Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. május 4., hétfő

Eclipse 1-5. fejezet

Eclipse

Férjemnek, Pancho-nak,
türelmedért, szerelmedért, barátságodért, humorodért,
és áldozatodért, hogy ne otthon vacsorázz.

És a gyermekeimnek, Gabe-nek, Seth-nek és Eli-nek,
amiért megtapasztalhattam azt a szeretetet, melyért bárki szabadon feladná az életét.


Tűz és jég
(Hárs Ernő fordítása)

Mondják, a föld veszte a tűz
lesz, vagy a jég.
Én mint ember, kit vágya űz,
amondó vagyok, hogy a tűz.
De ha kell a kétféle vég,
itt gyűlölet is annyi van,
hogy pusztítószerül a jég
is éppolyan
jó és elég.

(Robert Frost)

Bevezetés

Minden kísérlet arra, hogy kiutat találjunk, hiú remény volt csupán.

Jeges szívvel figyeltem, ahogy felkészült arra, hogy megvédjen. Erőteljes koncentrációja nem árult el egy szikrányi kétséget sem, habár túlerőben voltak. Tudtam, hogy nem várhatunk segítséget – ebben a pillanatban a családtagjai ugyanolyan bizonyossággal küzdöttek a saját életükért, mint most ő a miénkért.

Megtudom még valaha, hogy annak a harcnak mi lett a vége? Megtudom, kik lettek a győztesek, és kik a vesztesek? Fogok még addig élni?

Ennek lehetősége nem tűnt valami fényesnek.

Egy fekete szempár, melyben ott rejlett az ádáz sóvárgás a halálom után, leste a pillanatot, mikor védelmezőm figyelme elterelődik. A pillanatot, mikor biztosan meghalok.

Valahol, messze, messze a fagyos erdőben egy farkas vonyított.

1. fejezet: Ultimátum

Bella,
Nem tudom miért íratsz Charlie-val üzeneteket Billy-nek, mintha másodikosok lennénk- ha beszélni akarnék veled, akkor válaszolnék a...
A te döntésed volt, oké? Nem követheted mindkét utat mikor...
A „halálos ellenségek” melyik része túl bonyolult neked hogy...
Tudom hogy hülyén viselkedek, de nincs más mód hogy...
Nem lehetünk barátok, ha az összes idődet egy rakás...
Azzal csak rosszabb, ha túl sokat gondolok rád, szóval kérlek ne írj többet...
Igen, nekem is hiányzol. Nagyon. Semmi sem változott. Sajnálom...
Jacob

Végigfuttattam az ujjaim a papíron, éreztem a mélyedéseket, ahogy a tollat olyan erősen nyomták a papírra, hogy majdnem átszakította azt. El tudtam képzelni, miközben ezt írta- ahogy a durva kézírásával körmölte a mérges hangvételű levelet, egymás után áthúzgálva a sorokat, mikor nem találta a megfelelő szavakat, talán a tollat is eltörte azzal a hatalmas kezével, ez megmagyarázná a tintapacákat is. Elképzeltem, ahogy az erőlködés közben összehúzta a szemöldökét és ráncolta a homlokát. Ha ott lettem volna, talán nevettem volna rajta. Agyvérzést ne kapj, Jacob – mondtam volna neki. Csak bökd már ki mit akarsz!
A nevetés volt az utolsó dolog, amit most szerettem volna, újraolvasva a szavakat, amiket szinte már kívülről tudtam.A válasza a könyörgő levelemre – amit Charlie-n keresztül juttattam el Billy-hez, mint a másodikosok tényleg, ahogy rámutatott - nem lepett meg.A lényeget már akkor tudtam, mielőtt kinyitottam volna a levelet. A legmeglepőbb az volt, ahogy minden egyes áthúzott sor sebeket okozott bennem- mintha a levél minden egyes pontján pengeélek lettek volna. Sőt, sokkal több ennél, minden dühös kezdés hatalmas szenvedés bújt meg, Jacob fájdalma mélyebben érintett, mint a sajátom. Míg ezen gondolkoztam, megéreztem a füstölő főzőlap félreismerhetetlen szagát, ami a konyha irányából jött. Egy másik házban, a tény, hogy rajtam kívül valaki más főzött volna, nem lett volna ok a pánikra. Begyömöszöltem az összegyűrt papírt a hátsó zsebembe és futottam, egy szempillantás alatt a földszinten voltam.
A spagettiszószos üveg amit Charlie tett a mikróba még csak egyet fordult, amikor feltéptem az ajtaját és kivettem.
„Mit csináltam rosszul?” kérdezte Charlie.
„A tetejét levehetted volna először, apu. A fémet nem igazán szereti a mikró.”
Gyorsan levettem a tetejét, miközben beszéltem, a szósz felét kiöntöttem egy tálba és azt tettem vissza a mikróba, az üveget meg a hűtőbe, beállítottam az időt és megnyomtam a start gombot.
Charlie összeszorított szájjal figyelte az intézkedésemet.
„A tésztát jól csináltam?”
Belenéztem a tűzhelyen álló lábasba – ez volt a szag forrása, ami riasztott.
„Egy kis keverés segítene.” válaszoltam megenyhülten. Találtam egy kanalat és próbáltam felszedni a pépes nagy kupacot, ami le volt tapadva az edény aljára.
Charlie sóhajtott.
„Szóval, mi ez az egész?” kérdeztem.
Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt és az ablakon át a szakadó esőt bámulta.
„Nem tudom, miről beszélsz.” morogta.
Zavarba ejtett. Charlie amint főz? És mi volt ez a barátságtalan viselkedés? Edward nem volt itt, általában ezt a fajta magatartást a barátom számára tartogatta, mindent megtett azért, hogy a minden szóval és mozdulattal megfelelően demonstrálja, hogy „nem szívesen látott” vendég nálunk. Charlie erőlködése teljesen felesleges volt – Edward pontosan tudta a show nélkül is, hogy mire gondolt épp apu.
A szón - barátom – töprengtem ismerős izgalommal, miközben kavargattam a tésztát.
Ez egyáltalán nem volt a megfelelő szó. Egy sokkal kifejezőbb dolog kellett volna, amivel ki tudtam volna fejezni az örökké szóló elkötelezettségemet...De a szavak, mint például végzet és sors csöpögősen hangzottak hétköznapi használatban.
Edward fejében teljesen más szó járt, és ez volt az izgalmam forrása. A nyelvem hegyén ízlelgettem a szót, csak hogy elgondolkodjak rajta.
Menyasszony.
Uhh. Megborzongtam a gondolattól.

„Lemaradtam valamiről? Mióta csinálsz te vacsorát?” kérdeztem Charlie-t. A tésztagubanc egyre kisebb lett ahogy piszkálgattam. „Vagyis, akarom mondani, próbálsz vacsorát csinálni?”
Charlie vállat vont.
„Nincs olyan szabály ami azt mondaná, hogy nem főzhetek a saját házamban.”
„Te tudnál róla.” válaszoltam vigyorogva, miközben a bőrkabátjára tűzött jelvényre néztem.
„Hahh. Jól mondod.” Kibújt a dzsekijéből, mintha a pillantásom emlékeztette volna, hogy még mindig rajta van, és felakasztotta az erre a célra szolgáló fogasra.
A pisztolytáskája már fel volt akasztva – egy pár hete már nem volt rá szüksége bent a hivatalban. Nem volt több zavaró eltűnési eset, ami felfordulást okozott volna a washingtoni kisvárosban, Forks-ban, a hatalmas, titokzatos farkasok sem bukkantak fel többet a mindig esős erdőben...
Csendben bökdöstem a tésztát, azon gondolkodtam, hogyan vehetném rá Charlie-t, hogy elmondja, mi miatt bosszankodik a szabadidejében. Az apám nem volt a szavak embere, és az erőfeszítései, hogy egy leülős, beszélgetős vacsorát celebráljon világossá tette számomra, hogy rá nem jellemző módon rengeteg szó kavaroghatott a fejében.
Szokásomhoz híven az órára pillantottam – ezt megtettem mindig párszor ilyentájt. Már csak fél óra.
A délutánok voltak a legnehezebben elviselhetőek a napban. Mióta az előző legjobb barátom (mellesleg vérfarkas ), Jacob Black beárult, hogy titokban motoroztam – mindezt azért csinálta, hogy szobafogságra ítéljenek és így ne tudjak a barátommal (aki mellesleg vámpír) lenni, Edward Cullen-nel – Edward csak este héttől 9:30-ig látogathatott meg engem, mindig szigorúan a házunk keretei között és apu felügyelete alatt, csalhatatlanul mogorva tekintete kereszttüzében.
Ez a korábbi, kevésbé szigorú szobafogság kiterjesztése volt, amit a magyarázat nélküli háromnapos eltűnésemért, és a sziklaugrás említéséért érdemeltem ki.
De természetesen Edward-ot láthattam az iskolában, és ez ellen Charlie semmit sem tehetett. Ezen kívül Edward majdnem minden éjszakát a szobámban töltött, amiről persze Charle-nak fogalma sem volt. Edward képessége, aminek segítségével könnyedén és halkan mászott át a második emeleti ablakomon, majdnem annyira hasznos volt, mint amivel képes volt Charlie gondolataiban olvasni.
Habár csak a délutánt kellett Edwardtól távol töltenem, elég volt ahhoz hogy nyugtalan legyek, és az órák mindig nagyon lassan teltek. De mégis ellenkezés nélkül tűrtem a büntetésem, mert -egyrészt- tudtam, hogy megérdemlem- másrészt pedig- nem bírtam elviselni, hogy megbántom aput azzal, hogy azonnal elköltözzek, mikor egy sokkal tartósabb elválás közeledett számomra, Charlie számára láthatatlanul.
Apu morogván leült az asztalhoz és kihajtotta a nyirkos újságot, majd perceken múlva rosszallóan csettintgetett a nyelvével.
„Nem tudom, miért olvasod el a híreket, apu. Csak felidegesíted magad.”
Nem figyelt rám, az újsággal a kezében mérgelődött.
„Na ezért akar mindenki kisvárosban élni. Nevetséges!”
„Mi baj van a nagyvárosokkal?”
„Seattle vezeti a gyilkossági statisztikákat az országban. Két megoldatlan gyilkosság az elmúlt két hétben. El tudnád így képzelni ott az életed?”
„Azt hiszem, Phoenix előrébb áll a gyilkosságok számát tekintve, apu. És én ott éltem.” És ott soha nem voltam olyan közel ahhoz, hogy megöljenek, mint miután az ő békés kisvárosába költöztem. Nézzük a tényeket, jó pár listán rajta vagyok már...A kanál remegett a kezemben, hullámokat vetett a víz a tálban.
„Nos, nincs az a pénz amiért oda költöznék.” mondta Charlie.
Feladtam a vacsora megmentésére tett kísérleteimet és elkezdtem tálalni, a steakhez használt késsel kellett vágnom adagokat a tésztából Charlie-nak és magamnak, miközben ő tétován figyelt. Charlie mártást tett az adagjára majd nekilátott az evésnek. Amennyire csak tudtam, befedtem szósszal saját összeragadt tésztaadagomat és lelkesedés nélkül követtem a példáját. Egy percig némán ettünk, Charlie még mindig a híreket olvasta szóval elővettem az elég rossz állapotú Üvöltő szelek példányomat onnan, ahol reggelizés közben hagytam, és próbáltam belemerülni a századfordulós Angliába, amíg apura vártam, hogy elkezdjen beszélni.
Annál a résznél tartottam épp, ahol Heathcliff visszatér, mikor Charlie megköszörülte a torkát és ledobta az újságot a földre.
„Igazad volt.” mondta Charlie. „Volt okom, hogy ezt csináljam.” A villájával a ragacsos tésztára bökött. „Beszélni akartam veled.”
Félretettem a könyvet, a kötés már annyira szétfoszlott, hogy hirtelen leesett az asztalra.
„Csak szólnod kellett volna.”
Bólintott, szemöldökét összehúzta.
„Igen. Majd legközelebb nem felejtem el. Csak azt gondoltam, hogy azzal, hogy én csinálok vacsorát, megpuhíthatlak.”
Nevettem.
„Működött. A főzési képességeid hatására olyan puha lettem, mint a vaj. Mit szeretnél, apu?”
„Nos, Jacob-ról lenne szó.”
Éreztem, hogy megmerevedik az arckifejezésem.
„Mi van vele?” kérdeztem hűvösen.
„Nyugi, Bells. Tudom, hogy még mindig mérges vagy, amiért feldobott, de ez volt a helyes dolog. Csak feleősségteljesen viselkedett.”
„Felelősségteljesen.” ismételtem metszőn, szemeimet forgatva. „Jólvan. Szóval, mi van Jacobbal?”
Az óvatlanul kicsúszott kérdés visszhangzott a fejemben. Mi van Jacobbal? Mit fogok tenni vele? Az előző legjobb barátom, aki most...nos, mi is? Az ellenségem? Elszégyelltem magam.
Charlie arca hirtelen óvatos lett.
„Ne légy rám mérges, oké?”
„Mérges?”
„Nos, Edwardról is szó lenne.”
Összevontam a szemöldököm.
Charlie hangja mogorvább lett.
„Beengedem a házba, nem igaz?”
„Persze, be.” tettem hozzá. „Rövid időre. Na persze, akár engem is kiengedhetnél a házból rövid időre néha.” folytattam csupán viccelve. Tudtam, hogy lakat alatt leszek ebben a tanévben. „Az utóbbi időben egész jól viselkedek.”
„Nos, ez is része a mondandómnak...”
Ekkor Charlie arcán váratlan, füligérő mosoly jelent meg, egy pillanatra húsz évvel fiatalabbnak tűnt.
Egy halvány reménysugarat láttam ebben a mosolyban, de óvatosan folytattam.
„Most összezavartál. Akkor Jacobról, Edwardról, vagy a szobafogságomról van szó?”
Újból felvillantotta a vigyort.
„Mindháromról.”
„És milyen arányban?” kérdeztem.
„Oké.” sóhajtott, majd megadásra készen felemelte a kezét. „Szóval arra gondoltam, hogy talán feloldom a szobafogságot, bizonyos feltételekkel a jó viselkedésedért. Lenyűgöző, hogy a többi tinédzserhez képest mennyire nem nyafogtál.”
Felvontam a szemöldököm.
„Komolyan? Szabad vagyok?”
Ez most honnnan jött? Teljesen biztos voltam abban, hogy háziőrizet alatt leszek, amíg el nem költözök, és Edward sem vett észre semmi megingást Charlie gondolataiban.
Charlie feltartotta egy ujját.
„Bizonyos feltételekkel.”
A lelkesedésem azonnal szertefoszlott.
„Fantasztikus.” sóhajtottam.
„Bella, ez inkább kérés, mint követelés, oké? Szabad vagy. De remélem jól használod ezt a szabadsgáot...megfontoltan.”
„Ez mit jelent?”
Újból sóhajtott.
„Tudom, hogy elégedett vagy azzal, hogy minden idődet Edwarddal töltheted...”
„Alice-el is szoktam lógni.” szóltam közbe. Edward nővérének nem volt kijelölt látogatási ideje, akkor jött és ment, amikor akart. Charlie teljesen a hatása alatt volt.
„Ez igaz.” mondta. „De a Culleneken kívül vannak más barátaid is, Bella. Vagy legalábbis voltak.”
Egy pillanatig csak bámultunk egymásra.
„Mikor beszéltél utoljára Angela Weberrel?” bökte ki végül.
„Pénteken ebédnél.” válaszoltam rögtön.
Edward visszatérése előtt a sulis barátaim két csoportra szakadtak. Tetszett a gondolat, hogy úgy gondoljak rájuk, mint jó vs. gonosz. Vagy mondjuk mi és ők.
A jó fiúk között volt Angela, a barátja, Ben Cheney és Mike Newton, ők nagylelkűen megbocsátották nekem az őrült viselkedésemet, mikor Edward elhagyott. Lauren Mallory volt a gonosz csoport magja az ők oldalon, mint majdnem mindenki az első barátaim közül Forksban, Jessica Stanley is elégedettnek tűnt az anti-Bella programmal.
Edward visszatérésének megvolt az ára, Mike barátsága nem volt már olyan, mint azelőtt, de Angela megingathatatlanul hű maradt, Ben pedig követte őt.
A természetes idegenkedés ellenére- amit a legtöbb ember érzett a Cullenekkel szemben, Angela minden nap szófogadóan Alice mellett ült ebédnél. Nehéz volt nem elbűvölődni a Cullenektől- csak adni kellett nekik esélyt arra, hogy elbűvöljenek.
„Az iskolán kívül?” kérdezte Charlie, újból magára vonva a figyelmemet.
„Senkit sem láttam az iskolán kívül, apa. Szobafogság, emlékszel? És Angelának is van barátja. Mindig Bennel van. Ha tényleg szabad vagyok” tettem hozzá még mindig erősen kétkedve, „talán összefuthatunk.”
„Oké. De akkor...” kezdte vonakodva. „Te és Jake annyit lógtatok együtt, mintha összenőttetek volna, most meg -”
Közbevágtam.
„Rátérnél a lényegre, apu? Mik a feltételeid – pontosan?”
„Nem hiszem, hogy az összes barátodat ott kéne hagynod a fiúd miatt, Bella.” mondta keményen. „Nem szép dolog, és szerintem az életed kiegyensúlyozottabb lenne, ha pár embert megtartanál benne. Ami múlt szeptemberben történt...”
Megborzongtam.
„Nos” folytatta magyarázva. „Ha Edward Cullenen kívül másról is szólt volna az életed, talán nem történt volna ez meg.”
„Pontosan ugyan ez történt volna.” morogtam.
„Talán, talán nem.”
„A lényeg?” emlékeztettem.
„Arra használd az újonnan kapott szabadságodat, hogy meglátogatod a barátaidat is. Tarts egyensúlyt.”
Lassan bólintottam.
„Az egyensúly jó dolog. Esetleg ehhez is van megszabott időkeret amit teljesítenem kell?”
Megrázta a fejét.
„Nem akarom túlbonyolítani. Csak ne feledkezz meg a barátaidról...”
Már régóta küzdöttem ezzel a dilemmával. A barátaim. Emberek, akiket – a saját biztonságuk érdekében- soha többé nem láthatok az érettségi után.
Akkor most mi lenne a helyes? Töltsek velük annyi időt, amennyit csak lehet, amíg tudok? Vagy már most kezdjem az elválást, hogy fokozatos legyen?
Megremegtem a második lehetőség gondolatától.
„...különösen Jacobról ne.” tette hozzá Charlie mielőtt jobban átgondolhattam volna a dolgokat.
Ez nagyobb dilemma, mint az előző. Beletelt egy percbe, hogy megtaláljam a helyes szavakat.
„Jacobbal kicsit...bonyolultabb a helyzet.”
„A Blackek szinte a családhoz tartoznak, Bella,” mondta ismét apai szigorral. „És Jacob nagyon, nagyon jó barátod volt.”
„Tudom.”
„Egyáltalán nem is hiányzik?” kérdezte Charlie zavartan.
Hirtelen úgy éreztem, megdagadt a torkom, kétszer is torkot kellett köszörülnöm, mielőtt válaszoltam.
„De, hiányzik.” mondtam lesütött szemmel. „Nagyon is.”
„Akkor mi ebben a bonyolult?”
Ez volt az, amit nem volt szabad elmondanom. A szabályok tiltották, hogy normális emberek – emberi lények, mint én vagy Charlie – tudjanak a titkos, rejtélyekkel és a titokban köztünk élő szörnyetegekkel teli világról.
Én mindent tudtam erről a világról- ennek eredményeként nem kis bajba is kerültem. Nem akartam Charliet is veszélybe sodorni.
„Jacobbal van egy kis konfliktusunk,” kezdtem lassan. „A barátság dologról. Nem mindig tűnik elégnek a barátság Jacob számára.”
Ezt mondtam okként, ami igaz volt, bár teljesen lényegtelen, olyan részletek nélkül ez kevésbé olyan borzalmas, mint a tény, hogy Jacob vérfarkasfalkája teljes szívből gyűlölte Edward vámpírcsaládját – és engem is, mivel azt terveztem, hogy csatlakozok ehhez a családhoz.
Ezt nem igazán lehetett Jacobnak hagyott üzenetekkel megoldani, pláne úgy, ha nem válaszolt a hívásaimra. A tervet pedig – hogy személyesen találkozzak egy vérfarkassal- a vámpírok nem fogadták kitörő lelkesedéssel.
„Edward nem áll készen egy kis versenyre?” Charlie hangja már szarkasztikus volt.
Sötét pillantást lövelltem felé.
„Nincs verseny.”
„Azzal csak megbántod Jaket, ha így kerülöd őt. Inkább lenne csak a barátod, minthogy ne találkozzatok.”
Oh, remek, most már én kerülöm őt?
„Egészen biztos vagyok benne, hogy Jake nem akar a barátom lenni egyáltalán.”
A szavak szinte égették a számat.
„Egyáltalán honnan jött ez az ötleted?”
Charlie úgy tűnt, hirtelen zavarba jött.
„Csak a minap jött szóba a téma Billyvel...”
„Te és Billy pletykásabbak vagytok, mint a vénasszonyok.”
A villámmal mérgesen szurkáltam a dermedt tésztát a tányéron.
„Billy aggódik Jake miatt,” mondta Charlie. „Nehéz idők járnak Jake-re...szomorú mostanában.”
Összerezzentem, de a szememet továbbra is a tányérra szegeztem.
„És te is olyan boldog voltál mindig, mikor az egész napot Jake-el töltötted.” sóhajtotta.
„Most is boldog vagyok.” Szűrtem ki morogva a fogaim közt.
A szavaim és a hangsúlyom közti ellentmondás megtörte a feszültséget. Charlie nevetésben tört ki- nekem is nevetnem kellett.
„Oké, oké.” mentem bele végül. „Egyensúly.”
„És Jacob!” emelte ki.
„Megpróbálom.”
„Helyes. Találd meg az egyensúlyt Bella. És, oh, igen...jött pár leveled.” mondta, különösebb bonyolítás nélkül lezárva a témát.
„A tűzhely mellett vannak.”
Nem mozdultam, a gondolataim Jacob körül jártak, ahogy rá gondoltam, mérges lettem.
Úgy tűnt, csak valami reklámlevél az, anyutól tegnap kaptam egy csomagot, mást levelet nem vártam.
Charlie eltolta a székét az asztaltól és felállt. A mosogatóhoz vitte a tálját, de mielőtt megnyitotta volna a csapot megállt, és felém lökött egy vastag borítékot.
A levél átsiklott az asztalon és a könyökömnél állt meg.
„Ööö...köszi.” motyogtam.
Aztán észrevettem a címzést – a levél a Délkelet- alaszkai Egyetemről jött.
„Ez gyors volt. Azt hittem, ennél lekéstem a határidőt.”
Charlie kuncogott.
Megfordítottam a borítékot és kérdőn rá néztem.
„Ez nyitva van.”
„Csak kíváncsi voltam.”
„Megrémiszt, sheriff. Ez már szövetségi bűntény.”
„Áh, csak olvasd el.”
Kivettem a levelet és egy összehajtogatott papírt a kurzusok időbeosztásáról.
„Gratulálok!” mondta, mielőtt bármit is el tudtam volna olvasni. „Az első hely, ahova felvettek.”
„Köszi apu.”
„Beszélnünk kellene a tandíjról. Félretettem egy kis pénzt -”
„Hé, hé, semmi ilyesmiről hallani sem akarok. Nem akarom, hogy a nyugdíjas éveidre tartogatott pénzhez kelljen nyúlni apu.” Van már alaptőkém. Vagyis ami megmaradt belőle- és ezzel nem igazán lehetett sok mindent kezdeni.
Charlie összehúzta a szemöldökét.
„Néhány hely elég drága, Bells. Segíteni akarok. Nem kell mindenáron Alaszkába menned, csak azért, mert az olcsóbb.”
Egyáltalán nem volt olcsóbb. De messze volt, és Juneauban évente 365 napból átlagosan 321-en felhős az ég. Az első az én feltételem volt, a második Edwardé.
„Már elintéztem. És amúgy is, nagy az ösztöndíj összege és könnyű hitelhez jutni.”
Reméltem nem volt túl nyilvánvaló, hogy blöffölök. Nem igazán néztem még utána ezeknek a dolgoknak.
„Akkor..” kezdte Charlie, aztán összeszorította a száját és félrefordult.
„Akkor mi?”
„Semmi. Csak...” Charlie összevonta a szemöldökét. „Csak kíváncsi vagyok...mik Edward tervei a következő évre?”
„Oh.”
„Nos?”
Három gyors kopogás mentett meg. Charlie a szemét forgatta, én viszont felpattantam.
„Jövök!” kiáltotta, míg Charlie valami olyasmit motyogott hogy „Tűnj már el.”. Nem vettem róla tudomást és mentem, hogy beengedjem Edwardot.
Szinte -nevetségesen lelkesen- kitéptem az ajtót, és ott volt ő, az én személyes csodám.
Az eltelt idő alatt sem lettem immunis az arca tökéletességére, és biztos voltam benne, hogy soha nem fogok hozzászokni.
Végigfutottam szemeimmel sápadt, fehér vonásain, szögletes állkapcsán, lágy hullámot formázó telt ajkain – amik most épp mosolyra görbültek, az orra egyenes vonalán, erőteljes arccsontján, sima, márványos homloka ívén- melyet részben eltakart kusza, az esőtől sötétebb árnyalatú, bronz színű haja...
A szemeit a végére tartogattam, tudva, hogy ha belenézek, nagy valószínűséggel elveszítem a gondolataim fonalát. A szeme tág volt, meleg, olvadt arany színű, vastag fekete szempillák keretezték.
Akárhányszor a szemébe néztem, furcsán éreztem magam – mintha szivacsból lettek volna a csontjaim. Kicsit szédültem is, de ez attól lehetett, hogy nem vettem levegőt. Megint.
Ezért az arcért a világ bármelyik modellje a lelkét is odaadná. És igen, talán pontosan ez lenne az ára: egy lélek.
Nem, nem hittem ebben. Már a gondolattól is bűnösnek éreztem magam ennek a gondolatától is, és hálás voltam – mint mindig- hogy én voltam az egyetlen, akinek a gondolata rejtély volt Edward előtt.
A kezei után nyúltam és sóhajtottam, mikor hideg ujjai megtalálták az enyémeket.
Az érintésével furcsa megkönnyebbülést éreztem- mintha eddig fájdalmaim lettek volna, de ez hirtelen megszűnt.
„Szia.” mondtam mosolyogva, hogy visszatérjek a normál köszönéshez.
Felemelte összefűzött ujjainkat és a kézfejével lágyan megsimogatta az arcomat.
„Hogy telt a délutánod?”
„Lassan.”
„Akárcsak nekem.”
A csuklómat az arcához húzta, ujjaink még mindig össze voltak fűzve. Lehunyta a szemét, és orrával megérintette a bőrt, majd gyengéden elmosolyodott. Csak élvezte az illatot, miközben ellenállt a bornak – ahogy egyszer említette.
Tudtam, hogy a vérem illata – ami neki sokkal édesebb volt bárki másénál, tényleg akár a bor a sok víz mellett, egy alkoholista számára- égető szomjúságot, fájdalmat okozott neki. De nem úgy tűnt, hogy ettől megfutamodna most, mint ahogy egyszer régen tette. Csupán homályos elképzeléseim voltak arról, mekkora erőfeszítések lehetettek ezen egyszerű gesztusa mögött.
Elszomorított, hogy ilyen erősen kell kontrollálnia magát. Azzal nyugtattam magamat, hogy már nem kell sokáig fájdalmat okoznom neki.
Meghallottam, hogy közeledett Charlie, hangosan lépdelve, hogy kifejezze szokásos nemtetszését a vendég felé.
Edward kinyitotta a szemét és leengedte a kezünket, ami még mindig össze volt kulcsolva.
„Jó estét, Charlie.” Edward mindig tökéletesen udvarias volt, annak ellenére, hogy Charlie nem érdemelte meg.
Charlie csak mordult egyet, és megállt, karjait a mellkasa előtt összefonva. Mostanában a szülői felügyeletet túlságosan komolyan vette.
„Újabb adag felvételis levelet hoztam.” szólt Edward, és felemelt egy vaskos borítékot. A kisujján egy tekercs bélyeg volt, mintha gyűrűt viselt volna.
Sóhajtottam egyet. Mennyi egyetem volt még hátra, amire nem kényszerített még, hogy jelentkezzek? És hogyan talált még kibúvót a határidők alól? Már közeledett a tanév vége.
Elmosolyodott, mintha csak a gondolataimban olvasna, biztosan nyilvánvaló volt az arckifejezésem alapján, mire gondolhatok.
„Van még néhány nyitott határidő. Pár hely pedig gyakran tesz kivételeket.”
Csak elképzelni tudtam, mi motiválná a kivételeket. Jelentős összegek szerepelhetett benne.
Edward elnevette magát az arckifejezésem láttán.
„Mehetünk?” kérdezte, a konyhaasztal felé terelve engem.
Charlie fújtatott egyet, majd követett minket, holott aligha lehetett volna kifogása a mai napi programunkkal szemben. Szinte napi szinten piszkált az egyetemi felvételi miatt.
Gyorsan leszedtem az asztalt, míg Edward egy félelmetes rakást halmozott fel a jelentkezési lapokból.
Mikor a pultra tettem az Üvöltő szelek-et Edward felhúzta egyik szemöldökét. Pontosan tudtam, mi jár a fejében, de Charlie közbevágott, mielőtt Edward szólhatott volna.
„Ha már az egyetemi felvételikről van szó Edward,” mondta Charlie, a hangja egyre barátságtalanabb volt – próbálta elkerülni, hogy közvetlenül kelljen megszólítania, de amikor muszáj volt, akkor emiatt még mérgesebb lett. „Bella és én a jövő évről beszélgettünk. Te eldöntötted már, hogy hova mész iskolába?”
Edward elmosolyodott és barátságosan válaszolt.
„Még nem. Kaptam már pár felvételi válaszlevelet, de még mérlegelem a lehetőségeimet.”
„Hova vettek fel?”
„Syracuse...Harvard...Dartmouth...és ma kaptam meg a Délekelt-alaszkai Egyetem levelét.” Edward kissé elfordította a fejét és rám kacsintott. Elfojtottam a kuncogásom.
„Harvard?...Dartmouth?” motyogta Charlie, nem tudta elrejteni tiszteletét. „Nos ez igazán...ez már valami. Igen, de az Alaszkai Egyetem..nos, nem gondolhatod komolyan, ha akár az IVY League- ra is járhatsz. Úgy értem, az apád biztosan azt akarná, hogy...”
„Carlisle elégedett akármit is választok.” válaszolta neki Edward higgadtan.
„Hmph.”
„Képzeld Edward!” szóltam hirtelen, tovább folytatva a játékot.
„Mi az Bella?”
Rámutattam a vastag borítékra a pulton.
„Én is épp ma kaptam meg a felvételimet az Alaszkai Egyetemről!”
„Gratulálok!” szólt vigyorogva. „Micsoda véletlen egybeesés.”
Charlie szemöldökét ráncolva bámult ránk.
„Remek.” motyogta egy perc után. „Megyek nézem a meccset Bella. Kilenc harminc!”
Ez volt a szokásos látogatási időpont vége.
„Ööö...apu?Emlékszel, hogy a szabadságomról beszélgettünk nem is olyan régen...?
Sóhajtott.
„Rendben. Oké. Akkor tíz harminc. Hét közben az iskola miatt még életben van a szabály.”
„Bella nincs többé szobafogságra ítélve?” kérdezte Edward. Habár tudtam, hogy nem volt igazán meglepve, nem tudtam mitől lett hirtelen olyan izgatott a hangja.
„Feltételesen.” javította ki Charlie. „Miért fontos ez neked?”
Helytelenítő tekintettel Charlie-ra meredtem, de nem vette észre.
„Csak jó tudni.” válaszolta Edward. „Alice már majd meghal, hogy találjon valakit, aki elmegy vele vásárolni, és biztos vagyok benne, hogy Bella szívesen látna már városi fényeket.” mondta rám mosolyogva.
Charlie hirtelen felmordult.
„Nem!” Arca hirtelen lilába váltott.
„Apu! Mi a baj?”
Komoly erőbe telt neki, hogy ne szorítsa össze a fogait.
„Nem akarom, hogy most Seattle-be menj.”
„Mi?”
„Meséltem, mit írt az újság – valami banda gyilkolászik Seattle-ben és szeretném, ha kimaradnál ebből, oké?”
A szemeimet forgattam.
„Apu, nagyobb esély van arra, hogy fényes nappal leütnek, minthogy azon az egyetlen napon Seattle-ben...”
„Nem, így van Charlie.” mondta Edward közbevágva. „Én sem Seattle-re gondoltam, hanem Portlandra. Én sem engedném Bellát Seattle-be, persze, hogy nem.”
Hitetlenül néztem rá, de ő közben elővette Charlie újságját és elmélyülten olvasta az első oldalt.
Biztosan csak aput akarta lecsillapítani. A gondolat, hogy veszélyben lennék akár a legveszélyesebb emberi lények mellet is, míg Alice vagy Edward velem van határozottan nevetségnek tűnt.
Működött. Charlie egy percig némán meredt Edwardra, majd vállat vont.
„Helyes.”
Elindult a nappali felé – kicsit már sietett, biztos nem akart lemaradni a kezdő dobásról.
Megvártam, míg bekapcsolta a tévét, hogy ne halljon meg minket.
„Mi a...?” kezdtem a kérdést.
„Várj egy kicsit.” szólt Edward, fel sem nézve az újságból. A szemeit az első cikkre szegezte, majd felém lökte az első jelentkezési lapot. „Szerintem ennél is használhatod az eddigi esszéidet. Ugyanazok a kérdések.”
Charlie még biztos hallgatózott. Sóhajtottam, majd elkezdtem kitölteni az ismétlődő kérdéseket: név, cím, családi állapot...Pár perc múlva felnéztem, Edward töprengve bámult ki az ablakon. Mikor visszafordultam a papírokhoz, először tűnt fel az iskola neve. Felhorkantottam és félrelöktem a papírt.
„Bella?”
„Most komolyan, Edward. Dartmouth?”
Edward felemelte a félig kitöltött papírt és finoman elém tette megint.
„Szerintem tetszene neked New Hampshire.” mondta. „Vannak kiegészítő éjszakai képzések is nekem, és az erdők igazán megfelelőek a mohó kirándulók számára. Gazdag vadállomány.” Felvillantotta a féloldalas mosolyát, amiről tudta, hogy nem tudok neki ellenállni.
Vettem egy mély levegőt.
„Visszafizetheted majd, ha ez boldoggá tesz.” ígérte. „Ha akarod, kamatot is számolok fel.”
„Mintha különösebb megvesztegetés nélkül bekerülnék. Vagy ez is a kölcsön része lenne? Az új Cullen-szárny a könyvtárban? Uhh. Miért ez a téma még mindig?”
„Kitöltenéd csak a jelentkezési lapot, Bella, kérlek? Csupán a jelentkezéstől nem lesz semmi bajod.”
Megfeszült az állkapcsom.
„Tudod mit? Inkább mégsem.”
Kinyújtottam a kezem a papírok felé, hogy összegyűrjem és a szemétbe dobjam őket, de már nem voltak ott. Egy pillanatig az üres asztalra bámultam, majd Edwardra.
Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy megmozdult volna, de a jelentkezési lapok már a kabátzsebében voltak.
„Mit csinálsz?”
„Jobban írom alá a neved, mint te magad. És a lényeget már kitöltötted.”
„Ugye tudod, hogy ezzel már túl messzire mentél?” suttogtam, hátha még sincs úgy elmerülve a meccsben Charlie. „Sehova máshova nem kell jelentkeznem. Már felvettek Alaszkába. Az első szemeszter tandíját ki is tudom fizetni. Ez a legjobb alibi. Semmi szükség kidobni egy rakás pénzt, akárkié is.”
Fájdalom tükröződött az arcán.
„Bella...”
„Ne kezdd megint, beleegyeztem , hogy Charlie kedvéért végigcsinálom ezt, de mindketten tudjuk, hogy nem leszek olyan állapotban, hogy elkezdjem az iskolát ősszel. Hogy emberek közelében legyek.”
Csupán nagy vonalakban tudtam ezekről a kezdeti évekről. Edward soha nem tért ki a részletekre- nem ez volt a kedvenc témája- de tudtam, hogy nem lesz túl kellemes. Az önkontroll kétségtelenül szerzett képesség volt. Bármi más ezen felül az iskolával kapcsolatban nem volt napirenden.
„Úgy tudtam, még nincs eldöntve az időpont.” emlékeztetett Edward lágyan. „Élveznél egy vagy két szemesztert az egyetemen. Rengeteg olyan emberi tapasztalatot szerezhetnél, amit még soha.”
„Majd utána megtapasztalom.”
„Utána azok nem emberi tapasztalatok lennének. Nincs még egy esélyed arra, hogy ember légy, Bella.”
Sóhajtottam.
„Edward, ésszerűnek kell lenned az időponttal kapcsolatban. Túl veszélyes tovább halasztani.”
„Még nincsen veszély.” mondta.
Rábámultam. Nincs veszély? Persze. Csak egy szadista vámpír akarja a halálommal megbosszulni a társának halálát, és lehetőleg lassú, kínzó módszerrel akarja ezt véghezvinni. Ugyan már, ki aggódik itt Victoria miatt? Oh, és igen, a Volturik- a fejedelmi vámpírcsalád egy kisebb vámpírharcosokból álló sereggel- akik kijelentették, hogy a szívem hamarosan megszűnik dobogni, így vagy úgy, mivel az emberek nem tudhattak a létezésükről. Helyes. Semmi ok a pánikra.
Hiába figyelt Alice folyamatosan- Edward megbízott hátborzongatóan pontos látomásaiban, hogy figyelmeztetnek minket a veszélyről-, ostobaság volt esélyeket latolgatni.
Mellesleg, már megnyertem ezt a vitát. Az átváltozásom dátuma az érettségim utánra lett kitűzve, már csak pár hét volt addig.
Egy hirtelen, kényelmetlen rándulást éreztem a gyomromban, mikor belegondoltam, milyen kevés idő is van hátra.
Persze, az átváltozás muszáj volt – és ez volt a kulcs ahhoz, hogy amit a világon a legjobban akartam, végre megvalósuljon- de tudatában voltam annak, hogy Charlie ott ült a másik szobában és meccset nézet, mint akármelyik másik este. És anyu, messze a napsütötte Floridában, aki kérlelt, hogy töltsem vele és a férjével a nyarat a tengerparton. És Jacob,a szüleimmel ellentétben pontosan tudta volna, mi történt, ha eltűnök egy távoli iskolába. Ha a szüleim egy jó ideig nem is gyanakodnának, ha a látogatásokat a drága út, vagy az iskolai kölcsön vagy betegség miatt lemondhatnám, Jacob tudná az igazat.
Egy pillanatra,a gondolat, hogy Jacob biztos elutasítása elhomályosított minden más fájdalmat.
„Bella” mormolta Edward, megrándult az arca mikor észrevette, hogy aggódok. „Nem kell sietni. Nem engedem, hogy bárki is bántson téged. Annyi időd van, amennyit csak szeretnél.”
„De én sietni akarok.” suttogtam, halványan elmosolyodtam, próbáltam viccet csinálni az egészből. „Én is szörny akarok lenni végre.”
Összeszorította a fogait, úgy préselte ki a szavakat.
„Fogalmad sincs, miről beszélsz.” Majd hirtelen az asztalra hajította az újságot, az ujjával az első oldal szalagcímére mutatott.

NŐ A HALÁLOS ÁLDOZATOK SZÁMA, A RENDŐRSÉG BANDATEVÉKENYSÉGTŐL TART

„Miért kell ezzel foglalkozni?”
„A szörnyetegnek lenni nem vicc, Bella.”
Újból a címre néztem, aztán megkeményedett arcvonásait fürkésztem.
„Egy...egy vámpír csinálja ezt?” suttogtam.
Humortalanul elmosolyodott. A hangja halk és hideg volt.
„Meglepődnél, ha tudnád, hogy a híreitekben mennyi borzalmas ügy mögött az én fajtám áll. Könnyű felismerni, ha tudod, mit keress. Az információk alapján egy újszülött vámpír jár Seattle-ben. Vérszomjas, vad és irányíthatatlan. Ahogy mindannyian kezdjük.”
Az újságra pillantottam, kerülve a tekintetét.
„Egy pár hete követjük figyelemmel az eseményeket. Az összes jel megvan – a valószínűtlen eltűnések, mindig éjszaka, a hanyagul otthagyott holttestek, más bizonyítékok hiánya...igen, valaki új. És úgy tűnik senki sem vállal felelősséget az újoncért...” Vett egy mély levegőt. „Nos, ez nem a mi problémánk. Nem is figyeltünk volna fel rá, ha nem ilyen közel történik az ügy. Ahogy mondtam, ez történik mindig. A szörnyek létezésének rettenetes következményei vannak.”
Próbáltam nem a nevekre nézni a lapon, de annyira kitűntek a szövegből, mintha vérrel írták volna őket. Öt ember, akinek az élete véget ért, akiknek most gyászol a családja. Más volt elvont fogalomként gyilkosságnak tekinteni az eseteket, miután az ember elolvasta ezeket a neveket. Maureen Gardiner, Geoffrey Campbell, Grace Razi, Michelle O’Connell, Ronald Albrook. Emberek, akiknek voltak szülei, gyerekei, barátai, háziállatuk, munkájuk, reményeik és terveik, emlékeik és jövőjük...
„Velem nem ugyanez fog történni.” suttogtam, félig-meddig magamnak. „Nem engedem, hogy ez legyen belőlem. Az Antarktiszon élünk majd.”
Edward felhorkant , megtörve a feszültséget.
„Pingvinek. Nagyszerű.”
Erőtlenül nevettem, levertem az újságot az asztalról, hogy ne kelljen látnom a neveket, halkan pottyant le a linóleumra.
Persze, Edward számításba veszi a vadászati lehetőségeket is. Ő és „vegetariánus” családja – mindannyian elkötelezettek az emberi életek megvédésére- inkább a nagy ragadozókat szerették az étlapjukon látni.
„Alaszka akkor, a terv szerint. Csak valahova, sokkal messzebb mint Juneau - oda ahol már bőven van grizzli is.”
„Jobban hangzik.” mondta. „Vannak jegesmedvék is. Nagyon hevesek. És a farkasok is nagyobbra nőnek.”
Eltátottam a számat, hirtelen kifújtam a levegőt.
„Mi a baj?” kérdezte. Mielőtt visszanyertem volna az önkontrollt, megdöbbenés tűnt fel az arcán, egész teste megmerevedett.
„Oh. Felejtsd el a farkasokat, ha sértőnek találod a gondolatát.” A hangja hűvös, hivatalos volt, a vállai merevek.
„A legjobb barátom volt, Edward.” motyogtam. Fájt, hogy múlt időben kellett mondanom. „Persze, hogy sértő a gondolat is.”
„Kérlek bocsásd meg a meggondolatlanságomat.” mondta, még mindig hivatalosan. „Nem kellett volna megemlítenem.”
„Ne aggódj emiatt.” A kezeimet bámultam, ahogy ökölbe szorítottam őket az asztalon.
Egy percig mindketten csendben voltunk, aztán éreztem, hogy hideg ujjai az állam alatt voltak, hogy felemeljem a fejemet. Az arckifejezése sokkal gyengédebb volt most.
„Sajnálom. Tényleg.”
„Tudom. És tudom, hogy az nem ugyanaz. Nem kellett volna így viselkednem. Csak hát...épp Jacobon gondolkoztam, mielőtt megjöttél.” tétováztam. Homokszínű szemei akárhányszor Jacob nevét szóba hoztam, mintha sötétebbek lettek volna. A hangom kérlelő lett. „Charlie azt mondja, Jakere nehéz idők járnak. ..Megbántottam...ez az én hibám.”
„Semmi rosszat nem tettél Bella.”
Mély levegőt vettem.
„Valamit tennem kell, hogy jobb legyen, ennyivel tartozom neki. És ez Charlie egyik feltétele...”
Az arca ismét merev, szoborszerű lett, miközben beszéltem.
„Tudod, hogy szó sem lehet róla, hogy védelem nélkül egy vérfarkas közelébe menj, Bella. És az meg megtörné a megállapodást, ha valamelyikünk átmenne az ő földjükre. Háborút akarsz kezdeni?”
„Persze, hogy nem!”
„Akkor meg nincs tovább értelme erről vitázni.”
Elvette a kezét és elfordult, új témát keresett. Körbenézett, majd a tekintete megállt valamin mögöttem, majd elmosolyodott, habár szeme továbbra is óvatos volt.
„Örülök, hogy Charlie végre kienged – el kéne már jutnod egy könyvesboltba. Nem hiszem el, hogy megint az Üvöltő szeleket olvasod. Nem tudod még fejből az egészet?”
„Nem mindenkinek van fényképezőszerű memóriája.” mondtam röviden.
„Fényképezőszerű memória vagy sem, nem értem, miért szereted. A szereplők szörnyű emberek, akik tönkreteszik egymás életét. Nem tudom Heathcliff és Cathy miként végezné, ha Rómeó és Júlia, Elizabeth Bennet és Mr. Darcy jellegű párok sorába kellene állítani őket. Ez nem egy szerelmi történet, ez egy gyűlölet története.”
„Van pár komoly példányod a klasszikusokból.” csattantam.
„Talán mert az antikvitás nem nyűgöz le.” mondta mosolyogva, láthatóan elégedetten, hogy sikerült kizökkentenie. „Most őszintén, miért olvasod el újra és újra?” A szemeiben most már élénk kíváncsiság tűnt fel, próbálta -újra- megfejteni furcsa agyműködésemet.
Átnyúlt az asztal fölött és kezébe vette az arcomat.
„Mi vonz annyira benne?”
Őszinte kíváncsisága lefegyverző volt.
„Nem vagyok biztos benne,” kezdtem, próbáltam összefüggő lenni, míg tekintete egyáltalán nem szándékosan összezavarta a gondolataimat. „Valamiért az elkerülhetetlenség miatt. Hogy semmi sem választhatja őket szét- sem a nő önzősége, vagy a férfi gonoszsága, vagy végül a halál...”
Arca elmélyültnek tűnt, amíg a szavaimon töprengett. Egy pillanat múlva elmolyodott.
„Még mindig azt gondolom, jobb történet lenne, ha egyiküknek lenne valami tulajdonsága, ami mindent helyrehozna.”
„Ez egyfajta nézőpont.” válaszoltam ellenkezve. „A szerelmük az egyetlen megváltó dolog számukra.”
„Remélem neked jobb érzéked van ehhez – szerelembe esni egy ...veszélyes alakkal.”
„Kicsit késő már amiatt aggódnom, hogy kivel esek szerelembe,” mutattam rá a lényegre. „de figyelmeztetés nélkül is, úgy tűnik egész jól boldogulok.”
Halkan nevetni kezdett.
„Örülök, hogy te így látod.”
„Nos, énmeg remélem, hogy elég okos vagy ahhoz, hogy elkerülj egy ilyen önző alakot. Catherine minden baj forrása, nem Heatchliff.”
„Figyelni fogok.” ígérte.
Sóhajtottam egyet. Nagyon jó volt a figyelemelterelésben.
A kezeimet a kezére tettem és az arcomhoz húztam.
„Látnom kell Jacobot.”
Lehunyta a szemét.
„Nem.”
„Nem veszélyes, tényleg.” mondtam, ismét kérlelve. „Egész napokat töltöttem velük La Push-on és soha semmi nem történt.”
De hibát vétettem, a hangom megbicsaklott a mondat végén, mert rájöttem, hogy ez így nem teljesen igaz. Nem igaz, hogy soha nem történt semmi.
Felvillant egy apró régi emlék – egy hatalmas szürke farkas ugrani készült, pengeéles fogait rám villantotta-, a tenyerem izzadni kezdett, ahogy eszembe jutott , mennyire féltem.
Edward meghallotta, ahogy felgyorsult a szívverésem, bólintott, mintha hangosan bevallottam volna, hogy hazudok.
„A vérfarkasok eléggé labilisak. Néha megsérülnek a közelükben az emberek. Vagy meghalnak.”
Ellenkezni akartam, de egy újabb bevillanó kép belém fojtotta a szót.
Emily Young gyönyörű arca jelent meg a fejemben, akinek arcán három sötét seb éktelenkedett, a jobb szeme sarkától egészen a szájáig, örökké féloldalas grimasszá torzítva mosolyát.
Diadalmas arckifejezéssel várta, hogy megtaláljam a hangomat.
„Nem ismered őket.” suttogtam.
„Jobban ismerem őket, mint gondolnád, Bella. Legutóbb én is ott voltam.”
„Legutóbb?”
„Olyan hetven évvel ezelőtt kereszteztük egymás útját a farkasokkal...Hoquiam mellett éltünk. Ez még azelőtt volt, hogy Alice és Jasper csatlakozott volna hozzánk. Létszámfölényben voltunk velük szemben, de ez nem tántorította volna el őket attól, hogy megtámadjanak, ha nincs Carlisle. Megpróbálta meggyőzni Ephraim Blacket, hogy tudunk békében egymás mellett létezni, és akkor kötöttük a megállapodást.”
Jacob ükapjának nevének említésére felkaptam a fejem.
„Azt hittük Ephraim halálával együtt a vérvonal is kihalt...” mormolta Edward, úgy tűnt, mintha inkább magához beszélt volna. „...hogy az a genetikai eltérés, ami a mutációt okozta, eltűnt...” félbeszakította magát, majd szinte vádlón rám nézett. „A balszerencséd napról napra meggyőzőbbnek hangzik. Észrevetted, hogy mágnesként vonzod a bajt, olyannyira, hogy ez elég erős volt ahhoz, hogy egy csapat mutáns kutya visszatért a kihalás széléről? Ha a balszerencsédet palackoni tudnánk, tömegpusztító fegyver lenne a kezünkben...”
Elengedtem a fülem mellett a tréfálkozását, figyelmemet a feltételezése ragadta meg – ezt komolyan mondta?
„De nem én támasztottam fel őket. Nem érted?”
„Mit nem értek?”
„Nem a balszerencsém az ok. A vérfarkasok azért tértek vissza, mert ti, a vámpírok is visszatértetek.”
Edward meglepődöttségtől dermedten bámult rám.
„Jacob azt mondta, az indította el a dolgokat, hogy itt van a családod. Azt hittem, hogy ezt már tudtad...”
Összevonta a szemöldökét.
„Tehát ezt gondolják?”
„Edward, nézd a tényeket. Hetven ézzel ezelőtt ide jöttetek és megjelentek a vérfarkasok. Visszatértetek, és a vérfarkasok ismét feltűntek.Szerinted ez csupán véletlen egybeesés?”
Szeme összeszűkült, tekintete révedező lett.
„Carlisle-t érdekelni fogja ez a teória.”
„Teória...” mondtam gúnyosan.
Egy percig némán bámulta a szakadó esőt az ablakon keresztül, belegondoltam, ahogy azon elmélkedik, hogy a családja jelenlétének hatására a helyiek óriáskutyákká változnak.
„Érdekes, de nem igazán fontos részlet.” motyogta egy perccel később. „A helyzet a régi.”
Ezt könnyedén lefordíthattam: csak semmi vérfarkasbarát.
Tudtam, hogy türelmesnek kell lennem Edwarddal. Nem arról volt szó, hogy indokolatlan lett volna a félelme, csak egyszerűen nem értette meg. Fogalma sem volt róla, milyen sokat köszönhetek Jacob Blacknek – sokkal többet, mint az életem, talán a józan eszemet is. Nem szívesen beszéltem erről a sivár időszakról senkivel, pláne nem Edwarddal.
Csak védeni próbált azzal, hogy elment, próbálta megmenteni a lelkemet.
Nem tartottam felelősnek azokért a dolgokért, amiket csináltam, amíg távol volt, vagy az elszenvedett fájdalomért.
Ő viszont magát okolta.
Tehát nagyon óvatosan kellett előadnom a mondandómat.
Felálltam, és megkerültem az asztalt. Kinyújtotta a kezeit felém, az ölébe ültem és elfészkeltem magam hideg, dermedt ölelésében.
A kezeit figyeltem amíg beszéltem.
„Kérlek, csak figyelj egy percre. Ez sokkal fontosabb, ez nem egy régi barát pillanatnyi szeszélye. Jacob szenved.” A hangom elcsuklott ennél a szónál. „Nem tudok nem segíteni neki. Csak azért, mert nem mindig ember...Figyelj, ő itt volt nekem, amikor én...nem igazán voltam emberi saját magamhoz. Nem tudhatod, milyen is volt...”
Tétovázni kezdtem. Edward karjai mereven öleltek, kezeit ökölbe szorította, az inak is tisztán látszódtak.
„Ha Jacob nem segített volna...nem tudom mire jöttél volna haza. Ennél sokkal többel tartozok neki, Edward.”
Óvatosan az arcára pillantottam.
A szemeit lehunyta, az álla megfeszült.
„Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy elhagytalak.” suttogta. „Soha, ha százezer évig élek se.”
A kezeim közé fogtam az arcát és vártam, végül sóhajtott és kinyitotta a szemét.
„Csak a helyes dolgot próbáltad tenni. És biztos vagyok benne, hogy bárki mással – aki nem olyan dilis, mint én- működött volna a dolog. És amúgy is, már itt vagy. Csak ez számít.”
„Ha nem hagytalak volna el, most nem éreznél késztetést arra, hogy az életedet kockáztasd, hogy megnyugtass egy kutyát.”
Összerezzentem.
Már hozzászoktam Jacob lekicsinylő megjegyzéseihez - vérszívó, pióca, parazita...Valahogy sokkal keményebben hangzott Edward bársonyos hangján.
„Nem tudom, hogyan tudnám helyesen megfogalmazni.” szólt ridegen Edward. „Kegyetlenül fog hangzani. De a múltban túlságosan közel voltam ahhoz, hogy elveszítselek. Tudom, milyen érzés arra gondolni, hogy tényleg el is veszítettelek. Nem viselnék el több veszélyes dolgot.”
„Bíznod kell bennem. Rendben leszek.”
Az arcára megint kiült a fájdalom.
„Kérlek, Bella.” suttogta.
Hirtelen lángoló arany szemeibe néztem.
„Mire kérsz?”
„Kérlek, tedd meg értem. Próbálj biztonságban maradni. Én megteszem, amit tudok, de nagyraértékelném, ha segítenél egy kicsit.”
„Meglátom, mit tehetek.” motyogtam.
„Van fogalmad arról, mennyire fontos vagy nekem? Bármi fogalmad arról, mennyire szeretlek?”
Szorosan a kemény mellkasához szorított, az állát a fejemre támasztotta.
Ajkaimat jéghideg nyakához szorítottam.
„Én tudom, mennyire szertlek téged.” válaszoltam.
„Egy apró fácskát hasonlítasz egy teljes erdőhöz.”
A szemeimet forgattam, de nem vette észre.
„Lehetetlen.”
Megcsókolta a fejem tetejét, majd sóhajtott.
„Nincsen semmi vérfarkas.”
„Nem kezdem elölről a vitát. Látnom kell Jacobot.”
„Akkor meg kell, hogy állítsalak.”
Teljesen biztos volt benne, hogy ez nem lehet probléma. És biztos voltam benne, hogy igaza van ebben.
„Majd meglátjuk.” blöfföltem azért. „Ő még mindig a barátom.”
Megéreztem Jacob üzenetét a zsebemben, mintha hirtelen tíz kilót nyomott volna.
Szinte hallottam a hangját, és úgy tűnt, egyetért Edwarddal – ami a valóságban sosem történt volna meg.
Semmi sem változott. Sajnálom...


2. fejezet: Kibúvó

Furcsa vidámságot éreztem, miközben spanyol óráról sétáltam a büfé felé, és ez nem csak amiatt volt, mert a világ legtökéletesebb emberének a kezét fogtam, habár ez is közrejátszott benne. Talán azért volt mindez, mert tudtam, hogy vége volt a szobafogságomnak és újra szabad nő voltam.
Vagy talán nem is volt különösebb ok rá. Talán az egész épületet belengő szabadságérzés okozta az egészet. Az iskolának lassan vége volt, és feszültség -különösen a végzős évfolyam körében- szinte tapintható volt a levegőben. A szabadság már elérhető közelségbe került, minden ezzel volt tele.
A büfé falai tele voltak poszterekkel, a szemetesek túlcsordultak a színes szórólapoktól; voltak, amik emlékeztetettek, hogy vegyünk évkönyveket, évfolyamgyűrűket; vagy hirdetmények, melyekből megtudtuk az érettségi talárok, kalapok és különféle bojtok rendelésének határidejét; neonszínű szórólapokkal kampányoltak az elsősök az osztálytitkárokért, és rózsakeretes plakátok hirdették az idei bál napját.
A nagy esemény ezen a héten volt esedékes, de megígértettem Edwarddal, hogy szó sem lehet róla, hogy újra elmenjünk. Amúgy is, ezt az emberi élményt már megtapasztaltam.
Nem, mégiscsak a személyes szabadságom miatt voltam ma izgatott. A tanév vége nem okozott akkora örömöt, mint a többi diáknak. Tulajdonképpen ideges lettem, ha csak erre gondoltam. De próbáltam nem gondolni rá.
Ami elég nehezen ment egy ilyen hatalmas horderejű eseménynél, mint az érettségi.
„Elküldted már a meghívókat?” kérdezte Angela, mikor Edward és én leültünk az asztalhoz. A szokásossal ellentétben ma laza lófarokba fogta a haját, és kicsit eszelősnek tűnt a tekintete.
Alice és Ben Angela két oldalán ültek. Ben egy képregényben volt elmélyedve, a szemüvege lecsúszott az orráig. Alice zavarba ejtő módon tanulmányozta a szokásos farmer-póló összeállításomat. Valószínűleg megint a ruhatáram átalakításán gondolkodott. Sóhajtottam egyet. A divathoz való közömbös hozzáállásom bosszantotta. Ha megengedném neki, minden nap felöltöztetne – néhányszor még napközben is- ,mint egy életnagyságú, háromdimenziós próbababát.
„Nem.” válaszoltam Angelának. „Teljesen felesleges. Renée tudja, mikor érettségizek. Ki másnak kellene meghívót küldenem?”
„És te hogy állsz, Alice?”
Alice elmosolyodott.
„Már végeztem.”
„De jó neked.” nyögte Angela. „Anyának vagy ezer unokatesója van, és elvárja tőlem, hogy mindenkinek kézzel írt meghívót küldjek. Kéztőgyulladást fogok kapni. Nem halogathatom tovább, de rosszul vagyok, ha rágondolok.”
„Én segítek neked” ajánlottam fel. „Ha nem zavar a borzalmas kézírásom.”
Charlienak tetszeni fog. A szemem sarkából láttam, hogy Edward elmosolyodott. Neki is tetszett az ötlet- teljesítem Charlie feltételeit, anélkül, hogy vérfarkasokat kevernék a dologba.
Angela hálásan rám nézett.
„Ez nagyon rendes tőled. Átmegyek majd hozzád, amikor csak szeretnéd.”
„Inkább én mennék át hozzád, ha ez így jó lenne. Már rosszul vagyok a házunktól. Charlie tegnap feloldotta a szobafogságot.”
Elvigyorodtam, ahogy közöltem velük a jó hírt.
„Nahát, tényleg?” kérdezte Angela. Mindig odafigyelő barna szemében izgatottság tűnt fel. „Pedig azt mondtad, egész életedre fogva tart.”
„Én még jobban meglepődtem, mint te. Azt hittem még a fősulit is elvégzem, mielőtt kiengedne.”
„Ez nagyszerű Bella! El kell mennünk megünnepelni!”
„Nem is tudod, milyen jól hangzik.”
„Mit csináljunk?” merengett Alice, arca felderült, ahogy számításba vette a lehetőségeket.
Alice ötletei általában kicsit nagyszabásúak voltak nekem, és szinte már láttam a szemében, hogy hajlott afelé, hogy rögtön el is kezdje szervezni a dolgokat.
„Bármire is gondolsz Alice, nem hinném, hogy elég szabad vagyok hozzá.”
„A szabad az szabad, nem?” kérdezte.
„Azért biztos vagyok benne, hogy vannak megkötések- mint például az országhatárok.”
Angela és Ben nevetni kezdtek, de Alice csalódott képet vágott.
„Tehát akkor, mit csinálunk ma este?” kérdezte továbbra is kitartóan.
„Semmit. Figyelj, adjunk neki pár napot, hogy kiderüljön, tényleg nem csak viccelt. Amúgy is, holnap iskola van.”
„Akkor megünnepeljük a hétvégén.” Alice lelkesedését képtelenség volt letörni.
„Rendben.” mondtam, remélve, hogy ezzel kiengesztelhetem.
Tudtam, hogy nem akarok semmi szokatlant csinálni, jobb volt lassabb tempóban haladni Charlieval. Adni kellett neki egy esélyt, hogy belássa, mennyire megbízható és érett vagyok, mielőtt szívességet kérnék tőle.
Angela és Alice a lehetőségekről kezdtek beszélgetni, Ben csatlakozott hozzájuk, félretolva a képregényét.
A figyelmem elkalandozott.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a szabadságom már közel sem tűnt olyan örömtelinek, mint egy perccel ezelőtt.
Amíg ők arról beszélgettek, mit csinálhatnánk Port Angelesben vagy Hoquiamban, elégedetlennek kezdtem magam érezni.
Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, miből fakadt a nyugtalanságom.
Mióta elbúcsúztam Jacob Blacktől a ház mögötti erdőben egy, a gondolataimban újra és újra felbukkanó, kínzó kép gyötört. Bizonyos időközönként bevillant ez a kép, mintha valami bosszantó ébresztőóra csörgött volna félóránként, és a gondolataimat Jacob szenvedő arca töltötte ki. Ez volt az utolsó emlékem róla.
Amint a zavaró vízió újból megjelent, pontosan tudtam, miért voltam elégedetlen a szabadságommal. Mert nem lehetett teljes.
Persze, elmehettem, ahová csak akarta- kivéve La Push-t, bármit megtehettem- csak Jacobot nem láthattam. Az asztalhoz dermedtem.
Kell lennie valamilyen középútnak.

„Alice?Alice!”
Angela hangja rántott vissza az ábrándozásból.
A kezével Alice üres, távolba révedő szemei előtt integetett. Felismertem Alice arckifejezését – automatikusan pánik szaladt végig a testemen.
Üres tekintete elárulta, hogy valami teljesen más dolgot látott, nem a minket körülvevő közönséges ebédlőt, hanem valamit, ami számára szintén ugyanúgy igazinak tűnt.
Ekkor Edward elnevette magát, nagyon természetes, megnyugtató módon.
Angela és Ben ránézett, de az én pillantásom továbbra is Alice-ra szegeződött.
Hirtelen összerezzent, mintha valaki megrúgta volna az asztal alatt.
„Máris szundikálsz Alice?” ugratta Edward.
Alice ismét önmaga volt.
„Bocsi, azt hiszem, megint álmodoztam.”
„Jobb álmodozni, mint belegondolni, hogy még két óra van hátra a suliból.” szólt Ben.
Alice ezután még nagyobb lelkesedéssel vetette bele magát a beszélgetésbe- talán kicsit túl naggyal is.
Egyszer észrevettem, ahogy összenéztek Edwarddal, csupán egy pillanatig tartott az egész, azután visszanézett Angelára, mielőtt bárki is észrevette volna.
Edward csendben volt, szórakozottan játszott egy tincsemmel. Türelmetlenül vártam, hogy beszélhessek Edwarddal Alice látomásáról, de a délután további részében egy percre sem maradtunk kettesben.
Ez furcsának tűnt, már-már szándékosnak.
Ebéd után Edward lassan Ben mellett lépdelt, egy iskolai feladatról beszélgettek, amiről tudtam, hogy már megcsinálta. Ezután mindig volt valaki mellettünk, mialatt egyik óráról a másikra mentünk, pedig általában volt pár percünk, amit egyedül tölthettünk.
Mikor felhangzott az utolsó csengetés is, Edward beszélgetni kezdett Mike Newtonnal, lépést tartott vele, míg Mike elindult a parkoló felé. Követtem őket, hagytam, hogy Edward magával húzzon.
Zavartan figyeltem őket, miközben Mike válaszolgatott Edward szokatlanul barátságos kérdéseire.
Úgy tűnt, Mikenak problémák adódtak a kocsijával.
„...pedig már kicseréltem az aksit,” mesélte Mike maga elé meredve, majd óvatosan Edwardra pillantott.
Zavarban volt, akárcsak én.
„Talán a vezetékek?” kérdezte Edward.
„Talán. Tényleg nem értek semmit a kocsikhoz.” tette hozzá Mike. „Valakivel át kéne nézetnem, de most nincs pénzem, hogy levigyem a Dowling's-hoz.”
Már nyitottam a számat, hogy ajánljam neki az én szerelőmet, aztán be is csuktam. A szerelőm elég elfoglalt volt mostanában- óriásfarkasként rohangálva nem igazán ért rá ilyesmire...
„Én értek hozzá valamicskét. Átnézhetem, ha szeretnéd,” ajánlotta fel Edward. „Csak előbb hazaviszem Alice-t és Bellát.”
Mike és én is tátott szájjal bámultunk Edwardra.
„Ööö...köszi,” motyogta magához térve Mike. „De most dolgozni kéne mennem. Talán máskor.”
„Rendben.”
„Sziasztok.” Mike bemászott az autójába, hitetlenül csóválta a fejét.
Edward Volvo-ja, benne Alice-szel, csak két kocsival állt arrébb.
„Ez még mi volt?” kérdeztem miközben Edward kinyitotta az utasoldali ajtót.
„Csak segítőkész voltam.” válaszolta Edward.
Aztán Alice, miközben a hátsó ülésen várt, gyorsan fecsegni kezdett.
„Annyira azért nem vagy jó szerelő, Edward. Talán vedd rá Rosalie-t, hogy nézze át ma este majd a kocsit, csak hogy mégis rendben legyen, ha Mike elfogadja a segítségedet. Na nem mintha nem lenne vicces az arcát látni, mikor Rosalie bukkan fel, hogy segítsen. De mivel Rosalie-ról mindenki úgy tudja, hogy az ország másik végében jár egyetemre, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb ötlet. Sőt. Szóval mégiscsak neked kéne megnézned Mike autóját. Csak egy jó olasz sportkocsi apróbb tuningjai lenne magas neked. És ha már szóba került Olaszország és a sportkocsik, és amit ott kötöttem el, még mindig tartozol egy sárga Porsche-vel. Nem hiszem, hogy várni akarok karácsonyig...”
Egy perc múlva már nem figyeltem rá, hagytam, hogy a hangja csak háttérzaj legyen, úgy döntöttem türelmes leszek.
Úgy tűnt, Edward próbálta kerülni a kérdéseimet. Rendben. Hamarosan úgyis egyedül kell lennie velem. Csak idő kérdése.
Ez Edwardnak is megfordult a fejében.
Szokásosan kitette Alice-t a Cullenek kocsifelhajtójánál, habár ekkor már azt vártam, hogy az ajtóig kísérje és besétál vele.
Mikor kiszállt, Alice éles pillantást vetett felé, de Edward teljesen nyugodtnak tűnt.
„Viszlát később.” szólt. Alig észrevehetően bólintott egyet.
Alice megfordult és eltűnt a fák között.
Edward csendben volt, amíg megfordult az autóval és Forks felé indult.
Vártam, hogy magától előhozza a témát. De nem tette, amitől feszült lettem. Mit látott ma Alice ebédnél? Valamit, amit nem akart elmondani, és próbáltam okot találni rá, hogy miért kell titkolóznia előttem.
Talán jobb lett volna, ha felkészülök, mielőtt rákérdezek. Nem akartam kiborulni, amitől azt hihetné Edward, hogy nem tudom kezelni a dolgot, bármi is volt az.
Így hát néma csendben ültünk mindketten, míg oda nem értünk Charlie házához.
„Van egy kis házi feladat mára.” mondta.
„Ühüm.” helyeseltem.
„Szerinted ma is beenged?”
„Charlie nem volt dühös, amikor hazahoztál a suliból.”
De biztos voltam benne, hogy hamar durcás lenne, ha hazatérve itt találná Edwardot. Talán valami különlegeset kéne csinálnom vacsorára.
Elindultam fel a lépcsőn, Edward követett. Lehevert az ágyamra és bámult kifelé az ablakon, úgy tűnt látta, hogy ideges vagyok.
Elpakoltam a táskámat és bekapcsoltam a számítógépet. Még volt egy e-mail anyutól, amire nem válaszoltam, és rögtön idegeskedni kezdett, ha sokáig halasztgattam.
Doboltam az ujjaimmal, míg vártam, hogy az ősrégi gép életre keljen, az ujjaim az asztalon kopogtak, szaggatottan és idegesen.
Aztán az ujjai az enyémeken voltak, lefogva őket.
„Kicsit türelmetlenek vagyunk ma?” mormolta.
Szarkasztikus megjegyzést fogalmazva felnéztem rá, de az arca közelebb volt, mint amire számítottam.
Arany szemei csak pár centire voltak, hideg leheletét éreztem nyitott ajkaimon. Szinte az ízét is éreztem a nyelvemen.
Nem emlékeztem, mit akartam mondani. Nem emlékeztem a nevemre sem.
Nem adott esélyt, hogy összeszedjem magam.
Ha én dönthettem volna, az időm nagy részét azzal töltöttem volna, hogy Edwardot csókolom.
Semmilyen eddig tapasztalt élményem nem volt ahhoz fogható, ahogy hideg, márványszerű, de mindig nagyon óvatos ajkai az enyémekkel egyszerre mozogtak.
De nem túl gyakran dönthettem én.
Kicsit meg is lepett, mikor az ujjaival a hajamba túrt, és az arcomat az övéhez húzta.
A kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, és azt kívántam, bárcsak erősebb lehetnék- elég erős ahhoz, hogy itt tartsam őt.
Egyik keze lesiklott a hátamon, közelebb vonva kőszerű mellkasához. A pulóvere ellenére a bőre elég hideg volt ahhoz, hogy megborzongjak – kellemes borzongás volt, a boldogság miatt, de a kezeivel kezdett távolabb tartani.
Tudtam, hogy úgy három másodpercem volt, mielőtt sóhajt egyet és gyorsan elfordít magától, és mond valamit arról, hogy erre a délutánra eleget kockáztattuk az életemet.
Az utolsó másodperceimet kihasználva közelebb vontam magam hozzá, szinte felvettem a körvonalait.
A nyelvem hegyével megtaláltam alsó ajkának az ívét, hibátlanul sima volt, mintha polírozva lett volna, és az íze -
Elhúzta a fejem az övétől, könnyedén kibontotta magát az ölelésemből – valószínűleg fel sem tűnt neki, hogy minden erőmet beleadtam.
Mély torokhangon kuncogott egyet.
A szemei fénylettek az -annyira szigorúan fegyelmezett -izgatottságtól.
„Ah, Bella.” sóhajtotta.
„Mondanám, hogy sajnálom, de nem.”
„És sajnálnom kellene, hogy nem sajnálod, de nem teszem. Talán vissza kéne ülnöm az ágyra.”
Kicsit szédülve fújtam ki a levegőt.
„Ha szerinted ez szükséges...”
Féloldalasan elmosolyodott és kiszabadította magát.
Párszor megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon majd visszafordultam a számítógép felé. Már bemelegedett és zúgott. Nos, inkább nyögdécselve döcögött, mint zúgott.
„Írd Renée-nek, hogy üdvözlöm.”
„Persze.”
Átolvastam Renée e-mailjét, de pár hajmeresztő dolognál a fejemet csóváltam. Ugyanúgy szórakoztatott és elborzasztott, mint mikor legelőször olvastam.
Annyira jellemző volt anyura, hogy teljesen elfelejtette, mennyire rettegett a magasságtól, és ez csak akkor jutott eszébe, mikor épp az ejtőernyőhöz, és egy oktatóhoz szíjazták épp.
Kicsit zavart, hogy Phil, aki már lassan két éve a férje volt, megengedte ezt.
Jobban kellett volna figyelnem anyura. Én sokkal jobban ismertem őt.
Engedned kell, hogy a saját útjukat járják, emlékeztettem magam. Hagynod kell, hogy éljék a saját életüket.
Az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy Renéere figyeltem, türelmesen lebeszéltem a legőrültebb terveiről, és jóindulatúan beletörődtem abba, amiről nem sikerült.
Mindig elnéző voltam anyuval, szórakoztatott, talán kicsit leereszkedően is kezeltem. Láttam a rengeteg hibáját és magamban nevettem rajtuk. Szórakozott Renée.
Én teljesen más voltam, mint anyu. Elmélyült és elővigyázatos. A megbízható, a felnőtt. Így láttam magamat. Így ismertem magamat.

Még mindig lüktetett a vér a fejemben Edward csókjától.
Már nem változtathattam meg anya egész életét megváltoztató tévedését. Ostobán, szerelemtől elvakultan, alighogy kikerült a középiskolából férjhez ment egy olyan emberhez, akit alig ismert, aztán egy évvel később jöttem én. Mindig azt mondogatta, hogy semmit sem bánt meg, és én voltam a legszebb ajándék, amit kaphatott az élettől.
Állandóan arra tanított – az okos emberek komolyan veszik a házasságot. Az érett emberek előbb egyetemre mennek és karriert építenek, aztán kezdenek bele egy komoly kapcsolatba. Tudta, hogy soha nem lennék olyan felelőtlen, ostoba és kisvárosi, mint ő volt annak idején...
Összeszorítottam a fogam és próbáltam koncentrálni, miközben a levélre válaszoltam.
Aztán elértem a levél búcsúsorához – és eszembe jutott, miért nem írtam előbb.

Jóideje nem mondtál semmit Jacobról, írta. Mi van vele mostanában?

Charlie súgott neki biztos.
Sóhajtottam, majd gyorsan gépelni kezdtem, a választ két kevésbé érdekes bekezdés közé szorítottam.

Jacob rendben van. Azt hiszem. Nem sokat látom, a legtöbb idejét a barátaival tölti lent La Pushban mostanában.

Fanyarul elmosolyodtam, majd hozzáírtam Edward üdvözletét és a 'küldés'-re kattintottam.
Addig, míg ki nem kapcsoltam a gépet és el nem fordultam az asztaltól, nem is figyeltem, hogy Edward mindvégig csendben mögöttem állt.
Már majdnem elkezdtem volna leszidni, hogy a vállam fölött mindent elolvasott, de rájöttem, hogy nem is rám figyelt.
Egy lapos fekete dobozt vizsgált, aminek közepéből vezetékek lógtak ki, egyáltalán nem úgy festett a dolog, mintha még működőképes lenne, bármi is volt az.
Egy másodperccel később beugrott, hogy ez az volt, amit Emmett, Rosalie és Jasper adott szülinapomra.
Teljesen megfeledkeztem a szülinapi ajándékokról, amik a gardrób padlóján porosodtak.
„Ezzel meg mit műveltél?” kérdezte halálra rémülten.
„Nem akart kijönni a műszerfalból.”
„Ezért úgy érezted, meg kell kínoznod?”
„Tudod hogyan bánok a szerszámokkal. Nem volt szándékos.”
Arcán tettetett tragikus arckifejezés ült, majd megcsóválta a fejét.
Vállat vontam.
„Hát, ez van.”
„Megbántódnának, ha ezt így meglátnák.” szólt. „Azt hiszem, mégis jobb volt, hogy házi őrizetben voltál. Szereznem kell egy ugyanilyet, hogy kicseréljem, mielőtt észreveszik.”
„Kösz, de nincs szükségem drága hifire.”
„Nem a te kedvedért fogom kicserélni.”
Sóhajtottam egyet.
„Nem igazán használtad a múlt évi szülinapi ajándékaidat.” szólt zsémbesen.
Egy téglalap alakú papírral legyezgette magát.
Nem válaszoltam, attól tartottam, remegne a hangom.
A katasztrofális 18. születésnapomra- az összes hosszú távú következményeivel együtt – nem igazán akartam emlékezni és az is meglepett, hogy ő hozta szóba. Ez a téma őt még érzékenyebben érintette, mint engem.
„Tudod, hogy ezek nemsokára lejárnak?” kérdezte felém nyújtva a papírt.
Ez egy másik ajándék volt – repülőjegy-utalványok, amit Carlisle és Esme adtak, hogy meglátogathassam Renée-t Floridában.
Vettem egy mély levegőt és halkan válaszoltam.
„Nem. Teljesen megfeledkeztem róluk.”
Az arckifejezése normális volt, semmi jele nem volt, hogy valami negatív dologra gondolna miközben folytatta.
„Hát, van egy kis időnk még. Szabad lettél...és úgysincs tervünk a hétvégére, mivel nem akarsz velem jönni a bálba. Miért nem ezzel ünnepeljük meg a szabadságodat?”
Tátva maradt a szám.
„Azzal, hogy Floridába megyek?”
„Valami olyasmit mondtál, hogy maradhatunk országhatáron belül.”
Csak bámultam rá, kétkedőn, próbáltam rájönni, honnan jött ez az ötlete.
„Nos?” kérdezte. „Meglátogatjuk Renée-t vagy sem?”
„Charlie nem fogja megengedni.”
„Charlie nem tarthat vissza attól, hogy meglátogasd az édesanyádat. Még mindig az övé az elsődleges felügyeleti jog feletted.”
„Senkinek sincs felügyeleti joga felettem. Felnőtt vagyok.”
Tökéletes mosolyt villantott fel.
„Pontosan.”
Egy pillanatra átgondoltam a dolgot, mielőtt eldöntöttem volna, hogy nem érdemes vitatkoznom.
Charlie mérges lesz – nem amiért meglátogatom Renée-t, hanem mert Edward velem jön. Hónapokig nem fog hozzám szólni és talán megint szobafogság lesz a vége. Sokkal okosabb lenne nem felhozni a témát. Talán majd pár hét múlva, ballagási szívességként vagy hasonló.
De az ötletet, hogy most láthatnám anyát, nem pedig hetek múlva, nehéz volt visszautasítanom. Nagyon rég láttam Renée-t. Nyugodt körülmények között még régebben.
Legutóbb, mikor vele voltam Phoenixben, egész idő alatt a kórházi ágyban voltam. Mikor ő volt itt legutóbb, katatóniás állapotban voltam. Nem épp a legjobb emlékeket hagytam neki. És talán, ha látja, hogy milyen boldog vagyok Edwarddal, szólna Charlienak, hogy álljon le.
Edward az arcomat fürkésztem, míg fontolgattam a dolgot.
Végül felsóhajtottam.
„Ne ezen a hétvégén.”
„Miért ne?”
„Nem akarok Charlieval vitázni. Nem most, hogy végre megbocsátott.”
Összevonta a szemöldökét.
„Szerintem ez a hétvége tökéletes lenne.” motyogta.
Csóváltam a fejemet.
„Máskor.”
„Tudod, nem csak te voltál az egyetlen, akit ebbe a házba kényszerítettek.” szólt rosszallón.
Újból rám tört a gyanakvás. Ez a fajta viselkedés nem volt jellemző rá. Mindig hihetetlenül önzetlen volt, tudtam, hogy ezzel kényeztetett engem.
„Oda mész, ahová csak akarsz.” mondtam.
„Nélküled nincs semmi odakint a világban, ami felkeltené az érdeklődésemet.”
A szemeimet forgattam a túlzásától.
„Komolyan mondtam.” szólt.
„Haladjunk csak lassabban a külvilággal, rendben? Például, kezdhetnénk egy mozival Port Angelesben...”
Sóhajtott.
„Nem bánom. Majd később beszélünk még erről.”
„Nincs miről beszélnünk.”
Vállat vont.
„Oké, akkor, új téma.” szóltam. Már majdnem megfeledkeztem a délutáni aggódásomról – ezt akarta?
„Mit látott ma Alice ebédnél?”
A szemeim az arcára tapadtak, amíg beszéltem, figyeltem a reakcióit.
Az arca nyugodt volt, topázszínű szemei csak egy árnyalatnyit lett ridegebb.
„Jaspert látta valami idegen helyen, valahol délnyugatra, Alice szerint az...előző családjával. De nincs semmi oka arra, hogy visszamenjen.” Felsóhajtott. „Emiatt aggódik.”
„Oh.”
Közel sem az volt, mint amire számítottam.
De persze érthető volt, hogy Alice Jasper jövőjét is figyelte. A lelkitársa volt, a másik fele, habár az ő kapcsolatuk nem volt olyan színpadias, mint Rosalié és Emmetté.
„Miért nem mondtad el korábban?”
„Nem láttam, hogy észrevetted.” szólt. „Talán nem is fontos.”
Teljesen elszabadult a fantáziám. Egy teljesen normális délutánom volt, míg addig csavartam a dolgot, hogy úgy tűnt, Edward rejteget valamit előlem. Kezelésre kellene járnom.
Lementünk a földszintre házit írni, arra az esetre, ha Charlie hamarabb bukkanna fel.
Edward percek alatt végzett, én fáradságosan végigküzdöttem magam a matekon, míg eldöntöttem, hogy itt az ideje összedobni Charlie vacsoráját.
Edward segített, de a nyers hozzávalók látványától arcokat vágott – az emberi étel visszataszító volt számára.
Hagymás- tejfölös húst készítettem Swan nagyi receptje szerint, mert hízelegni akartam Charlienak. Nem ez volt a kedvenc ételem, de Charlie örülni fog.
Úgy tűnt Charlienak már jó kedve volt, mikor hazaért. Még Edwarddal sem volt szemtelen.
Edward szokás szerint kimentette magát a vacsora alól. Az esti híradó hangjai beszűrődtek a nappaliból, de nem hittem, hogy Edward tényleg odafigyelt. Charlie, miután legyűrt három adagot, kijjebb tolta a székét és elégedetten megsimogatta jókora hasát.
„Ez nagyszerű volt, Bells.”
„Örülök, hogy ízlett. Milyen volt a munka?” Annyira az evésre koncentrált, hogy nem tudtunk közben beszélgetni.
„Unalmas. Tényleg dögunalom volt. Mark és én tartottunk egy jó kis kártyapartit délután.” tette hozzá széles vigyorral. „Én nyertem, tizenkilenc a héthez. Aztán egy kicsit beszéltem Billyvel telefonon.”
Próbáltam tartani a szokásos arckifejezésemet.
„Hogy van?”
„Jól, jól. Az ízületei rosszalkodnak egy kicsit.”
„Oh, az nem jó.”
„Hát igen. Meghívott hozzájuk a hétvégére. A Clearwater-ök és Uley-k is jönnek. Kis partiszerűség...”
„Huh.” volt az intelligens válaszom. De mit mondhattam volna? Tudtam, hogy nem mehetek semmi vérfarkasbuliba, még szülői felügyelet mellett sem. Nem hiszem, hogy Edwardot zavarná ha csak Charlie lógna lent La Pushban. Vagy azt feltételezte, hogy mivel Charlie Billyvel töltené a legtöbb időt -aki ember, szóval az apám nem lenne veszélyben?
Felálltam és összeszedtem a tányérokat, anélkül hogy Charliera néztem volna. Betettem őket a mosogatóba, majd megnyitottam a csapot. Edward csendben előbukkant és megfogta a konyharuhát.
Charlie sóhajtott, majd felállt abban a percben, úgy tűnt, majd mikor újra kettesben leszünk, akkor hozza fel ismét a témát. Elindult a tévé felé, mint minden este szokott.
„Charlie” szólt Edward társalogva.
Charlie megállt a kis konyhája közepén.
„Igen?”
„Mesélte Bella, hogy a szüleimtől repülőjegyeket kapott az előző szülinapjára, hogy meglátogathassa Renée-t?”
Leejtettem a tálat, amit épp mosogattam. Leesett a konyhapultról és zajosan landolt a földön. Nem tört el, de telefröcskölte a szobát és mindhármunkat szappanos vízzel. De Charlie nem úgy tűnt, hogy észrevette volna.
„Bella?” kérdezte döbbenten.
A szememet a visszaszerzett tányérra szegeztem.
„Igen, ezt kaptam tőlük.”
Charlie hangosan nyelt egyet, majd összehúzta a szemöldökét mikor visszafordult Edwardhoz.
„Nem nem említette.”
„Hmm.” mormolta Edward.
„Van valami okod arra, hogy szóltál?” kérdezte szigorúan.
Edward vállat vont.
„Lassan lejárnak. És szerintem megbántódna Esme, ha Bella nem használja fel az ajándékát. De persze nem szólt semmit.”
Hitetlenkedve bámultam Edwardra.
Charlie egy percig gondolkodott.
„Talán jó ötlet meglátogatni anyádat, Bella. Örülne neki. Meglep, hogy nem szóltál erről egy szót sem.”
„Elfelejtettem.” mondtam.
Rám meredt.
„Elfelejtetted, hogy valaki repülőjegyet adott neked?”
„Ühüm.” mormoltam tétován és visszafordultam a mosogatóhoz.
„Viszont azt mondtad, hogy lejárnak, Edward.” folytatta Charlie. „Hány jegyet adtak a szüleid?”
„Egyet Bellának...és egyet nekem.”
A tányér, amit most ejtettem el a mosogatóban landolt, szóval nem csapott akkora zajt. Könnyen meghallhattam, ahogy apu élesen kifújta a levegőt. Az ingerültségtől és bosszúságtól éreztem, ahogy az arcomba futott a vér. Miért műveli ezt Edward? Pánikba esve bámultam a buborékokat a mosogatóban.
„Erről szó sem lehet!” Charlie iszonyúan dühös lett, üvöltötte a szavakat.
„Miért?” kérdezte ártatlan meglepettséggel Edward. „Azt mondta, hogy jó ötlet, hogy meglátogassa az édesanyját.”
Charlie nem figyelt rá.
„Te csak nem mész sehova vele, kishölgy!” ordította. Megfordultam, és láttam, hogy az ujjával felém mutat.
Hirtelen düh öntött el, ösztönös reakcióként a hangsúlyára.
„Már nem vagyok gyerek, apu! És már nem vagyok szobafogságban, emlékszel?”
„Ó dehogynem. Mostantól!”
„De miért?!”
„Mert azt mondtam.”
„Emlékeztesselek rá, hogy már felnőtt vagyok. Charlie?”
„Ez az én házam – és az én szabályaimat kell betartanod!”
Jegesen pillantottam rá.
„Ha így akarod. Még ma este költözzek ki? Vagy adsz pár napot, hogy összepakoljak?”
Charlie arca vörös lett. Azonnal borzalmasan éreztem magam, hogy kijátszottam a kiköltözés- kártyát.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam ésszerű lenni.
„Reklamálás nélkül letöltöm a büntetésem, ha valami rosszat tennék, apu, de nem fogadom el az előre hozott ítéleteidet.”
A szeme szikrákat vetett, de próbált következetes lenni.
„Tudom, hogy tudod, hogy minden jogom megvan ahhoz, hogy láthassam anyát a hétvégén. Most őszintén, ne mondd, hogy elleneznéd a tervem, ha Alice-szel vagy Angelával mennék.”
„Lányok.” morogta, majd bólintott.
„Az bosszantana, ha Jacobot vinném?”
Csak azért mondtam őt, mert apu jobban kedveli Jacobot, de azt kívántam, mégse mondtam volna, Edward jól hallható csattanással összeszorította fogait.
Apu minden erejét megfeszítette, hogy összeszedje magát mielőtt válaszolt volna.
„Igen.” szólt nem túl meggyőzően. „Igenis bosszantana.”
„Nagy hazudozó vagy, apu.”
„Bella...”
„Nem Vegasba akarok menni, hogy táncosnő legyek vagy ilyesmi. Anyát megyek meglátogatni.” emlékeztettem rá. „Ugyanúgy joga van látni, mint neked.”
Bizonytalanul rám pillantott.
„Arra célzol, hogy anyu nem tud megfelelően gondoskodni rólam?”
Charlie összerezzent a burkolt fenyegetőzésemtől.
„Imádkozhatsz, hogy ezt meg se említem neki.” szóltam.
„Nehogy szólj neki.” figyelmeztetett. „Nem örülök ennek Bella.”
„Semmi okod sincs, hogy ideges legyél.”
Lehunyta a szemét, és tudtam, hogy a kitörésének vége.
A mosogatóhoz fordultam hogy kihúzzam a dugót.
„Szóval, a házim már kész, a a vacsora kész, a mosogatás kész, és nem vagyok szobafogságban. Tehát most elmegyek. Tíz harmincra visszajövök.”
„Hová mész?” Arca már majdnem normális színű volt, mikor újra elvörösödött.
„Még nem tudom.” tettem hozzá. „Tíz mérföldes körzetben maradok, oké?”
Morgott valamit, ami nem épp beleegyezésnek hangzott, majd kiment a konyhából. Amint megnyertem a vitát, bűnősnek kezdtem magam érezni.
„Elmegyünk?” kérdezte lelkesen Edward.
Felé fordultam, és fenyegetően rá néztem.
„Igen. Azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül beszélek veled.”
Nem úgy tűnt, mintha aggódni kezdett volna, pedig lett volna miért.
Megvártam, míg az autóban ültünk.
„Ez meg mi volt?” kérdeztem.
„Tudom, hogy látni akarod az édesanyádat, Bella- róla beszélsz alvás közben. Aggódsz érte.”
„Tényleg?”
Bólintott.
„De túlságosan gyáva voltál ahhoz, hogy alkudni kezdj Charlieval, szóval közbenjártam az érdekedben.”
„Közbenjártál? A cápák elé vetettél!”
„Nem hiszem, hogy veszélyben lettél volna.”
„Mondtam, hogy nem akarok vitázni Charlieval.”
„Senki nem mondta, hogy kell.”
Rábámultam.
„Nem tudok uralkodni magamon, mikor elkezd főnökösködni- a természetes tinédzser ösztöneim felülkerekednek rajtam.”
Kuncogni kezdett.
„Nos, ez nem az én hibám.”
Töprengtem, miközben figyeltem őt. Úgy tűnt nem vette észre. Az arca nyugodt volt, miközben a szélvédőre meredt. Valami volt vele, de nem tudtam mi az. Vagy csak megint képzelődtem, mint délután.
„Ennek a hirtelen floridai látogatásnak van valami köze Billy hétvégi partijához?”
Az állkapcsa megfeszült.
„Semmi köze hozzá. Nem számítana, ha itt lennél, vagy a világ másik felén, úgysem mehetnél el rá.”
Teljesen ugyanaz volt a helyzet, mint előbb Charlieval – mintha csak egy neveletlen kölyök lennék, akit fegyelmezni kell. Összeszorítottam a fogaim, hogy ne kezdjek el kiabálni. Nem akartam Edwarddal is veszekedni.
Edward sóhajtott egyet, majd mikor megszólalt a hangja ismét meleg és bársonyos volt.
„Tehát, mit szeretnél ma este csinálni?” kérdezte.
„Elmehetnénk hozzátok? Rég láttam már Esmét.”
Elmosolyodott.
„Örülni fog. Főleg ha meghallja, mit csinálunk a hétvégén.”
Legyőzötten mordultam egyet.
Nem maradtunk sokáig,a hogy megígértem. Nem lepett meg, hogy még égett a villany mikor kiszálltunk a ház előtt – tudtam, hogy Charlie rám vár, hogy még ordibáljon kicsit.
„Jobb, ha nem jössz be.” szóltam. „Csak tovább rontana a dolgokon.”
„Egész nyugodtak a gondolatai.” mondta. Az arckifejezése láttán felmerült bennem, hogy lemaradtam valami rejtett poénról. A szája széle remegett, próbált elfojtani egy mosolyt.
„Később találkozunk.” motyogtam komoran.
Elnevette magát és megcsókolta a fejem tetejét.
„Amint Charlie horkolni kezd, visszajövök.”
Hangosan szólt a tévé mikor beléptem. Belegondoltam, hogy óvatosan elosonhatnék mögötte.
„Bejönnél, Bella?” szólt ki Charlie, meghiúsítva a tervemet.
Az öt legszükségesebb lépés után lecövekeltem.
„Mi az apu?”
„Jó estéd volt?” kérdezte. Betegnek tűnt. Próbáltam valami rejtett jelentést keresni a kérdésben, mielőtt válaszoltam.
„Igen.” szóltam tétovázva.
„Mit csináltatok?”
Vállat vontam.
„Alice-szel és Jasperrel lógtunk. Edward megverte Alice-t sakkban, aztán én játszottam egyet Jasperrel. Tönkrevert.”
Elmosolyodtam. Edward és Alice játéka volt a legviccesebb dolog, amit valaha láttam. Majdnem teljesen mozdulatlanul ültek a sakktáblát bámulva, amíg Alice előre látta, mit lép majd Edward, ő meg Alice gondolatait olvasva kitalálta, mit lép erre Alice. A játékot nagyrészt fejben játszották. Csak két gyalogot mozdítottak mindketten, míg Alice át nem pöccintette a király és feladta a játékot. Csak három percig tartott az egész.
Charlie lenémította a tévét- mint általában szokta.
„Figyelj, valamit el kell mondanom.” Nagyon kényelmetlenül érezte magát.
Csendben leültem és vártam. Egy másodperc erejéig a szemembe nézett, aztán a padlót pásztázta. Nem mondott többet.
„Mi az apu?”
Sóhajtott egyet.
„Nos, nem igazán vagyok jó az ilyen dolgokban. Nem tudom, hol is kezdjem...”
Újra vártam.
„Oké, Bella. Itt van ez a dolog.” Felállt a kanapéról és elkezdett fel alá járkálni a szobában, a lábát bámulva. „Te és Edward elég komolynak tűntök, és van pár dolog amivel nagyon óvatosnak kell lenned. Tudom, hogy már felnőttél, de még mindig nagyon fiatal vagy, Bella, és rengeteg nagyon fontos dolog van, amiről tudnod kell, mielőtt...nos, mielőtt fizikailag is érintett leszel -”
„Oh, oh, kérlek, ne!” könyörögtem talpra ugorva. „Kérlek, mondd, hogy nem fel akarsz világosítani, Charlie!”
A padlót bámulta.
„Az apád vagyok. Felelősségem van irántad. Ne felejtsd el, én is ugyanolyan zavarban vagyok, mint te.”
„Tényleg nem hiszem, hogy ez szükséges. És amúgy is, anya már úgy tíz évvel megelőzött. Nem kell elmondanod.”
„Tíz éve még nem volt barátod.” motyogta akaratlanul. Erősen küzdött a vággyal, hogy ejtse a témát. Mindketten álltunk, a padlót bámulva, egymástól elfordulva.
„Nem hiszem, hogy a lényeg azóta sokat változott volna.” mormoltam és olyan vörös lettem, mint ő. A pokol hetedik, legmélyebb bugyrában éreztem magam, és ez csak egyre rosszabb lett, mikor belegondoltam, hogy Edward tudta, hogy ez lesz. Semmi kétség, hogy ezért volt olyan önelégült az autóban.
„Csak mondd, hogy megbízhatóak vagytok.” kérte Charlie. Valószínűleg azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld és eltűnhetne.
„Ne aggódj emiatt, apu, szó sincs ilyesmiről.”
„Nem azért, hogy nem bízok benned Bella, és tudom, hogy nem akarsz nekem erről mesélni, és tudod, nem is szívesen szeretnék hallani róla. Csak próbálok nyitott lenni, tudom hogy változnak az idők.”
Félszegen nevetni kezdtem.
„Talán az idők igen, de Edward nagyon régimódi. Nem kell aggódnod.”
Charlie sóhajtott.
„Igen, az.” motyogta.
„Uhh.” nyögtem. „Tényleg azt kívánom, bárcsak ne kényszerítenél arra, hogy ezt hangosan kimondjam, apu. Tényleg. De...szűz vagyok...és nincsenek olyan terveim, hogy a közeljövőben megváltozna ez az állapot.”
Mindketten kínosan éreztük magunkat, de Charlie arca lecsillapodott. Úgy tűnt, hisz nekem.
„Elmehetek már aludni? Kérlek.”
„Egy perc.” szólt.
„Aw, kérlek, apu! Könyörgöm.”
„A kellemetlen részének már vége, ígérem.” mondta.
Rápillantottam, és hálás voltam, hogy már nyugodtnak tűnt, az arca visszanyerte a normál színét. A kanapéba süppedt és hálásan sóhajtozott, hogy már túl volt a szex-témán.
„Mi az?”
„Csak kíváncsi vagyok, hogy haladsz az egyensúly dologgal.”
„Oh. Jól, azt hiszem. Angelával megbeszéltünk valamit ma. Majd átmegyek hozzá ballagási meghívókat írni. Csak mi lányok.”
„Rendben. És mi van Jake-kel?”
Sóhajtottam.
„Ezt még nem igazán találtam ki, apu.”
„Csak próbálkozz, Bella. Tudom, hogy majd a helyes dolgot teszed. Jó ember vagy.”
Remek. Szóval, ha nem találok ki valamit a Jacob dologgal kapcsolatban, akkor rossz ember leszek? Ez övön aluli volt.
„Persze, persze.” bólogattam. Elmosolyodtam az automatikus válaszon- Jacobtól vettem át. Ugyanazt a leereszkedő hangsúlyt is használtam, amit ő szokott az apjával.
Charlie mordult egyet majd visszakapcsolta a hangot. Lerogyott a párnákra, elégedett volt a mai munkájával. Most egy darabig el lesz a meccsel majd.
„Jó éjt Bella!”
„Reggel találkozunk!” Felrohantam a lépcsőn.
Edward már elég rég elment, és addig nem is jött vissza, míg Charlie el nem aludt – valószínűleg vadászni volt vagy hasonló, hogy elüsse valamivel az időt – szóval nem kellett sietnem az öltözéssel. Nem voltam olyan hangulatban, hogy egyedül legyek, de persze nem is akartam lemenni Charlieval együtt lógni, már a gondolattól is összeborzongtam, hogy felhozhat pár olyan kimerítetlen témát a szex dologgal kapcsolatban, amit nem említett.
Szóval Charlienak köszönhetően türelmetlen voltam, és felhúztam magam. A házim már kész volt, nem éreztem magam olyan lazának, hogy zenét hallgassak, vagy olvassak valamit. Belegondoltam, hogy felhívhatnám Renéet, hogy szóljak a látogatásomról, de aztán eszembe jutott, hogy Kaliforniában már három órával később van, már biztos alszik.
Felhívhatnám Angelát.
De aztán eszembe jutott, hogy nem Angelával akartam most beszélni.
Az üres, sötét ablakra pillantottam az ajkaimat harapdálva. Nem tudtam, mennyi ideig állhattam ott, a lehetőségeimet mérlegelve – tegyem-e a helyes dolgot Jacobbal, és látogassam meg a legjobb barátomat, hogy jó ember legyek, és Edward dühös legyen rám. Talán tíz percig. Elég ideig ahhoz, hogy az előnyök megalapozottabbak voltak, mint a hátrányok. Edwardot csak a biztonságom érdekelte, és én tudtam, hogy ez egyáltalán nem volt probléma.
A telefon nem segített volna- Jacob nem válaszolt egyik hívásomra sem, mióta Edward visszatért. Látnom kellett őt- hogy újra lássam a megszokott mosolyát. Ki kellett cserélnem azt a borzalmas utolsó emlékemet róla, mikor az arcán szenvedés tükröződött.
Talán egy órám volt. Gyorsan le tudnék menni La Pushba és vissza, mielőtt Edwardnak feltűnne, hogy elmentem. Már elmúlt a takarodó, de érdekelné ez igazán Charlie, ha Edward nincs a dologban? Itt volt az ideje kideríteni.
Megragadtam a kabátomat és gyorsan átbújtam az ujjain, miközben lefelé rohantam a lépcsőn.
Charlie hirtelen gyanakodva felnézett a meccsből.
„Nem bánod, ha meglátogatom ma este Jacobot?” kérdeztem kifulladva. „Nem maradok sokáig.”
Amint megemlítettem Jake nevét, Charlie arcát nyugodt mosoly öntötte el.
Nem tűnt meglepettnek, hogy a prédikációja ilyen gyorsan hatást ért el.
„Persze kölyök. Nem probléma. Maradj, ameddig csak akarsz.”
„Kösz apu.” mondtam és megcéloztam az ajtót.
Mint valami szökevény pillantgattam hátra a vállam fölött miközben az autómhoz rohantam, de olyan sötét volt, hogy ennek nem volt sok értelme. Végigtapogattam a kocsi oldalát, hogy megtaláljam a kilincset.
A szemeim épphogy hozzászoktak a sötéthez, mikor a kulcsot a gyújtásba löktem. Erősen balra fordítottam, de ahelyett, hogy fültépően felzúgott volna, csak kattant egyet. Megpróbáltam még egyszer, de ugyan az volt az eredmény.
Aztán a perifériás látássommal érzékeltem egy kis mozgást mellettem és ugrottam egyet.
„Gahh” nyögtem rémülten, mikor láttam, hogy nem vagyok egyedül a kocsiban.
Edward nagyon csendben ült, kis világos folt a nagy sötétségben, csak a kezei mozogtak, ahogy valami titokzatos tárgyat forgatott.
„Alice hívott.” motyogta.
Alice! A fenébe. Elfelejtettem beleszámítani őt is a tervembe. Biztosan szólt neki, hogy figyeljen rám.
„Ideges lett, mikor a jövőd hirtelen eltűnt úgy öt perccel ezelőtt.”
A meglepetéstől tágra nyílt szemeim tovább tágultak.
„Mivel, tudod, nem látja a farkasokat,” magyarázta továbbra is halkan mormolva. „Elfelejtetted? Mikor eldöntöd, hogy összehozod a jövődet az övékével, te is eltűnsz...Most már rájöttem, hogy erről nem tudtál. De érted, miért leszek ettől kicsit...nyugtalan? Alice látta, ahogy eltűnsz, és nem tudta elmondani, hogy hazajössz e vagy sem. Elveszett a jövőd, mint az övék...
„Nem tudjuk, miért van ez. Valami velük született természetes védelem?” Úgy beszélt, mintha magához beszélt volna, a kocsim motorját forgatva a kezei között.
„Ez nem teljesen valószínű, mivel a gondolataik olvasásával nincs problémám. A Blackek-ével semmiképp. Carlisle teóriája szerint ez azért lehet, mert az életüket annyira szabályozza az átváltozásuk. Ez inkább önkéntelen reakció, mintsem elhatározás. Teljesen kiszámíthatatlan, és ez megváltoztat mindent körülöttük. Abban a percben, mikor egyik alakból a másikba váltanak, nem léteznek igazából. A jövő nem befolyásolja őket...”
Kővé dermedten hallgattam a történetét.
„Összerakom majd az autódat suli előtt, arra az esetre, ha egyedül szeretnél menni reggel.” ajánlotta fel egy perc múlva.
Az ajkaimat összeszorítva kivettem a kulcsot és kimásztam a kocsiból.
„Csukd be az ablakodat, ha nem akarod, hogy maradjak ma estére. Meg fogom érteni.” suttogta miután becsaptam az ajtót.
Betrappoltam a házba, becsapva a bejárati ajtót is.
„Mi a baj?” kérdezte Charlie a kanapéról.
„Nem indult a kocsi.” morogtam.
„Akarod, hogy megnézzem?”
„Nem, majd reggel megpróbálom.”
„El akarod vinni az enyémet?”
Nem vezethettem a rendőrségi autóját. Charlie eltökélten akarta, hogy La Pushba menjek, majdnem annyira, mint én magam.
„Nem. Fáradt vagyok.” morogtam. „Jó éjt.”
Felmentem az emeletre, megálltam az ablak előtt.
Meglöktem a fém keretet- becsukódott az ablak, az üveg is megremegett.
Egy percig a remegő ablaküveget bámultam, amíg abba nem hagyta a remegést. Aztán sóhajtottam és olyan tágra nyitottam az ablakot, amennyire csak tudtam.



3. INDÍTÉKOK


A nap olyan mélyen a felhők mögé bújt, hogy nem lehetett megmondani, hogy már lenyugodott-e. A hosszú repülőút után –nyugat felé követve a napot, így mozdulatlannak tűnt az égbolton- különösen zavaró volt; úgy tűnt, az idő furcsán ingataggá vált. Meglepetésként ért, ahogy az erdő helyét átvették az első épületek, jelezve, hogy már majdnem hazaértünk.

- Nagyon csendben vagy –jegyezte meg Edward- Rosszul lettél a repüléstől?

- Nem, jól vagyok.

- Szomorú vagy, amiért haza kellett jönnünk?

- Azt hiszem, sokkal inkább megkönnyebbült vagyok, mint szomorú.

Kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy felesleges és –éppannyira utáltam bevallani- szükségtelen arra kérnem, hogy az utat figyelje.

- Renée bizonyos értelemben sokkal… jobb megfigyelő, mint Charlie. Nagyon idegessé tett.

Edward felnevetett.

- A mamádnak furcsa észjárása van. Majdnem gyermeteg, ugyanakkor éleslátó is. Másképp látja a dolgokat, mint a többi ember.

Éleslátó. Jó leírás anyámról – de csak akkor volt érvényben, amikor odafigyelt a dolgokra. Az ideje nagy részében Renée annyira megzavarodott a saját életétől, hogy nem igazán vett észre mást maga körül. De ezen a hétvégén elég sok figyelmet fordított rám.

Phil dolgozott –a középiskolai baseball-csapat, aminek az edzője volt, éppen az utolsó meccseit játszotta- és az a tény, hogy egyedül lehetett Edward-dal és velem, csak még jobban élesítette anya látását. És ahogy figyelt minket, széles, kék szemei először zavart, majd nyugtalanságot kezdtek árasztani.

Ezen a reggelen sétálni mentünk a tengerpartra. Meg akarta mutatni új otthona minden szépségét, még mindig abban reménykedve, hogy a napsütés talán elcsábíthat Forks-ból. Négyszemközt akart velem beszélni, és ezt elég könnyen meg tudtuk oldani. Edward ugyanis kitalált egy határidős munkát magának, mint kifogást, hogy egész álló nap a házban maradhasson.

A fejemben újra végigjátszottam azt a beszélgetést anyámmal…

Renée és én a járdán baktattunk, és próbáltunk a pálmafák ritkán feltűnő árnyékában maradni. Habár korán volt, a hőség fojtogatóan hatott. A levegő olyan párás volt, hogy a légzés egyszerű művelete is rendesen megdolgoztatta a tüdőmet.

- Bella? –kérdezte, miközben a homokot nyaldosó hullámokat nézte.

- Tessék, anya?

Felsóhajtott, de nem nézett a szemembe.

- Aggódom…

- Mi a baj? –kérdeztem türelmetlenül- Tehetek érted valamit?

- Nem rólam van szó –rázta meg a fejét- Azért aggódom, ami közted és… Edward között van.

Mikor kimondta a nevét, Renée végre rám nézett, az arcán bocsánatkérő kifejezéssel.

- Ó –nyögtem, tekintetemet egy kocogó párra szegezve, akik épp akkor haladtak el mellettünk, verejtékben fürödve.

- A kettőtök kapcsolata komolyabb, mint ahogy azt gondoltam –folytatta.

Homlokráncolva gondoltam vissza az elmúlt két napra. Edward és én alig értünk egymáshoz –vagy legalábbis anyám előtt nem. Kíváncsi voltam, hogy vajon Renée-től is várhatok-e kiselőadást a felelősségről. Nem voltam annyira visszarettenve az ilyesmitől, mint Charlie-val. Anyával nem volt kínos erről beszélni. Végül is, hasonló hegyi beszédeket tartottam én is neki az elmúlt tíz évben.

- Van valami… különös a kapcsolatotokban –dünnyögte, miközben homloka ráncba szaladt zavart tekintete fölött- Ahogy rád néz –olyan… védelmező a tekintete. Mintha bármikor kész lenne egy golyó elé vetni magát, hogy megvédjen téged, vagy ilyesmi.

Felnevettem, bár még mindig nem tudtam a szemébe nézni.

- Ez olyan rossz dolog?

- Nem –még jobban ráncolta a homlokát, miközben küzdött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat- Csak más. Nagyon hevesek az érzései irántad… és nagyon óvatosak. Úgy érzem, mintha nem érteném teljes egészében a kapcsolatotokat. Mintha volna valami titok, amiről nem tudok…

- Szerintem csak beképzeled, anya… -mondtam gyorsan, küzdve, hogy a hangvételem könnyed legyen. A gyomrom görcsbe rándult az idegességtől. Elfelejtettem, hogy az anyám mennyire jól látott. Valami az egyszerű világszemléletéből átverekedte magát a zavaró tényezőkön, és a dolgok lényegét ragadta meg. Azelőtt ez sosem okozott gondot. Mostanáig nem volt olyan titkom, amit ne mondhattam volna el neki.

- Nem csak ő –mondta védekezőn- Bárcsak látnád, hogy mozogsz körülötte.

- Mire gondolsz?

- Ahogy mozogsz –hozzá igazítod magad, anélkül, hogy észrevennéd. Amikor megmozdul, még ha csak egy kicsit is, a te mozgásod is hozzá alkalmazkodik. Mint a mágnesek… vagy a gravitáció. Olyan vagy, mint egy… műhold, vagy ilyesmi. Sosem láttam ehhez foghatót.

Összeszorította az ajkait, és a földet kezdte bámulni.

- Nem mondod komolyan… –piszkálódtam egy erőltetett mosoly kíséretében- Már megint misztikus sztorikat olvasol, mi? Vagy ezúttal sci-fit?

Renée enyhén elpirult.

- Nem ez a lényeg.

- Találtál valami érdekeset?

- Hát, volt egy –de nem számít. Most rólad beszélünk.

- Szerintem maradnod kéne a romantikus regényeknél, anya. Tudod, mennyire ki tudsz akadni.

A szája mosolyra görbült.

- Bután viselkedem, nem igaz?

Egy fél pillanatig nem tudtam válaszolni. Renée-t túl könnyen meg lehetett ingatni. Ez néha jól jött, mert nem minden ötlete volt számára hasznos. De fájt látnom, hogy milyen gyorsan megadta magát az elterelésemnek, főként mert ebben az esetben teljes mértékben ráhibázott az igazságra.

Felnézett, én pedig -uralkodva a vonásaimon- azt feleltem:

- Nem viselkedsz hülyén –csak úgy, mint egy normális anya.

Nevetett, majd kitárt karokkal a kék vízbe érő fehér homok felé mutatott.

- És mindez nem elegendő ok arra, hogy visszaköltözz a lökött anyádhoz?

Drámai mozdulattal megtöröltem a homlokomat, majd úgy tettem, mintha kicsavarnám a hajamból a vizet.

- Hozzá lehet szokni a páratartalomhoz –bizonygatta.

- Az esőhöz is –vitatkoztam.

Játékosan megbökött a könyökével, majd megfogta a kezem, ahogy visszasétáltunk az autóhoz.

Leszámítva az irántam érzett aggodalmát, eléggé boldognak tűnt. Elégedettnek. Még mindig meredt tekintettel nézett Phil-re, és ez vigasztalóan hatott rám. Az élete biztosan teljes és kielégítő volt. Biztosan nem hiányoztam már neki annyira, még most sem…

Edward jéghideg ujjai végigsimítottak az arcomon. Pislogva néztem fel, ismét a jelenben találva magam. Lehajolt, és megcsókolta a homlokomat.

- Itthon vagyunk, Csipkerózsika. Ideje felkelni.

Charlie háza előtt álltunk. A tornácon égett a villany, és a cirkáló ott parkolt a felhajtón. Ahogy megvizsgáltam a házat, láttam elmozdulni a függönyt a nappaliban, nyomában egy sárga fénysávot felvillantva, mely bevilágította a pázsitot.

Felsóhajtottam. Persze, Charlie csak arra várt, hogy lecsapjon. Valószínűleg Edward is hasonlóképpen gondolkodott, mert az arca merevvé vált, a tekintete pedig távolinak tűnt, ahogy kiszállt, hogy kinyissa nekem a kocsiajtót.

- Mennyire súlyos? –kérdeztem.

- Charlie-val nem lesz gond –ígérte komoly hangsúllyal- Hiányoztál neki.

A szemeim összébb szűkültek a kételkedéstől. Ha így állt a helyzet, miért vált Edward olyan feszültté, mintha harcra készülne?

A táskám kicsi volt, de Edward ragaszkodott hozzá, hogy bevigye a házba. Charlie kinyitotta nekünk az ajtót.

- Üdv itthon, kölyök! –kiáltotta, mintha tényleg így érezte volna- Milyen volt Jacksonville?

- Párás. És bogaras.

- Szóval Renée nem küldött el a Floridai Egyetemre?

- Próbálkozott. De inkább innám a vizet, mint hogy belélegezzem.

Charlie tekintete akaratlanul is Edward-ra siklott.

- Jól szórakoztatok?

- Igen –felelte Edward nyugodt hangon- Renée nagyon vendégszerető volt.

- Hát ez…ööö, jó. Örülök, hogy jól éreztétek magatokat –Charlie elfordult Edward-tól, és egy váratlanul jött ölelés keretében a karjaiba zárt.

- Lenyűgöző –súgtam a fülébe.

Kirobbant belőle a nevetés.

- Tényleg hiányoztál, Bells. A kaja tök szívás, ha nem vagy itt.

- Máris rajta leszek az ügyön –mondtam, amint elengedett.

- Előbb felhívnád Jacob-ot? Öt percenként zaklat reggel hat óta. Megígértem neki, hogy még azelőtt felhívod, mielőtt egyáltalán kipakolnál.

Nem kellett Edward-ra néznem, hogy érezzem, mennyire megkövültté és hideggé vált mellettem. Szóval ez volt a feszültség oka.

- Jacob beszélni akar velem?

- Túlságosan is, hogy úgy mondjam. Nem mondta meg, miről van szó –csak azt, hogy fontos.

A telefon megcsörrent, éles és követelőző hangon.

- A következő fizetésem tenném rá, hogy ez ő lesz –motyogta Charlie.

- Felveszem –siettem a konyhába.

Edward követett, míg Charlie eltűnt a nappaliban. Egy újabb csörrenés közepén vettem fel, és megpördültem, hogy a falat bámulhassam.

- Tessék?

- Visszajöttél –mondta Jacob.

Ismerős, erőteljes hangja hatására végighullámzott rajtam a vágyakozás. Ezernyi emlékkép cikázott a fejemben, összegabalyodva –egy uszadék fákkal teli sziklás tengerpart, egy műanyag burkolatú garázs, meleg szódásdobozok egy papírzacskóban, egy aprócska szoba egyetlen, túl kicsiny, kopottas karosszékkel. A nevetés mélyen ülő, fekete szemeiben, a láz-meleg keze az enyémen, fehér fogainak villanása sötét bőre ellen, az arca, ahogy széles mosoly terül szét rajta, mely mindig olyan volt, mintha kulcsként szolgálna egy olyan titkos ajtóhoz, melynek küszöbét csak rokon lelkek léphették át.

Úgy éreztem, mintha honvágyam támadt volna, vágyakozás egy olyan hely és egy olyan személy után, aki legsötétebb éjszakáimon oltalmazott engem.

Leküzdöttem a gombócot a torkomban.

- Igen –feleltem.

- Miért nem hívtál? –követelte.

Mérges hangja azonnal felhergelt.

- Mivel pontosan négy másodperce tartózkodtam a házban, és a hívásod épp félbeszakította Charlie-t, miközben azt ecsetelte, hogy hívtál.

- Ó. Sajnálom.

- Persze. Nos, miért zaklatod Charlie-t?

- Beszélnem kell veled.

- Igen, a dolognak erre a részére magamtól is rájöttem. Tessék, beszélj.

Rövid szünet következett a vonal másik végén.

- Mész holnap suliba?

Homlokráncolva álltam, és képtelen voltam megfejteni, hogy mire akart ezzel kilyukadni.

- Persze, hogy megyek. Miért ne mennék?

- Nem tom. Csak kíváncsi voltam.

Újabb szünet.

- Szóval, miről akartál beszélni, Jake?

Habozott.

- Igazából semmiről, asszem. Csak… hallani akartam a hangod.

- Igen, tudom. Annyira örülök, hogy felhívtál, Jake. Én… -de nem tudtam, mit mondhattam volna még. Azt akartam neki mondani, hogy épp indulni akartam La Push-ba. És ezt nem mondhattam.

- Mennem kell –mondta hirtelen.

- Mi?

- Hamarosan beszélünk, oké?

- Na de Jake –

Már letette. Hitetlenkedve hallgattam a tárcsahangot.

- Ez gyors volt –dünnyögtem.

- Minden rendben van? –kérdezte Edward. A hangja mély volt és óvatos.

Lassan megfordultam, hogy szembenézhessek vele. Az arca teljesen sima volt –lehetetlen volt bármit is kiolvasni belőle.

- Nem tudom. Kíváncsi vagyok, mire ment ki a játék –nem leltem értelmet abban, hogy Jacob egész nap csak azért bombázta Charlie-t a telefonjaival, hogy megkérdezhesse tőlem, hogy megyek-e iskolába. És ha csak a hangomat akarta hallani, miért tette le olyan gyorsan a telefont?

- A te tipped biztosan jobb, mint az enyém –mondta Edward, szája sarkában bujkáló mosollyal.

- Ühümm –dünnyögtem. Ez igaz volt. Kívül-belül ismertem Jake-et. Nem kellett volna, hogy ilyen nehéz legyen kitalálni az indítékait.

Mérföldekkel távolabb szárnyaló gondolatokkal –körülbelül tizenöt mérfölddel, a La Push felé vezető úton- elkezdtem átfésülni a hűtőt, összegyűjtve a hozzávalókat Charlie vacsorájához. Edward a pultnak dőlve állt, és távolról érzékeltem is, hogy tekintetével az arcomat vizsgálta, de túlságosan le voltam kötve, hogy azon aggódjak, amit láthatott rajta.

Úgy tűnt, hogy ez a dolog az iskolával lehetett a kulcs. Ez volt az egyetlen valós kérdés, amit Jake feltett. És valószínűleg kereste valamire a választ, különben nem zaklatta volna folyamatosan Charlie-t.

Egyébként is, miért izgatná, hogy jelen vagyok-e a suliban?

Próbáltam logikusan megközelíteni a dolgot. Szóval, ha nem mentem volna iskolába másnap, mi lenne azzal a baj Jacob szemszögéből nézve? Charlie kicsit kiakadt, amiért kihagytam egy napot ilyen közel az év végi vizsgákhoz, de meggyőztem, hogy egyetlen pénteki nap nem fogja lehúzni a tanulmányi átlagomat. Jake-et ez aligha érdekelné.

Az agyam nem volt hajlandó semmilyen briliáns magyarázattal előállni. Talán nem vettem számításba egy fontos információt.

Mi változhatott az elmúlt három napban, ami olyan fontos volt, hogy Jacob megtörte miatta a telefonjaimat elutasító magatartását? Min változtathatna három nap?

Ledermedtem a konyha közepén állva. A zacskónyi fagyos hamburger kicsúszott érzéketlen ujjaim közül. Egy lassú másodpercembe telt, mire felfogtam, hogy nem koppant a földön, mint ahogy azt tennie kellett volna.

Edward elkapta és a pultra dobta. A karjai már összezárultak körülöttem, az ajkai a fülembe súgtak:

- Mi a baj?

Kábultan ráztam meg a fejem.

Három nap mindent megváltoztathatott volna.

Nem épp azon gondolkoztam, hogy mennyire lehetetlen volt a főiskola? Hogy nem lehettem emberek közelében, miután túljutottam a három napos, fájdalmas átalakuláson, ami megszabadított volna a halandóságtól, hogy az örökkévalóságot Edward-dal tölthessem? Az átalakuláson, mely örökké a saját szomjam rabjává tenne…

Charlie vajon elmondta Billy-nek, hogy eltűntem három napra? És Billy vajon levonta a következtetést? Vajon Jacob valójában azt kérdezte, hogy még ember vagyok-e? És vajon ezzel biztosította, hogy a vérfarkasok egyezsége sértetlen maradt –hogy egyik Cullen sem mert megharapni egy embert… megharapni, és nem megölni…?

De vajon komolyan azt gondolta, hogy ha erről lenne szó, hazajönnék Charlie-hoz?

Edward rázogatni kezdett.

- Bella? –kérdezte, most már valóban ideges hangon.

- Azt hiszem… azt hiszem, hogy leellenőrzött –motyogtam- Ellenőrizte, hogy biztosra menjen. Úgy értem, azzal kapcsolatban, hogy még ember vagyok.

Edward megdermedt, és egy mély, szisszenő hang csapta meg a fülem.

- El kell mennünk –suttogtam- Még azelőtt. Hogy ne sértsük meg az egyezséget. Soha többé nem jöhetünk majd vissza.

A karjai szorosabban zárultak körém.

- Tudom.

- Khm… -köszörülte Charlie hangosan a torkát mögöttünk.

Megriadtam, majd vörösödő arccal kiszabadítottam magam Edward karjai közül. Edward ismét nekidőlt a pultnak. A szemei tágra nyíltak. Aggodalmat és haragot láttam bennük.

- Ha nem akarsz főzni, rendelhetek pizzát is –jegyezte meg Charlie.

- Nem, semmi gáz, már elkezdtem.

- Oké –mondta Charlie. Hátát az ajtófélfának vetve, karba font kézzel álldogált.

Felsóhajtottam, majd visszatértem a főzéshez, miközben próbáltam nem észrevenni a közönségemet.



- Ha kérnék tőled valamit, megbíznál bennem? –kérdezte Edward, enyhe éllel lágy hangjában.

Már majdnem a sulinál voltunk. Edward egy perccel ezelőtt még nyugodt volt és viccelődött, és most hirtelen a kezei szorosan markolták a kormányt, az ujjpercei pedig teljes erejükkel azon voltak, hogy ne zúzzák darabokra azt.

Csak bámultam az ideges kifejezést az arcán –a tekintete messze járt, mintha távoli hangokra figyelne.

A pulzusom gyorsulni kezdett válaszul a nyugtalanságára, de óvatosan feleltem.

- Attól függ.

Behajtottunk az iskola parkolójába.

- Féltem, hogy ezt fogod mondani.

- Mit akarsz, mit tegyek, Edward?

- Azt szeretném, ha a kocsiban maradnál –beállt a szokásos helyére és leállította a motort, miközben beszélt- Azt akarom, hogy várj itt, míg vissza nem jövök érted.

- De… miért?

Ekkor láttam meg. Nehéz lett volna nem észrevenni, ahogy az összes többi tanuló fölé magasodott, mint általában, még úgy is, hogy fekete motorjának dőlve ácsorgott, szabálytalanul a járdán parkolva.

- Ó.

Jacob arca olyan nyugalmat árasztott, amit már jól ismertem. Ezt az arckifejezést használta, mikor eltökélte, hogy ellenőrzés alatt tartja az érzelmeit, hogy irányíthassa önmagát. Ettől teljesen úgy nézett ki, mint Sam, a farkasok legidősebbike, és egyben a Quileute falka vezére. De Jacob-nak sohasem sikerült azt a tökéletes nyugalmat magára erőltetnie, amit Sam mindig sugárzott.

El is felejtettem, mennyire zavart ez az arca. Bár elég jól megismertem Sam-et, mielőtt a Cullen-ek visszajöttek volna –még meg is kedveltem-, sosem tudtam lerázni magamról a neheztelés érzését, mikor Jacob Sam arckifejezését utánozta. Ez egy idegen arca volt számomra. Nem az én Jacob-om volt, mikor ilyen képet vágott.

- Rossz következtetést vontál le tegnap este –dünnyögte Edward- Azért kérdezett az iskoláról, mert tudta, hogy én ott leszek, ahol te vagy. Biztonságos helyet keresett, hogy beszéljen velem. Olyan helyet, ahol szemtanúk is vannak.

Szóval félreértelmeztem Jacob indítékait tegnap este. Hiányzó információ, ez volt a probléma. Információ arról, hogy vajon mi a fenéért akarna Jacob Edward-dal beszélni?

- Nem maradok a kocsiban –mondtam.

Edward halkan felnyögött.

- Persze, hogy nem. Na, essünk túl ezen.

Jacob arca ridegebbé vált, ahogy felé lépkedtünk, kéz a kézben.

Más arcokat is felfedeztem –az osztálytársaimét. Feltűnt, mennyire tágra nyílt a szemük, ahogy végigmérték a két méter magas Jacob nyúlánk testét, mely annyira izmos volt, amennyire egy normális tizenhat és fél éves fiú aligha lehetett volna. Láttam, ahogy tekintetük végigpásztázott feszes fekete pólóján –rövid ujjú volt, dacára az indokolatlan hidegnek-, rongyos, zsírfoltos farmerján, és a fényes fekete motoron, aminek nekidőlt. A szemük nem időzött el az arcán –valami az arckifejezésében arra késztette őket, hogy gyorsan elnézzenek róla. És észrevettem azt is, hogy mennyire nagy ívben elkerülte őt mindenki, megszabva egy széles határt, amit senki nem mert átlépni.

A megdöbbenés érzetével társítva jöttem rá, hogy Jacob veszélyesnek tűnt a szemükben. Milyen furcsa.

Edward néhány méterre Jacob-tól állt meg, és láttam, mennyire kényelmetlenül érezte magát, amiért ilyen közel tartózkodtam egy vérfarkashoz. Kissé hátranyúlt, félig maga mögé tolva engem.

- Fel is hívhattál volna –mondta Edward acél keménységű hangon.

- Bocs –felelte Jacob gúnyos mosollyal az arcán- Nincs egy pióca száma sem a gyorshívómban.

- Természetesen Bella házában elérhettél volna.

Jacob összeszorította az állkapcsát, majd összevonta a szemöldökét. Nem felelt.

- Nem ez a megfelelő hely, Jacob. Megbeszélhetnénk ezt később?

- Persze, persze. Majd benézek a kriptátokba suli után –horkant fel Jacob- Most miért nem jó?

Edward jelentőségteljesen körbenézett, tekintetét a tanúkon nyugtatva, akik éppen csak hallótávolságon kívül voltak. Néhány ember habozott a járdán, a szemük várakozással telien csillogott. Mintha azt remélték volna, hogy verekedés fog kitörni, hogy enyhítse egy újabb hétfő reggel unalmasságát. Láttam Tyler Crowley-t, amint a könyökével oldalba bökte Austin Marks-t, majd mindketten megálltak félúton az órájuk felé.

- Már tudom, miért jöttél –emlékeztette Edward Jacob-ot olyan mély hangon, hogy nekem nehezemre esett megérteni- Az üzenet kézbesítve. Vedd úgy, hogy figyelmeztetve vagyunk.

Edward egy röpke pillanatra aggodalmas tekintettel nézett rám.

- Figyelmeztetve? –kérdeztem értetlenül- Ti meg miről beszéltek?

- Nem mondtad meg neki? –kérdezte Jacob hitetlenkedve, tágra nyílt szemekkel- Mi az, félsz, hogy a mi oldalunkra állna?

- Kérlek, hagyd ezt, Jacob –mondta Edward változatlan hangon.

- Miért? –kérdezte kihívóan Jacob.

Zavartan összevontam a szemöldököm.

- Miről nem tudok? Edward?

Edward csak Jacob-ot nézte, mintha nem is hallott volna.

- Jake?

Jacob kérdőn nézett rám.

- Nem mondta el neked, hogy a bazi nagy… bátyja átlépte a vonalat szombat este? –kérdezte, gúnnyal vastagon átszőtt hangon. A tekintete ezután visszavándorolt Edward-ra- Paul-nak teljesen igaza volt abban, hogy…

- Senkié nem volt az a terület! –szisszent fel Edward.

Jacob láthatóan füstölgött a dühtől. A kezei remegni kezdtek. Megrázta a fejét, majd vett két nagyon mély levegőt.

- Emmett és Paul? –suttogtam. Paul volt Jacob leglabilisabb falkabeli bátyja. Ő volt az, aki aznap elvesztette az önuralmát az erdőben –a vicsorgó, szürke farkas emléke hirtelen nagyon élénken jelent meg a fejemben- Mi történt? Harcoltak? –a hangom egyre magasabb lett a pániktól- Miért? Paul megsérült?

- Senki sem harcolt –mondta Edward halkan, hozzám intézve a szavakat- Senki nem sérült meg. Ne izgasd fel magad.

Jacob hitetlenkedve nézett ránk.

- Te tényleg nem mondtál el neki az ég világon semmit, nem igaz? Ezért vitted el innen? Hogy meg ne tudja, hogy…

- Menj el –szakította félbe a mondandója közben Edward, hirtelen ijesztővé váló kifejezéssel az arcán –valóban ijesztővel. Egy pillanatig úgy nézett ki, mint… mint egy vámpír. Rosszindulatúan, leplezetlen gyűlölettel nézett Jacob-ra.

Jacob felhúzta a szemöldökét, de nem mozdult.

- Miért nem mondtad el neki?

Egy hosszú percig csak egymást nézték. Egyre több diák gyűlt össze Tyler és Austin mögött. Láttam Mike-ot, és mellette Ben-t –Mike egyik kezét Ben vállára tette, mintha egy helyben akarná tartani őt.

A síri csöndben, egyetlen ösztönös lökéssel hirtelen minden egyes részlet a helyére került a fejemben.

Valami, amit Edward nem akart, hogy tudjak.

Valami, amit Jacob nem hallgatott volna el előlem.

Valami, ami mind a Cullen-eket, mind a farkasokat az erdőbe csalta, veszélyes közelségbe hozva őket egymáshoz.

Valami, ami arra késztetné Edward-ot, hogy ragaszkodjon ahhoz, hogy átrepüljem az országot.

Valami, amit Alice a múlt heti víziójában látott –a vízióban, amiről Edward hazudott nekem.

Valami, amire már egyébként is számítottam. Valami, amiről tudtam, hogy újra meg fog történni. Pont annyira tudtam, mint amennyire azt akartam, hogy ne történjen meg. Sosem lesz vége, nem igaz?

Hallottam, ahogyan a levegőt zihálva kapkodom az ajkaimon keresztül, de nem tudtam megállni. Úgy tűnt, mintha az iskola megremegne, mintha földrengés lett volna, de tudtam, hogy csak a saját reszketésem okozta az illúziót.

- Visszajött értem –nyögtem, miközben alig kaptam levegőt.

Victoria sosem akarta feladni, míg én halott nem voltam. Újra és újra megismételte volna ugyanazt a sémát –megtámad, majd elfut, megtámad, majd elfut- addig a pontig, míg nem talál egy sebezhető pontot a védelmemen.

Talán szerencsém lehetett volna. Talán a Volturi jött volna hamarabb –legalább ők hamarabban öltek volna meg.

Edward szorosan maga mellett tartott, úgy fordítva a testét, hogy még mindig Jacob és köztem álljon, majd idegességtől remegő kézzel végigsimított az arcomon.

- Semmi baj –súgta- Semmi baj. Nem hagyom, hogy a közeledbe férkőzzön. Semmi baj.

Azután Jacob-ra nézett.

- Ez már elegendő válasz a kérdésedre, korcs?

- Nem gondolod, hogy Bella-nak joga van tudni? –kérdezte kihívóan Jacob- Ez az ő élete.

Edward lehalkította a hangját; még Tyler, aki csak pár méterre állt, sem hallhatta.

- Miért kellene megrémítenem, mikor sosem volt veszélyben?

- Még mindig jobb, ha megijeszted, mint ha hazudsz neki.

Próbáltam összeszedni magam, de a szemeim könnyben úsztak. Láttam a szemhéjam mögött –láttam Victoria arcát, ahogy az ajkait felhúzza, s láttatni engedi a fogait, láttam karmazsinvörös szemeit, melyeket a vérbosszú homályosított el; Edward-ot hibáztatta a társa, James haláláért. Nem állt meg, csak miután már elvette az ő szerelmét is.

Edward az ujjaival letörölte a könnyeket az arcomról.

- Tényleg azt hiszed, hogy jobb őt bántani, mint megvédeni? –mormogta.

- Keményebb, mint ahogy gondolnád –mondta Jacob- És átélt már rosszabbakat is.

Jacob arca hirtelen megváltozott, és egy különös, tűnődő kifejezéssel kezdte bámulni Edward-ot. A szemei összehúzódtak, mintha valami bonyolult matek feladatot próbált volna fejben megoldani.

Éreztem, ahogy Edward összegörnyed. Felnéztem rá, és láttam, amint az arca eltorzult a fájdalomtól. Egy röpke pillanatra arra az olaszországi délutánra emlékeztetett a Volturi hátborzongató toronyszobájában, ahol Jane rosszindulatú ajándékával kínozta Edward-ot, saját gondolataival égetve őt…

Az emlékkép kiragadott a hisztérikushoz közelítő állapotomból, és mindent kellő megvilágításba helyezett. Mert inkább öljön meg Victoria ezerszer is, mint hogy még egyszer úgy lássam szenvedni Edward-ot.

- Ez vicces –mondta Jacob, nevetve Edward arckifejezésén.

Edward arca megrándult, de egy kis erőfeszítéssel elsimította a vonásait. A szenvedést a szemeiben viszont nem tudta teljesen elrejteni.

Tágra nyílt szemekkel néztem Edward grimaszáról Jacob gúnyos mosolyára.

- Mit teszel vele? –kérdeztem követelőzőn.

- Semmiség, Bella –mondta Edward halkan- Jacob-nak csak túl jó memóriája van, ez minden.

Jacob elvigyorodott, Edward arca pedig ismét megrándult.

- Hagyd abba! Bármit is csinálsz!

- Persze, ha akarod –vonta meg Jacob a vállát- Különben is, az ő hibája, ha nem tetszik neki, amikre emlékszem.

Ránéztem, ő pedig ördögi mosollyal nézett vissza rám –mint egy gyerek, aki olyat csinált, amiről tudta, hogy nem szabad, de valaki olyan kapta rajta, akiről tudta, hogy nem fogja megbüntetni.

- Az igazgató erre tart, hogy eltántorítson az iskola területén való lebzseléstől –dünnyögte felém Edward- Menj angol órára, Bella, hogy ne keveredj bele.

- Túlságosan védelmező, nem igaz? –kérdezte Jacob, nekem címezve- Egy kis balhé bulisabbá teszi az életet. Hadd találjam ki: neked nincs megengedve, hogy bulizz, mi?

Edward arca haragos kifejezést öltött, és kissé megvillantotta a fogait.

- Fogd be, Jake –mondtam.

Jacob nevetett.

- Ez nemnek hangzik. Hé, ha bármikor megint élni akarsz, eljöhetnél meglátogatni. Még mindig megvan a motorod a garázsban.

Ez a hír kizökkentett.

- Úgy volt, hogy azt eladod. Megígérted Charlie-nak, hogy így lesz.

Ha nem könyörögtem volna Jacob kedvéért –végtére is többhetes munkája volt mindkét motorban, és ezért megérdemelt egy kis kárpótlást- Charlie már kihajította volna a motoromat a kukába. Azután valószínűleg fel is gyújtotta volna azt a kukát.

- Ja, persze. Mintha megtenném. A te tulajdonod, nem az enyém. Egyébként is, addig lesz nálam, míg vissza nem kéred.

A mosolynak, melyet régről ismertem, egy parányi jele kezdett megjelenni a szája sarka körül.

- Jake…

Előrehajolt, az arca már komoly volt, a keserű gúny kezdett megfakulni.

- Azt hiszem, tévedtem. Tudod, azzal kapcsolatban, hogy nem lehetünk barátok. Talán megoldhatnánk, legalábbis a határvonal azon részén, ahol én vagyok. Gyere, látogass meg.

Élénken érzékeltem Edward kővé dermedt alakját, ahogy a karjaival még mindig védelmezően átölelt. Gyors pillantást küldtem felé –az arca nyugodt volt és türelmes.

- Én, ööö, nem is tudom, Jake.

Jacob arcáról teljesen eltűnt az ellenségesség. Mintha elfelejtette volna, hogy Edward ott van, vagy legalábbis eltökélte, hogy úgy fog viselkedni, mintha nem lenne ott.

- Minden egyes nap hiányzol, Bella. Nélküled semmi sem ugyanolyan.

- Tudom és sajnálom, Jake. Én csak…

Megrázta a fejét, majd sóhajtott.

- Tudom. Nem számít, igaz? Gondolom majd csak túlélem, vagy valami. Kinek kellenek a barátok? –grimaszolt, megpróbálva elrejteni a fájdalmát egy halovány hősködési kísérlettel.

Jacob szenvedése mindig kiváltotta belőlem azt az érzést, hogy meg akarjam védeni. Teljesen ésszerűtlen volt –Jacob híján volt minden fizikai védelemnek, amit én nyújtani tudtam volna. De a karom, mely Edward-é alá szegeződött, sóvárgott azután, hogy megérinthesse. Hogy átkarolhassa nagy, meleg derekát, csendesen elfogadva és vigasztalva őt.

Edward óvó karjai bilincsként tartottak fogva.

- Oké, nyomás az óráitokra! –csendült egy szigorú hang mögülünk- Mozogjon, Mr. Crowley.

- Menj suliba, Jake –suttogtam, azonnali idegességgel hangomban, amint meghallottam az igazgató hangját. Jacob a Quileute suliba járt, de biztosan bajba kerülhetett volna az engedély nélküli átjárásért, vagy valami ezzel egyenértékűért.

Edward elengedett, majd megfogta a kezem, és ismét a háta mögé tolt.

Mr. Greene átverekedte magát a bámészkodók gyűrűjén, a szemöldökei olyan mélyre süllyedtek, hogy úgy tűntek, mintha baljóslatú viharfelhők lettek volna keskeny szemei fölött.

- Komolyan mondtam –fenyegetőzött- Bárki, aki még mindig itt ácsorog, mire ismét megfordulok, elzáráson lesz ma!

A közönség még azelőtt felszívódott, hogy befejezhette volna a mondatot.

- Á, Mr. Cullen. Csak nincs valami gond?

- Semmi a világon, Mr. Greene. Éppen az óráinkra mentünk.

- Kiváló. Nem ismerős a barátja –Mr. Greene haragos pillantást küldött Jacob felé- Új diák lenne?

Mr. Greene tekintete kutatóan fürkészte Jacob-ot, és láttam, ahogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint mindenki más: veszélyes. Egy bajkeverő.

- Nem –felelte Jacob, félig önelégült mosollyal széles ajkain.

- Akkor azt tanácsolom, hogy hagyja el az iskola területét, fiatalember, mielőtt hívnám a rendőrséget.

Jacob kis mosolya teljes vigyorrá vált, és tudtam, hogy épp elképzelte, amint Charlie kijön és letartóztatja. Ez a vigyor túlságosan keserű volt, és túlságosan gúnnyal teli ahhoz, hogy elégedett lehessek vele. Nem ez volt az a mosoly, amit vártam.

- Igenis, uram –mondta, majd katonai tisztelgést mímelt, mielőtt felült volna motorra, és be nem rúgta, hogy beinduljon, ott, a járda közepén. A motor felbőgött, a kerekek pedig sivítottak, ahogy élesen pörgette őket. Másodperceken belül Jacob eltűnt a látóterünkből.

Mr. Greene a fogát csikorgatta az előadás közben.

- Mr. Cullen, elvárom, hogy közölje a barátjával, hogy tartózkodjon az újabb engedély nélküli átjárástól.

- Egyáltalán nem a barátom, Mr. Greene, de majd átadom a figyelmeztetését.

Mr. Greene összeszorította az ajkait. Edward tökéletes jegyei és makulátlan papírjai szemmel láthatóan nagy szerepet játszottak az incidens Mr. Greene általi értékelését tekintve.

- Értem. Ha bármi további gond miatt aggódna, örülnék, ha…

- Nem kell aggódnia, Mr. Greene. Nem lesz több gond.

- Remélem is. Nos, akkor. Menjen az óráira. Ön is, Miss Swan.

Edward bólintott, majd gyorsan az angol óra épülete felé tolt.

- Elég jól vagy, hogy részt vegyél az órán? –súgta, miután elhagytuk az igazgatót.

- Igen –súgtam vissza, nem tökéletes bizonyossággal arra nézve, hogy hazudtam-e.

Ha jól éreztem magam, ha nem, ez aligha volt a legfontosabb dolog. Azonnal beszélnem kellett Edward-dal, és az angol óra nem pont a legmegfelelőbb hely volt ahhoz a beszélgetéshez, amit terveztem.

De Mr. Greene-nel a sarkunkban nem sok választási lehetőségünk maradt.

Kicsit késve érkeztünk az órára, majd gyorsan elfoglaltuk a helyünket. Mr. Berty épp egy Frost-verset szavalt. Nem törődött az érkezésünkkel, mert nem akarta, hogy megtörjük a ritmust.

Kitéptem egy üres lapot a füzetemből és írni kezdtem, az idegességemnek köszönhetően a kézírásom még olvashatatlanabb volt, mint általában.

Mi történt? Mondj el mindent. És hagyd a „meg akartalak védeni”-baromságot, kérlek.

Odacsúsztattam a jegyzetet Edward-nak. Felsóhajtott, majd írni kezdett. Kevesebb idejébe került, mint nekem, habár egy egész bekezdésnyit írt a saját gyöngybetűivel, mielőtt visszacsúsztatta volna a papírt.

Alice látta, hogy Victoria visszajött. Nem feltétlenül ezért vittelek el a városból –nem volt rá esély, hogy bármilyen közel is férkőzhessen hozzád. Emmett és Jasper már majdnem elkapták, de úgy tűnik, Victoria-nak van valami ösztönös képessége, hogy ki tudjon keveredni a szorult helyzetekből. Pontosan a Quileute határvonal mentén menekült, mintha csak térképről olvasná le. Nem sokat segített az sem, hogy Alice képességei nem működtek a Quileute-ék belekeveredésével. Az igazat megvallva, a farkasok is elkaphatták volna, ha nem állunk az útjukba. A nagy szürke úgy vélte, hogy Emmett átlépte a határt, és védekezni kezdett. Persze Rosalie reagált rá, és mindenki feladta az üldözést, hogy megvédje a társait. Carlisle és Jasper lenyugtatták a kedélyeket, mielőtt a dolgok kicsúsztak volna az irányításunk alól. De addigra Victoria már elmenekült. Ennyi történt.

Rosszallóan meredtem a papíron lévő betűkre. Mindenki benne volt –Emmett, Jasper, Alice, Rosalie és Carlisle. Talán még Esme is, habár Edward őt nem említette. És még Paul meg a többiek a Quileute falkából. Könnyen harcba torkollhatott volna, egymásnak ugrasztva a jövendőbeli családomat és a régi barátaimat. Bármelyikük megsérülhetett volna. Úgy gondoltam, hogy a farkasok nagyobb veszélyben lettek volna, de kicsi Alice-t elképzelve, ahogy egy hatalmas farkas mellett áll, és harcol…

Összerázkódtam.

Óvatosan kiradíroztam az egész bekezdést, majd legfelülre azt írtam:

Mi van Charlie-val? Victoria utána mehetett volna.

Edward még azelőtt megrázta a fejét, mielőtt befejeztem volna, nyilvánvalóan elhárítva a veszélynek bármilyen gondolatát Charlie-ról. Kinyújtotta a kezét, de nem törődtem vele, hanem újra írni kezdtem.

Nem tudhatod, hogy nem gondolt erre, hisz itt sem voltál. Rossz ötlet volt Floridába menni.

Elvette a papírt a kezemből.

Nem küldhettelek volna el egyedül. A te szerencséddel még a fekete doboz sem maradt volna meg a gépből.

Nem erre céloztam; nem is gondoltam rá, hogy nélküle menjek. Úgy értettem, hogy együtt kellett volna itt maradnunk. De kicsit zavart a válasza, és némileg még sértett is. Mintha anélkül nem tudtam volna átrepülni egy országot, hogy a repülő lezuhanjon velem. Nagyon vicces.

Mondjuk, hogy a balszerencsém miatt lezuhant volna a gép. Mégis pontosan mit tehettél volna ez ellen?

Miért zuhant volna le a gép?

Megpróbált elrejteni egy mosolyt.

A pilóták részegre itták magukat, és beájultak.

Könnyű. Magam vezettem volna el a gépet.

Persze. Összeszorítottam az ajkaimat, és újrapróbáltam.

Mindkét meghajtó felrobbant volna és halálos zuhanásba kezdtünk volna a föld felé.

Megvártam volna, míg elég közel érünk, majd megragadtalak volna, kirúgtam volna a repülő oldalát, és ugrottam volna. Aztán visszafutottam volna veled a baleset helyszínére, és ott botorkáltunk volna a környéken, mint a történelem két legszerencsésebb túlélője.

Szótlanul meredtem rá.

- Mi az? –suttogta.

Félve ráztam meg a fejem.

- Semmi –tátogtam.

Kiradíroztam a megzavaró beszélgetést, és írtam még egy sort.

Legközelebb mondd meg.

Tudtam, hogy lesz legközelebb. A séma addig folytatódott, míg valaki nem veszít a végén.

Edward egy percig a szemembe nézett. Kíváncsi voltam, milyen képet vághatok –hideg volt, így az arcom nem pirosodott ki újból. A szempilláim még mindig könnyesek voltak.

Sóhajtott, majd bólintott egyet.

Kösz.

A papír eltűnt a kezemből. Felnéztem, meglepetten pislogva, épp mikor Mr. Berty felénk tartott a padok között.

- Meg szeretne osztani valamit velünk, Mr. Cullen?

Edward ártatlanul nézett fel rá, majd odanyújtotta a papírt a mappája tetejére.

- A jegyzeteim? –kérdezte, zavartnak hangozva.

Mr. Berty átfutotta a jegyzeteket –kétségkívül az előadásának tökéletes leírása- majd homlokráncolva visszament.

Később, matekon –az egyetlen olyan órán, ami nem volt közös Edward-dal- hallottam meg a pletykát.

- Én a nagy indiánra teszek –mondta valaki.

Felpillantottam, és láttam, amint Tyler, Mike, Austin és Ben összedugták a fejüket, elmerülve a beszélgetésben.

- Ja –suttogta Mike- Láttátok, hogy mekkora ez a Jacob gyerek? Szerintem le tudná nyomni Cullen-t –Mike-nak úgy hangzott, hogy tetszene az ötlet.

- Nem hinném –kontrázott Ben- Van valami Edward-ban. Mindig olyan… magabiztos. Van egy olyan érzésem, hogy tud vigyázni magára.

- Ben-nel vagyok –értett egyet Tyler- Emellett, ha az a másik srác kötekedne Edward-dal, biztos, hogy a két hatalmas bátyja is belekeveredne.

- Voltatok mostanában La Push-ban? –kérdezte Mike- Lauren és én lementünk a partra pár hete, és higgyétek el, Jacob barátai pont olyan nagyok, mint ő.

- Hja –mondta Tyler- Kár, hogy nem került sor verekedésre. Asszem, sosem tudjuk meg, hogy mi lett volna a vége.

- Nekem nem úgy tűnt –mondta Austin- Talán még lesz valami.

Mike elvigyorodott.

- Van kedve valakinek fogadni?

- Tíz dolcsi Jacob-ra –mondta rögtön Austin.

- Tíz Cullen-re –kapcsolódott be Tyler.

- Tíz Edward-ra –értett egyet Ben.

- Jacob –mondta Mike.

- Hé, tudja valaki, hogy mire megy ki az egész? –kíváncsiskodott Austin- Ez talán változtat az esélyeken.

- Van egy tippem –mondta Mike, majd egyszerre néztek felém Ben-nel és Tyler-rel.

Az arckifejezésükből ítélve egyiküknek sem tűnt fel, hogy bőven hallótávolságon belül ültem. Gyorsan elnéztek, majd a papírjaikat kezdték rendezgetni a padjukon.

- Én még mindig azt mondom, hogy Jacob –motyogta Mike az orra alatt.



4. fejezet Természet

Rossz hetem volt.
Tudtam, hogy lényegében semmi sem változott. Oké, Victoria nem adta fel, de álmodtam egy percig is, hogy feladta volna?
Azzal, hogy újra feltűnt, csak megerősítette, amit már tudtam. Semmi okom, hogy újból pánikolni kezdjek.
Elméletben. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni.
Az érettségi csak pár hétre volt, és azon töprengtem, nem őrültség e csak üldögélni egy helyben, gyengén és ínycsiklandozón, és várni a következő katasztrófára. Túl veszélyesnek tűnt embernek lenni – csak bajt okoz. Olyasvalakinek, mint én, nem szabadott embernek lennie. Valakinek, az én szerencsémmel, kicsit kevésbé kéne védtelennek lennie.
De senki nem hallgatott rám.
Carlisle azt mondta:
„Mi heten vagyunk, Bella. És Alice-el az oldalunkon, nem hiszem, hogy Victoria váratlanul elkaphatna minket. Szerintem fontos, Charlie szempontjából, hogy az eredeti tervhez ragaszkodjunk.”
Esme azt mondta:
„Soha nem engedjük, hogy bármi is történjen veled, édesem. Tudod ezt jól. Kérlek ne aggódj.” Aztán megcsókolta a homlokomat.
Emmet azt mondta:
„Nagyon örülök, hogy Edward nem ölt meg téged. Minden sokkal viccesebb, ha a közelben vagy.”
Rosalie csak bámult rá.
Alice a szemeit forgatta és azt mondta:
„Engem megvédenek. Nem emiatt aggódsz igazán, igaz?”
„Ha nem olyan nagy ügy, miért rángatott el Edward Floridába?” ellenkeztem.
„Nem tűnt még fel Bella, hogy Edward a legkisebb dolgokat is túlreagálja?”
Jasper csendben eloszlatta a pánikot és feszültséget a testemben érdekes képességével, mellyel befolyásolni tudta az érzelmeket.
Megnyugtatva éreztem magam, és hagytam magam lebeszélni a határozott kérésemről.
Természetesen ez a nyugalom rögtön megszűnt, mikor Edward és én kisétáltunk a szobából.
Szóval a megállapodás szerint el kell felejtenem, hogy egy őrült vámpír akar becserkészni, azzal a szándékkal, hogy megöljön. Foglalkozzak a saját dolgommal.
Próbáltam. És meglepő módon, voltak más, majdnem olyan stresszes dolgok is, amellett, hogy a nevem szerepelt a veszélyeztetett fajok listáján, amikkel foglalkoznom kellett.
De mind közül Edward válasza volt a legfrusztrálóbb.
„Ez a ti dolgotok Carlisle-al.” mondta. „De persze, tudod, hogy azt szeretném, ha közted és köztem történne meg a dolog, amikor csak szeretnéd. Tudod, mi a feltételem.” És angyalian elmosolyodott.
Uhhh. Tudtam, mi a feltétele. Edward megígérte, hogy ő maga változtat át, amikor csak akarom...amint összeházasodunk.
Néha azon gondolkodtam, hogy csak színlelte, hogy nem tud olvasni a gondolataimban. Különben hogyan ragaszkodhatott ahhoz az egy feltételhez, aminek elfogadásával bajban voltam?
Az egyetlen feltétel, ami lelassított volna.
Mindent összevetve, nagyon rossz hetem volt. És a mai nap volt a legrosszabb benne.
Mindig rossz napom volt, ha Edward elment. Alice látta előre, hogy semmi szokatlan nem lesz a hétvégén, és én ragaszkodtam hozzá, hogy használja ki az alkalmat és menjen el vadászni a testvéreivel. Tudtam mennyire untatta, ha könnyű, közeli prédára vadászott.
„Menj, szórakozz.” mondtam neki. „Vadássz le pár hegyi oroszlánt a kedvemért.”
Soha nem említettem neki, mennyire nehéz volt nekem, mikor távol volt – hogyan tértek vissza a már magam mögött hagyott rémálmok. Ha ezt tudta volna, borzalmasan érezte volna magát és félt volna elmenni tőlem, még a legszükségesebb indokkal is. Olyan lett volna, mint mikor visszajött Olaszországból. Arany szemei feketévé váltak és a szükségesnél sokkal jobban szenvedett a szomjúságtól. Szóval elővettem a bátor arcomat és kirugdostam őt az ajtón, mikor Emmett és Jasper menni akart.
De azt hittem, átlátott rajtam. Egy kicsit. Ezen a reggelen egy cetli volt a párnámon.

Olyan hamar visszajövök, hogy nem lesz időd, hogy hiányolni kezdj.
Vigyázz a szívemre- ott hagytam veled.

Tehát előttem állt egy nagy üres szombat, mellyel csak a reggeli műszakom Newtonék sportruházati boltjukban zavart meg. És persze Alice nagyon megnyugtató ígérete.
„Közel maradok vadászni. Csak 15 percnyire leszek ha szükséged lenne rám. Nyitva tartom a szemem.”
Vagyis: Ne próbálj ki semmi viccest, csak azért, mert Edward elment.
Alice pontosan olyan jól szét tudta kapni a furgonomat, mint Edward. Próbáltam nézni a jó oldalát a dolgoknak. Munka után segíteni fogok Angelának a meghívókkal, szóval ez majd eltereli a figyelmemet.
És Charlie nagyon jó hangulatban volt Edward távolléte miatt, szóval ezt talán kiélvezhetném, amíg el nem múlik. Alice velem töltené az éjszakát, ha elég szánalmas lennék, akkor ha megkérném rá. És holnap Edward itthon lesz. Túl fogom élni.
Nem akartam nevetségesen korán munkába menni, ezért lassan ettem a reggelimet, egy Cheerio egyszerre, aztán elmosogattam, tökéletes sorba rendeztem a hűtő mágneseket. Talán kezdtem kényszerbeteg lenni.
Az utolsó két mágnes- kerek, fekete, hasznos darabok, ezek voltak a kedvenceim, mert könnyedén megtartottak egyszerre 10 lapot is- nem akartak együtt működni az elrendezésen.
A pólusaik fel voltak cserélve, akárhányszor próbáltam az utolsót betenni a sorba, a másik elugrott a helyéről.
Valamilyen oknál fogva- a közelítő mánia jeleként talán- ez nagyon irritált. Miért nem tudnak szépen játszani?
Makacsul egymáshoz tartottam őket, mintha azt vártam volna, hogy majd egyszer csak feladják. Megfordíthattam volna az egyiket, de azt vesztésnek éreztem volna. Végül jobban felhergeltem magam, mint a mágnesek, levettem őket a hűtőről és két kézzel fogtam őket össze. Kicsit erőlködnöm kellett- elég erősek voltak hozzá, hogy küzdjenek ellene- de egymás mellé kényszerítettem őket.
„Nézd csak”- szóltam hangosan- élettelen dolgokhoz beszélni soha nem jó jel-„Nem is olyan szörnyű igaz?”
Egy percig álltam ott, mint egy idióta nem tudtam elfogadni, hogy semmi hatásom nincs a fizikai törvényekre. Aztán sóhajtva visszatettem a mágneseket a hűtőre, egy lépés távolságból.
„Nem szükséges ilyen makacsnak lennetek.”- motyogtam. Még mindig túl korán volt, de eldöntöttem, hogy jobb ha kikerülök a házból, mielőtt az élettelen tárgyak elkezdenének visszabeszélni.
Mikor odaértem Newtonékhoz, Mike épp felmosta a folyosókat, míg az anyja egy pultot rendezett el. Egy vita közepén csíptem el őket, nem tudták, hogy már megérkeztem.
„De Tyler csak, akkor tud menni …”- reklamált Mike.” Azt mondtad, hogy érettségi után …”
„Várnod kell és kész!”- csattant Mrs. Newton. „Te és Tyler másra is gondolhatnátok. Nem mész Seattle-be, míg a rendőrség le nem állítja, bármi is folyik ott. Tudom, hogy Beth Crowley is ugyanezt mondta Tylernek, szóval ne csinál úgy, mintha én lennék a rossz anya- oh jó reggelt Bella!”- szólt mikor meglátott, a hangját gyorsan meglágyította.
„Korán van.”- Caren Newton volt az utolsó ember akitől segítséget kértem volna egy sportszerelés boltban. Tökéletesen fényes, szőke haja, tökéletes fonatba volt rendezve a nyakánál, a körmét manikűrös ápolta, ahogy a lábkörmeit is- ez tökéletesen látszott, pántos magas sarkújában, ami nem igazán hasonlított a Newtonék kínálta egyik hosszú túrára tervezett bakancsra sem.
„Nincs forgalom”- tréfáltam, miközben kivettem a pult alól, a förtelmes, fluoreszkáló mellényemet.
Meglepett a dolog, hogy Mrs. Newtont ugyanúgy felizgatta az a Seattle dolog, mint Charliet. Azt hittem csak ő esett túlzásokba.
„Nos, öö …” Mrs. Newton tétovázott egy pillanatig, egy csomag cédulával játszva kényelmetlenül, amit a nyilvántartó alapján rendezgetett.
Egyik kezemet átdugva a mellényen megálltam. Ismertem ezt a pillantást.
Amikor elmondtam Newtonéknak, hogy ezen a nyáron nem fogok itt dolgozni- cserben hagytam őket a legforgalmasabb évszakban- elkezdték Katie Marshallt betanítani a helyemre. Nem engedhették meg maguknak, hogy egyszerre mindkettőnknek fizessenek, tehát mikor ez egy lassú napnak nézett is …
„Hívni készültelek.”- folytatta Mrs. Newton. „nem hiszem, hogy sok munkánk lesz ma . Mike és én szerintem megoldjuk a dolgot. Sajnálom, hogy fel kellett kelned és eljönni …”
Egy normális napon örültem volna ennek a fejleménynek. Ma ez … túl sok.
„Oké.”- sóhajtottam. A vállaimat leejtettem. Mit fogok ma csinálni?
„Ez nem fair anya.”- szólt Mike. „Ha Bella dolgozni akar - „
„Nem tényleg minden rendben Mrs. Newton. Tényleg Mike. Tanulnom kell a vizsgáimra meg ilyenek …”
Nem akartam a családi nézeteltérés oka lenni, mikor már úgyis veszekedtek.
„Köszönöm, Bella. Mike, a négyes folyosót kihagytad. Uh ,Bella, kidobnád ezeket a szórólapokat a konténerbe miközben ki mész? Mondtam a lánynak, aki ezeket itt hagyta, hogy majd kiteszem a pultra, de tényleg nincs elég hely.”
„Persze, semmi probléma!”- elvettem a mellényemet a hónom alá csaptam a lapokat és a szitáló eső felé indultam. A konténer a bolt mellett volt, az alkalmazottak parkolója mellett.
Már készültem a világossárga papírcsomagot a kukába hajítani, mikor a félkövéren szedett címen megakad a szemem.


Kifejezetten egy szó keltette fel a figyelmemet .Két kézzel megragadtam a papírokat és a szöveg alatti képre bámultam. Gombóc növekedett a torkomban.

Mentsük meg az olimpiai farkast!

A szavak alatt egy fenyőfa előtt álló farkas részletes rajza volt, a fejét hátravetette, ahogy a holdat ugatta. Zavarba ejtő kép volt, szomorú testtartása miatt magányosnak tűnt. Mintha bánatában vonyított volna.
Aztán a furgonomhoz rohantam, még mindig markolva a szórólapokat.
Tizenöt perc – csak ennyim volt. De elégnek kell lennie. La Push csak tizenöt percnyire volt és biztosan átjutok a határvonalon tizenöt perc alatt, mielőtt elérem a várost.
A furgon felhörrent minden gond nélkül.
Alice nem láthatta, hogy ez a tervem, mivel nem terveztem el. Gyors döntés, ez volt a kulcs! És amíg elég gyorsan mozgok, addig hasznot húzhatok ebből.
Nagy sietségemben eldobtam a szórólapokat, így szétszóródtak az utas ülésen vagy száznyi egy világos kupacban, száznyi sötét farkas emelkedett ki a sárga háttérből.
Száguldottam a vizes országúton, az ablaktörlőket bekapcsoltam és figyelmen kívül hagytam az ősrégi motor zörrenéseit. Ötvenöt volt a legtöbb, amit ki tudtam préselni a furgonból és azért imádkoztam, hogy ez elég legyen.
Fogalmam sem volt, merre volt a határvonal, de biztonságban kezdtem magam érezni, mikor elhagytam La Push első házait. Ez biztosan a mögött kell lennie, mint ahova Alice követhetne.
Felhívhatom, mikor Angeláékhoz érek délután, okoskodtam, hogy tudja rendben vagyok. Semmi oka, hogy felhergelje magát. Nem kell rám haragudnia- Edward elég mérges lesz helyette is, amikor visszajön.
A furgonom határozottan lihegett mikor megálltam az ismerős fakó vörös színű ház előtt. A gombóc újra növekedett a torkomban, amikor arra a helyre bámultam, ami egyszer a menedékem volt.
Nagyon rég voltam itt.
Mielőtt leállíthattam volna a motort Jacob az ajtóban állt arcán rémülettel. A hirtelen csendben, mikor a motorzúgás elhalt, hallottam, hogy kapkodja a levegőt.
„Bella?”
„Hé, Jake!”
„Bella!”- kiáltott és a mosoly, amire vártam megjelent az arcán, mintha előtűnt volna a nap a felhők mögül.
A fogai fehéren fénylettek a barna bőre mellett.
„Nem hiszem el!”
„Hogy jöttél ide?”
„Elszöktem!”
„Klassz!”
„Hé, Bella !”- Billy kigurult az ajtón, hogy lássa, mi ez a zűrzavar.
„Szia Bil-!”
Azután elfogyott a levegőm- most Jacob szoros, medve ölelésétől nem kaptam levegőt és körbeforgott velem.
„Jó látni téged itt!”
„Nem ... kapok ...levegőt”- préseltem ki.
Elnevette magát majd letette.
„isten hozott ismét, Bella!”- szólt vigyorogva És ahogy a szavakat mondta, mintha azt mondta volna : ’ Isten hozott itthon ’

Túláradó érzelmeink a beszélgetés első néhány témájáig tartottak ki: mi újság velünk, és mi hozott ide. Amikor tétovázva elmondtam neki a szórólapos dolgot, bömbölő nevetése visszhangzott a fáktól. De aztán. Amikor végigmentünk a bolt mögött és átvágtunk a First Beach sűrű bozótos végén, megérkeztünk a nehéz részekhez. Túl korán kellett beszélnünk a hosszú távollétünk mögött álló okokkal, és figyeltem, ahogy a barátom arca szigorú maszkká változik, ami szintén túl ismerős volt már.
„Szóval, mi a történet amúgy?” kérdezte Jacob, túl nagy erővel félrerúgva az útból egy uszadékfadarabot, Végigpattogott a homokon, majd egy sziklához ütődött.” Így éltem mikor legutóbb…na, mielőtt… tudod…” Küzdött a szavakkal. Vett egy mély lélegzetet és újra megpróbálta. „Azt kérdeztem, hogy minden ugyanaz lett, mint mielőtt ő elment? Megbocsátottál neki mindenért?”
Vettem egy mély levegőt.
„Nem volt amiért meg kellet volna bocsátanom.”
Át akartam ugrani ezt a részt, az árulást, a vádakat, de tudtam, meg kell beszélnünk, mielőtt rátérhetnénk másra.
Jacob összeráncolta homlokát, mintha citromba harapott volna..
„Bárcsak Sam csinált volna egy képet amikor rád talált azon az éjjel múlt szeptemberben. Az lenne az első számú bizonyíték.”
„Senki sem áll bíróság előtt.”
„Talán valakinek kellene.”
„Te sem okolnád őt, amiért elment, ha tudnád az okát.”
Pár másodpercig csak bámult rám.
„Oké.” Szólt keserűen.”Nyűgözz le.”
Ellenségessége megviselt – fájt, hogy mérges rám. Egy régi, barátságtalan délutánra emlékeztetett, mikor -Sam utasítására- azt mondta, nem lehetünk barátok. Eltartott egy percig, míg összeszedtem magam.
„Edward azért hagyott el múlt szeptemberben, mert nem hitte, hogy vámpírokkal kéne lógnom. Azt gondolta egészségesebb lenne nekem, ha elmenne.”
Jacob késve reagált.
Bármit is tervezett mondani, nem mondta ki. Örültem, hogy nem tudta, mi volt a kiváltó ok Edward döntése mögött. Elképzelni sem tudtam, mit gondolna, ha tudná, hogy Jasper meg akart ölni.
„De visszajött, nem?” dünnyögte. „Nem túl jó, ha nem ragaszkodik a döntéseihez.”
„Ha emlékszel, én mentem el érte.”
Jacob egy percig bámult rám, aztán meghátrált.
Az arca ellazult, a hangja nyugodtabb volt, mikor megszólalt.
„Ez igaz. Tehát soha nem kaptam volna meg a sztorit. Mi történt?”
Vonakodtam, az ajkamat harapdáltam.
„Titok?” kérdezte, a hangjában gúnyos éllel. „Nem mondhatod el nekem?”
„Nem.” csattantam. „Csak tényleg hosszú történet.”
Jacob önelégülten elmosolyodott és a part felé sétált, várta, hogy utána menjek.
Nem lesz túl vicces Jacobbal lenni, ha így fog viselkedni. Automatikusan követtem, nem voltam biztos benne, hogy nem kéne visszafordulnom és elmennem. És amúgy is, még szembe kellett néznem Alice-el, mikor hazaérek...Azt hiszem ennyire nem kellett sietnem.
Jacob egy nagy, ismerős fához sétált – egy egész fa volt, ágakkal meg minden, kifehéredve, a parti homokra vetve, a mi fánk volt.
Jacob leült a fa kínálta padra és megpaskolta a mellette levő helyet.
„Nem bánom a hossz történeteket. Volt valami harc is benne?”
A szemeimet forgattam, miközben leültem mellé.
„Igen, volt.” ismertem el.
„Nem lenne igazi horror harc nélkül.”
„Horror!” gúnyolódtam. „Figyelnél, vagy csak félbeszakítasz a barátaimra tett pimasz megjegyzéseiddel?”
Úgy tett, mintha lezárná a száját és a láthatatlan lakatot átdobta a válla fölött.
Próbáltam nem elmosolyodni, de nem sikerült.
„Azzal kell kezdenem, aminél még te is ott voltál.” határoztam el, azon dolgoztam, hogy elrendezzem a történetrészeket a fejemben, mielőtt belekezdtem volna.
Jacob felemelte a kezét.
„Mondd csak.”
„Rendben.” szólt. „Úgysem értettem belőle sokat, mi folyt akkor.”
„Igen, nos, hát bonyolult lesz, szóval figyelj oda. Tudtad, hogy Alice lát dolgokat?”
Láttam, hogy összevonta a szemöldökét – a farkasokat nem villanyozta fel a tény, hogy a vámpírok által birtokolt természetfeletti képességekről szóló legendák igazak voltak- ezt igennek vettem, és folytattam a beszámolót az Olaszországon át tartó utamról, mikor Edwardot mentem megmenteni.
Próbáltam olyan szűkszavú lenni, amennyire lehetséges volt – kihagytam, ami nem volt kulcsfontosságú. Próbáltam Jacob reakcióiban olvasni, de az arca titokzatos volt, miközben magyaráztam, hogy Alice hogyan látta, hogy Edward azt tervezte, megöli magát, mikor meghallotta, hogy halott vagyok. Néha Jacob úgy tűnt, a gondolataiba mélyedt, nem voltam benne biztos, hogy figyelt. Csak egyszer szakított félbe.
„A jövendőmondó vérszívó nem lát minket?” visszahangozta, az arca egyszerre vad és vidám volt. „Komolyan? Hát ez tök jó!”
Összeszorítottam a fogaimat, némán ültünk, arca várakozó volt, míg arra várt, hogy folytassam.
Rábámultam, míg észre nem vette a hibát.
„Hoppá.” mondta. „Bocsi.” Majd újra lelakatolta a száját.
Könnyebb volt a reakcióit olvasni, mikor a Volturis
részhez értem. A fogait összeszorította, libabőrös lett a keze és kitágultak az orrlyukai.
Nem mentem bele a részletekbe, csak elmondtam neki, hogy Edward kidumált minket a bajból, nem említettem az ígéretet, amit tennünk kellett nekik, és a várható látogatásukat.
Jacobnak nincs szüksége az én rémálmaimra.
„Most már ismered a teljes sztorit.” összegeztem. „Szóval most te jössz. Mi történt, amíg én anyával voltam hétvégén?”
Tudtam, hogy Jacob több részletet oszt meg velem, mint Edward. Ő nem félt attól, hogy megrémiszt.
Jacob előredőlt, azonnal felélénkült.
„Embry és Quil és én járőröztünk szombat este, csak a szokásos dolog, amikor egyszer csak – bummm!” Széttárta karjait, hogy érzékeltesse a robbanást. „Ott volt – egy friss nyom, csak tizenöt perces talán. Sam azt akarta, várjuk meg, de nem tudtam, hogy te elmentél, és nem tudtam, hogy a vérszívód rajtad tartja-e a szemét, vagy sem.
Szóval utána vetettük magunkat teljes sebességgel, de átlépte a határt, mielőtt elkaphattuk volna. Szétszóródtunk a vonal mentén, azt remélve, hogy visszajön. Hogy bevalljam, nagyon frusztráló volt.”
Megcsóválta a fejét és a haja – lassan megnőtt, mióta rövidre vágatta a haját, mikor csatlakozott a falkához – a szemébe hullott.
„Messze délig lementünk. Néhány mérföldnyire északra tőlünk a Cullenek visszakergették őt a mi felünkre. Tökéletes rajtaütés lett volna, ha tudtuk volna, hol várjunk.”
Megrázta a fejét, elfintorodva.
„Ekkor lett rázós a dolog. Sam és a többiek utolérték, mielőtt mi tudtuk volna, de össze-vissza táncolt a vonalon, és a teljes csapat ott volt a túloldalon. A nagydarab, nem tudom mi a neve –„
„Emmett.”
„Igen, ő! Hirtelen rátámadt, de a vörös gyorsabb volt. Pont mögötte suhant el és majdnem összeütközött Paullal.
És hát Paul...tudod milyen.”
„Igen.”
„Elvtévesztette a célt. Nem mondhatom, hogy őt hibáztatom – a nagydarab vérszívó is jócskán benne volt a dologban.
Ugrott egyet – hé, ne nézz így rám. A vámpír a mi területünkön volt.”
Próbáltam összeszedni az arckifejezésem, hogy tovább folytassa. A körmeimet a tenyerembe vájtam a sztori feszültsége miatt, hiába tudtam, hogy végül jól alakult.
„Egyébként Paul elhibázta, és a nagydarab visszament az ő oldalára. De azután a, ööö, izé, a szőke...” Jacob arckifejezése vicces keveréke volt az undornak és a vonakodva kifejezett csodálatnak, ahogy próbálta megkeresni a megfelelő szavakat, hogy jellemezze őt.
„Rosalie.”
„Akármi. Nagyon tolakodó lett, szóval én és Sam visszamentünk elkapni Pault. Aztán a vezetőjük és a másik szőke férfi...”
„Carlisle és Jasper.”
Bosszúsan rám nézett.
„Tudod, hogy nem igazán érdekel. Szóval, Carlisle beszélt Sammel, próbálta lenyugtatni a dolgokat. Aztán nagyon furcsa dolog történt, mindenki hamar megnyugodott. Az a másik csinálta, akit mondtál, összezavarta a fejünket. De hiába tudtuk, hogy ő csinálja, nem tudtunk nem megnyugodni.”
„Igen, tudom milyen érzés.”
„Nagyon bosszantó. De csak később tudsz miatta bosszankodni.” mérgesen megrázta a fejét.
„Szóval Sam és a vezérvámpír megegyeztek, hogy Victoriáé az elsőbbség, és újra utána indultunk. Carlisle mutatta a nyomát, így megtaláltuk és követtük a szag alapján, de aztán elérte a sziklákat. Észak-Makah környékén, ahol a határ néhány mérföldig a tengerpartot éri. Újból belevetette magát a vízbe. A nagydarab és a minket lenyugtató vámpír engedélyt kért, hogy átjöhessenek a határvonalon, hogy utána menjenek, de mi persze nemet mondtunk.”
„Jó. Úgy értem hülye voltál, de örülök. Emmett soha nem elég óvatos. Megsérülhetett volna.”
Jacob horkantott.
„Szóval azt mesélte a vámpírod, hogy ok nélkül támadtunk és az ő teljesen ártatlan csapata-„
„Nem” Szakítottam félbe. „Edward ugyanígy mesélte, csak kevésbé részletesen.”
„Huh” szólt halkan Jacob, majd felkelt, hogy felvegyen egy követ a sok millió lábunk alatt lévő kavicsból.
Egy hétköznapi pöccintéssel egy jó száz méterre dobta az öbölben.
„Szóval, azt hiszem vissza fog jönni. Szóval újra megpróbálhatjuk.”
Összerezzentem, persze, hogy visszajött. Edward majd tényleg elmondja legközelebb? Nem voltam biztos benne. Rajta kell tartanom a szemem Alice-en, keresni a jeleket, hogy ez újra megismétlődik...
Jacob úgy tűnt, nem vette észre a reakciómat. Arcán elmélyült kifejezéssel bámulta a hullámokat, telt ajkait összeszorította.
„Mire gondolsz most?” Kérdeztem hosszú csend után.
„Rólad és rólam gondolkodok. Mikor a jövendőmondó látott téged leugrani a szikláról és azt hitte, öngyilkos lettél, és hogyan szabadult el minden… Eszedbe jutott, hogyha megvártál volna, ahogy kellett volna, akkor a szőke – Alice – nem láthatott volna téged leugrani? Semmi sem változott volna. Talán most is a garázsomban lennénk, mint minden szombaton. Nem lennének vámpírok Forksban, és te meg én…” hagyta befejezetlenül a mondatot, a gondolataiban elmerülve.
Aggasztott, ahogy ezt mondta, mintha jó dolog lett volna, ha nem lennének vámpírok Forksban. A szívem szabálytalanul kezdett verni, ha az általa felvázolt kép ürességére gondoltam.
„Edward amúgy is visszajött volna.”
„Biztos vagy benne?” kérdezte harciasan, amint kimondtam Edward nevét.
„Részben… nem működött jól a dolog egyikünk részéről sem.”
Valamit mondani kezdett, valami dühöset az arckifejezése alapján, de leállította magát, vett egy mély levegőt és újrakezdte.
„Tudtad, hogy Sam mérges rád?”
„Rám?” Eltartott egy másodpercig a válasz. „Oh, értem. Azt hiszi, távolt maradtak volna, ha én nem lennék.”
„Nem, nem erről van szó.”
„Akkor mi a probléma?”
Jacob lehajolt, hogy felkapjon egy újabb követ. Forgatta az ujjai között, a szemeit a fekete kőre szegezte, míg halkan beszélt.
„Mikor Sam látta… hogyan voltál az elején, mikor Billy elmondta nekik, hogy Charlie aggódik amiatt, mikor leszel jobban, és mikor elkezdtél sziklákról leugrálni…”
Fintorogtam. Soha nem hagyják, hogy elfelejtsem. Jacob a szemembe nézett.
„Azt hitte neked ugyanannyi okod van a világon, hogy utáld a Culleneket, mint neki… Sam cserben hagyva érezte magát, hogy visszaengedted őket az életebe, mintha soha nem bántottak volna.”

Egy percig sem hittem, hogy csak Sam érezte így. És a keserűség a hangomban mindkettejüknek szólt.

„Elmondhatod Samnek, hogy menjen egyenesen-’’
„Nézd csak” – szakított félbe Jacob, egy sasra mutatva, ahogy épp hihetetlen magasságból az óceán felé vetődött. Az utolsó pillanatban megállt, csak a karmai törték át a hullámok felszínét egy pillanatra. Aztán elrepült, a szárnyai megrándultak az elkapott hatalmas hal súlya alatt. „Ezt látod mindenhol” szólt Jacob, a hangja hirtelen elhalkult. „A természet teszi a magáét – vadász és préda, az élet és halál végtelen körforgása…”

Nem értettem, mi volt a lényege annak a kiselőadásnak, azt hittem csak témát próbált váltani. De aztán sötét humorral a szemében lenézett rám.

„És nem azt látod, hogy a hal próbálja megcsókolni a sast. Ezt soha nem látod.” Gúnyosan elmosolyodott.

Válaszul én is szélesen elvigyorodtam, de szinte éreztem a számban a keserűséget.

„De talán a hal megpróbálta” szóltam. „Nehéz megmondani, mire gondolhat egy hal. Tudod, a sasok amúgy is elég jól néznek ki.”
„Szóval ez a lényeg?” A hangja hirtelen élesebb lett. „Jól néz ki?
„Ne legyél hülye, Jacob!”
„Akkor a pénzről van szó?” folytatta.
„Remek” motyogtam felkelve a fáról. „Igazán hízelgő, hogy ezt gondolod rólam.” Hátat fordítottam neki és elindultam.
„Áh, ne légy mérges.” Mögöttem volt, elkapta a csuklómat és megpördített. „Most komolyan! Próbálom megérteni, de nem megy!” Szemöldökét mérgesen összeszorította, a szemei feketék voltak a sötét árnyék miatt.
„Szeretem őt. Nem azért mert gyönyörű, vagy mert gazdag!” vetettem oda Jacobnak. „Jobban szeretném, ha nem lenne az. Kisebb lenne a szakadék kettőnk között – mert ettől még ő lenne a legszeretetreméltóbb, önzetlenebb, és legokosabb és legtisztességesebb személy, akivel valaha találkoztam. Persze, hogy szeretem.. Miért olyan nehéz megérteni?”
„Lehetetlen megérteni.”
„Kérlek, világosíts akkor fel, Jacob” szóltam szarkasztikusan. „Mi az igazi oka annak, ha valaki szereti a másikat? Mivel nyilvánvalóan én rosszul csinálom.”
„Azt hiszem, a legjobb lenne ott kezdeni, hogy a hozzád hasonlók közt keresgélj. Ez általában működik.”
„Hát, ez szívás” csattantam fel. „Azt hiszem, végül is Mike Newtonba vagyok akkor belezúgva.” Jacob hátrahőkölt és a száját harapdálta. Láttam, hogy megbántottam a szavaimmal, de túl mérges voltam ahhoz, hogy rosszul érezzem magam emiatt. Elengedte a csuklóimat, a kezeit összekulcsolta a mellkasánál, elfordult és az óceánt bámulta.
„Én ember is vagyok” motyogta, a hangját alig lehetett hallani.
„Nem vagy olyan ember, mint Mike” folytattam könyörtelenül. „Még mindig azt hiszed, ez a legfontosabb szempont?”
„Ez nem ugyanaz” Jacob nem vette le a szemét a szürke hullámokról. „Én nem választottam ezt.” Hitetlenkedve elnevettem magam.
„Azt hiszed, Edward igen? Ugyanúgy nem tudta, mi történik vele, mint te. Nem teljesen erre jelentkezett.” Jacob a fejét rázta. „Tudod, Jacob, borzalmasan álszent vagy – figyelembe véve, hogy vérfarkas vagy.”
„Az nem ugyanaz” ismételte rám bámulva.
„Nem látom, miért nem lehetnél egy kicsit megértőbb a Cullenékkel. Fogalmad sincs, mennyire jók- ízig-vérig, Jacob!” Rám meredt.
„Nem szabadna létezniük. A létezésük természetellenes!” Egy hosszú pillanatig csak bámultam rá, egyik szemöldököm hitetlenkedve felhúztam. Eltelt egy kis idő, míg észrevette.
„Mi az?”
„Természetellenesről beszélve”
„Bella.” mondta. A hangja lassú volt, más. Érett. Rájöttem, hogy idősebbnek hagyott nálam hirtelen – mint egy szülő vagy tanár.
„Ami én vagyok, az velem született. A része annak, aki vagyok, a családom, a törzsem része – ezért vagyunk még itt. De emellett –szólt lenézve rám, fekete szemei olvashatatlanok voltak – Még ember vagyok.”

Felemelt a kezem és tűzforró mellkasához szorította. A pólóján át is éreztem a szívverését a tenyerem alatt.
„A normális emberek nem tudnak úgy motorokat összetenni, mint te.”
Halványan elmosolyodott.
„A normális emberek elmenekülnek a szörnyek elől, Bella. És soha nem mondtam, hogy normális ember lennék. Csak ember.”
Haragban lenni Jacobbal túl nehéz volt. Elmosolyogtam és elvettem a kezem a mellkasáról.
„Eléggé embernek tűnsz nekem. Pillanatnyilag”
„Emberként is érzek.” Elnézett mellettem, az alsó ajka megremegett, erősen beharapta.
„Oh, Jake.” Suttogtam a kezeiért nyúlva.
Emiatt voltam itt. Ezért fogadok el bármit, ami rám várt ha hazaértem. Mert a düh és a szarkazmus alatt, Jacob szenvedett.
Nem tudtam, hogy segítsek rajta, de tudtam, hogy meg kel próbálnom.
Nem azért, mert tartoztam neki, hanem azért, mert engem is bántott a dolog.
Jacob a részemmé vált, és ezen már nem lehetett változtatni


5.fejezet Nyom

"Minden oké, Jake? Charlie azt mondta nehéz időkön mentél keresztül... Semmivel sem lett jobb?"
Meleg kezét az enyém köré csavarta. "Nem nagyon," mondta, de nem nézett a szemembe.
Lassan visszasétált az uszadékfa padhoz miközben a szivárvány színű köveket nézte és az oldalamnál fogva húzott engem is magával. Hanyatt dőltem a fán, de ő inkább a nedves, kavicsos földön ült, mint mellettem. Fogta a kezemet.
Elkezdtem beszélni csak hogy megtörjem a csendet. "Olyan rég voltam itt. Valószínűleg kimaradtam egy tonna jó dologból. Hogy van Sam és Emily? És Embry? Mit csinált Quil -?
Szünetet tartottam a mondat közepén, emlékeztem, hogy Jacob barátja Quil érzékeny téma.
"Ah, Quil," sóhajtott Jacob.
Ez azt jelenti megtörtént - Quilnek csatlakoznia kellett a törzshöz.
"Sajnálom," motyogtam.
Meglepétesemre Jacob horkantott. "Ne mondd el neki."
"Ez mit jelent?"
"Quil nem szomorú emiatt. Pont ellenkezőleg. Teljesen fel van villanyozva."
Ennek nem volt értelme számomra. A többi farkas mind olyan lehangolt volt amikor arra gondoltak, hogy barátjuk is olyan lesz. "Huh?"
Jacob oldalra döntötte a fejét mikor rámnézett. Mosolygott és a szemeit forgatta.
"Quil azt hiszi ez a legjobb dolog ami valaha történt vele. És örül, hogy visszakapta a barátait - benne lehet a 'többségben'." Jacob megint horkantott. "Nem kéne meglepődni szerintem. Ez annyira Quil."
"Szereti ezt?"
"Őszintén...nem tehet ellene semmit." ismerte bel lassan Jacob. "Van jó oldala is ennek - a sebesség, a szabadság, az erő...ez az érzés - család...Sam és én vagyunk az egyetlenek akik valaha igazán rosszul éreztük magunkat emiatt. És Sam már átjutott ezen. Tehát nekem is át kéne." nevetett saját magán Jacob.
Olyan sok mindent meg akartam tudni. "Te és Sam miért különböztök? Mi történt Sammel egyébként? Mi a baja?" a kérdések csak úgy záporoztak, de Jacob csak nevetett.
"Ez egy hosszú történet."
"Én elmondtam neked egy hosszú történetet. Azonkívül meg nem sietek sehova," mondtam, azután vágtam egy grimaszt.
Felnézett rám amikor hallotta mennyire hadarok. "Dühös lesz rád?"
"Igen," ismertem be. "Utálja amikor olyan dolgokat teszek amik...kockázatosak."
"Mint vérfarkasokkal lenni."
"Igen."
Jacob vállat vont. "Ne menj vissza. Alszok a kanapén."
"Ez nagyszerű ötlet." morogtam. "Mert utána ide jönne és megkeresne."
Jacob megmerevedett, azután barátságtalanul mosolygott. "Ő?"
"Megijedne, hogy megsérültem-e vagy valami - valószínűleg."
"Az ötletem egyre jobban hangzik."
"Kérlek Jake. Ez tényleg bánt engem."
"Mi?"
"Az, hogy ti ketten készen álltok arra is, hogy megöljétek egymást!" panaszkodtam. "Ez őrültség. Miért nem tudjátok civilizáltan megoldani a dolgot?"
"Készen áll arra, hogy megöljön engem?" kérdezte Jacob egy zord mosollyal, teljesen hidegen hagyta a haragom.
"Nem mintha téged ez érdekelne!" észrevettem, hogy ordítottam. "Legalább ő tud felnőttként viselkedni. Tudja, hogy ha bántana téged azzal engem is bántana - és ő ezt soha nem tenné. Te viszont nem úgy nézel ki mint akit érdekel!"
"Igen, jogos," motyogta. "Persze most éppen ő a 'békéltető'."
"Ugh!" Kitéptem a kezem az övéből és ellöktem. Aztán felhúztam a térdeimet a mellkasomhoz és a karjaimat köré fontam.
A ragyogó horizontot néztem miközben dühöngtem. Jacob néhány percig csendben ült. Végül felkelt, odajött hozzám majd a karját a vállamra tette. Leráztam magamról.
"Bocsánat," mondta csendesen. "Meg próbálok uralkodni magamon."
Nem válaszoltam.
"Még mindig meg akarod hallgatni Sam történetét?" kérdezte.
Vállat vontam.
"Mint mondtam ez egy hosszú történet. És nagyon...furcsa. Nagyon sok ezzel az új élettel kapcsolatos furcsa dolog. Nem volt időm, hogy akár ennek a felét elmondjam neked. És ez a dolog Sammel - hát, nem tudom, talán képes leszek érthetően elmagyarázni ezt."
A szavai az ingerültségem ellenére kiváncsivá tettek.
"Hallgatlak," mondtam mereven.
A szemem sarkából láttam, hogy az arcán megjelent egy mosoly.
"Samnek volt a legnehezebb mindannyiunk közül. Mert ő volt az első, egyedül volt és neki senki nem mondta el, hogy mi történ vele. Sam nagyapja meghalt mielőtt ő megszületett volna, az apja pedig soha nem volt vele. Senki nem volt vele aki felismerte volna a jeleket. Amikor ez először megtörtént - az első szakasz - azt hitte, hogy megőrült. Két hetet vett igénybe, hogy annyira lenyugodjon, hogy át tudjon változni. Ez még azelőtt történt, hogy te Forksba jöttél szóval nem emlékezhetsz rá. Sam anyjánál és Leah Clearwaternél jártak az erdőőrök és a rendőrség is, amikor őt keresték. Az emberek azt hitték, hogy baleset történt vagy valami..."
"Leah?" kérdeztem meglepődve. Leah Harry lánya volt. Hallani a nevét rossz emlékeket keltett bennem. Harry Clearwater, Charlie barátja, tavasszal meghalt egy szívrohamban. Jacob hangja megváltozott, nehezebbé vált. "Igen. Leah és Sam középiskolában jártak. Elkezdtek randizni amikőr ő gólya volt. Leah örjöngött amikor Sam eltűnt."
"De ő és Emily -"
"Nemsokára azt is elmondom - ez a történet részét képezi." mondta. Lassan vett egy mély levegőt, majd hirtelen kilégzett.
Azt hiszem ostobaság volt azt feltételeznem, hogy Sam Emily előtt senkit sem szeretett. A legtöbb ember ki és beesik egy újabb kapcsolatba élete során. Csak amikor Samet Emily-vel láttam nem tudtam elképzelni őt valaki mással. Ahogy ránézett...nos az emlékeztetett arra, ahogy Edward néz néha rám.
"Sam visszament," mondta Jacob, "de senkinek sem mondta el, hogy hol volt. Persze voltak szóbeszédek - mesterkedett valamiben. Azután Sam elment Quil nagyapjához egy délután amikor az idősebb Quil Ateara látogatóban volt Mrs. Uley-nál. Sam kezet rázott vele. Az idősebb Quil akkor rájött."
Jacob szünetet tartott, hogy nevessen.
"Hogyan?"
Jacob az arcomra tette a kezét - közelebb dőlt hozzám, arca már csak pár centire volt az enyémtől. Tenyere égette a bőrömet, mintha lázas lennék.
"Oh, igaz." mondtam. Kényelmetlen volt számomra, hogy annyira közel volt az arcomhoz, a forró keze meg a bőrömön pihent. "Samnek folyamatosan változott, melegebb lett a hőmérséklete."
Jacob megint nevetett. "Sam keze olyan érzetet keltett, minta valami égette volna."
Annyira közel volt, hogy éreztem a meleg lélegzetét. Mosolygott majd hátradőlt.
"Szóval Mr. Ateara lett a másik idős." folytatta Jacob. "Ők voltak az egyetlenek akik még mindig emlékeztek. Mr. Ateara, Billy és Harry tényleg látták a nagyapáikat akik még átváltoztak. Amikor az idősebb Quil elmondta ezt nekik, titokban találkoztak Sammel és elmagyaráztak neki mindent. Könnyebb volt amikor már mindent értett - amikor már nem volt egyedül. Tudták, hogy nem ő az egyetlen akire hatott a Cullenek visszatérése" - keserűséggel a hangjában ejtette ki a nevet - "de senki más nem volt elég öreg. Úgyhogy Sam várt, hogy elég idősek legyünk a csatlakozáshoz..."
"Cullenek még csak nem is sejtették." suttogtam. "Nem hitték, hogy a vérfarkasok még mindig léteznek itt. Nem tudták, hogy az eljövetelük meg fog változtatni téged."
"Az nem változtat azon tényen amit ez tett."
"Emlékeztess rá, hogy ne vegyem fel a rossz oldaladat."
"Azt hiszed nekem olyan elnézőnek kell lennem, mint amilyen te vagy? Nem lehetünk szentek és mártírok."
"Nőj fel Jacob."
"Bárcsak tudnék," mormolta csendesen.
Bámultam őt, miközben megpróbáltam megérteni a válaszát. "Mi?"
Jacob kuncogott. "Ez is egy a sok különös dolgom közül."
"Te...nem...nőssz fel?" mondtam üresen. "Mi vagy te? Nem...öregedsz? Ez egy vicc?"
"Nem."
Éreztem, hogy a vér elárasztja az arcom. Könnyekkel - a harag könnyeivel- telt meg a szemem. Összeszorítottam a fogaimat.
"Bella? Valami rosszat mondtam?"
Megint talpra álltam, a kezeimet ökölbe szorítottam.
"Te. Nem. Öregedsz." morogtam a fogaimon keresztül.
Jacob finoman maga felé húzta a karomat, miközben próbált visszaültetni. "Mi a baj?"
"Én vagyok az egyetlen aki öregedik? Minden büdös napon öregebbé válok!" majdnem sikoltattam, a kezemet hajítottam a levegőben.
"Fenébe! Milyen világ ez? Hol van az igazság?"
"Vedd ezt könnyen Bella."
"Fogd be Jacob. Csak fogd be! Ez annyira igazságtalan!"
"Komolyan ezért toporzékolsz? Azt hittem a lányok csak a TV-ben csinálják ezt."
Hatástalanul morogtam.
"Ez nem olyan rossz, mint amilyennek hiszed. Ülj le és elmagyarázom."
"Állni fogok."
Jacob a szemeit forgatta. "Oké. Ahogy akarod. De hallgass, meg fogok öregedni...egy nap."
"Ezt most magyarázd meg."
Jacob megpaskolta a fát. Egy másodpercig haragosan néztem rá, majd leültem; lecsillapítottam magam, majd észrevettem, hogy nevetséges voltam.
"Amikor már elég jól tudjuk irányítani magunkat, hogy befejezzük..." mondta Jacob. "Amikor leállunk ezzel megint elkezdünk öregedni. Ez nem könnyű." hirtelen megrázta a fejét. "Elég sok időt fog igénybe venni megtanulni ezt a fajta józanságot, azt hiszem. Még Sam sem tudta megtanulni. És ez még nehezebb ha egy vámpírtanya van a közelben. Ráadásul nem gondolhatunk arra, hogy befejezzük, amikor a törzsnek védelmezőkre van szüksége."
"Miről beszélsz?"
"Nézz rám Bells. Tizenhatnak tűnök?"
Alaposan végigmértem, megerőltető elfogulatlannak lenni. "Nem, gondolom."
"Ez nem minden. Mert amikor a vérfarkasgén elindul akkor pár havi növekedést érünk el azonnal. Ez a növekedés egy pokol." grimaszt vágott. "Testileg valószínűleg 25-nek vagy ilyesminek nézek ki. Úgyhogy nem szükséges azon aggódnod, hogy túl öreg vagy hozzám, ez legalább úgy további hét év nekem."
Huszonöt vagy ilyesmi. Emlékeztem amikor volt ez a gyors növekedése. Emlékeztem, hogy mennyit változott egyik napról a másikra...megráztam a fejemet miközben már szédültem.
"Szóval akarsz még valamit hallani Samről, vagy tovább üvöltözni velem az irányításommal kapcsolatban?"
Vettem egy mély lélegzetet. "Bocsánat. A kor nálam egy érzékeny téma. Ehhez már nincs idegem."
Jacob szemei összeszűkültek és olyan komolyan nézett, mint aki próbál valamit megfogalmazni.
Nem akartam tovább beszélni erről az érzékeny témáról - a jövőre való tekintettel vagy a megállapodásra vonatkozó terveim miatt. "Szóval amint Sam megértette, hogy mi folyik itt ott volt neki Billy, Harry és Mr. Ateara és azt mondtad emiatt már nem volt annyira nehéz. És mint mondtad ott vannak a 'hidegek'"...kicsit haboztam. "Sam miért utálja őket annyira? Miért akarja azt, hogy utáljam őket?"
Jacob sóhajtott. "Ez tényleg furcsa."
"Én profi vagyok a furcsaságokban."
"Igen, tudom." vigyorgott, mielőtt folytatta. "Szóval, igazad van. Sam tudta, hogy mi lesz és minden rendben volt. Az élete majdnem teljesen visszatért a normális kerékvágásba. De utána." azután Jacob arckifejezése fájdalmas lett. "Sam nem tudta elmondani Leah-nak. Nem mondhatjuk el olyanoknak akiknek nem szabad róla tudnia. És nem volt igazán biztonságos neki körülötte lennie - de ő csalt, csak úgy, mint én veled. Leah dühös lett amiért nem mondta el mi folyik ott - az, hogy hol volt minden éjszaka, és miért volt olyan kimerült. De megpróbálták. Tényleg szerették egymást."
"Megtudta? Az az, hogy mi történt?"
Jacob megrázta a fejét. "Nem, nem az volt a probléma. Az unokatestvére Emily Young egyik hétvégén meglátogatta őt."
Ziháltam. "Emily Leah unokatestvére?"
"Másod unokatestvére. Nagyon közel álltak egymáshoz. Olyanok voltak mint ha csak nővérek lettek volna, amikor még gyerekek voltak."
"Ez...szörnyű. Hogyan tudta Sam...?" elcsuklottam miközben a fejemet ráztam.
"Még ne ítéld el őt. Valaki valaha elmondta neked...hallottál valaha nyomról?"
"Nyom?" ismételtem meg a szót. "Nem. Ez mit jelent?"
"Ez is egy azok a bizarr dolgok közül amivel nekünk foglalkoznunk kell. Ez nem történik meg mindenkivel. Valójában ez egy ritka kivétel, nem egy szabály. Sam hallotta azok közül a történetek közül mindet amit mi csak legendaként emlegettünk. Nyomról hallott, de soha nem álmodott..."
"Mi ez?" kérdeztem.
Jacob szemeivel az óceánt fürkészte. "Sam szerette Leah-t. De amikor meglátta Emilyt ő már nem érdekelte. Néha...nem tudjuk pontosan miért...megtaláljuk az utat a társainkhoz." fejét felém fordította és mélyen a szemembe nézett. Úgy értem...a lelkünk 'megtalálja' a társát."
"Milyen út? Szerelem első látásra?" kuncogtam.
Jacob nem mosolygott. Sötét szemekkel, kritikusan nézte a reakciómat. "Ez annál kicsit erősebb. Teljesebb."
"Bocsánat." motyogtam. "Komolyan mondod?"
"Igen."
"Szerelem első látásra? De erősebb?" A hangomban még mindig kétkedés volt és ezt ő is hallotta.
"Ezt nem könnyű megmagyarázni. Egyébként sem számít." közömbösen vállat vont. "Tudni akartad, hogy mi késztette Samet arra, hogy utálja a vámpírokat. Mert megváltoztatja őt és emiatt utálja magát. És ez történt. Összetörte Leah szívét. Megszegett minden ígéretet amit valaha tett neki. Mindennap látta a szemeiben a dühöt és tudta, hogy igaza van."
Hirtelen befejezte mintha kimondott volna valamit amit nem akart.
"Emily hogy tehette ezt? Ha annyira közel állt Leah-hoz...?" Sam és Emily együtt voltak teljesek, mint két puzzle darab ami pontosan egymásba illett. Ennek ellenére...Emily, hogy tehette ezt? Hisz szinte a nővére volt.
"Eleinte nagyon dühös volt. De nehéz volt ellenálli amikor ennyire szerette."
Jacob sóhajtott. "Azután Sam mindent elmondott neki. Nincsenek szabályok amik összekötnék vele, amikor a más kell neki. Tudod, hogy őt hogyan sebezte meg?"
"Igen. Forksban az a történet kering, hogy egy medve tette ezt vele, de én tudom a titkot. Edward azt mondta a vérfarkasok instabilok. Néha bántják az embereket akik a közelükben vannak."
"Hát elég furcsán oldották meg a dolgokat. sam nagyon megutálta magát azért amit tett...busz alá vetette volna magát ha ettől jobban lett volna. De lehet, hogy csak elmenekülni akart azelől amit tett. Nagyon megviselte...aztán valahogy sikerült Samet megvígasztalnia..."
Jacob nem fejezte be a mondatot, éreztem, hogy a történet túl személyes ahoz, hogy elmondja nekem.
"Szegény Emily," suttogtam. "Szegény Sam. Szegény Leah..."
"Igen Leah járt a legrosszabbul." értett egyet. "De jó arcot vág a dolgokhoz.. Ő lesz a koszorúslány."
Távolba néztem, az óceánból kiemelkedő sziklák felé, míg megpróbáltam megérteni ezt az egészet. Éreztem a pillantását az arcomon, míg arra vár, hogy mondjak valamit.
"Ez történt veled is?" kérdeztem végül, miközben feléfordultam. "Ez a szerelem-első-látásra dolog?"
"Nem," vágta rá gyorsan. "Sam és Jared az egyetlenek."
"Hmm," mondtam, próbáltam udvarias lenni. Megkönnyebbültem és megpróbáltam megérteni a reakcióm. Eldöntöttem, hogy igazságos leszek így is már épp elég misztikus vérfarkassal vagyok kapcsolatban. A kapcsolatunk úgymond eléggé zavaros. Nincs szükségem több természetfölötti lényre, már így is elég sok van.
Ő is csendben volt és a csönd kezdett már egy kicsit zavaró lenni. A megérzésem azt súgta nem akarom tudni, hogy mire gondol.
"És ez, hogyan alakult Jarednél?" kérdeztem megtörve a csendet.
"Ott nincs dráma. Ez csak egy lány volt akivel együtt járt iskolába és az év minden napján csak őt nézte. Azután miután átváltozott megint találkozott vele és utána már csak őt akarta. Kim teljesen feldobódott ettől. Nagyon szerlmes volt belé. A naplójába mindig odaírta a vezetéknevét a sajátja végére." nevetett gúnyosan.
Rosszallóan néztem rá. "Jared elmondta ezt neked? Nem kellett volna."
Jacob az ajkába harapott. "Azt hiszem nem kellene kinevetnem. De azért ez elég vicces volt."
"Kevés a lelki társ."
Sóhajtott. "Jared semmit nem mondott el nekünk. Már beszéltem neked erről, emlékszel?"
"Oh igen. Halljátok egymás gondolatait, de csak akkor ha farkasok vagytok ugye?"
"Igen. Mint a te vérszívód." haragosan nézett rám.
"Edward," javítottam ki.
"Persze, persze. Vagyis ezért tudok ennyi mindent Samről is. Ez olyan mintha elmondta volna nekünk, csak ebben az esetben nem volt más választása." A keserűség hirtelen durva volt a hangjában. "Ez rettenetes. Nincs magánéleted, nincsenek titkaid. Minden ami miatt szégyenkezel, mindenki megtudja." Jacob remegni kezdett.
"Ez szörnyen hangzik," suttogtam.
"Ez persze néha jól jön, ha éppen össze kell 'hangolódnunk'." mondta kelletlenül. "Például amikor néhány vérszívó van a területünkön. Laurent vicces volt. És ha a Cullenek nem tettek volna keresztbe nekünk múlt szombatom...pfuj!" sóhajtott. "Elkaphattuk volna!" A kezei hirtelen ökölbe szorultak.
Meghátráltam. Amikor azért aggódtam, hogy Jasper vagy Emmet megsérül az semmi volt ahoz képest, ahogy elképzeltem Jacobot harcolni Victoriával. Emmett és Jasper voltak a legelpusztíthatatlan dolgok amiket valaha eltudtam képzelni. Jacob még mindig meleg volt, még mindig viszonylag emberi. Halandó. Elképzeltem, ahogy Jacob szembenézett Victóriával akinek ragyogó haját fújta a szél macskaszerű arca körül...és ebbe beleborzongtam.
Jacob kiváncsian nézett rám. "De ez téged nem zavar? Hogy állandóan olvassa a gondolataidat?"
"Oh nem. Edward soha nem olvassa a gondolataimat. Csak szeretné."
Jacob arckifejezése zavarossá vált.
"Nem hallja az én gondolataimat." magyaráztam, a hangom kicsit önelégült volt. "Én vagyok az egyetlen akinek nem hallja. Nem tudjuk miért."
"Furcsa," mondta Jacob.
"Igen," Az önelégültségem elhalványult. "Ez valószínűleg azt jelenti valami baj van az agyammal," ismertem be.
"Már régóta tudom, hogy valami baj van az agyaddal," motyogta Jacob.
"Kössz."
A napsugarak hirtelen áttörtek a felhőkön, ez meglepetésként ért, nem számítottam rá és össze kellett szűkíteni a szemeimet, hogy a ragyogástól lássam a vizet. Minden színt - a hullámokat amik eddig szürkék voltak most kékre változtak, a fák az unalmas olíva színből most ragyogó zöldek lettek és a szivárvány színű kövek, mint az ékszerek úgy ragyogtak.
Nemsokára a szemem már alkalmazkodott. Hallottam a hullámokat amikor nekivágódtak a kikötő oldalainak, a kövek víz alatti mozgását és a sirályok kiáltását. Ez nagyon békés volt.
Jacob közelebb jött hozzám, a karunk összeért. Annyira meleg volt. Egy perc után kibújtam a dzsekimből. Az arcát beletemette a hajamba. Éreztem a nap melegét a bőrömön - ez persze nem volt olyan meleg, mint Jacob bőre - és azon töprengtem, hogy ezt a forróságot mennyi ideig tudnám elviselni.
Szórakozottan a jobb kezemet oldalra csavartam és néztem, ahogy a napfény ragyog azon a sebhelyen amit James csinált.
"Mire gondolsz?" mormolta.
"A napra."
"Mmm. Az jó."
"Mire gondolsz?" kérdeztem.
Jacob kuncogott. "Eszembe jutott az a hülye film amire elvittél. És Mike Newton-ra amikor mindent teleokádott."
Én is nevettem, meglepődtem, hogy az idő mennyire megváltoztatott mindent. Azon az éjszakán sok minden megváltozott...és most mégis tudok rajta nevetni. Ez volt az utolsó közös éjszakánk Jacobbal mielőtt meg tudta volna mi is ő valójában. Az utolsó emberi éjszaka. Furcsamód most kellemes erre gondolni.
"Hiányzik ez," mondta Jacob. "Az út amin végigmentem, hogy mindezt megkönnyítsem...egyszerű volt. Örülök, hogy ilyen jó a memóriám." sóhajtott.
Érezte, hogy a hirtelen feszültség a testemben amit a szavai váltottak ki elindították a memóriámat.
"Mi az?" kérdezte.
"Arról a jó emlkézetedről jut eszembe..." elhúzódtam tőle, hogy le tudjak valamit olvasni az arcáról. Pillanatnyilag zavarodott volt. "Mi a kifogásod azellen, hogy elmondd nekem mit csináltál hétfő reggel? Valami amire gondoltál nagyon felzaklatta Edwardot." A zaklatott szó nem épp a legjobb kifejezés erre, de ki akartam csikarni belőle a választ, úgyhogy azt hiszem a legjobb ha nem leszek túl szigorú.
Jacob arcára egy önelégült vigyor ült ki. "Éppen rád gondoltam. Nem mondtál neki semmit?"
"Rám? Mire gondoltál velem kapcsolatban?"
Jacob már egy keményebb éllel a hangjában nevetett. "Arra az éjszakára amikor Sam megtalált az erdőben - láttam a fejében és így olyan volt, mintha ott lettem volna; ez az emlék mindig kísértette Samet. Azután meg arra emlékeztem, hogy milyen voltál amikor először jöttél hozzám. Amikor éppen egy olyan dolgot csináltunk amit nem szabadott volna. Azokra a hetekre amikor még ember voltam. És emlékeztem arra, hogy milyen voltál amikor rá kellett gondolnod, hogy a karjaiddal amiket magad köré fontál, hogy próbáltad összetartani magadat..." Jacob összerezzent, azután megrázta a fejét. "Nehezemre esik visszaemlékezni rá, hogy milyen szomorú voltál akkor és mivel ez nem az én hibám volt... Úgy gondoltam ez neki még nagyobb fájdalmat jelent. És úgy gondoltam látnia kellene, hogy mit tett veled."
Megütöttem a vállát. Ez felsértette a kezemet. "Jacob Black többször soha ne csináld ezt! Ígérd meg nekem."
"Nem. Nekem sem volt jó úgy látnom téged azalatt a pár hónap alatt."
"Szóval akkor tegyél meg nekem annyit, hogy -"
"Oh fog már fel Bella. Mikor megyek én meglátogatni őt? Ne aggódj már emiatt."
A lábamra álltam és Jacob megfogta a kezem, amikor el kezdtem sétálni. Megpróbáltam szabadulni a szorításából.
"Elmegyek Jacob,"
"Ne még ne menj," tiltakozott és megszorította a kezemet. "Sajnálom. És oké nem fogom többé ezt csinálni. Megígérem."
Sóhajtottam. "Kössz Jake."
"Gyere menjünk vissza a házamba." mondta mohón.
"Voltaképp azt hiszem tényleg mennem kéne. Angela Weber számít rám és tudom, hogy Alice ideges lesz. Nem akarom még jobban felidegesíteni őt."
"De épphogy csak most jöttél!"
"Én is így érzem." érettem egyet. A ragyogó nap már felettünk volt. Olyan gyorsan elrepült az idő.
"Nem tudom mikor láthatlak újra," mondta fájdalmasan.
"Majd jövök ha megint távol lesz," ígértem.
"Távol?" kérdezte Jacob hitetlenkedve. "Ez szépen tükrözi a jellemét. Undorító élősködő."
"Ha ilyen vagy inkább vissza se jövök!" fenyegettem és elhúztam a kezemet. Nem engedte, hogy elmenjek.
"Aw, ne legyél dühös," mondta miközben vigyorgott.
"Ha megint visszajövök neked őszintének kell lenned, oké?"
Várt.
"Nézd," magyaráztam. "Nem érdekel, hogy ki a vámpír és ki a vérfarkas. Ez lényegtelen. Te Jacob vagy, ő Edward és én meg Bella vagyok. És semmi más nem számít."
A szemei kissé összeszűkültek. "De én egy vérfarkas vagyok," mondta vonakodva. "És ő egy vámpír," adta hozzá, nyilvánvaló undorral.
"És én meg szűz vagyok!" kiabáltam felbőszülten.
Felemelte a szemöldökét miközben kiváncsi szemekkel fürkészte az arckifejezésemet. Végül vállat vont.
"Ha tényleg jónak látod ezt az utat..."
"Jónak. Ezt fogom tenni."
"Oké. Csak Bella és Jacob. És ne legyen szó itt semmiféle szűzekről." rám mosolygott azzal a meleg, ismerős mosolyával amit annyira szerettem. Éreztem, hogy mosoly terül el az arcomon.
"Tényleg hiányozni fogsz Jake," vallottam be.
"Nekem is," még szélesebb lett a mosolya. A tekintete most az egyszer boldog és tiszta voltak, nem pedig dühös és keserű.
"A többit meg tudod. Hamarosan visszajössz?"
"Amint tudok." ígértem meg.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia:) végeztem a 3.résszel:)fantasztikus..:$...és szeretnélek megkérni hogy küldd el nekem a 4.5. részt..erdelyizsanett@hotmail.com:) köszönöm előre is..Zsani

Niky írta...

Szijja, minden fent van a blogon!! =)

Névtelen írta...

Nagyon szuper, hogy már olvashatom a harmadik részt! Ne hagyd abba, és köszönöm szépen!

Niky írta...

=)... szívesen!!

Névtelen írta...

hello:Duhm volna egy kerdesem, mivel hogy nem vagyok a legjobb bongeszo.elolvastam az elso 5 fejezetet az eclipsebol a tobbit honnan lehetne elolvasni?

Niky írta...

Szijja!!
Ha oldalt rákattintasz a "Amiket itt metalálhatsz" menűpont alatt az Eclipse-re, akk kifogja hozni őket... ott pedig, ott lesz, "Eclipse 1-5 fejezet, Eclipse 6-10. fejezet..stb..."
Rem tudtam segíteni, ha még így sem megy... írj nyugodtan!!

Névtelen írta...

szia!Fel tudnád rakni az előszót..vagy mit??=)(eclipse-ből)

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster