Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. május 20., szerda

Midnight sun 3/2

6. Vércsoport

Egész nap követtem mások szemein keresztül, alig észlelve saját környezetemet.
Nem Mike Newton szemeivel, mert már nem bírtam elviselni sértő fantáziáit, és nem Jessica Stanley szemeivel, mert neheztelése Bellával szemben olyan mérgessé tett, hogy már nem volt biztonságos a jelentéktelen lány számára. Angela Weber jó választásnak bizonyult, mikor a szemei elérhetők voltak; kedves volt – feje könnyen elviselhető hely. És néha a tanárok szemeivel, akik a legjobb rálátást biztosították.
Meg voltam lepve, látván, ahogy egész nap botladozott – elesett a járda repedéseiben, széthagyott könyvekben, és leggyakrabban saját lábában – hogy az emberek, akiket kihallgattam, úgy vélték, hogy Bella ügyetlen.
Megfontoltam ezt. Igaz volt, hogy gyakran nehezére esett állva maradni. Emlékeztem, ahogy első nap megbotlott a padban, megcsúszott a jégen a baleset előtt, átesett a küszöbön tegnap… Milyen különös, igazuk van. Tényleg ügyetlen volt.
Nem tudtam, miért tűnt ez viccesnek nekem, de hangosan elnevettem magam, miközben amerikai történelemről angol órára mentem, és néhányan gyanakvóan néztek rám. Hogy nem vettem ezt észre ezelőtt? Talán, mert volt valami méltóságteljesség benne, ahogy tartotta a fejét, ahogy hajlította a nyakát…
Most nem volt benne semmi méltóságteljesség. Mr. Varner látta, ahogy megbotlott a szőnyegben és a szó szoros értelmében bele esett a székébe.
Megint felnevettem.
Az idő hihetetlenül lassan telt, miközben arra vártam, hogy saját szememmel láthassam őt. Végre kicsengettek. Gyorsan az ebédlőbe siettem, hogy elfoglaljam helyem. Egyike voltam a korai érkezőknek. Azt az asztalt választottam, amely általában üres szokott lenni, és biztos voltam benne, hogy az is marad, ha én ott ülök.
Mikor a családom megérkezett és látták, hogy új helyen ülök, nem voltak meglepve. Alice biztos figyelmeztette őket.
Rosalie elsétált mellettem anélkül, hogy rám nézett volna.
Idióta.
Rosalie és köztem sose volt felhőtlen kapcsolat – megsértettem az első alkalommal, mikor hallott engem beszélni, ez volt a lejtő alja - de úgy tűnt, hogy néhány napja még harapósabb, mint szokott lenni. Sóhajtottam. Rosalie mindent magáért csinál.
Jasper félig rám mosolygott, mikor elsétált mellettem.
Sok szerencsét – gondolta kétkedően.
Emmett szemeit forgatta és megrázta a fejét.
Elvesztette az eszét, szegény kölyök.
Alice sugárzott, fogai fényesen csillogtak.
Beszélhetek most Bellával?
„Maradj ki ebből.” Suttogtam alig hallhatóan.
Arca kisimult, majd újra felélénkült.
Rendben. Légy önfejű. Csak idő kérdése.
Megint sóhajtottam.
Ne feledd a mai biológia órát – emlékeztetett.
Bólintottam. Nem, nem felejtettem el.
Míg Bella érkezésére vártam, egy elsőéves szemén keresztül követtem, aki Jessica mögött sétált útban az ebédlőhöz. Jessica a közelgő bálról fecsegett, de Bella nem reagált rá. Nem mintha Jessica esélyt adott volna arra.
Amint belépett az ajtón, szemei azon asztal felé vándoroltak, ahol testvéreim ültek. Arra nézett egy darabig, majd homlokát ráncolta és szemeit lesütötte. Nem vette észre, hogy itt vagyok.
Olyan… szomorúnak tűnt. Erőteljes vágyat éreztem, hogy felálljak és oda menjek mellé, hogy valahogy megvigasztaljam, csak nem tudtam mi vigasztalná meg. Fogalmam sem volt mi okozott neki fájdalmat. Jessica tovább fecseget a bálról. Bella azért volt szomorú, mert ő ebből kimarad? Nem tűnt valószínűnek…
De ez orvosolható, ha akarja.
Vett egy innivalót ebéd gyanánt és semmi mást. Jó ez így? Nem lenne ennél több táplálékra szüksége? Ezelőtt nem nagyon figyeltem az emberek táplálkozására.
Az emberek idegesítően gyengék voltak! Millió dolog miatt kellett aggódniuk…
„Edward Cullan megint téged bámul.” Hallottam Jessicát. „Kíváncsi lennék, ma miért ül egyedül?”
Hálás voltam Jessicának – habár most még inkább sértett volt – mert, Bella felkapta a fejét és szemeivel kutatott, míg meg nem találta az enyémet.
A szomorúságnak most nyoma se volt az arcán. Hagytam magam reménykedni, hogy azért volt szomorú, mert azt hitte hamarabb elmentem a suliból, és ez a remény mosolyra sarkallt.
Ujjaimmal felé intettem, hogy csatlakozzon hozzám. Ettől annyira megdöbbent, hogy tovább akartam incselkedni vele.
Ezért rákacsintottam, szája tátva maradt.
„Ez neked szól?” Kérdezte Jessica nyersen.
„Talán segítségre van szüksége a biológia házival kapcsolatban.” Mondta Bella halk, bizonytalan hangon. „Ööö, jobb, ha megnézem, mit akar.”
Ez megint egy igen volt.
Kétszer is megbotlott útban az asztalomhoz, habár semmi sem keresztezte útját, csak a tükörsima padló. Komolyan, hogy nem vettem ezt eddig észre? Több figyelmet szenteltem a néma gondolatainak, feltételezem… Miről maradtam még le?
Csak őszintén, csak könnyedén – ismételgettem magamnak.
Tétovázva megállt a velem szemközti szék mögött. Mélyet lélegeztem inkább az orromon keresztül, mint a számon.
Érezd az égést – gondoltam szárazan.
„Nem ülnél ma velem?” Kérdeztem.
Kihúzta a széket és leült, egész idő alatt engem bámult. Idegesnek tűnt, de fizikai beleegyezése megint igent jelentett.
Vártam, hogy beszéljen.
Beletelt egy percbe, de végül megszólalt. „Ez nem mindennapi.”
„Nos…” Tétováztam. „Úgy döntöttem, amíg a pokolba tartok, addig azt csinálom, ami jól esik.”
Mi mondatta ezt velem? Gyanítom, ez legalább őszinte volt. És talán hallotta a benne rejlő ravasz figyelmeztetést. Talán rájön, hogy fel kellene állni és elsétálni, amilyen gyoran csak lehetséges…
Nem állt fel. Csak várakozva bámult, mivel válaszomat nem tekintette befejezettnek.
„Tudod, fogalmam nincs, mire gondolsz.” Mondta, mikor nem folytattam.
Ez megnyugtató volt. Mosolyogtam.
„Tudom.”
Nehéz volt kizárni a háta mögötti felém ordító gondolatokat – és egyébként is témát akartam váltani.
„Szerintem a barátaid mérgesek rám, mert elraboltalak tőlük.”
Nem igazán törődött ezzel. „Túlélik.”
„Azonban lehet, hogy nem adlak vissza.” Nem tudtam, hogy csak őszinte próbáltam lenni, vagy csak incselkedtem vele. Közelében lennem megnehezítette, hogy gondolataim értelmet nyerjenek.
Bella hangosan nyelt egyet.
Nevettem arckifejezésén. „Nyugtalannak tűnsz.” Ennek tényleg nem kellene viccesnek lennie… Aggódnia kellene.
„Nem.” Nem volt jó hazudozó; nem segített rajta, hogy hangja megcsuklott. „Tulajdonképpen meg vagyok lepődve… Minek köszönhetem ezt?”
„Már mondtam.” Emlékeztettem. „Belefáradtam, hogy távol tartsam magam tőled. Szóval feladom.” Kis erőfeszítéssel próbáltam tovább mosolyogni. Ez nem igazán működött – egyszerre őszintének és közömbösnek lenni.
„Feladod?” Ismételte zavartan.
„Igen – feladom, hogy jó legyek.” És kétségtelenül feladom a közömbösséget is. „Most azt teszem, amihez kedvem van, és hagyom, hogy bármi megtörténjen.” Ez megint őszinte volt. Hagy lássa az önzőségemet. Hagy figyelmeztesse ez is.
„Már megint nem tudlak követni.”
Elég önző voltam ahhoz, hogy ennek is örüljek. „Mindig túl sokat mondok, ha veled vagyok – ez az egyik problémám.”
Egy elég jelentéktelen probléma, a többihez viszonyítva.
„Ne aggódj.” Biztosított. „Nem értek belőlük semmit.”
Jó. Tehát velem marad. „Számítok erre.”
„Szóval magyarul, most már barátok vagyunk?”
Mérlegeltem ezt egy pillanatig. „Barátok… ” Ismételtem. Nem tetszett ennek a hangzása. Nekem ez nem elég.
„Vagy nem.” Motyogta zavartan.
Szerinte nem kedvelem ennyire?
Mosolyogtam. „Nos, gondolom megpróbálhatjuk. De figyelmeztetlek, nem vagyok a megfelelő barát számodra.”
Vártam a válaszára kettészakadva – remélve, hogy végül meghallja és megérti az egészet, és mégis belehalnék, ha így lenne. Milyen érzelgős. Egyre inkább emberi leszek.
Szíve gyorsabban vert. „Ezt már sokszor mondtad.”
„Igen, mivel nem hallgatsz rám.” Mondtam túl élesen. „Még mindig várom, hogy higgy nekem. Ha okos vagy, elkerülsz engem.”
Ah, de megengedném-e neki, hogy ezt tegye?
Szeme összeszűkült. „Szerintem már kifejtetted véleményed épelméjűségemről.”
Nem voltam biztos abba, hogy pontosan hogy is értette ezt, elnézést kérően mosolyogtam, azon gondolkodva, hogy véletlen talán megsértettem.
„Szóval.” Mondta lassan. „Amíg én… nem vagyok elég okos, megpróbálunk barátok lenni?”
„Ez jól hangzik.”
Lenézett, elszántan bámulta kezében lévő limonádés üveget.
A régi kíváncsiság kínzott megint.
„Mire gondolsz?” Kérdeztem – megkönnyebbülés volt végre kimondani hangosan ezeket a szavakat.
Rám nézett, légzése felgyorsult, miközben arca rózsaszínűvé vált. Beszívtam a levegőt, hogy érezzem ezt.
„Próbálok rájönni mi vagy.”
Tovább mosolyogtam, tartottam vonásaim, miközben a pánik átfutott testemen.
Persze hogy kíváncsi volt. Nem buta. Nem remélhettem, hogy nem veszi észre valamit, ami ennyire nyilvánvaló.
„Jutottál valamire?” Kérdeztem olyan könnyedén, ahogy csak tudtam.
„Nem sokra.” Ismerte el.
Hirtelen megkönnyebbüléstől felkuncogtam. „Mik az elméleteid?”
Nem lehettek rosszabbak, mint maga az igazság, nem számít, mivel is hozakodik fel.
Arca világos pirossá vált és semmit se mondott. Éreztem a levegőbe pirulásának melegét.
Próbáltam a megnyerő hangomat használni. Elég jól működött normális embereken.
„Nem mondod el?” Mosolyogtam ösztönzőleg.
Megrázta a fejét. „Túl zavarba ejtő.”
Ugh. Nem tudni rosszabb volt, mint bármi más. Miért zavarja őt a találgatása? Nem bírtam nem tudni.
„Ez igazán idegesítő, tudod.”
Panaszkodásom felkorbácsolta. Szemei lángra lobbantak ás szavai a szokásosnál gyorsabban ömlöttek ki belőle.
„Nem, el se tudom képzeli, miért lenne ez egyáltalán idegesítő – csak mert valaki nem hajlandó elmondani mire is gondol, mialatt apró, titokzatos jeleket kap, amik ébren tartják esténként azon tűnődve, mit is jelenthetnek azok… szóval miért is lenne ez idegesítő?”
Rámeredtem, felzaklatott, mivel rájöttem, hogy igaza volt. Nem voltam igazságos.
Tovább folytatta. „Vagy még jobb, az illető csupa furcsa dolgokat csinál – egyik nap megmenti az életed lehetetlen körülmények között, másnap úgy bánik veled, mintha leprás lennél, és semmit sem magyaráz meg, pedig megígérte azt. Ez persze nagyon nem frusztráló.”
Ez volt a leghosszabb beszéd, amit valaha is hallottam tőle, és így még egy tulajdonság került fel a listámra.
„Kicsit ingerlékeny vagy, igaz?”
„Nem szeretem a kettős mércét.”
Teljes joggal volt ideges, természetesen.
Csak néztem Bellát, és azon tanakodtam, hogy tehetnék bármi jót vele, mígnem Mike Newton halk, kiáltó gondolata meg nem zavart.
Olyan mérges volt, hogy nevetnem kellett rajta.
„Mi van?” Kérdezte Bella.
„A barátod szerint udvariatlan vagyok veled – Azon gondolkozik, hogy félbe szakítson-e minket, vagy ne.” Szeretném én azt látni. Megint felnevettem.
„Nem tudom, miről beszélsz.” Mondta fagyos hangon. „De biztos vagyok benne, hogy tévedsz.”
Élveztem, hogy ilyen elutasítóan beszélt róla.
„Nem hinném. Már mondtam, a legtöbb emberen könnyű átlátni.”
„Kivéve engem, természetesen.”
„Igen. Kivéve téged.” Minden tekintetben kivétel volt? Nem lenne igazságosabb – tekintve mindent, amivel most kell megbirkóznom – ha legalább hallhatnék valamit a fejéből? Olyan sok, amit kérek? „Kíváncsi vagyok, miért van ez így?”
Belenéztem a szemébe, megpróbálva megint…
Elnézett. Kinyitotta a limonádéját és gyorsan belekortyolt, szemei az asztalt nézték.
„Nem vagy éhes?” Kérdeztem.
„Nem.” Az üres asztalt nézte kettőnk közt. „És te?”
„Nem, én nem vagyok éhes.” Mondtam. Biztos, hogy nem voltam éhes.
Az asztalt bámulta lebiggyesztett ajkakkal. Vártam.
„Megtennél nekem egy szívességet?” Kérdezte, hirtelen a szemembe nézett.
Mit akarhatott tőlem? Az igazságot akarja tudni, amit nem mondhatok el neki – az igazat, amit nem akartam, hogy valaha is megtudjon?
„Attól függ, mit akarsz.”
„Nem nagydolog.” Ígérte.
Kíváncsian vártam.
„Csak azon tűnődöm… ” Mondta lassan, limonádés üvegét bámulva, ujjaival körözve az üveg száján. „Legközelebb figyelmeztethetnél, ha úgy döntenél, hogy átnézel rajtam a saját érdekemben? Csak hogy felkészülhessem.”
Figyelmeztetést akart? Mintha rossz dolog lenne számára, ha én kerülöm őt… Mosolyogtam.
„Ez ésszerűnek tűnik.” Értettem egyet.
„Köszönöm.” Mondta és felnézett rám. Arca megenyhült, és nevetni akartam saját megkönnyebbülésemen.
„Kérhetek én is valamit cserébe?” Kérdeztem reménykedve.
„Egyet.” Engedélyezte.
„Mondj nekem egy elméletet.”
Elpirult. „Azt nem.”
„Feltétel nélkül ígérted meg.” Ellenkeztem.
„És te már szegtél meg ígéretet.” Vágott vissza.
Ezzel megfogott.
„Csak egy elméletet – nem fogok nevetni.”
„Igen, nevetni fogsz.” Elég biztos volt ebben, bár nem tudtam semmi olyanra gondolni, ami vicces lehetne.
Próbáltam újra meggyőzni. Mélyen a szemébe néztem – ilyen szemekbe könnyű elmerülni – és suttogtam. „Kérlek?”
Pislogott és arca üressé vált.
Nos, pontosan ezt a reakciót akartam elérni.
„Ööö, mi van?” Kérdezte. Kábának tűnt. Mi baja lehet?
De még nem adtam fel.
„Kérlek, mondj nekem csak egyetlen egy elméletet.” Könyörögtem lány, nem rémisztő hangon, egyenesen a szemébe nézve.
Meglepetésemre és elégedettségemre működött a dolog.
„Ööö, nos, megcsípett egy radioaktív pók?”
Képregények? Nem csoda, hogy azt hitte, kinevetem.
„Ez nem valami kreatív.” Csipkelődtem, próbáltam elrejteni megkönnyebbülésemet.
„Sajnálom, ez minden, amim van.” Mondta megsértve.
Ez még inkább megenyhített. Képes voltam megint incselkedni vele.
„Még közel se jársz.”
„Pókok?”
„Nem.”
„Radioaktivitás.”
„Nem.”
„A csudába.” Sóhajtott.
„A kriptonit se zavar.” Mondtam gyorsan – mielőtt harapásokról kérdezne – és aztán felnevettem, mert azt hitte rólam, hogy egy szuperhős vagyok.
„Nem nevethetsz ki, emlékszel?”
Összeszorítottam ajkaim.
„Úgy is ki fogom találni.” Ígérte.
És ha megteszi, el fog menekülni.
„Bárcsak ne tennéd.” Mondtam minden incselkedés nélkül.
„Mert...?”
Őszinteséggel tartoztam neki. Mégis mosolyogni próbáltam, hogy szavaim ne legyenek ijesztőek számára. „Mi van, ha én nem vagyok egy szuperhős? Mi van, ha én vagyok a rossz fiú?”
Szemei szélesre nyíltak és ajkai kissé kettéváltak. „Oh.” Mondta. Majd pár pillanat múlva folytatta. „Értem.”
Végre meghallotta, amit mondtam.
„Tényleg?” Kérdeztem aggódásom elrejtésével küszködve.
„Veszélyes vagy?” Találgatott. Légzése megiramodott, a szíve felgyorsult.
Nem tudtam felelni neki. Ez volt az utolsó percem vele? El fog rohanni? Elmondhatom neki, mennyire szeretem, mielőtt elmenne? Vagy ez csak még inkább megijesztené?
„De nem vagy rossz.” Suttogta fejét rázva, szeme félelemmentes volt. „Nem, szerintem nem vagy rossz.”
„Tévedsz.” Leheltem.
Persze hogy rossz voltam. Nem örültem most annak, hogy többnek tartott, mint amit megérdemeltem volna? Ha jó ember lettem volna, távol tartottam volna magam tőle.
Kezemmel átnyúltam az asztalon, és elvettem a limonádés üvegének kupakját kifogás gyanánt. Nem húzódott el a hirtelen közelébe kerülő kezemtől. Tényleg nem félt tőlem. Még nem.
Úgy forgattam a kupakot, mintha egy búgócsiga lett volna, és azt néztem helyette. Gondolataim kátyúba kerültek.
Fuss, Bella, fuss. Nem tudtam rávenni magam, hogy ezeket a szavakat hangosan kimondjam.
Talpra ugrott. „El fogunk késni.” Mondta, mikor azon kezdtem el aggódni, hogy valahogy meghallotta gondolataimat.
„Én ma nem megyek az órára.”
„Miért nem?”
Mert nem akarlak megölni. „Időközönként egészséges a lógás.”
Hogy pontos legyek, egészségesebb az emberek számára, ha a vámpírok lógnak azokon a napokon, amikor az emberek vére kispriccelhet. Mr. Banner vércsoport meghatározást tartott ma. Alice már ellógta a reggeli óráját.
„Nos, én megyek.” Mondta. Ez nem lepett meg. Felelősségtudó volt – mindig a helyes dolgot tette.
Az ellentétem volt.
„Később találkozunk.” Mondtam, próbáltam közömbös lenni megint, lenézve a forgó kupakra. És addig is imádni foglak… félelmetes, veszélyes módon.
Tétovázott, és egy pillanatig abban reménykedtem, hogy mindezek után mégis velem marad. De becsengettek és ő elsietett.
Vártam, míg eltűnt és a kupakot a zsebembe csúsztattam – emlékként erről a jelentős beszélgetésről – és a kocsimhoz sétáltam a szakadó esőben.
Betettem a kedvenc nyugtató CD-met – azt, amit első nap is hallgattam – de nem sokáig hallottam Debussy dallamát. Más hangok futották át fejemen, egy dallamtöredék, amely megnyugtatott és kíváncsivá tett. Lehalkítottam a hangfalat, és a fejemben lévő zenére figyeltem, belemerültem ebbe a töredéknyi dallamba, míg teljesen össze nem állt. Ujjaim ösztönösen mozogtak a levegőben egy képzelt zongora billentyűin.
Az új szerzemény tovább fejlődött, majd figyelmem megakadt valaki aggódó gondolatain.
Az aggódás forrását kerestem.
El fog ájulni? Most mit csináljak? Mike pánikolt.
Száz méterrel arrébb, Mike Newton leeresztette Bella erőtlen testét a járdára. Kábiltan leroskadt a nedves betonra, szeme becsukva, bőre fakó, mint egy holttest.
Majdnem kitéptem a kocsi ajtaját.
„Bella?” Kiáltottam.
Nem volt változás élettelen arcán, miközben nevét kiáltottam.
Egész testem olyan hideg lett, mint a jég.
Éreztem Mike bosszús meglepődését, mialatt dühösen átvizsgáltam gondolatait. Csak az irántam érzett mérgére tudott gondolni, így nem tudtam meg mi a baja Bellának. Ha valamivel is ártott neki, akkor megsemmisítem.
„Mi a baj – megsérült?” Követeltem, miközben gondolataira összpontosítottam. Őrjítő volt emberi sebességgel sétálni. Nem kellett volna felhívnom a figyelmet érkezésemre.
Aztán meghallottam Bella szívverését és egyenletes levegővételét. Miközben néztem, szemeit egyre jobban összeszorította. Ez valamivel enyhítette aggodalmamat.
Láttam az emlékfoszlányokat Mike fejében, képeket a biológia teremből. Bella feje az asztalunkon volt, gyönyörű arca zöldre színeződött. Vörös cseppek a fehér lapokon…
Vércsoport vizsgálat.
Megálltam ott, ahol voltam, lélegzetemet visszatartottam. Az illata egy dolog volt, de kifolyó vére teljesen más téma.
„Szerintem elájult.” Mondta Mike egyszerre nyugtalanul és sértetten. „Nem tudom mi történt, még csak meg se szúrta az ujját.”
Megkönnyebbülés futott végig rajtam, és újra lélegeztem, megízlelve a levegőt. Ah, megéreztem Mike szúrt sebéből kifolyt vért. Valaha ez vonzott volna.
Letérdeltem mellé, míg Mike mellettem álldogált, dühöngött a közbelépésem miatt.
„Bella. Hallasz engem?”
„Nem.” Nyöszörögte. „Menj el.”
A megnyugvás olyan gyönyörű volt, hogy felnevettem. Bella jól volt.
„Éppen az ápolónőhöz kísértem.” Mondta Mike. „De nem akart tovább menni.”
„Majd én odaviszem. Te visszamehetsz az órára.” Mondtam elutasítóan.
Mike összeszorította fogait. „Nem. Ez az én dolgom.”
Nem álltam le vitatkozni a nyomorulttal.
Megborzongva és megijedve, félig boldogan és félig bánatosan attól a kínos helyzettől, amely miatt meg kellett érintenem, felemeltem Bellát a járdáról és karjaimban tartottam, csupán ruháját érintve, annyira eltartva magamtól, amennyire csak lehetett. Sietve lépkedtem előre, hogy biztonságba helyezzem – messze tőlem, más szavakkal.
Szemei kinyíltak, meg volt döbbenve.
„Tegyél le.” Utasított vékony hangon – megint zavart volt, gondoltam ezt az arckifejezéséből. Nem szeretett gyengének látszani.
Alig hallottam Mike hangos tiltakozását mögülünk.
„Szörnyen nézel ki.” Mondtam neki vigyorogva, mert nem volt semmi baja, csak egy kis szédülés és gyenge gyomor.
„Tegyél le a járdára.” Mondta. Ajkai elfehéredtek.
„Szóval elájulsz a vér látványától?” Lehet ez még ennél is ironikusabb?
Becsukta a szemét, és ajkait összeszorította.
„És még csak nem is a saját véredtől.” Tettem hozzá széles vigyorral.
Az iroda előtt voltunk. Az ajtó résnyire nyitva volt, és elrúgtam azt az utamból.
Ms. Cope felugrott és ránk meredt. „Oh, Istenem.” Zihálta, miközben végigmérte a karjaimban lévő sápadt lányt.
„Elájult biológia órán.” Magyaráztam, mielőtt még képzelete túlságosan szárnyra kapna.
Ms. Cope sietve kinyitotta a gyengélkedő ajtaját. Bella szeme megint nyitva volt, és a titkárnőt figyelte. Hallottam az idős nővér meglepődését, mikor lefektettem a lányt a kopott ágyra. Amint Bella kikerült karjaim közül, a legmesszebb húzódtam tőlem. Testem túl izgatott volt, túl türelmetlen, izmaim megfeszültek és a méreg a számba folyt. Olyan meleg és illatos volt.
„Csak egy kicsit gyenge.” Nyugtattam a nővért. „Biológia órán vércsoport meghatározást végeztek.”
Bólintott, most már értette a helyzetet. „Mindig megesik valakivel.”
Elnyomtam egy nevetést. Biztos Bella az az egy.
„Csak feküdj le pá percig, drágám.” Mondta Mrs. Hammond. „Elmúlik.”
„Tudom.” Mondta Bella.
„Gyakran előfordul ez veled?” Kérdezte az ápolónő.
„Néha.” Ismerte el Bella.
Próbáltam köhögésnek álcázni nevetésem.
Ezzel felhívtam magamra az ápolónő figyelmét. „Te visszamehetsz az órára.” Mondta.
Egyenesen a szemébe néztem, és teljes magabiztossággal hazudtam. „Vele kell maradnom.”
Hmm. Kíváncsi lennék… oh, jól van. Mrs. Hammond bólintott.
Ez jól működött rajta. Bella miért volt annyira nehéz eset?
„Hozok egy kis jeget a homlokodra, drágám.” Mondta az ápolónő kissé kényelmetlenül miután a szemembe nézett – ahogy az emberek érzik ilyenkor magukat –és elhagyta a szobát.
„Igazad volt.” Nyögte ki Bella, szemei csukva voltak.
Mire értette? A legrosszabb következtetésre jutottam: elfogadta a figyelmeztetéseimet.
„Általában igazam van.” Mondtam, próbáltam tartani hangomat; savanyúnak hangzott. „De most miben is volt igazam?”
„A lógás egészséges.” Sóhajtotta.
Ah, megnyugvás megint.
Ezután csendben volt. Lassan ki- és belélegzett. Ajkai kezdtek rózsaszínné válni. Szája kissé kiegyensúlyozatlan volt, alsó ajka kicsit teltebb volt. Száját nézve furcsa érzés fogott el. Közelebb akartam menni hozzá, amely nem lett volna egy jó ötlet.
„Megijesztettél egy pillanatra.” Mondtam – újra kezdve a beszélgetést, így ismét hallhattam a hangját. „Azt hittem, hogy Newton azért vonszolja a testedet, hogy elássa azt az erdőben.”
„Ha ha.” Mondta.
„Őszintén – láttam már holttestet jobb színben.” Ez tulajdonképpen igaz is volt. „Azon gondolkoztam, hogy bosszút kell majd állnom a gyilkosodon.” És megtettem volna.
„Szegény Mike.” Mondta. „Fogadni mernék, hogy most mérges.”
A düh elöntött, de gyorsan elfojtottam azt. Törődése biztos csak sajnálat volt. Bella kedves. Ez minden.
„Utál engem.” Mondtam felderülve a gondolattól.
„Nem tudhatod.”
„Láttam az arcát – tudhatom.” Ez valószínűleg igaz volt, mivel arcát olvasva elég információhoz jutottam ahhoz, hogy pontos következtetést vonjak le. Bellán való gyakorlásom kiélesítette azt a képességemet, amellyel az emberek arckifejezését tudtam olvasni.
„Hogy láttál meg? Azt hittem lógsz.” Arca jobban nézett ki – áttetsző bőréről eltűnt a zöld árnyalat.
„A kocsimba voltam és egy CD-t hallgattam.”
Arca megrándult, mintha hétköznapi válaszom valahogy meglepte volna.
Megint kinyitotta szemét, mikor Mrs Hammond visszatért egy jeges zacskóval.
„Itt is van, drágám.” Mondta az ápolónő miközben Bella homlokára tette azt. „Jobban nézel ki.”
„Szerintem már jól vagyok.” Mondta Bella, és felült, miközben eltolta magától a jeges zacskót. Persze. Nem szereti, ha gondoskodnak róla.
Mrs. Hammond ráncos kezei kinyúltak Bella felé, hogy visszanyomja őt az ágyra, de ekkor Ms. Cope kinyitotta az irodába vezető ajtót és behajolt rajta. Megjelenésével friss vér illata érkezett, csak egy fuvallat volt.
Láthatatlanul a mögötte lévő irodában Mike Newton még mindig dühös volt, azt kívánta, bárcsak az általa vonszolt nehéz fiú az itt velem lévő lány lenne.
„Van még egy.” Mondta Ms. Cope.
Bella gyorsan leugrott az ágyról, türelmetlenül ki akart kerülni a középpontból.
„Itt van.” Mondta, miközben visszaadta a borogatást Mrs. Hammond-nak. „Már nincs rá szükségem.”
Mike motyogott, miközben félig átlökte Lee Stevens-t az ajtón. A vér még mindig csepegett Lee azon kezéből, amivel fogta az arcát, és tovább folyt a csuklójára.
„Oh nem.” Ez volt számomra a végszó, hogy elhagyjam a szobát – és úgy tűnt Belláé is. „Menj át az irodába, Bella!”
Megzavarodott szemekkel nézett fel rám.
„Bízz bennem – menj!”
Megfordult és még azelőtt elkapta az ajtót, hogy az becsukódott volna, és átrohant az irodába. Néhány centi távolságból követtem. A lebegő haja végigsimította kezemet...
Megfordult, hogy rám nézhessen csodálkozó szemeivel.
„Te most hallgattál rám.” Ez volt az első alkalom.
Apró orra megrándult. „Éreztem a vér illatát.”
Megdöbbenve bámultam rá. „Az emberek nem érzik a vér illatát.”
„Nos, Én igen – ettől leszek rosszul. Olyan az illata, mint a rozsda… és a só.”
Arcom megdermedt, még mindig bámultam.
Tényleg emberi lény volt? Embernek tűnt. Olyan lágy volt, mint egy ember. Olyan illata volt, mint az embereknek – nos, sokkal jobb. Úgy viselkedett, mint egy ember… legalább is valami hasonlóképpen. De nem úgy gondolkozott, mint egy ember, és nem is úgy reagált.
Azonban mi más eshetőség maradt?
„Mi van?” Kérdezte.
„Semmi.”
Aztán Mike Newton megzavart minket, mikor belépett a szobába sértett és heves gondolataival.
„Jobban nézel ki.” Mondta gorombán.
Kezem megrándult, modorra akartam tanítani. Vigyáznom kellett magamra, vagy különben még megöltem volna ezt az utálatos fiút.
„Csak tartsd a kezed a zsebedben.” Mondta Bella. Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy nekem mondta ezt.
„Már nem vérzik.” Válaszolt Mike mogorván. „Visszajössz az órára?”
„Most viccelsz? Csak sarkon fordulhatnék és visszajöhetnék ide.”
Ez nagyon jó volt. Azt hittem, hogy ezt az órát nélküle kell eltöltenem, és most mégis extra időt kaptam vele. Mohóságot éreztem minden egyes perc után.
„Igen, gondolom…” Motyogta Mike. „Szóval jössz hétvégén? A partra?”
Ah, terveik voltak. A düh helyben megdermesztett. Ez azonban egy csoportos kirándulás volt. Láttam erről képeket a többi diák fejében. Ez nem csak kettejükről szólt. Mégis őrjöngtem. Mozdulatlanul támaszkodtam a pultra, próbálva magamat kontrolálni.
„Persze, már mondtam, hogy benne vagyok.” Ígérte.
Szóval neki is igent mondott. A féltékenység lángolt bennem, fájdalmasabb volt, mint a szomjúság.
Nem, ez csak egy csoportos szórakozás volt, próbáltam meggyőzni magam, Csak eltölt egy napot a barátaival. Semmi több.
„Apám boltjánál találkozunk tíz órakor.” És Cullen NINCS meghívva.
„Ott leszek.” Mondta Bella.
„Akkor találkozunk testnevelés órán.”
„Szia.” Felelte.
Elcsoszogott az órájára, gondolatai tele voltak ingerültséggel. Mit lát ebben a torzszülöttben? Persze, gazdag, gondolom. A csajok szerint dögös, de szerintem nem az. Túl… túl tökéletes. Fogadok, hogy az apja plasztikai műtétekkel kísérletezik mindegyiken. Ezért olyan fehérek és szépek. Ez nem természetes. És ő olyan… ijesztő kinézetű. Néha, mikor engem néz, megesküdnék rá, hogy meg akar ölni… Torzszülött…
Mike nem volt teljesen figyelmetlen.
„Testnevelés.” Ismételte Bella csendesen. Egy nyögés.
Ránéztem, és láttam, hogy megint szomorú volt valami miatt. Nem tudtam biztosan miért, de az világos volt, hogy nem akart a következő órájára menni Mike-kal, és én oda voltam ezért a tervért.
Mellé sétáltam és közel hajoltam az arcához, éreztem, hogy bőre melege eléri ajkaimat. Nem mertem levegőt venni.
„Majd én gondoskodom erről.” Suttogtam. „Ülj le és legyél sápadt.”
Megtette amit kértem, leült az egyik összecsukható székre és fejét nekitámasztotta a falnak, miközben mögöttem Ms. Cope visszajött a hátsó szobából és asztalához ült. Csukott szemével Bella megint úgy nézett ki, mint aki el akarna ájulni. Még nem tért vissza teljesen a színe.
Odafordultam a titkárnőhöz. Remélhetőleg Bella figyelni fog, gondoltam keserű gúnnyal. Ez volt a mód, ahogy egy embernek feltételezhetőleg reagálnia kellett.
„Ms. Cope?” Kérdeztem ismét meggyőző hangomat használva.
Szempillái rezegtek, és a szíve felgyorsult. Túl fiatal, fogd vissza magad! „Igen?”
Ez érdekes volt. Mikor Shelly Cope pulzusa felgyorsult, az azért volt, mert fizikailag vonzónak talált, nem azért, mert meg lett volna ijedve. Hozzászoktam ehhez a nők körül… eddig mégse tekintettem ezt Bella felgyorsult szívverésének magyarázataként.
Tetszett ez a lehetőség. Valójában túlságosan is. Mosolyogtam, és Ms. Cope légzése hangosabb lett.
„Bella következő órája testnevelés, és szerintem még nincs elég jól. Igazából azt hiszem, haza kellene vinnem most. Gondolja, tudna adni neki egy igazolást?” Belebámultam mélység nélküli szemébe, élvezve a rombolást, amit gondolatmenete okozott számára. Lehetséges ez Bella esetében…?
Ms. Cope hangosan nyelt egyet, mielőtt válaszolt. „Neked is szükséged van igazolásra, Edward?”
„Nem, nekem Mrs. Goff-fal lesz órám, ő nem bánja.”
Nem fordítottam több figyelmet rá. Megvizsgáltam ezt az új lehetőséget.
Hmm. Szerettem azt hinni, hogy Bella vonzónak talált engem, mint a többi ember, de Bella mikor reagált úgy, mint a többi ember? Nem kellett volna reménykednem.
„Rendben, minden elintézve. Jobban nézel ki, Bella.”
Bella gyengének tűnve bólintott – egy kicsit túljátszva szerepét.
„Tudsz sétálni, vagy azt szeretnéd, hogy megint felvegyelek?” Kérdeztem gyenge színjátékán szórakozva. Tudtam, hogy sétálni akar – nem akart gyengének látszódni.
„Sétálok.” Mondta.
Megint igazam volt. Egyre jobb voltam ebben.
Felállt, tétovázott egy pillanatig, mintha egyensúlyát tesztelte volna. Kinyitottam neki az ajtót és kisétáltunk az esőre.
Néztem, ahogy fejét a szitáló eső felé emelte, szemei csukva voltak, apró mosoly a száján. Mire gondolhat? Ebből a cselekedetből valami kitűnt, és gyorsan rájöttem, hogy miért volt ismeretlen nekem ez a testtartás. Normális emberlányok nem fordították volna arcukat a szitáló eső felé; normális emberlányok általában sminket viseltek, még ezen a nedves helyen is.
Bella sose viselt sminket, nem is kellett neki. A kozmetikaipar milliárdokat keresett egy év alatt olyan nőkön, akik olyan bőrt szerettek volna, mint amilyen a Belláé.
„Köszönöm.’ Mondta rám mosolyogva. „Megéri rosszul lenni, ha ellóghatod a testnevelés órát.”
Keresztülnéztem az iskolaudvaron azon tűnődve, miként hosszabbíthatnám meg a vele tölthető időmet. „Szívesen, bármikor.” Mondtam.
„Szóval jössz? Úgy értem, most szombaton?” Reménykedőnek tűnt.
Ah, reménykedése megnyugtató volt. Velem akart lenni, és nem Mike Newtonnal. És én igent akartam neki mondani. De sok dolgot kellett szem előtt tartanom. Az egyik, szombaton sütni fog a Nap…
„Pontosan hova is mentek?” Próbáltam hangomat közömbösen tartani, mintha ez nem sokat jelentene számomra. Mike azonban azt mondta part. Nem volt sok esély a napfény elkerülésére.
„La Push-ba, az Első Partra.”
Fenébe. Nos, akkor végképp lehetetlen.
Lenéztem rá, és kényszeredetten mosolyogtam. „Nem hinném, hogy meg lennék hívva.”
Sóhajtott lemondóan. „Épp most hívtalak meg.”
„Ne zaklassuk fel még ennél is jobban szegény Mike-ot a héten. Nem akarjuk, hogy összetörjön.” Elgondolkoztam szegény Mike általam történő összetörésén, és nagyon élveztem ezt a képet.
„Kit érdekel Mike?” Mondta megint elutasítóan. Szélesen mosolyogtam.
És ezután elsétált tőlem.
Gondolkozás nélkül utánanyúltam és megfogtam az esőkabátja hátulját. A rántásra megállt.
„Mit gondolsz hová mész?” Majdnem mérges voltam rá, hogy itt akar hagyni engem. Még nem töltöttem vele elég időt. Nem mehet el, még nem.
„Hazamegyek.” Mondta megzavarodva attól, hogy ez engem miért zaklatott fel.
„Nem hallottad, hogy megígértem biztonságban hazaviszlek? Szerinted hagyom, hogy ilyen állapotban vezess?” Tudtam, hogy ez nem fog tetszeni neki – gyengeségének felhozása általam. De amúgy is gyakorolnom kellett a seattle-i útra. Látni akartam, hogy képes vagyok-e kezelni a közelségét egy zárt helyen. Ez egy sokkal rövidebb út volt.
„Milyen állapotban?” Követelte. „És mi lesz a furgonommal?”
„Alice majd elviszi neked suli után.” Óvatosan a kocsim felé húztam a hátánál fogva, mivel tudtam, elég csábító volt számára most az, hogy elsétáljon.
„Engedj el!” Mondta oldalazva és majdnem elesett. Kinyújtottam egy kezem, hogy elkapjam, de még azelőtt visszanyerte egyensúlyát, hogy szükség lett volna rám. Nem kellett volna kifogásokat keresnem arra, hogy megérintsem. Elkezdtem gondolkozni Ms. Cope felem szembeni reakcióján, de inkább elhessegettem azt későbbre. Sokkal többet kellett most átgondolnom.
Otthagytam a kocsim mellett, és ő nekiesett az ajtónak. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem, számításba vehettem volna siralmas egyensúlyérzékét…
„Olyan rámenős vagy!”
„Nyitva van.”
Beszálltam és beindítottam a kocsit. Teste megmerevedett, még mindig nem szállt be, habár az eső felerősödött, és tudtam, hogy nem szereti a hideget és a nedvességet. Az eső átáztatta sűrű haját, ami egyre sötétebb lett ettől.
„Tökéletesen alkalmas vagyok arra, hogy egyedül is haza tudjak menni!”
Persze, hogy képes volt – csak én nem voltam képes elengedni őt.
Leengedtem a mellette lévő ablakot és felé hajoltam. „Szállj be, Bella.”
Szemei összeszűkültek, és arra tippeltem, hogy az elfutás lehetőségét vitatja meg magában.
„Úgyis visszarángatlak.” Ígértem, élveztem az arcán megjelenő bosszúságot, mikor rájött, hogy komolyan gondoltam.
Állát mereven tartva kinyitotta az ajtót és bemászott. Haja a bőrüléshez tapadt és a cipői egymáson csikorogtak.
„Ez teljesen szükségtelen.” Mondta fagyosan. Szerintem zavarban volt megsértett büszkesége miatt.
Felcsavartam a fűtést, hogy ne legyen kényelmetlen számára, és a zenét halkra állítottam. A kijárat felé vezettem, közben szemem sarkából őt figyeltem. Alsó ajkát makacsul kitolta. Vizsgálgattam az ez által kiváltott érzéseimet… újra a titkárnő reakciójára gondolva…
Hirtelen a lejátszóra nézett és mosolygott, szemei csodálkoztak. „Clair de Lune?” Kérdezte.
Egy klasszikus-kedvelő? „Ismered Debussy-t?”
„Nem túl jól.” Mondta. „Anyám sok klasszikus zenét hallgatott otthon – csak a kedvenceimet ismerem.”
„Ez szintén az én egyik kedvencem.” Néztem az esőt ezen tűnődve. Van valami közös bennünk. Pedig azt kezdtem hinni, hogy egymás ellentétjei vagyunk minden tekintetben.
Sokkal nyugodtamnak tűnt most, ő is az esőt figyelte vak szemekkel. Pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva megpróbáltam levegőt venni.
Óvatosan belélegeztem az orromon keresztül.
Hatásos.
Szorosan megmarkoltam a kormányt. Az eső még jobbá tette az illatát. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Ostoba módon hirtelen elképzeltem milyen lehet az íze.
Próbáltam nyelni egyet a torkom lángolása ellenére, valami másra gondolni.
„Hogy néz ki anyukád?” Kérdeztem elterelés gyanánt.
Bella mosolygott. „Úgy néz ki mint én, csak csinosabb.”
Ebben kételkedtem.
„Túlságosan hasonlítok Charlie-ra.” Folytatta. „Anya társaságkedvelőbb, mint én, és bátrabb is.”
Ebben is kételkedtem.
„Felelőtlen és egy kicsit hóbortos, és egy kiszámíthatatlan szakács. Ő a legjobb barátom.” Hangja szomorú lett; homloka ráncossá vált.
Megint úgy beszélt, mint egy szülő és nem úgy, mint egy gyerek.
Megálltam a háza előtt, túl későn belegondolva abba, hogy tudhattam-e volna, hogy hol is lakik. Nem, ez nem volt gyanús egy ilyen kicsi városban, ahol az apja egy közszereplő…
„Hány éves vagy, Bella?” Biztos idősebb, mint az osztálytársai. Talán későn kezdte az iskolát, vagy visszatartották… habár ez nem valószínű.
„Tizenhét.” Válaszolta.
„Nem tűnsz tizenhétnek.”
Felnevetett.
„Mi van?”
„Anya mindig azt mondja, hogy harmincöt évesen születtem és minden évvel egyre inkább középkorú leszek.” Megint felnevetett, majd sóhajtott. „Nos, valakinek felnőttnek kellett lennie.”
Ez mindent megmagyarázott számomra. Most már láttam… miként magyarázza a felelőtlen anya Bella érettségét. Korán fel kellett nőnie, hogy gondviselővé váljon. Ezért nem szerette, ha róla gondoskodtak – úgy érezte, ez az ő feladata.
„Te se nézel ki harmadéves középiskolásnak.” Mondta kirántva engem ábrándozásomból.
Grimaszoltam. Ha megtudtam róla valamit, akkor ő is túl sokat vett észre velem kapcsolatban. Témát váltottam.
„Szóval miért ment hozzá anyukád Phil-hez?”
Tétovázott egy pillanatig a válasza előtt. „Anya… nagyon fiatal a korához képest. Szerintem Phil mellett még fiatalabbnak érzi magát. Más szóval, teljesen bele van bolondulva.” Elnézően rázta meg fejét.
„Helyesled ezt?” Kíváncsiskodtam.
„Számít ez?” Kérdezte. „Azt akarom, hogy boldog legyen… és ő Phil-t akarja.”
Magyarázatának önzetlensége megdöbbentett, annak ellenére, hogy ez teljesen beleillett abba a képbe, amit róla alkottam.
„Ez nagyon nagylelkű… Kíváncsi lennék.”
„Mire?”
„Szerinted ő is ilyen előzékeny lenne veled szemben? Nem számítana, hogy kit választanál?”
Ez egy nevetséges kérdés volt, és nem tudtam közömbös hangomat megtartani, miközben megkérdeztem ezt. Milyen butaság volt már csak arra gondolni is, hogy valaki elfogadna engem a lánya mellett. Milyen őrültség volt arra gondolni, hogy Bella engem választana.
„Én – én, gondolom igen.” Dadogta tekintetem hatására. Félelem… vagy vonzódás?
„De mindent figyelembe véve ő a szülő. Így ez egy kicsit más.” Fejezte be.
Savanyúan mosolyogtam. „Tehát senki se túl ijesztő?”
Rám vigyorgott. „Mit értesz az ijesztő alatt? Piercinggel teli arcot és óriási tetoválásokat?”
„Ez is egy definíció, gondolom.” Egy igazán nem ijesztő megfogalmazás, véleményem szerint.
„Mi a te definíciód?”
Mindig a rossz kérdéseket tette fel. Vagy talán pontosan a megfelelőket. Azokat, amelyekre semmiképpen se akartam felelni.
„Szerinted én tudnék ijesztő lenni?” Kérdeztem tőle egy kis mosoly kíséretében.
Átgondolta, mielőtt válaszolt volna komoly hangon. „Hát… szerintem tudnál, ha akarnál.”
Én is komoly voltam. „Most félsz tőlem?”
Most azonnal válaszolt, nem gondolta át. „Nem.”
Könnyebben mosolyogtam. Nem gondoltam, hogy teljesen az igazat mondja, nem nem is hazudott. Nem félt tőlem annyira, hogy itt akart volna hagyni. Kíváncsi voltam, mit érezne akkor, ha elmondanám neki, hogy ezt egy vámpírral vitatja meg. Megremegtem a magam elé képzelt reakcióját látva.
„Szóval, most te is mesélsz nekem a családodról? Biztos érdekesebb a történeted, mint az enyém.”
Legalábbis ijesztőbb.
„Mit akarsz tudni?” Kérdeztem körültekintően.
„Cullen-ék örökbe fogadtak?”
„Igen.”
Tétovázott, majd halkan beszélt tovább. „Mi történt a szüleiddel?”
Ez nem volt olyan nehéz kérdés; még hazudnom se kellett. „Már nagyon régen meghaltak.”
„Sajnálom.” Suttogta attól aggódva, hogy megbántott engem.
Ő miattam aggódott.
„Már nem is emlékszem rájuk tisztán.” Nyugtattam meg. „Már régóta Carlisle és Esme a szüleim.”
„És te szereted őket.” Következtette.
Mosolyogtam. „Igen. Nem tudok még két ilyen jó embert elképzelni.”
„Nagyon szerencsés vagy.”
„Tudom.” Szülők tekintetében a szerencsémet nem lehet megkérdőjelezni.
„És a testvéreid?
Ha hagyom, hogy túl sokat kérdezzen, hazudnom kellene. Az órára nézve elszomorodtam, mivel az együtt tölthető időnk lejárt.
„A testvéreim, főleg Jasper és Rosalie elég feldúltak lesznek, ha az esőbe kell majd rám várniuk.”
„Oh, sajnálom, gondolom menned kell.”
Nem mozdult. Ő sem akarta, hogy közös időnk véget érjen. Ez nagyon, nagyon szerettem.
„És valószínűleg szeretnéd visszakapni a furgonod, mielőtt Swan rendőrfőnök hazajönne, így nem kell elmondanod neki a biológia órai balesetedet.” Vigyorogtam az emlék hatására, amelyben Bella zavarodottan karjaimban volt.
„Biztos vagyok benne, hogy már tud róla. Forks-ban nincsenek titkok.” A város nevét kifejezett undorral mondta ki.
Felnevettem szavai hatására. Valóban nem voltak titkok. „Szórakozz jól a parton.” Néztem a zuhogó esőt, tudván, hogy már nem tart sokáig, és erősen kívántam, hogy hátha mégis. „Jó idő lesz napozáshoz.” Nos, az lesz szombaton. Biztos élvezni fogja.
„Holnap nem látlak?”
A hangjában lévő aggódás örömöt okozott nekem.
„Nem. Emmett és én hamarabb kezdjük meg a hétvégét.” Dühös voltam magamra, hogy terveim voltak. Törölhettem volna őket… de ezen a ponton nem volt olyan, hogy túl sok vadászás lett volna, és a családom eleget foglalkozott a viselkedésemmel, feltárva előttem, hogy milyen rögeszméssé váltam.
„Mit fogtok csinálni?” Kérdezte, és nem tűnt boldognak kijelentésemtől.
Remek.
„Túrázni megyünk a Goat Rocks Parkba, Rainier-től délre.” Emmett türelmetlenül várta a medve szezont.
„Oh, hát akkor, jó szórakozást.” Mondta kedvtelenül. Lelkesedésének hiánya megint örömömre szolgált.
Ahogy ránéztem, majdhogynem gyötrődést éreztem attól a gondolattól, hogy egy időre búcsút kell mondanom neki. Olyan lágy és sebezhető volt. Meggondolatlanságnak tűnt szem elől veszíteni, ahol bármi megtörténhetett vele. És mégis az volt a legrosszabb dolog, ami vele történhetett, hogy velem volt.
„Megtennél nekem valamit a hétvégén?” Kérdeztem komolyan.
Bólintott, szemei csodálkoztak és megdöbbentek hevességemtől.
Csak könnyedén.
„Ne sértődj meg, de olyan embernek látszol, aki mágnesként vonzza a baleseteket. Szóval… próbálj meg nem beleesni a tengerbe, vagy nem elüttetni magad, vagy bármi hasonló, rendben?”
Bánatosan mosolyogtam, reménykedve abba, hogy nem látta meg a szomorúságot a szememben. Mennyire kívántam, hogy ne legyen neki sokkal jobb nélkülem, nem törődve azzal, ami vele történhet ott.
Fuss, Bella, fuss. Túlságosan is szeretlek, a te érdekedbe vagy az enyémbe.
Megsértette incselkedésem. Engem nézett. „Meglátom, mit tehetek.” Csattant fel, kiugrott az esőbe és olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, ahogy csak tudta.
Mint egy felbőszült macska, aki azt hiszi magáról, hogy egy tigris.
Elfordítottam a kulcsot, csak a kabátja gombját láttam, és mosolyogtam, miközben elhajtottam.7. Dallam

Várnom kellett, mikor visszaértem a sulihoz. Az utolsó órának még nem volt vége. Ez jó volt, mert át kellett gondolnom pár dolgot, és szükségem volt egy kis egyedüllétre.
Az illata átjárta az autót. Nem húztam le az ablakot, hagytam, hogy ostromozzon az illat, próbáltam hozzászokni a torkomat égető érzéshez.
Vonzalom.
Ez egy megfontolásra váró probléma volt. Annyi oldala, annyi különböző jelentése és szintje volt. Nem ugyanaz, mint a szerelem, de nagyon is közel volt ahhoz.
Nem tudhattam, hogy Bella vonzódik-e hozzám. (Mentális némasága egyre idegesítőbb lesz addig, míg az őrületbe nem kerget vele? Vagy volt ennek egy határa, amit végül el fogok érni?)
Próbáltam összehasonlítani fizikai reakcióit a többiekével, mint a titkárnő és Jessica Stanley, de ez az összevetés nem volt sokatmondó. Az azonos jelek – változás a szívverésének és a légzésének ritmusában – könnyen jelenthettek félelmet, vagy döbbenetet, vagy nyugtalanságot, mintsem érdeklődést. Valószínűtlennek tűnt, hogy Bella ugyanolyan fajta gondolatokkal szórakoztatná magát, mint ahogy Jessica Stanley tette valaha. Mindezek mellett Bella nagyon jól tudta, hogy valami baj van velem, még ha nem is tudta pontosan, hogy mi is az. Megérintette jéghideg bőröm, és utána elrántotta kezeit.
És mégis… visszaemlékeztem azokra a fantáziaképekre, amiket valaha elutasítottam, de Bellát képzeltem Jessica helyére…
Egyre gyorsabban vettem a levegőt, a tűz fel-le futott a torkomon.
Mi lenne akkor, ha Bella képzelné azt, hogy karjaimmal átölelem törékeny testét? Érezné, hogy szorosan a mellkasomhoz húzom és kezem az álla alá rakom? Hajzuhatagát hátrasimítanám elpirult arcából? Ujjaimmal megérinteném ajkait? Közelebb hajtanám arcom az övéhez, ahol számon érezném forró leheletét? Még közelebb kerülnék…
De aztán összerezzentem az álmodozástól, tudva, mint hogy már akkor tudtam, mikor Jessica képzelte ezeket, hogy mi történne, ha ilyen közel kerülnék hozzá.
A vonzalom egy eldönthetetlen dilemma volt, mivel már így is túlságosan vonzódtam Bellához, rossz értelemben.
Azt akartam, hogy Bella vonzódjon hozzám, mint egy nő a férfihoz?
Ez volt a rossz kérdés. A helyes kérdés az lett volna, hogy akarnom kellene-e, hogy vonzódjon hozzám, és erre a válasz: nem. Mert én nem egy emberférfi voltam, és ez így nem lett volna igazságos vele szemben.
Létezésem minden részével azért epedeztem, hogy normális férfi lehessek, így karjaimban tarthatnám anélkül, hogy életét kockáztattam volna. Így szabad utat adhatnék saját fantáziáimnak, azoknak, amelyek nem végződtek volna azzal, hogy vére áztatja kezeimet, vagy attól izzanának szemeim.
Iránta érzett vonzalmam kivédhetetlen volt. Milyen kapcsolatot ajánlhatnék én fel neki, miközben meg sem érinthetem?
Kezeim közé temettem a fejem.
Annyira össze voltam zavarodva, mivel egész életem során ennyire még sose éreztem magam emberinek – még akkor sem, mikor tényleg ember voltam, már amennyire vissza tudtam emlékezni. Mikor ember voltam, gondolataim csak a katonák dicsősége körül forogtak. A világháború egész fiatalságom alatt tombolt, és ár csak kilenc hónapra voltam a tizennyolcadik születésnapomtól, mikor kitört a járvány… Emberi éveimből nem sok maradt meg, csak homályos emlékképek, amelyek minden évtizeddel csak tovább halványodtak. Édesanyámra emlékeztem a legtisztábban, és ősrégi fájdalmat éreztem, mikor arcára gondoltam. Búsan gondoltam arra, hogy mennyire gyűlölte a jövőt, melyre és oly buzgón vágytam, minden este azért imádkozott, mikor asztali áldást mondott a vacsora előtt, hogy a „szörnyű háború” érjen véget… Nem voltak emlékeim másfajta vágyakozásról. Édesanyám szeretetén kívül nem volt másfajta szeretet, amelyet vissza akartam volna kapni…
Ez teljesen újszerű volt számomra. Nem tudtam semmivel se párhuzamot vonni, vagy összehasonlítást tenni.
A szerelem, amit Bella iránt éreztem, kristálytiszta volt, de most valami mégis megbolygatta. Annyira akartam, hogy képes legyek megérinteni őt. Vajon ő is így érzett?
Ez nem számít, próbáltam magam meggyőzni.
Fehér kezeimre meredtem, gyűlölve keménységüket, hűvösségüket, embertelen erejüket…
Felugrottam, mikor kinyílt az utas oldali ajtó.
Ha. Meglepetésen értelek. Ez az első ilyen alkalom – gondolta Emmett, miközben becsusszant az ülésre. „Fogadok, hogy Mrs. Goff szerint drogozol, olyan szeszélyes vagy mostanában. Hol voltál ma?”
„Én… valójában jót cselekedtem.”
Huh?
Felnevettem. „Betegséggel törődtem, vagy valami ilyesmi.”
Még inkább összezavarodott, de aztán levegőt vett és megérezte az illatot a kocsiban.
„Oh. Már megint a lány?”
Grimaszoltam.
Ez egyre furcsább.
„Nekem mondod?” Motyogtam.
Megint levegőt vett. „Hmm, elég jó illata van, igaz?”
Morgás tört elő fogaimon keresztül, még mielőtt szavai értelmet nyerhettek volna, egy automatikus reakció.
„Nyugalom, kölyök, csak megjegyeztem.”
A többiek is megérkeztek. Rosalie is észrevette az illatot és csak engem bámult, még mindig nem tette túl magát bosszúságán. Kíváncsi voltam, mi is a problémája, de csak sértéseket hallottam tőle.
Nem tetszett Jasper reakciója sem. Mint Emmett, ő is vonzónak találta Bella illatát. Habár az illat számukra ezred annyira sem volt csábító, mint számomra. Mégis felzaklatott, hogy vére számukra is édes volt. Jasper elég gyenge önkontrollal rendelkezett…
Alice odaszökdécselt hozzám és kinyújtotta kezét Bella furgonjának kulcsáért.
„Csak annyit láttam, hogy én fogom ezt csinálni.” Mondta bizonytalanságot mutatva – ez volt a szokása. „El kell majd mondanod az okokat.”
„Ez nem azt jelenti –”
„Tudom, tudom. Várok. Nem fog sokáig tartani.”
Felsóhajtottam és odaadtam neki a kulcsot.
Követtem Bella házáig. Az eső úgy dübörgött lefelé, mint millió apró kalapács, olyan hangosan, hogy talán Bella emberi fülei meg se hallották a furgon motorjának zúgását. Néztem az ablakát, de nem nézett ki rajta. Talán nem volt ott. Nem hallottam egy gondolatot sem.
Szomorú voltam, mert még annyit se hallottam, amivel le tudtam volna ellenőrizni őt – megbizonyosodni róla, hogy boldog, vagy legalább biztonságban volt-e.
Alice beült hátra és elindultunk hazafelé. Az utak üresek voltak, szóval az egész út csak pár percig tartott. Bevonultunk a házba és mindenki saját időtöltésébe merült.
Emmett és Jasper egy körülményes sakkjátszma közepén jártak, felhasználva nyolc összekapcsolt táblát – amely a fekete üvegfal hosszában volt felállítva – és saját bonyolult szabályaikat. Engem nem hagytak játszani; csak Alice volt hajlandó erre.
Alice a számítógépéhez ment, ami a sarokba volt nem messze a fiúktól, és hallottam a monitor sistergését, mikor bekapcsolta azt. Alice egy divat-projekten dolgozott Rosalie ruhatárát illetően, de Rosalie ma nem csatlakozott hozzá, hogy mögötte állva magyarázza a szabásmintákat és a színeket, miközben Alice keze végigsuhan az érintőképernyős kijelzőn. (Carlisle és én kicsit bajban voltunk ezzel a rendszerrel, tekintve, hogy a legtöbb ilyen képernyő a hőmérsékletre reagál.) Helyette Rosalie ma mogorván elterpeszkedett a kanapén és végigfuttatott húsz tv-csatornát egy másodperc alatt a síkképernyőn, soha meg nem állva egyiken sem. Hallottam, hogy próbálta eldönteni, kimenjen-e a garázsba tovább fejleszteni a BMW-jét.
Esme az emeleten volt, és új tervrajzokon dolgozott.
Alice egy perccel később a falnak támasztotta a fejét, és tátogni kezdte Emmett következő lépését – Emmett a földön ült háttal neki – Jaspernek, aki változatlanul tartotta arckifejezését, mialatt leütötte Emmett kedvenc lovagját.
És én, hosszú idő után először, amiért szégyeltem is magam, leültem a páratlan zongorához, mely a bejárat mellett helyezkedett el.
Gyengéden végigfuttattam ujjaimat a billentyűkön, tesztelve a hangzást. A hangolása még mindig tökéletes volt.
Az emeleten Esme abbahagyta, amit éppen csinált és a fejét oldalra biccentette.
Elkezdtem játszani a dallam első sorát, ami a kocsiban jutott eszembe ma, örömömre szolgált, hogy még jobban hangzott, mint gondoltam volna.
Edward megint játszik – gondolta Esme élvezettel, egy mosoly végigfutott az arcán. Felállt az asztaltól és csendesen kisuhant a lépcső tetejéhez.
Hozzáadtam egy kísérő dallamsort, hagyva, hogy a fődallam átszője azt.
Esme megelégedéssel felsóhajtott, leült a legfelső lépcsőre és fejét a korlátnak támasztotta. Egy új dal. Olyan régen volt már ilyen. Micsoda imádnivaló hangzás.
Hagytam a dalt új irányba kanyarodni, követve egy mély hangsorral.
Edward megint komponál? – gondolta Rosalie, és fogait összeszorította heves neheztelés gyanánt.
Ebben a pillanatban elbukott, és láthattam alapvető sérelmét. Láttam, hogy miért volt rossz hangulatban. Miért nem zavarta volna lelkiismeretét Isabella Swan megölése.
Rosalie esetében mindig minden a hiúságról szólt.
A zene hirtelen elhallgatott, és felnevettem, mielőtt megakadályozhattam volna azt, egy éles ugatás tört ki belőlem az élvezettől, miközben számra szorítottam a kezem.
Rosalie felém fordulva bámult, szemei felvillantak a bosszús dühöngéstől.
Emmett és Jasper is felém fordultak, és hallottam Esme zavarodottságát. Esme egy pillanat alatt a földszinten termett, mikor megállt, Rosalie-t és engem nézett.
„Ne hagyd abba, Edward.” Ösztönzött Esme egy feszült pillanat után.
Újra elkezdtem játszani, hátat fordítva Rosalie-nek, miközben nagyon erősen próbáltam kontrolálni az arcomat átszelő vigyort. Rosalie talpra szökkent és kirohant a szobából, inkább dühös volt, mint szégyenkező. De bizonyára elégé zavarban volt.
Ha bármit is mondasz, levadászlak, mint egy kutyát.
Elfojtottam egy újabb nevetést.
„Mi a baj, Rosalie?” Szólt utána Emmett. Rosalie nem fordult meg. Egyenesen a garázsba ment és befészkelte magát az autója alá, mintha el tudná temetni magát.
„Mi volt ez?” Kérdezte tőlem Emmett.
„Halvány sejtésem sincs.” Hazudtam.
Emmett idegesen felmorgott.
„Játssz tovább.” Ösztönzött Esme. Kezeim megint megálltak.
Tettem, amit kért, és mögém állt, kezeit a vállamra tette.
A dal ellenállhatatlan volt, de még nem volt kész. Eljátszadoztam az átvezető dallammal, de valahogy nem volt odaillő.
„Ez elbűvölő. Van neve?” Kérdezte Esme.
„Még nincs.”
„Van története?” Kérdezte mosolygós hangon. Nagy örömöt okozott neki, és pedig bűntudatot éreztem, amiért ilyen sokáig hanyagoltam a zenémet. Önző dolog volt.
„Ez… egy altatódal, gondolom.” Megtaláltam a megfelelő átvezetést. Egyszerűen vezette elő a következő sorokat, életben tartva saját magát.
„Egy altatódal.” Ismételte Esme magának.
Megvolt a története ennek a dalnak, és láttam, ahogy minden darab könnyedén a helyére kerül. A történet egy alvó lányról szólt, aki egy keskeny ágyon aludt, sűrű, sötét haja össze-vissza hevert a párnáján, mint a tengeri moszat.
Alice sorsára hagyta Jaspert és leült mellém a padra. Trillázó, harangozó hangjával felvázolt egy szótlan dallamot a daltól két oktávval magasabban.
„Ez tetszik.” Suttogtam. „De hogy is szól ez?”
Hozzáadtam a többihez az ő sorát is – kezeim repültek a billentyűkön, hogy minden rész összehangolódjon – módosítva egy kicsit azokon, az egészet egy új irányba engedve…
Felvette a hangnemet és így énekelte.
„Igen. Tökéletes.” Mondtam.
Esme megszorította a vállamat.
De most már láttam a befejezést, Alice hangja a dal felé emelkedett és más irányba vitte. Láttam, hogyan kell végződnie a dalnak, mert az alvó lány úgy volt tökéletes, ahogy volt, és minden változás csak rontana a helyzeten, csak szomorúságot okozna. A dal a vége felé tartott, már lassabb és mélyebb volt. Alice hangja is mélyült, és komollyá vált, egy hang, amely egy gyertyával megvilágított templom visszhangzó boltozata alól szólt volna.
Eljátszottam az utolsó hangot is, majd fejemet a billentyűkre hajtottam.
Esme megsimította a hajamat. Minden rendben lesz, Edward. Működni fog a legjobbért. Megérdemled a boldogságot, fiam. A sors tartozik neked ezzel.
„Köszönöm.” Suttogtam azt kívánva, bárcsak elhihetném ezt.
A szerelem nem érkezik mindig könnyű úton.
Felnevettem minden humor nélkül.
Az összes embert figyelembe véve, te vagy talán a legalkalmasabb arra, hogy megbirkózzál ezzel a bonyolult helyzettel. Te vagy a legjobb és legokosabb közöttünk.
Felsóhajtottam. Minden anya ugyanezt gondolja fiáról.
Esme még mindig tele volt boldogsággal attól, hogy ilyen hosszú idő után végre az én szívemet is megérintette valaki, és nem törődött az ebből következő lehetséges tragédiával. Azt hitte, mindig egyedül leszek…
Viszonoznia kell majd a szerelmedet – gondolta hirtelen, meglepett gondolatainak új irányával. Ha ő egy nagyszerű lány. Mosolygott. De el se tudom képzelni, hogy valaki olyan lassú lenne, hogy ne venné észre egyből, milyen jó fogás vagy.
„Állj le, anya, zavarba hozol.” Bosszankodtam. Szavai, habár valószínűtlenek voltak, örömet okoztak nekem.
Alice felnevetett és elém vetítette a „Heart and Soul”-t (Szív és lélek). Vigyorogtam, és összhangba kerültem vele. Aztán megtiszteltem a „Chopsticks” (Evőpálcikák) előadásával.
Kuncogott, majd felsóhajtott. „Szóval azt kívánom, bárcsak elmondanád nekem min nevettél Rosalie-val kapcsolatban.” Mondta Alice. „De látom, hogy nem fogod megtenni.”
„Nem.”
Megfricskázta ujjaival a fülemet.
„Légy jó, Alice.” Szidta le Esme. „Edward egy úriember.”
„De én tudni akarom.”
Felnevettem vinnyogó hangját hallva. Majd azt mondtam: „Itt van, Esme.” Elkezdtem játszani kedvenc dalát, amely annak a szerelemnek a tiszteletére született, amit annyi éven át láttam közte és Carlisle között.
„Köszönöm, drágám.” Ismét megszorította a vállamat.
Nem kellett odafigyelnem, hogy el tufjam játszani az ismerős dallamot. Helyette Rosalie-ra gondoltam, aki képletesen még mindig vonaglott a sajgó keserűségtől a garázsban, és elvigyorodtam magamban.
Épp csak felfedezve a féltékenység erejét, egy kis szánalmat éreztem iránta. Ez egy vacak érzés volt. Persze, az ő féltékenysége ezerszer jelentéktelenebb volt, mint az enyém.
Eltűnődtem azon, hogy Rosalie élete és személyisége más lenne-e, ha nem ő lett volna mindig a legszebb. Boldogabb ember lett volna, ha nem a szépsége lett volna mindig az erőssége? Kevésbé önző? Könyörületesebb? Nos, ez hasztalan tűnődés volt, mert a múlt már megtörtént, és ő mindig a legszebb lesz. Még emberként is, mindig szépségének fényében élt. Nem mintha bánta volna. Ellenkezőleg – szeretett túlragyogni mindent. Ez nem változott semmit halandóságának elvesztésével.
Ezért nem volt meglepő, ezt a szükségletet adottnak tekintve, hogy megsértődött, mikor én, a kezdetektől, nem bálványoztam szépségét úgy, ahogy azt ő minden férfitól elvárta. Nem mintha akart volna engem úgy – messze attól. De ez mégis azt jelentette számára, hogy én nem akartam őt. Hozzá volt szokva, hogy akarják őt.
Más volt a helyzet Jasper és Carlisle esetében – ők már szerelemesek voltak. Teljesen független voltam, és mégis makacsol érzéketlen maradtam szépségére.
Azt hittem ez a régi sérelem már el lett ásva. Hogy már rég túl tette magát ezen.
És úgy is volt… addig a napig, mikor végül találtam valakit, akinek szépsége megérintett úgy, ahogy az övé sose.
Rosalie azt hitte, hogy ha nem találom az ő szépségét érdemlegesnek, akkor bizonyára nem létezik olyan szépség a Földön, amely megfogna engem. Attól a pillanattól kezdve dühös, amikor megmentettem Bella életét, és rájött, éles női ösztöneivel, hogy érdeklődöm Bella iránt, habár én tisztába sem voltam még ezzel.
Rosalie halálosan megsértődött, hogy egy jelentéktelen emberlányt vonzóbbnak tartottam, mint őt.
Elnyomtam egy újabb nevetés vágyát.
Azonban zavart ez, ahogy Bellára nézett. Rosalie úgy gondolta, hogy a lány közönséges. Hogy hihette ezt? Ez érthetetlen volt számomra. A féltékenység eredménye, kétségtelenül.
„Oh.” Mondta Alice hirtelen. „Jasper, tudod mi lesz?”
Láttam, amit ő is, és kezeim megdermedtek a billentyűkön.
„Mi az, Alice?” Kérdezte Jasper.
„Peter és Charlotte Forksba jön?” Sziszegtem Alice-nek.
Megforgatta szemeit. „Nyugalom, Edward. Ez nem az első látogatásuk.”
Fogaimat összeszorítottam. Ez volt az első látogatásuk, mióta Bella megérkezett, és édes vére nem csak nekem volt vonzó.
Alice rosszalló képet vágott. „Sose vadásznak itt. Tudod nagyon jól.”
De Jasper bátyja, vagy valami olyasmi, és az a kis vámpír, akit szeretett, nem olyanok voltak, mint mi; a megszokott módon vadásztak. Nem lennének megbízhatóak Bella körül.
„Mikor?” Követeltem.
Ajkait bosszúsan összeráncolta, de megmondta, amit tudni akartam. Hétfő reggel. Senki se fogja bántani Bellát.
„Nem.” Értettem egyet és elfordultam tőle. „Kész vagy, Emmett?”
„Azt hittem, hogy reggel indulunk.”
„Vasárnap éjfélre visszajövünk. Tőled függ, mikor akarsz indulni.”
„Oké, rendben. Csak először hagy búcsúzzam el Rose-tól.”
„Persze.” Amilyen hangulatban volt most Rosalie, ez egy gyors búcsú lesz.
Te tényleg megbolondultál, Edward – gondolta, miközben a hátsó ajtó felé ment.
„Gyanítom, hogy igen.”
„Játszd el az új dalt nekem még egyszer.” Kérte Esme.
„Ha szeretnéd.” Egyeztem bele, habár egy kicsit haboztam, hogy kövessem a dal hangzását az elkerülhetetlen vég felé – a vég, amely ismeretlen módon sajgott bennem. Gondolkoztam egy pillanatig, majd előhúztam a kupakot a zsebemből és az üres kottatartóra helyeztem. Ez segített egy kicsit – az én kis emléktárgyam az igenjéről
Bólintottam magamnak, és elkezdtem játszani.
Esme és Alice pillantást váltottak, de egyikőjük se kérdezett.



„Nem mondta még neked senki, hogy ne játssz az étellel? Kiáltottam Emmett-nek.
„Oh, hé Edward!” Ordította vissza, vigyorgott és integetett. A medve előnyt szerzett figyelmetlenségéből, és nehéz mancsai nekicsapódtak Emmett mellkasához. Az éles karmok szétszaggatták a pólóját, és visítva végigcsúsztak a bőrén.
A medve magas hangon felbőgött.
A pokolba, ezt a pólót Rosalie-től kaptam!
Emmett visszamorgott a felbőszült állatra.
Felsóhajtottam és leültem egy kényelmes szikladarabra. Ez eltarthat egy darabig.
De Emmett majdnem végzett. Hagyta a medvének, hogy megpróbálja lecsapni a fejét mancsának egy újabb erős ütésével, nevetett azon, hogy az ütést kikerülte és a medve visszatántorgott. A medve morgott és Emmett nevetve viszonozta azt. Majd az állatra vetette magát, ami egy fejjel magasabb volt nála hátsó lábaira állva, és testük egymásba gabalyodva a földre zuhant, magukkal rántva egy jókora fenyőfát. A medve morgása egy bugyogással fejeződött be.
Pár perccel később Emmett odakocogott, ahol én vártam rá. Pólója tönkrement, elszakadt és véres volt, ragadt a nedvességtől és tele volt szőrrel. Sötét, göndör haja se volt a legjobb állapotban. Óriási vigyor volt az arcán.
„Ez egy erős példány volt. Majdnem megéreztem, mikor megkarmolt.”
„Olyan gyerekes vagy, Emmett.”
Nézte a sima, tiszta, fehér ingemet. „Nem tudtad levadászni a hegyi oroszlánt?”
„Természetesen megtettem. Csak én nem eszek úgy, mint egy bennszülött.”
Emmett dübörögve felnevetett. „Bárcsak erősebbek lennének. Több móka lenne benne.”
„Senki se mondta, hogy meg kell küzdened az ételért.”
„Igen, de ki mással harcolhatnék? Te és Alice csaltok, Rose soha se akarja összekócolni a haját, és Esme mérges lesz, ha Jasper és én igazán belemélyülünk a dologba.”
„Az élet mindenhol nehéz, igaz?”
Emmett rám vigyorgott, testhelyzetét megváltoztatta, így hirtelen támadó pozícióba került.
„Gyerünk, Edward. Csak kapcsolj ki egy percre és küzdj igazságosan.”
„Nem tudom kikapcsolni.” Emlékeztettem.
„Kíváncsi lennék, mit csinál az az emberlány, hogy ki tud téged zárni a fejéből?” Merengett el Emmett. „Talán tudna nekem adni pár tippet.”
Jókedvem eltűnt. „Maradj tőle távol.” Morogtam fogaimon keresztül.
„Érzékeny, érzékeny.”
Felsóhajtottam. Emmett leült mellém a sziklára.
„Sajnálom. Tudom, hogy nehéz időn mész keresztül. Tényleg próbálok nem túl érzéketlen barom lenni, de mióta ez a természetem…”
Várta, hogy nevessek a viccén, majd vágott egy arcot.
Mindig olyan komoly. Mi zavar most?
„Rá gondolok. Nos, igazából aggódok miatta.”
„Miért aggódsz? Te most itt vagy.” Nevetett fel hangosan.
Figyelmen kívül hagytam megint a viccét, de válaszoltam kérdésére. „Belegondoltál már valaha, hogy mennyire törékenyek? Mennyi rossz dolog van, ami megtörténhet a halandókkal?”
„Nem igazán. Habár azt hiszem értem, mire gondolsz. Nem most mérkőztem meg először egy medvével, igaz?”
„Medvék.” Motyogtam, hozzáadva egy új félelmet a többihez. „Az lenne csak az ő szerencséje, igaz? Kóbor medve a városban. Természetesen egyenesen Bella felé tartana.”
Emmett kuncogott. „Úgy beszélsz, mint egy őrült ember, tudtad?”
„Csak képzeld el egy percre, hogy Rosalie ember lenne, Emmett. És belefutna egy medvébe… vagy elütné egy kocsi… vagy villámcsapás… vagy leesne a lépcsőről… vagy megbetegedne – elkapna egy kórt!” A szavak viharosan robbantak ki belőlem. Megkönnyebbülés volt kimondani őket – a hét alatt felgyülemlettek bennem. „Tűzvész és földrengés és tornádó! Ugh! Mikor nézted utoljára a híreket? Láttad milyen dolgok történnek velük? Betörések és gyilkosságok…” Fogaimat összeszorítottam, és hirtelen olyan dühös lettem attól az ötlettől, hogy egy másik ember bánthatja őt, hogy nem tudtam lélegezni.
„Ho-ho! Hagyd abba, kölyök. Forksban él, emlékszel? Szóval esőt kapott.”
„Szerintem komoly balszerencséje van, Emmett. Tényleg azt hiszem. Nézd a bizonyítékot. A világ bármely részére tudott volna menni, és végül abban a városban kötött ki, ahol a vámpírok a lakosság jelentős részét teszik ki.”
„Igen, de mi vegetáriánusok vagyunk. Szóval ez szerencse, nem?”
„Amilyen a szaga? Határozottan balszerencse. És aztán, még több balszerencse, ahogy rám hat az illat.” A kezeimet néztem, utálva őket megint.
„Kivéve, hogy te több önkontrollal rendelkezel mindenkinél, kivéve Carlisle-t. Ez megint szerencse.”
„A furgon?”
„Az csak egy baleset volt.”
„Látnod kellett volna, ahogy közeledett hozzá, Em, újra és újra. Esküszöm, olyan volt, mintha valami mágneses ereje lett volna.”
„De te ott voltál. Az is szerencse volt.”
„Az volt? Nem ez a legrosszabb balszerencse, ami lehet egy embernek – hogy egy vámpír szerelmes legyen belé?
Emmet gyorsan megfontolta ezt egy pillanat alatt. Elképzelte a lányt és a látvány unalmas volt számára. Őszintén, nem látom a vonzerőt.
„Nos , én se igazán látom Rosalie varázsát.” Mondtam gorombán. „Őszintén, szerintem neki mindent megér, hogy csinos arca legyen.”
Emmett kuncogott. „Nem feltételeztem, hogy elmondod…”
„Nem tudom mi a baja, Emmett.” Hazudtam egy hirtelen, széles vigyorral.
Időben megláttam szándékát, így megmerevítettem magam. Próbált lelökni a szikláról, hangos, recsegő hang hallatszott, amint egy repedés keletkezett a sziklán kettőnk között.
„Csaló.” Motyogta.
Vártam, hogy újra próbálkozzon, de gondolatai más irányt vettek. Megint elképzelte Bella arcát, de most fehérebb volt, szemei vörösek…
„Nem.” Mondtam fojtott hangon.
„Ez megoldja a halandóság miatti aggodalmadat, nem? És így nem is akarnád megölni. Nem ez a legjobb megoldás?”
„Nekem? Vagy neki?”
„Neked.” Válaszolta egyszerűen. Gondolatban hozzáadta: természetesen.
Humor nélkül felnevettem. „Rossz válasz.”
„Én nem bántam meg.” Emlékeztetett.
„De Rosalie igen.”
Felsóhajtott. Mindketten tudtuk, hogy Rosalie bármit megtenne, mindent feladna, ha újra ember lehetne. Még Emmett-et is.
„Igen, Rose megbánta.” Fogadta el halkan.
„Én nem tudom… nem kellene… nem fogom tönkretenni Bella életét. Nem így éreznél te is, ha Rosalie-ről lenne szó?”
Emmett elgondolkozott egy pillanatig. Te tényleg… szereted őt?
„Még csak le se tudom írni, Emmett. Hirtelen ez a lány jelenti számomra az egész világot. Nélküle nem látom az értelmét a világnak többé.”
De nem változtatod át? Nem tart örökké, Edward.
„Tudom.” Nyögtem ki.
És, ahogy kitalálhattad, ő elég törékeny.
„Higgy nekem – ezt is tudom.”
Emmett nem volt egy tapintatos ember, és az érzékeny beszélgetés nem volt az erősége. Küzdött magával azért, hogy ne legyen túl sértő.
Meg tudod egyáltalán érinteni? Úgy értem, ha szereted… nem akarnád, nos, megérinteni őt…?
Emmett és Rosalie között intenzív testi szerelem volt. Nehezen tudta megérteni, hogy képes valaki szeretni e nélkül.
Sóhajtottam. Még gondolni se merek erre, Emmett.”
Wow. Szóval akkor mi a te választásod?
„Nem tudom.” Suttogtam. „Próbálok kitalálni valamit… hogy elhagyjam. Csak nem tudom, hogy maradhatnék tővol tőle…”
Az öröm mély érzésével rájöttem, hogy helyes volt, hogy maradok – legalábbis most, hogy Peter és Charlotte ide tartottak. Nagyobb biztonságba volt velem, átmenetileg, mintha akkor lett volna, ha elmegyek. Addig is én lehetek a valószínűtlen védelmezője.
Ez a gondolat nyugtalanná tett; égtem a vágytól, hogy visszamenjek, és addig töltsem be ezt a szerepet, amíg lehet.
Emmett észrevette a változás az arckifejezésemben. Min gondolkozol?
„Épp most.” Ismertem el egy kicsit szégyenlősen. „Majd belehalok, hogy visszafussak Forksba és leellenőrizhessem. Nem tudom, hogy kibírom-e vasárnap estig.”
„Ho-ho! Nem mész haza hamarabb. Hagyd, hogy Rosalie lehiggadjon egy kicsit. Kérlek! A kedvemért.”
„Megpróbálok maradni.” Mondtam kétkedve.
Emmett megérintette a telefont a zsebemben. „Alice felhívna, ha lenne valami alapja az aggodalmadnak. Ő is olyan furcsa a lánnyal kapcsolatban, mint te.”
Grimaszoltam erre. „Rendben. De nem maradok tovább vasárnapnál.”
„Nincs értelme hazasietni – úgyis napos idő lesz. Alice szerint szerdáig nem mehetünk suliba.”
Ridegen megráztam a fejem.
„Peter és Charlotte tudnak viselkedni.”
„Nem igazán érdekel, Emmett. Bella szerencséjével, majd sétálni indul az erdőbe pontosan a rossz időben –” Összerezzentem. „Peter nem az önkontroljáról ismet. Vasárnap visszamegyek.”
Emmett sóhajtott. Pont, mint egy őrült ember.



Bella békésen aludt, mikor bemásztam hálószobája ablakán hétfőn kora reggel. Emlékeztem az olajra, és az ablak most csendesen nyílt ki előttem.
Meg tudtam mondani - abból, hogy a haja egyenletesen feküdt a párnáján -, hogy kevésbé nyugtalan éjszakája volt, mint legutóbb itt jártam. Kezei az arca alatt voltak, mint egy kisgyerek, és a szája kissé nyitva volt. Hallottam, ahogy lassan ki és belélegez ajkain keresztül.
Csodálatos megkönnyebbülés volt itt lenni, látni őt megint. Rájöttem, hogy igazából nem voltam nyugodt. Semmi se volt jó, míg távol voltam tőle.
Nem mintha bármi is rendben lett volna, mikor vele voltam. Sóhajtottam, hagytam, hogy a szomjúság tüze végigfusson a torkomon. Túl sokáig voltam távol. A fájdalom és vágyakozás nélküli idő még erőteljesebbé tette ezt most. Elég rossz volt, így féltem az ágya mellé térdelni, ahol el tudtam volna olvasni a könyveinek címeit. Tudni akartam a fejében kavargó történeteket, de többtől féltem, mint a szomjúságom. Attól féltem, hogy ha túl közel engedem magam hozzá, akkor még közelebb akarnék lenni…
Ajkai lágynak és melegnek látszódtak. Elképzeltem, hogy megérintem őket ujjhegyemmel. Csak könnyedén…
Ez pontosan olyan fajta hiba volt, amit el kellett kerülnöm.
Szemeim végigfutottak az arcán újra és újra, változásokat keresve. A halandók mindig változtak – szomorú voltam a gondolattól, hogy lemaradok valamiről…
Úgy tűnt, mintha… fáradt lenne. Mintha nem aludta volna ki magát a hétvégén. Szórakozni volt?
Csendesen és savanyúan nevettem azon, hogy ez mennyire felzaklatott. Mi van, ha elment? Nem birtokoltam őt. Nem volt az enyém.
Nem, nem volt az enyém – és megint szomorú lettem.
Egyik keze megrándult, és észrevettem, hogy volt rajta egy felületi, gyógyulófélben lévő horzsolás a tenyere sarkában. Megsérült? Még ha ez nyilvánvalóan nem volt egy súlyos sérülés, mégis felzaklatott. A seb helyét figyelve arra jutottam, hogy biztos elesett. Ez egy ésszerű magyarázatnak tűnt, mindent figyelembe véve.
Vigasztaló volt arra gondolni, hogy már nem kell tippelgetnem ezen apró rejtélyek eredetét többé. Most már barátok voltunk – vagy legalábbis azok próbáltunk lenni. Megkérdezhettem a hétvégével kapcsolatban – a partról, és bármilyen késő esti szórakozásról, ami miatt ilyen fáradtnak nézett ki. Megkérdezhettem mi történt a kezeivel. És nevethettem, mikor alátámasztja az erről szóló elméletemet.
Szelíden mosolyogtam, miközben azon tűnődtem, hogy beleesett –e a tengerbe. Jól érezte-e magát a kiránduláson. Gondolt-e rám egyáltalán. Hiányoztam-e neki töredéknyire is annak, ahogy én hiányoltam őt.
Próbáltam elképzelni őt a napsütötte parton. A kép nem volt teljes, mivel soha nem voltam a First Beach-en. Csak képekből tudtam, hogy néz ki…
Egy kis nyugtalanságot éreztem, mikor annak az okaira gondoltam, hogy miért nem láttam még egyszer se azt a szép partot, ami csak pár percnyi futásra volt az otthonomtól. Bella egy egész napot töltött La Push-ban – egy helyen, ahonnét én ki voltam tiltva egy szerződés által. Egy hely, ahol néhány öregember még mindig emlékezett a történetekre a Cullen-ekről, emlékeztek és hittek bennük. Egy hely, ahol a titkunk ismert volt…
Megráztam a fejem. Emiatt nem kellett aggódnom. A Quileute-okat is kötötte a szerződés. Még ha Bella össze is futott az öreg bölcsek egyikével, nem fedhetett fel semmit. És miért lett volna ez a téma felhozva? Miért adott volna hangot a kíváncsiságának ott Bella? Nem – a Quileute-ok voltak talán az egyetlenek, akik miatt nem kellett aggódnom.
Mérges voltam a Napra, mert felkelt. Ez emlékeztetett arra, hogy még napokig nem elégíthettem ki kíváncsiságomat. Miért pont most döntött úgy, hogy kisüt?
Egy sóhaj kíséretében kimásztam az ablakán, még mielőtt elég világos nem lett, hogy valaki megláthatott volna. Úgy volt, hogy a sűrű erdőben maradok a háza mellett és nézem, ahogy elindul a suliba, de mikor a fák közé értem, meglepődtem, mivel illatának nyoma még mindig az ösvényen volt.
Követtem azt gyorsan, kíváncsian, egyre inkább aggódva, mivel az egyre mélyebbre vezetett a sötétségbe. Mit csinált itt Bella?
Az ösvény hirtelen véget ért a semmi közepén. Csak pár lépésnyivel hagyta el az ösvényt a páfrányok felé, ahol megérintett egy kidőlt fa törzsét. Talán ráült…
Leültem oda, ahol előttem ő is, és körbenéztem. Minden, amit láthatott a páfrányok és az erdő volt. Valószínűleg esett az eső – az illatát elmosta, sose ivódott az mélyen a fába.
Miért jött volna leülni ide Bella – és egyedül volt, ebben nem kételkedtem – a nedves, homályos erdő kellős közepére?
Ennek nem volt értelme, és, kíváncsiságom ellenére, ezt aligha hozhattam fel egy hétköznapi beszélgetés közben.
Szóval, Bella, követtem az illatodat azon erdőben, miután elhagytam a szobádat, ahol néztem, ahogy alszol… Igen, ez elég érdekes lenne.
Sose tudhatom meg, mire gondolt és mit csinált itt, és erre a fogaimat csikorgattam az idegességtől. Rosszabb, ez sokkal több volt, mint amiről Emmett-tel beszéltem – Bella egyedül sétál az erdőben, ahol az illata bárki figyelmét felhívhatja magára, akinek van egy kis érzéke a vadászatra…
Morogtam, Nem csak balszerencséje van, de még vonzza is a bajt.
Nos, ebben a pillanatban volt egy védelmezője. Vigyázhattam rá, távol tarthattam a sérülésektől, addig, amíg szüksége van rá.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy azt kívántam, Peter és Charlotte bárcsak hosszabb ideig maradna.


8. Szellem

Nem sokat láttam Jasper vendégeit a két napsütötte nap alatt, amíg Forksban voltak. Csak azért jártam haza, hogy Esme ne aggódjon. Egyébként is létezésem inkább olyan volt, mintha egy szellem lennék, és nem egy vámpír. Láthatatlanul az árnyékban keringtem, ahonnét követhettem szerelmem és megszállottságom tárgyát – ahonnét láthattam őt, és hallhattam minden szerencsés ember gondolataiban, akik képesek voltak sétálni mellette a napsütésben, néha véletlenül megsimítva kézfejét a sajátjukkal. Sose reagált erre az érintésre; az ő kezük éppen olyan meleg volt, mint az övéi.
Az iskolából való kényszerű hiányzás még soha se jelentett ekkora megpróbáltatás. De úgy tűnt, hogy a napsütés boldoggá tette, szóval nem neheztelhettem nagyon a Napra. Bármi, ami örömet okozott neki, az az én kegyemet élvezte.
Hétfő reggel kihallgattam egy beszélgetést, amelynek meg volt a lehetősége arra, hogy eltiporja önbizalmam, és az időt, amit nélküle kellett töltenem, gyötrődésbe sodorja. Aztán mikor a beszélgetésnek vége lett, inkább feldobta a napomat.
Éreztem egy kis tiszteletet Mike Newton iránt; nem adta fel egyszerűen és kezdte el nyalogatni a sebeit. Bátrabb volt, mint képzeltem volna róla. Éppen újra próbálkozott.
Bella hamar beért a suliba és azzal a szándékkal, hogy kiélvezze a napsütést, amíg az tart, leült az egyik ritkán használt kerti padra, miközben várta az első csengetést. A haja váratlan mód megváltozott a napsütésben, vöröses árnyalatot kapva, amire nem számítottam.
Mike ott találta, megint firkálgatott, és megremegett a szerencséjétől.
Gyötrő érzés volt, hogy csak nézni tudtam, erőtlenül, az erdő árnyékához kötve a fényes napsütés miatt.
Elég lelkesedéssel üdvözölte Mike-ot , hogy az önkívületi állapotba kerüljön, és én pedig ennek az ellentétjébe.
Látod, kedvel téged. Nem mosolyogna így, ha nem kedvelne. Fogadok, hogy el akart jönni velem a táncra. Kíváncsi vagyok, mi ilyen fontos Seattle-be…
Észrevette a haja változását. „Ez előtt észre se vettem – a hajadnak van egy kis vöröses árnyalata.”
Véletlen gyökerestől kitéptem azt a lucfenyőt, amelyen a kezem pihent, mikor ujjai közé csípte Bella egy tincsét.
„Csak a napsütésben.” Mondta. Legmélyebb elégedettségemre kissé elhajolt Mike-tól, mikor a tincsét a füle mögé simította.
Beletelt egy percbe, mire Mike bátorságot vett, elpazarolva az időt egy kis beszélgetésre.
Bella emlékeztette az esszére, amit mindenkinek be kellett adni szerdán. Bella halványan önelégült arcából tudtam, hogy az övé már kész volt. Mike azonban elfeledkezett róla, és ez egyszerűen megrövidítette szabadidejét.
Fenébe – az a hülye esszé.
Végre elért a megfelelő pontra – fogaim olyan erősen zárultak össze, hogy még a gránitot is szétzúzták volna – és még akkor se tudta rávenni magát arra, hogy nyíltan feltegye a kérdését.
„Meg akartam kérdezni, hogy nem-e lenne kedved eljönni velem valahová.”
„Oh.” Mondta Bella.
Egy rövid szünet következett.
Oh? Mit jelent ez? Igent fog mondani? Várj – azt hiszem, nem is tettem fel kérdést.
Nehezen nyelt egyet.
„Nos, elmehetnénk vacsorázni vagy valami… és később megcsinálnám az esszét.”
Bolond – ez megint nem egy kérdés volt.
„Mike…”
Féltékenységem gyötrelmének és dühének minden része olyan erőteljes volt, mint múlt héten. Kitörtem még egy fát, miközben próbáltam a helyemen maradni. Annyira át akartam rohanni az iskola udvarán, túl gyorsan az emberi szemeknek, és felkapni Bellát – ellopni a fiú elől, akit annyira gyűlöltem ebben a pillanatban, hogy örömmel meg tudtam volna ölni.
Igent fog neki mondani?
„Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet volna.”
Újra levegőt vettem. Merev testem elernyedt.
Seattle akkor is csak egy kifogás volt. Nem kellett volna megkérdezned. Mire gondoltál? Fogadok, hogy ez arról a torzszülött Cullen-ről szól…
„Miért?” Kérdezte gorombán.
„Szerintem…” Tétovázott. „És ha valakinek elismétled, mit mondok most, akkor szívélyesen a halálba üldözlek –”
Hangosan felnevettem az ajkain keresztül kipréselt halálos fenyegetést hallva. Egy szajkó felrikoltott és elszállt messze tőlem.
„De szerintem, ez bántaná Jessica érzéseit.”
„Jessica?” Mi? De… Oh. Oké. Gondolom… Szóval… Huh.
Gondolatai nem voltak értelmesek.
„De tényleg, Mike, vak vagy?”
Elmerengtem megérzésein. Nem kellett volna mástól is elvárnia, hogy olyan figyelmes legyen, mint amilyen ő volt, de ez az eset tényleg elég nyilvánvaló volt. Annyi nehézség árán készült fel Mike Bella elhívására, nem gondolt arra, hogy ez nem lett volna olyan bonyolult Jessica esetében? Biztos az önzőség tette őt vakká másokkal szemben. És Bella olyan önzetlen volt, mindent észrevett.
Jessica. Huh. Wow. Huh. „Oh.” Mondta ki nehezen.
Bella kihasználva Mike zavarodottságát, felkészült a távozásra.
„Ideje órára menni, és nem akarok megint késni.”
Mike egy komolytalan szemponttá vált ez után. Rájött, miközben Jessicán gondolkozott újra és újra, hogy tetszik neki az a gondolat, hogy Jessica vonzónak találja őt. Ez csak másodlagos volt, nem olyan jó, mintha Bella érezne így iránta.
Habár aranyos, gondolom. Megfelelő test. Jobb ma egy veréb…
Teljesen elmerült az új fantáziáiba, amelyek ugyanolyan otrombák voltak, mint azok, amelyek Belláról szóltak, de most kevésbé voltak bosszantóak. Mennyire nem érdemelte meg egyiküket se; számára majdnem egymással felcserélhetőek voltak ezek a lányok. Ezek után távol maradtam a fejétől.
Mikor Bella látóteremen kívül volt, nekidőltem egy hatalmas fa hideg törzsének, és gondolatról gondolatra ugrottam, szemmel tartva őt, midig boldog voltam, ha Angela Weber elérhető volt. Azt kívántam, bárcsak megköszönhetném ennek a Weber lánynak valahogy, amiért egyszerűen csak egy kedves ember. Jobban éreztem magam attól, hogy Bellának van legalább egy értékes barátja.
Bella arcát néztem abból a szemszögből, amelyik éppen elérhető volt, és láttam, hogy megint szomorú. Ez meglepett – azt hittem a napsütés elegendő arra, hogy mosolyogjon. Ebédnél láttam, hogy újra és újra az üres Cullen asztalt figyelte, és ez örömet okozott nekem. Reményt adott. Talán ő is hiányolt engem.
A többi lánnyal kiruccanást terveztek – én pedig automatikusan terveztem a saját felügyeletem – de a tervek el lettek halasztva, mikor Mike elhívta Jessicát arra a randira, amire Bellával akart volna menni.
Szóval egyenesen a házához mentem, gyorsan átfésültem az erdőt, hogy biztos legyek abban, semmi veszélyes nincs a közelben. Tudtam, hogy Jasper figyelmeztette egykori testvérét a város elkerülésére – hivatkozva az elmezavaromra egyben magyarázatként és figyelmeztetésként – de nem kockáztattam. Peter és Charlotte nem szándékozták elnyerni családom ellenszenvét, de a szándék egy változékony dolog…
Rendben, túlreagáltam a dolgot. Tudtam ezt nagyon jól.
Mintha tudta volna, hogy őt figyelem, mintha sajnálta volna, hogy szenvedek, ha nem láthatom, Bella kijött a hátsó kertbe egy órás bent létet követően. Egy könyv volt a kezében és egy takaró a karján.
Csendesen annak a legközelebbi fának a magasabb ágaira másztam, amely rálátást biztosított az udvarra.
Szétterítette a takarót a nedves füvön és hasra feküdt, elkezdte lapozgatni a kopott könyvet, miközben eligazgatta magát. Válla felett olvastam.
Ah – még több klasszikus. Egy Austin rajongó.
Gyorsan olvasott, bokáit összekulcsolta, majd szétválasztotta a levegőben. Néztem, ahogy a napsütés és a szél játszott a hajával, majd teste hirtelen megdermedt és kezei megálltak az egyik oldalon. Csak annyit láttam, hogy a harmadik fejezetnél járt, mikor durván megmarkolt jó pár lapot és tovább lapozott.
Megpillantottam a címlapot, Mansfield Park. Új történetbe kezdett – a könyv egy novella gyűjtemény volt. Azon tűnődtem, miért váltott ilyen hirtelen történetet.
Néhány perccel később dühösen becsapta a könyvet. Egy morcos ábrázattal az arcán félretolta a könyvet és hátára fordult. Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, majd felgyűrte pulóvere ujját és lecsukta a szemét. Emlékeztem a novellára, de nem jutott eszembe semmi sértő dolog belőle, ami felzaklathatta volna. Még egy rejtély. Felsóhajtottam.
Nyugodtan feküdt, csak egyszer mozdult meg, hogy haját kisimítsa az arcából. Feje fölött szétterítette, egy gesztenyebarna folyónak látszott. Majd újra mozdulatlan lett.
Légzése lelassult. Néhány hosszú perccel később ajkai remegni kezdtek. Motyogott álmában.
Lehetetlen volt ellenállni. Olyan messzire elhallgattam, amennyire csak tudtam, a házhoz közeli hangokat keresve.
Két evőkanál liszt… egy pohár tej…
Gyerünk! Dobd kosárra! Oh, gyerünk már!
A pirosat, vagy a kéket… vagy talán valami hétköznapibbat kellene felvennem…
Senki se volt a közelben. Leugrottam a földre, csendesen lábujjhegyre érkezve.
Ez nagyon helytelen volt, nagyon kockázatos. Milyen leereszkedő voltam, mikor Emmett-et bíráltam a gondatlansága és Jasper-t az elveinek hiánya miatt – és most én is tudatosan semmibe vettem az összes szabályt, ami által a hibájuk semmiségnek tűntek az enyémhez képest. Valaha én voltam a felelősségteljes.
Felsóhajtottam, és gondatlanul kiléptem a napsütésre.
Kerültem, hogy magamra nézzek a Nap ragyogásában. Elég rossz volt az is, hogy a bőröm már az árnyékban is úgy nézett ki, mint a kő és nem volt emberi; nem akartam látni Bellát és magamat egymás mellett a napsütésben. A különbség kettőnk között már így is leküzdhetetlen volt, elég fájdalmas e látvány nélkül is.
De nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szivárványszínű ragyogást, ami Bella bőrén tükröződött vissza, mikor a közelébe értem. Állam megmerevedett a látványtól. Tudnék még ijesztőbb lenni? Elképzeltem rémületét, ha most kinyitná a szemét…
Elkezdtem visszavonulni, de megint motyogott, amivel ott tartott.
„Mmm… Mmm.”
Semmi érthető. Nos, egy kicsit még várhattam.
Óvatosan elloptam a könyvét, kinyújtottam a karom és visszatartottam a légzésemet, amíg a közelében voltam, minden esetre. Levegőt vettem, mikor már pár méterre voltam tőle, megízlelve, hogy a napsütés és a friss levegő hogyan hatott az illatára. A meleg megédesítette az illatát. A torkom vágytól égett, a tűz friss és indulatos volt, mert túl sokáig voltam távol tőle.
Egy pillanatot ennek kontrolálásával töltöttem, majd – kényszerítve magamat, hogy orrmon át vegyem a levegőt – kinyitottam a könyvet a kezemben. Az első történettel kezdett… Gyorsan átfutottam az Érzelem és Értelem harmadik fejezetén, valami sértőt keresve Austin túlságosan is udvarias prózájában.
Mikor a szemem automatikusan megállt a saját nevemen – Edward Ferrars karaktere itt lett először bemutatva – Bella ismét megszólalt.
„Mmm. Edward.” Sóhajtott.
Ez alkalommal nem tartottam attól, hogy felébredt. Hangja csak egy halk, szomorkás motyogás volt. Nem a rémült sikítás, amit akkor hallottam volna, ha most felébredne.
Az élvezet harcolt az önutálattal. Legalább még mindig rólam álmodik.
„Edmund. Ahh. Túl… közel…”
Edmund?
Ha! Egyáltalán nem rólam álmodott, jöttem rá komoran. Az önutálat újra életre kelt. Egy kitalált karakterről álmodott. Ez túl sok volt önteltségemnek.
Visszavittem a könyvét, és visszaosontam az árnyék fedezékébe – ahová tartoztam.
A délután eltelt és néztem, érezve megint a reménytelenséget, miközben a Nap lassan lement az égen, és az árnyék egyre közelebb kúszott hozzá a pázsiton. Vissza akartam őket nyomni, de a sötétség elkerülhetetlen volt; az árnyék elérte őt. Mikor a napfény eltűnt, a bőre túl sápadtnak tűnt – kísértetiesnek. Haja megint sötét volt, majdnem fekete arcához képest.
Rémisztő volt így látni – mintha Alice látomása megvalósult volna. Bella egyenletes, erős szívverése volt az egyetlen megnyugvásom, a hang, amely távoltartott a rémálomtól.
Megkönnyebbülés volt, hogy apja hazaért.
Hallottam valamennyit tőle, miközben az utcán hazafelé vezetett. Néhány meghatározhatatlan bosszankodás… a múltról, valami a mai munkájával kapcsolatban. A várakozás összevegyült az éhséggel – úgy tippeltem, hogy már előre örült a vacsorának. De gondolatai olyan csendesek és tartózkodóak voltak, hogy nem lehettem biztos az igazamban; csak a lényegüket kaptam el.
Azon tűnődtem, hogy vajon az anyja gondolatai hogy hangzanak – milyen genetikai kombináció hozta létre egyedülállóságát.
Bella felébredt, ülő helyzetbe ugrott, mikor apja kocsijának kerekei megálltak a tégla kocsifelhajtón. Körülnézett, összezavarodott a váratlan sötétségtől. Egy rövid pillanatig szeme megállt azon az árnyékon, ahol rejtőztem, majd gyorsan továbbsuhantak.
„Charlie?” Kérdezte halkan, még midig az udvart körülvevő fákat kémlelte.
Apja kocsijának ajtaja becsapódott, és a hang irányába fordult. Gyorsan lábra szökkent és összeszedte dolgait, még egy utolsó pillantást vetve az erdő felé.
Egy olyan fához mentem, amely közelebb volt a apró konyha melletti hátsó ablakhoz, és hallgattam, hogy telik az estéjük. Érdekes volt összehasonlítani Charlie szavait bezárt gondolataival. Szeretete és törődése egyetlen lánya iránt közel elsöprő volt, és a szavai mégis mindig tömörek és közömbösek voltak. Legtöbbször barátságos csendben ültek.
Hallottam, hogy megvitatják Bella másnapi tervét Port Angeles-ről, és én is módosítottam saját terveimet, miközben hallgattam. Jasper nem figyelmeztette Petert és Charlotte-ot, hogy maradjanak távol Port Angeles-től. Habár tudtam, hogy mostanában táplálkoztak, és hogy nem szándékoztak az otthonunk közelében vadászni, mégis figyelni fogok rá, minden esetre. Végül is mindig voltak odakinn az én fajtámból. És mindezek mellett ott voltak még azok az emberek, akik veszélyt jelenhettek, és akikre ezelőtt még nem is gondoltam.
Hallottam, hangot adott aggodalmának a felől, hogy apját vacsora nélkül hagyja, és mosolyogtam azon, hogy az elméletem bebizonyosodott – igen, ő egy gondoskodó ember.
Aztán elmentem, abban a tudatban, hogy visszatérek, ha majd alszik.
Nem sértettem meg magánéletét úgy, mint azt egy leskelődő tette volna. A védelme érdekében voltam itt, és nem azért, hogy meglessem őt, ahogy azt Mike Newton tette volna kétséget kizáróan, ha elég mozgékony lett volna ahhoz, hogy hozzám hasonlóan tudjon mozogni a fák tetején. Nem bánhattam vele olyan durván.
A házunk üres volt, mikor hazaértem, ami számomra pont megfelelt. Nem hiányoztak a zavaros és becsmérlő gondolatok, kérdések az épelméjűségemmel kapcsolatban. Emmett hagyott egy cetlit a lépcső korlátjához szúrva.
Foci a Rainier mezőn – Gyere! Kérlek!
Találtam egy tollat és könyörgése mellé firkantottam, hogy sajnálom. A csapatok nélkülem is ki voltak, mindenesetre.
Elmentem a legrövidebb vadászatomra, megelégedve a kisebb, szelídebb teremtményekkel, amelyeknek nem volt olyan jó ízük, mint a ragadozóknak, majd tiszta ruhát vettem fel, és visszafutottam Forks-ba.
Bella nem aludt valami jól ma este. Hánykolódott a takarója alatt, arca néha aggódó, néha szomorú volt. Azon tűnődtem, milyen rémálom kísértette… aztán rájöttem, hogy talán nem is akarom azt tudni.
Mikor beszélt, legtöbbször csak becsmérlő szavakat motyogott Forks-ról savanyú hangon. Egyetlen egyszer - mikor suttogva kimondta, hogy „Gyere vissza” és kézfejét kinyitotta, mint egy szótlan kérés - volt esélyem abban reménykedni, hogy talán rólam álmodott.
A következő nap, az utolsó nap, amikor a Nap rabságban tarthatott, nagyjából ugyanolyan volt, mint az előző. Bella még lehangoltabbnak tűnt, mint tegnap volt, és azon tűnődtem, vajon kibúvik-e az aznapi tervei alól – nem tűnt jó hangulatúnak.
De, mivel ő Bella volt, valószínűleg barátai szórakozását helyezi előtérbe, mintsem a magáét.
Ma egy sötétkék blúzt viselt, és ez a szín tökéletesen illett bőréhez, ami így krémszínűnek tűnt.
Az iskolának vége lett, és Jessica belement, hogy felveszi a lányokat – Angela is ment, az én nagy örömömre.
Hazamentem a kocsimért. Mikor Petert és Charlotte-ot ott találtam, úgy döntöttem, hogy adok a lányoknak egy órát vagy egy kis egérutat. Sose lennék képes mögöttük haladni, betartva a sebességhatárt – borzalmas gondolat.
Bementem a konyhán keresztül, bizonytalanul bólintva Emmett és Esme üdvözlésére, miközben elmentem a többiek mellett a nappaliban és leültem a zongorához.
Hűha, visszajött. Rosalie, persze.
Ah, Edward. Utálom nézni, ahogy ennyire szenved. Esme örömét lerombolta az aggodalom. Aggódnia kellett. Ez a szerelmi történet, amit elképzelt nekem, egyre észrevehetőbben száguldott egy tragédia felé minden egyes eltelt perccel.
Érezd jól magad Port Angeles-ben ma este – gondolta Alice derűsen. Szólj, ha már beszélhetek Bellával.
Szánalmas vagy. Nem tudom elhinni, hogy kihagytad a meccset tegnap este, csakhogy nézhess valakit aludni – zsörtölődött Emmett.
Jasper nem törődött velem, még akkor sem, mikor a dal, amit játszottam, kicsit hevesebb lett szándékom ellenére. Egy régi dal volt, témája ismerős: türelmetlenség. Jasper elköszönt a barátaitól, akik engem néztek kíváncsian.
Milyen különös teremtmény – gondolta az Alice méretű, tejföl szőke hajú Charlotte. Olyan normális és kedves volt még legutóbb, mikor találkoztunk.
Peter gondolatai egy hullámhosszon voltak a lányéval, mint az általában lenni szokott.
Biztos az állatok miatt. Az embervér hiánya végül az őrületbe kergeti őket – következtette. A haja majdnem olyan világos volt, mint Charlotte-é, és majdnem olyan hosszú. Nagyon hasonlítottak – kivéve a méretüket, mivel Peter majdnem olyan magas volt, mint Jasper – mind külsőre, mind gondolataikat tekintve. Egy összeillő pár, mindig így gondoltam.
Esme-n kívül senki se gondolt rám egy perccel később, és sokkal szelídebben játszottam, így senki se figyelt fel rám.
Nem fordítottam figyelmet rájuk egy darabi, csak hagytam, hogy a zene feloldja nyugtalanságomat. Nehéz volt a lányt látótávolságon kívül tudni. Csak akkor eszméltem fel beszélgetésükre, mikor a búcsúzkodás kezdett befejeződni.
„Ha megint látod Mariát ” – mondta Jasper kissé óvatosan – „add át neki jókívánságaimat.”
Maria volt az a vámpír, aki átalakította Jaspert és Petert – Jaspert a 19. század második felében, Petert később, az 1940-es években. Meglátogatta egyszer Jaspert, mikor Calgary-ban voltunk. Egy eseménydús látogatás volt – azonnal el kellett költöznünk. Jasper udvariasan megkérte, hogy a jövőben tartson távolságot.
„Nem hinném, hogy ez mostanában megtörténne.” Mondta Peter nevetve – Maria tagadhatatlanul veszélyes volt és nem maradt túl sok szeretet közte és Peter közt. Végül is Peter közreműködött Jasper elpártolásakor. Jasper volt Maria kedvence; csak egy jelentéktelen dolognak tartotta, hogy egyszer meg akarta őt ölni. „De ha látom, természetesen átadom.”
Majd kezet ráztak, felkészülve az elválásra. Hagytam a dalt, amit játszottam, kielégítetlen végbe torkolni, és gyorsan lábra pattantam.
„Charlotte, Peter.” Mondtam bólintva.
„Öröm volt újra látni, Edward.” Mondta Charlotte kétkedően. Peter csak visszabólintott.
Őrült – vetette utánam Emmett.
Idióta – gondolta Rosalie ugyanakkor.
Szegény fiú – Esme.
És Alice dorgáló hangon. Egyenesen kelet felé mennek, Seattle-be. Nem mennek Port Angeles közelébe. Megmutatta a bizonyítékot látomásában.
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Kifogásaim már így is elég gyengék voltak.
Már a kocsiba voltam, mikor elkezdtem megnyugodni; a motor erőteljes zúgása, amit Rosalie szerelt be nekem – tavaly, mikor még jobb hangulatban volt – csendesebb lett. Megnyugtató volt mozgásban lenni, tudni, hogy minden egyes kilométerrel, amelyek kocsikerekek alatt elrepülnek, egyre közelebb kerülök Bellához.

9. Port Angeles

Túl világos volt számomra, hogy bevezessek a városba, mikor elértem Port Angeles határát; a Nap még mindig túl magasan járt, és habár az ablak sötétített volt, nem volt értelme szükségtelen kockázatot vállalni. Több szükségtelen kockázatot, kellett volna mondanom.
Biztos voltam abban, hogy képes vagyok megtalálni Jessica gondolatait távolról is – Jessica gondolatai hangosabbak voltak, mint Angeláé, de ha megtalálom az elsőt, képes leszek hallani a másodikat. Aztán, mikor az árnyék kiterjedt, közelebb tudtam menni. De most, lehúzódtam az útról egy elhagyatott elágazásnál a városon kívül, ami úgy tűnt ritkán volt használva.
Tudtam, hogy melyik irányba keressek – csak egy olyan hely volt Port Angeles-ben, ahol ruhákat lehetett venni. Nem telt sok időbe megtalálni Jessicát, egy háromirányú tükör előtt forgolódott, és megláttam Bellát a szeme sarkából, épp a fekete ruhát értékelte, amit Jessica viselt.
Bella még mindig olyan kótyagos. Ha ha. Angelának igaza volt – Tyler el van telve magával. Habár nem tudom elhinni, hogy Bella emiatt lenne zaklatott. Legalább tudja, hogy van egy tartalék randija a bálra. Mi lesz, ha Mike nem érzi majd jól magát a táncon, és nem fog elhívni megint? Mi lesz, ha Bellát hívja el a bálra? Bella elhívta volna Mike-ot a táncra, ha nem mondtam volna semmit? Vajon Mike úgy gondolja, hogy Bella csinosabb, mint én? Vajon Bella úgy gondolja, hogy csinosabb, mint én?
„Nekem jobban tetszik a kék ruha. Igazán kihangsúlyozza a szemedet.”
Jessica rámosolygott Bellára álmelegséggel, miközben gyanakodva méricskélte.
Tényleg így gondolja? Vagy azt akarja, hogy úgy nézzek ki szombaton, mint egy tehén?
Máris belefáradtam Jessica hallgatásába. A közelben keresgéltem Angela után – ah, de Angela ruhacsere közben volt, és gyorsan elhagytam a fejét, hogy egy kis egyedüllétet adjak neki.
Nos, nem volt sok lehetőség arra, hogy Bella bajba kerüljön egy áruházban. Hagytam őket vásárolni és majd utolérem őket, ha végeztek. Nem tart sokáig, hogy sötét legyen – a felhők kezdtek megjelenni, nyugat felől sodródtak erre. Csak futólag láttam őket a sűrű fákon keresztül, de láttam, hogy sürgetik a napnyugtát. Örültem neki, jobban vágytam rájuk, mint ahogy az árnyékukért epekedtem ezelőtt. Holnap megint Bella mellett ülhetek az iskolában, kisajátíthatom figyelmét megint az ebédnél. Megkérdezhetem tőle a kérdéseket, melyeket összegyűjtöttem…
Szóval dühös volt Tyler elbizakodottsága miatt. Láttam azt a fiú fejében – hogy szóról szóra értette azt, mikor a bálról beszélt, hogy igényt tartott rá. Elképzeltem Bella arckifejezését a másik délutánról – a sértett hitetlenkedést – és felnevettem. Azon tűnődtem, mit mondana Tyler-nek ezzel kapcsolatban. Nem akarom kihagyni reakcióját.
Az idő lassan telt, miközben az árnyék szétterülésére vártam. Időnként leellenőriztem Jessicán keresztül őket; elméjének hangját volt a legegyszerűbb követni, de nem szerettem sokáig tartózkodni a fejében. Láttam a helyet, ahol enni készültek. Sötét lesz vacsoraidőre… talán véletlenszerűen ugyanazt az éttermet választom majd. Megérintettem a zsebemben lévő telefont, arra gondoltam, meghívom Alice-t vacsorára… Tetszett volna neki, de beszélni is akart volna Bellával. Nem voltam biztos, hogy felkészültem arra, hogy Bella jobban belekeveredjen a világomba. Nem volt elég egy vámpír bajforrás?
Gyakorlottan bejelentkeztem megint Jessicánál. Az ékszereire gondolt, megkérdezte Angela véleményét.
„Talán vissza kellene vinnem a nyakláncot. Van otthon egy, ami valószínűleg illene a ruhához, és már így is többet költöttem, mint lehetett volna…” Anyám ki fog borulni. Mit gondoltam?
„Nem bánom, ha visszamegyünk a boltba. Azonban, gondolod Bella keresni fog minket?”
Mi volt ez? Bella nem volt velük? Először Jessica szemével néztem szét, majd átváltottam Angeláéra. Egy boltlánc előtti járdán voltak, visszafordultak egy másik útra. Bella nem volt a láthatáron.
Oh, kit érdekel Bella? – gondolta Jess türelmetlenül, mielőtt válaszolt volna Angela kérdésére. „Ő jól van. Elég időnk van, hogy odaérjünk az étterembe, még ha vissza is megyünk. Bárhogy is, szerintem egyedül akar lenni.” Egy futó pillanatig láttam a könyvesboltot Jessica gondolatában, ahova Bella ment.
„Akkor siessünk.” Mondta Angela. Remélem Bella nem gondolja azt, hogy le akarjuk rázni. Olyan kedves volt velem a kocsiba, mielőtt… Tényleg egy kedves ember. De olyan szomorúnak tűnt egész nap. Kíváncsi lennék, hogy ez Edward Cullen miatt van? Fogadnék, hogy ezért kérdezett a családjáról…
Jobban oda kellett volna figyelnem. Mi másról maradtam le? Bella egymaga kószál, és rólam kérdezősködött azelőtt? Angela most Jessicára figyelt – Jessica arról az idióta Mike.ról fecsegett – és nem tudtam meg tőle semmi mást.
Az árnyékot bíráltam. A Nap nemsoká a felhők mögé kerül. Ha az út nyugati oldalán maradok, ahol az épületek elárnyékolják az utcát a halványuló fény elől…
Kezdtem nyugtalanságot érezni, miközben a városközpont felé vezettem a gyér forgalomban. Ez nem vettem tekintetbe azelőtt – Bella saját útját járja – és semmi ötletem se volt, hogyan találjam meg. Gondolnom kellett volna erre is.
Jól ismertem Port Angeles-t; egyenesen a Jessica fejében megjelenő könyvesbolthoz vezettem, remélve, hogy kutatásom rövid lesz, de kétségbe vontam, hogy olyan könnyű lesz. Mikor könnyítette meg Bella a helyzetet?
Elég biztos voltam benne, hogy a kis üzlet üres volt, eltekintve az idejétmúlt öltözetű nőt a pénztár mögött. Nem olyan fajta helynek nézett ki, amely érdekelte volna Bellát – túl újszerű egy praktikus embernek. Kíváncsi voltam, hogy egyáltalán be ment-e?
Volt egy árnyékos hely, ahol le tudtam parkolni… Sötét utat csinált éppen a bolt előtt. Tényleg nem kellene. Kóborolni azon órákban, mikor süt a Nap, nem volt biztonságos. Mi van, ha egy elhaladó kocsi visszatükrözi a napfényt az árnyékba pont a rossz pillanatban?
De nem tudtam, hol keressem Bellát!
Leparkoltam és kiszálltam, az árnyék mélyében maradtam. Gyorsan bementem az üzletbe, észrevettem Bella illatának gyenge nyomát a levegőbe. Itt volt a járdán, de nem volt nyoma illatának a bolton belül.
„Üdvözlöm. Segíthetek –” Az eladónő elkezdte mondani, de én már el is mentem.
Követtem Bella illatát addig, míg az árnyék engedte, megálltam, mikor elértem a napfényszélét.
Mennyire erőtlennek éreztem magam – bekerítve a sötétség és a világosság közötti vonal által, amely a járdán húzódott előttem. Olyan korlátozott voltam.
Csak találgatni tudtam, hogy továbbment az utcán dél felé tartva. Nem sok minden volt abban az irányban. Eltévedt? Nos, ennek valószínűsége nem hangzott teljesen elképzelhetetlennek őt ismerve.
Beszálltam a kocsiba és lassan továbbhajtottam az utcán őt keresve. Kereszteztem még pár árnyékos útszakaszt, de már csak egyszer éreztem meg az illatát, és annak iránya összezavart. Hova próbált eljutni?
Oda-vissza vezettem a könyvesbolt és az étterem között néhányszor, remélve, hogy meglátom őt. Jessica és Angela már ott voltak, próbálták eldönteni, hogy rendeljenek, vagy várják meg Bellát. Jessica azonnal a rendelést erőltette.
Átsuhantam az idegenek gondolatain, keresztülnézve szemeiken. Valaki biztos csak látta őt valahol.
Annál nyugtalanabb lettem, minél tovább maradt távol. Nem gondoltam arra ezelőtt, hogy milyen nehéznek bizonyulhat őt megtalálni, mint most, mikor kikerült a látókörömből és letért a saját útjáról. Nem tetszett ez nekem.
A felhők felhalmozódtak a horizonton, és így pár perc múlva szabad lesz az út előttem, hogy követhessem őt gyalog. Nem fog sokáig tartani, hogy megtaláljam. A Nap volt az egyetlen, amely nem segített nekem. Csak még pár perc, és az előny nálam lesz megint és az emberek világa lesz az erőtlen.
Még egy gondolat, és megint egy másik. Annyi jelentéktelen gondolat.
… gondolom, a kisbabának megint fülgyulladása van…
Hat-négy-nulla vagy hat-nulla-négy…?
Megint kések. El kellene mondanom neki…
Itt is van! Aha!
Utoljára, de ott volt az arca. Végre valaki észrevette őt!
A megkönnyebbülés csak a másodperc töredékéig tartott, és aztán jobban beleolvastam a férfi gondolataiba, aki kárörvendően figyelte őt az árnyékban.
Elméje idegen volt számomra, és mégis nem teljesen ismeretlen. Egyszer pontosan az ilyenekre vadásztam.
„NEM.” Ordítottam, és egy morgásözön tört ki torkomból. Lábam padlóig nyomta a gázpedált, de merre is menjek?
Tudtam a gondolatainak az általános helyzetét, de ez a tudás nem volt elég pontos. Valami, lennie kell valaminek – egy utcatábla, egy üzlet kirakata, valami a látókörébe, ami megadná a helyzetét. De Bella az árnyék mélyébe volt, és a férfi szemei csak az ő rémült arckifejezésére koncentrált – élvezte a félelmet.
Bella arca elhomályosodott a férfi gondolatában más arcok emlékétől. Nem Bella volt az első áldozata.
Morgásom hangzása megrázta a kocsi vázát, de ez nem terelte el figyelmemet.
Nem volt ablak a mögötte lévő falon. Valami ipari környék, távol a forgalmasabb bevásárló övezettől. Az autóm csikorogva befordult egy sarkon, kikerülve más járműveket, egyenesen arra, amiről azt reméltem, hogy az a jó irány. Ekkor egy másik vezető rám dudált, de annak hangja messze mögöttem volt.
Nézd hogy remeg! Előre nevetett. A félelem vonzotta – azt a részt élvezte.
„Maradj tőlem távol.” Bella hangja halk és szilárd volt, nem egy sikoly.
„Ne légy ilyen, édesem.” Nézte, ahogy Bella összerezzen egy vad nevetéstől, ami egy másik irányból jött. Ideges lett a hangtól – Fogd be, Jeff! – gondolta – de élvezte, ahogy Bella reszketett. Ez ösztönözte. Elképzelte könyörgéseit, ahogy azt tette volna…
Nem vettem észre, hogy mások is voltak vele, míg nem hallottam a hangos nevetést. Átvizsgáltam őt is, kétségbeesve kerestem valamit, amit használhattam volna. A férfi Bella irányába lépett, kezeit ökölbe szorította.
A közelébe lévő elmék nem voltak annyira undorítóak, mint a férfié. Mindannyian kissé ittasak voltak, egyikük se vette észre, meddig akart elmenni ezzel a férfi, akit Lonnie-nak hívtak. Vakul követték Lonnie-t. Szórakozást ígért nekik…
Egyikőjük átnézett az utcán, ideges volt – nem akarta, hogy rajta kapják a lány zaklatásán – és megadta nekem, amire szükségem volt. Felismertem a kereszteződést, ami felé nézett.
Átrepültem a piros lámpa alatt, átcsusszanva egy elég szűk résen két kocsi között a forgalomban. Dudák harsogtak mögöttem.
A telefonom vibrált a zsebemben. Nem figyeltem rá.
Lonnie lassan mozgott Bella felé, hogy elnyújtsa a bizonytalanságot – a rémület pillanatát, hogy élvezhesse azt. Várta, hogy Bella sikítson, felkészülve a támadásra.
De Bella összeszorította állkapcsát, és mereven tartotta magát. Lonnie meg volt lepve – azt várta, hogy megpróbál elfutni. Meglepettség és egy kis csalódottság. Szerette levadászni az áldozatait, a vadászat nyújtotta adrenalint.
Ez bátor. Talán jobb is így, gondolom… több harci szellem van benne.
Egy háztömbnyire voltam. A szörnyeteg most már hallhatta a motor zúgását, de nem figyelt fel rá, túlságosan is az áldozatára koncentrált.
Szerettem volna látni, mennyire élvezné a vadászatot, ha ő lenne az áldozat. Szeretném tudni, mit gondolna az én vadászstílusomról.
A fejem másik parcellájában már ki is választottam jó pár kínzást, amelynek tanúja voltam önbíráskodó napjaimon, és kerestem köztük a legfájdalmasabbat. Szenvedni fog ezért. Kínok között fog vonaglani. A többiek csupán meghalnak a részvételükért, de Lonnie sokáig fog könyörögni a halálért, mielőtt megadnám neki azt az ajándékot.
Az úton állt, szemben Bellával.
Élesen befordultam a sarkon, fényszóróim bevilágították a helyszínt, és a többiek megmerevedtek a helyükön. Elüthettem volna a vezérüket, elugrott az útról, de az túl könnyű halál lett volna számára.
Hagytam a kocsit kipörögni, minden irányban kilengeni, és aztán visszafordult arra, amerről jöttem, és így az utas oldali ajtó volt Bella közelében. Kinyitottam, és ő máris a kocsi felé rohant.
„Szállj be.” Morogtam.
Mi a fene?
Tudtam, hogy ez rossz ötlet volt! Nincs egyedül.
El kellene futnom?
Szerintem hányni fogok…
Bella tétovázás nélkül beugrott a nyitott ajtón át, és becsapta azt maga mögött.
És aztán felnézett rám a legbizalomteljesebb arckifejezéssel, amit valaha láttam emberi arcon, és minden erőszakos tervem szétporladt.
Nem tartott egy másodpercbe se, hogy lássam, nem hagyhatom őt a kocsiba, míg a négy férfival elrendezem a dolgot az utcán. Mit mondhatnék neki: ne nézd? Ha! Mikor tette azt, amire kértem? Mikor tette a biztonságos dolgot?
Elvigyem őket innen, el a látómezejéből, és itt hagyjam egyedül? Nem valószínű, hogy egy másik veszélyes ember is zsákmányra vadásszon ma este Port Angeles utcáin, de az se valószínű, hogy nem-e ez lenne az első ilyen! Mint egy mágnes, úgy vonzott minden veszélyt maga felé. Nem engedhetem, hogy eltűnjön a szemem elől.
Neki úgy tűnhetett, ahogy beült, ugyanabban a pillanatban fel is gyorsítottam, elmenekítve őt az üldözői elől olyan gyorsan, hogy azok csak tátott szájjal és értetlen arckifejezéssel néztek a kocsi után. Nem vette észre belső tétovázásomat. Azt feltételezhette, hogy az elmenekítése volt a terv a kezdetektől.
Még csak meg se lökhettem a kocsival Lonnie-t. Az megijesztette volna Bellát.
Olyan brutálisan akartam a halálát, hogy annak szüksége visszhangzott a fülemben és elhomályosította látásomat és volt egy íz a nyelvemen. Izmaim rángatóztak a nyomástól, a vágytól, a szükségségtől. Meg kellett ölnöm. Szép lassan megnyúzhatnám, apránként, a bőrt az izmokról, az izmokat a csontokról…
Kivéve, hogy a lány – az egyetlen lány a világon – két kézzel kapaszkodott az ülésébe, engem bámulva, szemei még mindig tágra nyitva és teljesen bizalommal telve. A bosszúnak várnia kellett.
„Kapcsold be a biztonsági övedet.” Utasítottam. Hangom durva volt a gyűlölettől és a vérszomjtól. Nem a szokásos vérszomjtól. Nem akartam beszennyezni magam azzal, hogy egy kis részük is belém kerüljön.
Bekapcsolta az övet, annak hangjától kissé felugrott. Ez a kis zaj is ugrásra késztette, mégse rezzent össze attól, hogy keresztülszáguldoztam a városon, figyelmen kívül hagyva minden közlekedési szabályt. Éreztem magamon a szemeit. Különösen nyugodtnak tűnt. Számomra ennek nem volt értelme – tudván, hogy min ment keresztül.
„Jól vagy?” Kérdezte, hangja rekedt volt a nyomástól és a félelemtől.
Ő akarta tudni, hogy én jól vagyok-e?
Átgondoltam a kérdését a másodperc töredéke alatt. Nem olyan sokáig, hogy észrevegye tétovázásom. Jól voltam?
„Nem.” Jöttem rá, és hangom forrt a dühtől.
Elvittem ahhoz az úthoz, ahol a délutánt töltöttem a legsilányabb felügyeletet végrehajtva, ami csak létezett. Most sötét volt a fák alatt.
Olyan dühös voltam, hogy testem megfagyott, teljesen mozdulatlan volt. Jeges kezeim sajogtak, hogy összetörhessék a támadót, olyan torz darabokra zúzzák, hogy ne tudják azonosítani…
De az együtt járna Bella egyedül hagyásával, védtelenül a sötétben.
„Bella?” Kérdeztem fogaimon keresztül.
„Igen?” Rekedt hangon válaszolt.
„Jól vagy?” Ez volt a legfontosabb dolog, az elsődleges. A megtorlás csak másodlagos. Tudtam ezt, de a testem annyira telve volt haraggal, hogy nehéz volt ezt el is hinni.
„Igen.” Hangja még mindig tompa volt – a félelemtől, nem kétséges.
És ezért nem hagyhattam itt.
Még ha nem lett volna állandó veszélybe valami bosszantó oknál fogva – valami tréfa, amit a világegyetem játszik vele – még ha biztos is lehetnék benne, hogy tökéletes biztonságban lenne távollétemben, akkor se tudnám itt hagyni a sötétbe.
Biztos nagyon meg van ijedve.
Nem voltam még olyan állapotban, hogy megnyugtassam – még ha pontosan tudtam volna is, hogy csináljam azt, de nem tudtam. Biztos érezte, hogy sugárzik belőlem az erőszakosság, mivel ez elég nyilvánvaló volt. Csak még jobban megijesztettem volna, ha nem tudom lenyugtatni a bennem izzó mészárlás erős vágyát.
Valami másra kellett gondolnom.
„Tereld el a figyelmem, kérlek.” Könyörögtem.
„Sajnálom, mit csináljak?”
Alig volt erőm, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki, mire van szükségem.
„Csak csacsogj valami lényegtelenről, míg le nem nyugszom.” Utasítottam, állkapcsom még mindig összezárva. Csak az a tény tartott a kocsiba, hogy szüksége volt rám. Hallottam a férfi gondolatait, csalódottságát és haragját… Tudtam, hol találom… Becsuktam a szemem, azt kívántam, bárcsak ne látnék semmit…
„Um…” Tétovázott – próbált értelmet találni a kérésem mögött, legalábbis képzeltem. „El fogom ütni Tyler Crowley-t holnap iskola előtt?” Úgy mondta, mintha egy kérdés lett volna.
Igen – erre volt szükségem. Természetesen csak Bella tudott ilyen váratlan dologgal előhozakodni. Mint ezelőtt is, az erőszakos fenyegetés viccesen hangzott a szájából – olyan komikus, hogy az már fülsértő. Ha nem égtem volna a gyilkolás vágyától, biztos felnevettem volna.
„Miért?” Kérdeztem parancsoló hangon, hogy tovább beszéljen.
„Azt mondja mindenkinek, hogy elvisz a bálba.” Mondta, hangja megtelt tigris-macska dühvel. „Vagy bolond, vagy még mindig azt akarja helyrehozni, hogy majdnem megölt múlt… nos, emlékszel.” Tette hozzá szárazon. „És úgy gondolja, valahogy a bál a legjobb módja ennek. Szóval kitaláltam, ha veszélyeztetem az életét, akkor egálban leszünk, és akkor nem próbál többet kártalanítani. Nincs szükségem ellenségekre, és talán Lauren is megnyugszik, ha békén hagy engem. Habár lehet, hogy tönkreteszem a Sentra-ját.” Folytatta, most elgondolkozva. „Ha nincs kocsija, senkit se tud elvinni a bálba…”
Olyan serkentő volt látni, hogy néha ő is rosszul értelmez dolgokat. Tyler kitartásának semmi köze se volt a balesethez. Nem úgy tűnt, hogy tudatában lett volna a vonzerejének, amellyel minden fiút megfogott a suliban. Azt se vette észre, hogy milyen vonzerővel bír felettem is?
Ah, ez működött. Elméjének zavarba ejtő működése mindig lekötött. Kezdtem kontrolt gyakorolni magam felett, megláttam valamit a bosszún és a kínzáson túl…
„Hallottam erről.” Mondtam neki. Abbahagyta a beszédet, és szükségem volt arra, hogy folytassa.
„Hallottál?” Kérdezte hitetlenkedve. És aztán hangja mérgesebb lett, mint előtte volt. „Ha lebénulna nyaktól lefelé, akkor se tudna elmenni a bálba.”
Azt kívántam, valahogy bárcsak megkérhetném arra, folytassa a halálos fenyegetéseket és a testi bántalmazásokat, amik bolondságnak hangzottak. Nem találhatna jobb módszert, hogy lenyugtasson. És szavai – csak gúnyosak az ő esetében, túlzás – emlékeztetők voltak, amikre nagyon is szükségem volt.
Felsóhajtottam, és kinyitottam szemeimet.
„Jobb?” Kérdezte félénken.
„Nem igazán.”
Nem, nyugodtabb voltam, de nem jobban. Mivel rájöttem, hogy nem ölhettem meg a Lonnie nevű szörnyet, mégis meg akartam tenni, majdnem jobban, mint bármit a világon. Majdnem.
Az egyetlen dolog ebben a pillanatban, amit jobban akartam, mint egy nagyon is jogos gyilkosság elkövetését, az ez a lány volt. És habár nem lehetett az enyém, csak egy álom volt, mégis lehetetlenné tette, hogy gyilkos vérengzést tartsak ma este – nem számított, mennyire igazolható tett lett volna.
Bella egy gyilkosnál jobbat érdemelt.
Hét évtizedet töltöttem el azzal, hogy valami más legyek – bármi más, mint egy gyilkos. Az erőfeszítés azon évei se tettek érdemessé arra, hogy a lány mellett üljek. És mégis úgy éreztem, hogy ha visszatérek abba az életbe – egy gyilkos életébe – még ha csak egyetlen éjszakára is, biztos elvesztem örökké Bellát. Még ha nem is iszom vérükből – még ha nem is lesznek vérvörösek a szemeim bizonyíték gyanánt – nem észlelné a különbséget?
Próbáltam elég jó lenni számára. Ez egy lehetetlen cél volt. Mégis próbálkoztam.
„Mi a baj?” Suttogta.
Lehelete elöntötte orromat, és emlékeztem, miért nem érdemlem meg őt. Mindezek után, még akkor is, hogy szerettem őt… még mindig összefolyt tőle a nyál a számban.
Annyi őszinteséget kellett adnom neki, amennyit csak tudtam. Tartoztam ennyivel neki.
„Néha problémám van a vérmérsékletemmel, Bella.” Kibámultam a sötét éjszakába, azt kívánva, hogy meghallotta a rémületet a hangomban, és hogy mégse tette. Többnyire hogy nem hallotta. Fuss, Bella, fuss. Maradj, Bella, maradj. „De az nem segítene rajtam, ha visszamennék és levadásznám azokat a…” Csak a gondolat majdnem kirántott a kocsiból. Mély levegőt vettem, hagyva illatát, hogy perzselje torkomat. „Legalábbis erről próbálom meggyőzni magamat.”
„Oh.”
Semmi mást nem mondott. Mennyit hallott ki a szavaimból? Lopva rápillantottam, de arca kiolvashatatlan volt. Üres a sokktól, talán. Nos, legalább nem sikított. Még nem.
Csend volt egy pillanatig. Magammal harcoltam, próbáltam az lenni, akinek kellett volna lennem. Aki nem lehettem.
„Jessica és Angela aggódni fog.” Mondta halkan. Hangja nagyon nyugodt volt és nem tudtam, hogy lehet ez. Sokkot kapott? Talán a ma esti események még nem értek meg benne. „Úgy volt, hogy találkozom velük.”
Távol akart lenni tőlem? Vagy csak aggódott a barátai aggodalma miatt?
Nem válaszoltam neki, de beindítottam a kocsit és visszafordultam. Minden egyes méterrel a városhoz közeledve nehezebb volt tartanom magam a céljaimhoz. Olyan közel voltam a férfihoz…
Ha lehetetlen volt – ha soha se érdemelhetem meg ezt a lányt – akkor mi értelme volt hagyni, hogy az a férfi büntetlenül elmehessen? Bizonyára megengedhetném magamnak…
Nem. Nem adhattam fel. Még nem. Túlságosan akartam Bellát, hogy megadjam magam.
Az étteremnél voltunk, ahol találkoznia kellett a barátaival, még mielőtt gondolataim értelmet nyerhettek volna. Jessica és Angela már befejezték a vacsorát, és most már mindketten igazán aggódtak Bella miatt. Elindultak megkeresni őt, egyenesen a sötét utcán keresztül.
Nem a megfelelő este volt, hogy kóboroljanak…
„Honnan tudtad hová…?” Bella befejezetlen kérdése megzavart, és rájöttem, hogy még egy baklövést követtem el. Túl szétszórt voltam, hogy megkérdezzem, hol kellett találkoznia barátaival.
De ahelyett, hogy befejezte volna a kérdést és a kipréselte volna a választ, Bella megrázta a fejét és félig elmosolyodott.
Mit jelentett ez?
Nos, nem volt időm, hogy rájöjjek, miért fogadta el különös tudásomat. Kinyitottam az ajtómat.
„Hava mész?” Kérdezte megdöbbenve.
Nem hagylak szem elől veszni. Nem engedem meg magamnak, hogy egyedül maradjak ma este. Ebben a sorrendben. „Vacsorázni viszlek.”
Nos, ez érdekes lesz. Ez teljesen más estének tűnt, mint mikor azt terveztem, hogy elhozom Alice-t és azt színleljük, hogy véletlen ugyanazt az éttermet választottuk, mint Bella és a barátai. És most itt voltam, tulajdonképpen egy randin a lánnyal. Csak ez nem számított annak, mert nem adtam neki esélyt arra, hogy nemet mondhasson.
Már félig kinyitotta az ajtót, mielőtt körbe sétáltam volna a kocsit – általában nem volt ilyen idegesítő, hogy nem feltűnő sebességgel kellett mozognom – ahelyett, hogy megvárta volna, hogy én tegyem meg azt. Azért volt ez, mert nem szokott ahhoz, hogy úrihölgyként kezeljék, vagy mert nem gondolta, hogy én egy úriember vagyok?
Vártam, hogy csatlakozzon hozzám, egyre nyugtalanabb voltam, miközben barátai a sötét sarok felé tartottak.
„Állítsd meg Jessicát és Angelát, mielőtt az ő nyomukra is rá kellene bukkanom.” Utasítottam gyorsan. „Nem gondolom, hogy vissza tudnám tartani magam, ha megint a többi barátaidba futnék.” Nem, nem lennék elég ahhoz.
Megremegett, és aztán gyorsan összeszedte magát. Lépett egyet feléjük, majd hangosan kiáltott. „Jess! Angela!” Megfordultak, és Bella a feje felett integetett a kezével, hogy észrevegyék.
Bella! Oh, biztonságban van! – gondolta Angela megkönnyebbülve.
Ennyit késni? – dünnyögte magának Jessica, de ő is örült annak, hogy Bella nem veszett el, vagy nem sérült meg. Ez egy kicsit jobban megkedveltette velem.
Visszasiettek, és aztán megálltak megdöbbenve, mikor megláttak mellette.
Uh-uh! – gondolta Jessica aléltan. Ez nem lehet igaz!
Edward Cullen? Azért ment el, hogy megkeresse? De miért kérdezett arról, hogy elmentek kirándulni, ha tudta, hogy itt van… Kaptam egy villámképet Bella gyötrődő arckifejezéséről, mikor megkérdezte Angelától, hogy a családom sokat hiányzik az iskolából. Nem, nem tudhatta – döntötte el Angela.
Jessica gondolatai átváltottak meglepettségből gyanakvásba. Bella ezt elhallgatta előttem.
„Hol voltál?” Követelte Bellát bámulva, de engem is meglesett a szeme sarkából.
„Eltévedtem. És aztán belefutottam Edward-ba.” Mondta Bella felém intve egyik kezével. Hangja feltűnően normális volt. Mintha tényleg ez lett volna minden, ami történt.
Biztos sokkot kapott. Csak ez az egy magyarázat volt a nyugodtságára.
„Nem lenne gond, ha csatlakoznék hozzátok?” Kérdeztem – udvariasan; tudtam, hogy már ettek.
Szent ég, de helyes! – gondolta Jessica, feje hirtelen értelmetlenségekkel lett tele.
Angela se volt sokkal nyugodtabb. Bárcsak ne ettünk volna. Wow. Csak. Wow.
Miért nem tudom ezt elérni Bellánál?
„Ööö… persze.” Egyezett bele Jessica.
Angela homlokát ráncolta. „Um, igazából, Bella, mi már ettünk, miközben rád vártunk.” Ismerte be. „Sajnálom.”
Mi? Fogd be! – panaszkodott magában Jessica.
Bella vállat vont. Olyan nyugodt. Határozottan sokkot kapott. „Semmi gond – nem vagyok éhes.”
„Szerintem enned kellene valamit.” Ellenkeztem. Szüksége van egy kis cukorra a véráramlatába – habár így is elég édes illata volt, gondoltam savanyúan. A félelem pillanatokon belül legyűrhette, és egy üres gyomor nem segített volna. Olyan könnyen elájult, tudtam ezt tapasztalatból.
Ezek a lányok nem kerülnek veszélybe, ha egyenesen haza mennek. A veszély nem lopódzik az ő nyomukban.
És inkább lennék egyedül Bellával – addig, amíg hajlandó egyedül lenni velem.
„Nem bánod, ha én viszem Bellát haza?” Mondtam Jessicának, mielőtt Bella felelhetett volna. „Így nem kell várnotok, miközben eszik.”
„Uh, nem gond, gondolom…” Jessica szándékosan Bellára nézett, valami jelet keresett, hogy Bella is ezt akarta.
Maradni akarok… de Bella valószínűleg csak magának akarja. Ki ne tenné? – gondolta Jess. Ugyanabba a pillanatban látta, hogy Bella kacsintott.
Bella kacsintott?
„Oké.” Mondta Angela gyorsan, hogy mihamarabb el tudjanak menni, ha Bella tényleg ezt akarta. És úgy tűnt, ezt akarta. „Holnap találkozunk, Bella… Edward.” Küzdött, hogy közömbösen tudja kimondani a nevemet. Aztán megragadta Jessica kezét és elkezdte őt elhúzni.
Találnom kell valami módot arra, hogy megköszönjem Angelának mindezt.
Jessica kocsija a közelbe volt egy utcalámpa fénye alatt. Bella óvatosan figyelte őket, a kis ránc megjelent a szemei között, míg be nem szálltak a kocsiba, tehát teljesen tudatában volt a veszélynek, amibe benne volt ezelőtt. Jessica integetett, miközben elhajtott, és Bella visszaintegetett. Amint a kocsi eltűnt, mély levegőt vett és felém fordulva rám nézett.
„Őszintén, nem vagyok éhes.” Mondta.
Miért várta meg, hogy elmenjenek, mielőtt beszélt volna? Tényleg egyedül akart velem maradni – még most is, miután tanúja volt gyilkos dühömnek?
Ha ez volt a helyzet, ha nem, enni fog valamit.
„Ne nevettess.” Mondtam.
Kinyitottam előtte az étterem ajtaját és vártam.
Felsóhajtott, és besétált.
Mellette sétáltam a pulthoz, ahol a vendéglősnő várt. Bella még mindig teljesen higgadtnak tűnt. Meg akartam érinteni a kezét, a homlokát, hogy ellenőrizzem hőmérsékletét. De a hideg kezem eltaszítaná az övét, mint ezelőtt is történt.
Jaj nekem – a vendéglősnő gondolati hangja befurakodott tudatomba. Oh, jaj nekem.
Úgy látszott, hogy ez az én éjszakám a csábításra. Vagy csak azért észleltem ezt most jobban, mert annyira kívántam, hogy Bella is lásson engem? Mi mindig vonzóak voltunk a zsákmányunk számára. Nem nagyon gondolkoztam el ezen ezelőtt. Általában – kivéve olyan embereket, mint Shelly Cope és Jessica Stanley, az állandó találkozás enyhítette a félelmet – a félelem meglehetősen gyorsan átveszi a helyét a kezdeti vonzalomnak…
„Egy asztalt két személyre?” Ösztönöztem, mikor a vendéglősnő nem beszélt.
„Oh, ööö, igen. Üdvözlöm Önöket a La Bella Italia-ban.” Mmm! Micsoda hang! „Kérem kövessenek.” Gondolatai elmerültek – számítók lettek.
Talán az unokahúga. Nem lehet a testvére, egyáltalán nem hasonlítanak. De családtag, határozottan. Nem járhatnak.
Az emberek szeme elhomályosodott; semmit se láttak tisztán. Hogy találhatta ez a kicsinyes nő az én fizikai varázsomat - a zsákmányok csapdáját - vonzónak, és hogy nem látta a mellettem álló lánynak a lágy tökéletességét?
Nos, nincs szüksége segítségre, minden esetre – gondolta a vendéglősnő, miközben egy családi méretű asztalhoz vezetett minket az étterem legzsúfoltabb részének közepére. Megadhatom neki a számomat, miközben a lány itt van…? Merengett.
Kihúztam egy bankjegyet a hátsózsebemből. Az emberek mindig együttműködők, ha pénz kerül az előtérbe.
Bella már majdnem elfoglalta a helyét, amit a vendéglősnő mutatott, ellenvetés nélkül. Megráztam a fejem, és tétovázott, oldalra döntötte fejét a kíváncsiságtól. Igen, nagyon kíváncsi volt ma este. A tömeg nem az ideális hely volt a beszélgetésre.
„Talán van valami nyugodtabb hely is?” Kértem a vendéglősnőtől, átadva neki a pénzt. Szemei kitágultak a meglepettségtől, és aztán összeszűkölt, miközben keze közé szorította a borravalót.
„Persze.”
Megleste a pénzt, miközben elvezetett minket egy válaszfal mellett.
Ötven dollár egy jobb asztalért? Még gazdag is. Van értelme – fogadok, hogy a kabátja többe kerül, mint az én utolsó fizetésem. Fenébe. Miért akar egyedül lenni vele?
Felajánlott nekünk egy fülkét az étterem csendes sarkában, ahol senki se láthatott minket – Bella reakcióját, bármit is mondjak neki. Fogalmam se volt, mit akarhatott ma este tőlem. Vagy mit adhatok neki.
Mennyi mindent talált már ki? Milyen magyarázattal állt elő a ma esti eseményekre?
„Ez milyen?” Kérdezte a vendéglősnő.
„Tökéletes.” Mondtam neki és, kissé ingerültséget érezve a Bellával szembeni sértő magatartása miatt, szélesen rámosolyogtam, kivillantva fogaimat. Hagy lásson engem tisztán.
Whoa. „Um… a felszolgálójuk azonnal itt lesz.” Nem lehet igaz ez a srác. Biztos csak álmodok. Talán a lány eltűnik… talán ráírom a számomat a tányérjára ketchuppal… Elsétált, kissé oldalazva.
Különös. Még mindig nem volt megijedve. Hirtelen eszembe jutott Emmett incselkedése az ebédlőből, oly sok héttel ez előttről. Fogadok, hogy ennél jobban meg tudnám ijeszteni.
Elvesztettem az élemet?
„Tényleg nem kellene ezt tenned az emberekkel.” Szakította félbe gondolataimat Bella rosszalló hangja. „Ez nem igazságos.”
Mereven néztem a bíráló arckifejezését. Hogy értette? Nem ijesztettem meg a vendéglősnőt, szándékom ellenére se. „Mit csináltam?”
„Elkápráztatod az embereket, mint most – valószínűleg levegő után kapkod a konyhában épp most.”
Hmm. Bella közel volt az igazsághoz. A vendéglősnő csak félig volt magánál ebben a pillanatban, tökéletlen értékelést adott rólam az egyik barátjának a kiszolgáló személyzetből.
„Oh, gyerünk már.” Dorgált le Bella, mikor nem válaszoltam azonnal. „Tudnod kell, milyen hatással vagy az emberekre.”
„Elkápráztatom az embereket?” Érdekes módja a dolog kifejezésének. Elég hiteles a ma estét tekintve. Kíváncsi lennék, mi okozta a különbséget…
„Nem vetted észre?” Kérdezte még mindig bíráló hangon. „Szerinted mindenki ilyen könnyen eléri, amit akar?”
„Téged is elkápráztatlak?” Adtam hangot erőteljes kíváncsiságomnak, és aztán a szavak csak kicsúsztak, és túl késő volt visszaszívni őket.
De mielőtt időm lett volna mély megbánásba süllyedni, amiért kimondtam a szavakat hangosan, ő válaszolt. „Gyakran.” És arca halvány rózsaszíntől izzott.
Elkápráztattam.
Csendes szívem jobban megtelt reménnyel, mint azelőtt éreztem volna.
„Hello.” Mondta valaki, a pincérnő, bemutatva magát. Gondolatai hangosak és nyíltabbak voltak, mint a vendéglősnőé, de kizártam hangját. Bella arcát néztem ahelyett, hogy a pincérnőt hallgattam volna, figyeltem a vér szétáradását bőre alatt, azt nem vettem észre, milyen hatással volt ez a torkomra, de azt igen, hogy élénkült fel az arca, hogy mennyire illett ez a bőréhez…
A pincérnő várt valamit tőlem. Ah, az italrendelésünket kérte. Tovább néztem Bellát, és a pincérnő is felé fordult kelletlenül, hogy ránézzen.
„Egy kólát kérek?” Mondta Bella, mintha jóváhagyást kért volna.
„Két kólát kérünk.” Javítottam ki. A szomjúság – normális, emberi szomjúság – a sokk egyik jele volt. Biztosra kell mennem, hogy extra cukor kerüljön a szervezetébe az üdítő által.
Azonban egészségesnek tűnt. Több mint egészségesnek. Sugárzóan nézett ki.
„Mi az?” Követelte – kíváncsi volt, miért bámulok rá, gondolom. Nem voltam teljesen tudatában, hogy a pincérnő elment.
„Hogy érzed magad?” Kérdeztem.
Pislogott, meglepődött a kérdésemtől. „Jól vagyok.”
„Nem érzel szédülést, émelygést, nem fázol?”
Most még inkább összezavarodott. „Kellene?”
„Nos, tulajdonképpen arra várok, hogy sokkot kapj.” Félig mosolyogtam, várva az ellenkezését. Nem szerette, hogy ha vele törődtek.
Beletelt egy percbe, mire válaszolt. Szemei kissé életlenek voltak. Így nézett néha, mikor rámosolyogtam. El volt… kápráztatva?
Szerettem ezt hinni.
„Nem gondolom, hogy az megtörténne. Mindig jó voltam a kellemetlen dolgok elnyomásában.” Válaszolt kissé kifulladva.
Sok gyakorlata volt a kellemetlen dolgokkal? Az élete mindig ilyen veszélyes volt?
„Akkor is.” Mondtam neki. „Jobban fogom magam érezni, ha beléd kerül egy kis cukor és étel.”
A pincérnő visszatért a két kólával és egy kosár kenyérrel. Letette elém őket, és a rendelést kérte tőlem, próbálva magára vonni szemeimet. Mutattam neki, hogy Bellára kellene figyelnie, és aztán megint kizártam a hangját. Közönséges volt az elméje.
„Um…” Bella gyorsan az étlapra pillantott. „Kérek egy gombás raviolit.”
A pincérnő türelmetlenül visszafordult felém. „És neked?”
„Nekem semmit.”
Bella vágott egy kis arcot. Hmm. Biztos észrevette, hogy sose eszek. Mindent észre vett. És én mindig elfelejtettem óvatosnak lenni körülötte.
Vártam, míg megint egyedül lettünk.
„Igyál.” Követeltem.
Meglepődtem, mikor azonnal és tiltakozás nélkül teljesítette kérésemet. Addig ivott, míg a pohár ki nem ürült, így elé toltam a másik pohár kólát is, homlokomat ráncoltam. Szomjúság, vagy sokk?
Ivott még egy kicsit, és aztán reszketett.
„Fázol?”
„Csak a kóla miatt.” Mondta, de megint megborzongott, ajkai kissé remegtek, mint ha vacogna a foga.
A csinos blúz, amit viselt, túl vékonynak tűnt, hogy kelően megvédje őt; úgy tapadt rá, mint egy második bőr, majdnem olyan törékeny, mint az első. Olyan gyenge, olyan halandó volt. „Nincs kabátod?”
„De.” Körülnézett maga körül, kicsit zavarodott volt. „Oh – Jessica kocsijában hagytam.”
Kibújtam a kabátomból, azt kívánva, hogy ez a gesztus bárcsak ne lenne elrontva testem hőmérséklete miatt. Kedves lett volna tőlem, ha egy meleg kabátot tudtam volna felajánlani neki. Mereven nézett rám, arca megint forrni kezdett. Mire gondol most?
Átadta neki a kabátot az asztalon keresztül, és azonnal fel is vette azt, és aztán megint megborzongott.
Igen, jó lett volna melegebbnek lenni.
„Köszönöm.” Mondta. Mély levegőt vett, és aztán felgyűrte a túl hosszú ujjakat, hogy kiszabadítsa a kezeit. Megint vett egy mély levegőt.
Végre megértette, mi történt vele az este folyamán? A színe még mindig jó volt; bőre krém és rózsaszínű a mélykék blúzzal szemben.
„Ez a kék remekül megy a bőröd színéhez.” Bókoltam neki. Csak őszinte voltam.
Elpirult, kihangsúlyozva ezzel véleményem hatását.
Jól nézett ki, de nem volt értelme kockázatot vállalni. Elétoltam a kosár kenyeret.
„De tényleg.” Ellenkezet, kitalálva motivációmat. „Nem fogok sokkot kapni.”
„Kellene – egy normális ember azt kapna. Még megrázottnak se tűnsz.” Ránéztem rosszallóan, kíváncsi voltam, miért nem tudott normális lenni, majd arra, hogy tényleg azt akarom-e, hogy normális legyen.
„Igazán biztonságban érzem magam veled.” Mondta, szemei megint bizalommal voltak megtelve. Bizalommal, amit nem érdemeltem meg.
Ösztönei mindig rosszak voltak – fordítottak. Ez biztos probléma. Nem ismerte fel úgy a veszélyt, ahogy azt egy embernek kellene. Ellentétes reakciói voltak. A futás helyett ottmaradt, vonzotta azt, amitől meg kellene ijednie…
Hogyan védhetném meg magamtól, ha egyikünk se akarja azt?
„Ez sokkal bonyolultabb, mint terveztem.” Motyogtam.
Láttam, ahogy forgatja a szavaimat a fejébe, és azon tűnődtem, mit fog kihámozni belőlük. Megfogott egy kenyérrudat és elkezdte azt enni anélkül, hogy úgy tűnt volna, tudatában lenne az eseményeknek. Rágcsált egy pillanatig, és aztán oldalra hajtotta fejét elgondolkozva.
„Általában jobb hangulatban vagy, mikor ilyen volágosak a szemeid.” Mondta közömbös hangon.
Megfigyelése, tényként tálalva, felkavart. „Mi van?”
„Mindig mogorvább vagy, mikor a szemeid feketék – akkor számítok is rá. Van egy elméletem erről.” Tette hozzá könnyedén.
Szóval előhozakodott a saját magyarázatával. Természetesen ezt tette. Éreztem a rettegés mély értelmét, miközben azon tűnődtem, mennyire kerülhetett közel az igazsághoz.
„Még több elmélet?”
„Mm-hm.” Még egy falatot elrágcsált, tejesen közömbösen. Mint ha nem egy szörnyeteg tekintetét vitatná meg magával a szörnyeteggel.
„Remélem kreatívabb voltál ezúttal…” Hazudtam, mikor nem folytatta. Amit igazán reméltem az az volt, hogy tévedett – hogy mérföldekre járt az igazságtól. „Vagy még mindig képregényekből lopsz?
„Nos, nem, nem egy képregényből szedtem ezt.” Mondta, egy kicsit zavarban volt. „De nem is egyedül jöttem rá.”
„És?” Kérdeztem fogaimon keresztül.
Biztos nem beszélne ilyen nyugodtan, ha a sikítás közelében járna.
Miközben tétovázott, harapdálta az ajkát, a pincérnő visszatért Bella ételével. Kis figyelmet fordítottam csak a felszolgálóra, miközben lerakta a tányért Bella elé, és aztán megkérdezte, akarok-e bármit is.
Udvariasan elutasítottam, de kértem még két kólát. A pincérnő nem vette észre az üres poharakat. Felvette őket és elment.
„Elmondod?” Buzdítottam nyugtalanul, amint megint egyedül voltunk.
„Elmondom majd a kocsiba.” Mondta halkan. Ah, ez rossz lesz. Nem vot hajlandó elmondani találgatását mások előtt. „Ha…” Tette hozzá hirtelen.
„Feltételek is vannak?” Olyan feszült voltam, hogy majdnem morogva mondtam ki a szavakat.
„Van pár kérdésem, természetesen.”
„Természetesen.” Értettem egyet, hangom kemény volt.
Kérdései valószínűleg elegek lesznek ahhoz, hogy megtudjam gondolatainak irányát. De hogy válaszoljak rájuk? Felelősségteljes hazugságokkal? Vagy elűzzem az igazsággal? Vagy ne mondjak semmit, képtelen voltam eldönteni.
Csendben ültünk, miközben a pincérnő újratöltötte a poharainkat.
„Nos, vágj bele.” Mondtam, állkapcsom összeszorítva, mikor a pincérnő elment.
„Miért vagy itt Port Angeles-ben?”
Ez túl egyszerű kérdés volt – neki. Ezzel nem árult el semmit, míg a válaszom, ha őszinte, túl sokat adna neki cserébe. Hagy tárjon fel valami mást először.
„Következő.” Mondtam.
„De ez a legegyszerűbb!”
„Következő.” Mondtam újra.
Mérges lett elutasításom miatt. Elnézett rólam, le a lábára. Lassan, erősen gondolkozva, beleharapott a kenyérbe és rágcsált mérlegelés közben. Leöblítette egy kis kólával, és aztán végül felnézett rám. Szemei összeszűkültek a gyanakvástól.
„Akkor rendben.” Mondta. „Mondjuk, természetesen feltételesen, hogy… valaki… tudja, mit gondolnak az emberek, olvassa a gondolatokat, tudod – csak pár kivétellel.”
Lehetett volna rosszabb is.
Ez magyarázta a félmosolyát a kocsiba. Gyors volt – soha senki nem feltételezte még ezt rólam. Kivéve Carlsile, és az inkább nyilvánvaló volt akkor, a kezdetekkor, mikor minden gondolatára válaszoltam, mint ha nekem mondta volna őket. Hamarabb megértette, mint én…
Ez a kérdés nem volt olyan rossz. Miközben az tiszta volt, hogy tudta, valami baj volt velem, az mégse volt olyan komoly, mint ami lehetett volna. A gondolatolvasás, mindezek után, nem egy jellegzetes vámpír tulajdonság. Követtem a feltételezését.
„Csak egy kivétellel.” Javítottam ki. „Feltételesen.”
Küzdött egy mosoly ellen – homályos őszinteségem örömet okozott neki. „Rendben, akkor egy kivétellel. Hogyan működik ez? Mik a határai? Hogy tud… az a valaki… megtalálni valaki mást pontosan a jó időben? Honnan tudhatja, hogy valaki bajban van?”
„Feltételesen?”
„Persze.” Ajkait összevonta, tiszta barna szemei türelmetlenek voltak.
„Nos.” Tétováztam. „Ha… az a valaki…”
„Hívjuk Joe-nak.” Javasolta.
Nevetnem kellett lelkesedésén. Tényleg úgy gondolta, hogy az igazság egy jó dolog? Ha titkaim olyan kellemesek, akkor miért rejtegetném előle őket?
„Akkor Joe.” Értettem egyet. „Ha Joe figyelt volna, az időzítésnek nem kellett volna annyira pontosnak lennie.” Megráztam a fejem és elnyomtam egy reszketést arra gondolva, hogy milyen közel jártam ahhoz, hogy elkéssek ma. „Csak te tudsz bajba keveredni egy ilyen kis városban. Tudod, hogy lerombolhattad volna a város bűnözési statisztikáját egy évtizedre.”
Ajkait lebiggyesztette, és felfújta magát. „Mi egy feltételes esetről beszélünk.”
Nevettem az ingerültségén.
Ajkai, bőre… Olyan lágynak tűntek. Meg akartam érinteni őket. Hozzá akartam nyomni az ujjam hegyét a szemöldökei közötti redőhöz és ki akartam simítani azt. Lehetetlen. Bőröm visszataszítaná az övét.
„Igen, arról beszéltünk.” Mondtam, visszatérve a beszélgetéshez, mielőtt még teljesen elkedvteleníteném magam. „Hívhatnánk téged Jane-nek?”
Felém hajolt az asztalon keresztül, minden humor és ingerültség eltűnt tágra nyílt szemeiből.
„Honnan tudtad?” Kérdezte, hangja halk és mégis erőteljes volt.
Elmondhatom neki az igazat? És, ha igen, mennyire részletesen?
El akartam mondani neki. Ki akartam érdemelni a bizalmat, amit még mindig láttam az arcán.
„Megbízhatsz bennem, tudod.” Suttogta, és előrenyújtotta egyik kezét, mint ha meg akarta volna érinteni kezeimet ott, ahol azok az üres asztal tetején pihentek előttem.
Visszahúztam őket – utáltam fagyos, kő tapintású bőröm által kiváltott reakciójának gondolatát – és ő leejtette a kezét.
Tudtam, hogy megbízhattam benne a titkaim megvédésének tekintetében; teljesen megbízható volt. De nem tudtam benne megbízni abban a tekintetben, hogy ezek a titkok nem rémisztik meg. Félnie kellene. Az igazság maga volt a horror.
„Nem tudom, van e választásom többé.” Motyogtam. Eszembe jutott, hogy egyszer azzal incselkedtem vele, hogy ’kivételesen figyelmetlennek’ neveztem, megsértve ezzel. Nos, legalább ezt az igazságtalanságot helyre tudtam hozni. „Tévedtem – sokkal jobb megfigyelő vagy, mint gondoltam volna rólad.” És, habár lehet, hogy nem vette észre, de már nagyra tartottam. Semmiről se maradt le.
„Azt hittem neked mindig igazad van.” Mondta, mosolyogott, miközben incselkedett velem.
„Valaha így is volt.” Valaha tudtam, mit csinálok. Valaha biztos voltam tetteimben. És most minden fejetlen és zűrzavaros.
Mégse cserélném el. Nem akartam olyan életet, amelynek volt értelme. Nem, ha a zűrzavar azt jelenti, hogy Bellával lehetek.
„Tévedtem veled kapcsolatban egy másik dologgal is.” Folytattam, átirányítva a témát egy másik irányba. „Te nem a baleseteket vonzod – az nem elég széles besorolás. Te a bajt vonzod. Ha valami veszélyes dolog van 10 kilométeres körzetben, az mindig megtalál téged.” Miért őt? Mit tett, hogy ezt érdemelte?
Bella arca megint komoly lett. „És magadat is ebbe a kategóriába teszed?”
Az őszinteség fontosabb volt ebben a tekintetben a kérdésére, mint bármi más. „Egyértelműen.”
Szemei kissé összeszűkültek – most nem gyanakvóak, hanem furcsán törődőek. Megint kinyújtotta a kezét az asztalon keresztül, lassan és megfontoltan. Pár centire elhúztam a kezeimet az övétől, de figyelmen kívül hagyta ezt, szándékában volt megérinteni engem. Visszatartottam a légzésem – most nem az illata miatt, hanem a hirtelen, elsöprő feszültség miatt. Félelem. A bőröm undort kelthet benne. Elrohanhat.
Könnyedén végigsimította ujjaival a kézfejem tetejét. A kellemes, önkéntes érintésének melege olyan volt, amit még sose éreztem ezelőtt. Majdnem tiszta élvezet. Az lett volna, ha eltekintek a félelemtől. Figyeltem az arcát, miközben hideg kőbőrömet érintette meg, még mindig képtelen voltam lélegezni.
Egy félmosoly által szája sarkai felfelé íveltek.
„Köszönöm.” Mondta, találkozott tekintetemmel az ő erőteljes bámulása. „Most már kétszeresen.”
Lágy ujjai megálltak a kezemen, mint ha jól esne nekik, hogy ott lehetnek.
Olyan közömbösen válaszoltam, ahogy csak képes voltam. „Ne hagyjuk, hogy harmadik alkalom is legyen, egyetértesz?”
Grimaszolt erre, de bólintott is.
Kihúztam a kezem az övéi alól. Olyan nagyszerű érzés volt az érintése, nem várhattam meg, míg a türelmének varázsa eltűnik, hogy aztán fordított hatása legyen. Kezeimet az asztal alá rejtettem.
Olvastam a szemeit; habár az elméje csendes volt, érzékelni tudtam a bizalmat és a kíváncsiságot a szemeiben. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy válaszolni akartam a kérdésére. Nem azért, mert tartoztam neki ezzel. Nem azért, mert azt akartam, hogy bízzon bennem.
Azt akartam, hogy ismerjen engem.
„Követtelek Port Angeles-be.” Mondtam neki, a szavak túl gyorsan folytak ki belőlem, hogy átgondolhassam őket. Ismertem az igazság veszélyét, a kockázatot, amit vállaltam. A természetellenes nyugalma bármelyik pillanatban átfordulhatott hisztériává. Tudva ezt, egyre gyorsabban beszéltem. „Soha se próbáltam egy meghatározott személyt életben tartani ezelőtt, és ez sokkal fáradságosabb, mint hittem volna. De talán csak azért, mert rólad volt szó. Mindennapi emberek úgy tűnik, túl tudnak élni egy napot katasztrófák nélkül.”
Figyeltem őt, várakozva.
Mosolygott. Ajkai felfelé görbültek, és csokoládé barna szemei melegséget tükröztek.
Épp bevallottam, hogy utána lopakodtam, és ő mosolyog.
„Gondoltál már arra, hogy nekem már az első alkalommal, a furgonos esetnél, végem volt, és hogy te beleavatkoztál a végzet útjába?” Kérdezte.
„Az nem az első alkalom volt.” Mondtam, lebámultam a sötét, gesztenyebarna asztalterítőre. Vállaim szégyenkezve begörbültek. Védőgátjaim leomlottak, az igazság még mindig vakmerően és szabadon ömlött belőlem. „Neked már akkor véged volt, mikor először találkoztunk”
Ez igaz volt, és épp ezért dühített engem. Az élete olyan volt, mint ha egy kés élén táncolna. Olyan, mint ha meg a halál célpontja lett volna, megjelölve a kegyetlen, igazságtalan sors által, és – mióta én bizonyítottan egy erre nem hajlandó eszköz voltam – ugyanaz a sors tovább próbálkozik kivégzésével. Elképzeltem a sors alakját – rettenetes, féltékeny boszorka, egy bosszúálló hárpia.
Azt akartam, hogy valami, vagy valaki felelős legyen mindezért – azért, hogy valami konkrét dolog ellen tudjak küzdeni. Valami, bármi, mai elpusztítható, azért, hogy Bella biztonságba legyen.
Bella nagyon csendes volt; légzése felgyorsult.
Ránéztem, tudván, hogy végre látom a félelmet, amit vártam. Nem éppen most ismertem be, hogy mennyire közel jártam a megöléséhez? Közelebb, mint a furgon, ami csak pár centire állt meg tőle, mielőtt elüthette volna. És mégis, arca nyugodtak voltak, szemei ugyan összeszűkültek, de csak az érdeklődéstől.
„Emlékszel?” Emlékeznie kellett erre.
„Igen.” Mondta halkan és megfontoltan. Mély szemei tudatossággal voltak telve.
Tudta. Tudta, hogy meg akartam ölni.
Hol van a sikítozás?
„És mégis itt ülsz.” Mondtam, rátapintva az ellentmondásra.
„Igen, itt ülök… miattad.” Arckifejezése megváltozott, kíváncsivá vált, miközben nem igazán ravaszul témát változtatott. „Mert valahogy tudtad, hogy találj meg ma engem…?”
Reményvesztetten megpróbáltam megint áthatolni a gondolatait védő falon, kétségbeesetten, hogy megértsem őt. Ennek nem volt logikai értelme számomra. Hogy törődhet a többi dologgal, mikor ez a szembetűnő igazság ott volt az orra előtt?
Várt, kíváncsian. Bőre sápadt volt, ami természetes volt az ő esetében, de mégis aggasztott engem. Vacsorája szinte érintetlenül feküdt előtte. Ha továbbra is túl sokat mondok neki, szüksége lesz erőre, mikor a sokk elmúlik.
Megneveztem feltételemet. „Te eszel, én beszélek.”
Feldolgozta ezt egy fél pillanat alatt, és aztán egy falatot rakott a szájába olyan gyorsan, hogy ezzel megcáfolta nyugodtságát. Sokkal nyugtalanabb volt a válaszom miatt, mint azt a szeme mutatták.
„Nehezebb volt, mint kellett volna – a nyomodra bukkanni.” Mondtam neki. „Általában bárkit könnyen megtalálok, ha már előtte egyszer hallottam a gondolatait.”
Óvatosan az arcát figyeltem, miközben ezt mondtam. Helyesen tippelni egy dolog volt, megerősítést kapni rá pedig egy másik.
Mozdulatlan volt, szemei tágak. Úgy éreztem, fogaim összecsattantak, miközben vártam pánikrohamát.
De csak pislogott egyszer, hangosan nyelt, és aztán gyorsan bekapott még egy falatot a szájába. Azt akarta, hogy folytassam.
„Jessicát figyeltem.” Folytattam, figyelve minden szót, miközben azok értelmet nyernek. „Nem körültekintően – ahogy már mondtam, csak te tudsz bajba kerülni Port Angelesbe –” Nem tudtam ellenállni, hogy ezt hozzá ne tegyem. Észrevette, hogy más emberek élete nem volt olyan meggyötört a halál közeli élmények által, vagy azt hitte, hogy ez normális? Ő volt a legtávolabbi dolog a normálistól, amivel valaha is találkoztam. „És először nem tűnt fel, mikor saját utadra indultál. Aztán, mikor rájöttem, hogy már nem vagy Jessicával, kerestelek a könyvesboltnál, amit Jessica fejében láttam. Tudtam, hogy nem mentél be, és aztán délnek indultál… és azt is tudtam, hogy hamarosan elfordultál. Szóval csak vártam rád, véletlenszerűen keresgéltem az utcán járó emberek gondolataiban – hogy lássam, valaki hátha észrevett téged, így tudhattam volna merre vagy. Nem volt okom aggódni… de mégis különösen nyugtalan voltam…” Légzésem felgyorsult, miközben eszembe jutott a pánik érzése. Illata lángolt a torkomban és boldog voltam emiatt. Ez volt az a fájdalom, ami azt jelentette, hogy életben volt. Amíg égek, addig biztonságban volt.
„Körbe-körbe vezettem, végig… hallgatva.” Reméltem, a szavaknak volt értelme számára. Összezavaró lehet ez az egész. „A Nap végre lement, és ki akartam szállni, hogy gyalog kövesselek. És aztán –”
Miközben az emlék elragadott – tökéletesen tiszta és olyan életszerű, mint ha pont abba a pillanatban lettem volna – ugyanazt a gyilkos dühöt éreztem keresztülfolyni a testemen, megdermesztve azt.
Holtan akartam látni azt a férfit. Szükségem van arra. Állkapcsom szorosan összezárt, miközben arra koncentráltam, hogy az asztalnál tartsam magam. Bellának még mindig szüksége volt rám. Ez az, ami számított.
„Aztán mi történt?” Suttogta, sötét szeme tágra nyitva.
„Hallottam, mire gondoltak.” Mondtam a fogaimon keresztül, képtelen voltam a szavakat úgy kimondani, hogy ne morogjak. „Láttam az arcodat a fejében.”
Alig tudtam ellenállni a vágynak, hogy megöljem. Még mindig pontosan tudtam, hol találhatom meg. Sötét gondolatai magukba szívták az éjszaka egét, engem is maguk felé húzva…
Rendeztem arcvonásaimat, tudván, hogy arckifejezésem egy szörnyeteget tükrözött, egy vadászt, egy gyilkost. Csukott szemeim elé képzeltem Bellát, hogy kontroláljam magam, csakis az ő arcára összpontosítva. Csontjai finom szerkezet, fakó bőrének vékony burka – mint ha selyem fedné be az üveget, hihetetlen lágy és könnyű összetörni. Túl sebezhető volt ebben a világban. Szüksége volt egy védelmezőre. És, a végzet kusza működésének következtében, én voltam a legközelebbi elérhető eszköz.
Próbáltam elmagyarázni erőszakos reakciómat úgy, hogy megérthesse.
„Nagyon… nehéz volt – el se tudod hinni, milyen nehéz – számomra, hogy csak egyszerűen elhozzalak, és őket… életben hagyjam.” Suttogtam. „Elengedhettelek volna Jessicával és Angelával, de attól féltem, hogy ha egyedül hagysz, megkerestem volna őket.”
Ma este már másodszorra, beismertem egy szándékolt gyilkosságot. Legalább ez indokolható volt.
Csendben volt, miközben én azért küzdtem, hogy uralkodjam magamon. Hallottam a szívverését. Szabálytalan volt a ritmusa, de lelassult, ahogy telt az idő, míg nem újra egyenletes lett. Légzése is egyenletes és nyugodt volt.
Túl közel voltam a határomhoz. Haza kellett hogy vigyem, mielőtt…
Aztán megölöm azt a férfit? Megint egy gyilkossá válok, mikor megbízik bennem? Van rá mód, hogy megállítsam magam?
Megígérte, hogy elmondja a legújabb elméletét, ha egyedül leszünk. Akarom én azt hallani? Nyugtalan voltam emiatt, de lehet-e a büntetés a kíváncsiságom miatt rosszabb, mint hogy ne tudjam?
Mindenesetre, biztos elég igazságot kapott egy estére.
Megint ránéztem, és arca sápadtabb volt, mint előtte, de még mindig higgadt.
„Készen állsz hazamenni?” Kérdeztem.
„Kész vagyok elmenni.” Mondta, óvatosan megválogatta szavait, mint ha egy sima ’igen’ nem fejezte volna ki teljesen azt, amit mondani akart.
Idegesítő.
A pincérnő visszatért. Hallotta Bella utolsó kijelentését, miközben a fal másik oldalán tétovázott azon tűnődve, mit tudna még felajánlani nekem. Égnek akartam emelni tekintetemet néhány ajánlására, amit a fejében forgatott.
„Hogy állunk?” Kérdezte tőlem.
„Fizetnénk, köszönöm.” Mondtam neki, szemeim még mindig Bellán.
A pincérnő légzése elállt és pillanatnyilag – Bella kifejezését használva – el volt kápráztatva a hangomtól.
A ráeszmélés hirtelen pillanatában, hallva saját hangomat a jelentéktelen ember fejében, rájöttem, miért vonzottam az emberek csodálatát ma este – és nem ijedtek meg tőlem.
Mindez Bella miatt volt. Olyan erősen próbálkoztam, hogy biztonságos legyek a számára, hogy a legkevésbé legyek ijesztő, hogy emberi lehessek, szóval így tényleg elvesztettem élemet. A többi ember most csak a szépséget látta, miközben velem született borzalom óvatosan el lett nyomva.
Felnéztem a pincérnőre, vártam, hogy magához térjen. Ez elég vicces volt, most, hogy megértettem a mögötte rejlő okot.
„Persze.” Dadogta. „Itt is van.”
Átnyújtotta nekem a dossziét a számlával, és arra a kártyára gondolt, amit a nyugta mögé csúsztatott. Egy kártya, amin rajta volt a neve és telefonszáma.
Igen, ez elég vicces volt.
Megint kéznél volt a pénz. Azonnal visszaadtam a dossziét, így nem kellett arra pazarolnia az idejét, hogy arra a telefonhívásra várjon, amit sose fog megtörténni.
„A visszajárót tartsa meg.” Mondtam neki, remélve, hogy a borravaló nagysága enyhíti csalódottságát.
Felálltam, és Bella gyorsan követette mozdulatomat. Fel akartam ajánlani neki kezemet segítségül, de úgy gondoltam, hogy nem kellene tovább feszegetnem szerencsémet ezen az estén. Köszönetet mondtam a pincérnőnek, szemeim sose hagyták el Bella arcát. Úgy tűnt, Bella is szórakoztatónak talált valamit.
Kisétáltunk; annyira közel sétáltam mellette, amennyire csak mertem. Elég közel, hogy a testéből áradó melegség olyan volt, mint egy fizikai érintés a testem bal oldala mellett. Miközben kitártam előtte az ajtót, csendesen sóhajtott, és azon tűnődtem, mi szomoríthatta el. Belenéztem a szemébe, majdnem rákérdeztem, mikor hirtelen lesütötte a szemét zavartnak tűnve. Ez még kíváncsibbá tett, annyira, hogy vonakodtam rákérdezni. A köztünk lévő csend folytatódott, miközben kinyitottam neki az ajtót, majd beszálltunk a kocsiba.
Felcsavartam a fűtést – a melegebb időjárás hirtelen eltűnt; a hideg kocsi kényelmetlen lehetett neki. Összehúzta magát a kabátomban, egy kis mosoly jelent meg az ajkain.
Vártam, elhalasztva a beszélgetést addig, amíg a tengerparti sétány lámpái el nem halványodtak. Olyan volt, mint ha még inkább egyedül lettünk volna.
Ez volt a helyes dolog? Most, hogy csak rá fókuszáltam, a kocsi nagyon kicsinek tűnt. Illata kavargott a fűtés áramlata által, felerősítve azt. Saját erejéből növekedett, mint egy önálló egyed a kocsiban. Egy egyéniség, amely elismerést követel.
Megkapta; égtem. Azonban az égés elfogadható volt. Különösen helyénvaló volt számomra. Olyan sokat adtam ma este – többet, mint gondoltam volna. És ő itt volt, még mindig mellettem önként. Tartoztam ezért cserébe valamivel. Egy áldozattal. Egy égető ajánlattal.
Most, bárcsak ennyi lenne az egész, csak égés és semmi több. De a méreg megtöltötte számat, és izmaim megfeszültek a várakozástól, mint ha vadásztam volna…
Gondolnom kellett valami másra. És tudtam, mi terelhetné el figyelmemet.
„Most.” Mondtam neki, a reakciójától való félelem kiélezte az égést. „Ez a te köröd.”

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

ezt most nemwágom...2 ötödik része van az alkonyatnak? vagy a könyv tényleg csak 4 részből áll és a többit csak hozzáköltötték?

Niky írta...

Hmm... hát az eredeti könyvnek, 4 része van + a Midnight Sun.. a másik 5. rész.. a Night Light, az egy fanfolytatás, amit én írok!!

Névtelen írta...

de a midnight sun az első rész csak edward szemszögéből nem?:D...de az van tovbb is mitn ez a 13 rész nem?? mert ez igy elég fura...:D:

Niky írta...

Igen, a Midnight Sun az első, csak Edward mesél... és jelenleg csak 12 fejezet van..mert az írónő nem folytatta...

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster