvatosságot kifejezve. Még mindig nem engedte el Edward kezét. Edward izmai valamennyire ellazultak.
"Érted?" kérdezte Edward nyugodt, bársonyos hangon.
"Igen, értem, valóban," értett egyet Aro és meglepő módon, majdnem meglepődöttnek hangzott. " Kételkedem, hogy vajon isten, vagy halandó látott valaha ilyen tisztán." A testőrség fegyelmezett arca ugyanazt a hitetlenséget mutatta, mint amit én éreztem.
"Sok mérlegelni valót adtál nekem, fiatal barátom," folytatta Aro. "Jóval többet, mint amire számítottam." Még mindig nem engedte el Edward kezét, és Edward feszült helyzete volt az, amit figyeltem.
Edward nem válaszolt.
"Találkozhatnék vele?" kérdezte Aro - majdnem esedezve - hirtelen buzgó érdeklődéssel. "Soha sem álmodtam egy ilyen dolog létezéséről a századaim során. Micsoda kiegészítése a történeteteknek!"
"Miről van szó Aro?"csattant fel Caius mielőtt Edward válaszolhatott volna a kérdésre. Csak a kérdés arra kényszerített, hogy Renesmeét a karjaimba húzzam, és védelmezőn magamhoz szorítva ringassam a mellkasomon.
"Valamiről, amiről soha sem álmodtál, kedves gyakorlatias barátom. Mérlegelj egy pillanatig, az igazság, amit szándékunkban állt szolgáltatni, többé nem alkalmazható.
Caius felszisszent a szavain meglepődöttségtől.
"Nyugalom testvér," csillapította óvatosan Aro.
Ezeknek jó híreknek kell lenniük - ezek voltak a szavak, amit mind reméltünk, a haladék, aminek a gondolata soha sem tűnt lehetségesnek. Aro meghallgatta az igazságot. Aro elfogadta, hogy a törvény nem lett megszegve. De szemeimet Edwardra szegeztem, és láttam az izmokat megfeszülni a hátán. Újra lejátszottam a fejemben Aro utasításait Caiusnak a mérlegelésre, és hallottam a kétértelműséget.
"Bemutatnál a lányodnak?" kérdezte Edwardot ismét Aro.
Nem Caius volt az egyetlen, aki felszisszent erre az új kijelentésre.
Edward vonakodva bólintott. És még, Renesmee megnyert magának másokat. Aro tűnt mindig az öregek vezetőjének. Ha ő az oldalán állt, a többiek mit tehetnek ellenünk?
Aro megfogta Edward kezét, és ő most válaszolt a kérdésre, amit a többiek nem hallottak.
"Azt hiszem a kompromisszum ezen a ponton biztosan elfogadható, ilyen körülmények között. Középen fogunk találkozni."
Aro elengedte a kezét. Edward felénk fordult, Aro csatlakozott hozzá, egyik karját mellékesen átdobva Edward válla fölött, mintha legjobb barátok lennének - mialatt fenntartotta a kapcsolatot Edward bőrével. Kezdtek keresztülvágni a mezőn, a mi oldalunkra. Az egész őrség lépdelni kezdett mögötte. Aro hanyagul felemelte az egyik kezét, anélkül, hogy rájuk nézett volna.

“Állj, kedveseim. Tényleg nem jelentenek veszélyt, ha békésen viselkedünk.”
A testőrség nyíltabban reagált, mint előtte, tiltakozó sziszegéssel és vicsorítással, de tartották a helyzetüket.
Renata, az eddiginél is közelebb tapadva Arohoz, nyöszörgött aggodalmában.
“Mester,” suttogta.
“Ne légy ideges kedvesem” válaszolta. “Minden rendben.”
“Talán magaddal kellene hoznod néhányat a testőreid közül” javasolta Edward. “Az megnyugtatná őket.”
Aro bólintott, mintha ő maga is erre a bölcs megállapításra gondolt volna.
Kétszer csettintett. “Felix, Demetri.”
A két vámpír azonnal az oldalán termett, pontosan úgy nézek ki, mint amikor utoljára találkoztam velük. Mindkettő magas volt és sötét hajú, Demetri kemény és sovány mint egy kard pengéje, Felix hatalmas és fenyegető, mint egy vastüskés bunkósbot.
Mind az öten megálltak a havas mező közepén.
“Bella,” hívott Edward. “Hozd Renesmeét… és néhány barátot.”
Mély lélegzetet vettem. A testem megfeszült az ellenkezéstől. A gondolat, hogy Renesmeét az összetűzés közepébe vigyem… de megbíztam Edwardban. Tudná, ha
Aro ezzel kapcsolatban árulást tervezne.
Aronak két védelmezője volt az oldalán a találkozóhoz, szóval két embert vihettem magammal. Csak egy percig tartott döntenem.
“Jacob? Emmett?” kérdeztem csendesen. Emmett, mert égett a vágytól.
Jacob, mert nem bírná ki, ha itt hagynánk.
Mindketten bólintottak. Emmett vigyorgott.
Átvágtam velük a mezőn. Másik morajt hallottam a testőrségtől, ahogy tisztán látták a választásom, nem bíztak a farkasokban. Aro felemelte a kezét, újból leintve védelmüket.
“Érdekes társasággal vagy,” dörmögte Demetri Edwardnak.
Edward nem válaszolt, de egy mély morgás szűrődött ki Jacob fogain.
Néhány yardra álltunk meg Arotól. Edward kihúzta magát Aro karja alól és gyorsan csatlakozott hozzánk, megfogva a kezem.
Egy pillanatig némán néztünk egymásra. Majd Felix üdvözölt engem halkan félreszólva.
“Hello újra, Bella.” Pimaszul mosolygott miközben tovább követte Jacob minden rezdülését a szeme sarkából.
Kényszeredetten mosolyogtam az óriási vámpírra. “Szia, Felix.”
Felix kuncogott. “Jól nézel ki. Jól áll a halhatatlanság.”
“Kösz szépen.”
“Szívesen. Túl rossz . . .”
Megjegyzését félbehagyta, de nem volt szükségem Edward képességére, hogy elképzeljem a végét. Túl rossz, hogy meg kell ölnünk titeket egy másodpercen belül.
“Igen, túl rossz, nem igaz?” morogtam.
Felix kacsintott.
Aro figyelmen kívül hagyta az eszmecserénk. Fejét oldalra billentette, elbűvölve.
“Hallom a különös szívét,” dörmögte majdnem énekelve szavait. “Érzem különös illatát.” Akkor homályos szemeit rám emelte. “Az igazat megmondva, fiatal Bella, a halhatatlanság tett a legkülönlegesebbé," mondta.
“Mintha erre az életre teremtettek volna.”
Bólintottam elismerve hízelgését.
“Tetszett az ajándékom?” kérdezte, a medálra tekintve, amit viseltem.
“Gyönyörű és nagyon-nagyon nagylelkű tőled.. Köszönöm. Talán kellett volna küldenem néhány sort.”
Aro élvezettel nevetett. “Ez csak egy kis apróság, ami nálam porosodott. Úgy gondoltam illeni fog az új arcodhoz, és illik is.”
Hallottam egy kis sziszegő hangot a Volturi vonalak közepéből. Átpillantottam Aro válla fölött.
Hmm. Úgy tűnt Jane nem volt boldog a ténytől, hogy Aro ajándékot adott nekem.
Aro megköszörülte a torkát, hogy visszakövetelje a figyelmem. “Üdvözölhetem a lányod, édes Bella?” kérdezte kedvesen.
Ez volt, amiért reménykedtünk, emlékeztettem magam. Elnyomtam a vágyat, hogy fogjam Renesmeét és elfussak, és tettem 2 lassú lépést felé. A pajzsom úgy hullámzott mögöttem, mint egy köpeny, védve a családom többit tagját, míg Renesmeét fedetlenül hagyta. Szörnyű rosszul éreztem magam.
Aro találkozott velünk, arca sugárzóan boldog volt.
“Ő tökéletes,” motyogta. “Mint te és Edward.” Majd hangosabban:
“Hello, Renesmee.”
Renesmee gyorsan rám nézett. Bólintottam.
“Hello, Aro,” válaszolta hivatalosan, magas, csilingelő hangján.
Aro szemei elkábultak.
“Mi az?” sziszegte Caius hátulról. Dühösnek látszott, hogy meg kell kérdeznie.
“Félig halandó, félig halhatatlan,” jelentette be neki és a többi testőrnek Aro, anélkül, hogy levette volna elbűvölt tekintetét Renesmeéről. “Teherbe esett és kihordta ez az újszülött, miközben még mindig ember volt.”
“Lehetetlen,” gúnyolódott Caius.
“Úgy gondolod, a bolondját járatják velem testvérem?” Aro teljesen meglepődött, de Caius megrándult. “A szívdobogás, amit hallasz ugyancsak egy trükkös csalás?”
Caius összevonta a szemöldökét, megbántottnak tűnt, mintha Aro udvarias kérdése letolás lett volna.
“Nyugodtan és körültekintően, testvérem,” figyelmeztette Aro, még mindig Renesmeére mosolyogva. “Tudom jól, hogy mennyire szereted az igazságod, de igazságtalan lenne ez ellen a különleges kicsike ellen tenni a származása miatt
Milyen sokat tanulni, milyen sokat! Tudom, hogy te nem lelkesedsz úgy, mint én a történetgyűjtésért, de légy velem elnéző, testvérem, amikor hozzáadok egy jelenetet ami megdöbbentett a valószínűtlenségétől. Idejöttünk igazságra és szomorúságra várva a hamis barátoktól, de nézd mit értünk el helyette! Egy új, világos ismeret magunkról, a lehetőségeinkről.”
Hívogatóan Renesmee felé nyújtotta a kezét. De ez nem az volt, amit a lányom akart. Elhajolt tőlem, felfelé nyújtózkodva, hogy ujjbegyeivel megérinthesse Aro arcát.
Aro nem reagált megdöbbenéssel, mint ahogy majdnem mindenki tette Renesmee mutatványára; hozzászokott a gondolatok és emlékek szállásához más elmékből, mint ahogy Edward .
Szélesebben mosolygott és elégedetten sóhajtott. “Ragyogó,” suttogta.
Renesmee visszaereszkedett a karjaimba, a kicsi arca nagyon komoly volt.
“Kérlek?” kérlelte őt.
Aro mosolya udvariassá vált. “Természetesen nem vágyom bántani a szeretteidet,
drága Renesmee.”
Aro hangja vigasztaló és gyengéd volt, átvert egy pillanatra. Majd hallottam Edward fogait csikorogni és mögöttünk Maggie felháborodott szisszenését a hazugságra.
“Csodálkozom,” mondta Aro elgondolkodva, látszólag nem vette észre előbbi szavai reakcióit. A szemeit váratlanul Jacobra emelte, és ahelyett, ahogy a Volturi többi tagja undorral néztek rá, Aro szemei olyan vággyal voltak teli, amit nem értettem.
“Ez nem így működik,” mondta Edward, az óvatos semlegesség eltűnt hirtelen érdeshangjából.
“Csak egy kóbor gondolat,” mondta Aro, nyíltan felbecsülve Jacobot, majd szemei lassan a farkasok 2 vonalára szegeződtek mögöttünk. Bármit is mutatott Renesmee neki, az hirtelen érdekessé tette a farkasokat számára.
“Nem tartoznak hozzánk Aro. Nem úgy követik a parancsainkat. Azért vannak itt, mert itt akarnak lenni.”
Jacob fenyegetően morgott.
“Úgy tűnik, ragaszkodnak hozzád,” mondta Aro. “És a fiatal párod és a ...családod. Hűségesek.” A hangja lágyan cirógatta a szavakat.
“Elkötelezettek, hogy megvédjék az emberi életet, Aro. Ez teszi őket olyanná, hogy együtt tudjanak létezni velünk, de veled aligha. Kivéve, ha újra átgondolod az életmódod.”
Aro vidáman nevetett. “Csak egy kóbor gondolat,” ismételte. “Tudod, hogy van ez. Közülünk senki se tudja teljesen ellenőrzése alatt tartani az ösztönös vágyunk.”
Edward fintorgott. “Tudom, hogy van ez. És szintén tudom a különbséget ilyesfajta gondolat és mögötte lévő cél között. Sohasem működött volna, Aro.”
Jacob hatalmas feje Edward felé fordult és egy félénk szűkölés szökött ki fogai közül.
“Érdekelte az ötlete a … testőr kutyáknak,” motyogta vissza Edward.
Volt egy percnyi halott csend, majd dühös vicsorítások hangja szakadt fel a teljes falkából, megtöltve a hatalmas teret.
Volt egy kemény utasító ugatás —Samtől, gondoltam, mivel nem fordultam meg hogy megnézzem —és a panaszkodás baljós csendbe tört át.
“Azt hiszem ez a válasz a kérdésre,” mondta Aro, ismét nevetve. “Ez a sors megválasztotta, ki mellé áll.”
Edward sziszegett és előrehajolt. Megragadtam a karját, azon gondolkodtam mit gondolhat Aro, ami ilyen erőszakos reakciót váltott ki belőle, miközben Felix és Demetri egyszerre guggolásba csúszott. Aro ismét leintette őket. Ők mindannyian visszatérek az előző testtartásukhoz, Edwardot is beleértve.
“Milyen sokat megvitatni,” mondta Aro, hangszíne hirtelen egy elfoglalt üzletemberé volt. “Milyen sokat eldönteni. Ha ti, és a szőrős védőitek megbocsátotok
kedves Culleneim, muszáj tárgyalnom a testvéreimmel.”

37. Terv


Aro nem válaszolt a türelmetlen őrök várakozására, csak indett nekik a tisztás északi oldala felé, hogy kövessék.
Edward elkezdett előttük hátrálni engem is és Emmettet is magával húzva. Mi sietve hátráltunk, miközben szemünket a fenyegetésen tartottuk. Jacob lassan vonult vissza, a prém a nyakánál teljesen az égnek meredt és a kivillant agyarait Aro felé mutatta. Renesmee megragadta a farka végét, miközben hátráltunk, mint egy pórázt, hogy jöjjön velünk. Elértük a családunk, mikor a sötét köpenyesek is utolérték Arot. A távolság köztük és köztünk most úgy 50 yard lehetett – ez a távolság olyan volt, amelyet bármelyikünk egy pillanat alatt megtesz. Caius azonnal elkezdett Aroval vitázni.
„Hogy tudod elviselni ezt a becstelenséget? Miért állunk itt tétlenül egy ilyen szörnyű bűntény után, hát nem nevetséges ez a hazugság?”
A karjait mereven az oldalánál tartotta, a kezei ökölbe szorítva. Csodálkoztam, hogy miért nem érintette meg Arot egyszerűen és úgy is megoszthatta volna vele a véleményét. Talán már megosztottuk őket? Talán szerencsénk lesz?
„Mert minden szó igaz,” – mondta Aro nyugodtan. „Minden egyes szó. Láthatod, hogy mennyi szemtanú áll készen a bizonyítékát adni, hogy a gyermek természetesen született, és ők látták az utóbbi időben a fejlődését is. Érezték a teste melegét és a vér lüktetését a vénáiban.” – Aro tekintete végigsöpört Amuntól egészen Siobhanig.
Caius furcsán reagált Aro megnyugtató szavaira, főleg amikor megemlítette a szemtanúkat. A düh az arcán valami furcsa, hideg számításba változott át. Egy homályos és idges kifejezsét lövelt… a Volturi szemtanúk felé.
A dühös tömegre pillantottam én is, és nem is igazán tudtam leírni, hogy mit láttam. A dühöngés átváltott valamiféle zűrzavarrá. A tömeg forrongva suttogott, és próbálta megérteni, hogy mi történt valójában.
Caius rosszallóan a gondolataiba merült. A kifejezése egyidejűleg fűtötte fel bennem a dühöt és aggódást is szított bennem. Mi van ha ő tett néhány láthatatlan jelzést, mint legutóbb, amikor találkoztunk? Aggodalmasan vizsgáltam meg a pajzsomat, és épp olyan átláthatatlannak éreztem, mint az előbb. Kiterjesztettem most egy alacsony, széles kupolaként a társaságunk körül. Éreztem a fények kis szikráit a családom és a barátaim körül – mindenki jellemzőit felismertem a gyakorlatnak köszönhetően. Tudtam, hogy Edward fényesebben ragyog, mint bárki más. Az űr a ragyogó pontok között idegesség tett engem, nem volt fizikai sorompója a védelmemnek, és ha néhány Volturi bejut alá, akkor előlük senki nem lenne biztonságban, rajtam kívül. Éreztem, hogy ráncolom a homlokom és a rugalmas páncélt óvatosan visszább húztam.
Carlisle volt a legtávolabb, szépen apránként húztam vissza a pajzsom, nehéz volt megőrizni a formáját. Bár úgy láttam a védelmem együttműködik velem. Átkaroltam a formájukat vele, amikor Carlisle közelebb állt Tanyahoz, a pajzsot is rugalmasan kinyújtottam vele, követtem a szikráját. Elbűvölve álltam, amikor sikerült a szerkezetet mindegyik barátom körül kihúzni külön-külön, több fonalban. A védelmem készségesen beléjük kapaszkodott és követte őket. Csak néhány pillanat telt el, Caius még mindig tanakodott.
„A vérfarkasok” – morajlotta végül.
Hirtelen pánikba estem, amikor rájöttem, hogy a legtöbb vérfarkas védtelen. Amikor erre rádöbbentem, felfigyeltem rájuk és láttam az ő szikrájukat is. Kihúztam a védelmemet Amunon és Kebin – ők voltak a mi csoportunk legtávolabbi pereme – mi a farkasokon kívül voltunk. Az ellenséges fél szikrája nem volt látható számomra. Ők már nem léteztek az új érzékelésemben. De a farkasok még túl fényesek voltak – vagy inkább nem voltak eléggé. Hmm…élesen újra kifeszítettem a pajzsom, és titokban körülöleltem vele Samet, így az összes többi farkas is újra szikrázott. Úgy gondoltam mivel az elméjük úgy is össze van kapcsolva, ha az Alfát megvédem, a többi elme is ugyanolyan védett lesz, mint az övé.
„Ah, bátyám…”, válaszolt Aro fájdalmas tekintettel Caiusnak.
„Túlságosan is meg akarod védeni ezt a szövetséget, Aro?” – követelte Caius. „A Hold gyermekei a legrosszabb ellenségeink az idők hajnala óta. Már levadásztuk őket Ázsiában és Európában. Carlisle szövetségre lépett ezekkel az óriási fertőzött parazitákkal – nem kétséges, hogy meg akar minket dönteni. Védi ezt az elvetemült életformát.”
Edward hangosan megköszörülte a torkát és Caius dühösen meredt rá. Aro arca egy kissé zavartnak látszott.
„Caius, fényes nappal van”, mondta Edward félreérthetetlenül. Majd Jacobra nézett. „Ők nem a Hold Gyermekei, tisztán látható. Ők nincsenek közvetlen kapcsolatban az ellenséges fajtával.”
„Akkor is egyfajta mutánsok”, köpte vissza Caius.
Edward összeszorította az állkapcsát és akkor a fogain keresztül válaszolt.
„Ők nem ugyanolyanok, mint a vérfarkasok. Aro mindent el tud erről mondani, hogyha nem hiszel nekem.”
Nem vérfarkasok? Összezavarodva néztem Jacobra. Megemelte a hatalmas vállát és hagyta őket, hogy folytassák – megvonta a vállát. Ő sem értette, hogy Edward miről beszél.
„Kedves Caius, én figyelmeztettelek volna, hogyha hozzám érsz és elmondod a gondolatod.” Morajlotta Aro. „Bár a teremtmények is úgy hiszik magukról, hogy vérfarkasok, de nem azok. A pontos név, amit használhatnál rájuk az az alakváltó. A farkas alak választása csupán egy lehetőség. Ők választhatták volna medve vagy héja, esetleg puma alakját is, amikor erre sor került. Ezek a teremtmények valóban nem azonosak a Hold Gyermekeivel. Nekik csupán egy örökölt tehetségük van az őseiktől. Egy genetikai rendellenesség – amit nem maguk folytattak le továbbfertőzés útján, mint az igazi vérfarkasok.”
Caius bámulta Arot dühösen és még valami látszott az arcán, talán a vád, hogy elárulta őt.
„Ők tudják a titkunk.” – mondta unottan.
Edward válaszolni akart a vádra, de Aro gyorsabb volt.
„Ők is a természetfeletti világ teremtményei, bátyám. Esetleg ők még inkább függenek a titoktartástól, mint ahogyan mi. Óvatosan Caius. Ne mutasd ki ennyire a saját álláspontodat.”
Caius vett egy mély lélegzetet és bólintott. Váltottak egy hosszú és jelentőségteljes pillantást. Azt hiszem értettem, hogy hogy gondolta Aro. A hamis vádak nem segítettek abbaan, hogy meggyőzzék a figyelő szemtanúkat valamelyik oldalon. Aro óvatosságra intette Caius hadászati kérdésekben. Csodálkoztam, hogy láttam a feszültséget a két ősi vámpír között – Caius vonakodott megosztani a gondolatait és megérinteni – Caius nem törődött vele, hogy Aro mit is akart mutatni. Talán a közelgő mészárlás sokkal fontosabb volt Caius számára, mint a tiszta hírnevük.
„Beszélni akarok az informátorral.” – jelentette be Caius hirtelen, és Irina felé fordult.
Irina nem is figyelt oda Caius és Aro társalgására, arcát nagy bűntudattal nővérei felé fordította, akik a halálért álltak sorban. Látszott az arcán, hogy rádöbbent, hogy a vádja teljesen hamis volt.
„Irina” – mondta Caius, eléggé ingerülten.
Felnézett és azonnal látszott rajta a félelem. Caius felemelte egy ujját. Hezitált, majd előresétált a Volturi alakzatból és Caius mellé állt újra.
„Tisztában vagy vele, hogy minden állításod téves volt,” – kezdte Caius.
Tanya és Kate egy kicsit előrelépett aggodalmasan.
„Sajnálom.” – suttogta Irina. „Én biztos voltam abban, amit láttam. De nem gondolkodtam…” – gyámoltalanul felénk nézett.
„Kedves Caius, hiszen mi másra gondolhatott volna, mikor ez az egész olyan különös és elképzelhetetlen?”- kérdezte Aro. „Mi is ugyanezt feltételeztük.”
Caius felemelte az ujját és csendre intette Arot.
„Mi tudjuk, hogy hibáztál.” – mondta nyersen. „Az indokaidat akarom hallani.”
Irina idegesen várt a folytatásra, és utána megismételte. „Az indokaimat?”
„Igen, először is miért kémkedtél utánuk?”
Irina a kém szónál hátrahőkölt.
„Összetűzésben voltál a Cullenekkel, vagy nem?”
A szánalmas szemeit Carlisle felé fordította „Igen”, fogadta el.
„Mert…?” – követelte Caius.
„Mert a vérfarkasok megölték a barátomat.” – suttogta. „és a Cullenek nem álltak félre az utamból, hogy bosszút állhassak.”
„Az alakváltók” – javította ki Aro nyugodtan.
„A Cullenek az alakváltók mellé álltak a saját fajtájuk helyett – a barát barátja, ugyanott tartunk” – összegezte Caius.
Hallottam, hogy Edward egy undorodó morgást hallat a lélegzete alatt. Caius ezt a tényt is felvette a vádak listájára.
Irina megmerevítette a vállát. „Úgy tűnt.”
Caius várakozott megint, és akkor azt mondta. „Szeretnél panasszal élni formálisan az alakváltók iránt – és az őket támogató Cullenek iránt – itt és most.”
Egy pici kegyetlen mosoly ült ki az arcára, várt, hogy Irina megadja neki, amit akar. Talán Caius nem érti a család valódi jelentését – nem a szeretet motiválja, hanem az erő iránti vágy. Talán a bosszú az ami boldoggá teszi. Irina felemelte az állkapcsát és kihúzta magát.
„Nem, nem akarok panaszt tenni a farkasok, vagy a Cullenek ellen. Ti egy halhatatlan gyermek elpusztítása miatt jöttetek. A gyermek valójában nem is az. Ez az én hibám és teljes felelősséget vállalok érte. De a Cullenek ártatlanok…” – a Volturi szemtanúk felé fordult. „Ők nem követtek el semmit. Nincs érvényes indok, hogy megbüntessék őket.”
Caius felemelte a kezét amíg beszélt, és egy különös fém tárgy volt a kezében, díszes kézi készítésű. Ez valami jel. A választ olyan gyorsan kaptuk meg, hogy mi csak hitetlenül tudtunk bámulni a történtekre. Nem volt időnk szinte felfogni sem. Három Volturi katona előre ugrott és Irinát lefogták a szürke köpenyeik között. Ugyanabban a pillanatban egy fémes sikoltás tépte fel a csendet. Caius a köpenyek közé vetette magát, és egy rikoltó hang robbant ki, hirtelen láttuk a szikrákat, aztán a lángokat. A katonák hirtelen visszaugrottak, közvetlenül a helyükre az őrségben, a tökéletesen egyenes vonalban. Caius egyedül állt a lángok mellett, ami Irina maradéka volt, a fém tárgy a kezében még egy vastag lángcsóvát lövelt a halotti máglyába. Egy kis kattanó hanggal a tűz eltűnt Caius kezéből. Egy zihálás hullámzott végig a Volturik mögött, amit a szemtanúk hallattak. Mi túlságosan döbbentek voltunk, hogy bármit is reagáljunk. Egy dolog volt, hogy tudtuk, hogy a halál hevesen közeleg, de ez a gyorsaság, egész mást volt ezt látni.
Caius hidegen mosolygott. „Vállalt minden felelősséget a tettéért.”
Szeme ránk villant, gyorsan megtalálta Tanya és Kate megdöbbent, lefagyott alakját. Abban a pillanatban megértettem, hogy Caius soha nem becsülte alá a családi köteléket. Ez egy trükk. Nem azt akarta az előbb hallani, hogy Irina vádat emel, pontosan ezt akarta. El akarta őt pusztítani, felgyújtani az erőszak szikráját, megtölteni a levegőt egy vastag és gyúlékony köddel. Bedobott egy gyufaszálat. A feszült békéje ennek a találkozónka olyan bizonytalan volt, mint egy elefánt kötéltánca. Ha egyszer elkezdődik a harc, akkor többé nem áll meg. Csak akkor, hogyha az egyik fél teljesen elpusztul. A mi oldalunk. Caius tudta ezt. És Edward is.
„Állítsd meg őket!” – kiáltott Edward és megragadta Tanya karját, aki Caiusra vicsorított, és egy őrült kiáltás szakadt ki a mellkasából. Mielőtt még le tudta volna rázni Edward kezét magáról Carlisle odaugrott és átkarolta a derekát.
„Túl késő segíteni rajta” – mondta miközben ő még mindig küzdött. „Ne add meg neki, amit akar.”
Kate keményebben indult meg. Odakiáltott Tanyanak, hogy szereti és elindult, hogy szembenézzen a halállal. Rosalie gyorsan elkapta őt, de mielőtt még leteperhette volna, Kate erőszakosan megütötte árammal és Rose a földre rogyott. Emmett elfogta Kate karját, de őt is sokkolta, és térdre rogyott. Kate megfordult és azt hitte, hogy senki sem tudja megállítani. Garrett rávetette magát, és a földre kényszeríttette. A karjait köré fonta és lefogta a csuklóit. Láttam, hogy a teste görcsöl az áramütéstől. A szemei felpattantak, de nem hagyta hogy kiszabaduljon.
„Zafrina” – kiáltott Edward.
Kate szeme hirtelen üres lett és a sikolya már csak egy sóhaj volt. Tanya is feladta a küzdelmet.
„Add vissza a látásom” – sziszegte Tanya.
Reménytelenül, de minden erőmet beleadva sikerült látnom külön külön a barátaim fényeit, és óvatosan visszahúztam Kateről, miközben Garrettet még mindig benne tartottam, egy vékony réteget képezve közéjük. És akkor Garrett fájdalmai elmúltak és Katet könnyen a hóban tartotta.
„Hagyom, hogy felkelj, ha nem indulsz meg újra. Katie?” – suttogta.
Válaszul vicsorított és próbált makacsul vergődni.
„Hallgassatok rám, Tanya, Kate.” – mondta Carlisle halkan, szinte suttogott. „A bosszú nem segít rajta. Irina nem akarná, hogy eldobjátok az életeteket. Ha megtámadjátok őket, akkor mind meghalunk.”
Tanya meglazította a vállát és Carlislera támaszkodott. Végül Kate is feladta. Carlisle és Garrett vigasztalta a nővéreket, egy szeretetteljes hangon. A figyelmem teljesen éberen visszatért, és minket a káosz pillanata nem tudott legyőzni. A szemem sarkából azért ellenőriztam, hogy Edward és mindenki más Carrett és CArlisle mellett újra a védelmem alatt áll. Caius dühösen nézett, felbőszült hitetlenséggel meredt Katere és Garrettre a hóban. Aro is őket figyelte, de a szemében kétkedés helyett valami erős érzelem szikrázott. Már tudta, hogy mire képes Kate. Biztosan érezte Edward emlékein keresztül. Vajon azt gondolta, hogy a védelmem miatt, amit gyakoroltam Edwardon volt az előbb a hangsúly? Vagy úgy hitte, hogy Garrettnek van valami sajátos védekező képessége?
A Volturi őrök már nem álltak olyan fegyelmezetten - előre hajoltak, és várták, hogy mikor kapják meg a parancsot a támadásra. Mögöttük 43 szemtanú nézett különféle kifejezésekkel az arcukon, egyeseken azt láttam, hogy bár ne lennének itt. A zűrzavar gyanúvá vált. Irina villámgyors megölése megrázta az összeset. Mi volt a bűntény? Caius közvetlen támadásra számított a tette miatt, a Volturi szemtanúk kérdőn néztek, hogy pontosan mi is történhet itt. Aro gyorsan elpillantott, amikor a szemébe néztem és láttam, hogy bosszankodik. A kihallgatás rosszul sült el. Hallottam, hogy Stefan és Vladimis nyugodt vidámságban beszélik meg Aro kényelmetlenségét.
Aro nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy a Románok mit akarnak. De nem hiszem, hogy a Volturi csak úgy itt hagyna bennünket békében, hogy megvédje a hírnevét. Miután végeztek velünk, biztosan elintéznék az összes szemtanút is, akit hoztak. Hirtelen egy különös szánalmat éreztem a Volturi szemtanúk iránt, akiket azért hoztak, hogy végignézzék a halálunk. Demetri levadássza azokat, akik megmaradnak. Jacob és Renesmee, Alice és Jasper, Alistair, és ezek az idegenek, akiket nem ismerek, de biztos, hogy Demetri megöli őket. Aro könnyedén Caius vállára tette a kezét.
„Irina megkapta a büntetést, amiért hamisan tanúskodott a gyermek ellen. Tehát…ez számunkra egy mentség” – aztán folytatta „Talán vissza kéne térni az eredeti kérdéshez?”
Caius kiegyenesedett, és megkeményítette a kifejezését. Bámult előre, de nem nézett semmit. Egy olyan személyre emlékeztetett engem, mint aki épp most tudta meg, hogy lefokozták. Aro előre úszott, Renata, Felic és Demetri automatikusan vele mozgott.
„Vizsgáljuk meg a dolgot.” – mondta „Szeretnék beszélni néhány szemtanúddal. Az eljárás miatt.” – a kezét felénk mutatta.
Két dolog történt egyszerre. Caius szeme Arora tévedt és a pici kegyetlen mosoly visszatért az arcára. És Edward felszisszent, a kezei ökölbe szorultak olyan szorosan, hogy láttam az ereket az ujjperceiben és ha tudta volna a gyémánt kemény bőrét is feltépte volna. Meg akartam kérdezni, hogy mi történt, de Aro elég közel volt hozzá, hogy meghalljon minket. Láttam Carlisle aggodalmas pillantását Edward felé, és láttam, hogy a saját arcát megkeményítette.
Mialatt Caius nem járt sikerrel a hasztalan vádakkal és a meggondolatlan kírsélettel a harc elindításához, addig Aronak biztos van egy eredményesebb ötlete a hadászathoz. Aro szellemként szelte a havat a nyugati végéhez a vonalunkhoz, és megállt tíz lábnyira Amuntól és Kebitől. A közeli farkasok dühösek voltak, de tartották a helyzetüket.
„Ah, Amun, déli szomszédom!” – mondta Aro melegen. „Nem láttalak az utolsó látogatásod óta.”
Amun mozdulatlan maradt, aggodalmat láttam rajta, Kebi szoborként állt mellette. „Az idő keveset jelent a számomra, észre sem vettem a múlását.” – mondta Amun mozdulatlan szájjal.
„Ez igaz”, értett egyet Aro. „De talán volt neked más okod is, hogy elmaradj?”
Amun nem mondott semmit.
„Rettenetesen sok időbe telhet kiterjeszteni a boszorkánytanyádat. Tudom, hogy milyen! Örülök, hogy nem unatkoztál az elmúlt időben. És örülök, hogy új tagjai vannak a szövetségednek. Szeretném megismerni őket. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan meglátogatsz engem.”
„Természetesen.” – mondta Amun, a hangszíne teljesen normális volt, ha volt is félelem vagy gúny a hangjában nem volt érezhető.
„Oh, nos mi most mond itt vagyunk. Ez nem remek?”
Amun bólintott, a szeme üres volt.
„De sajnos az ok amiért itt vagy, nem kellemes. Carlisle szemtanúnak hívott?”
„Igen”
„És te szemtanúja vagy a helyzetnek?”
Amun ugyanazzal a hideg érzelemmentes hanggal válaszolt. „Megfigyeltem a gyermeket. És nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem egy halhatatlan gyermek”
„Talán meg kellene határoznunk a közös nyelvet.” – szakította meg Aro „Úgy látszik, hogy kellene egy pontos megfogalmazás, ha ő egy új osztály. Halhatatlan gyermek az egy emberi gyermek, akit átváltoztatnak emberből vámpírba.”
„Igen, én is így vélem.”
„Mi mást figyeltél meg még a gyermekkel kapcsolatban?”
„Ugyanezeket a dolgokat te nyilván láttad Edward fejében már. A gyermek biológiailag is az övé. Ő nemzette, és ő tanította.”
„Igen, igen” – mondta Aro, a hangszínében türelmetlenséget fedeztem fel. „De az utobbi hetekben mit láttál?”
Amun összeráncolta a szemöldökét. „Ő nagyon gyorsan…növekszik.”
Aro mosolygott. „És úgy gondolod, hogy őt életben kellene hagyni?”
Egy sziszegés csúszott ki a számon és nem voltam egyedül. A vámpírok fele visszhangzott a tiltakozásommal. A hang egy gyenge megnyilvánulása volt a dühnek a levegőben. A rét másik oldalán néhány Volturi szemtanú is hasonló hangot adott. Edward lassan felém lépett és a kezét a csuklóm köré fonta. Aro nem vett tudomást a zajról, de Amun kényelmetlenül körülpillantott.
„Nem azért jöttem, hogy ítélkezzek” – beszélt mellé.
Aro könnyedén felnevetett. „De mi a véleményed?”
Amun megemelte az állát. „Nem látok veszélyt a gyermekben. Még gyorsabban tanul, mint ahogy fejlődik.”
Aro bólintott, figyelembe vette. Aztán egy pillanat múlva elfordult.
„Aro?” – hívta Amun.
Aro visszafordult. „Igen, barátom?”
„Tanúskodtam. Nincs más dolgom itt. A társam és én most távozni szeretnénk.”
Aro melegen mosolygott. „Természetesen. Boldog vagyok, hogy volt alkalmunk egy kicsit társalogni. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára találkozunk.”
Amun összeszorította száját, és a fejét egy kicsit biccentette, aztán gyorsan a rét déli pereme felé indult és eltűnt a fák között. Tudtam, hogy most nagyon sokáig futni fognak, amíg elég messze nem érnek. Aro most a keleti fele felé siklott a vonalunknak. Megállt, amikor elérte Siobhant.
„Hello, kedves Siobhan. Jobban nézel ki mint valaha.”
Siobhan lehajtotta a fejét és várt.
„ÉS te?” – kérdezte. „Mi a válaszod ugyanarra a kérdésre, amit Amunnak feltettem?”
„Egyetértek.” – mondta Siobhan. „De én még hozzáfűznék valamit. Renesmee érti a szabályokat. Nem veszélyes az emberekre – a félvér jobb, mint mi. Nem fenyegeti a lelepleződést.”
„Egészen biztos vagy ebben?” – kérdezte Aro.
Edward torkából egy hasító mély morgás tört fel. Caius karmazsinvörös szemei felcsillantak. Renata még közelebb lépett a mesteréhez védelmezően. És Garrett távol tartotta Katet, akinek felemelkedett figyelmeztető kezét nem vette figyelembe.
Siobhan lassan válaszolt. „Nem gondolom, hogy igazad lenne.”
Aro könnyen visszaúszott, a többi őre felé. Renata, Felix és Demetri közelebb voltak, mint a saját árnyéka.
„Nem szegték meg a törvényt.” – mondta Aro kiengesztelő hangban, de mindenki hallotta a hangjában, hogy nem fejezte be.
Küzdöttem az őrjöngés ellen, a karomat a torkomhoz emeltem, és visszafojtottam egy vicsorgást. A dühömet a védelmembe zúdítottam, hogy erősítse, és biztosan mindenkit védjek.
„Nem szegtek törvényt” – ismételte Aro. „Akárhogy is, ez azt jelenti, hogy nincs veszély? Nem.” – gyengéden rázta a fejét. „Ez egy másik probléma.”
Az egyetlen válasz ami még idegesebbé tett, hogy Maggie dühösen rázta a fejét, igazolva, hogy Aro hazudik. Aro elgondolkozva lépdelt, szinte hozzá sem ért a talajhoz a lábaival. Észrevettem, hogy a védelme közelebb kúszik hozzá.
„Ő egyedülálló…teljesen, lehetetlenül egyedi. Nagyon nehéz elpusztítani valamit, ami ennyire kedves. Különösen, amikor annyit tanulhatunk…” – sóhajtotta, mintha vonakodna elmenni. „De van veszély, és a veszélyt nem lehet egyszerűen nem tudomásul venni.”
Senki nem reagált. Olyan csendben mondta, mintha csak magában beszélne.
„Milyen ironikus, az emberek fejlődnek, a bizalmuk a tudományban van és ez irányítja a világukat, több dolgot is felfedeznek. Még, mindig hitetlenek a természetfelettivel kapcsolatban, de ha elég erős lesz a technológiájuk, ők valóban túl sokat kutatnak és fenyegetést jelenthet számunkra, akár el is pusztíthatják néhányunkat.. Több ezer éve a titoktartásunk ösztönös, kényelmes, és a kényelem, biztonságot is ad. Ez az utolsó nyers, dühös évszázad egy olyan felderítéseket hagyott jóvá, ami veszélyezteti a halhatatlanokat. Most itt a lehetőség, hogy egy egyszerű mítosz beigazolódjék és megvédjen bennünket a gyengébb fajtól.”
„ez egy különleges gyermek” – a kezét felemelte és úgy tett, mintha Renesmeere tenné, habár negyven yardra volt, majdnem belül a Volturi alakzaton.
„De mi nem tudjuk, hogy mi lesz – nem tudjuk teljes bizonysággal, hogy meg akar-e védeni minket. Semmit sem tudunk, hogy mi lesz ebből! A saját szülei is rettegnek a jövője miatt. Nem tudjuk, hogy mi lesz ebből a teremtésből.” – megállt, az első szemtanúknál, és akkor sokatmondó pillantást vetett felé. Hangja jól utánozta a meghatott szavait.
Még ránézett a saját szemtanújára, és újra beszélni kezdett. „Csak az ismert biztonságos. Csak az ismert tűrhető. Az ismeretlen is sebezhetőség.”
Caius arcán egy gonosz mosoly terült szét.
„Ez elhamarkodott Aro” – mondta Carlisle sivár hangban.
„Kérlek barátom.” – mosolygott Aro, a szeme és a hangja szelídebb, mint valha. „Nem hamarkodunk el semmit. Csak hagyd, hogy megnézzük minden irányból a kérdést.”
„Talán adhatok egy másik elméletet, hogy gondolkodj?” – mondta GArrett egyenletes hangon, és még egy lépést tett előre.
„Nomad” – mondta Aro és bólintott.
Garrett felemelte az állát. Szemét az összezavart tömegre fókuszálta a rét másik felén, és azonnal a Volturi szemtanúkhoz beszélt.
„Carlisle kérésére jöttem, mint a többiek, szemtanúnak.” – mondta. „Ez biztosan nem szükséges, tekintettel a gyermekre. Hiszen mindnyájan látjuk, hogy mi ő. Én szemtanú vagyok, de te valami más.”- az ujját óvatosan egy vámpír felé mutatta. „Én tudom, hogy mit csinálok Charles és látom, hogy te és a többiek miért vagytok itt, habár nem tetszik. Egy sem a gyerek miatt jött. Gondold meg, amit most mondok nektek. Nem az a céljuk, amit mondtak nektek az ősök. Mi gyanítottuk és ez most bizonyítást nyert. Ők jöttek és félrevezettek titeket abban, hogy mi a tevékenységük. A szemtanúkat azért hozták, hogy lássák, hogy a küldetésük igaz. A szemtanúk tudnak igazolást nyújtani, hogy a szándékuk helyes – ezt a családod akarják elpusztítani.” – néztem rá Carlislera és Tanyara. „A Volturi azért jött, hogy kitörölje, amit nem gondol természetesnek. Esetleg, még engem is, aki megismerte az aranyszermű klánt és csodálja. Nehéz megérteni őket ez igaz. De az ősök egészen máshogy néznek a különös választásukra. Ők az erőt látják.Én szemtanúja voltam a családi köteléknek – ők egy család anélkül, hogy szövetségesek lennének. Ezek a különös aranyszeműek megtagadták a természetük. De cserébe valami nagyobb értéket találtak, egy egyszerűbb kielégítését a vágynak. Én tanultam tőlük egy keveset az itt töltött idő alatt, és nekem úgy tűnik, hogy a családi kötelék nagyon erős – ez mindegyikükre igaz – egy békés evilági életet választottak. Nincs agresszió, mint az összes déli nemzettségben, akik gyorsan viszályt szítottak a pusztaságban. Nem akarnak uralkodni. És Aro ezt még nálam is jobban tudja.”
Aro arcába néztem, amikor Garrett szavai elítélték őt, feszülten várva a választ. De Aro arca csak udvarias volt, mintha várt volna, hogy mindenki úgy lássa, hogy a gyermek miatt van itt, senki nem hitte el a színművészetét.
„Calisle biztosított mindenkit, akit hívott, hogy nem azért kellünk, hogy harcoljunk. Mindenki tudja.” – Garrett rámutatott Siobhanra és Liamre – „Meg akarta beszélni a bizonyításkor, hogy a Volturi megálljon addig…hogy Carlislenak legyen esélye megmagyarázni a dolgokat. De néhányan kételkedtünk” – a szeme Eleazar arcára villant – „Carlisle az igazságot akarta elmondani. A Volturi viszont védi a titoktartás biztonságát, vagy a saját erejét védi? Egy érvénytelen teremtést jöttek elpusztítani, vagy egy életmódot? Vajon elégedettek voltak, amikor kiesztergálták egy félreértést? Vagy ők probléma nélkül elfogadják az igazságot?”
„Mi az összes kérdésedre válaszolunk. „ – hallottuk Aro hazug szavait – mi tudtuk, hogy ez csak a színjáték része – és láttuk, hogy Caius mosolya buzgó. Az őreik felkészültek, és ők csak az uralkodásukat akarták megőrizni.
„Sok a kérdés, amire neked kell választ adnod. Ki szabályoz téged, nomád? Te elfogadtad valaha más véleményét? Magad választottad az utad, vagy azt fogod tenni amit a Volturi eldönt?”
„Szemtanúnak jöttem. Maradok harcolni is. A Volturinak nem a gyermeket akarja megölni. Ők a szabad akaratot akarják megölni.”
Az arcát az ősök felé fordította. „Figyelj arra, amit mondok! Nem hallgatunk több hazugságot. Te a te célodat tartod becsületesnek, mi a mienket. Meg fogjuk védeni a szabadságunkat. Akár megtámadsz, akár nem. Most pedig a szemtanúk láthatják az igazi problémát, ami itt van.”
Még egyszer a Volturi szemtanúkra nézett, és a szeme mindegyik arcon végigfutott. A szavai ereje nyilvánvaló volt a kifejezéseikben. „Lehet, hogy hagyják, hogy csatlakozz hozzájuk. Ha úgy gondolod a Volturi életben hagy, hogy elmondhasd, ezt a mesét, akkor félreismerted őket. Lehet, hogy mindenkit elpusztítanak.” – vállat vont. „talán igen, talán nem. Talán mi egyenlőbbek vagyunk, mint hittük. Talán a Volturi találkozott azokkal, akik illenek hozzájuk. Ígérem nektek, hogy meg fogjuk tudni.”
Befejezte a beszélgetést visszacsúszott Kate oldalához és egy fél meghajlásban előkészült a harcra.
Aro mosolygott. „nagyon szép beszéd, forradalmi barátom.”
Garrett támadóállásban maradt. „Forradalmi?” – morogta. „Mivel háborítottalak fel, talán azzal, hogy kérdezek? A királyom vagy? Vagy talán szeretnéd, hogy mesteremnek hívjalak, mint a csúszó-mászó őreid?”
„Béke, Garett” – mondta Aro toleránsan. „Én csak beazonosítottalak. Te egy hazafi vagy.”
Garett dühösen meredt rá.
„Kérdezzük meg a szemtanúkat.” – javasolta Aro. Hallanunk kell a véleményüket, mielőtt döntünk. Mond el nekünk barátom.” – elfordult tőlünk és néhány yardot a szemtanúk felé mozdult. Azokhoz, akik közel voltak az erdőhöz. „Mit gondolsz az elhangzottakról? Szerinted félnünk kell a gyermektől? A világunk veszélyben van, ha a családot épen hagyjuk? Vagy Garrett szavai helyesek? Elhiszed nekik, hogy a harc a mi uralmunkat keresi csupán?”
A szemtanú gondosan bámult. Egy kicsi fekete hajú nő, és egy alacsony sötét szőke férfi mellette.
„Csak ezek a lehetőségek?” – kérdezte hirtelen, és Aroa nézett.
„Egyetértek, vagy harcolok ellened?”
„Természetesen nem, van több lehetőség Makenna” – mondta Aro, és egy korrorosztikus kifejezést öltött az arcára a feltételezéstől. „Természetesen békében távozhatsz is, mint Amun, még akkor is ha nem értesz egyet a döntéssel.”
Makenna a társára nézett és egy pillanat múlva bólintott.
„Mi nem akarunk itt harcolni.” – lehelte. „Mi szemtanúnak jöttünk. És szemtanúként úgy döntünk, hogy a család ártatlan. Garrettnek igaza van.”
„Ah”- mondta Aro szomorúan. „Sajnálom, hogy így látod. De ez a munkánkhoz tartozik.”
„Nem látok, de érzem a dolgokat.” – mondta Meknna társa egy magas ideges hangban. Garrett felé nézett. „Garrett tájékozott a világ dolgaiban. És én nagyon is tudom, hogy mikor hallok igaz szavakat és mikor nem.”
Ijedten mozgatta a szemét közelebb a társához, és várta Aro reakcióját.
„Ne félj emiatt barátom, Charles. Kétségkívül a hazafi tényleg elhiszi, amit mond.”
Aro könnyedén kuncogott, Charles szemeit összeszűkítette.
„Ez a véleményünk.” – mondta Makenna. „Mi most távozunk.”
Ő és Charles lassan elindult, nem fordultak meg, amíg nem érték el a fákat. Egy másik idegen is kezdett visszavonulni ugyanazon az úton, akkor még három is követte. Úgy hiszem, hogy 37 vámpír maradt. Néhány úgy tűnik, hogy nagyon nehezen jut döntésre. De a többség nagyon is úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy mi a helyzet. Találgattam, hogy akik elhagyják őket, vajon kik kapnak kegyelmet, és kit fognak levadászni. Biztos vagyok benne, hogy Aro is ezen gondolkozott. Elfordult és kimért lépésekkel visszasétált. Megállt velük szemben és egy tiszta hangon szólt az övéihez.
„Többen vannak, mint mi kedveseim.” – mondta. „Nem számíthatunk segítségre. Bizonytalanságban kéne maradnunk, hogy mentsük magunkat?”
„Nem mester.”- suttogták harmóniában.
„A világunk védelme fontosabb, mint néhányunk élete?”
„Igen” – kántálták. „nem félünk.
Aro mosolygott és a társai felé fordult.
„bátyáim”- mondta kimérten. „Sokat láttunk itt.”
„Tanácskozzunk” – mondta Caius mohón.
„Tanácskozzunk” – ismételte Marcus egy önzetlen hangszínben.
Aro megint ránk nézett és a szemei megint olyan ősiek voltak. A kezei csatlakoztak a testvéreihez egy háromszöget formálva. Amint Aro levette rólunk a tekintetét a csendes tanácskozáshoz, még két szemtanú eltűnt az erdőben. Reménykedtem, hogy elég gyorsak voltak, hogy ne vegyék észre őket. Ez az. Óvatosan. Meglazítottam renesmee karjait a nyakamon.
„Emlékszel, hogy mit mondtam neked?”
A szemében könnyek voltak és bólintott. „Szeretlek” – suttogta.
Edward minket figyelt a szemei, széles topázok. Jacob is minket bámult a sötét szeme sarkából.
„Én is szeretlek” – mondtam és megérintettem a medálját. „Az életemnél is jobban.”
Megcsókoltam a homlokát. Jacob keserűen nyüszített. Én lábujjhegyre álltam és a fülébe suttogtam. „Várj amíg mindenki őrjöngeni kezd és akkor fuss vele. Amilyen gyorsan és amilyen messze csak tudsz. Amikor te már úgy érzed, hogy elég messze vagy, akkor pihenhetsz egy kicsit.”
Edward és Jacob ugyanolyan rémülten nézett, még úgy is látszott, hogy Jacob épp farkas volt. Renesmee Edward felé nyúlt, és ő a karjaiba vette. Szorosan megölelték egymást.
„Ez az amit nem mondtál el?” – suttogta a feje felett.
„Aro miatt” – mondtam.
„Alice?”
Bólintottam. A szemébe megértő fájdalom suhant. Ez volt az amit végülis sikerült Alice jeleiből összeraknom. Jacob nyugodtan morgott, mintha csak dorombolt volna. A vállai merevek voltak és a fogait elrejtette. Edward megcsókolta Renesmee homlokát és arca mindkét oldalát, és Jacob vállára tette. Gyorsan közelebb húzta magát, és megfogott egy maréknyi prémet, és könnyedén belebújt a vállaiba, elhelyezkedett. Jacob felém fordult, a szeme kifejezte a nagy lelki fájdalmát, és még egy morgás hallatszott a mellkasából.
„Te vagy az egyetlen, akiben tudjuk, hogy bízhatunk.” – morajlottam neki. „Te szereted őt annyira, hogy soha ne hagyd el. Tudom, hogy meg tudod védeni őt, Jacob.”
Újra nyafogni kezdett és a fejét a vállamra tette.
„tudom” – suttogtam. „És is szeretlek. Jake. Mindig a vőlegényem tanúja leszel.”
Egy baseball labda méretű könny fojt le a szeméből a prémjén. Edward a fejét a vállához nyomta, ahova Renesmeet is tette.
„Viszlát Jacob, testvérem…fiam.”
A többiek sem felejtették el, hogy itt a búcsú ideje. A szemeiket a fekete háromszögön tartották, de hallottam, hogy mit mondtak.
„Akkor nincs remény?” – suttogta Carlisle. Nem volt félelem a hangjában. Éppen csak elfogadás.
„Mindig van remény.” – morajlottam vissza. És tudtam, hogy így van, mondtam magamnak. „Én csak a saját sorsom tudom.”
Edward megfogta a kezem. Tudta, hogy mit jelent. Amikor azt mondtam sorsom, nem volt kérdés, hogy mindkettőnkre vonatkozik. Mi éppen csak így voltunk teljesek, együtt. Esme mélyet lélegzett mögöttem. Ahogy elment mellettünk megérintette az arcunk és Carlisle mellé állt, megfogta a kezét. Hirtelen mindenki morajlotta, hogy szeretlek és ég veled.
„Örülök, hogy veled éltem át.” – suttogta Garrett Katenek. „Követnélek bárhová, kedves.”
„Ne mond ezt nekem.” – motyogta.
Rosalie és Emmett gyorsan és szenvedélyesen megcsókolta egymást.
Tia megcirógatta Benjamin arcát. Ő visszamosolygott vidáman, megfogta a kezét és megsimogatta az arcát.
Nem láttam minden kifejezését a szeretetnek és a fájdalomnak. Megzavartak az érzelmek és a pajzsom hirtelen ingadozó lett. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi történt, különösen Siobhannal és Liamnél éreztem. Aztán végül az érzelmi nyomás nem okozott kárt, és aztán el is tűnt. Nem változott meg a csendes tanácsokozás, de talán volt valami jel, amit elszalasztottam.
„Legyetek készen” – suttogtam. „Kezdődik.”

38. Erő

"Chelsea megpróbálja felbontani a kapcsolatainkat", suttogta Edward. "De nem találja őket. Nem érez bennünket…" - rám nézett. "Te csinálod?"
Elkeseredetten rá mosolyogtam. "Mindenkit védek."
Edward hirtelen megmozdult mellettem, keze Carlisle felé nyúlt. Abban a pillanatban éreztem, hogy a védelmemet amivel Carlislet öleltem megtámadják. Nem volt fájdalmas, de kellemes sem, egyik sem.
"Carlisle? Jól vagy?" - zihálta Edward idegesen.
"Igen. Miért?"
"Jane" - válaszolta Edward.
Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, egy tucat félreérthetetlen támadás talált el egy pillanat alatt, a rugalmas védelmem egész területét szurkálta, tizenkét különböző ponton. De úgy éreztem, hogy Jane nem tudott áthatolni. Gyorsan körbepillantottam, mindenki jól volt.
"Hihetetlen" - mondta Edward.
"Miért nem várnak a döntésre?" - sziszegte Tanya.
"Ez az eljárás" - válaszolt nyersen Edward. "Rendszerint cselekvőképtelenné teszik az ellenfelet, hogy biztosan ne tudjon menekülni."
Janet néztem, aki dühös hitetlenséggel bámulta a csoportunkat. Egészen biztos voltam abban, hogy rajtam kívül, ő soha nem találkozott olyannal, aki ellenállt a képességének. Talán nem volt éppen elégedett. De azt is valószínűleg tartottam, hogy fél Arotól - hogy ő már nem elég jó - a védelmem erősebb, mint Edward gondolta. A homlokom egy hatalmas célpont volt és igazából nem volt olyan nehéz tartanom a pajzsomat, ami biztonságot adott. Így egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon, Janenek címeztem. Szeme összeszűkült, és éreztem egy további nyomást, ez alkalommal közvetlen engem támadott. A számat szélesebbre húztam és kivillantottam a fogaim. Jane pedig egy hangos elkeseredett vicsorítást hallatott. Mindenki egyszerre ugrott fel az őrök közül. Mindenki kivéve az ősöket, akiket nem zökkentett ki a tanácskozásból. Az ikertestvére megfogta a karját. A Romanok kuncogtak, egy sötét kuncogás volt.
"Mondtam, hogy eljön az időnk." - mondta Vladimir Stefannak.
"Nézd meg a boszorkány arcát." - kuncogott Stefan.
Alec megveregette a nővére vállát finoman, és akkor a karját levette róla. A szemét felénk fordította, az arca tökéletesen sima, teljesen angyali. Én vártam néhány nyomást, néhány jelét a támadásnak, de nem éreztem semmit. Ő még mindig minket bámult, az arca koncentráló volt. Támad? Vagy átjutott a védelmemen? Lehet, hogy már csak én látom őt? Megszorítottam Edward kezét.
"Jól vagy?" - kérdeztem idegesen.
"Igen" - suttogta.
"Alec támad?"
Edward bólintott. "Az ő tehetsége lassabb, mint Jane. Kúszik. Szükség van néhány pillanatra, amíg ideér."
Akkor már láttam, amikor tudtam, hogy mit kell keresnem. Egy különös homály szivárgott keresztül a havon, szinte láthatatlan volt a fehérségben. Egy délibábra emlékeztetett engem - csekély káprázta, mint egy pislákolás. A védelmem túllöktem Carlisleon féltem, hogy nehogy túl közel jusson a köd, amikor eltalál minket. Mi van ha át tud hatolni a védelmemen? Futnunk kellene? Egy halk dörgés, moraj futott keresztül a talajon a lábam alatt, és egy hirtelen széllökés felkavarta a havat köztünk és a Volturi között. Benjamin látta a fenyegetést felénk kúszni, és próbált egy ködöt emelni közénk, hogy ne láthassanak. A hóval könnyű volt látni, hogy merre tart a támadás, de nem állította meg a hó. A levegő ütése ártalmatlannak bizonyult az árnyékkal szemben, az árnyék csak jött. A háromszögű alakzat végül felbomlott, egy kínzó nyögés, egy mély halk hasadás egy kis rést hozott létre közöttünk. A sziklák egy pillanatra megmozdultak alattam. A hó a lyukba zuhant, de a köd jött tovább, mintha nem érdekelné sem a szél sem a gravitáció. Aro és Caius széles szemmel figyelte, ahogy megnyílt a föld. Marcus ugyanazon az unott tekinteten keresztül figyelt. Nem beszéltek, vártak, amíg a köd közelített minket. A szél még gyorsabban süvített, de a köd csak jött felénk. Jane mosolygott. És akkor a köd falba ütközött. Éreztem ahogy megérintette a pajzsot - egy sűrű, édes aromát éreztem. Úgy emlékszem, hogy a Novocainnak volt rám hasonló hatása a nyelvemen. A köd feljebb emelkedett, keresett egy lehetőséget, egy gyengeséget. De nem talált. A köd még feljebb emelkedett és körülfogott minket, de nem talált bejáratot, olyan volt, mintha egy képernyőn keresztül látnám. És akkor Benjamin zihálni kezdett.
"Kimerült, Bella!" - éljenzett halkan Benjamin.
A mosolyom visszatért. Láttam ahogy Alec összeszűkíti a szemét, és döbbenten figyel, aztán a köd lassan visszaörvénylett. És akkor rájöttem mit jelent ez. Nyilvánvaló, hogy én leszek az első számú, az első akit meg kell ölni, de addig ameddig tudom tartani, mi pont ugyanolyan jó harci erővel bírtunk, mint a Volturi. Nálunk van még Benjamin és Zafrina, nekik pedig nem volt természetfeletti segítségük ellenünk. Addig ameddig tudom tartani.
"Jobban akarok koncentrálni." - suttogtam Edwardnak. "Gyere add a kezed, és segíts erősebben tartani a védelmemet a mieink körül."
"Távol tartom őket tőled."
"Nem. Neked el kell kapnod Demetrit. Zafrina vigyáz rám."
Zafrina ünnepélyesen bólintott. "Senki sem fog hozzá érni." - ígérte Edwardnak.
"Janet és Alecet magam akartam elintézni, de itt van rám szükség."
"Jane az enyém" - sziszegte Kate. "Megízlelheti a saját ellenszerét."
"És Alec sok élettel tartozik nekem, de nekem nem elég csak az ő élete." - morogta Vladimir az ellenség felé. "Ő az enyém."
"Caiust én akarom." - mondta Tanya.
A többiek is kicsit megindultak az ellenfél felé, de gyorsan megálltak. Aro Alec hatástalan ködjét vizsgálta nyugodtan, aztán megszólalt.
"először szavazzunk." - kezdte.
Dühösen ráztam a fejem. Fáradt voltam a játékhoz. A vérszomjtól hirtelen új erőre kaptam, és tudtam, hogy tudok segíteni a többieknek a küzdelemben. Akartam a harcot.
"Szeretném megjegyezni" - folytatta Aro "bármit is dönt a tanács, szerintem ma itt nincs szükség erőszakra."
Edward vicsorított és sötéten nevetett.
Aro szomorúan nézett rá. "Sajnálat pazarlás lenne a fajtánk részéről, ha elpusztítanánk titeket. Különösen téged fiatal Edward és újszülött társad. A Volturi boldog lenne, ha a tagjai közt üdvözölhetne. Bella, Benjamin, Zafrina, Kate. Sok választás van előttetek. Gondoljátok meg."
Chelsea megpróbált hozzánk érni, de a védelmem nem hagyta. Aro kemény szemünkbe nézett, és nem látta semmilyen jelét a tétovázásnak. Tudtam, hoy nagyon szeretne megtartani Edwardot és engem, bebörtönözni minket és rabul ejteni Alicet is. De ennél jobban küzdünk. Nem nyerhet, amíg élek. Boldog voltam, hogy ilyen erős vagyok és, hogy nem akar megölni engem.
"Akkor szavazzunk." - mondta idegenkedve.
Caius buzgón és gyorsan beszélt. "A gyermek egy ismeretlen fajta. Nincs okunk megkockáztatni, hogy éljen. Meg kell halnia és mindenkinek , aki védelmezi is ez a sorsa." - mosolyogva várt.
Küzdöttem a feltörő sikoly ellen, amit a gonosz mosoly hívogatott. Marcus unottan fordította felénk a szemét. Minket nézett amíg szavazott.
"Nem látok közvetlen veszélyt. A gyermek nem jelent veszélyt most. Később pedig még mindig rá tudunk nézni. Távozzunk békével." - a hangja bágyadt volt, mint a bátyjáé.
Egy őr sem lazított a készenléten a szavai ellenére sem. Caius vigyora nem változott, mintha meg sem hallotta volna Marcus szavazatát.
"Úgy látom, hogy akkor nekem elhatározni a szavazás végkimenetelét." - elmélkedett Aro.
Hirtelen Edward megmerevedett mellettem. "Igen!" - sziszegte.
Megkockáztattam, hogy ránézzek. A szeme diadalittas volt, de nem értettem - ilyen egy kifejezése egy angyalnak mikor felég a világunk. Gyönyörű és rémítő. Egy halk reakciót hallottam az őröktől, egy nehézkes morajt.
"Aro?" - szólt Edward, szinte kiáltott, a hangjában leplezetlen győzelem hallatszott.
Aro tétovázott egy pillanatig, felbecsülte az új hangulatot és óvatosan válaszolt.
"Igen, Edward? Akarsz még valamit mondani…?"
"talán" - mondta Edward kellemes hangszínben, nem értettem az izgalmát.
"Először tisztázzuk a dolgokat?"
"Természetesen." - mondta Aro, felemelte a szemöldökét, de most nem volt semmi udvarias álca a kifejezésében. Inkább kegyesnek hangzott, Aro soha nem olyan veszélyes, mint amikor kegyes akar lenni.
"Te a veszélyt a lányom miatt látod - csupán amiatt, hogy nem tudjuk, hogy hogyan fejlődik? Ez a dolgok bökkenője?"
"Igen, Edward barátom." Értett egyet Aro. "De tudjuk, hogy kezelhető…biztosan, ahogy a születését el tudtad rejteni a világ elől, őt is el tudod - nem veszélyezteti a biztonságát a titoktartásnak…" - mondta higgadtan és vállat vont.
"Ha ezt biztosan tudjátok" - javasolta Edward. "Akkor pontosan mi volt a szándékod…miért volt szükség erre a tanácsra egyáltalán?"
"Nem volt minden biztos." - értett egyet Aro, a hangja egy kicsit követelőző. Nem látta, hogy Edward hova akar kilyukadni. Én sem értettem.
"Mindenesetre többé nem vitázunk ezzel kapcsolatban."
"És mi békében élünk, és megint jó barátok vagyunk?" - kérdezte Edward gúnyos éllel.
Még inkább követelödző volt. "Természetesen, fiatal barátom. Többet nem is kívánhatnék."
Edward vidáman kuncogott. "Tudok még ennél is többet kínálni."
Aro összeszűkítette a szemeit. "Ő teljesen egyedi. Csak találgathatjuk a jövőjét."
"Nem teljesen egyedi." - ellenkezett Edward. "ritka, ez biztos, de nem egyedi."
Harcoltam a megdöbbenés ellen, hirtelen egy remény kúszott át rajtam, talán nem lesz több fenyegetés. Betegesen néztem a ködöt ami a védelmem körül volt. És amíg a fókuszért küzdöttem, újra éles, szúró nyomást éreztem a védelmemen.
"Aro, megkérnéd Janet, hogy álljon le a feleségem támadásával, amíg a bizonyítékokat megbeszéljük?" - kérdezte udvariasan Edward.
Aro felemelte a kezét. "Nyugalom, kedveseim. Hagyjátok, hogy beszéljen."
A nyomás eltűnt. Jane meztelen fogai rám villantak. Nem tudtam nem visszavigyorogni rá.
"Miért nem csatlakozol hozzánk Alice?" - mondta Edward hangosan.
"Alice" - suttogta Esme döbbenten.
Alice! Alice, Alice, Alice!
"Alice!" "Alice!" - hallottam a morajokat mindenhonnan.
"Alice" - szólt Aro is.
Enyhülés és tomboló öröm hullámzott végig rajtam. Az összes védelmem megerősödött. Alec ködje még próbálkozott, de nem járt sikerrel - Jane ha lenne, biztos átjutna a réseken.
És akkor hallottam őket futni az erdőn keresztül, repülni, olyan gyorsan amilyen gy gyorsan csak tudtak. Mindkét oldal mozdulatlanul várt. A Volturi szemtanúk haragosan bámultak a friss zűrzavarban. Akkor Alice délnyugatról felént táncolt, és elsöprő boldogságot éreztem, hogy újra látom, tetőtől talpig átjárt. Jasper csak egy hüvelykre tőle követte őt, a szeme heves volt. Mögöttük három idegen érkezett. Az első egy magas, izmos nő, pusztasági haja sötét - biztosan ő Kachiri. Ugyanolyan hosszú végtagok és tulajdonságok voltak rajta, mint a többi Amazonon, az ő esetében talán még jellegzetesebb volt. A következő egy kicsi oliva beütésű vámpír nő, hosszú fonattal, ami a feje tetejére volt rögzítve. A szemei idegesen, mély vörösbor színűek. És az utolsó egy fiatal férfi…nem olyan gyorsan és nem olyan kecsesen futott. A bőre lehetetlenül szép, sötét barna. A szeme óvatosan végigcsúszott a részvevőkön, a szemszíne meleg tölgyre emlékeztetett. A haja fekete és befont, pont mint a nőknek, de persze nem olyan hosszú. Gyönyörű volt. Miután elemeztem, egy új hang ütötte meg a fülemet, a hangja egy új szívdobogásnak, ami nagyon gyors volt. Alice könnyen beugrott a ködön keresztül a védelembe és megállt Edward mellett. Megérintettem a karját, és így tett Edward, Esme és Carlisle is. Nem volt idő még egyéb köszöntésre. Jasper és a többiek is követték.
Az őrök néztek, a szemeikben hitetlenség volt, amíg a késve érkezők egyszerűen keresztezték a ködöt. Felix és a többiek hirtelen mind rám fókuszáltak. Nem voltak biztos benne, hogy hogyan működik a védelmem, de remélték, hogy fizikai támadást neme élne túl. Amint Aro megmozdult, mindenki megnyugodott. Csodálnám, ha Zafrina sokáig vakon tudná őket tartani. Talán elég ideig, hogy Kate és Vladimir elkapja Janet és Alecet? Ennyit tudok csak kérni. Edward undorodó hangot hallatott, és dühösen megmerevedett, valószínűleg ez volt a válasz a gondolataikra. Szabályozta magát és akkor Aro újra beszélni kezdett.
"Alice, saját magad kerestél szemtanút az elmúlt héten," - mondta ősi hangján. "és nem jöttél vissza üres kézzel. Alice miért nem mutatod be a szemtanút, akit hoztál?"
Caius vicsorított. "A szemtanúkon már túl vagyunk! Mond el a szavazatod, Aro"
Aro csendben felemelte az ujját és csendre ítélte testvérét, miközben Alice arcát nézte.
Alice könnyedén előrevezette az idegeneket. "ez itt Huilan és az unokaöccse Nahuel."
Hallani a hangját…még sosem volt ennyire jó.
Caius szemét Alicere emelte és a kapcsolatot vizsgálta a jövevényekkel. A Volturi szemtanúk felszisszentek. A vámpír világ változik, és ezt mindenki érezte.
"Beszélj, Huilen" - parancsolta Aro. "Mond el nekünk, hogy miért vagy itt."
A kis nő idegesen nézett Arora. Alice bátorítóan bólintott, és Kachiri megfogta a kicsi vámpír vállát.
"Huilen vagyok" - jelentette be a nő, furcsa angol akcentussal. Egy kicsit csend volt, gondolom átgondolta, hogy hogyan mondja el a történetet. A hangja olyan volt, mintha énekelne. "Másfél évszázaddal ezelőtt, én az enyéimmel éltem Mapucheben. A nővérem Pire volt. A szüleink a havas hegy után nevezték el, mert a bőre épp olyan volt. És nagyon nagyon gyönyörű volt. Egy nap, amikor magához tért, elmondta nekem, hogy egy angyallal találkozott az erdőben, és éjjel az angyal meglátogatta. Én figyelmeztettem őt." - Huilen szomorúan rázta a fejét. "A bőre tele volt horzsolásokkal. Tudtam, hogy a legendák a nagy libidóju lényekről igazak, de nem figyelt rám. El volt bűvölve. Elmondta nekem, hogy biztos benne, hogy teherbe esett a sötét angyaltól. Nem próbáltam meg megállítani, amikor elmenekült - tudtam, hogy apánk és anyánk is úgy vélné, hogy a gyermeknek halnia kell Pirevel együtt. Vele mentem az erdő mélyére. Kereste a démoni angyalát, de nem találta sehol. Vadásztam amikor már semmi ereje nem volt. Nyers állatoknak itta a vérét. Nem kellett több megerősítés, hogy mi van a méhében. Reméltem, hogy meg tudom menteni az életét és megölni a szörnyet. De ő szerette a gyermeket. Úgy hívta, hogy Nahuel, a dzsungel macska után, mert ő nagyon erősen rúgott és összetörte a csontjait - de akkor is szerette. Nem tudtam megmenteni. A gyermek kitépte magát belőle, és gyorsan meghalt, egész idő alatt csak azért könyörgött, hogy Nahuel megmaradjon. A Baba haldoklott benne és én is így hittem. Megharapott engem, amikor megpróbáltam kiemelni a testéből. A dzsungelbe kúsztam, hogy meghalljak. Nem éreztem semmit csak mérhetetlen fájdalmat. De ő rám talált, az újszülött gyermek átküzdte magát a bozóton és rám várt. Amikor a fájdalomnak vége volt, ő az oldalamnál aludt. Vigyáztam rá ameddig nem volt egyedülálló. Vadásztunk a falu melletti erdőben. Soha nem hagytuk el az otthonunkat, de Nahuel látnia akarta az itteni gyermeket."
Huilen elfordította a fejét, amikor befejezte és visszalépett Kachiri mögé. Aro szája összezárt volt. A sötétbőrű fiatalt kémlelte.
"Nahuel, te 150 éves vagy?" - kérdezte.
"Vagy egy évtizeddel több." - válaszolta, egy gyönyörű meleg hangon. A hangsúlya alig volt észlelhető. "Mi nem tartjuk számon."
"És mikor érted el a mostani formád?"
"Körülbelül hét évvel a születésen után. Teljesen felnőtt lettem."
"Te onnantól kezdve nem változtál?"
Nahuel vállat vont. "Nem vettem észre"
Éreztem egy reszketést, borzongást, ami végigfutott JAcob testén. Én még nem akartam ebbe belegondolni. Megvárom még elmúlik a veszély, amjd utána elmélkedem ezen.
"És az étkezés?" - kérdezte Aro, látszólag nagyon érdekelte a dolog.
"Főleg vért, de néhány emberi élelmet is fogyasztok. Bármelyiken tudok élni."
"Képes vagy létrehozni egy halhatatlant?" - Aro Huilenre nézett, a hangja hirtelen döbbent volt. A pajzsomra fókuszáltam, ha esetleg megint támadnának.
"Igen, de csak én tudok."
Egy sokkolt moraj ment végig mindhárom csoporton. Aro felemelte a szemöldökét. "Nem vagy egyedül?"
"Van nővérem" - Nahuel megint vállat vont.
Aro vadul bámult egy pillanatig üres tekintettel.
"Talán elmondanád a történet többi részét is, úgy tűnik, hogy még vannak dolgok."
Nahuel rosszal.
"az apám meglátogatott néhány évvel az után, hogy megszülettem és megöltem az anyámat." Az arca hirtelen eltorzult. "Örült, hogy megtalált engem." - Nahuel hangszínéből úgy tűnt, hogy ez nem kölcsönös. "Neki van két lánya is. Azt akarta, hogy csatlakozzak hozzá, mint a nővérem. Meglepte, hogy nem vagyok egyedül. A nővéreim nem mérgezőek, de nem tudom, hogy ez nemtől függ-e, vagy véletlenszerű…ki tudja? Az én családom már Huilen, és nem mentem vele." - gyorsan beszélt. "Úgyhogy megegyeztünk, Néha meglátogat. Nekem van egy új nővérem is, ő tíz éve érte el az érettséget."
"Mi az apád neve?" - kérdezte Caius fogcsikorgatva.
"Joham" - válaszolt Nahuel. "Ő tudósnak tekinti magát. Egy nagyszerű új fajt akar létrehozni."
Éreztem az undort a hangjában, ahogy ezt elmesélte.
Caius rám nézett. "A te lányod mérges?" - követelte érdes hangon.
"Nem" - válaszoltam. Nahuel hirtelen felkapta a fejét a kérdésre, és rám nézett. Caius Arora nézett megerősítésként, de Aro a saját gondolataiba veszett. A száját összeszorítva bámulta Carlislet, és akkor Edward végre rám nézett.
Caius morgott. "Ügyeljünk arra, ami itt történt és nézzünk el délre" - mondta Aronak.
Aro a szemébe bámult egy hosszú pillanatig feszülten. Nem tudtam, hogy mit akar ezzel, de utána végigmért engem egy pillanatig, a szemében valami megváltozott, a szája mozdult és láttam a szemeiben, hogy Aro meghozta a döntést.
"Bátyám" - mondta lágyan Caiusnak. "Ők nem jelentenek veszélyt. Ez egy meglepő fejlemény, de nem látok fenyegetést. Ezek a fél vámpír gyerekek sokkal kezelhetőbbek, mint hittük."
"Tehát a szavazatod?" - követelte Caius.
"Igen"
Caius haragosan nézett. "És ez a Joham? Ez a halhatatlan, aki szeret kísérletezni?"
"Talán beszélnünk kéne vele" - értett egyet Aro.
"Állítsátok meg Johamat," - mondta Nahuel laposan. "De a nővérem ne bántsátok. Ő ártatlan."
Aro bólintott ünnepélyesen. És akkor meleg mosollyal visszafordult az őrök felé.
"Kedveseim" - mondta. "Mi ma nem harcolunk."
Az őrök bólintottak egyszerre és felálltak a támadó helyzetből. A köd szétszóródott, de azért tartottam a védelmem. Lehet, hogy ez megint trükk. Elemeztem a kifejezésüket, amikor Aro megint felénk fordult. A szeme üdvösebb, mint valaha, de éreztem benne valami különös hátsó szándékot. Mintha valami cselszövésre készülne. Caius felháborodott, de az őrjöngése óvatos volt, beletörődő. Marcus nézett…unottan, nem volt rá jobb szó. Az őrök közömbösen és fegyelmezetten figyeltek. Még mindig alakzatban voltak, felkészültek a távozásra. A Volturi szemtanúk még körültekintettek, aztán szétszóródtak az erdőben. Ahogy egyre kevesebben voltak egyre gyorsabban távoztak. Hamar eltűntek.
Aro a kezeit védekezően felénk nyújtotta. Mögötte néhány őr, Caius, Marcus, és a csendes rejtélyes feleségek, a feleségek már elkezdtek elmenni alakzatban. Csak három maradt.
"Örülök, hogy erőszak nélkül távozunk" - mondta édesen "Barátom, Carlisle - remélem, hogy barátomnak hívhatlak még.Remélem nem haragszol. Tudom, hogy érted a terhet, amit a kötelezettségeinkkel jár."
"Távozz békében Aro" - mondta Carlisle mereven. "Kérlek emlékezz, hogy mi itt névtelenek vagyunk, és ne vadásszatok a területünkön."
"Természetesen Carlisle" - biztosította Aro. "Nem keresem a haragodat, kedves barátom. Esetleg egyszer megbocsátasz nekem."
"talán, ha bebizonyítod, hogy újra a barátunk vagy."
Aro elfordította a fejét lelkifurdalással telve, és hátrébb lépett, mielőtt megfordult volna. Csendben néztük, ahogy az utolsó négy Volturi is eltűnt a fákban. Nagyon nyugodt volt minden. Egy kicsit nem figyeltem a védelmemre.
"Valóban győztünk?" - suttogtam Edwardnak.
Hatalmasat mosolygott. "Igen. Feladták. Az összes erőszakos gondolatuk, gyávák voltak kockáztatni." - kuncogott.
Alice vele nevetett. "Komoly, emberek. Nem jönnek vissza. Mindenki lazíthat."
Még mindig csend volt.
"A fenébe nem volt szerencsénk." - motyogta Stefan.
És akkor elkezdődött. Kitört az öröm. Az üvöltés szinte fülsüketítő volt. Maggie megölelte Siobhant. Rosalie és Emmett megcsókolták egymást újra - most hosszabban és lelkesebben, mint előtte. Benjamin és Tia egymást ölelte, ahogy Carmen és Eleazar is. Esme megölelte Alicet és Jaspert. Carlisle melegen megköszönte a Dél-Amerikai jövevényeknek a segítségét. Kachiri nagyon közel állt Zafrinaához és Sennához, az ujjhegyeiket összeérintették. Garrett felkapta Katet és pörgött vele. Stefan leköpte a havat. Vladimir a talajt bámulta savanyú arccal. És a rozsda színű farkas a lányommal rohant felém, és a mellkasomhoz nyomta. Edward karjai körülöleltek minket ugyanabban a pillanatban.
"Nessie, Nessie, Nessie" - dúdoltam halkan.
Jacob nevetett, ugatva nevetet és az orrát a fejemhez nyomta.
"Minden rendben" - motyogtam.
"Akkor veled maradhatok?" - követelte Nessie.
"Örökké" - ígértem.
Tényleg örökre. Nessie egészséges és erős fog maradni. Mint a fél-vámpír Nahuel, aki még 150 évesen is fiatal. És mi mind együtt leszünk. A boldogság kirobbant belőlem - olyan szélsőségesen, olyan erőszakosan, hogy szinte elviselhetetlen.
"Örökké" - suttogta Edward a fülembe.
Nem tudtam többet beszélni. Felemeltem a fejem és megcsókoltam olyan szenvedéllyel, ami még az erdőt is felgyújthatta volna. Azt sem vettem volna észre.

39. Boldogan örökkön örökké

„Szóval sok minden keveredett a végén, de ami miatt valójában lefőttek az …Bella volt.”magyarázta Edward. A családunk és a két, még itt tartózkodó vendégünk a Cullen ház nagyszobájában voltak, mialatt az erdő feketévé vált az ablakok alatt.
Vladimir és Stefan eltűntek, mielőtt abbahagytuk volna az ünneplést. Rendkívül csalódottak voltak, amiért a dolgok végül így alakultak, de Edward azt mondta, hogy élvezték a Volturi gyávaságát, és ez majdnem elég, hogy kiengesztelje a csalódottságukat. Benjamin és Tia gyorsan követték Amunt és Kebit, igyekeztek tudatni velük a harc végkimenetelét; biztos voltam benne, hogy még látjuk őket – legalább is Benjamint és Tiat. A nomádok sem időztek. Peter és Charlotte beszéltek egy keveset Jasperrel, és aztán ők is elmentek.
Az újra egyesített Amazonok is igyekeztek hazatérni – nehéz volt számukra távol lenni a hőn szeretett esőerdőjüktől – habár ők nehezebben mentek el, mint a többiek.
„El kell hoznod a gyereket hozzám,”ajánlotta Zafrina.”Ígérd meg nekem, kicsi lány.”
Nessie nekinyomta a kezét a nyakamnak, szintén esedezve.
„Természetesen Zafrina,”egyeztem bele.
„Nagyszerű barátok lehetnénk kicsi Nessie-m,”mondta a vad nő, mielőtt elment a nővéreivel.
Az ír klán folytatta a kivonulást.
„Nagyon jó, Siobhan,”dicsérte Carlisle, mikor elköszöntek.
„Oh, a vágyálom ereje,”válaszolta gúnyosan forgatva a szemeit.
Aztán megkomolyodott. „Persze még nincs vége. A Volturi nem felejti el, ami itt történt.”
Erre Edward válaszolt. „Súlyosan megingatta őket; a magabiztosságuk összetört. De igen, biztos vagyok benne, hogy egyszer talpra állnak. És aztán…” Összeszűkítette a szemeit. „Azt hiszem, megpróbálnak majd külön-külön legyőzni minket.”
„Alice majd figyelmeztet minket, hogy mikor akarnak támadni.”mondta Siobhan bizonytalan hangon.
„És ismét összegyűlünk. Talán eljön majd az idő, amikor a világunk teljesen kész lesz megszabadulni a Volturitól.
„Talán eljön az az idő.”válaszolta Carlisle.”És ha itt lesz, együtt állunk majd ki.”
„Igen, barátom, együtt fogunk,”értett egyet Siobhan. „És hogyan is bukhatnánk el, mikor ezt nem akarom másképp?”hahotában tört ki.
„Pontosan.”mondta Carlsile. Ő és Siobhan megölelték egymást, aztán kezet rázott Liammal. „Próbáljátok megtalálni Alistairt és mondjátok el neki, mi történt. Gyűlölnék arra gondolni, hogy egy szila alatt rejtőzik a következő évtizedben.”
Siobhan ismét nevetett. Maggie átölelte Nessiet és engem is, aztán az Ír klán elment.
A Denalik mentek el utoljára, Garrettel együtt – majdnem biztos voltam benne, hogy mostantól velük tart. Az ünneplés légköre túl sok volt Tanyanak és Katenek. Időre volt szükségük, hogy ’elsirathassák’ elvesztett nővérüket.
Huilen és Nahuel maradtak, habár arra számítottam, hogy ők ketten visszamennek az Amazonokkal. Carlisle lebilincselő beszélgetésbe mélyedt Huilennel; Nahuel közel ült hozzá, hallgatott mialatt Edward elmondta nekünk a történetnek azt a részét, amit csak ő hallott.
„Alice adta meg Aronak azt a mentséget, amire szüksége volt, hogy elkerülje a harcot. Ha nem lett volna ennyire megrémülve Bellatól, akkor valószínűleg az eredeti terv szerint haladt volna.”
„Megrémülve?”mondtam hitetlenül. „Tőlem?”
Teljesen felismerhető pillantással mosolygott rám – érzékeny volt, de ugyanakkor alázatos és felbőszült is. „Mikor fogod magad tisztán látni?”mondta gyengéden. Aztán hangosabban beszélt, hogy a többiek is hallják. „A Volturi hozzávetőleg kétezer-ötszáz éve nem harcolt tisztességesen. És még soha, de soha nem harcoltak úgy, hogy ők lettek volna hátrányban. Főleg mióta velük van Jane és Alec, azóta csak ellenállás nélküli mészárlásokban volt részük.
„Látnod kellett volna, hogyan néztünk ki számukra! Általában Alec elvágja az áldozataik érzékeit és az érzelmeit, amíg keresztülmennek a színlelt tanácskozáson. Így senki nem futhat el, amikor megszületik az ítélet. De mi ott álltunk készen, várva, többségben, a saját tehetségeinkkel, amíg az ő tehetségeik használhatatlanok voltak Bella miatt. Aro tudta, hogy Zafrinával az oldalunkon ők lennének vakok, ha elkezdődik a harc. Biztos vagyok benne, hogy eléggé megtizedelték volna a számunk, de tudták, hogy mi is megtizedelnénk az övékét. Jó esély volt rá, hogy talán veszítenek. Azelőtt még soha nem szembesültek ezzel a lehetőséggel. Ma nem foglalkoztak vele eléggé.”
„Nehéz magabiztosnak lenni, ha lóméretű farkasok vesznek körül,”nevetett Emmett, megbökve Jacob karját.
Jacob rávillantott egy széles vigyort.
„Elsőként a farkasok állították meg őket,”mondtam.
„Az biztos,”értett egyet Jacob.
„Teljesen,”értett egyet Edward. „Ez olyan látvány volt, amit még soha nem láttak. Az igazi Hold Gyermekei ritkán mozognak falkában, és soha nem kontrolálták túlságosan magukat. Tizenhat hatalmas farkas olyan meglepetés volt, amire nem készültek fel. Caius tulajdonképpen retteg a vérfarkasoktól. Majdnem elvesztett egy csatát egy ellen néhány ezer éve, és soha nem lépett túl rajta.”
„Szóval igazi vérfarkasok?”kérdeztem. „Teliholddal és ezüst golyókkal meg minden?”
Jacob felhorkant. „Igazi. Ez képzeletbelivé tesz?”
„Tudod, hogy értem.”
„Telihold, igen.”mondta Edward. „Ezüst golyók, nem – ez csak egy újabb mítosz, ami elhiteti az emberekkel, hogy tisztességes esélyük van velük szemben. Nem sok maradt belőlük. Caius majdnem a kipusztulásig vadászott rájuk.”
„És ezt soha nem említetted, mert…?”
„Mert soha nem jött fel.”
Forgattam a szemeim és Alice nevetett, előre dőlt – miközben Edward átölelte a másik karjával – hogy rám kacsintson.
Dühösen meredtem vissza rá.
Persze őrülten szerettem. De most volt igazán alkalmam rájönni, hogy tényleg itthon van, hogy a távozása csak trükk volt, mert Edwardnak azt kellett hinnie, hogy elhagyott minket, meglehetősen bosszantani kezdett.
Alicenek magyarázatott kell adnia.
Alice sóhajtott. „Csak engedd ki Bella.”
„Hogy tehetted ezt velem Alice?”
„Muszáj volt.”
„Muszáj!”robbantam ki. „Teljesen meggyőztél róla, hogy mind meg fogunk halni! Hetekig roncs voltam.”
„Talán így kellett lennie,”mondta csendesen. „Mi más esetben lett volna szükséged rá, hogy felkészülj Nessie védelmére.”
Ösztönösen – Nessie az ölemben aludt – szorosabbra fogtam a karjaim.
„De tudtad, hogy van más út is.”vádoltam.”Tudtad, hogy van remény. Eszedbe sem jutott, hogy talán elmondhatnál mindent? Tudom, hogy Edwardnak azt kellett hinnie, hogy Aro zsákutcájába futottunk, de nekem elmondhattad volna.”
Tűnődve nézett rám. „Nem hinném,”mondta.”Nem vagy olyan jó színésznő.”
„A színészi gyakorlatomról volt szó?”
„Oh, vedd lejjebb egy oktávval Bella. Van fogalmad róla, milyen bonyolult küldetés volt? Nem is lehettem biztos benne, hogy olyasvalaki, mint Nahuel létezik – csak annyit tudtam, hogy keresni fogok valamit, amit nem látok! Próbáld meg elképzelni, milyen egy vak foltot keresni – nem a legkönnyebb, amit valaha csináltam. Plus vissza kellett küldenünk a kulcs tanúkat, mintha még nem siettünk volna eléggé. És aztán folyamatosan nyitva tartottam a szemem, arra az esetre, ha küldenél nekem még több utasítást. Ha már itt tartunk, el kell mondanod nekem, mit is jelent pontosan Rio. Mindezek előtt, meg kellett látnom minden trükköt, amivel a Volturi előjöhet, és adni nektek néhány nyomot, amivel felkészülhettek a stratégiájukra, és csak néhány órám volt, hogy kinyomozzak minden lehetőséget. És a legfontosabb, biztosnak kellett lennem benne, hogy mind azt hiszitek, hogy szarban hagytalak titeket, mert Aronak biztosnak kellett lennie, hogy semmi nem maradt a tarsolyotokban, máskülönben soha nem alakult volna így, ahogy végül alakult. És ha azt hiszed, hogy én nem éreztem úgy magam, akár egy barom-”
„Oké, oké!”szakítottam félbe. „Sajnálom! Tudom, hogy neked is nehéz volt. Csak annyi, hogy…szóval, őrülten hiányoztál Alice. Ne tedd ezt velem még egyszer.”
Alice trillázó nevetése beharangozta a szobát, és mindannyian mosolyogtunk, hogy ismét hallhattuk ezt a zenét. „Te is hiányoztál nekem Bella. Bocsáss meg, és próbálj megelégedni azzal, hogy te vagy a nap szuperhőse.”
Most mindenki más nevetett, én meg zavaromban belefúrtam az arcom Nessie hajába. Edward ismét elemzett és ellenőrzött minden szándékot, ami ma a mezőn történt, és kijelentette, hogy az én pajzsom miatt húzta a farkát a lába közé és futott el a Volturi. Ahogy mindenki rám nézett kellemetlenné vált. Még Edward is. Olyan volt, mintha száz lábnyit nőttem volna a reggel folyamán. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a lenyűgözött tekinteteket, így leginkább Nessie alvó arcán tartottam a szemem és Jacob változatlan arckifejezésén.
Mindig is csak Bella leszek neki, és ez megváltás volt.
A legnehezebb tekintet, amit el akartam kerülni, az a legzavaróbb is volt egyben.
Nem úgy tűnt, mintha a félig-ember, félig-vámpír Nahuel is ezen a bizonyos módon gondolt volna rám. Amennyire ő tudta, kimegyek és vámpírokat rohamozok meg minden nap, és a mezőn lezajlott jelenet sem volt szokatlan. De a fiú soha nem vette le rólam a szemét. Vagy talán Nessiet nézte. Ez is kellemetlen volt.
Nem feledkezhetett meg a tényről, hogy Nessie volt az egyetlen lány tagja a fajtájának, aki nem a féltestvére.
Nem hiszem, hogy ez az ötlet eddig Jacob eszébe jutott volna. Egy kicsit reméltem, hogy a közeljövőben nem is fog. Elég harc van már mögöttem.
Végül a többiek kifogytak a kérdésekből, és a tárgyalás egy csomó kis beszélgetésre oszlott fel. Furcsán fáradtnak éreztem magam. Persze nem álmosnak, de olyan volt, mintha ez a nap már elég hosszú lenne. Nyugalmat akartam, egy kis szokványosat. Le akartam fektetni Nessiet a saját ágyába; és a saját kis otthonom falait akartam magam körül érezni.
Ránéztem Edwardra és egy percig úgy éreztem, mintha én tudnék olvasni az ő gondolataiban. Láttam, hogy pontosan ugyanezt érzi. Kész volt egy kis nyugalomra.
„Talán le kéne fektetnünk Nessiet…”
„Ez azt hiszem jó ötlet,”értett egyet gyorsan. „Biztos vagyok benne, hogy nem aludt rendesen múlt éjjel annyi horkolás mellett.”
Rávigyorgott Jacobra.
Jacob forgatta a szemeit, majd ásított. „Egy ideje nem aludtam ágyban. Fogadni mernék, hogy apám majd kiugrik majd a bőréből, hogy ismét a házában lát”
Megérintettem az arcát. „Köszönöm Jacob.”
„Bármikor Bella. De ezt már tudod.”
Felkelt, kinyújtózott, megcsókolta Nessie homlokát, aztán az enyémet. Végül belebokszolt Edward vállába. „Holnap találkozunk srácok. Úgy sejtem, a dolgok most már kicsit unalmasak lesznek, nem igaz?”
„Nagyon remélem,”mondta Edward.
Felkeltünk, mikor elment; óvatosan emeltem a testsúlyom, így Nessiet nem löktem meg. Nagyon hálás voltam, hogy mélyen alszik. Annyi súly volt az apró vállain. Itt volt az ideje, hogy újra gyerek lehessen – védelemben és biztonságban. Még néhány év gyermekkor.
A nyugalom és a biztonság ötlete eszembe juttatott valakit, akinek nem voltak mindig ilyen érzelmei.
„Oh, Jasper?”kérdeztem, mikor az ajtó felé fordultunk.
Jasper szendvicsként Alice és Esme közé szorult, és valahogy jobban a család középpontjának tűnt, mint általában. „Igen Bella?”
„Kíváncsi vagyok – J. Jenks miért rémül meg csupán a neved hallatán is?”
Jasper kuncogott. „Az én tapasztalatom az, hogy bizonyos munkakapcsolatokat jobban motivál a félelem, mint a pénzügyi nyereség.”
Rosszallóan néztem rá, megígértem magamnak, hogy mostantól átveszem azt a munkakapcsolatot és megkímélem J-t egy szívinfarktustól, amihez egész biztos közel jár. Megcsókoltuk, megöleltük és jó éjszakát kívántunk a családunknak. Az egyetlen megjegyzésem ismét Nahuel volt, aki erősen nézett utánunk, mintha azt kívánta volna, bár követhetne. Átkeltünk a folyón, alig sétáltunk gyorsabban az emberi tempónál, semmi sietség, kéz a kézben. Már rosszul voltam a határidőtől, csak ki akartam használni az időmet. Edward bizonyára hasonlóan érzett.
„El kell mondanom, most teljesen lenyűgözött Jacob,”mondta Edward.
„A farkasok elég szokatlan hatást okoznak, nemde?”
„Nem, nem erre gondoltam. Ma nem egyszer arra gondolt, hogy Nahuelhez hasonlóan Nessie is teljesen felnőtt lesz hat és fél éven belül.”
Egy percig ezen gondolkodtam. „Nem úgy tekint rá. Nem akarja siettetni, hogy felnőjön. Csak azt akarja, hogy boldog legyen.”
„Tudom. Ahogy mondtam, lenyűgöző. Kedvem ellen szól, hogy kimondjam, de Nessie tudna rosszabbat tenni.”
Ráncoltam a szemöldököm. „Erre körül-belül hat és fél évig nem akarok gondolni.”
Edward nevetett és felsóhajtott. „Persze, úgy tűnik, hogy eljön az idő, amikor majd egy versenytárs miatt is aggódnia kell.”
Még helytelenítőbb arcot vágtam. „Észrevettem. Hálás vagyok Nahuelnek a mai napért, de a bámulása kicsit furcsa volt. Nem érdekel, hogy ő az egyetlen fél-vámpír, aki nem rokona.”
„Oh, nem őt bámulta – hanem téged.”
Ez valóban így tűnt…de ennek nem volt értelme. „Miért bámult volna?”
„Mert életben vagy,”mondta csendesen.
„Lemaradtam.”
„Eddigi élete során,”magyarázta.” – és ő ötven évvel idősebb, mint én - ”
„Vénember,”vetettem közbe.
Figyelmen kívül hagyta a megjegytésem. „Mindig úgy gondolt magára, mint egy gonosz teremtményre, akit gyilkossá tett a természet. A húgait mind megölték, az anyjukat is, de ők semmit sem tudtak róla. Joham arra tanította őket, hogy úgy gondoljanak az emberekre, akár az állatokra, amíg ők maguk istenek De Nahuelt Huilen tanította, és Huilen jobban szerette a nővérét, mint bárki mást. Ez alakította ki az egész nézetét. És Nahuel valamilyen módon őszintén gyűlölte magát.”
„Ez olyan szomorú,”motyogtam.
„És aztán meglátott hármunkat – és életében először rájött, hogy csak azért, mert ő félig halandó, az nem jelenti azt, hogy alapvetően gonosz is. Rám néz, és azt látja…amilyennek az apjának lennie kellene.”
„Te meglehetősen eszményi vagy minden szempontból,”értettem egyet.
Felhorkant aztán ismét komoly volt. „Rád néz és olyan életet lát, amilyen az anyjáé lehetett volna.”
„Szegény Nahuel,”motyogtam, aztán felsóhajtottam, mert tudtam, hogy ezek után soha nem leszek képes rosszul nézni rá, nem számít mennyire kellemetlen a bámulása.
„Ne légy szomorú miatta. Most már boldog. Ma végül elkezdett megbocsátani saját magának.”
Mosolyogtam Nahuel boldogságáért és aztán arra gondoltam, hogy a mai nap a boldogságé. Habár Irina önfeláldozása egy sötét árnyék volt a fehér fényen, ami eltorzította a tökéletességet, de az örömöt lehetetlen volt tagadni. Az élet, amiért harcoltam újra biztonságban volt. A családom újra egyesült. A lányom előtt egy gyönyörű és végtelen jövő állt. Holnap elmegyek, meglátogatom az apámat; látni fogja, hogy a szememben a félelmet az öröm váltotta fel, és ő is boldog lesz. Hirtelen, biztos voltam benne, hogy nem találom majd egyedül. Nem voltam olyan jó megfigyelő, amilyennek lennem kellett volna az utóbbi néhány hétben, de ebben a percben olyan volt, mintha mindvégig tudtam volna. Suenak Charlieval kellene lennie – a vérfarkas anyjának a vámpír apjával – és többé nem lennének egyedül. Szélesen mosolyogtam erre az új kilátásra.
De a boldogság árjának legfontosabbja a legbiztosabb tény volt: Edwarddal voltam. Mindörökké.
Nem mintha újra átélném a legutóbbi pár hetet, de be kell látnom, hogy felismertették velem, hogy amim van az több mint az örökkévalóság.
A házikó a tökéletes béke helye volt az ezüst éjszakában. Az ágyába fektettük Nessit, és gyengéden betakartuk. Mosolygott álmában.
Kivettem Aro ajándékát a nyakamból és finoman a szobája sarkába dobtam. Játszat vele, ha akar; szereti a csillogó dolgokat.
Edward és én lassan a szobánkba sétáltunk, magunk között hintáztatva a karunkat.
„Az ünneplés éjszakája,”suttogta, és az állam alá tette a kezét, hogy az ajkaimat az övéhez emelje.
„Várj,”tétováztam és eltoltam.
Zavarodottan nézett rám. Általánosságban én nem toltam el magamtól. Na jó, ez több volt, mint általánosság. Ez volt az első.
„Ki akarok próbálni valamit,”informáltam, kissé mosolyogtam a meghökkent arckifejezésén. A kezeimet az arca két oldalára tettem, és becsukott szemmel koncentráltam.
Nem csináltam túl jól, amikor azelőtt Zafrina tanítani próbált, de most már jobban ismertem a pajzsom. Megértettem azt a részt, ami az ellen küzdött, hogy elszakadjon tőlem; az önvédelem automatikus ösztöne mindenekfelett állt.
Közel sem volt olyan egyszerű, mint megvédeni másokat magammal együtt. Éreztem a rugalmas visszaugrást, ahogy a pajzsom harcolt, hogy megvédjen. Erőlködtem, hogy teljesen távol tartsam magamtól; szükség volt minden összpontosításomra.
„Bella!”suttogta döbbenten Edward.
Ekkor már tudtam, hogy működik, így még erősebben koncentráltam, előhalásztam azokat a különleges emlékeket, amiket erre a pillanatra tartogattam és hagytam, hogy elárasszák az elmém és remélhetőleg egyben az övét is.
Néhány emlék nem volt tiszta – homályos emberi emlékek, gyenge szemeken és gyenge füleken keresztül érzékelve: az első alkalom, amikor megláttam az arcát…amit akkor éreztem, amikor a réten átölelt…a hangja a bizonytalan öntudatom sötétségén keresztül, amikor megmentett Jamestől…az arca, miközben a virágmennyezet alatt várt, hogy elvegyen feleségül…minden becses pillanat a szigetről…a hideg kezei megérintik a babánkat a bőrömön keresztül…
És a tökéletesen visszahívott, éles emlékek: az arca, amikor kinyitottam a szemem az új életemre, a halhatatlanság végtelen hajnalára…az az első csók…az az első éjszaka…
Az ajkait hirtelen vadul az enyémekre nyomta, megszakítva a koncentrálásomat.
Zihálva elvesztettem a szorítást azon az erőlködő súlyon, amit eddig távol tartottam magamtól.
Visszacsattant, akár a kifeszített gumi, ismét védelmezve a gondolataimat.
„Hopsz, elvesztettem!”sóhajtottam.
„Hallottalak,”lehelte.”Hogyan? Hogy csináltad?”
„Zafrina ötlete. Gyakoroltuk néhányszor.”
Kábult volt. Pislogott kétszer és megrázta a fejét.
„Most már tudod,”mondtam szelíden és vállat vontam..”Soha senki nem szeretett még senkit annyira, amennyire én szeretlek téged.”
„Majdnem igazad van.” Mosolygott, a szemei még mindig jobban el voltak kerekedve, mint általában.”Csak egy kivételt tudok.”
„Hazug.”
Újra csókolni kezdett, de hirtelen megállt.
„Meg tudod csinálni újra?”tűnődött.
Grimaszoltam. „Elég nehéz.”
Mohó arckifejezéssel várt.
„És nem tudom fenntartani, ha csak egy kicsit is megzavarnak,”figyelmeztettem.
„Jó leszek,”ígérte.
Összeszorítottam az ajkam, és összeszűkítettem a szemem. Aztán mosolyogtam.
A kezeimet ismét az arcára tettem, hagytam, hogy a pajzs elhagyja az elmém, és ott folytattam ahol abbahagytam – az új életem első éjszakájának kristály tiszta emlékével…elidőzve a részleteken.
Lélekszakadva nevettem, amikor a sürgős csókja ismét megszakította az erőfeszítéseim.
„A francba,”morogta, ismét éhesen csókolva az állam vonalát.
„Rengeteg időn van, hogy dolgozzunk rajta,”emlékeztettem.
„Örökké és örökké és örökké,”suttogta.
„Ez tökéletesen hangzik.”
Aztán boldogan belemerültünk az örökkévalóságunk eme kicsi, de tökéletes darabjába…
VÉGE

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Sziaa!Szeretném ha elküldenéd nekem Midnight Sun-t:) erdelyizsanett@hotmail.com..köszönöm(K)

Niky írta...

Szijja Zsanett!! A midnight Sun is fent van a blogon!! =)

Névtelen írta...

hello most vagyok először a blogodon, a B.D.-ről lenne szó... szóval, ez hol kezdődik, mer nem nagyon tudok eligazodni rajta... bocsi... és köszi a segítséget

Niky írta...

Szijja!! Ha oldalt rákattintasz a címkéken belül a BD-re kiadja az összes részt...7 részben tudtam feltölteni..értelemszerűen az első rész az "Első könyv" a második a "Második könyv" ami már kicsit összetettebb..így jelöltem (2/1, 2/2) nos a 2/1 az első a 2/2 pedig a második...a folytatás pedig a "Harmadik könyv" amit ugyanezzel a taktikával oldottam meg!!
Nah ennyih...ha nem világos vmi szólj nyugodtan!!

Névtelen írta...

szijja:)


ha eltudnád nekem küldeni az össze részt a Breaking Dawnnak nagyon megköszönném
itt az msn címem:szilagyitimea@citromail.hu

Dorina-Dániel írta...

szia,
szuper a blog..
meg szeretném kérdezni, hogy a breaking down megvan neked egyben?
el tudnád küldeni..

végre egy szuper fordítás...

nagyon hálás lennék...

köszi,

Eni

cucu@vnet.hu

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster