Breaking Dawn- harmadik könyv 4/3

31. Tehetség

„Mi ebben a vérfarkasok szerepe?” – kérdezte Tanya és Jacobra pillantott.
Jacob válaszolt, még mielőtt Edward megszólalhatott volna.
„Ha a Volturi nem áll meg, hogy meghallgasson titeket Nessieről, akarom mondani Renesmeeről,” – javította ki magát, mivel Tanya neem értené a tréfát a becenévről, „akkor mi megállítjuk őket.”
„Nagyon bátor vagy, fiam, de ez még nálad tapasztaltabb harcosok számára is lehetetlen.”
„Nem tudod, hogy mire vagyunk képesek.”
Tanya vállat vont. „A te életed, természetesen azt teszel vele, amit akarsz.”
Jacob szemei Renesmeere pillantottak – nyugodt volt Carmen karjaiban, amik ringatták, Kate is ott volt velük – és könnyű volt észrevenni a szemeiben a vágyódást.
„Ő különleges, annyira egyedi,” – merengett Tanya. „Egyszerűen meg kell védeni.”
„Ez egy nagyon tehetséges család” – mormolta Eleazar, ahogy lépdelt. A tempója egyre gyorsabb volt. Egy pillanatra Carmenre pillantott, aztán tovább ment.
„Egy gondolatolvasó apa, egy pajzzsal megáldott anya, aztán pedig egy rendkívüli gyermek, aki mindenkit megbabonáz. Azon töprengek, hogy van e valami név, ami ő, vagy csak nevezzük vámpírhibridnek. Mármint ha egy ilyen dolgot nevezhetünk normálisnak. Egy vámpír, valójában hibrid!”
„Elnézést,” – mondta Edward egy elkábított hangban. Megfogta Eleazar vállát, hogy ne forduljon el megint az ajtó felé. „Mit mondtál az előbb a feleségemről?”
Eleazar meglepődve Edwardra nézett, és hirtelen elfelejtette a mániákus lépegetését.
„Egy pajzs van, gondolom. Most hárít engem, úgyhogy nem tudom egészen biztosan megítélni.”
Bámultam Eleazar, zavartan felhúztam a szemöldököm. Pajzs? Mit gondolt az alatt, hogy blokkolom őt? Én csak itt álltam nem túl messze tőle, nem akartam védekezni.
„Egy pajzs?” – ismételte Edward zavartan.
„Ugyan már Edward! Ha én nem tduom kiolvasni a képességét pontosan, akkor kétlem, hogy nem érted a dolgot. Hallod most a gondolatait?”
„Nem,” – mormolta Edward. „De soha nem is voltam képes rá. Akkor sem, amikor ember volt.”
„Soha?” – villantak fel Eleazar szemei. „Érdekes. Ez egy meglehetősen erőteljes lappangó képesség, ha ez már az átalakítás előtt is testet öltött. Én nem érzem egyáltalán egy pici rést sem a pajzsán, hogy legalább a forrását elkapjam. Mégis neki erre még nem kéne képesnek lennie – csak néhány hónapos.”
Az a pillantás, amit Edward felé küldött szinte már felbőszült volt. „És úgy látom, hogy ő ezt teljesen önkéntelenül használja. Teljesen öntudatlan. Ironikus. Aro mindenhova elküldött a világban, hogy ilyen tehetségek után kutassak, és te véletlenül rábukkansz erre, és még csak nem is döbbensz rá.” – Eleazar hitetlenül rázta a fejét.
Összeráncoltam a szemöldököm. „Miről beszélsz? Hogyan tudok pajzsot képezni? Mit csináltam?” Minden amire, az elmém képes egy középkori védekező öltöny lenne.
Eleazar oldalra döntötte a fejét, ahogy engem bámult.
„Úgy gondolom, hogy rosszul fejeztem ki magam, ebben az esetben. Egy tehetséget nem lehet kategorizálni, ez így nem helyes. Minden tehetség egyedülálló, soha nem pont ugyanolyan kettő. De te, Bella, meglehetősen körülírható vagy. Olyan a tehetséged, ami tisztán védekező, ami megvédi a tulajdonosát, mindig pajzsnak nevezzük. Valaha tesztelted a képességed? Használtad bárkim rajtam és a férjeden kívül?”
Egy pillanatot vett igénybe az új elmém ellenére, hogy átgondoljam a válaszomat.
„Ez csak bizonyos esetekben működik,” – mondtam. „A elmém…védett. De ez nem akadályozza meg, hogy Jasper ne hasson az érzéseimre, vagy, hogy Alice ne lássa a jövőmet.”
„Tisztán elmebeli védelem.” – bólintott Eleazar. „Korlátozott, de erős.”
„Aro nem hallotta őt,” – vetette közbe Edward. „Pedig ő ember volt, amikor találkoztak.”
Eleazar szemei kitágultak.
„Jane megpróbált bántani engem, de ő nem tudott. Edward úgy gondolja, hogy Demetri sem tud engem megtalálni, és Alec sincs hatással rám. Ez jó?”
Miközben még mindig bámult, Eleazar bólintott. „Nagyon jó.”
„Egy pajzs!” – mondta Edward elégedetten, hallható volt a hangjában. „Soha nem gondoltam erre. Az egyetlen, akivel valaha találkoztam Renata volt, és amit ő csinált, az is különböző volt ettől.”
Eleazar kisség magához tért. „Igen, a tehetség soha nem ölt testet kétszer ugyanúgy, mert senki nem gondolkodik soha pontosan ugyanúgy.”
„Ki az a Renata? Mit csinál?” – kérdeztem. Renesmee szintén kíváncsi arcot vágott, kihajolt Carmen karjaiból és Kate mellett elnézve figyelt.
„Renata Aro személyi testőre” – mondta Eleazar nekem. „Neki egy gyakorlati pajzsa van, és nagyon erős.”
Homályosan emlékeztem rá, hogy a vámpírok kis csoportja körülveszi Arot, abban a hátborzongató toronyban, egy férfi és egy nő. Nem tudtam emlékezni a nő arcára, nyavalyás emberi memória. A nőnek Renatanak kellett lennie.
„Csodálkozom…” – merengett Eleazar. „Tudod Renata pajzsa erőteljes egy testi támadásnál. Ha valaki közeledig felé – vagy Aro felé egy ellenséges szituációban – ők hatástalanítják…eltérítik azt. Van egy erőtér körülötte, ami visszaveri a támadást, bár ez majdnem észrevehetetlen. Egyszerűen arra eszmélsz, hogy nem is tudod mit akartál, az emlékeid zavarosak lesznek, hogy mi is volt az elsődleges célod. Képes irányítani a pajzsát, magától akár több méterre is. Caiust és Marcust is védi, amikor szükséges, de Aro élvez prioritást. Azért az amit csinál nem teljesen testi. Mint az ajándékaink jelentős része, inkább elmebelire hajaz. Ha kipróbálnád ellene a tiédet, vajon ki győzne?” – rázta a fejét. „Még soha senkiről nem hallottam, aki képes volt hárítani Arot és Janet.”
„Mami, te különleges vagy.” – mondta Renesmee egy csepp csodálkozás nélkül, mintha csak megállapította volna, hogy milyen színű ruhát viselek.
Összezavarodottnak éreztem magam. Már nem tudtam az ajándékom? Én szuper önuralmat kaptam, hogy átugorjam egyenesen az elborzasztó újszülött éveket. A vámpíroknak legfeljebb csak egy extra képessége lehet, nem? Vagy Edward jól gondolta eleinte? Mielőtt Carlisle azt mondta, hogy az önuralmam valami velem született képesség, Edward először arra gondolt, hogy az önuralmam a jó felkészítés eredménye volt – összpontosítás és hozzáállás, azt mondta. Kinek volt igaza? Van több, amit megtehetek? Van rá név és kategória, hogy mire vagyok képes?
„Ki tudod terjeszteni?” – kérdezte Kate érdeklődve.
„Hogyan?” – kérdeztem.
„Ki tudod tolni a pajzsod,” magyarázta Kate. „Hogy megvédj valakit magad mellett.”
„Nem tudom. Sosem próbáltam. Nem tudtam, hogy nekem hogyan kellene azt tennem.”
„Oh, lehet, hogy még nem vagy elég érett” – mondta gyorsan Kate. „Én már századok óta dolgozom rajta, hogy tökéletesítsem, és a legjobb, amit tudok, az hogy egy áramot futtasak végig a bőröm felszínén.”
Összezavartan bámultan rá.
„Katenek erős támadóereje van” – biztosított Edward. „Hasonló, mint Jane.”
Automatikusan elléptem Katetől, mire felnevetett.
„Én nem vagyok olyan szadista” – biztosított. „Ez éppen valami, ami működik egy harc alatt., hasznos.”
Kate szavai eljutottak a tudatomig, miközben elkezdtem kombinálni. Azt mondta, hogy pajzs valakinek, aki melletted van. Mintha képes lennék az én furcsa elmémmel valaki mást is megvédelmezni. Emlékeztem rá, hogy Edward az ősi köveken fetreng a vártoronyban, és szenved. Bár ez is egy emberi emlék volt, ez élesebb volt, fájdalmasabb volt mint bármelyik – egész életemre beivódott az emlékeimbe. Mi van, ha megakadályozhatnám, hogy valaha újra megtörténjen? Mi van, ha megvédhetném őt? Vagy Renesmeet? Mi van, ha ott van a lehetőség egy halovány szikrája, hogy képes vagyok megvédeni őket?
„Nem kell tanítanod nekem, hogy hogyan kell!” – meggondolatlanul megragadtam Kate karját, és ránéztem. „Meg kell mutatnod, hogy hogy kell.”
Kate összerezzent a szorításomtól. „Talán, ha abbahagynád a karom ripityára zúzását.”
„Hoppá! Bocsánat!”
„Te nyugodj le, rendben,” – mondta Kate. „Az előbb nem éreztél semmit, a karodban. Nem éreztél semmit most?”
„Ez nem volt szükséges Kate. Egy akart téged bántani egyáltalán.” – motyogta Edward a lélegzete alatt. Egyikünk sem figyelt rá igazán.
„Nem, nem éreztem semmit. Azt az elektromos áramot csináltad?”
„Igen. Hmm, soha nem találkoztam senkivel, aki nem érezte, halhatatlan vagy halandó, mindegy melyik.”
„Azt mondtad, hogy irányítod? A bőrödön?”
Kate bólintott. „Ez épp a tenyeremben volt eredetileg. Arónak nem tetszene.”
„Vagy Renesmeenek” – vetette közbe Edward.
„De sok gyakorlás után az egész testembe át tudtam sugározni. Ez egy jó védelem. Bárki, aki megpróbál megérinteni engem, elesik mint egy ember, akit megütött az áram. Ez csupán néhány másodpercig tart, de ez elég hosszú idő.”
Csak félig figyeltem Katere, a gondolataim annak az ötlete körül lebegtek, hogy talán én képes vagyok, hogy megvédjem a kis családomat, ha elég gyorsan tanulok. Hevesen kívántam, hogy legyek jó ebben a irányító dologban, és minden szempontból örültem annak, hogy vámpír vagyok. Az emberi életem nem készített fel erre engem, mert magától értetődőnek vettem, és nem tudtam tenni azért semmit, hogy kiterjesszem. Tetszett a dolog, mert régebben soha nem akartam semmi ilyesmit, de most rátermett lehetek és megvédhetem a szeretteimet. Annyira belemerültem a gondolatokba, hogy észre sem vettem, hogy Edward és Eleazar folytatja az eszmecserét, ami már beszélgetésé vált.
„Ismersz még kivételek ezen kívül?” – kérdezte Edward.
Néztem, hogy mit akart kihozni a megjegyzésből, és megértettem, mint mindenki más is már őket figyelte. Szándékosan egymás irányába dőltek, Edward gyanús arccal szemlélte őt, Eleazar pedig vonakodó és boldogtalan arcot vágott.
„Nem akarok így gondolni rájuk” – mondta Eleazar a fogain keresztül.
Meglepődtem a légkörben hirtelen megváltozott hangulaton.
„Ha neked igazad van-„ – kezdte újra Eleazar.
Edward közbevágott. „A te gondolatod volt, nem az enyém.”
„HA igazam…van, ráadásul nem jöttem rá akkor, amikor történt. Ez mindent megváltoztatna, amit a világról hittem. Ez megváltoztatná az életem jelentését. Azt, ami voltam, egy részemet.”
„A szándékaid mindig a legjobban voltak.”
„Számít az? Mit tettem? Mennyi élet.”
Tanya megnyugtatóan Eleazar vállára tette a kezét.
„Mi a baj barátom? Tudni akarom, hogy vitába szálhassak ezekkel a gondolatokkal. Te soha nem tettél semmi, amiért így kéne ostoroznod magad.”
„Oh, valóban nem?” – motyogott Eleazar. Vállat vont és megint mászkálni kezdett, gyorsabban és egyenletesebb, mint az előbb. Tanya fél pillanatig nézte, aztán Edward felé fordult.
„Magyarázd meg!”
Edward bólintott, és Eleazart nézte, ahogy beszélni kezdett.
„Próbált rájönni, hogy a Volturinak miért olyan fontos, hogy megbüntessen minket. Ez nem az az út, ami jellemző rájuk. Természetesen a helyzet hasonlít azokra a nagy boszorkánytanyákra, amikkel foglalkoztak, de a boszorkánytanyáknak volt idejük bőven felkészülni a támadásra, bár soha nem jelentettek ennek ellenére kihívást. Túl gyors a reakció, és ez egy tényező, bár nem túl jelentős. Egy másik időszak jutott az eszébe, amikor boszorkánytanyákat büntettek meg, és egy séma jutott az eszébe. Egy séma, amit soha egy őr sem fedezett fel csupán Eleazar, mindig Aro tudta meg információt a büntetendőkről, ez a minta mindig csak két századonként ismétlődött, vagy ritkábban.”
„Mi volt ez a séma?” – kérdezte Carmen miközben Edward még mindig Eleazart figyelte.
„Aro nem gyakran vesz részt egy macerás expedíción személy szerint,” – mondta Edward. „De a múltban, amikor Aro különösen akart valamit, a bizonyíték soha nem sokkal előtte került napvilágra, minthogy a boszorkánytanya elkövetett valami megbocsáthatatlan bűnt. Az ősök úgy döntenek, hogy mennek és megnézik az igazságszolgáltatást. Azután, amint a boszorkánytanya már teljesen elpusztult, Aro ad egy tagnak bocsánatot, akinek a gondolatai különösen bűnbánóak. Mindig ez volt, hogyha a megkímélt egyednek olyan tulajdonsága volt, amit Aro csodált. Ez a személy mindig kapott egy helyet az őrségben. A tehetséges vámpír pedig mindig annyira hálás, hogy gyorsan elfogadta a lehetőséget. Nem volt alóla kivétel.”
„Biztos valami hasznos dolognak kellett lennie, hogy így döntsenek.” – javasolta Kate.
„Ha!” – dörmögte nyugodtan mászkálás közben Eleazar.
„Van az őrök között egy,” – mondta miközben megmagyarázta, hogy Eleazar miért dühös, Edward reakciójára. „A neve Chelsea. Az a képessége, hogy az emberek közötti kötelékeket képes manipulálni. Mindkét irányba működik vagy szorosabbá teszi vagy teljesen ellazítja a köteléket. Ha bárkit meg tud érinteni, akkor el tudja érni, hogy a illető a Volturihoz akarjon tartozni, hogy boldoggá tehesse őket. „
Eleazar odajött hirtelen és megállt.
„Mi mind értettük, hogy Chelsea miért fontos. Egy küzdelemben, ha a szövetséges boszorkánytanyák között el tudják választani a hűséget, ők sokkal könnyebben tudják legyőzni. Ha az ártatlan tagokat le tudják választani érzelmileg a bűnösektől, akkor a fölösleges brutalitást is elkerülhetik – a bűnöst beavatkozást nélkül meg tudják büntetni, és az ártatlan személyt meg tudták kímélni. Különben nem lehetett volna megoldani, hogy a boszorkánytanya ne egy csapatként harcoljon. Tehát Chelsea megtöri a kötelékeket, amik összetartják őket. Ez számomra úgy tűnt, hogy egy kegy, amit Aro azért tesz, hogy könyörületes legyen. Azt gyanítottam, hogy Chelsea a mi kapcsolatunkat is szorosabbá tette, de ez is egy jó dolog volt. Ez elég hatásos módszer. Segített nekünk könnyebben egymás mellett élni. Ez tisztázza pár régi emlékemet is. Nekem azelőtt nem volt értelme, hogy az őrök szeretőkhöz hasonló rajongással veszik körül mestereiket, és annyira boldogan engedelmeskednek.”
„Milyen erős az ajándéka?” – Tanya hangja élesen kérdezte. A tekintete gyorsan végigfutott a családján. Eleazar vállat vont. „Képes voltam, hogy Carmennel távozzak.” – aztán megrázta a fejét. „De bármi, ami gyengébb, mint ez a kötelék az veszélyben van. Egy egyszerű boszorkánytanya legalábbis. Azok a családunknál gyengébb kötelékek, bár tartózkodunk az emberi vértől, ettől még civilizáltabbak leszünk – és a mi kötelékünket a szeretet alakítja. Kétlem, hogy a hűségeinket manipulálni tudná, Tanya.”
Tanya bólintott miközben nyugodtnak látszott, amíg Eleazar folytatta az elemzést.
„Csak arra tudok gondolni, hogy az ok, amiért Aro úgy döntött, hogy jön, az nem a büntetés, hanem az, hogy valakit meg akar szerezni.” – mondta Eleazar.
„Neki ott kell lennie, hogy irányítsa a helyzetet. De szüksége van az összes őrre, hogy egy tehetséges boszorkánytanyától védelmet nyerjen. Másfelől ha az összes őr távozik, akkor Volterrában védtelenek. Szintén kockázatos – valaki megkísérelheti erővel elvenni az előnyt. Tehát ők mindannyian jönnek. Máskülönben hogy lehetne biztos benne, hogy megmaradnak azok a tehetségek, amelyeket akar? Neki elképesztően akarnia kell őket,” – merengett Eleazar.
„Edward hangja csak egy halk suttogás volt. „Abból amit láttam, az utolsó gondolatai, Aro soha nem akart annyira semmit, mint Alicet.”
Éreztem, hogy leesik az állam, miközben azokra a lidérces képekre emlékszem, amiket régen elképzeltem. Edward és Alice fekete köpenyben rubinvörös szemekkel, az arcuk hideg mint a jég és árnyékként állnak Aro kezei mellett...ezt láthatta Alice nemrég? Látta Chelseat, ahogy megpróbálta megfosztani a szeretetétől, ami hozzánk köti, és összeköti Aroval, Marcussal és Caiussal?
„Ezért nem el Alice?” – kérdeztem, a hangom megtört a nevénél.
Edward az arcomra tette a kezét.
„Gondolom, hogy ez a fő indok. Távol tartani Arotól, azt amit akar, ezt tudja tenni. Távol tartani a hatalmát a kezeitől.”
Hallottam Tanyat és Katet, ahogy zavarodott hangokban mormoltak és rájöttem, hogy nem tudtak Aliceről.
„Téged is akar.” – suttogtam.
Edward vállat vont, hirtelen teljesen megváltozott az arca. „Nem igazán hiszem. Nem tudok neki semmi többet adni, mint amilye már megvan. És tudom, hogy tudja, hogy nincs rá mód, hogy kényszerítsen engem, arra hogy csatlakozzak. Ismer engem, és tudja, hogy ez mennyire valószínűtlen.”
Gúnyosan felemelte a szemöldökét. Eleazar összeráncolta a szemöldökét Edward nemtörődömségénél.
„Ismeri a gyengeségeidet is.” – mutatott rá Eleazar és aztán rám nézett.
„Ez nem olyan dolog, amit most kell megvitatnunk,” – mondta gyorsan Edward.
Eleazar figyelmen kívül hagyta a célzást és folytatta.
„Valószínűleg a feleségedet akarja mindennek ellenére. Izgatnia kell egy olyan tehetségnek, ami ellen tudott állni neki, ráadásul emberként.”
Edwardot nagyon zavarta ez a téma. Nem tetszett ez nekem. Ha Aro engem akar bármit megtesz – akármit – Edwardot is fenyegetőzik, ha ellenállni akarok. És fordítva is.
A közeli halál miatt aggódtam? Rosszul hittük, hogy mitől kellene igazán félnünk?
Edward megváltoztatta a témát.
„Gondolom a Volturi csak ezt várta – egy ürügy. Nem tudták, hogy mire alapozzák a vádat, ami helytálló lenne, de a terv már kész volt, amikor jött az indok. Ez megmagyarázza, hogy Alice miért látta a döntésüket még mielőtt Irina odaért. A döntést már meghozták, éppen csak arra vártak, hogy meglegyen az indok.”
„Ha a Volturi kihasználja azt a bizalmat, amit minden halhatatlan intéz feléjük…,” Carmen mormolt.
„Számít ez?” – kérdezte Eleazar. „Ki hinné el ezt? És még akkor is, ha másokat is meg tudunk győzni arról, hogy kihasználják a hatalmukat, min változtatna? Senki nem tudni szembe szállni velük.”
„Talán néhányunk elég őrült, hogy megpróbálja.” – motyogta Kate.
Edward rázta a fejét. „Azért vagy itt, hogy tanúskodj, Kate. Bármi is Aro célja, én nem hiszem, hogy készen áll arra, hogy emiatt tönkretegye a Volturi hírnevét. Ha képesek leszünk érvelni elég gyorsan, az kényszeríteni fogja őt, hogy békén hagyjon minket.”
„Természetesen.” – mormolta Tanya.
Senki nem tűnt túl határozottnak. Néhány hosszú percen keresztül senki nem mondott semmit. Akkor hallottam a gumiabroncsok hangját, ahogy az autópályáról a földútra hajtott útban a Cullen ház felé.
„Oh, fenébe, Charlie,” – motyogtam. „Talán a Denaliak felmehetnének”
„Nem,” – mondta Edward halkan. A szemei távol voltak miközben üresen bámultak az ajtó felé. „Ez nem az apád.” – a tekintete rám koncentrált. „Alice küldte ide Petert és Charlottet, végül is. Idő, hogy elkészüljenek a következő körrel.”

32.Társaság
A Cullenek hatalmas háza bárkiénél jobban hemzsegett a vendégektől, bár még így is kényelmes maradt a helyzet. Azért alakulhatott ilyen jól a helyzet, mert egyik látogató sem aludt. Azért az étkezések elég húzósak voltak. A társaságunk próbált a legjobb tudása szerint együttműködni. Forksot és La Push messzire elkerülték és másik államban vadásztak, Edward vendégszerető házigazda volt, bárkinek kölcsönadta bármelyik autóját, ha szükséges volt. A kompromisszum ellenére kényelmetlenül éreztem magam, bár próbáltam mondogatni magamnak, hogyha nem a környékünkön vadásznának, akkor valahol máshol tennék ugyanezt a világban. Jacob nálam is feldúltabb volt. A vérfarkasok azért élnek, hogy megakadályozzák az ilyen halálozásokat, és az a rengeteg gyilkosság, amit megbocsátanak, nem túlságosan messze a határaikon túl. De ezekben a körülményekben is Renesmeevel maradt, aki veszélyben volt, és amikor a vámpírok visszaértek összeszorította a száját és dühös tekintettel bámulta a padlót. Csodálkoztam, hogy ennyie önuralma volt a látogató vámpírokkal szemben Jacobnak, és azok a problémák, amikre Edward számított, soha nem következtek be. Jacob vagy többnek tűnt, vagy kevesebbnek számukra egy embernél. Nem tekinteték éppen személynek, de ételnek sem, egyiknek sem. Azokkal is beszélt, akik nem voltak vegetáriánusok, ők úgy kezelték, mint a barátaik háziállatát. Leah, Seth, Quil, és Embry most Sammel futottak, és Jacob boldogan csatlakozott volna hozzájuk, de egyszerűen nem volt képes tágítani Renesmee mellől, és Renesmee nagyon elfoglalt volt miközben tanulmányozta Carlisle érdekes barátkészletét.
Egy fél tucatszor újrajátszottuk a Denali boszorkánytanya bevezetését a dolgokba. Először Peternek és Charlottenak, akik Alice és Jasper kérésére érkeztek, anélkül, hogy kaptak volna bármilyen magyarázatot, mint a legtöbb ember, aki ismerte Alicet az információk hiánya ellenére is vakon bíztak az utasításaiban. Alice semmit nem mondott nekik arról, hogy Jasperrel mi a céljuk. És azt sem ígérte meg, hogy valaha is találkozunk még bármelyikükkel. Sem Peter, sem Charlotte nem látott még soha halhatatlan gyermeket, bár ismerték a törvényeket, de az első reakciójuk mégsem volt olyan elutasító, mint a Denali kláné. A kíváncsiság arra késztette őket, hogy meghallgassák Renesmee magyarázatát. És azután őke is úgy döntöttek, hogy Tanya családjához hasonlóan hajlandóak tanúskodni.
Carlisle barátokat küldött Írországból és Egyiptomból.
Az ír klán érkezett meg először, és meglepően könnyű volt őket meggyőzni. Siobhan elsöpprő jelenléte – hatalmas teste szép volt és megbabonázó, ahogy sétált mintha csak egy lágy hullámzás lenne – ő volt a vezető, de ő és a kemény arcú társa, Liam, régóta hozzászokott ahhoz, hogy nem bízott feltétlenül a boszorkánytanyát és elmarasztaló ítéletben. A kicsi Maggie a vidám vörös fürtjeivel nem volt testileg annyira lenyűgöző, mint a másik kettő, de neki az volt a tehetsége, hogy pontosan tudta, hogy Edward igazat mond-e vagy hazudik, így hát Siobhan és Liam még azelőtt elhitték az elhangzottakat, mielőtt hozzáértek volna Renesmeehez.
Amun és a többi egyiptomi vámpír már már tészta volt. Két fiatalabb tagja volt a boszorkánytanyájuknak Benjamin és Tia, őket meggyőzte Renesmee magyarázata, Amun azonban megtagadta, hogy hozzáérjen és a boszorkánytanyáját távozásra utasította. Benjamin – a furcsamódon vidám vámpír, aki egy fiúnál alig tűnt öregebbnek és ennek ellenére teljesen magabiztos és gondtalan volt – rábeszélte Amunt, hogy maradjon néhány finomabb fenyegetéssel arról, hogy így felbomlik a szövetségük. Amun maradt, de továbbra is megtagadta, hogy Renesmee megérintse, és azt is megtiltotta, hogy a társát Kebit megérintse, bármelyiket. Ez egy valószínűtlen csoportosulásnak tűnt – bár az olyan egyiptomiak, akiknek éjfekete hajuk volt és olivaszínnel színezett sápadtsága, nagyon úgy tűnt, hogy akár biológiailag is család lehetnének. Amun volt a rangidős tag és szókimondó vezető. Kebi szoha nem volt távolabb Amun árnyékánál tőle, és soha egyetlen szavát sem hallottam. Tia, Benjamin társa volt, szintén nagyon csendes, bár mikor beszélt olyan volt, mintha mindenkit oda vonzott volna magához. Bár még mindig Benjamin volt, aki körül a legtöbben sündörögtek, mintha egy gravitációs mezeje lenne, ami odavonz mindenkit. Láttam, hogy Eleazar nagyon nézi őt, és feltételeztem, hogy Benjaminnak valami különleges tehetség adatott meg.
„Ez nem egyszerű”, mondta Edward, amikor éjszaka egyedül voltunk. „Az ő ajándéka olyan, amit miatt Amun nagyon félti, hogy elveszíti. Érti, hogy csak Renesmeet szeretnénk megvédeni Aro szemei elől – sóhajtott – Amun is meg akarja őrizni Benjamint Aroszemei elől. Amikor Amun átváltozatta Benjamint már tudta, hogy nagyon különleges.”
„Mire képes?”
„Olyasmire, amit Eleazar soha nem látott még ezelőtt. Valami amiről még csak nem is hallott. Valami, ami ellen nincs védelem.” – vigyorgott rám egy tisztességtelen mosollyal. „Ő tényleges befolyásolni tudja az elemeket – földet, szelet, vízet, és tűzet. Tiszta fizikai értelemben, nem csak illuzióként. Benjamin még tanulja ezt, és Amun próbálja maga mellett tartani. De látod, hogy Benjamin milyen független. Nem tudja, hogy használja.”
„Kedveled őt.” – a hangszíne elárulta.
„Az ő érzései nagyon helyesek és hibásak is. Szeretem a viselkedését.”
Amun viselkedése egészen más volt, és KEbi hozzá igazodott, annak ellenére, hogy Benjamin és Tia nem vonakodott jóban lenni az Ír-csapattal és a Denalival. Abban reménykedtün, hogyha Carlisle visszatér talán némiképp enyhíteni tudja a feszültséget Amunnal.
Emmett és Rose Carlisle minden sajátos nomád barátját ideküldte, akit talált. Garett jött először – a magas, erős vámpír buzgó rubinvörös tekintettel és hosszú homokszín hajjal, amit egy bőr szíjjal kötött össze – és tisztán látszott rajta, hogy kalandor természete van. El tudtam róla képzelni, hogy keresi a kihívásokat és ő ezt úgy fogta fel, mint egy megpróbáltatást. Gyorsan összebarátkozott a Denali nővérekkel és rengeteg kérdést tett fel a szokatlan életmódjukról. Csodálkoznék, ha ki akarná próbálni újabb kihívásként a vega életmódot, nem úgy nézett ki, mint akinek ez megfordult a fejében.
Maria és Randall is érkezett – már barátok, holott nem együtt jöttek. Meghallgatták Renesmee történetét és maradtak ők is szemtanúként. Kedvelték a Denalikat, és úgy gondolták, hogy el tudjuk érni, hogy a Volturi meghallgasson. Mind a három nomád velünk maradt. Persze Jacob mindegyik új csapattagnál egyre mogorvább lett. Amikor tudta tartotta a távolságot, amikor pedig valamelyik vérszopó túl sokáig fogta Renesmeet, aki éppen mutatott nekik valamit, akkor morgott.
Carlisle és Esme egy hét múlva érkeztek meg, Emmett és Rosalie néhány nappal később érkezett, és mindannyian jobban érezték magukat itthon. Carlisle hozott magával még egy barátot, noha lehet, hogy nagyon régi barát, az időzítés nem volt a legjobb.
Ugyanis Alistair nagyon nem kedvelte a társaságot, és Carlisle szerint hatalmas kegy, hogy itt van velünk. Ő elkerült mindenkit, és akármennyire is csodálta őt a szövetség nem érdekelte. A fekete hajú vámpír elfogadta Carlisle szavait Renesmeevel kapcsolatban, de megtagadta, hogy hozzáérjen, mint Amun. Edward azt mondta, hogy Alistairban félelmet kelt, hogy itt van, de nem indokolta meg különösebben. Neki szintén volt tehetsége, és ezért természetesen érdekes volt a Volturi számára. Úgy érezte, hogy minden félelme beigazolódott.
„Természetesen, ők most tudják, hogy itt vagyok.” – hallottuk őt morogni magában – általában előnyben részesítette a durcásságot. „Ezen a ponton nem tudunk mit tenni Aroval, századokon át menekültem, vagyis ezt kéne tenni. Carlisle mindenkit idehozott, aki az utóbbi évtizedekben a listájukra kerülhetett. Nem hiszem el, hogy még én is idejöttem. Nem a legjobb út ápolni a barátságot.”
De ha igaza volt és el kellene futnunk a Volturi elől, akkor legalább neki volt némi esélye is, nem úgy, mint nekünk. Alistair is nyomkövető, bár egyáltalán nem olyan pontos és eredményes, mint Demetri. Alistair éppen csak megérezte, hogy valami merre húzza őt és azt kereste. Ez is elegendő arra, hogy meg tudja mondani, hogy melyik irányból érkezik Demetri.
És akkor további két barát érkezett váratlanul, mivel Carlislenek és Rosalienek nem sikerült kapcsolatba kerülnie az Amazonokkal.
„Carlisle” – mondta a két nagyon magas macskaszerű asszony, amikor megérkeztek. Mint kettő úgy nézett ki, mint akit nyújtottak – hosszú karok és lábak, hosszú ujjak, hosszú fekete fonat, és hosszú arc, hosszú orral. Nem hordtak mást, csak állati bőrt – bőr felső és szoros bőr nadrág, aminek az oldala csipkés volt és díszítések. A ruhájuk is elég különc volt, látszott rajta, hogy a pusztaságban éltek, de a karmazsinvörös szemük nagyon vad volt, és gyorsan mozogtak. Soha nem találkoztam még kevésbé civilizált vámpírokkal. De Alice küldte őket néhány enyhén szólva érdekes hírrel. Miért van Alice Dél-Amerikában? Talán látta, hogy senki nem tudott kapcsolatba kerülni az Amazonokkal?
„Zafrina és Senna! De hol van Kachiri?” – kérdezte Carlisle. „Soha nem láttalak titeket elválni.”
„Alice azt mondta nekünk, hogy külön kell jönnünk.” – válaszolta Zafrina mély hangon, összeillet a pusztasággal a stílusa. „Ez egy kisség kényelmetlen is nekünk, de Alice biztosított afelől, hogy nekünk itt kell lennünk, de Kachirinek máshol. Nem mondott nekünk semmi mást, azon kívül, hogy nagyon kell sietnünk…?” – Zafrina kijelentése már-már kérdés volt, és remegtem az idegességtől, amikor elindultam feléjük Renesmeevel, pedig ez nem sűrűn fordult velem elő. Rettegtem a heves megjelenésüktől, de ők nagyon nyugodtan figyeltek a történetünkre, és megengedték Renesmeenek, hogy bebizonyítsa a dolgot. Izig-vérig el voltak kápráztatva Renesmeetől, mint a többi vámpír, de nem tudtam nem aggódni, amikor láttam a fürge szaggatott mozgásukat, amivel magukhoz vették őt. Senna mindig Zafrina mellett volt és soha nem beszélt, de pont olyan volt, mint Amun és Kebi. Kebi nagyon engedelmesnek látszott, Senna és Zafrina inkább kiegészítették egymást, mint egy organizmus – és éppen Zafrina volt a száj.
A hírek Aliceről egy kicsit megnyugtattak. Biztosan volt néhány homályos küldetése, hogy el tudja kerülni, amit Aro tervezett. Edward velem együtt borzongott az Amazonoktól, mert Zafrina kiváltképpen tehetséges. Az ajándéka egy nagyon veszélyes támadó fegyver volt. Edward nem kérdezte meg Zafrinát, hogy mellénk áll-e a csatában, de ha nem tudunk egy szünetet megoldani a szemtanúinkkal sem, akkor talán egy másik színhelyen sikerülne.
„Nagyon valóságos illuzióra képes.” – magyarázta Edward, maikor én nem értettem, hogy mire gondol. Zafrina nem volt képes a védettségemen áthatolni – egyáltalán nem találkoztunk ezelőtt – és ő teljesen nyugtalan volt, amikor Edward elmondta, hogy mit tudok. Edward szeme nem annyira fókuszált, amikor folytatta. „Képes rá, hogy az emberek azt lássál, amit ő akar és semmi mást. Például azonnal megjelenhetnék egy őserdő közepén egyedül. És minden bizonnyal el is hinném, hogy ott vagyok, annak ellenére, hogy még mindig érezhetnélek a karomban.”
Zafrina szája megrándult egy kemény mosolyba. Egy pillanattal később Edward szeme rá fókuszált és visszamosolygott.
„Hatásos” – mondta.
Renesmeet érdekelte az előbbi dolog és rettenthetetlenül rohant Zafrina felé.
„Megnézhetem?” – kérdezte.
„Mit szeretnél látni?” – kérdezte Zafrina.
„Amit az apunak mutattál.”
Zafrina bólintott, és én olyan mohón néztem a semmibe, mint Renesmee. Egy pillanattal később, Renesmee egy elbűvölő mosolyt mutatott az arcán.
„Még” – parancsolta.
Aztán nehéz volt Renesmeet távol tartani a képektől, amit Zafrina tudott mutatni. Én egy kicsit aggódtam, mert nem voltam biztos benne, hogy Zafrina miket mutatott neki egyáltalán. De aztán Renesmee gondolatain keresztül képes voltam látni magam – pont olyan volt, mint Renesmee saját emlékei, mind olyan igazinak tűntek és emiatt nekem kellett eldöntenem, hogy melyik volt valós kép és melyik illúzió. Habár nem adtam fel könnyen, végülis úgy döntöttem, hogy jó, hogy Zafrina foglalkozik Renesmeevel és szórakoztatja. Kellettek a kezeim. Annyi tanulnivalóm volt, fizikailag és mentálisan is, és az idő pedig olyan rövid. Első kísérleteim a harca elég kilátástalanok voltak. Edward két pillanat alatt elkapott. Próbáltam birkózni vele és kiszabadulni – amennyire csak bírtam – de aztán felugrott és elengedett. Én tudtam, hogy ez teljesen rossz próbálkozás volt, lefagyva állt egy ideje, és a rétet vizslatta, ahol voltunk.
„Sajnálom Bella” – mondta.
„Ne, jól vagyok” – mondtam. „Még egyszer.”
„Nem vagyok rá képes.”
„Hogy érted azt, hogy nem vagy rá képes? Még csak most kezdtük.”
Nem válaszolt.
„Nézd, tudom, hogy elég hasznavehetetlen vagyok, de nem leszek jobb, ha nem segítesz tanulni.”
Nem mondott semmit. Vidáman ráugrottam. Nem készült fel rá egyáltalán, hogy védekezzen, és a földre estünk. Meg sem mozdult amíg én a számat a nyakára nem tapasztottam.
„Nyertem.” – jelentettem be.
A szeme összeszűkült, de nem mondott semmit.
„Edward? Mi a baj? Miért nem tanítasz engem?”
Egy egész percbe telt mire megszólalt.
„Én éppen nem tudok…nem megy. Emmett és Rosalie pont annyit tud, mint én. Tanya és Eleazar talán még többet is. Kérj meg valaki mást.”
„Ez nem korrekt. Te jó vagy. Te segítettél legútóbb Jaspernek – és te harcolsz mindenki mással is. Velem miért nem? Tettem valami rosszat?”
Dühösen sóhajtott. A szemei sötétek voltak, csak egy szikrája látszott az aranynak a feketében.
„Nézd, nem tudok rád célpontként tekinteni. Akkor látom az összes lehetőséget, hogy hogyan tudnálak megölni…” – hátrált. „Ez éppen csak így túlságosan valódinak tűnik nekem. Nincs annyi időnk, hogy valóban érezd a különbséget, ha valaki más tanít téged. Bárki meg tud tanítani az alapokra.”
Haragosan néztem rá. Látta, hogy lebiggyesztem az alsó ajkam és mosolygott. „Emelett, ez felesleges. A Volturi le fog állni. Meg fogják érteni.”
„DE ha mégsem. Nekem meg kell tanulnom.”
„Keress másik tanárt.”
Ez nem az utolsó beszélgetésünk volt erről, de soha nem sikerült kibillentenem az elhatározásából. Emmett nagyon is hajlandó volt segíteni, noha úgy éreztem, hogy a tanítás mellett benne volt minden bosszúja is az elvesztett szkander miatt. Ha tudtam volna még horzsolásokat szerezni, akkor a fejemtől a lábujjamig bíbor színben játszott volna a testem. Rose, Tanya és Eleazar türelmesek és támogatóak voltak. A tanításuk Jasper harci utasításaira hasonlítottak, még múlt júniusról, noha azok az emlékeim szörnyűek és homályosak voltak. Néhány látogatónk az oktatásomat szórakoztatónak találta, és néhányan szintén segítséget ajánlottak. A nomád Garett mutatott néhány fogást – ő egy meglepően jó tanár volt, nagyon könnyen megtalálta a hangot a többiekkel is, úgyhogy nem is értettem, hogy miért nem talált soha társra. Megtanultam több trükköt, de soha nem kérte többet a segítségét. Igazából, noha szerettem Zafrinával lenni, tudtam, hogy soha nem akart bántani engem, habár féltett engem a haláltól.
Sok dolgot megtanultam a tanáraimtól, de nem tudtam, hogy hogyan kellene a másik dologgal megküzdenem, lehetetlennek tűnt. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan intézzem el Alceet és Janet. Én csak azért imádkoztam, hogy legyen elég időm, hogy segíthessek. Minden pillanatban, amikor nem Renesmeevel voltam, és nem harcoltam, akkor Katetel próbáltam előre haladni, nehéz volt a pajzsomat kiterjeszteni az elmémből és valaki mást megvédeni vele. Edward bátorított engem ezzel kapcsolatban. Ő tudta, hogy ez egy nagy remény lehetne, és elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy meg tudnám védeni magam a tűzvonalban. Nagyon nehéz volt. Semmi kézzel fogható, semmi, amivel dolgozhatnék. Nekem csak a dühöngő vágyam volt, hogy megtanuljam használni, hogy megvédjem Edwardot és Renesmeet, és mindenkit, akit csak tudok a családomból. Ezerszer is megpróbáltam kierőszakolni magamból a ködös védelmemet, szinte elájultam, amikor volt valami kis szórványos siker. Az érzés, hogy sikerüljön kinyújtanom egy láthatatlan sávot – ami konkrétan kézzelfogható lenne, egy véletlen pillanatban megőrjített.
Csak Edward volt hajlandó rá, hogy kísérleti nyuszi legyen – fogadta az áramütést, áramütés után, miközben Kate és én mindent elkövetve dulakodtunk az elmémmel. Már egy órája próbálkoztunk, és úgy éreztem, hogy teljesen leizzadtam az erőfeszítéstől, de persze ez a tökéletes test már nem volt erre képes. Az összes kimerültségem elmebeli volt. Megőrjített engem, hogy Edwardnak mit kellleszenvednie, karjaim haszontalanul ölelték a nyakát, miközben ezerszer is megrezzent Kate „apró” áramütéseitől. Keményen próbáltam a védelmemmel ellökni mindkettőnktől, hébe hóba, mintha sikerült volna, de gyorsan elillant. Gyűlöltem ezt a gyakorlatot, és azt kívántam, hogy inkább Zafrina segítene Kate helyett. Akkor Edwardnak csupán néznie kellene Zafrina illúzióit, amítg nem tudom kizárni őket. De Kate ragaszkodott hozzá, hogy nekem jobb motiváció kell – mint az, hogy mennyire gyűlölöm látni Edward fájdalmait. Kezdettől fogva kétségeim voltak afelől, hogy nem élvezi ezt a szadista kis ajándékát. Látszott, hogy tetszik neki, hogy bosszant.
„Hé” – mondta Edward vidáman, bár nehéz volt elrejtenie az aggodalmat a hangjában. Bármit megtett, hogy ne veszítsem el a hitemet a próbálkozásban. „Ezt alig éreztem. Jó próbálkozás, Bella.”
Vettem egy mély lélegzetet, nehéz volt átérezni, hogy mit csináltam jól. Próbáltam mindent, kierőszakolni magamból a pajzsot és kiterjeszteni.
„Megint Kate.” – sziszegtem neki a fogaim közül.
Kate megérintette Edward vállát. Nagyot sóhajtott. „Nincs sok idő”
Felemelte a szemöldökét. „Ez nem volt olyan kicsi, mint a többi.”
„Jó” – dühöngtem.
„Állj készen” – mondta nekem, és újra Edwardhoz ért.
Ez alkalommal megborzongott és halkan felszisszent a fogai között.
„Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom!” – énekeltem, és gúnyolódtam magamon. Miért nem sikerül?
„ez egy különösen nehéz munka, Bella.” – mondta Edward, és szorosan magához húzott. „Még csak pár napja próbálkozunk és neked már néha sikerül egy kicsit kiugrasztanod. Kate elmondja majd, hogy most mit csinálj.”
Kate összeszorította a száját. „Nem tudom. Nyilvánvalóan félelmetes a képessége, és mi még csak most kezdtük megérteni. De tudja jobban, biztos vagyok benne. Csak éppen nem jó az ösztönzés.”
Hitetlenül bámultam rá, a szám önműködően hátrahúzódott a fogaimról. Hogy gondolhatja azt, hogy nem akarom bármi áron megvédeni Edwardot az áramütéstől? Hallottam a morajokat, a tapasztaltabb társaságtól – csak Eleazar, Carmen és Tanya volt az eleinte, de Garett is erre tartott, akkor láttam Benjamint és Tiat, Siobhan és Meggie, és most még Alistair is lepillantott a harmadik emeleti ablakból. A nézők egyetértettek, hogy nem Edward a legjobb megoldás.
„Kate…” – mondta Edward, a hangja figyelmeztető volt, és természetesen rosszallóan nézett, de ő már elindult. A folyó felé haladt, ahol Zafrina, Senna és Renesmee sétáltak, Renesmee képeket nézett, amiket Zafrina mutatott neki, Jacob árnyékként követte őket pár lépéssel hátrébb.
„Nessie” – mondta Kate – gyorsan ráérzett az idegesítő becenévre. „Szeretnél segíteni a mamádnak?”
„Nem” – vicsorítottam.
Edward megölelt bátorítóan. Olyan gyorsan leráztam magamról, mint ahogy Renesmee gyorsan jött felém, Kate, Zafrina és Senna mögött.
„Szó sem lehet róla, Kate.” – sziszegtem.
Renesmee elért engem, és a karjaimat automatikusan széttártam. Hozzám bújt, és a fejét automatikusan a vállamra hajtotta.
„De mami és szeretnék segíteni.” – mondta eltökélten. Kezét a nyakamhoz érintette, és megerősítette a vágyát, hogy mi ketten egy csapat vagyunk.
„Nem” – mondtam gyorsan és levettem a kezét. Kate óvatosan lépett felém, kezét felénk nyújtotta.
„Azonnal állj meg Kate.” – figyelmeztettem.
„Ne” – lopódzott tovább előre. Mosolygott, mint akinek tetszik a helyzet. Renesmee-t annyira magamhoz húztam…hogy ő a hátamba kapaszkodjon és így még egy lépéssel távolabb került Katetől. Így a kezeim szabadok voltak, és ha elkapom Kate csuklóit, akkor meg tudom tartani a távolságot. Kate ezt biztosan nem érti, hogy nem volt anya, nem volt gyermeke. Nem képes felfogni, hogy mennyire meg akarom védeni, túlságosan is. Elképesztően dühbe gurultam, vörösen láttam, és a nyelvemen mintha izzó fém lett volna. Az erő, amit rendszerint visszatartok keresztül folyt az izmaimon, és tudtam , hogy a gyémánt fogaim is bele tudnám mélyeszteni. Az őrjöngés mindent egy helyre összpontosított a fókuszomban. Éreztem a védelmem rugalmasságát egészen pontosan. Éreztem, hogy egy réteg vesz körül, egy vékony kis réteg, ami kiterjed a fejemtől a lábujjamig, és a düh keresztül száguld a testemen. Úgy éreztem, hogy még így is kevés. Kinyújtottam magam körül, és Renesmeet keresztül vontam vele, hogy teljesen belül legyen, Kate már nem volt messze. Kate tett egy további kiszámított lépést, és egy gonosz vicsorítás jött ki a torkom mélyéről, a fogaim megvillantak.
„Óvatosan, Kate.” – szólt neki Edward.
Kate tett egy további lépést, és akkor valami történt, mert nem jött tovább, de nem értettem. Éppen csak egy kis távolságra volt tőlem, elnézett rólam, és Edwardot figyelte.
Renesmee biztonságban van nálam, biztos voltam benne.
„Hallasz bármit Renesmeetől?” – kérdezte őt Kate, a hangja könnyű és nyugodt.
Edward közelebb lépett, blokkolta a vonalat Kate és köztem.
„Nem, egyáltalán semmit.” – válaszolta. „Bellanak hagyj időt lecsillapodni, Kate. Nem motiválhatod a érzelmeivel. Tudom, hogy nem látszik, de ő még csak pár hónapos.”
„Nincs rá idő, hogy finoman csináljuk, Edward. Meg kell tanulnia. Csak néhány hetünk van, és ő potenciális-„
„Várj egy percet Kate.”
Kate rosszalta, de hallgatott Edward figyelmeztetésére, komolyan vette, amit rólam mondott. Renesmee a nyakamra tette a kezét, és visszajátszotta Kate támadását, bemutatta nekem, hogy nem bántott, és hogy apu…
De ez nem nyugtatott le engem. Mindent karmmazsinvörösben láttam. De ellenőrzésben tudtam tartani magam, és éreztem, hogy Kate szavaiban van igazság. A düh segített nekem. Kényszerből gyorsabban tanulok. De ez nem jelenti azt, hogy tetszik a dolog.
„Kate” – morogtam. A kicsit odaadtam Edwardnak. Úgy éreztem, hogy a védelmem még erős, hajlékony lepedő Renesmee és köztem. És kiterjesztettem Edward köré is. Nem volt jele, hogy bármi baj lenne, nem fenyegetett a sírás. Az erőlködéstől lihegtem, és a szavaim inkább megtörten, mint dühösen jöttek. „Megint”, mondtam Katenek. „Csak Edwardot.”
Összeráncolta a szemét, de előre ugrott és megérintette Edward vállát.
„Semmi” – mondta Edward. Hallottam a mosolyt a hangjában.
„És most?” – kérdezte Kate. Az ő hangjában az erőlködés hallatszott.
„Egyáltalán semmi.”
Kate fokozatosan feladta.
„Látod ezt?” – kérdezte Zafrina a mély pusztasági hangján, és hármunkra nézett. Furcsa hangsúlya volt, váratlan helyeken emelte fel a hangját.
„Én látok semmit.” – mondta Edward.
„És te, Renesmee?” – kérdezte Zafrina.
Renesmee mosolygott és megrázta a fejét. A dühöm majdnem teljesen elszállt, és a fogaim még jobban összeszorítottam, és gyorsabban lihegtem, ahogy kiterjesztettem a rugalmas pajzsot. Úgy éreztem, hogy nehezebb volt az elindítása, mint a tartása. Kicsit beljebb húztam.
„Semmi pánik” – figyelmeztette a figyelő csoportot. „Látni szeretném, hogy milyen messzire tud kiterjedni.”
Mindenki sokkolva zihált – Eleazar, Carmen, Tanya, Garrett, Benjamin, Tia, Siobhan, Maggie – mindenki, kivéve Senna, aki nem ijedt meg bármit is csinált Zafrina. A többiek csak néztek a kifejezésük üres volt.
„Emeld fel a kezed, amikor visszakapod a látásod” – mondta Zafrina. „Na, Bella. Lássuk mennyit tudsz megvédeni.”
A lélegzetem egy dühöngés lett. Kate volt közelebb, ő volt mellettem Edward és Renesmeen kívül, de legalább tíz lábnyira. Összezártam az álkapcsom és próbáltam még távolabb lökni a pajzsot. Hüvelyk a hüvelyk után küzdöttem, hogy valami reakciót csikarjak ki, és előrébb jussak. Csak Kate türelmetlen kifejezését néztem, miközben küzdöttem, és nyugodtan nyögtem, amikor pislogott és rám fókuszált. Felemelte a kezét.
„Elképesztő!” – morajlotta Edward a lélegzete alatt. „Olyan mint egy burok. Én tudom olvasni a gondolatait annak, aki benne van, de nem tudom elérni azt aki kívül van. És hallom Renesmeet, pedig nem hallottam, amikor kint voltam. Hallom Kate megdöbbenését is, mert most a pajzsban van. Még mindig nem hallak téged…Hmm. Hogyan csinálod ezt? Én kíváncsi lennék ha…” – motyogott magában tovább, de nem tudtam a szavaira figyelni. Összeszorítottam a fogaim és próbáltam elérni Garrettet, aki Kate mögött volt. Felemelte a kezét.
„Nagyon jó” – bókolt Zafrina. „Tovább-„
De ő túl korán örült, ziháltam és éreztem, hogy a messzire kitolt pajzsom visszahúzódik, az eredeti formájába. Renesmee vakságát tapasztaltam először, a vakság, amit Zafrina tett rájuk, megremegtem. Fáradtan, harcoltam, hogy újra kiterjesszem, nagyon akartam újra védelmezni őt.
„Adnál nekem egy percet?” – lihegtem. Mióta vámpír lettem és egyszer sem éreztem, hogy pihennem kellene ezelőtt. Elbátortalanodtam egy pillanatra, mert még így is erősnek éreztem magam.
„Persze” – mondta Zafrina, és levette róluk a vakságot.
„Kate” – Hívta Garrett, miközben a többiek morajlottak és arébb mentek. Zavarta a vakság őket, a vámpírok nem szoktak hozzá a sebezhetőséghez. A magas, homokszín hajú Garrett volt az egyetlen, aki nem látszott úgy, hogy megdöbbent a gyakorlaton. Csodálkozom, hiszen kalandor.
„Nem tudom Garrett” – intette Edward óvatosságra.
Garrett tovább ment Kate felé, elutasítva a figyelmeztetést, és elmélkedő tekintete volt. „Azt mondják, hogy képes vagy egy vámpírt is megrázni.”
„Igen” – értett egyet. Egy ravasz mosollyal felmutatta az ujját. „Kíváncsi vagy?”
Garrett vállat vont. „ez olyan, amit még sosem láttam. Úgy tűnik lehet, hogy egy kicsit túlzásba estem…”
„Talán” – mondta Kate, az arca hirtelen komoly lett. „Talán csak a gyenge, vagy fiatal lényeken működik. Nem tudom biztosan. Te erősnek nézel ki. Esetleg ellenállni tudsz az ajándékomnak.”
Kinyújtotta a tenyerét, mintha kihívná. A szája rángatózott, és úgy láttam, hogy kifejezése szomorú, hogy kísérletezni akarnak vele. Garrett vigyorgott a kihíváson. Nagyon finoman hozzáért a tenyeréhez a mutatóujjával. És akkor hangosan zihálni kezdett, térdre hullott, majd a hátán vonaglott. A feje a gránitba csapódott, ami megrepedt. Megdöbbentő volt látni. Az ösztönöm, hogy elnézzek a cselekvőképtelen halhatatlanról ellenállt, ez szörnyű volt.
„Megmondtam” – motyogta Edward.
Garrett szemhéja még néhány pillanatig reszketett, aztán szélesre nyitotta a szemeit. Vigyorogva bámult fel Katere, és egy csodálkozó mosolyt láttam a szemén.
„Wow” – mondta.
„Te élvezted?” – kérdezte döbbenten.
„Nem vagyok bolond.” – nevetett és rázta a fejét, miközben feltérdelt. „De ez már valami.”
„Hallok valamit” – szorította össze a szemeit Edward.
És akkor volt egy kis nyugtalanság az előkertből. Hallottam Carlislet, aki döbbent hangon beszélt valakivel.
„Alice küldött téged?” – kérdezte valaki, hangja bizonytalan, némileg zaklatott.
További váratlan vendég? Edward besietett a házba a többiek követték. Lassan követtem őket, Renesmee még a hátamon volt. Adok Carlislenak egy pillanatot. Hagyom, hogy felkészítse az új vendéget, mielőtt odaérünk. Renesmeet a karjaimba húztam és óvatosan, lassan a ház felé sétáltam, a konyha ajtón keresztül hallgatóztam, de nem láttam semmit.
„Nem küldött minket.” – suttogott egy mély hang Carlisle kérdésére.
Pontosan olyan ősi hangja volt, mint Aronak, Marcusnak és Caiusnak. Mintha ők lennének itt. Tudtam, hogy a szoba zsúfolt – majdnem mindenki odacsődült látni az új látogatókat – de alig volt zaj. Nyugodtan lélegzett mindenki. Carlisle hangja óvatos volt, amikor válaszolt.
„Mi hozott ide titeket most?”
„A suttogás miatt jöttünk” – válaszolt egy másik hang, épp olyan, mint az első. „Mi hallottuk, hogy embereket gyűjtesz a Volturi ellen. Azt suttogták, hogy nem vagy egyedül. Nyilvánvaló, hogy igazak voltak a kósza hírek. Ez egy nagyon hatásos összejövetel.”
„Mi nem hívjuk ki a Volturit” – válaszolt Carlisle feszülten. „Csak van egy félreértésünk, ez minden. Ez egy nagyon nagy félreértés, de biztos, hogy meg tudjuk tárgyalni. Ők itt szemtanúk. Azt akarjuk elérni, hogy meghallgassanak. Mi tudjuk – „
„Nem gond, ha meg akarod tárgyalni velük” – szakította meg az első hang. „és nekünk az sem gond, ha megszegted a törvényt.”
„Ne halogassuk tovább a dolgot,” – szúrta be a második.
„Mi várunk már egy és egy fél évezrede, hogy kihívjuk az olaszokat,” – mondta az első. „Ha van rá bármi esély, hogy ők elbuknak, mi látni fogjuk.”
„Vagy segítünk a kudarcukban” – tette hozzá a második.
Annyira egyforma hangszínben beszéltek, hogy az egyszerű hallgató azt hinné, hogy csak egyvalaki beszél. „Úgy gondoljuk, hogy van esélyed, hogy sikerrel járj.”
„Bella?” – hívott engem Edward érdes hangon. „Hozd ide Renesmeet, kérlek. Talán meg kellene magyaráznunk a Románoknak, hogy mi az indokunk.”
Az egy kicsit segített, hogy tudtam, hogy a másik szobában levő vámpírok megvédenék Renesmeet, ha a Románok felfordulást akarnának. Nem tetszett a hangjuk, valami sötét fenyegetés volt a szavaikban. Amíg én sétáltam a szoba közepe felé, megbizonyosodtam róla, hogy nem csak én gondolom így. A legtöbb mozdulatlan vámpír ellenséges szemekkel meredt rájuk, és egy kicsit – Carmen, Tanya, Zafrina és Senna – láthatatlanul védekező pozícióba álltak a jövevények és Renesmee között.
A vámpírok az ajtónál mindketten kicsik és tömzsik voltak, egy sötét hajú és egy hamuszerű szőke, talán sápadt szürke. Ugyanaz a poros kinézetű a bőrük volt, mint a Volturinak, noha úgy hiszem nem teljesen egyforma. Nem voltam biztos benne, hogy a Volturit kivéve láttam-e már valaha ilyen emberi szemeket. Nem tudtam pontosan összehasonlítani. Az ő éles keskeny szemük, olyan, mint a sötét vörösbor, de nem volt benne az a tejes árnyalat. Nagyon egyszerű fekete ruhát hordtak, ez modernebb volt, de érezhető volt benne mégis valami régies forma. A sötét vigyorgott, amikor meglátott. „Nocsak, Carlisle. Csintalan vagy, mit csináltál?”
„Ő nem az aminek hiszed, Stefan.”
„És nem a mi gondunk, akár így, akár úgy.” – válaszolt a szőke „mit mondtál az előbb?”
„Szívesen hagyjuk, hogy megfigyeljetek Vladimir, de nem feltétlenül az a tervünk, hogy kihívjuk a Volturit, mint mondtam az előbb.”
„Mi éppen csak szurkolunk” – kezdte Stefan.
„És reménykedünk, hogy szerencsénk lesz.” – fejezte be Vladimir.
A végén nekünk volt együtt 17 tanúnk - az Ír Siobhan, Liam, és Maggie; az Egyiptomi, Amun, Kebi, Benjamin, és Tia; az Amazonok, Zafrina és Senna; a Románok, Vladimir és Stefan; és a nomádok, Charlotte, Peter, Garrett, Alistair, Maria, és Randall – és a mi családunk 11-en. Tanya, Kate, Eleazar, és Carmen ragaszkodott hozzá, hogy őket a családhoz számoljuk. A Volturitól eltekintve, ez volt talán a legnagyobb békés összejövetel a halhatatlanok történetében. Egy kicsit mindenki reménykedni kezdett. Úgy éreztem talán van segítség. Renesmee pillanatok alatt megnyert magának szinte mindenkit. A Volturi, ha csak egy pillanatra megáll figyelni…
Az utolsó két túlélő a Románoktól nagyon neheztelt, amiért megdöntötték a birodalmukat ezerötszáz évvel ezelőtt – türelmesen vártak. Ők nem érintették Renesmeet, de nem mutatták jelét, hogy irtóznának tőle. Látszott rajtuk, hogy a szövetségünket a vérfarkasokkal nagyon misztikusnak tartják. Néztek engem miközben Zafrinával és Katetel a védelmet gyakoroltam, nézték Edward válaszait a ki nem mondott kérdésekre, nézték Benjamint, aki irányította a folyót, vagy amikor szelet gerjesztett az akaratával, és a szemük hevesen izzott a reménytől, hogy végül mégis megméretettünk a Volturival. Nem ugyanaz a remény vezetett minket, de mindannyian reménykedtünk.

33. Hamis okirat

„Charlie, még mindig pontosan abban a ’csak amit szükséges tudni’ társasági helyzetben vagyunk. Tudom, hogy már több, mint egy hete nem láttad Renesmee-t, de egy látogatás most nem egy jó ötlet. Mit szólsz ahhoz, ha átvinném Renesmee-t?”

Charlie olyan sokáig csendben volt, hogy kíváncsi lettem, vajon kihallotta-e hangomból a feszültséget.

De aztán motyogott. „Csak amit szükséges tudni, ugh.” És rájöttem, hogy csak a természetfelettitől való óvatossága késztette őt a lassú reagálásra.

„Oké, kölyök.” Mondta Charlie. „Át tudod hozni most délelőtt? Sue hoz nekem ebédet. Annyira el van rémülve a szakácstudományomtól, mint te, mikor először felbukkantál.”

Charlie nevetett és aztán felsóhajtott a régi napok emlékére.

„A délelőtt remek lesz.” A hamarabb jobb. Már így is túl sokáig elhúztam a dolgot.

„Jake is veletek jön?”

Habár Charlie semmit se tudott a vérfarkasok bevésődéséről, senki se hagyhatta figyelmen kívül a Jacob és Renesmee közötti kapcsolatot.

„Valószínűleg.” Ki volt zárva, hogy Jacob önkéntesen kihagyna egy délutánt Renesmee-vel, mikor nincsenek a közelbe a vámpírok.

„Talán meg kellene hívnom Billy-t is.” Merengett el Charlie. „De… hmm. Talán majd máskor.”

Csak félig figyeltem Charlie-ra – eléggé ahhoz, hogy észrevegyem a különös vonakodást a hangjában, mikor Billy-ről beszélt, de nem eléggé ahhoz, hogy aggódjam, mi is ez az egész. Charlie és Billy felnőttek; ha valami van köztük, meg tudják oldani maguk is. Oyan sok más fontosabb dolog gyötört.

„Hamarosan találkozunk.” Mondtam neki, és letettem.

Ez az utazás több volt annál, hogy megóvjam apámat a huszonhét különös módon összeillő vámpírtól – akik mind megesküdtek, hogy nem ölnek meg senkit ötszáz kilométeres körzetben, de mégis… Nyilvánvalóan egy embernek se kellene ennek a csoport közelébe mennie. Ezt a kifogást adtam Edward-nak: elviszem Renesmee-t Charlie-hoz, így ő nem fog idejönni. Ez jó ok volt arra, hogy elhagyjam a házat, de nem ez volt az igazi okom.

„Miért nem visszük a Ferrari-dat?” Panaszkodott Jacob, mikor találkozott velem a garázsban. Már Edward Volvo-jában ültem Renesmee-vel.

Edward felfedte előttem az ’utána kocsimat’; mint sejtette, nem mutattam megfelelő lelkesedést iránta. Biztos, hogy szép és gyors, de jobban szerettem futni.

„Túl feltűnő.” Válaszoltam. „Mehetnénk gyalog is, de az kiborítaná Charlie-t.”

Jacob morgolódott, de beült mellém. Renesmee az ölemből átmászott az övébe.

„Hogy vagy?” Kérdeztem tőle, miközben kitolattam a garázsból.

„Mit gondolsz?” Kérdezte Jacob gúnyosan. „Beteg vagyok ettől a rakás vérszívótól.” Látta arckifejezésemet és beszélt, mielőtt válaszolhattam volna. „Igen, tudom, tudom. Ők a jó fiúk, azért vannak itt, hogy segítsenek, megmentenek mindenkit. És a többi, és a többi. Mondj amit akarsz, de én még mindig úgy gondolom, hogy Drakula Egy és Drakula Kettő hátborzongatóak.”

Mosolyognom kellett. A románok nekem se voltak a kedvenc vendégeim. „Ebben nem vitatkozom veled.”

Renesmee megrázta a fejét, de nem mondott semmit; ellentétben velünk, ő különösen lenyűgözőnek találta a románokat. Erőt fektetett bele, hogy hangosan beszéljen velük, mivel nem engedték meg neki, hogy megérintse őket. Kérdése a szokatlan bőrükről szólt és, habár féltem, hogy talán megsértődnek, örültem, hogy megkérdezte. Én is kíváncsi voltam.

Nem tűntek feldúltnak az érdeklődésétől. Talán egy kicsit szomorúak.

„Nagyon sokáig mozdulatlanul ültünk, kölyök.” Válaszolt Vladimir, Stefan bólintott, de nem folytatta Vladimir mondatát, mint azt gyakran tette. „Tekintve a hitünket. Hatalmunk jele volt, hogy minden hozzánk jött. Zsákmányok, diplomaták, ezek keresték kegyünket. A trónunkon ültünk és úgy gondoltunk magunkra, mint istenekre. Sokáig nem vettük észre, hogy megváltoztunk – majdnem megkövesedtünk. Feltételezem a Volturi szívességet tett nekünk, mikor leégették a kastélyainkat. Stefan és énlegalább nem kövesedtünk tovább. Most a Volturi-k szeme van bevonva porral, de a miénk ragyog. Gondolom ez segítségünkre lesz, mikor mi kergetjük ki őket a fészkükből.”

Ezek után próbáltam Renesmee-t távol tartani tőlük.

„Meddig lógunk majd Charlie-nál?” Kérdezte Jacob, félbeszakította gondolataimat. Láthatóan lenyugodott, miközben távolodtunk a háztól és minden új bentlakótól. Boldog voltam, hogy én nem igazán voltam a szemében egy vámpír. Még mindig csak Bella voltam.

„Valójában elég sokáig.”

Hangom felkeltette a figyelmét.

„Van valami más is azon kívül, hogy meglátogatjuk apádat?”

„Jake, tudod milyen jól tudod ellenőrizni a gondolataidat Edward közelében?”

Felhúzta egyik sűrű, fekete szemöldökét. „Igen?”

Csak bólintottam, szemeimet Renesmee-re emeltem. Kifelé nézett az ablakon, és nem tudtam, hogy mennyire érdekli a beszélgetésünk, de úgy döntöttem, nem kockáztatok többet.

Jacob várta, hogy mondjak még valamit, és aztán alsó ajkát kinyomta, miközben azon a kicsin gondolkozott, amit mondtam neki.

Miközben csendben vezettem, hunyorítottam az idegesítő kontaktlencsék mögül a hideg esőre; nem volt elég hideg, hogy a hó essen. Szemeim nem voltak olyan hátborzongatók, mint kezdetben – határozottan közelebb voltak a halvány narancssárgához, mint a ragyogó vöröshöz. Hamarosan borostyán sárgák lesznek, és megszabadulhatok a kontaktlencséktől, remélem az a változás nem fogja nagyon felzaklatni Charlie-t.

Jacob még mindig a csonka beszélgetésünkön rágódott, mikor megérkeztünk Charlie-hoz. Nem beszéltünk, miközben gyors emberi tempóban sétáltunk az esőben. Apu várt ránk; kinyitotta az ajtót még azelőtt, hogy kopogtam volna.

„Hé, srácok! Olyan mintha évek teltek volna el! Nézz csak magadra, Nessie! Gyere nagypapihoz! Esküszöm nőttél vagy tíz centit. És olyan soványnak tűnsz, Ness.” Rám nézett. „Etetnek téged ők odafent?”

„Ez csak a hirtelen növekedés.” Motyogtam. „Hé, Sue.” Kiáltottam át Charlie vállán. A csirke, a paradicsom, a fokhagyma és a sajt illata a konyhából jött; valószínűleg mindenkinek tetszett volna ez az illat. Éreztem még a friss fenyőt és a poros csomagolópapír illatát.

Renesmee megmutatta kis gödröcskéit. Sose beszélt Charlie előtt.

„Nos, gyertek be a hidegről, kölykök. Hol van a vejem?”

„Szórakoztatja a barátokat.” Mondta Jacob, és aztán felhorkant. „Olyan szerencsés vagy, hogy kimaradsz a hurokból, Charlie. Csak ennyit mondhatok.”

Könnyedén vesén ütöttem Jacob-ot, miközben Charlie megremegett.

„Ow.” Panaszkodott Jacob az orra alatt; nos, gondoltam elég könnyedén ütöttem.

„Valójában, Charlie, van pár elintéznivalóm.”

Jacob rám nézett, de nem mondott semmit.

„Kicsúszol a karácsonyi vásárlásból, Bells? Már csak pár napod van, tudod.”

„Igen, karácsonyi bevásárlás.” Mondtam akadozva. Ez megmagyarázta a poros csomagolópapír illatát. Chalie biztos feltette a régi díszeket.

„Ne aggódj, Nessie.” Suttogta a fülébe. „Majd fedezlek, ha anyukád elejti a gömböt.”

Égnek emeltem a szemeimet, de igazság szerint tényleg nem gondoltam az ünnepekre.

„Az ebéd az asztalon.” Kiáltotta Sue a konyhából. „Gyerünk, srácok.”

„Később találkozunk, apu.” Mondtam, és gyors pillantást váltottam Jacob-bal. Még ha nem is tud segíteni, de ha erre gondol Edward közelében, legalább nem tud sokat megosztani vele. Fogalma se volt róla, miben sántikálok.

Természetesen - elgondolkoztam, miközben beszálltam a kocsiba - nem mintha nekem több sejtésem lett volna.

Az utak csúszósak és sötétek voltak, de a vezetés már nem volt tudatos nekem. Refleseim jók voltak erre a feladatra, és alig figyeltem az utakra. A probléma azzal volt, hogy a sebességgel ne vonzzam a figyelmet, ha társaságom volt. Túl akartam lenni a mai küldetésen, hogy a rejtély legyen letudva, így visszatérhetek a létfontosságú tanuláshoz. Megtanulni megvédeni néhányat, megtanulni megölni a többieket.

Egyre jobb lettem a pajzsom tekintetében. Kate már nem érezte a szükségét, hogy motiváljon – nem volt nehéz okot találni, hogy mérges legyek, most, hogy tudtam, ez a kulcsa az egésznek – és így legtöbbször Zafrina-val gyakoroltam. Meg volt elégedve a kiterjesztésemmel; le tudtam fedni körülbelül három méternyi körzetet több mint egy percig, habár ez kimerített. Ma reggel próbált rájönni, hogy képes vagyok-e eltolni az egész pajzsot az elmémtől. Nem értettem mire lehet ez jó, de Zafrina úgy gondolta, ez erősíthet engem, mint edzeni a hasfalat és a hátat is, nem csak a karokat. Végül is több súlyt meg tudsz emelni, mikor az összes izmod erősebb.

Nem voltam ebben jó. Épp csak elkaptam egy villanást a dzsungelben lévő folyóról, amit próbált nekem mutatni.

De különböző módjai voltak, hogy felkészüljek arra, ami közeledett, és már csak két hét maradt, aggódtam, hogy elhanyagolom a legfontosabbat. Ma kiigazítom ezt a tévedést.

Megjegyeztem a megfelelő térképet, és nem jelentet gondot megtalálni a címet, ami nem létezett az interneten, ami J. Jenks-hez vezetett. A következő Jason Jenks címe lett volna, az, amit Alice nem adott meg.

Azt mondani, hogy nem egy szép szomszédság volt, alábecslés lett volna. A legegyszerűbb Cullen autó is kitűnne ezen az utcán. Az öreg Chevy-m is egészségesnek nézett volna ki itt. Emberi éveim alatt bezártam volna az ajtót és olyan gyorsan elhajtottam volna, ahogy bírok. Mivel ez így volt, le voltam nyűgözve. Próbáltam elképzelni Alice-t egy ilyen helyen bármilyen okból, de nem sikerült.

Az épületek – mind három emeletesek, mind keskenyek, mind kissé megdőltek, mintha a szakadó eső megnyomta volna őket – legtöbbje régi házak voltak, felosztva több lakásra. Nehéz volt megmondani, milyen színű volt a hámló festék. Minden elhomályosodott a szürke árnyékoktól. Néhány épületnek a földszintjén üzletek voltak: egy piszkos bár sötétített ablakkal, egy médium bolt rendszertelenül villogó neon kezekkel és tarot kártyákkal az ajtón, egy tetováló szalon, és egy napközi otthon, melynek törött ablakát ragasztószalag tartotta egyben. Egyik előtt se volt lámpa, habár elég sötét volt odakint, hogy az embereknek szükségük legyen a világításra. Hallottam a távolból a halk motyogó hangokat, olyan volt, mintha a tv ment volna.

Volt pár ember a környéken, kettő elcsoszogott az esőben az ellenkező irányba és egy ült egy bedeszkázott, olcsó ügyvédi iroda alacsony tornáca alatt, vizes újságot olvasott és fütyörészett. A hang túl vidám volt a környezethez képest.

Annyira elkábultam a gondtalan fütyörészéstől, nem vettem észre először, hogy a lakatlan épület pont ott volt, ahol az általam keresett címnek kellett lennie. Nem volt szám a roskadozó helyen, de a mellette lévő tetováló szalon két számmal különbözött.

Elértem a járdát és piszmogtam egy másodpercig. Be kell jutnom abba az épületbe így vagy úgy, de hogy csináljam, hogy a fütyörésző ember ne vegyen észre? Leparkolhatnék a következő utcába és visszajöhetnék hátul… Több szemtanú is lehet azon az oldalon. Talán a tetőn? Elég sötét volt az ilyen fajta dolgokhoz?

„Hé, hölgyem.” Kiáltott nekem a fütyörésző ember.

Leengedtem az utas oldali ablakot, mintha nem hallottam volna.

A férfi lerakta az újságot, és a ruhája meglepett, most, hogy láttam őket. Rongyos köpenye alatt kicsit túl jól öltözött volt. Nem volt szellő, ami felém hozta volna illatát, de a sötét piros ingje ragyogása úgy tűnt, mint a selyem. Fodros, fekete haja összegabalyodott és ápolatlan volt, de sötét bőre sima és tökéletes, fogai fehérek és épek. Egy ellentmondás.

„Talán nem kellene ott parkolnia azzal kocsival, hölgyem.” Mondta. „Lehet, hogy nem lesz itt, mikor visszajön.”

„Köszönöm a figyelmeztetést.” Mondtam.

Leállítottam a motort és kiszálltam. Talán a fütyölős barátom gyorsabban megadhatja a válaszokat, amikre szükségem volt, mintha betörnék. Kinyitottam nagy szürke esernyőmet – nem mintha tényleg törődtem volna a hosszú, kasmír kabátommal, amit viseltem. Ez volt az, amit egy ember tett volna.

Hunyorított az esőn keresztül az arcomra, és aztán szemei kitágultak. Nyelt egyet, és hallottam, ahogy szíve felgyorsult, miközben megközelítettem.

„Keresek valakit.” Kezdtem.

„Én valaki vagyok.” Ajánlotta mosolyogva. „Mit tehetek önért, szépségem?”

„Maga J. Jenks?” Kérdeztem.

„Oh.” Mondta, és arckifejezése várakozásról megértésre változott. Felugrott a lábára és szűk szemeivel megvizsgált. „Miért keresi maga J-t?”

„Ez az én dolgom.” Mellesleg fogalmam sincs. „Maga J?”

„Nem.”

Néztük egymást egy hosszú pillanatig, miközben éles szemei fel-le jártak a passzos gyöngyház szürke felsőmön, amit viseltem. Tekintete végül metalálta arcomat. „Nem úgy néz ki, mint egy szokásos ügyfél.”

„Valószínűleg nem vagyok szokásos.” Ismertem el. „De látnom kell őt, amint lehetséges.”

„Nem vagyok benne biztos, mit tehetek.” Ismerte el.

„Miért nem mondja meg a nevét?”

Vigyorgott. „Max.”

„Örülök a találkozásnak, Max. Most miért nem mondja meg , mit szokott tenni a szokásosnak?”

Vigyora mogorva nézésbe ment át. „Nos, J szokásos ügyfelei nem úgy néznek ki, mint maga. A maga fajta nem jön ide a belvárosi irodába. Csak egyenesen a kedves irodájába mennek a felhőkarcolóba.”

Megismételtem a másik címet, amim volt, és megkérdeztem a számot.

„Igen, az a hely.” Mondta megint gyanakodva. „Miért nem oda ment?”

„Ez volt az a cím amit kaptam – egy nagyon megbízható forrástól.”

„Ha jót akar, nem kellene itt lennie.”

Összeszorítottam ajkaimat. Sose voltam jó blöffölő, de Alice nem hagyott sok lehetőséget. „Talán nem a jót keresem.”

Max arca bocsánatkérő lett. „Nézze, hölgyem –”

„Bella.”

„Rendben. Bella. Nézd, nekem szükségem van erre az állásra. J elég jól fizet ahhoz képest, hogy a nap legtöbb részén csak lógok itt. Szeretnék segíteni, tényleg, de – és természetesen csak feltételezve beszélek, igaz? Vagy bizalmasan, vagy bárhogy is akarod – de ha bárkit átengedek, aki bajt hozhat rá, kirúgnak. Látod a problémámat?”

Gondolkoztam egy percig, ajkamat harapdáltam. „Sose láttál itt már valakit olyat, mint én ezelőtt? Nos, olyasmit mint én. A húgom alacsonyabb, mint én, és sötét, égnek álló, fekete haja van.”

„J ismeri a húgodat?”

„Szerintem igen.”

Max megfontolta ezt egy pillanat alatt. Rámosolyogtam, és légzése elakadt. „Elmondom, mit fogok tenni. Felhívom J-t és elmondom, hogy nézel ki. Hagy döntsön ő.”

Mit tudott J. Jenks? A leírásom jelent valamit számára? Ez egy zavaró gondolat volt.

„A családnevem Cullen.” Mondtam Max-nek, azon tűnődtem, hogy ez túl sok információ-e. Kezdtem haragudni Alice-re. Tényleg eég vagyok én ehhez az őrültséghez? Adhatott volna még egy vagy két szóval többet…

„Cullen, értem.”

Figyeltem, miközben tárcsázott, könnyedén kilestem a számokat. Nos, Fel tudom hívni magam is J. Jenks-et, ha ez nem működne.

„Hé, J, Itt Max. Tudom, hogy sose hívhatlak fel téged ezen a számon, csak ha vészhelyzet van…”

Vészhelyzet van? – hallottam halványan a másik oldalról.

„Nos, nem pontosan. Van itt ez a lány, aki látni akar téged…”

Nem látom ebben a vészhelyzetet. Miért nem követted a szokásos eljárást?

„Nem követtem a szokásos eljárást, mert nem úgy néz ki, mint aki szokásos lenne –”

Jelvénye van?

„Nem –”

Nem lehetsz biztos benne, Úgy néz ki mint az egyike Kubarev embereinek -?

„Nem – hogy beszéljek, oké? Azt mondja, hogy ismered a húgát vagy mi.”

Nem valószínű. Hogy néz ki?

„Úgy néz ki…” Szemei elismerően végigfutottak az arcomtól a cipőmig. „Nos, úgy néz ki mint valami furcsa szupermodell, így néz ki.” Mosolyogtam és ő rám kacsintott, majd folytatta. „Kemény test, fakó, mint egy lepedő, sötét, barna haja majdnem a derekáig ér, szüksége lenne egy jó éjszakai alvásra – bármi ilyen ismerősen hangzik?”

Nem. Nem vagyok boldog, hogy megzavartál egy szép nő által kiváltott gyengeséged miatt –

„Igen, oda vagyok a csinos nőkért, mi a baj ezzel? Sajnálom, hogy zavartalak, ember. Csak felejtsd el.”

„A nevem.” Suttogtam.

„Oh igen. Várj.” Mondta Max. „Azt mondja a neve Bella Cullen. Ez segít?”

Teljes némaság volt, és aztán a hang a vonal túlsó végén hirtelen kiabált, olyan szavakat használt, amiket nem gyakran lehet hallani kamionos megállókon kívül. Max egész arckifejezése megváltozott; minden móka eltűnt és ajkai elhalványodtak.

„Mert nem kérdezted.” Kiáltotta vissza Max, pánikolt.

Még egy szünet volt, miközben J összeszedte magát.

Gyönyörű és sápadt? – kérdezte egy kicsit nyugodtabban.

„Ezt mondtam, igaz?”

Gyönyörű és sápadt? Mit tudhatott ez az ember a vámpírokról? Ő is egy közülünk? Nem készültem fel ilyen szembesítésre. Összeszorítottam fogaimat. Mibe kevert bele Alice?

Max várt egy percet, miközben egy újabb adag sértést és utasítást kapott, és aztán rám pillantott szemeivel, amelyek szinte rémültek voltak. „De csütörtökönként csak belvárosi ügyfelekkel találkozol – oké, oké! Értem.” Összecsukta a telefonját.

„Látni akar engem?” Kérdeztem vidáman.

Max mogorván nézett. „Mondhattad volna, hogy elsőbbségi ügyfél vagy.”

„Nem tudtam, hogy az vagyok.”

„Azt hittem, zsaru vagy.” Ismerte be. „Úgy értem, nem nézel ki úgy, mint egy zsaru. De olyan furcsán viselkedtél, szépségem.”

Vállat vontam.

„Drogüzlet?” Találgatott.

„Ki, én?” Kérdeztem.

„Igen. Vagy a pasid vagy akárki is.”

„Nem, sajnálom. Tényleg nem vagyok a drogok kedvelője, és a férjem se. Csak nemet mondtam és kész.”

Max szitkozódott az orra alatt. „Házas. Ne is reménykedj.”

Mosolyogtam

„Maffia?”

„Nem.”

„Gyémántcsempészés?”

„Kérlek! Ilyen fajta emberekkel szoktál üzletelni, Max? Talán új munkát kellene keresned.”

El kellett ismernem, egy kicsit élveztem a helyzetet. Nem kerültem közel emberekhez Charlie-n és Sue-n kívül. Szórakoztató volt nézni, ahogy összezavarodik. Annak is örültem, hogy milyen könnyű volt nem megölni őt.

„Biztos benne vagy valami nagy dologban. És rosszban.” Eltöprengett.

„Ez tényleg nem olyan.”

„Ez az, amit mindenki mond. De inek kellenének papírok? Vagy ki lenne hajlandó megfizetni J-t, ha mondhatom. Nem az én dolgom egyébként.” Mondta, és aztán megint elmotyogta a házas szót.

Adott nekem egy teljesen új címet eligazítással, és aztán gyanakodva nézte, ahogy elhajtottam sajnálkozó szemekkel.

Ezen a ponton szinte mindenre felkészültem – valami James Bond film szerű ellenség csúcstechnológiájú búvóhelye tűnt a legelképzelhetőbbnek. Így azt gondoltam, hogy Max biztos rossz címet adott, tesztként. Vagy talán a búvóhely föld alatt volt, ezalatt a nagyon hétköznapi, kopott épület alá beépítve, szemben egy kedves családi szomszédsággal.

Lehúzódtam egy szabad helyre és felnéztem egy ízléses, aprólékos jelre, amin ez állt: JASON SCOTT, JOGTANÁCSOS.

Az iroda belseje bézs színű volt zeller-zölddel kihangsúlyozva, semleges és jelentéktelen. Nem volt nyoma itt vámpír illatnak, és ez segített ellazulni. Senki, csak ismeretlen emberek. Egy akvárium volt beépítve a falba, és egy udvarias, csinos, szőke asszisztensnő ült a pult mögött.

„Hello.” Üdvözölt. „Miben segíthetek?”

„Azért jöttem, hogy lássam Mr. Scott-ot.”

„Van időpontja?”

„Nem igazán.”

Egy kicsit önelégülten mosolygott. „Akkor eltarthat egy darabig. Mirt nem foglal helyet, amíg én –”

April! – egy követelődző férfihang rikácsolt az asszisztensnő asztalán lévő telefonból. Mostanára várok egy Ms. Cullen-t.

Mosolyogtam és magamra mutattam.

Küld be őt azonnal. Megértetted? Nem érdekel semmi, amivel megzavarnál minket.

Hallottam valami mást is a hangjában a türelmetlenség mellett. Stressz. Idegesség.

„Épp most érkezett meg.” Mondta April, amint szóhoz jutott.

Mi? Küld be! Mire vársz?

„Azonnal, Mr. Scott!” Felállt, libegtette kezét, miközben átvezetett egy rövid előcsarnokon, ajánlott kávét vagy teát vagy bármi mást, amit akarhatnék.

„Itt is van.” Mondta, miközben bevezetett az ajtón egy hatalmas irodába, kiegészítve egy komoly faíróasztallal és hivalkodó fallal.

„Csukd be magad mögött az ajtót.” Utasította egy recsegő, magas hang.

Megvizsgáltam a férfit az asztal mögött, miközben April gyorsan távozott. Alacsony volt és kopaszodott, valószínűleg ötvenöt éves körüli volt, pocakos. Piros, selyem nyakkendőt viselt kék és fehér csíkos inggel, és tengerész kabátja a széke háttáblájára volt akasztva. Reszketett, betegesen fehérre sápadt, homloka verejtékezett; elképzeltem, amint egy pótkereket kicserél. J összeszedte magát és bizonytalanul felállt a székéről. Kinyújtotta kezét az asztalon keresztül.

„Ms. Cullen. Micsoda öröm.”

Felé hajoltam és gyorsan megráztam a kezét egyszer. Kissé megremegett hideg bőrömtől, de különösen nem tűnt meglepettnek ettől.

„Mr. Jenks. Vagy jobban szereti a Scott-ot?”

Megint megrezzent. „Ahogy óhajtja, természetesen.”

„Mi lenne, ha maga Bellának hívna, én pedig J-nek magát?”

„Mint régi barátok.” Egyetértett, egy selyemzsebkendővel megtörölte homlokát. Intett, hogy üljek le és ő is elfoglalta helyét. „Meg kell kérdeznem, most Mr. Jasper kedves feleségéhez van szerencsém?”

Megfontoltam ezt egy másodperc alatt. Szóval ez az ember ismeri Jasper-t, de Alice-t nem. Ismeri őt, és úgy tűnik fél is tőle. „Jasper sógornője vagyok tulajdonképpen.”

Összeszorította ajkait, mintha megértette volna a jelentőségét, olyan kétségbeesett, mint amilyen én voltam.

„Remélem Mr. Jasper jó egészségnek örvend?” Kérdezte óvatosan.

„Biztos vagyok benne, hogy kitűnő egészségben van. Egy hosszú kiránduláson van most.”

Úgy tűnt, ez valamennyit letisztázott J zavartságából. Bólintott és ujjaival játszott. „Rendben. A fő irodába kellett volna jönnie. Az ottani asszisztenseim egyből ide irányítottak volna – nem lett volna szükséges, hogy kevésbé vendégszerető helyzeteken menjen keresztül.”

Csak bólintottam. Nem voltam biztos, hogy Alice miért a gettó címét adta meg.

„Ah, nos, most már itt van. Mit tehetek Önért?”

„Iratok.” Mondtam, próbáltam hangomat úgy irányítani, mintha tudnám, hogy miről beszélek.

„Természetesen.” Értett egyet J azonnal. „Születési anyakönyvi kivonat, halotti bizonyítvány, jogosítvány, útlevél, társadalombiztosítási kártya…?”

Mély levegőt vettem és mosolyogtam. Nagyon sokkal tartoztam Max-nek.

És aztán mosolyom elhalványult. Alice okkal küldött engem ide, és biztos voltam benne, hogy az ok Renesmee védelme volt. Az utolsó ajándéka számomra. Az egyetlen dolog, amiről tudta, hogy szükségem lesz.

Az egyetlen ok, amiért Renesmee-nek szüksége lehet hamis iratokra, az, hogy menekülni fog. És az egyetlen ok, amiért Renesmee menekülne, az, hogy veszíteni fogunk.

Ha Edward és én vele menekülnénk, nem lenne szüksége ezekre az iratokra. Biztos voltam benne, hogy Edward tudta volna, hogyan szerezzen iratokat, vagy hogyan csináljon maga olyanokat, és abba is biztos voltam, hogy azok néllkül is el tudott volna menekülni. Futhattunk volna Renesmee-vel több ezer kilométert is. Átúszhattuk volna vele a tengert is.

Ha ott lennénk, hogy megvédjük őt.

És a titkok, amiket távol kell tartanom Edward fejétől. Mert jó esély volt rá, hogy minden, amit tud, Aro is tudni fogja. Ha vesztünk, Aro biztosan megszerezné az információt, amire vágyik, mielőtt elpusztítaná Edward-ot.

Úgy volt, ahogy sejtettem. Nem nyerhetünk. De jó esély volt rá, hogy megölhetjük Demetri-t, mielőtt elbuknánk, így esélyt adhatunk Renesmee-nek a menekülésre.

Mozdulatlan szívemet sziklának éreztem a mellkasomban – megdöbbentően nehéz volt. Minden reményem elpárolgott, mint a köd a napsütésben. Szemeim szúrtak.

Kire számíthatok? Charlie-ra? De ő olyan védtelenül emberi. És hogy adjam át neki Renesmee-t? Nem lesz közel a harchoz. Így egy ember maradt. Tényleg nem lehet senki más.

Olyan gyorsan gondoltam ezt át, hogy J észre se vette szünetemet.

„Két születési kivonat, két útlevél, egy jogosítvány.” Mondtam halk, feszült hangon.

Ha észrevette a változást az arckifejezésemben, akkor jól álcázta.

„A nevek?”

„Jacob… Wolfe. És… Vanessa Wolfe.” A Nessie megfelelő beceneve volt a Vanessa-nak. Jacob ki fog akadni a Wolfe név miatt.

Tolla sebesen kapart egy papíron. „Középső nevek?”

„Csak legyen valami általános.”

„Ha gondolja. Életkor?”

„Huszonhét a férfié, öt a lányé.” Jacob kinézett annyinak. Egy vadállat volt. És ahogy Renesmee növekedett, jobb, ha többre becsülöm életkorát. Jacob lehet a mostohaapja…

„Szükségem lesz képekre, ha azt szeretné, hogy mi fejezzük be a dokumentumokat.” Mondta J, megzavarta gondolataimat. „Mr. Jasper általában maga fejezte be őket.”

Nos, ez megmagyarázza, miért nem tudja J, hogy nézz ki Alice.

„Várjon.” Mondtam.

Ez szerencse volt. Volt néhány családé képem a tárcámba helyezve, és volt egy tökéletes erre – Jacob tartotta Renesmee-t a tornác lépcsőjén – ami csak egy hónapja készült. Alice csak pár nappal azelőtt adta ide nekem, hogy… Oh. Talán nem is akkora szerencse. Alice tudta, hogy nálam van ez a kép. Talán volt pár homályos villanása, hogy szükségem lesz rá, még mielőtt ideadta nekem.

„Itt is van.”

J megvizsgálta a képet egy pillanat alatt. „A lánya nagyon hasonlít magára.”

Incselkedtem. „Sokkal inkább az apjára.”

„Aki nem ez az ember.” Megérintette Jacob arcát.

Szemem összeszűkült, és újabb verejtékcseppek jelentek meg csillogó fején.

„Nem. Ő egy nagyon közeli barátja a családnak.”

„Bocsásson meg.” Motyogta, és tolla megint firkálni kezdett. „Milyen hamar lesz szüksége az iratokra?”

„Megkaphatom őket egy hét múlva?”

„Ez egy sürgős rendelés. Kétszer annyiba fog kerülni, mint – de bocsásson meg. Elfelejtettem, kivel beszélek.”

Egész biztos ismerte Jasper-t.

„Csak mondjon egy összeget.”

Úgy tűnt hezitál, hogy kimondja-e, habár biztos voltam benne – hiszen Jasper-rel üzletelt – hogy tudta, az ár nem lényeges. Nem is tekintve azokat a tömött bankszámlákat, amik az egész világon vannak a Cullen család különböző nevein, volt elég készpénz a házban elrejtve, hogy egy kis országot is ellátna egy évtizedig. Ez emlékeztetett arra, hogy Charlie házában is mindig van vagy száz horog a fiókban. Kétlem, hogy bárki észrevenné, hogy elvettem egy kis rakás pénzt, hogy felkészüljek a mai napra.

J leírta az árat a papír alsó sarkára.

Nyugodtan bólintottam. Ennél több is volt nálam. Megint kinyitottam a táskámat és kiszámoltam az összeget – mind ötezresével volt összekapcsolva, így semmi idő alatt megvoltam vele.

„Itt van.”

„Ah, Bella, igazán nem kell ideadnia az egész összeget most azonnal. Az a szokás, hogy a felét megtartja, hogy biztos legyen a szállítás.”

Halványan rámosolyogtam az ideges férfira. „De én bízom Önben, J. Mellesleg adni fogok magának bónuszt is – ugyanennyit, mikor megkapom a papírokat.”

„Erre nincs szükség, erről biztosíthatom.”

„Ne aggódjon emiatt.” Nem olyan volt a helyzet, mintha magammal tudtam volna vinni a pénzt. „Szóval jövő héten találkozunk itt ugyanekkor?”

Fájdalmasan nézett rám. „Tulajdonképpen jobban szeretem az ilyen cseréket olyan helyeken lebonyolítani, amik nem kapcsolódnak változatos üzleteimhez.”

„Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy nem úgy csinálom ezt, ahogy várja.”

„Nincsenek elvárásaim, mikor a Cullen családról van szó.” Grimaszolt és aztán megint gyorsan rendezte arcát. „Találkozhatnánk este nyolckor egy hét múlve a Pacifico-ban? A Union Lake-nél van, és az étel kitűnő.”

„Tökéletes.” Nem mintha csatlakozhatnék hozzá vacsorára. Tulajdonképpen nem tetszene neki annyira, ha megtenném.

Felálltam és kezet ráztam vele megint. Ezúttal nem remegett meg. De úgy tűnt, újabb aggodalmai keletkeztek a fejében. Száját összenyomta, háta megfeszült.

„Lesz valami gondja a határidővel?” Kérdeztem.

„Mi?” Felnézett, kérdésem kizökkentette. „A határidő? Oh, nem. Semmi aggodalom. Természetesen időben kész lesznek az iratok.”

Jó lenne, ha Edward itt lenne, úgy tudhatnám, hogy igazából miért aggódott J. Felsóhajtottam. Titkolózni Edward előtt elég rossz volt; távol lenni tőle szintén túl sok volt.

„Akkor találkozunk egy hét múlva.”