Breaking Dawn- harmadik könyv 4/2

23. Emlékek

„Sajnálom, Seth. Közelebb kellett volna lennem.”

Edward még mindig bocsánatot kért, és én nem gondoltam, hogy ez igazságos bagy helyénvaló lett volna. Mindezek után, nem Edward vesztette el teljesen és megbocsáthatatlanul haragja kontrolját. Edward nem próbálta letépni Jacob fejét – Jacob-ét, aki még át se alakult, hogy megvédje magát – és aztán törte el véletlenül Seth vállát és kulcscsontját, mikor az közbeugrott. Edward nem ölte meg majdnem a legjobb barátját.

Nem mintha a legjobb barátnak nem kellett volna felelnie néhány dolog miatt, de nyilvánvalóan, Jacob semmit se tett, hogy lecsillapítsa viselkedésemet.

Szóval nem nekem kellett volna bocsánatot kérnem? Megint megpróbáltam.

„Seth, én –”

„Ne aggódj emiatt, Belle, teljesen jól vagyok.” Mondta Seth ugyanakkor, mikor Edward is megszólalt. „Bella, szerelmem, senki se ítél el. Annyira jól csinálod.”

Nem engedték, hogy befejezzem a mondatot.

Csak rosszabb lett a helyzet, mivel Edward-nak nehézséget okozott, visszafogni a mosolyt az arcáról. Tudtam, hogy Jacob nem érdemelte meg túlreagálásomat, de úgy tűnt Edward mégis kielégítőnek tartott valamit abban. Talán csak azt kívánta, bárcsak lett volna neki is az a kifogása, hogy újszülött, így tehetett volna valami fizikai dolgot is Jacob-on dühében.

Próbáltam egész testemből kitörölni a haragot, de nehéz volt, tudván, hogy Jacob éppen most odakint volt Renesmee-vel. Távol tartva lányomat tőlem, az őrült újszülöttől.

Carlisle felerősített még egy merevítőt Seth karjára, aki ettől megremegett.

„Bocsi, bocsi!” Motyogta, tudván, hogy soha nem tudnék kimondani egy teljesen érthető elnézést.

„Ne borulj ki, Bella.” Mondta Seth, megveregette térdemet épp kezével, miközben Edward dörzsölgette a kezemet a másik oldalon.

Seth nem idegenkedett attól, hogy mellette ültem a kanapén, miközben Carlisle ápolta őt. „Fél óra múlva semmi bajom se lesz.” Folytatta, még mindig térdemet veregetve, mintha figyelmen kívül hagyta volna annak hideg, kemény szerkezetét. „Bárki ugyanezt csinálta volna, ha Jacob és Ness –” Elharapta a szó közepét és gyorsan témát váltott. „Úgy értem, legalább nem haraptál meg vagy akármi. Az szívás lett volna.”

Arcomat kezeim közé temettem és megremegtem a gondolattól, a nagyon is valóságos lehetőségtől. Olyan könnyen megtörténhetett volna. És a vérfarkasok nem úgy reagálnak a vámpír méregre, mint az emberek, csak most mondták. Megmérgezte volna őket.

„Én egy rossz ember vagyok.”

Természetesen nem vagy az. Nekem kellett volna –” Kezdte Edward.

„Hagyd abba.” Sóhajtottam. Nem akartam, hogy úgí hibáztassa magát ezért is, mint ahogy mindig mindent magára vállalt.

„Szerencse, hogy Ness – Renesmee nem mérgező.” Mondta Seth a kellemetlen csend pillanata után. „Mivel mindig megharapja Jacobot.”

Kezeim lehullottak. „Azt teszi?”

„Persze. Mikor Jacob és Rose nem teszi elég gyorsan a szájába a vacsorát. Rose szerint az elég mókás.”

Rábámultam megdöbbenve, és szinte bűntudatot érezve, mert el kellett ismernem, hogy örömömet leltem a gyermeki harapdálásban, amit nyűgösködés eredményezett.

Természetesen már tudtam, hogy Renesmee nem mérgező. Én voltam az első, akit megharapott. Nem mondtam ki hangosan megfigyelésemet, mivel emlékeim elvesztését színleltem azokról az újkeletű eseményekről.

„Nos, Seth.” Mondta Calisle, felegyenesedett és távolabb lépett tőlünk. „Azt hiszem ez minden, amit tehetek. Próbálj nem mozogni, oh, pár órán ár, gondolom.” Carlisle kuncogott. „Bárcsak az emberek kezelése is ilyen pillanatok alatt végbe menne.” Kezét egy pillanatra Seth sötét hajára tette. „Maradj nyugton.” Utasította és eltűnt az emeleten. Hallottam, hogy irodája ajtaja becsukódott, és azon tűnődtem, hogy eltűntették-e már az ott töltött időm bizonyítékát.

„Valószínűleg mozdulatlanul tudok ülni itt egy darabig.” Értett egyet Seth, miután Carlisle már el is tűnt, és aztán óriásit ásított. Óvatosan, hogy nehogy megmozdítsa a vállát, Seth a fejét a kanapé hátlapjához hajtotta és becsukta a szemét. Másodpercekkel később szája kinyílt.

Görbe szemmel néztem békés arcát egy percig. Mint Jacob, úgy tűnt Seth-nek is megvolt az a képessége, hogy bármikor el tud aludni. Tudván, hogy nem tudok egy darabig újból bocsánatot kérni, felálltam; a mozdulat még egy kicsit se mozdította meg a kanapét. Minden fizikai mozdulat olyan könnyű volt. De a többi…

Edward követett a hátsó ablakhoz és megfogta a kezemet.

Leah a folyó mentén lépegetett, újra és újra megállt, hogy szemügyre vagya a házat. Könnyű volt kitalálni, hogy mikor kereste az öccsét és mikor engem. Váltogatta nyugtalan pillantását és gyilkos tekintetét.

Hallottam Jacob és Rosalie csendes veszekedését a kinti lépcsőről, hogy ki következik Renesmee megetetésére. Kapcsolatuk olyan ellenséges volt, mint azelőtt; csak abban értettek most egyet, hogy távol kellene maradnom a bébimtől, amíg száz százalékosan meg nem nyugszom hangulatkitörésemből. Edward vitatta ítéletüket, de én rájuk hagytam. Én is biztos akartam lenni magamba. Azonban aggódtam, hogy az én száz százalékom és az övék lehet, hogy nagyon is eltérnek egymástól.

Minden más – eltekintve civódásuktól, Seth lassú légzésétől, Leah idegesítő lihegésétől – nagyon csendes volt. Emmett, Alice és Esme vadászni mentek. Jasper itt maradt, hogy figyeljen rám. Feltűnésmentesen állt a lépcsőkorlát mögött, próbálva nem kellemetlenkedni.

A nyugalom előnyét kihasználva átgondoltam mindent, amit Edward és Seth mondtak nekem, miközben Carlisle sínbe tette Seth karját. Olyan sokról lemaradtam, miközben égtem, és ez volt az első igazi lehetőségem, hogy felzárkózzak.

A legfontosabb dolog, hogy vége az ellenségeskedésnek Sam falkájával – ez volt az oka, hogy a többiek akkor mentek és jöttek, amikor kedvük volt. A fegyverszünet erősebb volt, mint valaha. Vagy még inkább kötelező - attól függ, honnan nézzük - mint ahogy képzeltem volna.

Kötelező, mert a falka szabályai közül a leghatározottabb az volt, hogy egy farkas se ölheti meg egy másik farkas bevésődésének tárgyát. Ennek a fájdalma elviselhetetlen lehet az egész falkának. A hiba – ha szándékos, ha véletlen – nem lenne megbocsátható; a gyanúba került farkasokra halál vár – nincs más lehetőség. Nagyon régen történt ilyen, Seth mondta nekem, de csak véletlenül. Egy farkas se pusztítana el szándékosan egy testvért ilyen módon.

Szóval Renesmee érinthetetlen, mivel Jacob úgy érez iránta. Próbáltam ezen tényből adódó megkönnyebbülésére koncentrálni, mint a bosszúságra, de nem volt könnyű. Elmémben elég hely volt mindkét intenzív érzésnek egy időben.

És Sam nem lehetett mérges az átalakulásom miatt se, mert Jacob – mint törvényes Alpha vezér – engedélyezte azt. Fájt újra és újra rájönnöm, mennyivel is tartozom Jacob-nak, mikor mérges akartam volna lenni rá.

Szándékosan másra tereltem gondolataimat, hogy kontroláljam érzelmeimet. Átgondoltam egy másik jelenséget is; habár a csend a két külön falka között továbbra is megmaradt, Jacob és Sam felfedezték, hogy az Alpha-k hallják egymást, mikor farkas alakban vannak. Nem olyan volt, mint azelőtt; nem hallottak minden véletlenül kicsúszott gondolatot. Inkább olyasmi volt, mintha hangosan mondták volna ki őket – mondta Seth. Sam csak azokat a gondolatokat hallotta, amiket Jacob meg akart osztani vele, és fordítva is. Rájöttek, hogy távolságból is tudnak kommunikálni, most, hogy megint beszélnek egymással.

Nem tudtak semmit minderről, amíg Jacob el nem ment hozzájuk egyedül – Seth és Leah tiltakozása ellenére – hogy elmagyarázza Sam-nek, mi történt Renesmee-vel; az volt az egyetlen alkalom, hogy Renesmee-t magára hagyta, mióta a szemébe nézett.

Mikor Sam megértette, hogy minden teljesen megváltozott, visszajött Jacob-bal, hogy beszéljenek Carlisle-jal. Emberi formában beszéltek (Edward elutasította, hogy elmenjen melőlem átalakulás közben), és a szerződést megújították. A kapcsolat barátságos érzete azonban sose lesz ugyanolyan.

Egy nagy gonddal kevesebb.

De volt még egy másik is, habár fizikailag nem olyan veszélyes, mint egy mérges farkas falka, mégis számomra sokkal sürgetőbb volt.

Charlie.

Beszélt kora reggel Esme-vel, de ez nem tartotta vissza attól, hogy megint hívjon, kétszer is, pár perccel ezelőtt, miközben Carlisle Seth-et kezelte. Carlisle és Edward hagyta a telefont csörögni.

Mi lenne a helyes dolog, amit mondhatnék neki? A Cullen-eknek igazuk volt? Az lenne a legjobb, ha azt mondanánk neki, hogy meghaltam? Képes lennék mozdulatlanul feküdni egy koporsóba, miközben apa és anya felettem sírnak?

Ez nem tűnt helyesnek számomra. De Charlie és Renee veszélybe keverése - a Volturi titoktartásának megszegésével - szóba se jöhetett.

Még mindig ott volt az én ötletem – hagyni, hogy Charlie lásson engem, mikor készen leszek rá, és hagyni őt rossz feltételezésekre jutni. Így gyakorlatilag a vámpír szabály nem lenne megszegve. Nem lenne jobb Charlie-nak, ha tudná, hogy életben vagyok – úgy ahogy – boldog vagyok? Még ha furcsa és más és valószínűleg ijesztő is vagyok számára?

Különösen a szemeim voltak most rémisztőek. Mennyi idő kell, hogy önuralmam és szemszínem készen álljanak Charlie-ra?

„Mi a gond, Bella?” Kérdezte csendesen Jasper , észrevéve növekvő feszültségemet. „Senki se haragszik rád -” Egy halk morgás a folyópartról megcáfolta mondandóját, de figyelmen kívül hagyta. „- vagy meg sincs lepve, tényleg. Nos, feltételezem mégis csak meg vagyunk lepődve. Meglepődve, hogy képes voltál ilyen gyorsan abbahagyni a támadást. Jól csináltad. Jobban, mint bárki várta volna tőled.”

Miközben beszélt, a szoba nagyon nyugodt lett. Seth légzése átment halk horkolásba. Békésebben éreztem magam, de nem felejtettem el aggodalmaimat.

’Tulajdonképpen Charlie-ra gondoltam.”

A kinti civakodás lezárult.

„Ah.” Motyogta Jacob.

„Tényleg el kell mennünk, igaz?” Kérdeztem. „Legalábbis egy időre. Színlelni, hogy Atlanta-ba vagyunk vagy valahol.”

Éreztem, hogy Edward tekintete az arcomra szegeződik, de Jasper-t néztem. Ő válaszolt nekem higgadt hangon.

„Igen. Ez az egyetlen módja, hogy megóvjuk apádat.”

Eltűnődtem egy pillanatra. „Annyira fog hiányozni. Mindenkit hiányolni fogok innen.”

Jacob-ot is, gondoltam magammal szemben. Azonban ez a vágy szertefoszlott és korlátozott volt – és mérhetetlenül megkönnyebbültem ettől – még mindig a barátom volt. Valaki, aki ismerte igazi énemet és elfogadta azt. Még ha egy szörnyeteg is vagyok.

Arra gondoltam, amit Jacob mondott védekezésként, mielőtt megtámadtam. Azt mondtad, hogy egymás életéhez tartozunk, igaz? Hogy egy család vagyunk. Azt mondtad, úgy kellene lennünk egymásnak. Szóval… most azok is vagyunk. Ez volt, amit akartál.

De nem éreztem, hogy akarhatom ezt. Nem pontoson. Visszaemlékeztem nagyon régre, a homályos, gyenge emlékekre emberi életemből. Visszaemlékezni a legnehezebb részre – az Edward nélkül eltelt időre, arra, ami olyan sötét volt számomra, hogy próbáltam azt eltemetni a fejemben. Pontosan nincsenek előttem a szavak; csak arra emlékszem, azt kívántam, hogy Jacob bárcsak a testvérem lenne, így szerethettük volna egymást minden zűrzavar és fájdalom nélkül. Család. De soha se terveztem egy lányt az egyenletbe.

Emlékeztem egy kicsit későbbre is – az egyik olyan alkalomra, mikor elbúcsúztam Jacob-tól – mikor azon tűnődtem, hogy ki lesz az, aki mellett végzi, ki hozza helyre majd az életét, miután én úgy elintéztem. Mondtam valamit, hogy bárki is legyen az a lány, nem lesz elég jó hozzá.

Felhorkantam, és Edward kérdően felvonta szemöldökét. Megráztam a fejem.

De akárhogy is niányolnám Jaco-ot, tudtam, hogy van egy nagyobb probléma is. Sam vagy Jared vagy Quil tűnt már el úgy egy egész napra, hogy nem látták rögzöttségük tárgyát, Emily-t, Kim-et vagy Clair-t? Meg tudnák tenni? Mit tehet a Renesmee-től való elválasztás Jacob-bal? Fájdalmat okozna neki?

Volt elég jelentéktelen harag bennem ahhoz, hogy boldog legyek, nem az ő fájdalma miatt, hanem attól az ötlettől, hogy Renesmee távol lesz tőle. Hogy birkózhatnék meg azzal, hogy Jacob-hoz tartozik, ha hozzám szinte alig tartozott?

A tornácról érkező mozgás hangja megzavarta gondolataimat. Hallottam, hogy felálltak, és aztán átlépték az ajtót. Pontosan ekkor Carlisle lejött a lépcsőn, keze tele volt furcsa dolgokkal – egy mérőszalag, egy mérleg. Jasper mellém sétált. Mintha lett volna valami jelzés, amiről lemaradtam, még Leah is leült odakint és olyan arckifejezéssel bámult át az ablakon, mintha valami olyat várna, ami egyben ismerős és teljesen érdektelen volt számára.

„Biztos hat óra van.” Mondta Edward.

„És?” Kérdeztem, szemem Rosalie-ra, Jacob-ra és Renesmee-re szegeződött. A küszöbnél álltak, Renesmee Rosalie karjaiban volt. Rose gyanakvónak tűnt. Jacob aggódónak látszott. Renesmee gyönyörű és türelmetlen volt.

„Ideje megmérni Ness – öhm, Renesmee-t.” Magyarázta Calisle.

„Oh. Minden nap ezt csináljátok?”

„Négyszer naponta.” Javított ki szórakozottan, miközben a többieket a kanapéhoz intette. Azt hittem, láttam Renesmee-t felsóhajtani.

„Négyszer? Minden nap? Miért?”

„Még mindig gyorsan nő.” Motyogta nekem Edward, hangja csendes és feszült volt. Megszorította a kezem, és másik karja szilárdan átkarolta derekamat, szinte mintha támaszt akarna.

Nem tudtam levenni a szemem Renesmee-ről, hogy megnézzem Edward arckifejezését.

Renesmee tökéletesen, teljesen egészségesnek tűnt. Bőre ragyogott, mint fénylő kő; arcának színe rózsasziromnak látszott. Semmi rossz se történhetett az ilyen sugárzó szépséggel. Biztosan nincs veszélyesebb dolog az életében, mint a saját édesanyja. Vagy van?

A különbség azon gyerek között, akinek életet adtam, és azon gyerek között, akivel egy órája találkoztam, bárkinek nyilvánvaló lett volna. A különbség az egy órával ezelőtti Renesmee és a mostani Renesmee között hajszálnyi volt. Emberi szemeknek észrevehetetlen volt. De mégis ott volt.

Teste kicsit hosszabb volt. Egy nagyon picit karcsúbb. Arca nem volt teljesen kerek; egy fokkal oválisabb volt. Hajfürtjei egy centiméter hatodával lejjebb lógtak, mint a vállvonala. Segítőkészen kinyújtózott Rosalie karjában, miközben Carlisle a mérőszalaggal megmérte hosszát és aztán a fejét is. Nem jegyzetelt le semmit; tökéletes emlékezés.

Tudatában voltam, hogy Jacob karjai szorosan összekulcsolódtak a mellkasán, miközben Edward karjai körbezártak engem. Szemöldökei egy vonalba préselődtek a mély szemei felett.

Egyetlen sejtből egy normál méretű bébivé fejlődött néhány hét alatt. Jó úton haladt, hogy egy tipegő kisgyerek legyen pár nappal a születését követően. Ha ez a növekedési ütem tovább tart…

Vámpír elmémnek nem volt gondja a matematikával.

„Mit teszünk?” Suttogtam megrémülve.

Edward karjai szorosabbá váltak. Pontosan értette, mit kérdeztem. „Nem tudom.”

„Lassul.” Motyogta Jacob fogain keresztül.

„Még szükségünk van pár napi mérésanyagra, hogy megállapítsuk a trendet, Jacob. Nem ígérhetek semmit.”

„Tegnap öt centit nőtt. Ma kevesebbet.”

„Egy tized centivel, ha a méréseim tökéletesek.” Mondta csendesen Carlisle.

„Legyen pontos, doki.” Mondta Jacob, szavai szinte fenyegetőek voltak. Rosalie megmerevedett.

„Tudod, hogy mindent megteszek.” Biztosította Carlisle.

Jacob felsóhajtott. „Gondolom csak ennyit kérhetek.”

Megint ideges voltam, mintha Jacob ellopná szavaimat – és helytelenül közvetítette azokat.

Renesmee is idegesnek tűnt. Ficánkolni kezdett és aztán erélyesen kinyújtotta kezét Rosalie felé. Rosalie előrehajolt, így Renesmee megérinthette az arcát. Egy másodperc után Rose felsóhajtott.

„Mit akar?” Követelte Jacob, megint átvállalva szerepemet.

„Bellát, természetesen.” Mondta neki Rosalie, és szavai flmelegítették belsőmet. Aztán rám nézett. „Hogy vagy?”

„Aggódok.” Ismertem el, és Edward megszorongatott.

„Mint mindannyian. De nem erre gondoltam.”

„Kontrol alatt vagyok.” Ígértem. A szomjúság most a listám legalján volt. Emellett Renemee illata remek volt, de nem ételként.

Jacob ajkába harapott, de nem mozdult meg, hogy megállítsa Rosalie-t, miközben felém nyújtotta Renesmee-t. Jasper és Edward körülöttem voltak, de engedték. Láttam, hogy Rose feszült volt, és kíváncsi voltam, a szoba milyen érzelmeket sugároz most Jasper-nek. Vagy olyan erősen fókuszál rám, hogy nem érzi a többieket?

Renesmee felém nyújtózkodott, én pedig felé, egy elvakító mosoly villant át arcán. Úgy illett a karjaimba, mintha neki lettek volna kialakítva. Azonnal arcomra tette forró, apró kezét.

Habár felkészültem, mégis nehezen vettem a levegőt, mikor megláttam az emléket, mit egy víziót a fejemben. Olyan világos és színes, de teljesen átlátszó is.

Emlékezett a Jacob elleni támadásomra a pázsiton, emlékezett Seth kettőnk közé való ugrására. Tökéletesen tisztán látott és hallott mindent. Nem úgy nézett ki, mint én, ez a méltóságteljes ragadozó zsákmánya felé ugrott, mint egy nyílvesszőről kilőtt íj. Valaki más lehetett. Kevésbé éreztem bűntudatot, miközben Jacob ott állt védekezően maga elé emelve kezeit. Azok nem remegtek.

Edward kuncogott, velem együtt nézte Renesmee gondolatait. És aztán mindketten összerezzentünk, miközben hallottuk Seth csontjainak reccsenését.

Renesmee mosolygott ragyogó mosolyával, és emlékező szemei nem hagyták el Jacob-ot az utána következő zűrzavarban. Megéreztem az emlék új ízét – nem pontosan védelmi, inkább birtokló – miközben Jacob-ot nézte. Határozott benyomásom volt, hogy örült annak, hogy Seth ugrásom elé vetette magát. Nem akarta, hogy Jacob-nak baja essen. Jacob az övé volt.

„Oh, csodálatos.” Morogtam. „Tökéletes.”

Ez csak azért van, mert jobb az íze, mint nekünk.” Bizonygatta Edward, hangja kemény volt saját bosszúságától.

„Mondtam neked, hogy ő is kedvel engem.” Incselkedett Jacob a szoba túloldaláról, szemei Renesmee-n voltak. Vicce kedvtelen volt; szemöldökeinek feszültsége nem lazzult el.

Renesmee türelmetlenül megveregette az arcomat, figyelmemet követelte. Egy másik emlék: Rosalie finoman megfésülte minden egyes tincsét. Kellemes érzés volt.

Carlisle és a mérőszalagja, tudta, hogy ki kell nyújtóznia és mozdulatlanul kellett maradnia. Nem érdekelte őt.

„Úgy néz ki, mintha mindenről adni akarna egy kis áttekintést, amiről lemaradtál.” Kommentálta Edward a fülembe.

Orrom megrándult, miközben elém vetítette a következőt. Az illat egy furcsa fémbögréből jött – elég kemény, hogy ne lehessen könnyen szétharapni – és égni kezdett a torkom. Ouch.

És aztán Renesmee már nem volt a karjaimban, amik a hátam mögé voltak szorítva. Nem küzdöttem Jasper ellen; csak Edward rémült arcát néztem.

„Mit tettem?”

Edward Jaspert nézte mögötte, és aztán megint engem.

„De Renesmee arra emlékezett, hogy szomjas volt.” Motyogta Edward, homloka ráncos volt. „Emlékezett az emberi vér ízére.”

Jasper karjai szorosabban fogták az enyémeket. A fejem egy része észrevette, hogy ez nem volt különösképpen kényelmetlen, nem szólva a fájdalomról, amit egy ember érezne. Csak idegesítő volt. Biztos voltam benne, hogy ki tudnék történi fogásából, de nem harcoltam azért.

„Igen.” Értettem egyet. „És?”

Edward görbe szemmel nézett rám egy másodpercig, és aztán arckifejezése meglazult. Felnevetett. „És semmi más, úgy tűnik. Ezúttal én reagáltam túl. Jazz, engedd el.”

A rögzítő kezek eltűntek. Renesmee-ért nyúltam, amint szabad voltam. Edward tétovázás nélkül átadta nekem.

„Nem értem.” Mondta Jasper. „Én ezt nem bírom elviselni.”

Meglepődve figyeltem Jasper-t kilépni a hátsó ajtón. Leah arrébb ment, széles utat hagyott neki, miközben Jasper a folyóhoz sietett és aztán egyetlen ugrással átkelt rajta.

Renesmee megérintette a nyakamat, visszajátszotta az előbbi távozást, mint egy azonnali ismétlés. Éreztem a kérdést a gondolatában, egy visszhangot az enyémben.

Már túljutottam a furcsa kis tehetsége okozta döbbeneten. Úgy tűnt, hogy ez teljesen természetes része, majdnem elvárható. Talán most, hogy természetfeletti részem is volt, már sose leszek szkeptikus újra.

De mi baja volt Jasper-nek?

„Vissza fog jönni.” Mondta Edward, vagy nekem, vagy Renesmee-nek, nem tudtam biztosan. „Csak szüksége van egy kis időre, hogy rendezze az életről kialakított képét.” Egy fenyegető vigyor jelent meg szája sarkán.

Egy másik emberi emlék – Edward azt mondja, hogy Jasper jobban érezné magát, ha ’nehéz időkön mennék át, míg hozzászokok’ a vámpír léthez. Ez azzal a megbeszéléssel volt összefüggésben, hogy mennyi embert fogok megölni első újszülött évemben.

„Haragszik rám?” Kérdeztem halkan.

Edward szemei kitágultak. „Nem. Miért haragudna?”

„Akkor mi a baja?”

„Saját magára haragszik, nem rád, Bella. Aggódik az… önmegfelelés jövendölése miatt, valahogy így lehetne mondani.”

„Hogyan?” Kérdezte még előttem Carlisle.

„Arra kíváncsi, hogy az újszülött őrületet tényleg olyan nehéz kezelni, mint ahogy mindig is gondoltuk, vagy megfelelő koncentrációval és hozzáállással bárki olyan jól kezelhetné a helyzetet, mint Bella. Még most is – talán azért olyan nehéz neki, mert úgy hitte, hogy ez természetes és elkerülhetetlen. Talán ha többet várt volna el magától, meg tudott volna felelni azoknak az elvárásoknak. Megkérdőjeleztél benne sok mélyen gyökerező feltételezést, Bella.”

„De ez igazságtalan.” Mondta Carlisle. „Mindenki más; mindenkinek megvan a saját kihívása. Talán amit Bella csinál, az túlmegy a természetesen. Talán ez az ő tehetsége, mondhatjuk.”

Megmerevedtem a meglepettségtől. Renesmee érezte a változást, és megérintett. Emlékezett az utolsó másodpercre és kíváncsi volt miért.

„Ez egy érdekes elmélet, elég könnyen elhihető.” Mondta Edward.

Egy kicsit csalódott voltam. Miért? Semmi varázslatos látomás, semmi félelmetes védekező képesség, mint, oh, villámcsapást kilőni a szememből vagy valami ilyesmi? Semmi hasznos vagy menő?

És aztán rájöttem, hogy ez mit jelenthet, ha a ’szupererőm’ semmi több mint rendkívüli önkontrol.

De legalább van egy tehetségem. Lehetne semmi is.

De a semminél sokkal több. Ha Edward-nak igaza volt, akkor átugorhatom az a részt, amitől a legjobban féltem.

Mi van, ha nem kellene újszülöttnek lennem? Egyáltalán nem lenne az őrült gyilkoló-gép érzés. Mi van, ha már első nap teljesen be tudok illeszkedni a Cullen családba? Mi van, ha nem kell elrejtőznünk valahová a következő egy évben, míg ’felnövök’? Mi van, ha mint Carlisle, én se ölök meg egyetlen embert se? Mi van, ha most azonnal jó vámpír lehetek?

Láthatom Charlie-t.

Felsóhajtottam, amint a valóság reménnyel keveredett. Nem láthatom Charlie-t azonnal. A szemek, a hang, a tökéletes arc. Mit mondhatnék neki; hogy kezdhetném el? Titkon boldog voltam, hogy van néhány kifogásom, hogy elhalasszak dolgokat egy darabig; amennyire találni akartam valami módot, hogy Charlie-t az életemben tarthassam, mégis rémült voltam az első találkozás miatt. Látni, hogy szemei felpattannak, mikor meglátják új arcomat, új bőrömet. Tudni, hogy meg van ijedve. Kíváncsinak lenni, hogy milyen sötét magyarázatot alakít ki a fejében.

Elég gyáva voltam, hogy várjak egy évet, amíg a szemeim megváltoznak. És azt gondoltam nagyon vakmerő leszek, mikor elpusztíthatatlan vagyok.

„Láttál már valaha olyan tehetséget, ami egyenértékű az önkontrollal?” Kérdezte Edward Carlisle-tól. „Tényleg úgy gondolod, hogy ez egy képesség, vagy csak a felkészítésünk eredménye?”

Carlisle vállat vont. „Ez kissé hasonló ahhoz, amit Siobhan csinált mindig is, azonban ő nem hívta ezt tehetségnek.”

„Siobhan, a barátod az ír csoportból?” Kérdezte Rosalie. „Nem vettem észre, hogy ő bármi különlegeset csinált volna. Azt hittem, hogy Maggie az, aki tehetséges abban a csoportban.”

„Igen, Siobhan is így gondolja. De ahogy meghatározza céljait és aztán szinte mindig… képes azokat megvalósítani. Ő a jó tervezésnek tulajdonítja ezt, de én mindig azon tűnődtem, hogy ez valami több. Mikor magához vette Maggie-t, például. Liam nagyon ellene volt, de Siobhan azt akarta, hogy működjön a dolog, és így is lett.”

Edward, Carlisle és Rosalie leültek a székekre, miközben folytatták eszmecseréjüket. Jacob védelmezően Seth mellé ült, unatkozott. Ahogy szemhéjai leereszkedtek, biztos voltam benne, hogy pillanatnyilag nincs tudatánál.

Hallgattam, de figyelmemet megosztottam. Renesmee még mindig a napjáról mesélt. Az ablakfalnál voltunk, karjaim automatikusan ringatták őt, miközben egymás szemébe néztünk.

Rájöttem, hogy a többieknek nem volt okuk leülni. Tökéletesen kényelmes volt az állás. Olyan pihentető volt ez is, mintha egy ágyon elterpeszkednek. Tudtam, hogy képes lennék így állni egy hétig is mozgás nélkül és pont olyan laza lennék a hetedig nap végén is, mint kezdetben.

Biztos megszokásból ültek le. Az emberek észrevennék, ha valaki órákon át állna anélkül, hogy testsúlyát egyik lábáról a másikra ne helyezné. Éppen most láttam, hogy Rosalie ujjaival megfésülte haját és Carlisle keresztbe tette lábát. Apró mozdulatok, amik távol tartottak attól, hogy túlságosan mozdulatlan legyél, hogy túlzottan vámpír legyél. Figyelnem kellett, hogy mit csinálnak és gyakorolnom kellett azokat.

Áthelyeztem testsúlyomat a bal lábamra. Elég ostobán éreztem magam.

Talán csak próbálnak egy kis egyedüllétet biztosítani nekem a bébimmel – olyan egyedül, amennyire az biztonságos.

Renesmee elmesélt nekem minden egyes percet a napjából, és az az érzésem volt a kis történeteinek menetéből, hogy azt akarja, hogy minden apró részletet tudjak róla, annyira, amennyire én is akartam. Aggasztotta, hogy lemaradok dolgokról – mint például a verebe, amik egyre közelebb ugráltak, mikor Jacob tartotta őt karjaiban, mindketten mozdulatlanok voltak az egyik nagy fenyőfa mellett; a madarak nem mentek közel Rosalie-hoz. Vagy a borzalmas, mű, fehér anyag – baba ételkészítmény – amit Carlisle rakott a csészéjébe; savanyú piszok illata volt. Vagy a dal, amit Edward dúdolt neki, annyira tökéletes volt, hogy Renesmee kétszer is lejátszotta nekem; meg voltam lepődve, hogy az emlék hátterében ott voltam, tökéletesen mozdulatlanul, de teljesen rosszul néztem ki. Megremegtem, emlékezve arra az időre saját emlékeimből. A borzalmas tűz…

Majdnem egy órával később – a többieket még mindig teljesen lekötötte a beszélgetésük, Seth és Jacob összhangban horkoltak a kanapén – Renesmee emléktörténetei kezdtek lassulni. Kissé homályosodni kezdtek és elcsúsztak a fókuszból, mielőtt következtetésre jutottak volna. Már azon voltam félelmemben, hogy szólok Edward-nak – Valami baj van vele? – mikor szemhéja megrezzent és lecsukódott. Ásított, gömbölyű rózsaszínű ajkai kikerekedtek egy O formába és szemei nem nyíltak ki.

Keze lehullott az arcomról, miközben álomba zuhant – szemhéján látszott a vékony felhők halvány, levendulakék színe a napfelkelte előtt. Óvatosan, hogy ne zavarjam meg, kezét visszaemeltem a bőrömhöz és ott tartottam kíváncsian. Először semmi se volt, és aztán, néhány perccel később, vibráló színek, mint egy maréknyi pillangó, szétszórta gondolatait.

Megigézve néztem álmait. Nem volt értelmük. Csak színek és alakok és arcok. Örültem, hogy arcom – mindkét arcom, borzalmas emberi és tündöklő halhatatlan arcom - milyen gyakran bukkant fel tudattalan gondolataiban. Többször mint Edward vagy Rosalie. Fej fej mellett haladtam Jacob-bal; próbáltam nem bosszankodni emiatt.

Első alkalommal megértettem, hogy volt képes Edward figyelni engem alvás közben minden egyes unalmas éjszakán, csak hogy halljon engem álmomban beszélni. Renesmee álmait örökké tudnám nézni.

Edward hangjának változása felkeltette figyelmemet, mikor beszélt. „Végre.” És megfordult, hogy kinézzen az ablakon. Mély, bíbor éjszaka volt odakint, de olyan messzire elláttam, mint azelőtt. Semmi se rejtőzhetett el a sötétségben; Mindennek csak a színe változott meg.

Leah még mindig mogorván nézett, felállt és beosont a fák közé, miközben Alice feltúnt a folyó másik oldalán. Alice előre-hátra lengett egy ágon, mint egy akrobata, lábujjai megérintették kezeit, mielőtt kecsesen átdobta magát a folyó felett. Esme szokványosabb ugrást mutatott be, miközben Emmett belevetette magát a vízbe, olyan messzire fröcskölte a vizet, hogy az ráloccsant a hátsó ablakra. Meglepődésemre Jasper követte, saját hatásos ugrása úgy tűnt visszafogott volt, talán rövidebb is, a többiek után.

Az Alice arcán elterülő óriási vigyora ismerős volt egy homályos, furcsa módon. Mindenki hirtelen engem nézett – Esme kedvesen, Emmett izgatottan, Rosalie egy kicsit büszkén, Carlisle elnézően, és Edward várakozóan.

Alice mindenki előtt suhant be a szobába, kezeit kinyújtotta maga előtt és türelmetlenség egy láthatatlan aurát képzett körülötte. Tenyerében egy mindennapos sárgaréz kulcs volt egy túlméretezett rózsaszín, fényes karikához rögzítve.

Odanyújtotta nekem a kulcsot, és automatikusan megfogtam Renesmee-t biztonságosan a jobb karommal, így kinyújthattam a balt. Alice beledobta a kulcsot.

„Boldog Születésnapot!” Sikította.

Égnek emeltem a szemem. „Senki se kezdi el számolni az aktuális születésnapomat.” Emlékeztettem. „A te első születésnapod az évszám jelzése, Alice.”

Vigyora átváltozott mogorvasággá. „Nem a vámpír születésnapodat ünnepeljük. Még. Szeptember tizenharmadika van, Bella. Boldog tizenkilencedik születésnapot!”

24. Meglepetés

"Nem ez, nem így működik!" - vadul ráztam a fejemet, és egy pillantást vetettem a 17 éves férjem önelégült vigyorára."Nem ez nem számít, abbahagytam az öregedést 3 nappal ezelőtt. Én mostmár örökké 18 éves maradok…"
"Apróság" - mondta Alice miközben egy gyors vállrándítással elhesegette a tiltakozásomat. "Ünnepelünk, mellre szívni."
Sóhajtottam. Pontosan tudtam, hogy úgyis hiába vitatkozom Alicel. A vigyorgása lehetetlenül szélesebb lett, ahogy a szemeimből kiolvasta a beletörődést.
"Készen állsz, hogy kinyisd az ajándékodat?" - énekelte Alice.
"Ajándékokat!" - javította ki Edward, és egy másik kulcsot húzott elő a zsebéből - egy egy hosszabb ezüst kulcs volt, egy kis kék beütéssel.
Próbáltam nem összeráncolni a szemöldököm. Azonnal rájöttem, hogy mi volt az a kulcs - autóhoz való. Azon töprengtem, hogy vajon izgatottnak kellene-e lennem, ez a vámpírrá válás nem igazán járt hirtelen érdeklődéssel a sportautók iránt.
Először kidugta a nyelvét Alice, azután mondta, amit akart, mert már előre látta Edward válaszát.
"Az enyém közelebb van."
"De nézd meg a ruháját" - Alice úgy mondta, mintha nyögdécselt volna. "Egész nap ezeket gyilkolta. Pontosan látszik, hogy mi élvez prioritást."
Felhúztam a szemöldököm, ahogy azon töprengtem, hogy egy kulcs hogyan tudna adni nekem új ruhákat. Egy egész áruházat szerzett nekem?
"Akkor küzdjünk meg érte" - javasolta Alice. "Kő, papír, olló!"
Jasper kuncogott és Edward sóhajtott.
"Miért nem mondod meg inkább, hogy ki nyert?" - mondta Edward fanyarul.
Alice felragyogott. "Én fogok. Nagyszerű!"
"Valószínűleg jobb is így, ha várok reggelig." - Edward alattomosan mosolygott rám, aztán készségesen bólintott Jacob és Seth felé, akik úgy néztek ki, mint akik mindjárt elalszanak, azon töprengtem, hogy miért vannak még ébren.
"Azt hiszem, hogy lehet, hogy mókásabb lesz, ha Jacob is ébren van, amikor majd kibontod, igaz? Legalább azért, hogy valaki képes legyen lelkesedni, igaz?"
Rávigyorogtam. Túl jól ismert.
"Igen!" - énekelt Alice. "Bella, add Ness-Renesmeet oda Rosalienak."
"Hol szokott aludni?"
Alice vállat vont. "Rose karjaiban. Vagy Jacobéban. Vagy Esme. Láttad. Őt még soha életében nem tették le. A legelkényeztetettebb félvámpír, aki valaha élt."
Edward nevetett, amíg Rosalie szakszerűen a karjaiba vette Renesmeet.
"A legromlatlanabb félvámpír, aki létezik." - mondta Rosalie. "Egy tünemény" - vigyorgott rám Rosalie, és boldog voltam, hogy láttam azt az új bajtársiasságot, ami a mosolyában csillant. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy Renesmee után ő még egyetért-e azzal is ami az én életemmel történt. De talán az, hogy együtt harcoltunk elég hosszú ideig, barátokká változtatott minket. Végülis ugyanazt a döntést hoztam meg, amit ő tett volna, hogyha a helyemben van. Úgy láttam ez elmosta a haragját a másik választásaim miatt.
Alice a kezembe adta a réz kulcsot, azután megragadta a könyökömet és a hátsó ajtó felé vezetett.
"Menjünk, engedjétek meg hogy menjünk, gyerünk." - trillázott.
"Ez kint van?"
"Eléggé arrébb kell mennünk." - mondta Alice
"Élvezd az ajándékodat" - mondta Rosalie. "Ez mindenkitől van. Főleg Esmétől."
"Nem jössz velünk?" - rádöbbentem, hogy senki nem mozdult.
"Megadjuk az esélyt, hogy egyedül élvezhesd ezt" - mondta Rosalie"Majd elmondod nekünk a véleményedet….később."
Emmett hahotázott. A nevetésétől valaim arra késztetett engem, hogy elpiruljak, bár mostmár erre nem voltam képes. Úgyhogy rájöttem ez valami velem kapcsolatos dolog - igazán utálom a meglepetéseket, és az ajándékokat sem kedvelem sokkal jobban - nem változott ez a tulajdonságom. Megkönnyebbülten realizáltam, hogy mennyi lényeges emberi tulajdonságom köszönt vissza ebben az új testben. Nem hittem volna, hogy ennyire önmagam maradok. Szélesen elmosolyodtam. Alice húzta a könyökömet és nem hagyta abba a mosolygást, ahogy követtem a sötét éjszakába. Csak Edward jött velünk.
"Megvan a lelkesedés, amit vártam" - mormolta Alice elégedetten. Aztán elengedett és két szökkenéssel átugrott a folyón.
"Gyerünk Bella!" - hívott a másik oldalról.
Edward ugyanabban a pillanatban ugrott, amikor én, ez pontosan olyan mókás volt, mint délután. Talán egy kicsit még mókásabb is, mert az éjszaka megváltoztatott mindent, új, gazdag színeket láttam. Alice előttünk rohant, észak felé vezetett. Könnyebb volt követni a lábai hangja, amik a földön suhantak, és a friss illata az útvonalának alapján, mint szemmel követni a sűrű aljnövényzeten át. Láttam, amikor megfordult és visszarohant ahhoz a helyhez ahol egy pillanatra megálltam.
"Ne támadj meg!" - figyelmeztetett és rám ugrott.
"Mit csinálsz?" - követeltem, miközben fészkelődtem, ahogy feltülekedett a hátamra és a kezeit az arcom köré csavarta. Éreztem a késztetést, hogy ledobjam őt, de tudtam kezelni a helyzetet.
"Egész biztos, hogy nem látsz semmit?"
"Nem kell ez a színpadiasság."- morgott Edward.
"Lehet, hogy megengeded neki, hogy csaljon. Fogd meg a kezét és vezesd őt!"
"Alice"
"Nincs vita, Bella. Ezt úgy csináljuk, ahogy én akarom."
Éreztem, hogy Edward ujjai az enyémekkel egybefonódnak. "Csak egy kis türelem még Bella. Nemsokára megy és valaki mást fog bosszantani."
Előre felé húzott. Könnyen lépést tudtam tartani vele. Nem féltem, hogy nekiütközöm egy fának vagy valaminek, hiszen a fa lett volna az egyetlen, aki sérülést szenved.
"Lehetnél egy kicsit hálásabb is" - rótta meg Alice "Ez legalább annyira neked van, mint neki."
"Igaz. Megint köszönöm Alice."
"Igen, igen. Rendben." - Alice hangja hirtelen izgatott lett. "Állj meg ott. Vezesd még egy kicsit jobbra. Igen, ez az. Rendben. Kész vagy?" - kérdezte.
"Kész vagyok." - mondtam.
Új illatokat éreztem, amik érdekeltek, és növelték a kíváncsiságom. Illatok, amik nem a fákhoz tartoztak. Lonc, dohány, rózsák. Fűrészpor? Valami fémes illat. A mély föld gazdagsága, amit kiástak és felfedtek. A rejtély irányába dőltem. Alice leugrott a hátamról és elengedte a szemem. Az ibolyaszín sötétségbe bámultam. Egy kicsi tisztás volt az erdőben, rajta egy apró kőkunyhóval, a csillagok fényében szürkés levendula színű. Ez annyira ide való volt, mintha csak a földből nőtt volna ide, egy szikla, természetes képződmény. A lonc mint egy rács kanyargott végig egészen a vastag fából készült tetőig. A késő nyári rózsák virágoztak egy zsebkendő méretű kert közepén, a mély- szilárd ablakok alat. Volt egy kis lapos kövekkel kirakott ösvény, ametiszt az éjszakában, az vezetett a furcsa ívelt fából készített ajtóhoz. A szememet a kulcsra emeltem, amit megdöbbentem tartottam.
"Mit gondolsz?" - Alice hangja most lágy volt, ez a tökéletes nyugalom olyan volt, mindt egy novelláskötet színhelye.
Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta.
"Esme azt gondolta, hogy lehet, hogy előbb utóbb szeretnénk egy saját zugot, de azt szerette volna, ha nem megyünk messze" - mormolta Edward. "Éas bármit megtenne azért, hogy tatarozhasson. Ez a kis hely már századok óta itt roskadozott."
Csak tátogtam, mint egy hal, és bámultam magam elé.
"Nem tetszik?" - kérdezte Alice döbbenten. "Én azt hiszem, biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani azt, ami nem tetszik, amit nem akarsz. Emmett mindig azt mondta, hogy kéne egy kicsit nagyobbnak kéne lennie, kellenének oszlopok, meg torony, de Esme azt gondolta, hogy jobban fog neked tetszeni így." - a hangok egyre gyorsabban jöttek a szájából. Ha nem tetszik így, akkor át ttudjuk alakítani. Mond, hogy mire vágysz-"
"Shh!" - hallgatattam el.
Összeszorította az ajkait és várt. Ez a pár másodperc kellett még, hogy magamhoz térjek.
"Egy házat kapok a születésnapomra?" - suttogtam.
"Mi!" - javított ki Edward. "És ez nem több, mint egy kunyhó. Egy háznak ennél több szobája van." - suttogta
"Az én házam nem kunyhó!"
Alice sugárzott. "Tetszik neked!"
Megráztam a fejem.
"Szereted ezt?"
Bólintottam.
"Nem tudok várni, látnom kell Esmét! Miért nem jött?"
Alice mosolya egy kicsit elhalványult, és próbált a kérdésemre nagyon finoman válaszolni. "Oh, tudod…ők emlékeznek, hogy hogyan állsz hozzá az ajándékokhoz. Nem akarták befolyásolni a jelenlétükkel, hogy tetszen neked."
"De természetesen tetszik nekem. Hogyan tudnám nem szeretni ezt?"
"Örülni fognak." - megpaskolta a karomat. "A kunyhót és a szekrényedet feltöltöttem. Használd bölcsen. És..úgy vélem, hogy ez minden."
"Nem jössz be?"
Néhány lépést hátrált szép lassan. "Edward körbe tud vezetni. Majd még járok erre…később. Hívj, ha gondod van az új ruháiddal."
A kétes pillantást vetett felén, aztán mosolygott. "Jazz vadászni akar. Szia!"
Elszáguldott a fák közé, mint a legbájosabb golyó. Furcsa volt, hogy a meg tudtam állapítani, hogy a repülése hangja mikor tűnt el teljesen.
"Tényleg ilyen vagyok? Nekik nem kellett volna távol maradni. Most bűnösnek érzem magam. Én is köszöntem meg nekik. Vissza kellene mennünk, hogy elmondjuk Esm-nek-"
"Bella ne idegeskedj. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen ésszerűtlen vagy."
"Akkor mi-"
"A legfőbb ajándékunk az idő. Alice próbálta finoman a tudtodra adni."
"Oh"
Mindenről megfeledkeztem, minden eltűnt, a ház is. Bárhol lehettünk volna. Nem láttam a fákat, vagy a köveket, vagy a csillagokat. Mindenhol csak Edward volt.
"Engedd meg, hogy megmutassam neked, hogy mit csináltak." - mondta miközben a kezemért nyúlt.
Elfelejtette a tényt, hogy egy elektromos áram, mint az adrenalin pulzálja a testemen a vért? Megint furcsán éreztem magam miközben arra vártam, hogy a testem reagáljon, de már nem volt képes rá. A szívemnek úgy kellett volna dübörögni, mint egy gőzmozdony. Az arcomnak ragyogó pirossá kellett volna válnia. És, ami azt illeti kimerültnek kellett volna lennem. Ez volt a leghosszabb nap életemben. Hangosan nevettem - a sokk csak egy csendes kicsi nevetése - amikor rájöttem, hogy ez a nap soha nem fog véget érni.
"Megtudhatom mi ilyen vicces?"
"Nem olyan jó." - mondtam neki, miközben a kis kerek ajtó felé vezetett.
"Éppen csak arra gondoltam, hogy a mai nap az első és utolsó napom örökké. Ez még elég nehéz az agyamnak. Aztán még ez az extra dolog is, mint egy ház."
Nevettem megint. Velem kuncogott. A kezét a kilincsgomb felé tartotta, miközben rám várt. Betettem a kulcsot a zárba és elfordítottam.
"Te egy született tehetség vagy Bella, el is felejtettem, hogy számodra most minden olyan furcsa. Hallani szeretném mit gondolsz."
Lehajolt és felkapott a karjaiba, úgy hogy észre sem vettem, igazán gyors volt.
"Hé!"
"A küszöbök a munkaköri leírásom részét képezik." - emlékeztetett.
"De én kíváncsi vagyok."
"Mond el nekem, hogy mire gondolsz most."
Kinyitotta az ajtót - egy alig hallható nyikorgással kinyílt - és keresztüllépet a kicsi küszöbön a nappaliba.
"Sok mindenre!" - mondtam neki. "Tudod, hogy mi mindenre. Jó dolgokra és olyan dolgokra amik miatt aggódom, amik újak. Arra gondolok, hogyan fér ennyi minden a fejembe állandóan. Most azt gondolom, hogy Esme egy művész. Ez annyira tökéletes."
A kunyhó szoba olyan volt mint egy tündérmese. A padló gyönyörű sima kövekből volt. Az alacsony gerendák a mennyezeten biztos nagyon régiek, és olyan magasak, hogy Jacob biztos beverné a fejét. A falak meleg fák voltak több helyen, a többiben köves mozaikok. A méhkaskandallóban, ami a sarokban van pislákolt a tűz. Egy uszadékfa volt, ami ott égett - kék és zöld lángja volt a sótól. Eklektikus bútorozású volt, nem illesztették össze őket, de mégis harmonizáltak a bútorok. Egy középkori szék látszott homályosan, ugyanakkor az alacsony heverő a tűz előtt kortárs volt, és a feltöltött könyvespolc a messzi ablaknál engem a régi filmekre emlékeztetett, amik Olaszországban játszódtak. Valahogy mindegyik darab illeszkedett, mint egy háromdimenziós rejtvény. Volt néhány festmény a falakon, amiket felismertem - a kedvenceim a nagy házból. Felbecsülhetetlenek és eredetik, efelől semmi kétség, de úgy tűnt, hogy ide tartoznak, illetek a többihez. Ez egy olyan hely volt, ahol bárki azt hihetné, hogy egy varázslatba került. Egy hely, ahol csak arra számítottál, hogy Hófehérke besétál az almával, vagy egy egyszarvú megáll odakint és a rózsabokrot rágcsálja. Edward mindig azt gondolta, hogy ő a horror történetek világához tartozik. Persze én tudtam, hogy téved. Ez nagyon hosszú ideje nyilvánvaló volt. Ez egy tündérmese. És most vele együtt voltam a történetben. A tény előnyét, hogy önmagam maradtam, éppen ki akartam használni, hátráltam a lábaimon egészen addig, amíg a gyönyörű arca csupán egy centire volt tőlem, amikor…
"Mi szerencsések vagyunk, hogy Esme úgy gondolta legyen benne egy extra szoba." - mondta. "Senki nem gondolt Ness-Renesmeere."
Összeráncoltam a szemöldököm, a gondolataim hirtelen kevésbé kellemes útvonalra terelődtek.
"Legalább te ne" - panaszkodtam.
"Bocsánat, szerelmem. Egész idő alatt hallom a gondolataikban. Tudod, egy idő után berögzül."
Sóhajtottam. "A babám, a tengeri szörny. Talán nincs mit tenni. Jobb lesz, ha engedek."
"Gondolom nagyon szeretnéd látni a szekrényt. Vagy, legalább azt kell mondani Alicenek, hogy tetszett."
"Félnem kellene?"
"Rettegned."
Egy keskeny kőelőszobába vezetett, a mennyezeten apró ívekkel, olyan volt mint a saját miniatűr várunk.
"Renesmee szobája lesz" - mondta miközben egy bútor nélküli szoba felé bólintott, amiben fa padló volt. "Nem volt idejük ezzel többet foglalkozni a dühös vérfarkasok miatt…"
Csendben nevettem, meghökkentett, hogy minden milyen gyorsan rendbe jött, mikor csupán egy hét telt el azóta, mióta minden rémálom volt. Jacob mindent rendbe hozott.
"Ez a mi szobánk. Esme próbálta nekünk visszahozni a szigete egy részét. Úgy gondolta, hogy ez hozzánk illik."
Az ágy hatalmas volt és fehér, szúnyoghálóval, ami a földig lógott. A sápadt fa padló összeillesztette a másik szobával, és rájöttem, hogy pontosan olyan színe van, mint az érintetlen strandnak. A falak színe ragyogó feéhr-kék, mint egy napos nap, és a hátsó falnak üvegajtói voltak és az egy rejtett kertbe nyílt. Rózsákkal és egy kerek kis tóval, amiben a ragyogó kövek tükröződtek. Egy apró nyugodt kis óceán.
"Oh" - ez volt minden amit mondani tudtam.
"tudom." - suttogta. Egy percig csak álltunk és hagytuk, hogy az emlékek átjárjanak. Bár az emlékeim emberiek voltak és homályosabbak, teljesen átjárták az elmémet.
Egy széles ragyogó mosolyt villantott felém, aztán nevetett. "Amögött a dupla ajtó mögött van a szekrény. Figyelmeztetnem kell téged, hogy az nagyobb, mint a szoba."
Nem pillantottam az ajtókra. Nem volt a világban semmi más csak ő, megint - a karjai, amik körülöttem voltak, az üde lehelete az arcomon, az ajkai csak egy centire az enyémektől - és nem volt semmi, ami most megzavarhatna engem, újszülött vámpír vagy nem.
"Azt fogjuk mondani Alicenek, hogy azonnal a ruhákra vetettem magam" - suttogtam miközben a hajába túrtam és az arcát közelebb húztam magamhoz.
"El fogjuk neki mondani, hogy órákon át próbálgattam a ruhákat."
Egy pillanat alatt ő is hangulatba került, vagy talán már előtte is ott volt, csak éppen megpróbálta hagyni nekem, hogy jól megnézhessem az ajándékomat, egy úriemberhez mentem feleségül. Az arcomat hirtelen az övéhez húzta, hevesen, és egy halk nyögés jött fel a torkából. A hang megint végigfutatott rajtam egy elektromos áramot, mintha egy őrjöngés közeledne, nem tudtam elég gyorsan elég közel lenni hozzá.
Hallottam a ruhákat szakadni a kezeink alatt, az én ruhámnak már úgyis mindegy volt. Nos, az övének pedig túl késő. Kegyetlennek tűnt figyelmen kívül hagyni a nagy fehér ágyat, de mi éppen nem szándékoztunk akkora távolságot sem megtenni. Ez a második mézeshetünk volt, de mintha az első lett volna. Az időnk a szigeten az emberi életem megtestesítője volt. A legjobb. Készen álltam arra, hogy az emberi időm elhagyjam, csak abba kapaszkodjak, amit már vele együtt töltöttem. Mert a testi rész soha többé nem lesz ugyanaz. Egy nap sem kellett, hogy rájöjjek erre. Most tudtam igazán értékelni őt - láttam minden miliméterét a tökéletes arcának, a hosszú, hibátlan testének az erős új szemeimmel, minden szög és minden rezdülés. Meg tudtam ízlelni a tiszta, élénk illatát a nyelvemmel és az érzékeny ujjhegyeim tapintása alatt a márványbőre hihetetlenül selymes volt. Az én bőröm is nagyon érzékeny volt a kezei alatt. Minden új volt, más volt, ahogy a testünk bájosan összekuszálódott és egybeforrt a homok-cölöp padlón. Nincs óvatosság, nincs józanság. Nincs félelem - különösen az nincs. Mi örökké is tudnánk szeretkezni - mindketten aktív résztvevők voltunk most. Ugyanolyanok. Azelőtt is szerettem a csókjainkat, de minden érintés az én épségemre is kellett, hogy vigyázzon. Annyira tétovázó volt. Akkor szükséges volt, de nem tudtam elhinni, hogy most nekem kell így tennem. Megpróbáltam finom lenni, mert erősebb voltam mint ő, de nehéz volt összpontosítani ennyire élénk érzésekkel, minden másodpercben egy millió helyre figyelni a testemben, ha bántottam is őt, nem panaszkodott. A fejem egy nagyon-nagyon kis része megszokottnak tekintette ezt a helyzetet. Soha nem kellett aludnom, és neki sem. Nem kellett megfogni a lélegzetünk, vagy pihennünk, vagy nem kellett ennünk, vagy használni a fürdőszobát, nem voltak már emberi szükségletek. Neki volt a legszebb, tökéletes teste a világon és ő az enyém volt. Valaha fel fogom fedezni ezt a tapintást, arra gondoltam, egy nap, ami nem ér véget elég lesz. Mindig csak többet akartam. És a nap soha nem fog véget érni. Vajon meg fogunk állni valaha? Ez nem izgatott engem mindaddig, amíg nem volt rá válaszom. Észrevettem, amikor az ég világosodni kezdett. Az apró óceán feketéből szürkévé változott, és egy pacsirta nagyon közel énekelt valahol - talán a rózsában fészkelt.
"Nem hallottad?" - kérdeztem, amikor a dala véget ért.
Ez nem az első alkalom volt, amikor beszéltünk, de igazán nem merültünk bele egy beszélgetésbe sem.
"Mi baj?" - mormolta.
"Minden - a meleg, puha bőr, a jóízű illat…nekem minden megmaradt, és éppen csak azon töprengtem, hogy neked viszont egy kicsit szomorú lehet ez."
Csendben nevetett és kedvesen. "Nehéz lenne szomorúnak mondani, amit most érzek. Lehetetlen, elképzelhetetlen. Nem sok ember tud megadni egy lánynak mindent, amit csak akar, és még többet is, ráadásul ugyanazon napon."
"Elkerülöd a kérdést?"
A kezét az arcomhoz nyomta. "Meleg vagy" - mondta. Ez igaz volt egy bizonyos értelemben. Nekem a keze meleg volt. Nem ugyanúgy, mint Jacob forró-lángoló bőre, de kellemesebb. Természetesebb. Nagyon lassan húzta végig az ujjait az arcomon, könnyedén az állkapcsomon, végig a nyakamon, aztán egészen a derekamig. A szemeim felpattantak.
"Puha vagy"
Az ujjai olyanok voltak, mint a szatén a bőrömön, úgyhogy tudtam, hogy hogy érti.
"És ami az illatot illeti, mos én tudom majd nélkülözni. Emlékszel a vadászatunkon lévő túrázók illatára?"
Nagyon szerettem volna nem emlékezni.
"Képzeld el, hogy megcsókolod azt."
A torkom szétszedik a lángok, mintha kötelek a hőlégballonon.
"Oh"
"Pontosan. Tehát a válasz nem. Én teljesen boldog vagyok, mert semmi sem hiányzik. Senkinek nincs több a világon, mint nekem most."
Tájékoztatni készültem őt egy kivételről, de az ajkaim hirtelen nagyon elfoglaltak lettek. Amikor a kicsi tavacska a napkeltével gyöngyszínű lett, egy másik kérdésre gondoltam.
"Ez mennyi ideig van így? Én Carlilsele és Esme, Em és Rose, Alice és Jasper-re gondolok - nincsenek egész nap zárt ajtók mögött a szobáikban. Kint vannak nyilvánosság előtt, egész idő alatt ruhában. Valaha megnyugszik….ez a vágy?"
Közelebb húztam magam - éppen demonstrálólag, voltaképpen - el akartam érni, hogy pontosan értse mire gondolok.
"Ezt nehéz megmondani. Mindenki különböző és nos, eddig te vagy a legkülönbözőbb. Az átlagos fiatal vámpír túl megszállott szomjjal rendelkezik, és semmi más nem érdekli egy ideig. De úgy tűnik ez rád nem vonatkozik. Az átlagos vámpírnál úgy egy év után üti fel ez a fejét, hogy más iránt is szükségletet érezzen. Semmi sem a szomj sem, vagy bármelyik vágy sem halványul el igazán. Egyszerűen csak megtanuljuk őket egyensúlyba hozni, és boldogulni…"
"mennyi ideig?"
Mosolygott miközben kicsit ráncolta az orrát. "Rosalie és Emmett volt a legrosszabb. Egy egész évtizedet vett igénybe, hogy egyáltalán esélyem legyen arra, hogy az ötmérföldes körzetükben maradjak. Még Carlislénak és Esmének is volt egy nehéz időszaka, amit elviseltem. Végül lecsillapodtak. Esme nekik is épített egy házat. Az nagyobb volt, mint ez, de Esme tudta, hogy Rosalie mit szeret, és tudja, hogy te mit szeretsz."
"Tíz év után. Tíz?"
Elég biztos voltam abban, hogy Rosalienak és Emmettnek sokmindene nem volt meg, ami nekünk, vajon magabiztosnak tűnik, ha szerintem nekünk egy évtizednél tovább fog tartani.
"És mindenki megint normális? Úgy ahogy most vannak?"
Edward megint mosolygott. "Nos persze nem tudhatom, hogy mit gondolsz normálisnak. Láttad a családom, aki megkísérelt egy meglehetősen emberi életet, de éjszaka aludtál." - rám kacsintott. "Óriási mennyiségű idő megmarad, ha az ember nem alszik. Ez kiegyensúlyoz téged. Eléggé egyszerű. Ez az egyik oka, hogy én vagyok a legjobb zenész a családban, amiért Carlisle olvasta a legtöbb könyvet, tanulta a legtöbb tudományt, folyékonyan beszéli a legtöbb nyelvet…Emmett rendelkezik talán a legtöbb tudással, azt hinnéd, hogy egy zseni, de igazság szerint csak túl sok volt az ideje."
Együtt nevettünk, és a nevetésünk mozgása érdekes dolgokat művelt az összekapcsolódott testünkkel, miközben befejeztük a beszélgetést.

25. Szívesség

Csak egy kis idő telt el, mikor Edward emlékeztetett a legfontosobb dologra.

Csak egy szavába került.

„Renesmee…”

Felsóhajtottam. Hamarosan felébred. Reggel hét óra körül volt. Keresni fog engem? Hirtelen valami pánikhoz közeli érzelem merevvé változtatta testemet. Hogy fog ma kinézni?

Edward érezte idegességem általi zavaromat. „Minden rendben, szerelmem. Öltözz fel, és a háznál leszünk két másodperc alatt.”

Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy karikatúra, ahogy felugrottam, aztán visszanéztem rá – gyémánt teste halványan csillogott a sugárzó fényben – aztán nyugat felé néztem, ahol Renesmee várt, aztán megint vissza Edward-ra, majd megint Renesmee felé, fejem ide-oda forgolódott másodpercenként egy tucatszor. Edward mosolygott, de nem nevetett; egy erős férfi volt.

„Minden az egyensúlyról szól, szerelmem. Mindenben olyan jó vagy, nem hiszem, hogy túl sok időbe telne, hogy mindent tisztán láss.”

„És ott az egész éjszaka, igaz?”

Szélesebben mosolygott. „Szerinted képes lennék most hagyni téged felöltözni, ha nem ez lenne a helyzet?”

Ennek elégnek kell lennie, hogy átéljem a nappali órákat. Egyensúlyban fogom tartani ezt az elárasztó, elsöprő vágyat, így jó lehetek – már a szóra gondolni is nehéz volt. Habár Renesmee nagyon valósan és élénken az életemhez tartozott, még mindig nehézkes volt anyaként gondolnom magamra. Azonban feltételezem mindenki így érezné a kilenc hónap nélkül, ami alatt hozzá lehetne szokni ehhez. És egy gyerekkel, aki óránként változik.

Renesmee gyors életének gondolata megint egy pillanat alatt kiborított. Még meg se álltam a túldíszített duplaajtó előtt, hogy mély levegőt vegyek azelőtt, hogy meglátnám, mit művelt Alice. Csak berohantam azzal a szándékkal, hogy felvegyem az első dolgot, ami a kezembe kerül. Tudhattam volna, hogy nem lesz olyan egyszerű.

„Melyek az enyémek?” Sziszegtem. Ahogy ígérve volt, a szoba nagyobb volt, mint a hálószobánk. Lehet, hogy nagyobb volt, mint a ház többi része egyben, de ezt majd le kell mérnem, hogy biztos legyek benne. Egy rövid gondolati képet képzeltem el Alice-ről, ahogy próbálja meggyőzni Esme-t, hogy tekintsen el a hagyományos arányoktól és engedélyezze ezt a szörnyűséget. Kíváncsi voltam, Alice hogyan nyerhette ebben az esetben.

Minden be volt csomagolva ruhatáskákba, eredeti és fehér, sor sort követve.

„A legjobb tudomásom szerint minden, kivéve ezt az állványt itt -” Megérintett egy rudat, ami a fal feléig nyúlt az ajtó bal oldalán. „- a tiéd.”

„Minden?”

Vállat vont.

„Alice.” Mondtuk egyszerre. Ő úgy mondta ki a nevét, mint egy magyarázatot; én meg úgy, mint egy káromkodást.

„Rendben.” Motyogtam, és lehúztam a cipzárt a legközelebbi táskáról. Dünnyögtem az orrom alatt, mikor megláttam a padlóig érő selyemruhát benne – babarózsaszín.

Találni valami normális ruhát, amit felvehetnék, napokig tartott volna!

„Engedd, hogy segítsek.” Javasolta Edward. Körültekintően beleszagolt a levegőbe és aztán követett valami illatot a hosszú szoba végébe. Volt ott egy beépített szekrény. Megint szaglászott, aztán kihúzott egy fiókot. Egy győzedelmes vigyorral kiemelt egy koptatott kék farmert.

Odasuhantam mellé. „Hogy csináltad ezt?”

„A Denim-nek is megvan a saját illata, mint minden másnak. Most… pamut?”

Követte az orrát egy fél szekrénnyel arrébb, felkutatva egy hosszú ujjú fehér pólót. Felém dobta azt.

„Köszönöm.” Mondtam lelkesen. Minden szövetet megszagoltam, emlékezetembe vésve az illatokat a jövőbeli keresgélésekhez ebben az őrültek házában. Emlékeztem a selyemre és a szaténra; el fogom őket kerülni.

Csak másodpercekbe került, hogy megtalálja saját ruháit – ha nem láttam volna őt ruha nélkül, megesküdtem volna, hogy nincs semmi gyönyörűbb, mint Edward barna és bézs színű pulóverben – és aztán megfogta a kezemet. Átvágtunk a titkos kerten, könnyedén átugortuk a kőfalat, és gyorsan átsuhantunk az erdőn. Szabaddá tettem kezemet, így versenyezhettünk visszafelé. Ezúttal legyőzött.

Renesmee ébren volt; a padlón ült Rose-zal és Emmett-tel körülötte, egy rakás elgörbült ezüst evőeszközzel játszott. Egy elferdített kanál volt jobb kezében. Amint meglátott az ablakon keresztül, földhöz vágta a kanalat – ami nyomot hagyott a fán – és erélyesen felém mutatott. Közönsége nevetett; Alice, Jasper, Esme és Carlisle a kanapén ültek, úgy nézték, mintha ő lenne a legelkápráztatóbb film.

Már az ajtón túl voltam, mielőtt még nevetésük elkezdődött volna, átszökkentem a szobán és felemeltem a padlóról ugyanabban a másodpercben. Szélesen egymásra mosolyogtunk.

Más volt, de nem nagyon. Egy kicsit megint hosszabb volt, arányai csecsemőszerűből gyermekiessé változtak. Haja egy fél centivel hosszabb lett, fürtjei úgy ugráltak minden mozdulatnál, mintha rugók lettek volna. Túlságosan szabadjára engedtem képzeletemet az úton, és rosszabbra számítottam, mint ez. Köszönve a túlzott félelmemnek, ezek az apró változások majdnem megkönnyebbülést jelentettek. Még Carlisle mérései nélkül is biztos voltam abban, hogy a változás lassabb volt, mint tegnap.

Renesmee megveregette arcomat. Megrezzentem. Megint éhes volt.

„Mióta van fent?” Kérdeztem, miközben Edward eltűnt a konyhaajtóban. Tudtam, hogy Renesmee reggelijét csinálta, olyan tisztán látta, hogy mire gondolt, mint én. Kíváncsi voltam, hogy Edward észrevette-e Renesmee apró csalafintaságait, hogy ő e az egyetlen, aki ismeri őt. Számára valószínűleg olyan volt, mint hallani a többieket.

„Csak pár perce.” Mondta Rose. „Hamarosan szóltunk volna neked. Téged kért – a követelt lehet, hogy jobb leírás lenne. Esme feláldozta a második legjobb ezüst készletét, hogy szórakoztassa ezt a kis szörnyeteget.” Rose olyan vágyakozó gyengédséggel mosolygott Renesmee-re, hogy a kritika teljesen jelentéktelenné vált. „Nem akartunk… öhm, zavarni titeket.”

Rosalie az ajkába harapott és elnézett, próbált nem nevetni. Éreztem Emmett csendes nevetését mögöttem, vibrálást küldve a ház alapzata felé.

Magasan tartottam államat. „Azonnal rendbe tesszük a szobádat.” Mondtam Renesmee-nek. „Tetszeni fog neked a kunyhó. Varázslatos.” Felnéztem Esme-re. „Köszönöm, Esme. Annyira. Teljesen tökéletes.”

Mielőtt Esme válaszolt volna, Emmett megint felnevetett – ezúttal nem volt csendes.

„Szóval még mindig áll?” Nyögte ki kuncogás közben. „Azt hittem, hogy mostanra ti ketten kavicstörmelékké aprítjátok. Mit csináltatok tegnap este? Megvitattátok a nemzeti adósságot?” Üvöltötte egy nevetés kíséretében.

Összeszorítottam fogaimat és emlékeztettem magamat a negatív következményekre, mikor tegnap hagytam vérmérsékletemet eluralkodni felettem. Természetesen Emmett nem volt olyan törékeny, mint Seth…

Seth-re gondolva kíváncsi lettem. „Hol vannak ma a farkasok?” Kinéztem az ablakfalon, de nyoma se volt Leah-nak az úton.

„Jacob kora reggel elment.” Mondta nekem Rosalie, egy kis ránc jelent meg a homlokán. „Seth követte őt.”

„Mi miatt volt olyan feldúlt?” Kérdezte Edward, miközben visszajött a szobába Renesmee csészéjével. Biztos több minden volt Rosalie emlékében, mint amennyit arckifejezésén láttam.

Levegővétel nélkül Átadtam Renesmee-t Rosalie-nek. Talán szuper önuralmam volt, de képtelenség volt, hogy én etessem meg őt. Még nem.

„Nem tudom – vagy nem érdekel.” Dörmögte Rosalie, de teljesebben válaszolt Edward kérdésére. „Nézte Nessie-t aludni, száj tátva volt, mint egy idiótának, az is, és aztán lábaira ugrott minden ok nélkül – amit amúgy észrevettem – és kiviharzott. Örültem, hogy megszabadultunk tőle. Minél több időt tölt itt, annál kevesebb esély van rá, hogy valaha is megszabadulunk ettől a szagtól.”

„Rose.” Szidta le finoman Esme.

Rosalie meglegyintette a haját. „Gondolom, ez nem számít. Nem leszünk itt túl sokáig.”

„Még mindig azt mondom, menjünk New Hampshire-be és rendezkedjünk be.” Mondta Emmett, nyilvánvalóan egy korábbi beszélgetést folytatva. „Bella már be van íratva a Dartmouth-ra. Nem úgy tűnik, hogy sokáig tartana neki, hogy képes legyen kezelni az iskolát.” Felém fordulva rám nézett egy incselkedő vigyorral. „Biztos vagyok benne, hogy az osztályod ásza leszel… kétségtelenül, mivel semmi más nem érdekel esténként a tanuláson kívül.”

Rosalie vihogott.

Ne veszítsd el a fejed, ne veszítsd el a fejed – ismételgettem magamnak. És aztán büszke voltam magamra, hogy megőriztem nyugalmamat.

Így meg volt lepődve, hogy Edward nem tudta.

Morgott – egy hirtelen, megdöbbentő, csikorgó hang – és a legvadabb düh futott végig arckifejezésén, mint a viharfelhők.

Mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, Alice talpra szökkent.

„Mit csinál? Mit csinál az a kutya, hogy az egész napi programomat eltörölte? Nem látok semmit! Nem!” Meggyötört tekintettel nézett rám. „Nézz magadra! Szükséged van rám, hogy megmutassam, hogy használd a ruhatárad.”

Egy pillanatra hálás voltam Jacob-nak, bármit is csinált.

És aztán Edward kezei ökölbe szorultak és vicsorgott. „Beszélt Charlie-val. Arra gondol, hogy Charlie követni fogja. Idejön. Ma.”

Alice kimondott egy szót, ami furcsán hangzott éneklő, nőies hangján, és aztán mozgásba lendült, kiosont a hátsó ajtón.

„Beszélt Charlie-val?” Ziháltam. „De – nem érti? Hogy tehette ezt?” Charlie nem tudhat rólam! Vámpírokról! Egy olyan lista tetejére kerülhet, amitől még a Cullen-ek se menthetik meg. „Nem!”

Edward fogain keresztül beszült. „Jacob éppen úton van.”

Biztos elkezdett esni az eső keletre. Jacob átlépett az ajtón vizes haját rázva, mint egy kutya, cseppeket szórva a szőnyegre és a kanapéra, ahol kerek, szürke foltokat hagytak a fehéren. Fogai csillogtak a sötét ajkai mögött; szemei ragyogtak és izgatottak voltak. Döcögve sétált, mintha levert lett volna, hogy tönkre tette apám életét.

„Hé, srácok.” Üdvözölt minket vigyorogva.

Teljes csend volt.

Leah és Seth bejöttek mögötte emberi alakjukban – még most; mindkettejük keze reszketett a szobába lévő feszültségtől.

„Rose.” Mondtam kitárva karjaimat. Rosalie szó nélkül átadta nekem Renesmee-t. Szorosan a mozdulatlan szívemhez szorítottam, talizmánként tartva őt a meggondolatlan viselkedés ellen. Addig fogom a karjaimban tartani, míg biztos nem leszek abban, hogy döntésem Jacob meggyilkolásáról teljesen ésszerű alapon fekszik, és nem a dühömön.

Renesmee nagyon nyugodt volt, figyelt és hallgatott. Mennyit értett meg?

„Charlie hamarosan itt lesz.” Mondta Jacob közömbösen. „Csak fel a fejjel. Feltételezem Alice ad majd neked egy napszemüveget vagy valamit?”

„Túl sokat feltételezel.” Prüszköltem fogaimon keresztül. „Mit. Tettél?”

Jacob mosolya megingott, de még mindig túl sértett volt, hogy komolyan válaszoljon. „Szőke és Emmett felébresztett reggel, és csak arról beszéltek, hogy mindannyian elköltöztök az ország túlsó felére. Mintha hagyhatnám, hogy elmenjetek. Charlie a legnagyobb gond, igaz? Nos, probléma megoldva.”

„Felfogod egyáltalán, hogy mit tettél? Milyen veszélybe sodortad?”

Felhorkantott. „Nem sodortam veszélybe. Kivéve téged. De kaptál valamiféle természetfeletti önuralmat, igaz? Nem olyan jó, mint a gondolatolvasás, ha engem kérdezel. Kevésbé izgalmas.”

Aztán Edward megmozdult, átvágtatott a szobán, hogy Jacob arcába másszon. Habár Jacob-nál fél fejjel alacsonyabb volt, Jacob-nak el kellett hajolnia elsöprő haragja elől, mintha Edward felé tornyosult volna.

„Ez csak egy elmélet, korcs.” Morogta. „Szerinted Charlie-n kellene letesztelnünk ezt? Tekintetbe vetted a fizikai fájdalmat, amit Bellának okozol ezzel, még ha ellen is tud állni? Vagy az érzelmi fájdalmat, ha nem képes rá? Feltételezem az, hogy mi történik Bellával, már nem érdekel téged!” Az utolsó szót szinte kiköpte.

Renesmee aggódva a nyakamhoz nyomta ujjait, nyugtalan színezetű volt a visszajátszás a fejében.

Edward szavai végül áthatoltak Jacob felvillanyozott hangulatán. Száját összeráncolta. „Bellának fájdalmai lesznek?”

„Mintha forró, égető vasat nyomnál le a torkán!”

Megremegtem, emlékeztem a tiszta emberi vér illatára.

„Ezt nem tudtam.” Suttogta Jacob.

„Akkor talán először megkérdezhetted volna.” Morogta vissza Edward fogain keresztül.

„Megállíthattál volna.”

„Neked kellett volna megállnod –”

„Ez nem rólam szól.” Vágtam közbe. Nagyon nyugodtan álltam, tartva Renesmee-t és józanságomat. „Ez Charlie-ról szól, Jacob. Hogy sodorhattad őt így veszélybe? Felfogtad, hogy halál vagy vámpír élet vár most már rá?” Hangom megremegett a könnyektől, amiket szemem többé már nem tud hullatni.

Jacob még mindig Edward vádja miatt szomorkodott, de nem úgy tűnt, hogy az én vádam zavarná őt. „Nyugalom, Bella. Nem mondtam neki semmi olyat, amit nem terveztél neki elmondani.”

„De idejön!”

„Igen, ez az ötlet. Nem az egész ’hagyjuk, hogy rossz következtetésre jusson’ gondolat volt a terved? Azt hiszem elég jó félrevezetést eszközölte, ha mondhatom.”

Ujjaim elálltak Renesmee-től. Óvatosan visszahajtottam őket. „Mond ki egyenesen, Jacob. Nincs türelmem ehhez.”

„Nem mondtam semmit rólad, Bella. Nem igazán. Magamról meséltem neki. Nos, a mutatni ige valószínűleg jobb lenne.”

„Átalakult Charlie előtt.” Sziszegte Edward.

Suttogtam. „Mit csináltál?”

„Bátor volt. Olyan bátor, mint te. Nem ájult el vagy hányt vagy bármi. Azt kell mondjam le voltam nyűgözve. Azonban látnod kellett volna az arcát, mikor elkezdtem levenni a ruháimat. Megfizethetetlen.” Jacob kacarászott.

„Te teljesen idióta vagy! Szívrohamot is kaphatott volna!”

„Charlie jól van. Kemény. Ha adnál egy percet nekem, látnád, hogy egy szívességet tettem neked.”

„A fele áll rendelkezésedre, Jacob.” Hangom egyenletes és kemény volt. „Harminc másodperced van, hogy elmondj nekem minden egyes szót, mielőtt odaadom Renesmee-t Rosalie-nek és letépem azt a nyomorult fejedet. Seth nem lesz képes ezúttal megállítani.”

„Jesszus, Bells. Nem voltál ilyen érzelgős. Ez egy vámpír dolog?”

„Huszonhat másodperc.”

Jacob égnek emelte szemeit és leroskadt a legközelebbi székre. A kis csapata mögé állt, egyáltalán nem voltak nyugodtak, mint amilyennek Jacob tűnt; Leah szemei rajtam voltak, fogai kissé kivillantak.

„Szóval bekopogtam reggel Charlie ajtaján és megkértem, hogy jöjjön velem egy sétára. Össze volt zavarodva, de mikor mondtam neki, hogy rólad van szó és hogy visszajöttél a városba, követett az erdőbe. Mondtam neki, hogy már nem vagy beteg, és hogy a dolgok kicsit furák, de jók is egyben. Indulni készült, hogy láthasson téged, de mondtam neki, hogy először mutatnom kell valamit. És aztán átalakultam.” Jacob vállat vont.

Fogaimat úgy szorítottam össze, mint egy harapófogót. „Minden szót akarok, te szörnyeteg.”

„Nos, azt mondtad csak harminc másodpercem van – oké, oké.” Arckifejezésem biztos meggyőzte, hogy nem voltam incselkedős hangulatban. „Szóval… visszaváltoztam és felöltöztem, és miután újból elkezdett lélegezni, valami ilyesmit mondtam: ’Charlie, nem abban a világban élsz, amiben hittél. A jó hír az, hogy semmi se változott – kivéve amit most már tudsz. Az élet ugyanúgy folytatódik majd, mint eddig. Visszamehetsz és színlelheted, hogy nem hiszel ilyenekben’.”

„Egy percbe került neki, hogy helyrerázza a fejét, és aztán tudni akarta, igazából mi van veled, az egész ritka betegség dologgal. Mondtam neki, hogy beteg voltál, de most már rendben vagy – csak annyi, hogy egy kicsit megváltoztál a gyógyulási folyamat alatt. Tudni akarta, mit értek a ’változás’ alatt, és mondtam neki, hogy egy kicsit jobban hasonlítasz most Esme-re, mint Renee-re.”

Edward sziszegett, miközben rémülten bámultam; ez az egész veszélyes irányba haladt.

„Pár perccel később megkérdezte nagyon halkan, hogy te is állattá változtál-e. És azt mondtam: ’Azt kívánja, bárcsak olyan király dolog lenne!’.” Kuncogott Jacob.

Rosalie émelygő hangot hallatott.

„Elkezdtem többet mesélni neki a vérfarkasokról, de még ki se mondtam az egész szót – Charlie közbevágott és azt mondta, hogy ’inkább nem tudná a különlegességeket’. Aztán megkérdezte, hogy tudtad-e, mibe kerültél bele, mikor hozzámentél Edward-hoz, és azt mondtam: ’Persze, már évek óta tudott erről, mióta először Forks-ba jött’. Nem nagyon tetszett ez neki. Hagytam őt dühöngeni, míg ki nem adta azt magából. Miután lenyugodott, csak két dolgot akart. Látni akart téged, és azt mondtam neki, hogy jobb lesz, ha ad nekem egy kis előnyt, hogy elmagyarázzam.”

Mélyen belélegeztem. „Mi a másik dolog, amit akart?”

Jacob mosolygott. „Ez tetszeni fog. A fő kérése az, hogy a lehető legkevesebbet mondjuk el neki mindenből. Ha nem teljesen létfontosságú számára, hogy tudjon valamiről, akkor tartsuk azt meg magunknak. Csak amit szükséges tudni.”

Most először éreztem megkönnyebbülést, mióta Jacob besétált. „Ezt a részt tudom kezelni.”

„A többiről csak színlelni szeretné, hogy a dolgok normálisak.” Jacob mosolya átváltozott önteltséggé; biztos gyanította, hogy most kezdtem el érezni a hála első, halvány jeleit.

„Mit mondtál neki Renesmee-ről?” Próbáltam fenntartani hangom élét, harcoltam a kelletlen értékeléssel. Ez korai volt. Még mindig túl sok rossz dolog volt ebben a helyzetben. Még ha Jacob közbenjárása jobb reakciót is vált ki Charlie-ból, mint reméltem…

„Oh igen. Szóval mondtam neki, hogy te és Edward örököltetek egy kis szájat, amit etetni kell.” Edward-ra nézett. „Ő a te elárvult örökséged – mint Bruce Wayne és Dick Grayson.” Jacob felhorkantott. „Nem gondoltam, hogy bánnád, ha hazudok. Ez része a játéknak, igaz?” Edward sehogy se válaszolt, így Jacob folytatta. „Charlie egy kicsit sokkot kapott ezen a ponton, de megkérdezte, hogy örökbe fogadtátok-e. ’Mint egy lánygyermeket? Mintha valami nagyapa lennék?’ – ezek voltak a pontos szavai. Azt mondtam neki, hogy igen. ’Gratula, nagypapi’ – és ennyi. Még egy kicsit mosolygott is.”

A szúrás visszatért a szemembe, de ezúttal nem a félelemtől vagy a fájdalomtól. Charlie mosolygott azon a gondolaton, hogy nagypapa lett? Charlie találkozni fog Renesmee-vel?

„De Renesmee olyan gyorsan változik.” Suttogtam.

„Mondtam neki, hogy ő különlegesebb, mint mi együttvéve.” Mondta Jacob lágy hangon. Felállt és felém sétált, leintve Leah-t és Seth-et, mikor követnii kezdték. Renesmee kinyúlt felé, de még szorosabban öleltem magamhoz. „Mondtam neki, hogy: ’Bízz bennem, nem akarsz erről tudni. De ha figyelmen kívül hagyod a furcsa részeket, le leszel nyűgözve. Ő a legcsodásabb ember a világon’. És aztán mondtam neki, hogy ha ezt el tudja fogadni, akkor ti még itt maradtok egy darabig és lesz esélye rá, hogy megismerje Renesmee-t. De ha ez túl sok neki, elmentek. Azt mondta, hogy amíg senki se erőltet rá túl sok információt, addig megbirkózik vele.”

Jacob rám bámult egy fél mosollyal és várt.

„Nem fogok köszönetet mondani neked.” Mondtam neki. „Még így is veszélybe hoztad Charlie-t.”

„Sajnálom, hogy bántalak ezzel. Nem tudtam, hogy ilyen lesz. Bella, a dolgok most már különböznek köztünk, de te mindig a legjobb barátom leszel, és én mindig szeretni foglak. De most a helyes úton szeretlek. Végre megtaláltam az egyensúlyt. Mindkettőnk számára vannak emberek, akik nélkül nem élhetünk.”

Mosolygott a leginkább Jacob-os mosolyával. „Még mindig barátok?”

Olyan erősen próbáltam ellenállni, ahogy bírtam, de vissza kellett mosolyognom. Csak egy aprócska mosoly.

Kinyújtotta a kezét: egy ajánlat.

Mély levegőt vettem és Renesmee súlyát az egyik karomra helyeztem át. Bal kezemet az övébe tettem – meg se rezzent hideg bőrömtől. „Ha nem ölöm meg ma este Charlie-t, akkor majd fontolóra veszem, hogy megbocsátok-e neked ezért.”

„Mikor nem ölöd meg Charlie-t ma este, sokkal fogsz tartozni nekem.”

Égnek emeltem szemem.

Kinyújtotta másik kezét Renesmee felé: ezúttal egy követelés. „Kérhetem?”

„Valójában azért fogom, hogy kezeim ne legyenek szabadok a meggyilkolásodhoz, Jacob. Talán később.”

Felsóhajtott, de nem erőltette. Bölcs döntés.

Ekkor Alice beviharzott az ajtón keresztül, kezei teli voltak és arckifejezése erőszakot ígértek.

„Te, te és te.” Csattant fel a vérfarkasokat nézve. „Ha maradnotok kell, menjetek a sarokba és maradjatok ott egy darabig. Látnom kell. Bella, jobb, ha oda adod neki a bébit. Szabadon lesz szükséged a kezeidre, akárhogy is.”

Jacob győzelemittasan vigyorgott.

Tömény félelem suhant át gyomromon, miközben annak a borzalma rázott meg, amit éppen tenni akartam. Hazárdjátékozni fogok a feltételezett önuralmamnak köszönhetően emberi apámon, mintha egy kísérleti nyúl lenne. Edward korábbi szavai csengtek a fülemben megint.

Tekintetbe vetted a fizikai fájdalmat, amit Bellának okozol ezzel, még ha ellen is tud állni? Vagy az érzelmi fájdalmat, ha nem képes rá?

Nem tudtam elképzelni a bukás fájdalmát. Légzésem zihálásba ment át.

„Fogd őt.” Suttogtam átcsúsztatva Renesmee-t Jacob karjaiba.

Bólintott, az aggodalom összeráncolta a homlokát. Jelzett a többieknek, és a szoba túlsó sarkába mentek. Seth és Jake lomhán leültek a padlóra, de Leah megrázta a fejét és összeszorította ajkait.

„Elmehetek?” Siránkozott. Kényelmetlenül érezte magát emberi formájában, ugyanazt a piszkos pólót és pamut nadrágot viselte, mint amikor egy másik nap rám morgott; rövid haja rendellenesen összecsomósodott. Kezei még mindig remegtek.

„Természetesen.” Mondta Jake.

„Maradj keleten, így nem keresztezed Charlie útját.” Tette hozzá Alice.

Leah nem nézett Alice-re; kirántotta a hátsó ajtót és a bokrokhoz toporzékolt, hogy átváltozzon.

Edward visszajött mellém, megsimította arcomat. „Meg tudod tenni. Tudom, hogy képes vagy rá. Segítek majd; mindannyian segítünk.”

Találkoztam Edward szemeivel, arcomról kiáltott a félelem. Elég erős volt ahhoz, hogy megállítson engem, ha rossz mozdulatot teszek?

„Ha nem hinnék abban, hogy képes vagy kezelni ezt, még ma eltűnnénk. Egy pillanat alatt. De képes vagy rá. És boldogabb leszel, ha Charlie az életed része lesz.”

Próbáltam lassítani légzésemet.

Alice kinyújtotta kezét. Volt egy kis, fehér doboz a tenyerében. „Ez irritálni fogja a szemeidet – nem sérülnek meg, de elhomályosítják a látásod. Ez idegesítő. Nem is egyeznek a régi szemszíneddel, de még mindig jobb, mint a ragyogó vörös, igaz?”

A levegőbe fricskázta a kontaktlencsés dobozt, és én elkaptam azt.

„Mikor szerezted –”

„Mielőtt elmentetek a nászútra. Felkészültem néhány lehetséges jövőre.”

Bólintottam és kinyitottam a tartót. Ezelőtt sose hordtam kontaktlencsét, de nem lehetett olyan nehéz. Megfogtam a kis, barna negyed kört és homorú oldalával a szemembe nyomtam.

Pislogtam, és egy fátyol zavarta meg a látásomat. Keresztül láttam rajta, természetesen, de a vékony anyag szövetét is láttam. Szemem a mikroszkopikus karcolásokra és a hibás részekre fókuszált.

„Látom, hogy értetted.” Motyogtam, miközben a másikat is betettem. Ezúttal próbáltam nem pislogni. Szemem automatikusan ki akarta lökni az akadályt.

„Hogy nézek ki?”

„Káprázatosan. Természetesen –”

„Igen, igen mindig káprázatosan néz ki.” Fejezte be Alice türelmetlenül Edward gondolatát. „Jobb, mint a vörös, de ez a legtöbb, amit tehetek. Sárbarna. A te barnád sokkal csinosabb. Tartsd észben, hogy ezek nem tartanak örökké – a szemedben lévő méreg fel fogja oldani őket néhány óra alatt. Szóval ha Charlie tovább marad, kifogást kell találnod, hogy kicserélhesd őket. Ami egyébként egy nagyon jó ötlet, mivel az embereknek szükségük van fürdőszobai szünetekre.” Megrázta a fejét. „Esme, adj neki pár tanácsot, hogyan viselkedjen emberként, miközben feltöltöm a mosdót kontaktlencsékkel.”

„Mennyi időm van?”

„Charlie öt perc múlva itt lesz. Csak egyszerűen.”

Esme bólintott és odajött hozzám, megfogta a kezem. „A legfontosabb dolog, hogy ne ülj túlságosan nyugodtan, vagy ne mozogj túl gyorsan.” Mondta nekem.

„Ülj le, ha ő is leült.” Jegyezte meg Emmett. „Az emberek nem szeretnek csak úgy álldogálni.”

„Mozgasd meg a szemeidet minden harminc másodpercben vagy ott körül.” Tette hozzá Jasper. „Az emberek nem bámulnak hosszú ideig egyetlen dolgot.”

„Rakd keresztbe a lábadat úgy öt percig, aztán kulcsold össze bokáidat másik öt percig.” Mondta Rosalie.

Bólintottam minden egyes javaslatnál. Észrevettem, hogy ezek közül néhányat ma ők is csináltak. Úgy gondoltam, hogy le tudom utánozni mozdulataikat.

És pislogj legalább háromszor percenként.” Mondta Emmett. Összeráncolta homlokát, aztán odasietett, ahol a tv távirányítója volt az asztal végén. A tv-t egy főiskolás futball mecsre kapcsolta és bólintott magának.

„Mozgasd a kezeidet is. Simítsd hátra a hajad, vagy színleld, hogy megvakarsz valamit.” Mondta Jasper.

„Azt mondtam Esme.” Panaszkodott Alice, mikor visszatért. „Elárasztjátok őt.”

„Nem, szerintem mindent felfogtam.” Mondtam. „Ülni, körbe nézni, pislogni, izegni-mozogni.”

„Helyes.” Hagyta jóvá Esme. Megölelte vállamat.

Jasper homlokát ráncolta. „Tartsd vissza a légzésedet, amennyire csak lehet, de mozgatnod kell a vállaidat egy kicsit, hogy nézzen ki, mintha lélegeznél.”

Beszívtam a levegőt és aztán megint bólintottam.

Edward átölelte szabad oldalamat. „Meg tudod csinálni.” Ismételte, fülembe motyogta az ösztönzést.

„Két perc.” Mondta Alice. „Talán kezdhetnél a kanapén. Amúgy is beteg voltál. Így nem a mozgásodat fogja először látni.”

Alice a kanapéra húzott. Próbáltam lassan mozogni, lábaimat ügyetlenül vonszoltam. Égnek emelte szemeit, szóval biztos nem csináltam valami jól.

„Jacob, szükségem van Renesmee-re.” Mondtam.

Homlokát ráncolta, nem mozdult meg.

Alice megrázta a fejét. „Bella, ez nem segít engem a látásban.”

„De szükségem van rá. Ő lenyugtat.” A félelem éle a hangomban nyilvánvaló volt.

„Rendben.” Morogta Alice. „Próbáld olyan mozdulatlanul tartani, amennyire csak tudod és megpróbálok majd körülötte látni.” Fáradtan felsóhajtott, mintha túlórára kérték volna fel nyaralás alatt. Jacob is felsóhajtott, de odahozta nekem Renesmee-t, és aztán gyorsan visszavonult Alice tekintete elől.

Edward leült mellém és karjait Renesmee és körém fonta. Előre hajolt és nagyon komolyan Renesmee szemébe nézett.

„Renesmee, valaki különleges fog jönni, hogy lásson téged és anyukádat.” Mondta ezt komoly hangon, mintha azt várná, hogy Renesmee minden szót megért. Megértette? Visszanézett Edward-ra tiszta, higgadt szemekkel. „De ő nem olyan, mint mi, vagy mint Jacob. Nagyon óvatosnak kell vele lennünk. Nem kellene elmondanod neki dolgokat úgy, ahogy nekünk szoktad.”

Renesmee megérintette Edward arcát.

„Pontosan.” Mondta. „És ő szomjúságot fog neked okozni. De tilos megharapnod. Ő nem úgy gyógyul, mint Jacob.”

„Megért téged?” Suttogtam.

„Megérti. Óvatos leszel, igaz, Renesmee? Segítesz nekünk?”

Renesmee megint megérintette.

„Nem, az nem érdekel, ha Jacob-ot megharapod. Az rendben van.”

Jacob kuncogott.

„Talán el kellene menned, Jacob.” Mondta Edward fagyosan, az irányába pillantva. Edward nem bocsátott meg Jacob-nak, mert tudta, nem számít mi fog most történni, fájdalmaim lesznek. De boldogan vállalom az égést, ha az a legrosszabb, amivel ma este szembe kell néznem.

„Azt mondtam Charlie-nak, hogy itt leszek.” Mondta Jacob. „Szüksége van erkölcsi támaszra.”

„Erkölcsi támaszra.” Gúnyolódott Edward. „Amennyire Charlie tudja, te vagy a legvisszataszítóbb szörny közöttünk.”

„Visszataszító?” Tiltakozott Jacob, és aztán hangosan nevetett magának.

Hallottam a kerekeket lefordulni az országútról a Cullen út csendes, nedves földjére, és légzésem megint elakadt. Szívemnek dübörögnie kellene. Nyugtalanná váltam, mert testem nem a megfelelő reakciókat mutatta.

Renesmee szívének állandó dobogására összpontosítottam, hogy lenyugtassam magam. Ez elég gyorsan működött.

„Jól csinálod, Bella.” Suttogta Jasper jóváhagyóan.

Edward szorosan átölelte vállaimat.

„Biztos vagy benne?” Kérdeztem tőle.

„Teljesen. Bármire képes vagy.” Mosolygott és megcsókolt.

Ez nem pontosan egy puszi volt a szájra, és vad vámpír reakcióim megint kizökkentettek higgadtságomból. Edward ajkai olyanok voltak, mint egy adag kábítószer egyenesen az idegrendszerembe. Azonnal többet akartam. Egész koncentrációmra szükségem volt, hogy emlékezzek a karjaimban lévő bébire.

Jasper megérezte hangulatváltozásomat. „Öhm, Edward, nem akarhatod őt épp most így elterelni. Szüksége lesz a kontcentrációra.”

Edward elhúzódott. „Oops.” Mondta.

Felnevettem. Ez az én szövegem volt még a kezdetekkor, a legelső csóknál.

„Később.” Mondtam, és a várakozás görcsbe rántotta a gyomrom.

„Fókuszálj, Bella.” Sürgetett Jasper.

„Rendben.” Eltoltam magamtól a remegő érzéseket. Charlie, ő volt most a legfontosabb dolog. Tartsd ma Charlie-t biztonságban. Az egész éjszaka a miénk lesz…

„Bella.”

„Sajnálom, Jasper.”

Emmett nevetett.

Charlie járőr kocsijának hangja egyre közeledett. A könnyedség pillanata eltűnt, és mindenki mozdulatlan volt. Keresztbe tettem lábaimat és a pislogást gyakoroltam.

A kocsi megállt a ház előtt és néhány másodpercig üresben járt. Kíváncsi voltam, hogy vajon Charlie is olyan ideges-e, mint én. Aztán a motor leállt, és egy ajtó becsapódott. Három lépés a fűvön, és aztán nyolc visszhangzó dobbanás a falépcsőn. Négy másik visszhangzó lépés a tornáson. Aztán csend. Charlie vett két mély lélegzetet.

Kopp, kopp, kopp.

Belélegeztem, lehet, hogy utolsó pillanatban. Renesmee mélyebbre fészkelődött karjaimban, elrejtve arcát hajam mögé.

Carlisle nyitotta ki az ajtót. Aggódó arckifejezése üdvözlővé vált, mintha a tv csatornák között váltogatott volna.

„Hello, Charlie.” Mondta, elég kellemetlenül érezhette magát. Hiszen Atlantában kellett volna lennünk a Járványügyi Központban. Charlie tudta, hogy hazudott erről.

„Carlisle.” Üdvözölte kimérten. „Hol van Bella?”

„Itt vagyok, apu.”

Ugh! Hangom olyan rossz volt. Plusz, felhasználtam a levegőkészletem egy részét. Gyorsan lenyeltem az utánpótlást, örültem, hogy Charlie illata még nem itatta át a szobát.

Charlie üres arckifejezése azt sugallta, hogy hangom mennyire más volt. Szemei rám szegeződtek és tágultak.

Olvastam érzelmeit, miközben azok átsuhantak arcán.

Döbbenet. Hitetlenség. Fájdalom. Veszteség. Félelem. Düh. Gyanakvás. Még több fájdalom.

Megharaptam az ajkamat. Mulatságos volt. Új fogaim élesebbek voltak gránit bőrömön, mint az emberi fogaim voltak a lágy emberi ajkaimon.

„Te vagy az, Bella?” Suttogta.

„Ja.” Megrezzentem harangozó hangomtól. „Hé, apu.”

Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát.

„Hé, Charlie.” Üdvözölte Jacob a sarokból. „Hogy állunk?”

Charlie barátságtalanul nézett Jacobra, megremegett egy emléktől, és aztán megint engem bámult.

Charlie lassan átsétált a szobán, amíg néhány méternyire került hozzám. Vádló pillantást vetett Edward-ra, és aztán szemei visszapattantak rám. Testének melege felém verődött szívének minden lüktetésekor.

„Bella?” Kérdezte megint.

Halkabban beszéltem, próbáltam a csengő hangzást kizárni hangomból. „Tényleg én vagyok.”

Állkapcsa megfeszült.

„Sajnálom, apu.” Mondtam.

„Jól vagy?” Követelte.

„Tényleg és igazán nagyszerűen.” Ígértem. „Makk egészséges.”

Ennyi futotta az oxigénemből.

„Jake azt mondta, hogy ez… szükséges volt. Hogy haldokoltál.” Úgy mondta a szavakat, mintha egy kicsit se hinné el azokat.

Megmerevítettem magam, Renesmee meleg súlyára fókuszáltam, Edward felé hajoltam segítségért, és mély levegőt vettem.

Charlie illata egy maroknyi láng volt, ami egyenesen a torkomon ment lefelé. De sokkal több volt, mint fájdalom. A vágy forró szúrása. Charlie illata felségesebb volt, mint bármi, amit valaha elképzeltem. Olyan vonzó, mint a névtelen túrázók a vadászatról, de Charlie kétszer olyan csábító volt. És csak pár méterre volt tőlem, testének melege és nedvessége a száraz levegőben keveredett.

De most nem vadásztam. És ő az apám volt.

Edward megértően megszorította vállaimat, és Jacob bocsánatkérő tekintetett küldött felém a szoba végéből.

Próbáltam összeszedni magam és figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és a szomjúság vágyát. Charlie a válaszomat várta.

„Jacob az igazat mondta neked.”

„Egy lettél közülük.” Morogta Charlie.

Reméltem, hogy Charlie átlát arcom változásain és kiolvassa onnan a bűntudatot.

A hajam mögött Renesmee szaglászni kezdett, miközben ő is megérezte Charlie illatát. Szorosabban tartottam őt.

Charlie látta nyugtalan pillantásomat lefelé és követte azt. „Oh.” Mondta, és minden méreg eltűnt az arcáról, csak a döbbenet maradt ott. „Ő az. Az árva, akiről Jacob azt mondta, hogy örökbe fogadtátok.”

„Az unokahúgom.” Hazudta Edward egyenletesen. Úgy döntött, hogy a Renesmee és közte lévő hasonlóság túl szembetűnő, hogy eltekintsünk tőle. A legjobb a kezdetektől azt állítani, hogy rokonok.

„Azt hittem elvesztetted a családodat.” Mondta Charlie, a vádló él visszatért a hangjába.

„Elvesztettem a szüleimet. A bátyámat adoptálták, mint engem. Azután soha se láttam őt. De a bíróság megkeresett engem, mikor ő és a felesége ez autóbalesetben meghaltak, egyetlen lányukat család nélkül hagyva.”

Edward nagyon jó volt ebben. Hangja egyenletes volt éppen megfelelő ártatlansággal. Gyakorolnom kell, hogy én is képes legyek erre.

Renesmee kikukucskált a hajam mögül, megint szaglászott. Félénken Charlie-ra tekintett hosszú szempillái alól, majd megint elbújt.

„Ő… ő, nos, gyönyörű.”

„Igen.” Értett egyet Edward.

„Azonban elég nagy felelősség. Ti ketten csak most kezdtétek az életet.”

„Mi mást tehettünk volna?” Edward könnyedén végighúzta ujjait Renesmee arcán. Láttam, hogy megérinti ajkát egy pillanatig – egy emlékeztető. „Te elutasítottad volna őt?”

„Hmph. Nos.” Szórakozottan megrázta a fejét. „Jake azt mondta, Nessie-nek hívjátok?”

„Nem, nem úgy hívjuk.” Mondtam, hangom túl éles és metsző volt. „A neve Renesmee.”

Charlie újra rám fókuszált. „Hogy érzel ezzel kapcsolatban? Talán Carlisle és Esme –”

„Ő az enyém.” Vágtam közbe. „Akarom őt.”

Charlie homlokát ráncolta. „Ilyen fiatalon nagypapát csinálsz belőlem?”

Edward mosolygott. „Carlisle is nagyapa.”

Charlie hitetlenkedve nézett Carlisle-ra, aki még mindig a bejárati ajtónál állt; úgy nézett ki, mint Zeusz fiatalabb, helyesebb testvére.

Charlie felhorkantott és nevetett. „Gondolom ettől jobban érzem magam.” Szemei visszavándoroltak Renesmee-re. „Ő biztos valami olyan, amit látni kell.” Meleg lélegzet könnyedén szállt át a köztünk lévő levegőn.

Renesmee az illat felé hajolt, lerázta magáról a hajamat és most először, teljes arccal odafordult. Charlie zihált.

Tudtam, mit látott. A szemeim – a saját szemei – tökéletes mását Renesmee arcán.

Charlie kezdett levegő után kapkodni. Ajkai remegtek, és láttam, ahogy a számokat tátogja. Visszafele számolt, próbált kilenc hónapot egybe sűríteni. Próbálta összerakni a részleteket, de nem akart bizonyítékokat kicsikarni, hogy mindez értelmet nyerjen.

Jacob felállt és odament Charlie-hoz, hogy hátba veregesse. Lehajolt, hogy valamit Charlie fülébe súgjon; csak Charlie nem tudta, hogy mindannyian halljuk.

„Szükséges tudni, Charlie. Ez jól van így. Ígérem.”

Charlie nyelt egyet és bólintott. És aztán szemei lángoltak, miközben egy lépéssel közelebb ment Edward-hoz, kezeit ökölbe szorította.

„Nem akarok mindenről tudni, te végeztem a hazugságokkal!”

„Sajnálom.” Mondta Edward nyugodtan. „De jobban kell ismerned a nyilvános történetet, mint az igazságot. Ha a része akarsz lenni ennek a titoknak, a nyilvános történet számít csak. Az védi meg Bellát és Renesmee-t, csakúgy, mint minket. Képes vagy hazudni értük?”

A szoba tele volt szobrokkal. Összekulcsoltam a bokáimat.

Charlie felfortyant és aztán rám nézett. „Adhattál volna pár figyelmeztető jelet, kölyök.”

„Az tényleg könnyebbé tenné ezt?”

Homlokát ráncolta, és aztán letérdelt elém a földre. Láttam a véráramlását a nyaka alatt a bőrén keresztül. Éreztem a meleg vibrálást. Így Renesmee is érezte. Mosolygott és kinyújtotta egyik rózsaszín tenyerét Charlie felé. Visszahúztam őt. Másik kezét a nyakamhoz nyomta, gondolataiban a szomjúság, a kíváncsiság és Charlie arca mutatkozott. Volt egy finom éle az üzenetnek, ami azt sugallta, hogy tökéletesen megértette Edward szavait; tudomásul vette a szomjúságot, de semmibe vette azt ugyanabban a gondolatban.

„Whoa.” Zihálta Charlie, szemei Renesmee tökéletes fogait figyelték. „Mennyi idős?”

„Öhm…”

„Három hónapos.” Mondta Edward, és aztán lassan hozzátette. „Méret alapján három hónapos, körülbelül. Néhány tekintetben fiatalabb, más tekintetben sokkal érettebb.”

Renesmee nagyon megfontoltan integetett neki.

Charlie görcsösen pislogott.

Jacob könyökével meglökte. „Mondtam neked, hogy ő különleges, igaz?”

Charlie megrezzent az érintéstől.

„Oh, gyerünk már, Charlie.” Morogta Jacob. „Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. Csak színleld, hogy a délután meg se történt.”

Az emléktől Charlie ajkai kifehéredtek, de bólintott. „Mi a te részed ebben, Jake?” Kérdezte. „Mennyit tud Billy? Miért vagy itt?” Jacob arcát figyelte, ami ragyogott, miközben Renesmee-t bámulta.

„Nos, mindent elmondhatok neked – Billy teljes mértékben tud mindenről – de ez elég sok dolgot tartalmaz a vérfar –”

„Ungh!” Tiltakozott Charlie fülét befogva. „Inkább hagyjuk.”

Jacob vigyorgott. „Minden nagyszerű lesz, Charlie. Csak próbálj nem mindent elhinni, amit látsz.”

Apu motyogott valami nem érthetőt.

„Woo!” Emmett hirtelen felmorajlott mély hangjával. „Gyerünk Alligátorok!”

Jacob és Charlie felugrottak. A többiek megfagytak.

Charlie magához tért, majd Emmett-re nézett válla felett. „Florida nyert?”

„Csak megszerezték az első touchdown-t [gólt].” Közölte Emmett. Egy pillantást küldött irányomba, úgy mozgatta a szemöldökét, mint egy gonosztevő egy bohózatban. „Idővel valaki itt is pontokat fog gyűjteni.”

Visszatartottam sziszegésemet. Charlie előtt? Ez túlment minden határon.

De Charlie nem vette észre a burkolt célzást. Vett egy másik mély lélegzetet, beszívta a levegőt, mintha egészen a lábujjáig akarná azt eljuttatni. Irigyeltem. Tántorgott lábain, megkerülte Jacob-ot, és lehuppant egy üres székre. „Nos.” Felsóhajtott. „Gondolom meg kellene néznünk, hogy meg tudják-e tartani a vezetést.”
26. Ragyogás

„Nem tudom, mennyit kellene elmondanunk ebből Renee-nek.” Mondta Charlie egy lábbal tétovázva az ajtón kívül. Kinyújtózkodott, és aztán korgott a hasa.

Bólintottam. „Tudom, nem akarom kiborítani. Jobb őt megóvni. Ez az egész nem való a félénkeknek.”

Ajkait bánatosan oldalra húzta. „Nekem is meg kellett volna próbálnom megvédeni téged, ha tudtam volna hogyan. De gondolom te sose tartoztál a félénk kategóriába, igaz?”

Visszamosolyogtam, beszívva a lángoló levegőt a fogaim között.

Charlie szórakozottan megveregette a hasát. „Majd kigondolok valamit. Még időnk ezt megvitatni, igaz?”

„Igaz.” Ígértem neki.

Ez egy hosszú nap volt sok tekintetben, és mégis olyan rövid más szemszögből. Charlie késésben volt a vacsoráról – Sue Clearwater főzött neki és Billy-nek. Ez egy kínos este lesz, de legalább rendes ételt fog enni; örültem, hogy valaki távol tartja az éhezéstől, köszönhetően a főzőtehetsége hiányának.

A feszültség egész nap lelassította az időt; Charlie sose lazította el merev vállait. De nem is sietett a távozással. Végignézett két teljes meccset – szerencsére annyira elmerült gondolataiban, hogy egyáltalán nem vette észre Emmett sokatmondó vicceit, amelyek inkább nyíltak voltak, és kevésbé focival kapcsolatosak – és a meccs utáni kommentárokat, és aztán a híreket, nem mozdult meg addig, míg Seth nem emlékeztette őt az időre.

„Nem találkozol Billy-vel és anyával, Charlie? Gyerünk. Bella és Nessie holnap is itt lesznek. Menjünk kajálni valamit, eh?”

Tisztán látszott Charlie szemeiben, hogy nem bízik Seth értékelésében, de hagyta, hogy Seth kivezesse. A kétség még mindig ott volt, mikor most megállt. A felhők vékonyodtak, az eső elment. A Nap meg fog jelenni, ahogy kitisztul az ég.

„Jake azt mondja, hogy itt fogtok hagyni engem.” Motyogta most nekem.

„Nem akartam ezt tenni, ha van bármi más lehetőség. Ezért vagyunk még mindig itt.”

„Azt mondta, hogy maradhattok egy darabig, de csak akkor, ha elég erős vagyok, és ha csukva tudom tartani a számat.”

„Igen… de nem ígérhetem, hogy soha se megyünk el, apu. Ez elég bonyolult…”

„Csak amit szükséges tudnom.” Emlékeztetett engem.

„Rendben.”

„Azonban meg fogtok látogatni, ha el kell mennetek?”

„Ígérem, apu. Most, hogy eleget tudsz rólunk, azt hiszem működhet a dolog. Olyan közel leszek, amennyire akarod.”

Rágta az ajkát egy fél pillanatig, aztán lassan felém hajolt, karjait óvatosan kitárta. Átcsúsztattam Renesmee-t - aki most szunyókált – a bal karomba, összezártam fogaimat, visszatartottam légzésemet, és jobb karommal nagyon gyengéden átkaroltam meleg, lágy derekát.

„Maradj igazán közel, Bells.” Motyogta. „Igazán közel.”

„Szeretlek, apu.” Suttogtam fogaimon keresztül.

Összerezzent és elhúzódott. Leengedtem karomat.

„Én is szeretlek, kölyök. Bármi is változott, ez nem.” Egy ujjal megérintette Renesmee rózsaszín arcát. „Nagyon hasonlít rád.”

Arckifejezésemet közömbösen tartottam, habár mindent éreztem, csak azt nem. „Inkább Edward-ra hasonlít, szerintem.” Tétováztam, majd hozzátettem. „A göndör haját tőled örökölte.”

Charlie mereven nézett, majd felhorkantott. „Huh. Gondolom. Huh. Nagypapi.” Kétkedően megrázta a fejét. „Megfoghatom őt valaha?”

Döbbenten pislogtam és aztán összeszedtem magam. Miután egy fél másodperc alatt átgondoltam és Renesmee jelenlétét megítélve – teljesen eszméletlennek tűnt – úgy döntöttem, hogy talán ez még belefér szerencsémbe, mivel a dolgok eddig olyan jól alakultak ma…

„Itt van.” Mondtam, felé nyújtottam Renesmee-t. Automatikusan bölcsőt formázott karjaival ügyetlenül, és beleraktam Renesmee-t. Charlie bőre nem volt olyan forró, mint Renesmee-jé, de mégis megcsiklandozta torkomat a meleg áramlat megérzése a vékony bőre alatt. Ahol fehér bőröm megérintette őt, libabőrös lett. Nem voltam biztos benne, hogy ez a reakció az új hőmérsékletemnek volt köszönhető vagy teljesen lélektani volt.

Charlie csendben morgott, miközben megérezte súlyát. „Ő… erőteljes.”

Homlokomat ráncoltam. Nekem pihekönnyűnek tűnt. Talán rosszul érzékeltem.

„Erőteljesség jó dolog.” Mondta, látva arckifejezésemet. Aztán magának motyogott. „Keménynek kell lennie, ha ilyen őrültségekkel van körülvéve.” Karjait óvatosan ringatta, ide-oda himbálta. „A legszebb bébi, amit valaha láttam, téged is beleértve, kölyök. Sajnálom, de ez az igazság.”

„Tudom.”

„Szép baba.” Mondta megint, de ezúttal inkább gügyögés volt.

Láttam az arcán – figyeltem, ahogy növekszik. Charlie olyan tehetetlen volt Renesmee varázsa ellen, mint a többiek. Két másodpercig volt a karjában, és máris magához láncolta.

„Visszajöhetek holnap?”

„Persze, apu. Természetesen. Itt leszünk.”

„Jobb is.” Mondta komolyan, de arca lágy volt, még mindig Renesmee-t nézte. „Holnap találkozunk, Nessie.”

„Már te is!”

„Huh?”

„A neve Renesmee. Mint Renee és Esme, rakd össze. Nincs más variáció.” Próbáltam lenyugtatni magam levegővétel nélkül. „Hallani akarod a középső nevét?”

„Persze.”

„Carlie. C-vel. Mint a Charlie és a Carlisle összerakva.”

Charlie fülig érő vigyora derűssé tette arcát, kizökkentve engem is. „Köszönöm, Bells.”

„Én köszönöm, apu. Annyi minden változott meg olyan gyorsan. A fejem még mindig csak forog. Ha most nem lennél velem, nem tudom, hogy érthetném meg ezt – a valóságot.” Majdnem azt mondtam, hogy megérteni, hogy ki is vagyok. Ez valószínűleg több lett volna, mint amit hallani akart.

Charlie hasa korgott.

„Menj, egyél valamit, apu. Mi itt leszünk.” Emlékeztem milyen érzés az első kellemetlen elmerülés a fantáziában – az érzés, hogy minden eltűnhet a felkelő nap fényében.

Charlis bólintott és aztán vonakodva visszaadta nekem Renesmee-t. Bepillantott mellettem a házba; szemei kicsit hevesek voltak egy percig, miközben körbenézett a fényes szobán. Még mindig ott volt mindenki, kivéve Jacob-ot, akit hallottam, hogy éppen kifosztja a hűtőt a konyhában; Alice a lépcső tetején lebzselt, Jasper feje az ölében volt; Carlisle feje egy ölében lévő vastag könyv felé hajolt; Esme magában dúdolt, vázlatokat készített jegyzettömbjében, miközben Rosalie és Emmett kártyákból kiraktak egy óriási házat a lépcső alatt; Edward a zongorájához ment és nagyon halkan játszott magának. Nem volt jele annak, hogy a napnak hamarosan vége, hogy ideje lenne enni, vagy az éjszakára kellene készülni. Valami felfoghatatlan megváltozott a levegőben. A Cullen család nem próbálkozott annyira, mint általában szokott – az emberi rejtvény egy kicsit megingott, eléggé, hogy Charlie érezze a különbséget.

Megremegett, megrázta a fejét és felsóhajtott. „Holnap találkozunk, Bella.” Homlokát ráncolta és aztán hozzátette. „Úgy értem, nem mintha nem néznél ki… jól. Még hozzá kell szoknom.”

„Köszönöm, apu.”

Charlie bólintott és elgondolkodva sétált a kocsija felé. Néztem, ahogy elhajtott; amint meghallottam, hogy a kerek elérték az országutat, rájöttem, hogy megcsináltam. Túléltem az egész napot enélkül, hogy bántottam volna Charlie-t. Egymagam. Biztos van egy szupererőm!

Túl jónak tűnt, hogy igaz legyen. Tényleg együtt lehetek az új családommal és néhány emberrel a régiből? És még azt hittem, hogy a tegnapi napom tökéletes volt.

„Wow.” Suttogtam. Pislogtam és éreztem, hogy a harmadik pár kontaktlencse is szétmállik.

A zongora hangja eltűnt, és Edward karjai átölelték derekamat, az álla a vállamon volt.

„Kivettet a szót a számból.”

„Edward, megcsináltam!”

„Igen. Hihetetlen voltál. Annyi aggodalom van, ami egy újszülöttel jár, és te az összest átugrottad.” Nevetett halkan.

„Én még nem vagyok biztos benne, hogy ő egy vámpír, nem is beszélve arról, hogy egy újszülött.” Kiáltott Emmett a lépcső aljáról. „Túl szelíd.”

Minden zavarba ejtő beszólás, amit az apám előtt tett, megint a fülemben szóltak, és valószínűleg jó dolog volt, hogy Renesmee-t a kezemben tartottam. Képtelen voltam teljesen elnyomni reakciómat, morogtam az orrom alatt.

„Oooo, félelmetes.” Nevetett Emmett.

Sziszegtem, és Renesmee megmoccant a karjaimban. Pislogott párszor, majd körbenézett, arckifejezése zavarodott volt. Szimatolt, majd megérintette arcomat.

„Charlie holnap visszajön.” Biztosítottam.

„Kitűnő.” Mondta Emmett. Rosalie vele együtt nevetet ezúttal.

„Nem valami jó ötlet, Emmett.” Mondta Edward gúnyosan, kitárta kezeit, hogy átvegye Renesmee-t. Kacsintott, mikor hezitáltam, és így, egy kicsit összezavarodva, átadtam neki.

„Hogy érted?” Követelte Emmett.

„Egy kicsit ostobaság, nem gondolod, felbosszantani a legerősebb vámpírt a házban?”

Emmett hátradöntötte fejét és felhorkantott. „Kérlek!”

„Bella.” Motyogta Edward nekem, miközben Emmett erősen hallgatózott. „Emlékszel még, pár hónappal ezelőtt megkértelek, hogy tegyél meg nekem egy szívességet, ha már halhatatlan vagy?”

Ez megkongatott egy tompa harangot. Átfutottam a homályos emberi beszélgetéseimet. Egy pillanat múlva már emlékeztem és ziháltam. „Oh.”

Alice egy hosszú, csengő-bongó nevetést hallatott. Jacob fejét vakarta a sarokba, szája tele volt étellel.

„Mi van?” Morogta Emmett.

„Tényleg?” Kérdeztem Edward-tól.

„Bízz bennem.” Mondta.

Mély levegőt vettem. „Emmett, mit szólsz egy kis fogadáshoz?”

Azonnal talpra ugrott. „Nagyszerű. Mond.”

Beleharaptam egy pillanatra az ajkamba. Ő olyan óriási volt.

„Kivéve, hogyha túlságosan félsz…?” Javasolta Emmett.

Kihúztam magam. „Te. Én. Szkander. Ebédlő asztal. Most.”

Emmett vigyora egész arcára kiterjedt.

„Öhm, Bella.” Mondta Alice gyorsan. „Azt hiszem Esme meglehetősen szereti azt az asztalt. Az egy régiség.”

„Köszönöm.” Tátogta neki Esme.

„Nem probléma.” Mondta Emmett sugárzó mosollyal. „Erre, Bella.”

Követtem őt hátra, a garázs felé; hallottam, hogy a többiek mögöttünk vannak. Volt ott egy nagyobbacska gránitszikla, ami a folyó menti sziklákból állt ki, nyilvánvalóan az volt Emmett célja. Habár a szikla egy kicsit kerek volt és szabálytalan, megfelelt a célra.

Emmett lerakta a sziklára a könyökét és felém intett.

Megint ideges voltam, miközben néztem az Emmett karján duzzadó izmokat, de arcomat nyugodtnak mutattam. Edward megígérte, hogy erősebb leszek, mint bárki más egy ideig. Nagyon biztosnak tűnt ebben, és erősnek éreztem magam. De elég erősnek? Eltűnődtem Emmett bicepszét nézve. Azonban még két napos se voltam, és ez azért csak számít valamit. Kivéve ha semmi se működik normálisan az én esetemben. Talán nem voltam olyan erős, mint egy normális újszülött. Talán ezért volt olyan könnyű kontrolálnom magam.

Próbáltam közömbösnek látszani, miközben a sziklára helyeztem a könyökömet.

„Oké, Emmett. Ha én nyerek, egy szót se mondhatsz a szexuális életemről senkinek se, még Rose-nak se. Semmi célzás, semmi burkolt megjegyzés – se semmi.”

Szemei összeszűkültek. „Rendben. Ha én nyerek, sokkal rosszabb lesz.”

Hallotta, hogy elállt a lélegzetem és gonoszul vigyorgott. Látszott a szemeiben, hogy nem blöffölt.

„Olyan könnyű ellenfél leszel, húgocskám.” Gúnyolódott Emmett. „Nem sok vadság van benned, igaz? Fogadok, hogy azon a kunyhón még egy karcolás sincs.” Nevetett. „Mesélte Edward, hogy mennyi házat törtünk össze Rose-zal?”

Összeszorítottam fogaimat és megragadtam nagy kezét. „Egy, kettő –”

„Három.” Dörmögte, és nekiesett a kezemnek.

Semmi se történt.

Oh, éreztem az erőt, amit kifejtett. Az új elmém úgy tűnt, elég jó volt a számítások terén, és így meg tudtam mondani, hogy ha nem ütközött volna ellenállásba, keze szétzúzta volna a sziklát minden nehézség nélkül. A nyomás növekedett, és azon kezdtem el tűnődni, hogy ha egy cementet szállító teherkocsi óránkénti hatvan kilométeres sebességgel haladna lefelé egy meredek lejtőn, az hasonló erőt fejtene ki? Vagy talán óránként nyolcvan kilométer? Száz? Valószínűleg több kellene hozzá.

Ez se volt elég, hogy megmozdítson engem. Keze nekifeszült az enyémnek elképesztő erővel, de nem volt kellemetlen. Furcsa módon jól éreztem magam. Annyira óvatos voltam, mióta legutóbb felébredtem, olyan erősen próbáltam semmit se összetörni. Különös megnyugvást jelentett, hogy használhatom az izmaimat. Hagyni, hogy az erő elárasszon, mintsem azért küzdeni, hogy visszatartsam azt.

Emmett morgott; homloka összeráncosodott és egész teste nekifeszült a mozdulatlan kezemnek. Hagytam, hogy megizzadjon – képletesen – egy pillanatig, miközben élveztem annak az őrületes erőnek az érzését, ami átjárta karomat.

Azonban csak pár másodperc telt és egy kicsit unatkozni kezdtem. .Behajlítottam a kezemet; Emmett veszített pár centit.

Nevettem. Emmett nyersen morgott fogain keresztül.

„Csak fogd be a szád.” Emlékeztettem, és aztán a sziklába ütöttem a kezét. Egy fülsüketítő reccsenés visszhangzott a fák között. A szikla megrezzent, és egy darab – körülbelül a nyolcada – letört egy láthatatlan törésvonal mentén és a földre csapódott. Ráesett Emmett lábára, és vihogtam. Hallottam Jacob és Edward tompa nevetését.

Emmett a sziklatöredéket keresztülrúgta a folyón. Az kettétört egy fiatal juharfát, mielőtt nekicsapódott volna egy nagy fenyő törzséhez, amely megingott és aztán nekidőlt egy másik fának.

„Újrajátszás. Holnap.”

„Ez nem fog olyan gyorsan lecsökkenni.” Mondtam neki. „Talán adnod kellene neki egy hónapot.”

Emmett morgott, kivillantotta fogait. „Holnap.”

„Hé, ami téged boldoggá tesz, bátyuskám.”

Miközben megfordult, hogy elosonjon, Emmett rácsapott a gránitra, darabokra törve azt, szilánk- és porlavinát indítva el. Szép mutatvány volt, gyerekes módon.

Elbűvölve a tagadhatatlan bizonyítéktól, hogy erősebb voltam, mint a legerősebb vámpír, akit ismertem, ráraktam a kezem - ujjaimat szétnyitva - a sziklára. Aztán ujjaimat a lassan a sziklába véstem, inkább nyomtam, mint véstem; olyan volt, mintha kemény sajt lenne. Végül egy maroknyi kavics lett belőle.

„Király.” Motyogtam.

Egy vigyor terült el arcomon, hirtelen körbeforogtam és egy karate csapással ráütöttem kezemmel a sziklára. A kő recsegett és ropogott és – egy nagy porfelhővel – kettétört.

Vihorászni kezdtem.

Nem figyeltem a mögöttem lévő kuncogásokra, miközben rácsaptam és szétrúgtam a szikla maradványait töredékekké. Túl vidám voltam, egész idő alatt kacarásztam. Ez addig tartott, míg meghallottam egy új kis hangot, egy éles csengést, aztán elfordultam ostoba játékomtól.

„Nevetett?”

Mindenki Renesmee-t bámulta ugyanazzal az elképedt arckifejezéssel, mint amit az én arcom is tükrözhetett.

„Igen.” Mondta Edward.

„Ki nem nevetett?” Motyogta Jacob, szemeit égnek emelte.

„Mond, hogy te nem engedted el magad az első futásodnál, kutya.” Incselkedett Edward, nem volt ellenségeskedés a hangjában.

„Az más volt.” Mondta Jacob, és megdöbbenve néztem, miközben gúnyosan megütötte Edward vállát. „Bellának felnőttként kellene viselkednie. Házas és egy édesanya és minden. Nem kellene több méltóság?”

Renesmee rosszallóan nézett, és megérintette Edward arcát.

„Mit akar?” Kérdeztem.

„Kevesebb méltóságot.” Mondta Edward vigyorogva. „Majdnem olyan jól szórakozott, mikor nézte milyen jól érzed magad, mint én.”

„Vicces voltam?” Kérdeztem Renesmee-től, visszamentem hozzájuk és akkor nyúltam felé, amikor ő énfelém. Kivettem Edward karjából és felajánlottam neki a kezemben lévő szikladarabot. „Ki akarod próbálni?”

Mosolygott a ragyogó mosolyával és két kezébe fogta a követ. Összenyomta, egy kis bemélyedés jelent meg a szemöldökei között, miközben koncentrált.

Volt egy kis reccsenő hang, és egy kis por. Homlokát ráncolta, és feltartotta nekem a követ.

„Majd én.” Mondtam, homokká préseltem a követ.

Tapsolt és nevetett; olyan elragadó hangot adott ki, hogy mind élveztük azt.

A Nap hirtelen áttört a felhőkön, hosszú, rubinvörös és arany napsugarakat küldött tizünkre, hirtelen elvesztem bőröm szépségében a napsütésben. Elkábított.

Renesmee megütögette sima, gyémántfényű bőrömet, majd karját az enyém mellé tette. Bőrének csak halvány fényerőssége volt, finom és titokzatos. Semmi se tarthatja őt bent napos időben, mint engem a ragyogó szikrák. Megérintette az arcomat, a különbségre gondolt és rosszkedvű volt emiatt.

„Te vagy a legszebb.” Bizonygattam neki.

„Nem vagyok biztos, hogy egyetérthetek ezzel.” Mondta Edward, és mikor odafordultam, hogy válaszoljak neki, a napfény az arcán csendben elkábított.

Jacob keze arca előtt volt, színlelve, hogy így óvja szemét a ragyogástól. „Furcsa Bella.” Jegyezte meg.

„Milyen csodálatos teremtmény.” Motyogta Edward, majdnem egyetértésben, mintha Jacob megjegyzése bók lett volna. Elkápráztató volt, és egyben el is volt kápráztatva.

Különös érzés volt – nem meglepő, gondolom, mivel minden különös mostanában – valamiben természetesnek lenni. Mint ember, semmiben se voltam a legjobb. Jól kijöttem Renee-vel, de valószínűleg sok ember jobban is tudta volna csinálni; úgy tűnt, hogy Phil jó volt ebben. Jó tanuló voltam, de sose az osztály legjobbja. Nyilvánvalóan számításba se jöhetett bármilyen sport. Se a művészet vagy a zene, semmi tehetség, amivel henceghetni tudtam volna. Senki se adott nekem trófeát a kiolvasott könyvekért. Tizennyolc év középszerűség után eléggé hozzászoktam, hogy átlagos vagyok. Most észrevettem, hogy már régen feladtam minden törekvést, hogy valamiben ragyogjak. A legjobbat hoztam ki magamból, de soha se illettem bele igazán a világba.

Szóval ez tényleg más volt. Most csodálatos voltam – nekik és számomra is. Olyan volt, mintha vámpírnak születtem volna. Ez az ötlet megnevettetett, de egyben énekelni támadt kedvem. Megtaláltam az igazi helyemet a világban, a helyet, ahová illettem, a helyet, ahol ragyoghattam.

27. Utazási tervek

A mitológiát komolyabban vettem, mióta vámpír lettem.

Gyakran, mikor visszanéztem első három halhatatlanként eltöltött hónapomra, elképzeltem, hogyan nézhet ki életem fonala a sors szövőszékén – ki tudta, hogy létezett-e egyáltalán? Biztos voltam benne, hogy az én fonalamnak megváltozott a színe; Úgy gondoltam, hogy valószínűleg kellemes bézs színből indult ki valamikor, valami egyszerű és nem szembeszökő, valami, ami jól néz ki a háttérben. Most úgy éreztem, hogy biztos élénk vörös, vagy talán csillogó arany.

A szövet családról és barátokról, akik körülvettek, egy gyönyörű, ragyogó dolog volt, tele élénk, kiegészítő színekkel.

Meg voltam lepve néhány fonal által, hogy azok része voltak az életemnek. Vérfarkasok, a mély, erdei színeikkel, nem olyanok voltak, mint amire számítottam; Jacob, természetesen, és Seth is. De régi barátaim, Quil és Embry is a részei lettek a szövetnek, mikor csatlakoztak Jacob falkájához, és még Sam és Emily is barátságosak voltak. A családjaink közötti feszültség enyhült, főképp Renesmee miatt. Őt könnyű volt szeretni.

Sue és Leah Clearwater is összefonódott életünkkel – még kettő, akikre nem számítottam.

Úgy tűnt, Sue magára vállalta, hogy segít Charlie-nak a színlelt világban maradni. Vele jött a legtöbb nap a Cullen házba, habár sose tűnt úgy, hogy igazán kényelemben érezné magát, nem úgy mint fia és Jake falkájának többsége. Nem beszélt sokat; csak védelmezően Charlie körül lézengett . Mindig ő volt az első ember, akire Charlie ránézett, mikor Renesmee valami nyugtalanító dolgot csinált – ami elég gyakori volt. Válaszul Sue jelentőségteljesen ránézett Seth-re, mintha azt mondta volna: Igen, nekem mondod.

Leah még kényelmetlenebbül érezte magát, mint Sue és ő volt az egyetlen része a mostanában kibővült családunknak, aki nyíltan ellenezte ezt az összefonódást. Azonban ő és Jacob között új bajtársiasság volt, ami közel tartotta hozzánk. Egyszer rákérdeztem erre Jacob-nál – vonakodva; nem akartam tolakodó lenni, de ez a kapcsolat olyan más volt, mint azelőtt, hogy kíváncsi lettem. Vállat vont és azt mondta, hogy ez egy falka dolog. Leah volt a második parancsnok most, Jacob ’bétája’, ahogy egyszer nagyon régen hívtam.

„Rájöttem, hogy amíg ezt az Alpha dolgot csinálom –” Magyarázta Jacob. „- jobb, ha tisztázom a formalitásokat.”

Ez az új felelősség Leah-ban azt a szükséget keltette, hogy gyakran bejelentkezzen Jacob-nál, és mivel ő mindig Renesmee-vel volt…

Leah nem örült, hogy a közelünkben kell lennie, ő volt a kivétel. A boldogság volt a fő eleme most az életemnek, a fő minta a szöveten. Olyannyira, hogy kapcsolatom Jasper-rel most közelibb volt, mint azt valaha álmodtam volna.

Habár először igazán bosszankodó voltam.

„Jesszus!” Panaszkodtam Edward-nak egyik este, miután Renesmee-t beraktuk a kovácsoltvas bölcsőjébe. „Ha még nem öltem meg Charlie-t és Sue-t, akkor valószínűleg nem is fog megtörténni. Bárcsak Jasper ne lebzselne állandóan körülöttem!”

„Senki se kételkedik benned, Bella, még egy kicsit se.” Bizonygatta. „Tudod milyen Jasper – nem tud ellenállni a jó érzelmi légkörnek. Mindig olyan boldog vagy, szerelmem, hogy gondolkodás nélkül vonzódik feléd.”

És aztán Edward szorosan átölelt, mert semmi nem okozott neki nagyobb örömöt, mint az én elsöprő örömöm ebben az új életben.

És én örömittas voltam az idő nagy részében. A napok nem voltak elég hosszúak számomra, hogy elég időt töltsek imádott lányommal; az éjszakák is túl rövidek voltak, hogy kielégítsék Edward iránti szükségleteimet.

Azonban volt egy másik oldala is az élvezetnek. Ha megfordítanánk életünk szövetét, a hátoldalán lévő minta teli lenne a kétség és a félelem zord szürkeségével.

Renesmee akkor mondta ki az első szavát, mikor pontosan egy hetes volt. A szó a mami volt, így az a nap az én napom lett, kivéve, hogy annyira meg voltam ijedve a fejlődésétől, hogy alig tudtam rávenni megdermedt arcomat, hogy visszamosolyogjon rá. Az sem segített a helyzetemen, hogy az első szavát követte az első mondata is, egy lélegzet alatt. „Mami, hol van nagypapi?” Kérdezte tiszta, magas énekhangon. Csak azért mondta ki hangosan, mert a szoba túlsó végén voltam. Már kérdezte Rosalie-t a szokásos (vagy komolyan rendellenes, más szemszögből nézve) kommunikációját használva. Rosalie nem tudta a választ, így Renesmee hozzám fordult.

Mikor először sétált, kevesebb, mint három héttel később, hasonló volt a helyzet. Egyszerűen csak Alice-t bámulta egy hosszú pillanatig, elszántan figyelte, miközben nénikéje elrendezte a virágcsokrokat a szobában elhelyezett vázákban, ide-oda táncolva a padlón, karjai tele voltak virágokkal. Renesmee lábra állt, egy kicsit se ingott meg, és átszelte a szobát majdnem ugyanolyan kecsesen.

Jacob tapsviharban tört ki, mert egyértelműen ez volt az a válasz, amit Renesmee akart. Ahogy kötődött Renesmee-hez, saját reakciói másodlagosak lettek; első mozdulata mindig az volt, hogy megadta Renesmee-nek azt, amire szüksége volt. De szemeink találkoztak, és láttam, hogy minden félelmem tükröződik az övében is. Kezeimet én is összecsaptam, próbáltam elrejteni Renesmee elől félelmemet. Edward csendesen tapsolt mellettem, és nem kellett elmondanunk gondolatainkat, hogy tudjuk, azok megegyeznek.

Edward és Carlisle belevetették magukat a kutatásba, válaszokat kutatva, hogy mire számítsunk. Nagyon keveset találtak, és egyik se volt igazolható.

Alice és Rosalie általában divatbemutatóval kezdték a napot. Renesmee sose hordta ugyanazt a ruhát kétszer, részben azért, mert szinte azonnal kinőtte ruháit, részben pedig azért, mert Alice és Rosalie próbáltak összeállítani egy bébi albumot, ami úgy tűnt, hogy már évek óta készül, és nem hetek óta. Több ezer képet készítettek, gyors gyerekkorának minden változását nyomon követték.

Három hónaposan Renesmee lehetett volna egy nagy egyéves, vagy egy kicsi kétéves. Nem pontosan úgy fejlődött, mint egy tipegő kisgyerek; soványabb és kecsesebb volt, arányai egyenletesek voltak, mint egy felnőtté. Bronzszínű hajfürtjei a derekáig értek; nem bírtam volna levágni, még ha Alice meg is engedte volna azt. Renesmee tökéletes nyelvhelyességgel és kiejtéssel beszélt, de ritkán használta, jobban szerette azt, hogy egyszerűen megmutatta az embereknek mit is akart. Nemcsak sétálni tudott, hanem futni és táncolni is. Még olvasni is tudott.

Tennyson-t olvastam neki az egyik este, mert költészetének menete és ritmusa megnyugtatónak tűnt. (Állandóan új könyveket kellett keresnem; Renesmee nem szerette az ismétlődő alvás előtti történeteket, nem úgy, mint feltehetőleg a többi gyerek, és nem volt türelme a képeskönyvekhez.) Kinyúlt, hogy megérintse arcomat, a fejében lévő képzelet rólunk szólt, csak éppen ő tartotta a könyvet. Odaadtam neki mosolyogva.

„Édes zene van itt.” Olvasta tétovázás nélkül. „lágyabb fátyol, mint virágzó rózsák szirmai a füvön, vagy árnyas gránit falai között még mindig ott van az esti harmat, egy fényes hegyszorosban –”

Kezeim robotszerűek voltak, miközben visszavettem a könyvet.

„Ha te olvasol, hogy fogsz elaludni?” Kérdeztem majdnem remegő hangon.

Carlisle számítása szerint testének növekedése fokozatosan lassult; elméje viszont sebesen fejlődött. Még ha a csökkenő ütem tovább folytatódik is, akkor is felnőtt lesz nem több, mint négy év múlva.

Négy év. És egy idős nő lesz tizenöt évesen.

Csak tizenöt év az életre.

De olyan egészséges volt. Eleven, élénk, ragyogó és boldog. A szembetűnő egészsége megkönnyítette, hogy boldog legyek vele abban a pillanatban, és hogy hagyjam a jövőt holnapra.

Carlisle és Edward megvitatták halkan lehetőségeinket a jövővel kapcsolatban minden szemszögből, így próbáltam nem hallgatni őket. Sose beszéltek erről, ha Jacob a közelben volt, mert egy biztos út volt az öregedés megállítására, és az nem olyan dolog volt, amit Jacob valószínűleg elfogadott volna. Én sem. Túl veszélyes! – sikították ösztöneim. Jacob és Renesmee sok szempontból hasonlítottak, mindketten félvérek voltak, két fajta egy időben. És minden vérfarkas monda úgy tartja, hogy a vámpírméreg halálos rájuk, mintsem a halhatatlanságot eredményezné…

Carlisle és Edward minden kutatást elvégeztek, amit távolról tudtak, és most arra készültünk, hogy követjük a régi legendákat azok forrásaikhoz. Visszamegyünk Brazíliába, ott kezdünk. A Ticunas törzsnek volt legendájuk olyan gyerekekről, mint Renesmee… Ha hozzá hasonló gyerekek valaha léteztek, talán néhány történet ezen fél-halandó gyerekek rövid életéről még mindig fennmaradt…

Az egyetlen igazi kérdés, ami hátramaradt, hogy pontosan mikor megyünk.

Én voltam az akadály. Egy kis része az volt, hogy Forks közelében akartam maradni az ünnepekig Charlie kedvéért. De még annál is inkább, volt egy másfajta utazás, amiről tudtam, hogy először azt kell letudnom – ez volt az egyértelmű elsőbbség. És ennek egy egyszemélyes útnak kell lennie.

Ez volt az egyetlen vita, amiben Edward és én a vámpírrá válásom óta benne voltunk. A vita fő tárgya az ’egyszemélyes’ részen volt. De a tények adottak voltak, és csak az én tervemnek volt ésszerű értelme. El kellett mennem a Volturi-hoz, és ezt teljesen egyedül kellett megtennem.

Megszabadulva a rémálmoktól, mindenfajta álomtól, lehetetlen volt elfelejteni a Volturi-t. Nem mintha békén hagynának minket emlékeztető nélkül.

Addig a napig, mikor Aro ajándéka megérkezett, nem is tudtam, hogy Alice küldött egy esküvői meghívót a Volturi vezetőjének; messze Esme szigetén voltunk, mikor látott egy víziót Volturi katonákról – Jane-ről és Alec-ről, a köztük borzasztó hatalommal bíró ikrekről. Caius azt tervezte, hogy küld egy vadászcsapatot, hogy lássák, hogy még mindig ember vagyok-e rendeletük ellenére (mert ismertem a titkos vámpír világot, így vagy csatlakozom hozzájuk vagy elhallgattatnak… véglegesen). Így Alice elküldte az értesítőt, látván, hogy ez késlelteti őket, miközben rájönnek a mögöttes jelentésre. De végül úgyis eljönnek. Ez biztos volt.

Az ajándék maga nyilvánvalóan nem volt fenyegető. Túlzó, igen, majdnem ijesztő a különcségét tekintve. A fenyegetés ott volt Aro gratuláló üzenetének sorai között, fekete tintával volt írva egy négyzet alakú, kemény, egyszerű, fehér papírra Aro saját kézírásával:

Alig várom, hogy személyesen is lássam az új Mrs. Cullen-t.

Az ajándék tartalmaz egy díszes vésésű, régi fadobozkát, arany és gyöngyház berakással, szivárványszínű drágakövekkel díszítve. Alice azt mondta, már a doboz maga felbecsülhetetlen kincs, minden más benne lévő ékszert valószínűleg túlragyog.

„Mindig kíváncsi voltam, hova tűntek a koronázási ékszerek, miután elzálogosították őket a tizenharmadik században.” Mondta Carlisle. „Azt hiszem nem meglepő, hogy a Volturi kivette a maga részét belőle.”

A nyaklánc egyszerű volt – aranyszállal körbetekert vastag lánc, majdnem pikkelyes, mint egy sima kígyó, ami szorosan körbetekergőzik a nyak körül. Egy ékkő lógott le a láncról; egy golflabda méretű fehér gyémánt.

Egy erőteljes emlékeztető Aro üzenetéből jobban érdekelt, mint az ékszer. A Volturi-nak látnia kellett, tényleg halhatatlan voltam, hogy a Cullen család engedelmeskedett-e a Volturi parancsának, és hamarosan kellett látniuk engem. Nem engedhetjük őket közel Forks-hoz. Csak egyetlen egy mód volt arra, hogy biztonságban tartsuk az itteni életünket.

„Nem mész el egyedül,” Erősködött Edward a fogain keresztül, kezei ökölbe szorultak.

„Nem fognak bántani engem.” Mondtam olyan nyugodtan, amennyire csak tudtam, arra fókuszáltam, hogy hangom biztos maradjon. „Nincs rá okuk. Vámpír vagyok. Az ügy lezárva.”

„Nem. Teljesen kizárt.”

„Edward, csak így óvhatjuk meg Renesmee-t.”

És ezzel már nem tudott vitatkozni. Érvelésem helytálló volt.

Még ilyen rövid idő alatt is, amióta ismerem Aro-t, láttam, hogy egy gyűjtő volt – és a legértékesebb kincsei az ő élő ékszerei. Sóvárgott a halhatatlan követőinek szépsége, tehetsége és ritkasága után, jobban, mint a palotájába zárt ékszerek után. Ez sajnos elég volt ahhoz, hogy mohón akarja Alice és Edward képességét is. Én nem adnék neki több okot, hogy féltékenykedjen Carlisle családjára. Renesmee gyönyörű és tehetséges és páratlan volt – egy a fajtájából. Nem engedhetjük Aro-nak, hogy lássa őt, még valakinek a gondolatain keresztül se.

És az én gondolataim voltak az egyedüliek, amiket nem hallott. Természetesen így egyedül kell mennem.

Alice nem látott semmi nehézséget az utammal kapcsolatban, de aggódott a vízióinak távlati pontossága miatt. Azt mondta, a látomások néha hasonlóan homályosak, mint mikor külső döntések is vannak, de lehet ellentét is, de még nincs szilárdan eldöntve. E bizonytalanság miatt Edward, már amúgy is hezitált, ellenezte, amit tennem kellett. Velem akart jönni legalább a londoni csatlakozásig, de nem hagyhatom Renesmee-t mind a két szüleje nélkül. Ehelyett Carlisle jönne velem. Ez Edward-ot és engem is nyugodtabbá tett, tudván, hogy Carlisle csak pár órára lesz tőlem.

Alice kutatta a jövőt, de amit talált, nem voltak kapcsolatban azzal, amit keresett. A tőzsde új irányvonala; egy lehetséges békülő látogatás Irina részéről, habár döntése nem volt határozott; egy hóvihar, ami még hat hétig nem jön erre; egy telefonhívás Renee-től (gyakoroltam a ’durva’ hangomon, és napról napra jobb lett – Renee tudomása szerint, még mindig beteg voltam, de már javultam).

Megvettük a jegyeket Olaszországba egy nappal azelőtt, hogy Renesmee betöltötte a három hónapot. Nagyon rövid utazásnak terveztem, így nem is mondtam el Charlie-nak. Jacob tudta, és Edward figyelmét néhány dolgon tartotta. Azonban ma a vita Brazíliáról szólt. Jacob elhatározta, hogy velünk jön.

Hárman, Jacob, Renesmee és én vadászni voltunk együtt. Az állati vérrel való táplálkozás nem volt Renesmee kedvence – és ez volt az oka, hogy Jacob velünk jöhetett. Jacob versenyt kezdeményezett közöttük, és emiatt Renesmee még készségesebb volt, mint bármi más esetben.

Renesmee teljesen tisztába volt a ’jó és rossz’ közötti különbséggel, ami az emberekre való vadászatra is vonatkozott; csak úgy gondolta, hogy a donorvér egy kellemes köztes állapot. Az emberi étellel is jól lakott és úgy tűnt az összefér a szervezetével, de ugyanolyan mártír kitartással reagált minden változatos szilárd ételre, mint amikor karfiolt és babot adtam neki. Az állati vér legalább annál jobb volt. Versenyző természete volt, és a Jacob legyőzésében rejlő kihívás izgatottá tette a vadászattal kapcsolatban.

„Jacob.” Mondtam, próbáltam vele megint megvitatni az utazást, miközben Renesmee előttünk táncolt a hosszú tisztás felé olyan illatot keresve, amit szeret. „Neked itt kötelezettségeid vannak. Seth, Leah –”

Felhorkantott. „Nem vagyok a falkám dadája. Amúgy is csak La Push-ért felelősek.”

„Ahogy te is? Akkor hivatalosan is otthagyod a gimnáziumot? Ha lépést akarsz tartani Renesmee-vel, még keményebben kell majd tanulnod.”

„Ez csak egy kutatóév. Visszamegyek majd az iskolába, ha a dolgok… lelassulnak.”

Nem tudtam az szembeszegülésre koncentrálni, mikor ezt kimondta, és mindketten automatikusan Renesmee-re néztünk. Épp a feje felett libegő hópelyheket bámulta, elolvadtak, mielőtt azok elérték volna a sárgás füvet a nyílhegy alakú, hosszú réten, ahol álltunk. A fodor, elefántcsont színű ruhája csak egy árnyalattal volt sötétebb, mint a hó, és a vöröses-barnás fürtjei csillogtak, habár a Nap vastagon el volt takarva a felhőkkel.

Miközben néztük, Renesmee hirtelen leguggolt és aztán öt méter magasra ugrott a levegőbe. Apró kezei összezáródtak egy pehely körül, és lágyan visszaesett a lábaira.

Felénk fordult a megdöbbentő mosolyával - őszintén, ez nem olyan volt, amihez hozzá tudna szokni az ember – és kinyitotta a kezeit, hogy megmutassa nekünk a tökéletes, nyolcágú jégcsillagot a tenyerén, mielőtt az elolvadt volna.

„Szép.” Kiáltott neki Jacob dicsérően. „De szerintem lelassultál, Nessie.”

Visszaszökkent Jacob-hoz; pontosan akkor nyújtotta ki karjait Jacob, mikor Renesmee beléjük ugrott. Tökéletes összhangban mozogtak. Renesmee akkor csinálta ezt, mikor mondani akart valamit. Még mindig azt részesítette előnybe, hogy nem beszélt hangosan.

Renesmee megérintette Jacob arcát, elragadóan mogorván nézett, miközben mind egy kis antilopnyájat hallgattunk, ami távolabb, az erdőben mozgott.

„Biiiiztos, hogy nem vagy szomjas, Nessie.” Válaszolt Jacob egy kicsit gúnyosan, de mégis engedékenyebben, mint bárki más. „Csak attól félsz, hogy megint én kapom el a nagyobbat!”

Kicsúsztatta magát Jacob karjaiból, könnyedén a talpán landolt, és forgatta szemeit – annyira hasonlított Edward-ra, mikor ezt csinálta. Aztán elsietett a fák felé.

„Majd én.” Mondta Jacob, mikor indultam volna követni őt. Lerántotta a pólóját, miközben az erdő felé rohant Renesmee után, már remegett. „Ez nem fog számítani, ha csalsz.” Kiáltotta Renesmee-nek.

Mosolyogtam a leveleken, amiket maguk mögött hagytak lebegve, csóváltam a fejem. Jacob néha sokkal gyerekesebb volt, mint Renesmee.

Megálltam, pár perc egérutat hagytam vadászaimnak. Egyszerű lesz követni őket, és Renesmee amúgy is szeret meglepni zsákmánya nagyságával. Megint mosolyogtam.

A szűk rét nagyon nyugodt volt, nagyon üres. A szállingózó hó egyre ritkább lett felettem, szinte el is tűnt. Alice látta, hogy sokáig nem is jön vissza.

Általában Edward és én együtt jöttünk ezekre a vadászatokra. De Edward ma Carlisle-jal volt, tervezték a Rio-i kirándulást, Jacob háta mögött megbeszélve a részleteket… Homlokomat ráncoltam. Mikor visszamentünk, Jacob mellé fogok állni. Velünk kellene jönnie. Annyira érdekelt ebben, mint mi mindannyian – az egész élete kockán forgott, mint az enyém.

Miközben gondolataim elvesztek a közel jövőben, szemeim megszokásból a hegyek felé lendültek, kutatva a zsákmányt, keresve a veszélyt. Nem gondolkoztam ezen; az ösztön egy automatikus dolog volt.

Vagy talán volt valami oka vizsgálódásomnak, valami apró indíték, amit pengeéles érzékelésem még azelőtt észrevett, hogy az tudatosult volna bennem.

Miközben szemeim végigpásztázták a távoli sziklákat, amik sötétkéken-szürkén álltak ki a zöld-fekete erdőből, egy ezüstvillanás – vagy arany? – megragadta figyelmemet.

Tekintetem a színre fókuszált, aminek nem kellett volna ott lennie, olyan messze a homályban, hogy a sasok arra nem lettek volna képesek. Mereven néztem.

Ő visszabámult.

Az, hogy egy vámpír, az nyilvánvaló volt. Bőre márvány fehér volt, milliószor simább, mint az emberi bőr. Még a felhők alatt is kissé ragyogott. Ha bőre nem leplezte volna le, akkor mozdulatlansága tette volna azt meg. Csak a vámpírok és a szobrok tudtak ilyen tökéletesen mozdulatlanok lenni.

Haja halvány volt, halvány szőke, majdnem arany. Ez volt az a villanás, ami megragadta a szemeimet. Egyenes hullott lefelé, mint egy vonalzó a tompa álla irányában, középen egyenlően elválasztva.

Számomra idegen volt. Teljesen biztos voltam abban, hogy még sose láttam ezelőtt, még emberként se. Homályos emlékeimből egyik arc se volt olyan, mint ez. De azonnal felismertem őt a sötét, arany szemekről.

Irina végül úgy döntött, hogy eljön hozzánk.

Egy pillanatig bámultam őt, és ő viszonozta a tekintetet. Kíváncsi voltam, hogy azonnal kitalálta-e ki vagyok én. Félig felemeltem a kezem, hogy integessek, de egy kicsit elhúzta a száját, arca hirtelen ellenséges lett.

Hallottam Renesmee győzelmi ujjongását az erdőből, hallottam Jacob visszhangzó vonyítását, és láttam, Irina arca reflexszerűen a hang irányába fordult, mikor az pár másodperccel később ott is visszhangzott. Tekintete kissé jobbra fordult, és tudtam, hogy mit látott. Egy óriási, sárgásbarna vérfarkast, talán pont azt, amelyik megölte Laurent-et. Mennyi ideje figyelhetett minket? Elég régóta, hogy láthatta Jacob átváltozását ezelőtt, ebben biztos voltam.

Arca fájdalmat tükrözött.

Ösztönösen kinyújtottam magam elé kezeimet bocsánatkérés gyanánt. Visszafordult felém, és ajkai szabadon hagyták fogait. Állkapcsát összeszorította, miközben morgott.

Mikor a halvány hang elért engem, már elfordult és eltűnt az erdőben.

„Fenébe!” Morogtam.

Renesmee és Jacob felé rohantam az erdőben, kellemetlenül éreztem magam, hogy nincsenek szem előtt. Nem tudtam melyik irányba indult el Irina, vagy hogy mennyire volt dühös most. A bosszú egy gyakori megszállottság volt a vámpíroknál, valami, amit nehéz volt féken tartani.

Teljes sebességgel rohantam, csak két másodpercbe került, hogy utolérjem őket.

„Az enyém a nagyobb.” Hallottam Renesmee tiltakozását, miközben átvágtam a sűrű csipkebokrok között arra a kis, üres területre, ahol álltak.

Jacob füle lelapult, miközben meglátta arckifejezésemet; leguggolt, feltárta fogait – pofája véres volt az elejtett vadtól. Szemei az erdőt pásztázták. Hallottam, ahogy a torkában lévő morgás hangosodott.

Renesmee annyira éber volt, mint Jacob. Lemondva elejtett szarvasáról, lábra szökkent, kitárt karjaimba szökkent, kíváncsi kezeit az arcomhoz szorította.

„Túlreagáltam.” Bizonygattam nekik. „Minden rendben, gondolom. Várjatok.”

Elővettem a mobilomat és benyomtam a gyorstárcsázót. Edward válaszolt az első csörgésre. Jacob és Renesmee elszántan hallgatóztak, miközben beavattam Edward-ot.

„Gyere, hozd Carlisle-t.” Daráltam olyan gyorsan, hogy azon gondolkoztam, Jacob tud-e követni. „Láttam Irina-t, és ő látott engem, de aztán meglátta Jacob-ot és dühös lett és elrohant, gondolom. Még nem bukkant fel itt, egyébként – de elég feldúltnak tűnt, szóval lehet, hogy idejön. Ha mégsem, neked és Carlisle-nak utána kell mennetek, és beszélnetek kell vele. Rossz érzésem van.”

Jacob felmorajlott.

„Fél perc múlva ott vagyunk.” Biztosított Edward engem, és hallottam a szél susogását, miközben futott.

Visszamentünk a hosszú rétre és aztán csendben vártunk, miközben Jacob és én körültekintően hallgattunk egy közeledő hangot, amit nem ismertünk fel.

Azonban mikor a hang közelebb jött, nagyon ismerős volt. És aztán Edward mellettem volt, Carlisle pár másodperccel mögötte volt. Meglepődve hallottam a nagy mancsok dobogását Carlisle mögött. Feltételezem nem kellett volna megdöbbennem. Ha Renesmee-t csak egy kis veszély is vette körül, természetesen Jacob erősítést hívott.

„A hegygerincen volt.” Mondtam nekik azonnal, rámutatva a helyre. Ha Irina elmenekült, már elég nagy egérútja volt. Megáll és meghallgatja Carlisle-t? Az arckifejezése alapján nem. „Talán fel kellene hívnod Emmett-et és Jasper-t, hogy veletek menjenek. Úgy tűnt, hogy… igazán feldúlt volt. Rám morgott.”

„Mi?” Mondta Edward mérgesen.

Carlisle rátette kezét Edward karjára. „Bánatos. Majd én utána megyek.”

„Veled megyek.” Ellenkezett Edward.

Hosszú pillantást váltottak – talán Carlisle összehasonlította Edward Irina iránt érzett mérgét a hasznos gondolatolvasással. Végül Carlisle bólintott, és elindultak megkeresni a nyomot anélkül, hogy felhívták volna Emmett-et és Jasper-t.

Jacob türelmetlenül lihegett és megbökte a hátamat az orrával. Biztos vissza akarta vinni Renesmee-t a biztonságos házba, minden esetre. Ebben egyetértettem vele, és hazarohantunk, Seth és Leah mellettünk futottak.

Renesmee nyugodt volt karjaimban, egyik kezét még mindig az arcomon tartotta. Mivel a vadászat félbeszakadt, így kénytelen lesz donorvért inni. Gondolatai kicsit önelégültek voltak.

28. A jövő

Carlisle és Edward nem érték utol Irinát, mielőtt nyoma eltűnt volna a tengerszorosnál. Átúsztak a túlpartra, hátha ott nyomára akadnak, de kilométereken át nem volt egyik irányban se a nyoma a keleti parton.

Minden az én hibám volt. Eljött, ahogy azt Alice látta, hogy békét kössön a Cullen családdal, akikre csak az én Jacob iránt érzett barátságom miatt haragudott. Azt kívántam, bárcsak hamarabb észre vettem volna, mielőtt Jacob átalakult volna. Bárcsak valahova máshová mentünk volna vadászni.

Már nem volt mit tenni. Carlisle felhívta Tanya-t az elkeserítő hír miatt. Tanya és Kate nem látták Irina-t, mióta úgy döntöttek, hogy eljönnek az esküvőmre, és felháborodtak, hogy Irina ilyen közel volt és mégsem ment még haza; nem volt egyszerű számukra elveszíteni húgukat, még ha ez csak átmeneti elválás is volt. Azon tűnődtem, hogy ez vajon felidézi-e előttük sok évszázaddal ezelőtt elvesztett édesanyjuk nehéz emlékét.

Alice elkapott néhány futó villanást Irina közeli jövőjéből, de semmi határozott dolgot. Nem ment vissza Denali-ba, amennyire Alice meg tudta mondani. A kép zavaros volt. Alice annyit látott, hogy Irina láthatólag fel volt zaklatva; a hólepte vadonban bolyongott - észak felé? kelet felé? - feldúlt arckifejezéssel. Nem hozott új döntést, csak céltalanul búslakodott.

A napok teltek, azonban természetesen nem feledtem el semmit, Irina és fájdalma ott motoszkált a fejem elrejtett zugában. Voltak fontosabb dolgok is, amikre most gondolnom kellett. Néhány nap múlva elmegyek Olaszországba. Mikor visszajöttem, mindannyian Dél-Amerikába megyünk.

Minden részleten átmentünk már százszor is. A Ticuna törzzsel kezdünk, visszakövetjük a legendáikat a forrásukhoz. Most, hogy elfogadtuk, Jacob is velünk tart, feltűnően belevetette magát a tervezésbe - valószínűtlen volt, hogy az emberek, akik hisznek a vámpírokban, bármelyikünknek is elmesélnék történeteiket. Ha végeztünk a Ticuna törzzsel, a közelben volt pár közeli kapcsolatban álló csapat, akiket felkeresünk. Carlisle néhány régi barátja Amazon földön; ha megtaláljuk őket, talán ők is informálhatnak minket. Vagy legalább javasolhatnak valamit, merre keressük a válaszokat. Nem volt valószínű, hogy három amazon vámpír bármit is tudna a félvér vámpírokról, mivel mind nők voltak. Nem tudtuk megmondani, hogy kutatásunk meddig fog tartani.

Még nem beszéltem Charlie-val a hosszú utazásról, és azon idegeskedtem, mit is mondjak neki, miközben Edward és Carlisle eszmecserét folytattak. Hogy közöljem vele a híreket megfelelően?

Renesmee-t bámultam, miközben magamban vívódtam. A kanapén kuporodott össze, mély álma közben légzése lassú volt, összegabalyodott fürtjei az arcába hulltak. Általában Edward és én visszaszoktuk vinni őt a kunyhóba aludni, de ma este a családdal maradtunk, Edward és Carlisle belemerültek a tervezésbe.

Ezalatt Emmett és Jasper izgatottan tervezték a lehetséges vadász kirándulásaikat. Az Amazon vidék változatosságot ígért a zsákmányaink tekintetében. Például jaguárok és párducok. Emmett fejébe vette, hogy megbirkózik egy anakondával. Esme és Rosalie a csomagolást tervezték. Jacob elment találkozni Sam falkájával, hogy elintézze a dolgokat távollétére.

Alice lassan sétált - magához képest - a nagy szobában, szükségtelenül rendezgette a makulátlan helyiséget, egyenesen Esme tökéletes virágfűzére felé haladt. Újrarendezte Esme vázáit az állványon ebben a pillanatban. Megállapítottam arcának változásából - éber, aztán üres, majd megint éber - hogy a jövőt kutatja. Azt feltételeztem, hogy próbál keresztüllátni a látomásában Jacob és Renesmee által keletkezett homályos pontokon, hogy mi vár ránk majd Dél-Amerikában, aztán Jasper megszólalt. "Hagyd, Alice; ő nem a mi gondunk." És derűség öntötte el a szobát csendben és láthatatlanul. Alice biztos Irina miatt aggódott.

Kinyújtotta nyelvét Jasper felé és aztán felkapta a fehér és vörös rózsákkal teli kristályvázát és a konyha felé fordult. Csak az egyik fehér rózsán látszott egy kis hervadtság, de úgy tűnt, hogy Alice vágyat érzett a tökéletességre ma este, ha már látomásai nem jöttek.

Megint Renesmee-t bámultam, nem láttam, hogy a váza kicsúszott Alice ujjai közül. Csak a levegő susogását hallottam a kristály körül, és szemeim azonnal felpattantak, hogy lássam, amint a váza tízezer darabra tört a konyha márvány padlóján.

Mindannyian tökéletesen mozdulatlanok voltunk, miközben a kristálytöredékek szerte szét pattogtak csörömpölés közben. Minden szem Alice hátára szegeződött.

Az első logikátlan gondolatom az volt, hogy Alice viccelni próbál velünk. Mert nem létezik, hogy Alice véletlenül ejtette el a vázát. Én is átrohanhattam volna a szobán semmi idő alatt, hogy elkapjam a vázát, ha nem feltételeztem volna, hogy Alice elkapja. És elsősorban, hogyan esett ki ujjai közül? Tökéletesen biztos ujjai…

Még soha se láttam vámpírt elejteni valamit véletlenül. Soha.

És aztán Alice felénk fordult olyan gyorsan, hogy az nem lehet igaz.

Szemei félig itt voltak és félig a jövőben, kitágultak, bámultak, megtöltötték arcát, míg el nem öntötték azt teljesen. Olyan volt a szemeibe nézni, mintha egy sírból néznék kifelé; Elmerültem tekintetéből áradó félelemben, kétségbeesésben, gyötrelemben.

Hallottam Edward zihálását; megtört, félig fojtogató hang volt.

"Mi az?" Morogta Jasper, mellé szökkent egy villámgyors mozdulattal, lábai alatt az eltört kristálydarabok összezúzódtak. Megragadta Alice vállát és hevesen megrázta. Úgy tűnt, hogy csendben megdöbbent Jasper kezeitől. "Mi az Alice?"

Emmett a perifériás látóterembe mozgott, fogai kilátszódtak, miközben szemei az ablak felé fordultak várva a támadást.

Esme, Carlisle és Rose csendben voltak, megdermedtek, csakúgy, mint én.

Jasper megint megrázta Alice-t. "Mi az?"

"Értünk jönnek." Suttogta egyszerre Alice és Edward, teljesen összehangolódva. "Mindannyian."

Csend.

Most én voltam a leggyorsabb, aki megértette - mert valami a szavaikból elindította képzeletemet. Csak egy álom régi emléke - homályos, áttetsző, határozatlan, mintha egy sűrű fátyolon keresztül kukucskálnék… A fejemben láttam a sötétséget felém közeledni, az én félig elfelejtett emberi rémálmom szellemeit. Nem láttam vörös szemük ragyogását a ködös látomásban, vagy éles, nedves fogaik villanását, de tudtam, hogy a ragyogás hol…

Az érzés emléke erősebben jött, mint a látvány emléke - a szenvedélyes szükség, hogy megvédjem a mögöttem lévő legértékesebb dolgot.

Fel akartam kapni Renesmee-t a karjaimba, elrejteni őt a bőröm és hajam mögé, láthatatlanná tenni őt. De még meg se tudtam fordulni, hogy ránézzek. Nem olyan voltam, mint egy kő, hanem mint a jég. Először, mióta vámpírként újjászülettem, hideget éreztem.

Alig hallottam félelmeim alátámasztását. Nem volt rá szükségem. Már tudtam róla.

"A Volturi." Motyogta Alice.

"Mindannyian." Morogta Edward ugyanakkor.

"Miért?" Suttogta magának Alice. "Hogyan?"

"Mikor?" Suttogta Edward.

"Miért?" Visszahangozta Esme.

"Mikor?" Ismételte Jasper jégtörő hangon.

Alice nem pislogott, de szemei olyanok voltak, mintha fátyol fedte volna le őket; tökéletesen üresnek tűntek. Egyedül tátva maradt szája egyezett rémült arckifejezésével.

"Nemsoká." Mondta Alice és Edward egyszerre. Aztán Alice folytatta egyedül. "Havazik az erdőben, havazik a városban. Egy kicsit több mint egy hónap."

"Miért?" Kérdezte Carlisle most egyedül.

Esme válaszolt. "Biztos van rá okuk. Talán látni…"

"Ez nem Belláról szól." Mondta tompán Alice. "Mindannyian jönnek - Aro, Caius, Marcus, minden testőrtag, még a feleségek is."

"A feleségek sose hagyják el palotát." Cáfolta meg Jasper egyenletes hangon. "Soha. Még a déli zendüléskor se. Még akkor se, mikor a románok próbálták megbuktatni őket. Még akkor se, mikor halhatatlan gyerekekre vadásztak. Soha."

"Most jönnek." Suttogta Edward.

"De miért?" Kérdezte megint Carlisle. "Semmit se tettünk! És ha mégis, mit tehettünk, hogy ennyien jönnek értünk?"

"Sokan vagyunk." Válaszolt lassan Edward. "Biztosra akarnak menni, hogy…" Nem fejezte be.

"Ez nem válasz a döntő kérdésre! Miért?"

Úgy éreztem, hogy tudtam a választ Carlisle kérdésére, és ugyanakkor mégse. Renesmee volt az oka, biztos voltam benne. Valahogy már a kezdetek óta tudtam, hogy el fognak jönni érte. Tudatalattim figyelmeztetett még azelőtt, hogy megtudtam volna, hogy terhes vagyok. Most úgy éreztem, hogy eljött amire vártam. Mintha valahogy mindig is tudtam volna, hogy a Volturi eljön majd és elveszi boldogságomat.

De ez még mindig nem válasz a kérdésre.

"Menj vissza, Alice." Mondta Jasper. "Keresd az okot. Kutass."

Alice lassan megrázta a fejét, vállai megereszkedtek. "A semmiből jött, Jazz. Nem kutattam utánuk, még utánunk se. Csak Irina-t kerestem. Nem ott volt, ahol gondoltam volna…" Elbotorkált, szemei megint elhomályosodtak, egy hosszú pillanatig a semmibe bámult.

És aztán felkapta fejét, szemei kemények voltak, mint a tűzkő. Hallottam, hogy Edward elfojtja levegővételét.

"Úgy döntött, hogy odamegy hozzájuk." Mondta Alice. "Irina úgy döntött, hogy elmegy a Volturi-hoz. És aztán úgy döntöttek… Olyan, mintha már vártak volna rá. Mintha döntésüket már rég meghozták volna, és csak rá vártak…"

Megint csend lett, miközben átgondoltuk ezt. Mit mondhatott Irina a Volturi-nak, ami Alice ijesztő látomását eredményezte?

"Megállíthatjuk?" Kérdezte Jasper.

"Nincs rá mód. Majdnem ott van."

"Mit csinál?" Kérdezte Carlisle, de most nem figyeltem eszmecseréjükre. Minden figyelmem arra a képre összpontosult, ami pontosan összeállt a fejemben.

Elképzeltem, ahogy Irina a sziklán áll, figyel. Mit látott? Egy vámpírt és egy vérfarkast, akik a legjobb barátok. Erre a képre fókuszáltam, ez megmagyarázta reakcióját. De nem ez volt minden, amit látott.

Látott még egy gyereket is. Egy tökéletesen gyönyörű gyereket a hóesésben, tisztán láthatóan több mint egy ember…

Irina… az árva nővérek… Carlisle mondta, hogy elvesztették édesanyjukat a Volturi ítélete szerint; Tanya, Kate és Irina szabadok maradtak.

Csak egy fél perccel ezelőtt Jasper kimondta a szavakat: Még akkor se, mikor halhatatlan gyerekekre vadásztak… A halhatatlan gyerekek - a kimondhatatlan vész, a visszataszító tabu téma…

Irina múltját tekintve, mi mást tudott volna kiolvasni abból, amit azon a napon a szűk réten látott? Nem volt elég közel, hogy hallja Renesmee szívverését, hogy érezze testéből áradó melegségét. Úgy gondolhatta, hogy Renesmee rózsaszínű arca lehetett a részünkről egy álcázás is.

Elvégre a Cullen család szövetségben volt a vérfarkasokkal. Irina szemszögéből talán ez rajtunk kívül semmit se jelentett…

Irina, kezeit tördelve a havas vadonban - végül nem Laurent-et gyászolta, hanem feladatának tartotta a Cullen családot belekeverni, tudván mi történik velük, ha megteszi. Szemmel láthatólag tudata felülkerekedett az évszázadok óta tartó barátságon.

És a Volturi válasza az ilyen fajta vétségre automatikus volt, már el volt döntve.

Megfordultam és ráhajoltam Renesmee alvó testére, befedve őt hajammal, arcomat fürtjeibe temetve.

"Gondoljatok bele mit látott azon a délután." Mondtam halkan, félbevágva azt, amit Emmett kezdett el mondani. "Valakinek, aki elvesztette az édesanyját a halhatatlan gyerekek miatt, minek tűnhetett Renesmee?"

Minden megint csendes volt, miközben a többiek észrevették, hol voltam.

"Egy halhatatlan gyerek." Suttogta Carlisle.

Éreztem, hogy Edward mellém térdelt, karjait körénk fonta.

"De tévedett." Folytattam. "Renesmee nem olyan, mint azok a gyerekek. Ők meg voltak fagyva, de Renesmee olyan sokat nő minden nap. Azok nem voltak kontrolálva, de Renesmee sose bántotta Charlie-t vagy Sue-t, nem is mutatott nekik dolgokat, amik felzaklatták volna őket. Ő tudja uralni magát. Máris okosabb, mint a legtöbb felnőtt. Nem lenne okuk rá…"

Gagyogtam, vártam, hogy valaki megkönnyebbülve fújja ki a levegőt, vártam, hogy a szobában lévő jeges feszültség nyugodjon le, miközben rájöttek, hogy igazam volt. A szoba egyre hidegebbnek tűnt. Végül hangom elnémult.

Senki se beszélt hosszú ideig.

Aztán Edward a hajamba suttogott. "Ez nem olyan bűn, ami miatt tárgyalást hívnának össze, szerelmem." Mondta csendesen. "Aro látta Irina bizonyítékát a gondolataiban. Azért jönnek, hogy elpusztítsanak, és nem utánajárni."

"De tévednek." Mondtam konokul.

"Nem fognak várni arra, hogy bebizonyítsuk."

Hangja még mindig csendes, kedves, bársonyos volt… és mégis a benne lévő fájdalom és kétségbeesés elkerülhetetlen volt. Hangja olyan volt, mint ezelőtt Alice szeme - mint egy sír belseje.

"Mit tehetünk?" Követeltem.

Renesmee olyan meleg és tökéletes volt a karjaimban, békésen aludt. Annyit aggódtam Renesmee gyors öregedése miatt - aggódtam, hogy csak kevesebb, mint egy évtizede van az életre… Az a félelem most ironikus volt.

Valamivel több mint egy hónap.

Akkor ez a határ? Több boldogságom volt, mint amit a legtöbb ember tapasztalt. Volt valami természetes törvény, ami előírta a boldogság és a gyötrelem egyensúlyának fenntartását a világon? Az én örömöm felborította az egyensúlyt? Ez a négy hónap minden, amim lehetett?

Emmett válaszolt kérdésemre.

"Harcolunk." Mondta nyugodtan.

"Nem nyerhetünk." Morogta Jasper. Elképzeltem, hogy nézhetett ki az arca, teste hogy ölelheti át védelmezően Alice-t.

"Nos, nem futhatunk el. Nem, ha Demetri jön." Mondta Emmett undorodva, és ösztönösen tudtam, hogy nem volt feldúlt a Volturi nyomkövetője miatt, ellenben az elfutás ötletével. "És nem tudom, hogy nem nyerhetünk." Mondta. "Van néhány lehetőség, amit át kell gondolnunk. Nem harcolhatunk egyedül."

Fejemet gyorsan felkaptam. "Nem kérhetjük a Quileute-okat, hogy haljanak meg értünk, Emmett!"

"Nyugi, Bella." Arckifejezése nem különbözött attól, mint amikor az anakondával való harcot tervezgette. Még a megsemmisítő félelem se tudta megváltoztatni Emmett szemléletét, képességét, nem tudta megremegtetni a kihívás láttán. "Nem a falkára gondoltam. Azonban légy ésszerű - szerinted Jacob vagy Sam figyelmen kívül hagyna egy inváziót? Még ha nem is Nessie-ről szólna? Nem is említve, köszönhetően Irina-nak, hogy Aro tud a falkával kötött szövetségünkről. De én a többi barátainkra gondoltam."

Carlisle megismételte suttogásomat. "Másik barátok, akiket nem kérhetünk, hogy haljanak meg értünk."

"Hé, hagyjuk őket dönteni." Mondta Emmett békülékenyen. "Nem mondom, hogy harcoljanak velünk." Láttam, ahogy a terv kitisztul a fejében, miközben beszélt. "Ha csak mellénk állnak, csak addig, míg a Volturi tétovázna. Végül is Bellának igaza van. Ha kényszeríteni tudnánk, hogy megálljanak és meghallgassanak. Habár ez lehet eltörölné a harc minden okát…"

Volt egy kis mosoly nyoma Emmett arcán. Meglepődtem, hogy még senki se ütötte le. Én akartam.

"Igen." Mondta Esme buzgón. "Ennek van értelme, Emmett. Csak arra van szükségünk, hogy a Volturi megálljon egy pillanatra. Csak annyira, hogy meghallgassanak."

"Szükségünk lesz egy egész sor tanúra." Mondta Rosalie nyersen, hangja törékeny volt, mint az üveg.

Esme egyetértően bólintott, mintha nem hallotta volna a gúnyt Rosalie hangjában. "Erre megkérhetjük a barátainkat. Csak tanúként."

"Mi megtennénk értük." Mondta Emmett.

"Meg fogjuk őket kérni." Motyogta Alice. Felé néztem, szemei megint a sötét űrt mutatták. "Nagyon óvatosan kell őket beavatni."

"Beavatni?" Kérdezte Jasper.

Alice és Edward lenéztek Renesmee-re. Aztán Alice szemei fátyolossá váltak.

"Tanya családja." Mondta. "Siobhan csapata. Amun-é. Néhány nomád - Garrett és Mary bizonyosan. Talán Alistair."

"Mi van Peter-rel és Charlotte-tal?" Kérdezte Jasper félig rémülten, mintha azt remélte volna, hogy a válasz nem, és régi öccse kimaradhatna a közeledő mészárlásból.

"Talán."

"Az amazonok?" Kérdezte Carlisle. "Kachiri, Zafrina és Senna?"

Alice úgy tűnt, túl mélyen elmerült a látomásában, hogy válaszoljon; végül megremegett, és szemei visszatértek a jelenbe. Találkozott Carlisle tekintetével a másodperc töredékéig, és aztán lenézett.

"Nem látom."

"Mi volt az?" Kérdezte Edward, suttogása követelés volt. "Az a rész a dzsungelben. Elmegyünk megkeresni őket?"

"Nem látom." Ismételte Alice, nem nézett Edward-ra. Zavartság futott át Edward arcán. "Szét kell válnunk és sietnünk kell - mielőtt ideér a havazás. Fel kell keresnünk mindenkit, akit tudunk és ide kell őket hoznunk, hogy beavassuk őket." Megint fókuszált. "Kérdezd Eleazar-t. Több van e mögött, mint egy halhatatlan gyerek."

A csend nyugtalanító volt egy hosszú pillanatig, miközben Alice elmerült. Lassan pislogott, mikor véget ért, szemei különösen homályos volt annak ellenére, hogy tisztán a jelenben volt.

"Annyi dolgunk van. Sietnünk kell." Suttogott.

"Alice?" Kérdezte Edward. "Ez túl gyors volt - nem értettem. Mi volt - ?"

"Nem látom!" Fortyant rá Alice. "Jacob majdnem itt van!"

Rosalie a bejárati ajtó felé lépett. "Majd én elintézem -"

"Nem, hagyd őt bejönni." Mondta Alice gyorsan, hangja minden szóval egyre magasabb lett. Megragadta Jasper kezét és a hátsó ajtó felé kezdte húzni. "Jobban fogok látni Nessie-től távol. Mennem kell. Igazán koncentrálnom kell. Mindent látnom kell, amit csak tudok. Mennem kell. Gyere, Jasper, nincs pazarolni való időnk!"

Mindannyian hallottuk Jacob-ot a lépcsőn. Alice türelmetlenül megrántotta Jasper kezét. Gyorsan követte, zavartság tükröződött a szemeiben, mint Edward-éban. Kirohantak az ajtón át az ezüst éjszakába.

"Siessetek!" Kiáltotta vissza nekünk Alice." Mindenkit meg kell találnotok!"

"Megtalálni mit?" Kérdezte Jacob, becsapva maga mögött az ajtót. "Hova megy Alice?"

Senki se válaszolt; mindenki csak meredten nézett.

Jacob kirázta a nedvességet a hajából és keresztüldugta kezeit a pólójának ujjain, szeme Renesmee-n volt. "Hé, Bells! Azt hittem mostanra már hazamentetek…"

Végül felnézett rám, pislogott, és aztán csak bámult. Figyeltem arckifejezését, miközben végül megérintette a szoba légköre. Lepillantott - szeme tágak - a földön lévő vízfoltokra, a szétszóródott rózsákra, a kristálytöredékekre. Ujjai remegtek.

"Mi ez? Kérdezte határozottan. "Mi történt?"

Nem tudtam, honnan kezdjem. Senki se találta a szavakat.

Jacob három hosszú lépéssel átvágott a szobán és letérdelt Renesmee mellé és mellém. Éreztem a belőle áradó meleget, miközben a remegés karjaitól a reszkető kezéig terjedt.

"Jól van?" Követelte, megérintve Renesmee homlokát, megbillentve fejét, hogy hallja szívverését. "Ne szórakozz velem, Bella, kérlek!"

"Semmi baja sincs Renesmee-nek." Mondtam ki fojtott hangon, a szavak megtörtek.

"Akkor kinek van?"

"Mindenkinek, Jacob." Suttogtam. És ott volt az én hangomban is - a sír belseje. "Vége. Mind halálra vagyunk ítélve."

29.Kudarc

Egész éjjel ott ültünk,a szörnyülködés és szomorúság szobrai éa Alice nem jött vissza.

Mindenki tökéletes csendben volt.Carlisle alig tudta mozgatni az ajkait,míg Jacobnak magyarázta a történteket.A folytonos ismételgetés után,egyre szörnyűbbnek hangzott az egész,még Emmett is csak csendben állt bámulva maga elé.

Amíg fel nem kelt a nap és rá nem döbbentem,hogy Reneesme mocorog a kezeim közt,elsőnek döbbentem rá,hogy mi tarthat Alicenek ilyen hosszú ideig.Szívesen tudnék meg többet,amíg a lányom kíváncsisága elől bujkálok.Ha lenne pár válaszom.Legalább egy pici,akár egy ici-pici darabja is a reménynek,hogy nevetni tudjak és így megvédjem őt a borzalmas igazságtól.

Az arcomat egy tökéletes,mozdulatlan maszk alá rejtettem az egész éjszakán keresztül.Nem voltam biztos benne,hogy egyáltalán még képes vagyok e nevetni.

Jacob a sarokban horkolt,egy rakás bőr a padlón,szorongva mocorogva az álom leple alatt.Sam mindent tudott,a farkasok készültek arra,ami közelgett.Nem mintha ez a készülődés bármi másra is jó lett volna,mint hogy meghalni a maradék családommal együtt.

A nap sugarai lassan átszűrődtek a hátsó ablakon megvilágítva Edward bőrét.Le sem vettem róla a szemem mióta Alice elment.Egész éjjel egymást néztük,azon töprengve,amit egyikünk sem lenne képes elviselni:elveszíteni a másikat.Láttam a tükörképem felvillanását a szenvedő szemeiben,ahogy a nap megvilágította a saját bőrömet.

A szemöldökével óvatos mozdulatot tett,majd megmozdult a szája.

„Alice“-mondta.

A hangja olyan volt,mint a jég ropogása,mikor olvad.Mindanyiunkat egy kicsit megtört,szinte fellazított.Újra megmozdult.

„Már régen elment“-suttogta meglepetten Rosalie.

„Hol lehet?“-elcsodálkozott Emmett,miközben egy lépést tett az ajtó irányába.

Esme a vállára tette a kezét.- „Nem akarjuk zavarni...“.

„Ez előtt még soha sem tartott neki ilyen sokáig, “- mondta Edward.Az arca egy új félelmet árasztó maszkot vett fel.A vonásai újra feléledtek,a szemei az új félelemtől kitágultak,szinte pánik jelent meg bennük.-„Carlisle nem gondolod,hogy látott valamit?Lehetett Alicnek ideje arra,hogy lássa valaki üldözi?“

Aro áttetsző arca megtöltötte a fejemet.Aro,aki belelátott Alice minden gondolatába,amelyeket ismert,amire képes volt.

Emmett hangosan köhögött egyet,elég hangosan ahhoz,hogy Jacob felébredjen és mérgesen felmorduljon.Az udvaron válaszként a falkája morgását lehetett hallani.Az én megérzéseim is akcióba rendültek.

„Maradj Reneesmevel!“- kiáltottam Jacob után,ahogy az ajtó felé indultam.

Még mindig erősebb voltam,mint a többiek és ezt az erőt fel is használtam,hogy előretörjek.Néhány ugrással megelőztem Esmeét,néhány továbbival Rosaliet.Rohantav keresztül a sűrű erdőn át,amíg utol nem értem Edwardot és Carlislet.

„Megtudhatták őt valamifélekképp lepni?“-kérdezte Carlisle,a hangja olyan volt mintha épp csak állt volna,nem pedig óriási sebességgel rohanna.

„Nem tudom hogyan,...“-válaszolt Edward-„...de Aro jobban ismeri őt,mint bárki más.Jobban,mint én.“

„Lehet,hogy ez csapda?“-kérdezte mögülünk Emmett.

„Lehetséges...“-mondta Edward.-„Egyetlen nyom sincs Alice és Jasper után.Hová mentek?“

Alice és Jasper nyoma egy óriási kanyart vett,a háztól keletről északra húzódott a folyó túloldalára és az után néhány mérföldet nyugatra.Mindannyian átszeltük a folyót,mind a hatunk átugrotta,egyik a másik után másodperces időközönként.Edward futott elöl,teljes koncentrálásban.

„Rátaláltál a nyomra?“-kérdezte Esme néhány pillanattal az után,hogy másodszor is át akrtuk ugrani a folyót.Ö volt a leginkább hátul,messze a vadászó falkánk bal szélén.Dél-kelet felé mutatott.

„Maradjatok a fő ösvényen,majdnem a Quileute határvonal mentén vagyunk.“-parancsolta Edward egyszerűen.-„Maradjatok együtt.Meglátjuk,hogy észak vagy dél felé vették e az irányt.“

Nem voltam olyan gyakorlott a határvonal megkülönböztetésében,mint a többiek,de reztem a farkasok jelenlétét a déli szélből.Edward és Carlisle,egy kicsit a megszokás miatt is talán,lassítottak és én láttam,ahogy forgatják a fejüket az irányt keresve.

És egyszerre a farkasok szaga erőteljesebbé vált és láttam,ahogy Edward felemeli a fejét.Hirtelen megállt.Mi többiek szintén.

„Sam?“-kérdezte Edward lapos hangon.-„Mit jelentsen ez?“

Sam néhány száz méterre volt tőlünk gyors léptekkel közeledett felénk,a fák közül kilépve,emberi alakjában,két nagy farkas Paul és Jared kíséretében.Egy ideig eltartott míg elért minket,az emberi tempója miatt egyre türelmetlenebb voltam.Nem akartam,hogy legyen időm elgondolkozni azon,mi is történik.Mozgásban akartam lenni,csinálni akartam valamit.Át akartam ölelni Alicet és a kétkedések ellenére tudni akartam,hogy biztonságbn van.

Figyeltem,ahogy Edward arca egyszerre csak elsápadt,olvasta Sam gondolatait.Sam nem vette őt figyelembe,egyenesen Carlislet nézte,megállt és beszélni kezdett.

„Középszerűen éjfél után,Alice és Jasper ide jöttek,erre a helyre,és engedélyt kértek,hogy átlépjék a földünket az óceán irányába.Felajánlottam,hogy elvezetem őket a partra.Azonnal a vízbe ugortak és nem tértek vissza. Út közben Alice azt mondta,hogy életbevágóan fontos,hogy Jacob ne tudja meg,hogy láttam őket,amíg nem beszéltem veled.Itt vártam rátok,míg el nem kezditek keresni őt,hogy átadjam ezt az üzenetet.Azt mondta,hogy hallgassak rá,mintha ettől függene mindnyájunk élete.“

Sam arca kifejezéstelen volt,mikor elővette a darab papírt,melyen apró fekete betűk voltak.Egy könyvből kitépett oldal volt,az éles szemeimmel a kis fekete betűket kezdtem olvasni,mikor Carlisle széthajtotta,hogy lássa a másik oldalát.Az oldalon,amely felém volt fordítva a Velencei kalmár szerzői jogai voltak olvashatók.A saját illatom áradt a papírból,mikor Carlisle megrázta,hogy kisimítsa.Ráeszméltem,hogy ez egy oldal volt a saját könyvem egyikéből.Elvittem néhány dolgot Charlie házából a mi kunyhónkba,néhány rendes ruhát,anyám összes levelét és néhány kedvenc könyvemet.Tegnap reggel még a kunyhónk kis ebédlőjének polcán volt az én megkopott Shakespeare gyűjteményem. ...

„Alice úgy döntött elhagy bennünket.“-suttogta Carlisle.

„Mi?“-szipogta Rosalie.

Carlisle úgy fordította a lapot,hogy mindnyájan el tudjuk olvasni.

-„Ne keressetek bennünket.Nincs felesleges időnk.Jegyezzétek meg:Tanya,Siobhan,Amon,Alistair,minden nomád,akiket megtaláltok.Petert és Charlotteot a magunk módján fogjuk keresni.Annyira sajnáljuk,hogy ilyen módon hagyunk el titeket,búcsúzás és magyarázat nélkül.Ez az egyetlen lehetőség számunkra.Nagyon szeretünk titeket.“-

Újra lefagyott tekintettel álltunk,tökéletes csendben,melyet csak a farkasok szívének ritmusos dobogása és egyenletes légzésük tört meg.Az ő gondolataik szintén hangosak kellettek,hogy legyenek.Edward mozdult meg elsőként,mikor Sam egyik gondolatára válaszolt.

„Igen,a dolgok ennyire veszélyesek.“

„Eléggé ahhoz,hogy képes légy elhagyni a családodat?“-kérdezte Sam hangosan és hitetlenkedve.Egyértelmű volt,hogy nem olvasta el a levelet,míg át nem adta Carlislenek.Ideges volt és azon töprengett hogy tudott Alicere hallgatni.

Edward arca kemény volt,Samnek úgy tűnhetett,mintha dühös vagy épp közömbös lenne,de én láttam a fájdalmat a kemény arcvonásaiban.

„Nem tudjuk mit látott.“-mondta Edward.-„Alice nem érzéketlen és nem bolond.Csak több információval rendelkezik,mint mi.“

„Mi nem lennénk...“-kezdte Sam.

„Ti másként kötődtök egymáshoz,mint mi.“-robbant ki Edward.-„Mindnyájunk szabad akarattal rendelkezik.“

Sam felhúzta az állát és a szemei egyszerre voltak simák és feketék.

„De nem szabadna semmibe venned a figyelmeztetést.“-Edward megmozdult.-„Ez nem olyasmi,amibe szeretnétek belekeveredni.Még mindig elkerülhetitek azt,amit Alice látott.“

Sam sikertelenül elmosolyodott.-„Mi nem menekülünk.“- mögötte Paul mordult egyet.

„Ne engedjétek,hogy a családotok megfogyatkozzon,csak a büszkeség kedvéért.“-csatlakozott csendben Carlisle.

Sam egy gyengédebb pillantással Carlislera nézett.-„Ahogy már Edward is rámutatott,nincs meg ugyan az a fajta szabadságunk,mint nektek.Reneesme ugyanúgy a mi családunk tagja is,mint a tiétek.Jacob nem tudja őt elhagyni,ugyanúgy,ahogy mi sem Jacobot.“A szemei végigfutottak Alice levelén,majd a szája egy vékony vonallá alakult.

„Nem ismeritek őt.“-mondta Edward.

„Igazán?“-kérdezte Sam egyenesen.

Carlisle ráhelyezte a kezét Edward vállára.-„Nagyon sok dolgunk van még,fiam.Akár hogy is döntött Alice,meggondolatlanság lenne nem hallgatni a tanácsára.Haza megyünk és munkához látunk.“

Edward bólintott,az arca megkeményedett a fájdalomtól.A hátam mögött hallottam Esme csendes sírását,könnyek nélkül.

Nem tudtam,hogy lehetséges ebben a testben sírni,semmi mást nem tudtam tenni,csupán bámultam magam elé.Ez idáig nem voltak érzéseim.Minden hiehetetlennek tűnt,mintha annyi hónap után újra rémálmom lenne.

„Köszönöm neked Sam.“-mondta Carlisle.

„Sajnálom.“-válaszolt Sam.-„Nem lett volna szabad hagynunk őket átjönni.“

„Helyes dolgot tettél.“-válaszolta neki Carlisle.-„Alice azt teheti,amit jónak lát.Nem gátolnám őt a szabadságában.“

Mindig úgy gondoltam a Cullenekre,mint egy szétválaszthatatlan egészre.Egyszerre csak rádöbbentem,hogy ez nem volt mindig így.Carlisle megteremtette Edwardot,Esmeét,Rosaliet és Emmettet,Edward megteremtett engem.Fizikailag kapcsolatban álltunk egymással vérrel és a méreggel.Sohasem gondoltam úgy Alicre és Jasperra,mint különállókra,hogy be voltak fogadva a családba.De a valóságban Alice fogadta be a Cullenokat.Megjelent az ő nem összefüggő múltjával és Jasperral és csatlakozott a családhoz.Mindketten,ő és Jasper ismerték az életet a Cullen családon kívül.Valóban úgy döntött volna,hogy új életet kezd,mikor látta,hogy a Cullen család élete a végéhez közeledik?

A megsemmisülésre voltunk ítélve,vagy sem?Nem volt semmi esély.Semmiféle halvány villanás,amely meggyőzte volna Alicet affelől,hogy az oldalunkon van esélye.

A tavaszi reggeli levegő egyszerre nehezebbnek,sötétebbnek tűnt,mintha a kétségbeesésem fizikailag bepiszkolta volna.

„Nem adom fel harc nélkül!“-morgott Emmett.-„Alice megmondta,hogy mit kell tennünk.Meg kellene tennünk.

A többiek határozott arckifejezéssel bólintottak és én rádöbbentem,hogy meghajoltak bármilyen lehetőség előtt,melyet Alice adott nekünk.Nem voltak hajlandóak a reménytelenségbe menekülni és várni a halált.

Igen,mindannyian harcolni fogunk.És mi volt még?És nyilvánvalóan bekapcsoljuk a többieket is,mert Alice azt mondta,mielőtt elhagyott volna bennunket.Hogy tehetnénk meg,hogy nem vesszük figyelembe Alice utolsó figyelmeztetését?A farkasok szintén velünk fognak harcolni Reneesmeért.

Harcolni fogunk,ők is harcolni fognak és mind meghalunk.

Nem vollottam épp azt az elképzelést,mint a többiek.Alice ismerte az esélyeket.Az egyetlen esélyt adta számunkra,melyet látott,de úgy gondolta,hogy reménytelen lenne rá fogadni.

Legyőzöttnek éreztem magam,mikor hátat fordítottam Sam kritikus arcának és követtem Carlislet,aki elindult a ház irányába.

Most természetesen futottunk,nem úgy mint akkor,mikor pánikban voltunk.Amikor a folyóhoz értünk Esme felemelte a fejét.

„Volt ott egy másik nyom.Friss volt.“

Előre mutatott,arra amerre már az előtt is fel akarta hívni Edward figyelmét.Amikor futottunk megmenteni Alicet...

„Ez még korábbi.Csak Alice Jasper nélkül.“-mondta Edward élettelenül.

Esme összeráncolta a homlokát és bólintott.

Jobbra dőltem,kicsit hátrébb.Biztos voltam benne,hogy Edward nem téved,de ugyanakkor...
Mindazok után,ahogy végetért Alice üzenete azon a könyvemből kitépett oldalon?

„Bella?“-kérdezett utánam Edward érzéstelen hangon,ahogy eltöprengtem.

„A nyomot akarom követni.“-válaszoltam és meglengettem Alice könnyed illatát,amely elvezetett a korábbi útról.Új voltam még ebben,de ugyan az az illat volt mint eddig,leszámítva Jasper illatát.

Edward arany szemei üresek voltak.-„Valószínüleg vissza vezet egészen a házig.“

„Akkor ott találkozunk.“

Először úgy tűnt,hogy hagyja,hogy egyedül menjek,de mikor pár lépést tettem az üres szemei életre keltek.

„Veled megyek.“-mondta halkan.-„Otthon találkozunk Carlisle.“

Carlisle bólintott,majd elmentek.Megvártuk,amíg kívül lesznek a látóterünkön,majd érdeklődően Edwardra néztem.

„Nem hagyhattam,hogy elmenj tőlem.“-magyarázta csendes hangon.-„Már csak az is fájt,hogy elképzeltem.“

Megértettem bármi féle magyarázkodás nélkül.Eszembe jutott,mikor elváltunk és ekkor döbbentem rá,hogy ugyan így érezném,fájna,nem véve figyelembe azt,milyen hosszú ideig tartana.

Olyan kevés időnk volt,hogy együtt lehessünk.

Felé nyújtottam a kezem és ő szó nélkül meg is fogta.

„Igyekeznünk kell.“-mondta.-„Reneesme felébred.“

Bólintottam és újra futni kezdtünk.

Talán őrültség elpocsékolni az időt,amit Reneesmével tölthetnénk,csupán kíváncsiságból.De az az üzenet felzaklatott.Alice belevéshette volna azt az üzenetet egy sziklába,vagy egy fába,ha nem volt nála írószer.Ellophatott volna egy üzenő papírt valamelyik,az autópálya melletti házból.Miért az én könyvemet?Hogy jutott eszébe?

Biztosan elég lenne,hogy az út visszavezet a kunyhóhoz,amely világosan messze elkerülte a Cullenek házát,valamint a farkasokat az erdőben.Edward zavarában összeráncolta a szemöldökét,amikor világossá vált,merre vezet a nyom.

Igyekezett magyarázatot találni.-„Hagyta,hogy Jasper várjon rá és idejött?“

Már majdnem a kunyhónál voltunk,én pedig úgy éreztem nem vagyok önmagam.Boldog voltam,hogy Edward keze az enyémben van,de úgy éreztem,hogy jobb lenne,ha magam lennék itt.Kitépni az oldalat és visszavinni Jasperhez felesleges dolog lett volna.Úgy tűnt,mintha valójában a viselkedése lett volna az üzenet.Nem értettem ezt.De az én könyvem volt,így az üzenet is nekem kellett,hogy szóljon.Ha azt akrta volna,hogy Edward is tudjon róla,nem az ő könyvéből tépte volna ki azt az oldalt...?

„Adj egy percet.“-mondtam elengedve a kezét,mikor az ajtóhoz értünk.

Összeráncolta a homlokát.-„Bella?“

„Kérlek!Harminc másodperc.“

Nem várta meg a válaszát.Kinyitottam az ajtót,majd bezártam magam mögött.Egyenesen a könyvekhez mentem.Alice illata friss volt,nem több egy naposnál és a láng,melyet nem én gyújtottam,ott ropogott a kandallóban.Levettem a Velencei kalmárt a polcról és kinyitottam az első oldalon.

Ott,az osszekócolt lapszél mellet,a kitépett lap után volt egy üzenet a szó alatt Velencei kalmár,William Shakespearetől.

Semmisítsd meg.

Az alatt egy név és egy cím volt Seattleben.

Amikor Edward belépett az ajtón,inkább tizen három perc után,mintsem harminc,figyeltem,ahogy a könyv meggyullad,majd elég.

„Mi történik,Bella?“

„Itt volt.Kitépte az oldalt a kövemből,hogy ráírhassa az üzenetet.“

„Miért?“

„Én nem tudom miért.“

„Miért égeted el?“

„Én,én...“-elkomorodtam,hagytam,hogy minden csalódottságom és fájdalmam megjelenjen az arcomon.Nem tudtam,hogy mit igyekezett ezzel Alice mondani,de tudtam,hogy messzire ment el,hogy mindenkit távol tartson,kivéve engem.Az egyetlen személyt,akinek a gondolataiban Edward sem olvashatott.Vagyis a tudatlanságban akarta őt tartani és valószínüleg nyomós oka volt rá. „Úgy gondoltam ez a helyes.“

„Nem tudjuk mit csinál.“-mondta halkan.

A lángokba bámultam.Az egyetlen ember voltam a világon,aki hazudhatott Edwardnak.Ez volt az,amit Alice akart tőlem?Az ő utolsó kívánsága?

„Amikor a repülőn voltunk Olaszországba...“-suttogtam,ez nem volt hazugság, talán kivéve a részleteket.-„...amikor mentünk,hogy megmentsünk téged...hazudott Jaspernak,hogy ne menjen velünk.Tudta,hogy ha szembe kell néznie a Volturikkal meghal.Kész volt inkább ő maga meghalni,mintsem hogy veszélynek tegye ki őt.Kész volt meghalni érted vagy értem.“

Edward nem válaszolt.

„Vannak elsőbbségei.“-mondtam.Fájdalmasan arra kényszerítette a halott szívemet,hogy elismerjem,hogy a magyarázatom semiképp sem hangzik hazugságnak.

„Ezt nem hiszem.“-mondta Edward.Nem úgy mondta,mintha ellenkezne,inkább úgy,mintha ellent mondana saját magának.-„Lehet,hogy Jasper egyszerűen csak veszélyben volt.Az ő terve mindenki más számára működne,de ő eveszett lenne,ha maradna.Talán...“.

„Elmondhatta volna nekünk.Elküldhette volna őt.“

„De elment volna?Talán újra hazudott volna neki.“

„Talán.“-színleltem az egyetértést.-„Haza kellene mennünk.Nincs idő.“

Edward megfogta a kezem és már rohantunk.

Alice üzenete nem tűnt reménytelinek.Ha létezne bármilyen sély,bármilyen út ahhoz,hogy elkerüljük a közelgő vereséget,Alice maradt volna.Nem láttam más megoldást.Az amit nekem adott,valami más volt.Nem valamiféle mód a meneküléshez.De mi másra gondolhatott,mit szertnék?Lehtséges,hogy valamiféle mód,hogy megmentsek valamit?Volt még valami,amit meg lehetne menteni?

Carlisle és a többiek nem voltak tehetelenek a távollétünk alatt.Teljes öt percig voltunk távol tőlük és ők ez alatt felkészültek az elutazásra.Jacob újra emberi alakjában ült a sarokban,Reneesmevel a térdén és mindketten figyeltek bennünket tágra nyílt szemekkel.

Rosalie kicserélte a selyem ruháját egy ellenállónak tűnő farmer nadrágra,futócipőre és sűrűn font,gombolós trikóra,amilyet a Backpackerek használnak a hosszú utakon.Esme hasonlóan volt öltözve.A konferencia asztalon egy földgömb volt,d nem néztek rá,csak vártak minket.

Az atmoszféra most sokkal pozitívabb volt,mint korábban,jó volt számukra,ha mozgásban lehettek.Az ő reményük Alicre támaszkodott.

Ránéztem a földgömbreés csak csodálkoztam,hova is készültünk ez előtt.

„Maradjunk itt?“-kérdezte Edward Carlislera nézve.Nem hangzott boldognak.

„Alice azt mondta,hogy kénytelenek leszünk megmutatni az embereknek Reneesmeét és ezt óvatosan fog kelleni megtennünk.“-mondta Carlisle.-„Ide küldünk bárkit,akire sikerül rátalálnunk,Edward az lesz a legjobb,ha a csatatér ezen oldalán lesztek. “

Edward élesen bólintott,még mindig elégedetlenül.-„Nagy területet kell lefedni.“

„Szétválunk.“-válaszolt Emmett.-„Rose és én elmegyünk felkeresni a nomádokat.“

„Nagyon sok munkátok lesz itt.“-mondta Carlisle.-„Tanya családja itt lesz már délelőtt és fogalmuk sincs róla,hogy miért.Először is meg kell győznötök őket,hogy ne reagálhassanak úgy,mint Irina.Másodszor,rá kell jönnötök mit akart mondani Alice azzal az Eleazarral.Majd mindezek után maradnak tanúskodni mellettünk?Minden kezdődik elölről,ahogy megérkeznek a többiek,ha egyáltalán sikerül bárkit is meggyőznünk affelől,hogy eljöjjön.“-Carlisle fellélegzett.-„A ti munkátok lesz valószínüleg a legnehezebb része.Visszatérünk,hogy segítsünk,olyan hamar,ahogyan csak lehetséges lesz.“

Carlisle egy pillanatra megfogta Edward vállát,majd megpuszilta a homlokomat.Esme mindkettőnket megölelt és Emmett mindkettőnk vállába boxolt.Rosalie egy rövid és kemény mosolyt erőszakolt az arcára,a levegőben küldött egy puszit Reneesmeének,majd egy grimaszt Jacobnak.

„Sok szerncsét.“-mondta nekik Edward.

„Nektek is.“-mondta Carlisle.-„Mindnyájunknak szüksége lesz rá.“

Néztem,ahogy elmennek azt kívánva bárcsak éreznék akár egy csöpp reményt és támogatást és azt kívántam bárcsak lenne pár másodpercem magam egy számítógépnél.Muszály volt megtudnom ki lehet az a J.Jenks és Alice miért hagyta ott a nevét azzal a terelőúttal csak a számomra.
Reneesme forgolódott Jacob kezei közt,hogy megérinthesse az arcát.

„Nemtudom,hogy Carlisle barátai eljönnek e.Remélem,hogy igen.Úgy tűnik,mintha egy kicsit elszámoltuk volna magunkat.“-kuncogta Jacob Reneesmeének.

Vagyis ő tudta.Reneesme túlságosan is világosan felfogta,hogy mi történik.Az egész kiválasztott dolog,a farkas biztosít bármit a kiválasztottnak.Nem volt az ő védelme sokkal fontosabb,mint sem hogy válaszolni a kérdéseire?

Figyelmesen néztem az arcát.Ő egyáltalán nem tűnt megrémültnek,picit aggodalmasan és nagyon komolyan,ahogy csendesen,a saját módszerével beszélt Jacobbal.

„Nem,mi nem segíthetünk,itt kell maradnunk.“-folytatta.-„Az emberek azért jönnek,hogy lássanak téged,nem pedig a természetet.“

Reneesme eggódó arccal ránézett.

„Nem,nem kell mennem sehová.“-mondta neki,majd Edwardra nézett,az arcán meglepődöttség,a felismerés miatt,hogy talán tévedett.-„Vagy kell?“

Edward eltöprengett.

„Bökdd ki.“-mondta Jacob.A hangja nyers lett az idegességtől.Neki is joga volt hozzá,mint mindnyájunknak,hogy kiboruljon.

„A vámpírok,akik azért jönnek,hogy segítsenek nekünk,nem olyanok mint mi.“-mondta Edward.-„Tanya családja az egyetlen rajtunk kívül,aki tiszteli az emberi életet és még mondhatom azt is,hogy nem csinálnak nagy ügyet a vérfarkasokból.Úgy gondolom,hogy biztonságosabb lenne...“

„Tudok vigyázni magamra.“-szakította félbe Jacob.

„Biztonságosabb Reneesme számára...“-folytatta Edward.-„...ha az esély,hogy elhiszik a történetünket nincs beárnyékolva vérfarkasokkal.“

„Némely barátotok ellenetek fordul csak az miatt,hogy kikkel vagytok körülvéve?“

„Azt gondolom,hogy normális körülmények között a nagy részük elnéző lenne.De meg kell értened,hogy elfogadni Nessiet nem lesz egyszerű egyikük számára sem.Miért nehezítsünk még a helyzeten?“

Carlisle elmagyarázta Jacobnak a halhatatlan gyerekekről szóló törvényeket.-„A halhatatlan gyerekek tényleg rosszak voltak,igaz?“-kérdezte.

„Lehetetlen elképzelni mélyebb sebet,melyet a vámpírok psichikájában hagytak volna.“

„Edward...“-még mindig furcsa volt hallani,ahogy Jacob kiejtette Edward nevét keserű megjegyzés nélkül.

„Én tudom Jake.Tudom milyen nehéz távol lenni tőle.Meglátjuk,hogy fognak Nessiere reagállni.Minden estere Nessienek teljes titokban kell maradnia itt is és ott is pár napig.Neki ott kell maradnia a kunyhóban,amíg el nem jön a megfelelő idő arra,hogy megmutassuk őt nekik.Annyi ideig,amíg képes leszel biztos távolságban maradni a háztól.“

„Nem tehetem.Társaság a délelőtti órákon,mi?“

„Igen.A legközelebbiek a barátaink közül.Ebben a konkrét esetben valószínüleg az lenne a legjobb,ha minél előbb tisztáznánk a dolgokat.Itt maradhatsz.Tanya tud rólatok.Sőt még Sethel is találkozott.“

„Világos.“

„El kellene mondanod Samnek mi történik.Hamarosan idegenek tűnhetnek fel az erdőben.“

„Jó megfigyelés.Egyébként is magyarázattal tartozom neki a múlt éjszaka után.“

„Alicre hallgatni általában helyes dolog.“

Jacob álkapcsa összezárult és én tudtam,hogy együtt érez Sammel,arra vonatkozóan,amit Alice és Jasper tett.

Amíg ők beszéltek ellopakodtam a hátsó ablak irányába,igyekeztem észrevétlenül és félénken tenni mindezt.Semmi bonyodalom.A fejem az üvegfal felé fordítottam,amely végighúzódott a nappalin keresztül az ebédő irányába,mindjárt egy számítógép mellé.Az ujjajim furgén futkostak a billnetyűzeten,míg én az erdőt bámultam,igyekezve,hogy úgy tűnjön,mintha valamin elgondolkoztam volna.Mi az talán a vámpírok nem csinálnak semmit sem észrevétlenül?Úgy gondolom senki sem szánt rám nagy figyelmet,de nem fordultam meg,hogy megbizonyosodjam róla.A kijelző(monitor) életre kelt.Az ujjaim ismét sebesen futkostak a billentyűzeten.Majd nagyon csendben dobogtattam az ujjaimmal a fa asztalon,hogy véletlennek nézzen ki.Újabb csapások a billentyűzeten.

Bámultam a képeket a képernyőn.

Semmilyen J.Jenks,de volt ott egy bizonyos Jason Janks.Ugyvéd.Nekidőltem a billnetyűzetnek,igyekezve,hogy megtartsam a ritmust,mint mikor az ember simogatja a macskát,amelyet a térdén felejtett.Jason Jenksnek fantasztikus weboldala volt a cégjéről,de az otthoni címe rossz volt.Igaz Seattleben,de más postafiók számmal.Felírtam a telefonszámot,majd ritmusosan doboltam tovább a billentyűzeten.Ezúttal a címet kerestem,de semmit sem dobott ki,mintha a cím nem is létezne.Meg akartam nézni a térképen,de eldöntöttem,hogy nem fogom próbálgatni a szerencsémet.Egy nagyobb billentyű tűzharc,hogy kitoröljem a bejegyzést...

Folytattam az ablakon kifele bámulást,néhányszor doboltam a fa azstalon.Könnyed lépteket hallottam a padlón felém közeledni és megfordultam azzal,amiben reménykedtem,hogy ugyanaz az arckifejezés volt.

Reneesme odajött hozzám és én kitártam a karjaim.Átölelt,erősen érezhető volt rajta a vérfarkasszag és a fehjét a vállamra tette.

Nem tudtam,hogy ki e bírom ezt.Akármennyire is aggódtam a saját életem miatt,Edwardé és a családom többi tagjának életéért,nem volt ugyan az,mint a szenvedés,az a keringő félelem,amit a lányom iránt éreztem.Kellett valami módnak lenni,hogy meg tudjam őt menteni,mégha ez lenne az egyetlen dolog,amit képes lennék megtenni.

Egyszeriben tudtam,hogy ez volt minden,amit mindigis akartam.A többit el tudnám viselni,ha nagyon muszály lenne,de az ő életének elvesztését azt nem.

Ő volt az egyetlen dolog,amit egyszerűen muszály volt,hogy megmentsek.

Tudta Alice,hogy hogyan érezném magam?

Reneesme keze könnyedén megérintette az arcomat.

Megmutatta nekem a saját arcát,Edwardét,Jacobét,Rosalieét,Esmeét,Carlisleét,Aliceét,Jasperét,a családunk tagjai egyik arcról a másikra ugorva egyre gyorsabban és gyorsabban.Seth és Leah.Charlie,Sue és Billy.És újra és újra.Aggodalommal teli,ugyanúgy mint mindenki másé.Én is aggodalommal teli voltam,gondolom.Jake megvédte őt a legrosszabbtól,ha lehet így nevezni.Attól a résztől,amit gondoltunk,hogy nincs semmi remény,hogy mind meghalunk egy hónapon belül.

Megállt Alice arcánál vágyakozóan és zavarodottan.Hol van Alice?

„Nem tudom.“-suttogtam.-„De ő Alice.Helyes dolgot tesz,mint mindig.“

Helyes dolog Alice számára,akárhogy is legyen.Útáltam az ő módszerével gondolkodni,de hogyan másként lehetne megmagyrázni ezt az egész helyzetet?

Reneesme fellélegzett és erőteljesebben kívánkozott.

„Nekem is nagyon hiányzik.“

Úgy éreztem,hogy az arcom dolgozik,igyekezett olyan kifejezést találni,amely megfelelője lehet annak,amit belül érzek.

A szemeim furcsák és szárazak voltak,hogy ellenkezzenek a kellemetlen érzéssel pillogtak.Összeszorítottam az ajkaimat.Mikor újra lélegzetet vettem,a levegő keresztül cikázott a torkomon,mintha meg akarnék fulladni tőle.

Reneesme elhúzódott tőlem,hogy rám nézhessen és én láttam az arcom tükörképét a gondolataiban és a szemeiben.Úgy néztem ki,mint Esme ma reggel.

Tehát ez volt az,amit könnyeknek éreztem.

Reneesme szemei könnyesen megcsillantak,ahogy figyelte az arcomat.Kitörölte a gondolataiból az arcomat,csakhogy megnyugtasson.

Soha sem gondoltam volna,hogy meglátom kettőnk között az anyja lánya kapcsolatot fordított esetben,ahogy az előtt köztem és Renée között volt.Nem volt egészen világos elképzelésem a jövővel kapcsolatban.
Egy könnycsepp lecsordult Reneesme arcán.Egy csókkal letöröltem.Csodálkozva hozzáért a nedvességhez,majd szemlélni kezdte az újjbegyeit.

„Ne sírj.“-mondtam.-„Minden rendben lesz.Ts is rendben leszel.Találok rá módot,hogy kimásszunk ebből.“

Amíg nincs semmi más,amit tehetnék,még mindig megtehetem,hogy megvédem az én Reneesmeémet.Sokkal pozitívabb voltam,mint bármikor az előtt,és ez volt az,amit Alice nekem adott.Tudnia kellene.Utat adott nekem.

30. Ellenállhatatlan

Annyi dolgot kell átgondolni. Miért akarnám egyedül megkeresni J. Jenks-et, és Alice miért akarja, hogy tudjam? Ha Alice tudja, hogy Renesmee a kulcs, mit tehetek, hogy megvédjem a lányomat? Hogyan fogjuk megmagyarázni a dolgokat Tanyanak és családjának reggel? Mi van ha úgy reagálnak, mint Irina? Mi van, ha harcolni akarnak? Én nem tudom, hogy hogyan kell harcolni. Hogyan tudnám megtanulni egy hónap alatt? Van egyáltalán valamennyi esély, hogy én olyan gyorsan megtanuljam, hogy hatásos lehessek a Volturi ellen? Vagy egészen hasztalan, mert kudarcra vagyok ítélve? Ép olyan könnyű ellenfél, mint egy újszülött?
Annyi válaszra volt szükségem, de nem kaptam esélyt rá, hogy feltegyem a kérdéseim. Szerettem volna Renesmeenek egy kis rendszerességet, ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjön velünk haza a házikóba, amikor lefekvési idő volt. Jacob most farkas maradt, így kényelmesebben érezte magát. Könnyebben viselte a feszültséget, amikor harca késznek érezte magát. Azt kívántam bárcsek én is így éreznék, hogy késznek érezhessem magam. Az erdőben volt és mindig résen állt. Mélyen aludt, úgyhogy letettem Renesmeet az ágyába és mentem, a másik szobába, hogy feltegyem a kérdéseimet Edwardnak. Tudtam, hogy mit akarok először kérdezni, a legfontosabb, a legnehezebb kérdés, amit nem akarok eltitkolni előle, egy előny, ami az én áthatolhatatlan elmém.
Háttal állt nekem a tűzet nézte.
„Edward, én-„
Megfordult és keresztül száguldott a szobán egy pillanat alatt, még egy pillanatom sem volt. Csak annyit volt időm látni, hogy a pillantása vággyal teli volt, mielőtt a szája lesújtott az enyémre és a karjai acélként zártak körül. Az éjszaka többi részében nem gondoltam a kérdésemre. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy mi indokolta a reakcióját, és még annyira sem volt nehéz ugyanazt éreznem. Úgy hittem, hogy évekig nem fogok ilyen szenvedélyt érezni, hogy nem fogom így kívánni őt. Ő századokon át fojtotta vissza ezt. Ha nekünk csak egy hónapunk van együtt…nos, nem láttam, hogy lehetne esélyem, arra, hogy így érjen véget. Pillanatnyilag nem voltam képes segíteni, de önző voltam. Annyira szeretem őt, amennyire csak képes vagyok rá, abban az időben ami megadatott.
Nehéz volt reggel elengedni őt, amikor a nap felkelt, de dolgunk volt, egy küldetés, amit lehet, hogy nehezebb, mint bármi, amit a családunk most tesz. Amint belegondoltam abba, hogy mi közeleg az összes feszültség, az idegesség érzése egészen eluralkodott rajtam, jobban és jobban.
„Azt kívánom, hogy legyen rá mód, hogy elmondjuk a szükséges információt Elazarnak, mielőtt Nessieről szót ejtünk.” – motyogta Edward, miközben a hatalmas gardróbunkban sietve öltözködtünk. A szekrény Alicere emlékeztetett, és pillanatnyilag pont ezt akartam. „Ez a lényeg.”
„Nem tudjuk úgy feltenni a kérdést, hogy ne adjunk választ” – értettem egyet. „Úgy gondolod, hogy megengedik nekünk, hogy megmagyarázzuk?”
„Nem tudom.”
Felvettem Renesmeet, még aludt, kivettem az ágyból és a karjaimba zártam…úgy, hogy az arca az enyémen nyugodott, édes illata minden más illatot legyőzött.
Nem volt ma vesztegetni való időnk. Ott voltak a válaszok, amiket tudnom kellett, és nem voltam benne biztos, hogy Edward és én mennyit leszünk ma kettesben. Ha min most megyünk és találkozunk Tanya családjával, akkor remélhetőleg mi hosszasan náluk fogunk vendégeskedni.
„Edward meg fogsz tanítani engem harcolni?” – kérdeztem, a reakciója feszült volt, amíg az ajtót kitárta előttem. Végülis ezt vártam. Lefagyott, és a szeme jelentősség teljesen végigmért, láttam, hogy várta, hogy előbb-utóbb megkérdezem ezt. Szeme elidőzött az alvó lányunkon a karjaimban.
„Ha küzdelemre kerül a sor nem lesz sokminden, amit tehetünk.” – motyogta.
Próbáltam egyenletesen tartani a hangomat. „Képes leszel elhagyni engem, ha tudod, hogy nem vagyok képes magam megvédeni?”
Vonakodva nyelt egyet, és az ajtó megremegett, a kilincs tiltakozott, amit a kezével szorongatott. Utána bólintott.
„Ha ez az út…feltételezem, hogy el kellene kezdenünk tanulni, amint lehet.”
Bólintottam és elindultunk a nagy ház irányába. Nem siettünk.
Azon töprengtem, hogy vajon mennyi reményt nyújt nekünk az én kis tudásom. Az én kis ici-pici különlegességem, az, hogy egy természetellenesen vastag koponyával rendelkezem, amit valóban különleges. Vajon tudnám használni, ha szükséges?
„Mit gondolsz, mi a legnagyobb előnyük? Van gyengeségük?”
Edwardnak nem kellett kérdeznie, tudta, hogy a Volturira gondoltam.
„Alec és Jane nagy előny.” – mondta érzelemmentesen, mintha csak egy kosárlabda csapatról beszélnénk. „A védekező játékosok ritkán látják a valódi tevékenységet.”
„Jane tud mentálisan fájdalmat okozni, azt utdom. De mit tud Alec? Nem azt mondtad egyszer, hogy Alec veszélyesebb, mint Jane?”
„Igen. Bizonyos fokig, ő Jane ellenmérge. Jane csinálja a legnagyobb fájdalmat, ami csak elképzelhető. Alec ezzel szemben, eléri, hogy ne érezz semmit. Egyáltalán semmit. Néha, amikor a Volturi úgy gondolta, Alec érzésteleníti az áldozatot, mielőtt végrehajtja az ítéletet. Ha megadták magukat, vagy más utat választottak.”
„Érzéstelenít? De akkor miért veszélyesebb, mint JAne?”
„Azért mert a létező összes érzékedet hatástalanítja. Nincs fájdalom, nincs látás, vagy szaglás. Minden érzéked elveszi. Teljesen egyedül vagy a sötétben. Még azt sem érzed, amikor elégsz.”
Azt hittem rosszul leszek. Ez a legjobb reményünk? Nem látjuk és nem érezzük a halált?
„Ez teszi őt veszélyesebbé, mint Jane.” - mondta Edward egy kicsit más hangon. „Ők mindketten hatástalanítani tudnak, bárki egy gyámoltalan célpont lesz. A különbség köztük olyasmi, ami Aro és köztem van. Aro hall egy elmét, csak egy személynek, egy időben. Jane csak azt tudja bántani, akire fókuszál. Én mindenkit tudok hallani egyidőben.”
Éreztem, hogy átfut rajtam a hideg, amikor megértettem.
„És Alec mindenki érzékeit ki tudja kapcsolni egyszerre?” – suttogtam.
„Igen.” – mondta. „Ha ő felhasználja az ajándékát ellenünk, mind vakok és süketek leszünk, mire felocsudunk, hogy megöltek minket – talán ők egyszerűen csak elégetnek könnyek és fájdalom nélkül. Oh, megpróbálhatunk harcolni, de valószínűbb, hogy közülünk sérülnek meg, mint az, hogy mi bántunk valakit.”
Egy pillanatig csendben sétáltunk. Egy ötlet fogalmazódott meg a fejemben. Nem túl ígéretes, de jobb, mint a semmi.
„Gondolod, hogy Alec egy jó harcos?” – kérdeztem. „Abból, amit mondtál nem feltételeztem. Ha neki harc nélküli volt az ajándéka. Kiváncsi vagyok, hogy valaha is próbált-e…”
Edward dühösen pillantott rám. „Mit gondolsz?”
Egyenesen előre néztem. „Szóval, ő talán nem tud nekem, vagy igen? Ha őt is olyan, mint Jane, Aro és te. Talán…ha ő tényleg soha nem védte meg magát…és én tanulok néhány trükköt.”
„Századok óta a Volturival van,” – vágta hozzám Edward, hangja pánikkal teli volt hirtelen. Talán ugyanazt a képet látta a fejében, amit én: a Cullenek gyámoltalanul állnak, érzékek nélkül a gyilkos mezőn – de én nem. Hogy én vagyok az egyetlen, aki felveheti a harcot.
„Igen, te biztosan immunis vagy az erejére, de te még újszülött vagy, Bella. Nem vagyok képes rá, hogy erős harcost faragjak belőled néhány hét alatt. Biztos vagyok benne, hogy őt kinevelték.”
„Talán, talán nem. Ez az egyik olyan dolog, amit csak én tudok. Még akkor is ha csak el tudom terelni őt-„
Vajon elég időd tudok nyerni a többieknek?
„Kérlek, Bella” – mondta Edward a fogain keresztül. „Erről nem beszélünk.”
„De ésszerű.”
„Megpróbálom megtanítani neked, amit csak lehet, de kérlek ne csinálj meggondolatlanságot, ne áldozd fel magad elterelésképpen-„ – abbahagyta, nem tudta befejezni.
Bólintottam. Akkor a tervhez tartom magam. Első Alce, és ha valami csoda folytán győzök, akkor talán legyőzhetem Janet is. Ha mást nem is annyira talán képes vagyok, hogy a Volturi megsemmisítő támadó erejét elintézzem. Talán akkor lesz esély…úgy éreztem sikerülhet. Mi van ha nekem sikerülni elég ideig leterelni őket? Összességében, miért kellett volna Alecnek vagy Janenek valaha is megtanulni a hadászatot? Ne mtudtam elképzelni, hogy a kicsi Jane, ne lett volna biztos magában. Ha meg tudnám ölni őket, akkor nálunk lenne az előny.
„Megtanulok mindent. Amit csak képes vagy a fejembe tölteni egy hónap alatt.” -morajlottam.
Nem reagált, mintha nem is beszéltem volna.
Ki következik akkor? Lehet, hogy a tervem annyira beválik…hogy, ha megtámadtam Alecet, és sikerülni fog. Próbáltam kigondolni, hogy ki ellen adna még előnyt a pajzs az elmémen. Nem tudok eleget a többiekről. Nyilvánvaló, hogy a hatalmas Felix meghaladja az anyagi erőmet. Esetleg csak Emmettnek lehet ellene reális esélye. Nem tudok semmit a többi Volturi testőrről, amellett Demetri…arcom tökéletesen sima miközben elképzeltem Demetrit. Kétség kívül ő is egy harcos. Nem volt más út arra, hogy ő mindig visszajött, akárhol is lendült harcba. És mindig neki kell vezetnie, mivel ő a nyomkereső – a legjobb nyomkereső a földön, kétségkívül. Ha lenne jobb, a Volturi nem tartotta volna meg. Aro nem vesz magához második legjobb harcost. Ha Demetri nincs, akkor tudunk menekülni. Akárka hal meg közülünk, mindenesetre. A lányom, a drágám a karjaimban… valaki elfuthatna vele. Jacob, vagy Rosalie, akárki. És…ha Demetri nincs, akkor Alice és Jasper védett helyen tud maradni örökre. Ezt látta Alice? Hogy a családunk egy része megmarad? Vagy legalábbis közülünk kettő. Tudnám ezt tőle sajnálni?
„Demetri…” – mondtam.
„Demetri az enyém,” – mondta Edward egy kemény, szoros hangban. Gyorsan ránéztem és láttam, hogy a kifejezése erőszakos.
„Miért?” – suttogtam.
Először nem válaszolt. Mi már a folyónál voltunk, amikor végül megszólalt.
„Aliceért. Ez az egyetlen köszönet, amit az utolsó ötven évben adhatok neki.”
A gondolatai tehát párhuzamosak voltak az enyémekkel. Hallottam Jacob mancsait puffanni a fagyos földön. Egy pillanat alatt mellettem termett, sötét szeme Renesmeere fókuszált. Bólintottam egyszer, amikor eszembe jutott a kérdésem. Csak kevés idő volt már.
„Edward, mit gondolsz, miért mondta nekünk Alice, hogy kérdezzük Eleazart a Volturiról? Mostanában járt esetleg Olaszországban, vagy valami hasonló? Mit tudhat?”
„Eleazar mindent tud arról, hogy hogyan közelít a Volturi. Elfelejtettem, hogy nem tudod. Ő egy volt közülük.”
Akaratlanul felszisszentem. Jacob morgott mellettem.
„Mi?” – követeltem, a fejemben a kép bevillant a gyönyörű sötét hajú vámpírról az esküvőnkön, egy sötét köpönyegbe bugyolálva.
Edward arca azonnal lágy lett és egy kicsit elmosolyodott. „Eleazar nagyon szelíd. Ő nem volt boldog a Volturival, de tisztelte a törvényt és tudta, hogy fenn kell tartani. Úgy érezte, hogy a nagyobb jóért cselekszik. Nem bánta meg a velük töltött időt. De amikor rátalált Carmenre, akkor találta meg a helyét a földön. Ők nagyon hasonlítanak egymásra, mindketten nagyon különleges vámpírok.” – újra elmosolyodott. „Találkoztak Tanyaval és a nővérével és sosem néztek vissza. Megpróbálták a vega életmódot. Ha ők sosem találkoznak Tanyaval, végül akkor is abbahagyták volna az emberi vér fogysztását.”
A kép a fejemben fülsértő volt. Nem tudtam összeegyeztetni. Egy könyörületes Volturi katona? Edward Jacobra pillantott és válaszolt egy gondolatára. „Nem ő nem volt a katonájuk úgyszólván. Neki egy olyan ajándéka volt, ami kényelmes.”
Jacobnak nem kellett kérdeznie nyilvánvaló volt a következő krédés.
„Ösztönösen megérzi, ha valaki tehetséges – a néhány rendkíbüli képességgel megáldott lényt.” – mondta Edward „Átfogó képet tudott adni Arona, hogy valakiből milyen képességgel megáldott vámpír lehet. Ez nagyon jó volt, amikor a Volturi csatába ment. Figyelmeztethette őket, ha valaki egy képessége által bajt okozhatna a Volturinak. Még gyakrabban pedig, arra használták, hogy figyelmeztesse Arot, ha valakit érdemes lenne megmenteni, mert hasznos lehet. Eleazar megérzi, hogy egy emberből milyen képességű vámpír lesz. HA valóban az emberekre koncentrál, bár ez rejtett képesség, így nehéz dolga volt. Aro kipróbálta őt az embereken, akik csatlakozni akartak, látni akarta, hogy van e bennük potenciális lehetőség. Aro nem haragudott, amikor lement.”
„Hagyták elmenni?” – kérdeztem „Ilyen egyszerűen?”
A mosolya most sötét volt, egy kicsit cinkos. A Volturi számodra, csak alattomos gazemberek gyűjtője, de nem csak ennyi. Ők alapozták meg a békénket és a civilizációnkat. Mindegyik választott őr szolgálja őket. Egy egészen tekintélyes, büszkék rá, hogy ott lehetnek, nem kényszerítik őket a maradásra.”
Haragosan méregettem a földet.
„Ők csak akkor lépnek, ha a bűn tényleg förtelmes és gonosz, Bella.”
„Mi nem vagyunk bűnösek.”
Jacob egyetértően dühöngött mellettem.
„Ők nem tudják ezt.”
„Valóban úgy gondolod, hogy megállnak és meghallgatnak minket?”
Edward tétovázott egy pillanatra, és akkor vállat vont. „Talán találunk elég barátot, aki mellénk áll.”
„Ha” Hirtelen éreztem a sürgősséget, ami a mai dolgunkat illeti. Edward és én mindketten gyorsabban kezdtünk mozogni, futni kezdtünk. Jacob gyorsan felvette a tempót.
„Tanyanak nemsokára itt lesz,” – mondta Edward. „Fel kell készülnünk.”
Hogyan készüljünk fel? Szervezkedtünk és intézkedtünk, gondolkodtunk és átgondoltuk. Renesmeet elrejtsük eleinte? Vagy ne? Jacob legyen a szobában? Vagy inkább kint? Azt mondta, hogy a csapata láthatatlan marad. Neki is így kéne tennie? A végén Renesmee, Jacob –megint emberi alakban - és én a sarokban vártunk az ebédlő bejáratánál, a nagy asztalnál ülve. Jacob nálam hagyta Renesmeet, arra az esetre, ha gyorsan kell cselekedni. Noha örültem, hogy a karjaimban van, hasztalannak éreztem magam. Emlékeztem, amikor egy érett vámpírral harcoltak, én meg már megint egy könnyű célpont voltam. Nem kellettek a kezeimnek szabadon lenniük.
Próbáltam emlékezni Tanya, Kate, Carmen és Eleazar-ra az esküvőről. Az arcukra csak homályosan emlékeztem. Csak azt tudtam, hogy gyönyörű, két szőke és két barna vámpír. Nem emlékeztem, hogy mit láttam a szemükben. Edward mozdulatlanul várt, az ablaknál, a bejárati ajtó felé bámészkodva. Nem úgy nézett ki, mintha látna minket a másik szobában. Figyeltük az autókat az autópályán, egyik sem volt lassú. Renesmee fészkelődött a nyakamban, kezét az arcomhoz tette, de nem mutatott semmit. Most nem akart kivetíteni.
„Mi van ha ők nem szeretnek engem?” – suttogta, és rögtön a szemébe néztünk.
„Hát persze, hogy ők-„ – akarta mondani Jacob, de gyorsan leállítottam egy pillantással.
„Ők nem értenek téged Renesmee, mert ők soha nem találkoztak még hozzád foghatóval,” – mondtam neki, nem akartam bizonytalan ígéreteket adni neki.
„Meg fogják érteni a dolgokat.”
Sóhajtott, és a fejemben egy képet villantott meg, gyorsan váltogatva. Vámpírok, emberek, farkasemberek. Egyikhez sem tartozott.
„Te különleges vagy, ez nem rossz dolog.”
Megrázta a fejét. Az kétségbeesett arcunkra gondolt és megszólalt.
„Az én hibám.”
„Nem” – mondta Jacob, Edward, és én egyszerre, de mielőtt még további bizonygatásokba kezdtünk volna, hallottuk a hangot, amit vártunk. A motor lassul az autópályán, a járdáról a puha piszokba. Edward a bejárati ajtóhoz rohant. Renesmee a hajamba rejtette magát. Jacob és én rémülten bámultuk egymást az asztalon keresztül, látszott rajtunk a kétségbeesés.
Az autó gyorsan jött keresztül az erdőn, gyorsabban, mint Sue vagy Charlie kocsija. Hallottuk, hogy elhúz a réten és megáll az előcsarnok előtt. Négy ajtó nyílt és csukódott. Edward kinyitotta az ajtót, mielőtt kopoghattak volna.
„Edward!” – lelkesedett egy női hang.
„Hello Tanya. Kate, Eleazar, Carmen.”
Három moraj. „Hello.”
„Carlisle azt mondta, hogy azonnal beszélnünk kell” mondta az első hang, Tanya. Én hallottam, hogy ki kicsoda volt. Elképzeltem Edwardot az ajtóban, elhárítja, hogy bejöjjenek.
„Mi a baj? A vérfarkasok?”
Jacob égnek emelte a szemét.
„Nem” – mondta Edward. „A fegyverszünetünk erősebb, mint valaha.”
Egy nő kuncogott.
„Akkor miért hívtál ma meg bennünket?” – kérdezte Tanya. És akkor folytatta nem várva a válaszra. „Hol van Carlisle?”
„Carlisle elment.”
Egy rövid csend.
„Mi történik Edward?” – követelte Tanya.
„Szeretném, ha néhány percig nem kételkednél bennem,” – álaszolta. „Ez egy olyan dolog, amit nehéz megmagyarázni, és amíg nem érted fontos, hogy nyitott tudj maradni a dologra.”
„Carlisle jól van?” – kérdezte egy férfi hang aggoalmasan. Eleazar.
„Mind rendben vagyunk, Eleazar.” – mondta Edward, és valamit megveregetett, talán Eleazar vállát. „Fizikailag Carlisle remekül van.”
„Fizikailag?” – kérdezte Tanya élesen. „Ez mit jelent?”
„Azt jelenti, hogy az egész családom nagy veszélyben van. De mielőtt megmagyarázom, ígérd meg amit kértem. Figyelj arra, amit mondok, mielőtt elutasítasz. Amit elkezdek, hadd fejezzem be.”
Egy hosszabb csend volt a kérés után. Egy feszült pszt, Jacob és én bámultuk egymást. A szája elsápadt.
„Hallgatunk.” – mondta végül Tanya. „Mi meghallgatunk mindent, mielőtt bírálunk.”
„Köszönöm Tanya.” – mondta Edward hevesen. „Mi nem kevernénk bele, ha lenne bármi más választásunk.”
Edward félreállt. Hallottuk, hogy négyen besétálnak az ajtón. Valaki szimatolt.
„Tudtam, hogy a vérfarkasok jártak itt.” – motyogta Tanya.
„Igen, ők velünk vannak. Újra.”
Tanya-t emlékeztette a csendre.
„Hol van Bella?” – egy másik női hang kérdezte. „Hol?”
„Ő hamarosan csatlakozik hozzánk. Jól van, köszönöm. Ő már szintén halhatatlan.”
„Beszélj nekünk a veszélyről Edward” – mondta Tanya nyugodtan. „Figyelünk, és támogatunk, mi ide tartozunk.”
Edward vett egy mély lélegzetet. „Szeretném, ha magatok látnátok. Hallgassátok – a másik szobát. Mit hallasz?”
Nyugalom volt, aztán egy kis mozgás.
„Figyelj, kérlek.”- mondta Edward.
„Feltételezem, hogy egy farkasember. Hallom a szívét.” – mondta Tanya.
„És még?” – kérdezte Edward.
Egy szünet.
„Mi ez a dübörgés?” – kérdezte Kate vagy Carmen. „Ez…valami madár?”
„Nem, de jól hallod. Most, mit érzel? A farkasember mellett.”
„Van itt egy ember?” – Eleazar suttogott.
„Nem” – ellenkezett Tanya. „Ez nem ember…de…az illata emberibb, valahogy. Mi az Edward? Nem hiszem, hogy valaha éreztem ilyen illatot ezelőtt.”
„Biztos, hogy nem Tanya. Kérlek, kérlek ne felejtsd el, hogy ez neked valami egészen új. Ne dobd el ezt a véleményedet.”
„Megígértem, hogy figyelek Edward.”
„Helyes, akkor. Bella? Bemutatnád Renesmeet, kérlek.”
A lábam úgy éreztem, hogy furcsán zsibbadt, de tudtam, hogy csak a fejem hiszi azt. Kényszeríttettem magam nem titkolni, nem tunyán mozogni, csak néhány rövid lépés és ott vagyok. A hőség Jacob lángoló testéből mögöttem volt, mint árnyék követett. Beléptem a nagyobb szobába és lefagytam, képtelen voltam tovább menni. Renesmee vett egy mély lélegzetet és kikukucskált a hajam alól, a kicsi vállait szorosan tartotta, várta a visszautasítást. Próbáltam előkészülni a reakciójukra. Vád, kiáltás, feszültség.
Tanya visszahőkölt négy lépést, szeme reszketett, mint amikor egy ember mérges kígyóval találkozik. Kate visszaugrott egészen a bejáratig, és a falnak támaszkodott. Egy sokkolt sziszegés szakadt ki a fogai alól. Eleazar Carmen elé vetette magát védelmező állásban.
„Oh, kérlek” – panaszkodott Jacob a lélegzete alatt. Edward a karját Renesmee és körém fonta.
„Megígérted, hogy figyelsz.” – emlékeztette őket.
„Nem tudtuk, hogy néhányan nem halottak!” – kiáltott fel Tanya. „Hogy jutott eszedbe Edward? Nem tudod, hogy mi ez?”
„Gyerünk innen” – mondta Kate aggodalmasan, és a kilincs felé nyúlt.
„Edward…” – Eleazar elég feldúltnak tűnt.
„Várj” – mondta Edward, hangja most keményebb volt. „Emlékezz, hogy mit hallottál és, hogy mit éreztél, Renesmee nem az aminek hiszed.”
„Nincs kifogás a szabály alól, Edward” – mondta Tanya harapósan.
„Tanya” – mondta Edward élesen. „Hallottad a szívdobogását! Állj le és gondolkozz.”
„Hallgatni a szívdobogását?” – suttogta Carmen, és kipillantott Eleazar válla mögül.
„Ő nem vámpír gyermek,” – válaszolta Edward, és Carmen kevésbé ellenséges kifejezése felé fordult. „Ő félig ember.”
A négy vámpír bámult és hiába ismertek rengeteg nyelvet nem tudtak megnyikkani.
„Hallgassatok meg.” – emelte fel Edward a hangját, sima bársony hangszínben, rábeszélően.
„Renesmee nem olyan. Én vagyok az apukája. Nem a teremtője – a biológiai apja.”
Tanya megrázta egy picit a fejét. Nem úgy nézett ki, mintha értené.
„Edward, ne akard bemesélni nekünk-„ – kezdte Eleazar.
„Hallgasd meg a további magyarázatom Eleazar. Érezheted a teste melegét a levegőben. Vér fut az ereiben, Eleazar. Érezheted az illatát.”
„Hogyan?” – kérdezte Kate.
„Bella a biológiai anyja,” – mondta Edward. „Teherbe esett és úgy döntött, hogy kihordja, amikor megszülte Renesmeet még ember volt. Kis híján belehalt. Kénytelen voltam gyorsan mérget juttatni a szívébe, hogy megmentsem.”
„Ez lehetetlenség.” – mondta Eleazar a vállai még merevek voltak, a kifejezése hideg.
„Fizikai összefüggések nincsenek vámpír és ember között,” – válaszolt Edward egy sötét humorral a hangjában. „Az emberi túlélők szám még kevesebb.Nem értesz egyet, unokatestvér?”
Mindketten Tanya és Kate haragos tekintetét figyeltük.
„Gyerünk Eleazar, biztosan látod a hasonlóságot.”
Carmen válaszolt Edward szavaira. Lassan megkerülte Eleazart, a figyelmeztetése ellenére, és óvatosan elém sétált. Megvizsgálta az arcomat, aztán óvatosan ránézett Renesmeere.
„Látom anyukád szemét örökölted.” – mondta halkan, barátságosan. „De apukád arcát.” És akkor, mintha nem tudná magát irányítani Renesmeere mosolygott. Renesmee válaszul egy ragyogó mosolyt villantott rá. Aztán a meghatott arcomra nézett el Carmenról. Carmen arca megdöbbent, de rendben volt.
„Elhiszed, ha Renesmee maga meséli el?” – kérdeztem Carment. Még túl feszült voltam ahhoz, hogy suttogásnál hangosabb legyek. „Az ajándéka elmagyarázni a dolgokat.”
Carmen még mindig Renesmeere mosolygott. „Beszélsz egy kicsit?”
„Igen” – válaszolt Renesmee egy magas trillázó hangban. Tanya egész családja meghátrált, de Carmen maradt. „De többet tudok mutatni, mint mondani.”
Kicsi kezét Carmen arcához érintette. Carmen megmerevedett, mintha egy áramütés futott volna át rajta. Eleazar rögtön mellette volt, kezei a vállán, mintha el akarná rántani.
„Várj” – mondta Carmen megdöbbenve, csodálkozva, a szemei Renesmeen.
Renesmee „mutatja” – magyarázta Carmen egy idő után. Edward arcán látszott, hogy ő is nézi Carmennel, és az kívántam bárcsak én is hallanám, amit ő hallott. Jacob is türelmetlenül nyújtózkodott mögöttem, és tudtam, hogy ugyanazt kívánja.
„Mit mutat neki Nessie?” – morogta az orra alatt.
„Mindent” – morajlott Edward.
További perc és Renesmee elengedte Carmen arcát. Megnyerően mosolygott az elélt vámpírra.
„Valóban a lányod, igaz?” – mondta Carmen, és széles topáz szemeit Edward arcára emelte. „Nagyon élénk ajándék! Ezt csak egy tehetséges apától kaphatta.”
„Elhiszed, amit mutatott neked?” – kérdezte Edward, a kifejezése nagyon kíváncsi volt.
„Semmi kétségem” – mondta Carmen egyszerűen.
Eleazar arca aggodalmas lett. „Carmen!”
Carmen megfogta a kezeit és megszorította. „Lehetetlennek tűnik, de Edward minden szava igaz. Hagyd a gyermeknek, hogy megmutassa.”
Carmen közelebb lökte Eleazar hozzám és Renesmeere bólintott. „Mutasd meg nik, amit nekem kicsim.”
Renesmee vigyorgott, elragadtatta, hogy Carmen elfogadta, és könnyedén megérintette Eleazar homlokát.
„Jesszus!” – köpte és ellökte magát.
„Mit csinált veled?” – követelte Tanya, és óvatosan közelebb jött. Kate előre hajolt, nagyon is.
„Ő csak éppen megmutatja a történetet, az ő szemszögéből.” – mondta Carmen egy megnyugtató hangon.
Renesmee türelmetlenül bosszankodott. „Figyelj, kérlek!” – parancsolt rá Eleazarra. Kinyújtotta a kezét és csak néhány hüvelykre volt az ujja Eleazartól, a szemébe nézett és várt. Eleazar egy gyanús pillantást vetett Carmenre segítségnek. Ő bólintott bátorítóan. Eleazar vett egy mély lélegzetet és közelebb jött, amíg a homlokához nem ért. Megborzongott először, de most nem ugrott el, szemét becsukta és koncentrált.
„Ah” – sóhajtott, amikor kinyitotta a szemét néhány perc múlva. „Látam.”
Renesmee rámosolygott. Tétovázott, és aztán egy vonakodó mosolyt küldött válaszul.
„Eleazar?” – kérdezte Tanya.
„Minden igaz Tanya. Ez nem egy halhatatlan gyermek. Félig ember. Gyere. Nézd meg magad.”
Tanya csendben óvatosan megállt előttem, és Kate is, mindkettőjüket megérintette és megborzongtak. De Renesmee Eleazart és Carment figyelte közben, úgy láttam, hogy őket teljesen sikerült meggyőzni. Egy pillantást vetettem Edwwrd arcára, csodálkoztam, hogy tényleg ilyen egyszerű volt. Arany szemei nyugodtak, elégedettek. Nem volt ebben színlelés, láttam rajta
„Köszönöm, hogy meghallgattál” – mondta nyugodtan.
„De mi a veszély, amire figyelmeztetni akartál,” – mondta Tanya „látom, hogy a gyermek nem olyan, de akkor a Volturi. Hogyan fedezték fel? Mikor jönnek?”
Meglepett, hogy milyen gyorsan felfogta. Azonban, az ő családja legalább olyan erős volt, mint a miénk? Csak a Volturi.
„Bella látta a minap Irinát a hegyekben.” – magyarázta Edward. „Renesmee is ott volt.”
Kate sziszegett, szeme összeszűkült. „Irina volt? Téged? Carlislet? Irina?”
„Nem” – suttogta Tanya. „Valaki más…”
„Alice látta, hogy oda megy.” – mondta Edward. Csodálom, hogy a többiek nem vették észre, ahogy megrezzent, amikor kimondta Alice nevét.
„Hogy tudta ezt tenni?” – kérdezte Eleazar.
„Képzeld csak el, ha te látod Renesmeet egy nagy távolságból. Ha nem várod meg, hogy elmagyarázzuk.”
Tanya összeszűkítette a szemét. „Ez nem számít…ti a családunk vagytok.”
„Nem tehetünk már semmit Irina választásáért. Ez már túl késő. Alice egy hónapot adott nekünk.”
Tanya és Eleazar oldalra biccentette a fejét. Kate felhúzta a szemöldökét.
„Olyan sok?” – kérdezte Eleazar.
„Mindannyian jönnek. Ezt elő kell készíteni.”
Eleazar zihált. „Minden őr?”
„Nem minden őr” – mondta Edward, összeszorította az állkapcsát. „Aro, Caius, Marcus. A legfőbbek.”
Mindenki döbbenten nézett.
„Lehetetlen” – mondta Eleazar hitetlenül.
„Én is ezt mondtam volna két nappal ezelőttig.” – mondta Edward.
Eleazar haragosan nézett, és amikor beszélt, mintha morogna. „De ez nem jellemző rájuk. Miért sodornák veszélybe a legfőbbeket?”
„Nem sodorják magukat veszélybe. Alcie azt mondta, hogy ez nem csak egyszerű büntetés, amiért jönnek. Úgy gondolta, hogy te talán tudni fogod.”
„Több, mint büntetés? De mi más lenne?” Elezar az ajtó felé sétált, aztán vissza, mintha csak ketten lennének itt. Szemével a padlót bámulta.
„Hol vannak a többiek, Edward? Carlisle, Alice és a többiek?” – kérdezte Tanya.
Edward tétovázott, majdnem figyelmeztetően. Csak részben válaszolt a kérdésre. „Barátokat keresnek, akik segíthetnek.”
Tanya közelebb lépett hozzá és a kezeit az övére tette.
„Edward mindegy, hogy mennyi barátot szedsz össze, nem tudunk segíteni, hogy győzz. Csak meg tudunk halni veletek. Tudnod kell ezt. Persze, lehet, hogy mi négyen megérdemeljük, azok után, amit Irina tett, azután, hogy mi hibáztunk a múltban – ez az idő is ajándék volt.”
Edward gyorsan megrázta a fejét. „Mi nem azt kérjük, hogy harcolj és halj meg velünk, Tanya. Carlisle soha nem kérne ilyet.”
„Akkor mit, Edward?”
„Mi csak szemtanúkat szeretnénk. Ha csak egy pillanatra meg tudjuk őket állítani. Ha hagynák, hogy megmagyarázzuk…” – Renesmee arcára pillantott, megragadta a kezét és a bőréhez nyomta (Tanyaéhoz). „Ha magad látod a történetet, akkor nem marad kétséged.”
Tanya lassan bólintott. „Gondolod, hogy elfeledik a múltat?”
„Elég ha csak belegondolnak a jövőbe. A kérdés még megmarad a korlátozással együtt, ki tudja, hogy a gyermek szelíd-e.”
„Én egyáltalán nem vagyok veszélyes.” – vetette közbe Renesmee. Én azonnal felfigyeltem a hangjára, képzelem a többiekre milyen hatással lehet.
„Én soha nem bántottam Nagypapát, Suet vagy Billyt. Szeretem az embereket. És szeretem a farkasomat Jacobot.”
Visszahúzta a kezét Edwardtól és megpaskolta JAcob karját. Tanya és Kate váltottak egy gyors pillantást.
„Irina nem jön túl hamar” – elmélkedett Edward „Talán el tudjuk akkor kerülni ezt. Renesmee egy példa nélkül növekedő teremtmény. Az idő egy hónap, további fél évet fog fejlődni kinézetre.”
„Szóval, mi könnyedén tudunk szemtanúk lenni a kérdésben.” – mondta Carmen egy határozott hangszínben. „Képesek leszünk elmondani, hogy láttuk növekedni. Hogyan tudna a Volturi figyelmen kívül hagyni egy ilyen bizonyítékot?”
Eleazar motyog, „Hogyan, valóban?” – de nem nézett fel, és folytatta a mászkálást a szobában, a gondolatai máshol jártak.
„Igen, mi tudunk neked tanúskodni” – mondta Tanya „Határozottan. Mi több, átgondoljuk, hogy mik az egyéb lehetőségeink.”
„Tanya” – tiltakozott Edward, a gondolataiban több volt, minta a szavaiban. „Nem várjuk el, hogy harcolja velünk.”
„Ha a Volturi nem áll meg, hogy meghallgassa a szemtanúkat, akkor nem fogunk csak ölbe tett kézzel állni.” – magyarázta Tanya. „Persze, csak a magam nevében kéne beszélnem.”
Kate prüszköl. „Valóban kétségbe vonsz engem nővérem?”
Tanya erősen rámosolygott. „ez egy öngyilkos küldetés.”
Kate visszavillantott egy mosolyt és hanyagul vállat vont. „Benne vagyok.”
„Én is bármit megteszek, hogy megvédjem a gyermeket.” – értett egyet Carmen.
Aztán mintha nem tudna ellenállni a karjait Renesmee felé nyújtotta. „A karjaimba vehetlek kis drágám?”
Renesmee mohón Carmen felé nyújtózott, egy új barátot talált. Carmen magához ölelte, és spanyolul motyogott neki. Pont az történt vele, ami Charlieval és az összes Cullennel . Renesmee ellenállhatatlan. Mindenkit az ujja köré csavart, és még az életüket is hajlandóak lennének érte áldozni? Egy pillanatig úgy gondoltam, hogy talán amit megkíséreltünk beválhat. Talán Renesmee bár lehetetlen a maga oldalára hóditja az ellenséget, mint ahogy a barátainkat is. De akkor eszembe jutott, hogy Alice mit mondott nekünk, és a reményem olyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent.