Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

Betöltés...
A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Twilight kocka

2009. május 20., szerda

Kimaradt jelenetek

KIMARADT FEJEZETEK



Stephenie Meyer: New Moon
Narcotics
Kábítószerek

Fel fogod ismerni, hogy ez a jelenet a New Moon Második Fejezetének végén van. Csak néhány sor más. Az első tervben Carlisle gyógyszert adott Bellának sérülés okozta fájdalmára, amire szokatlanul reagál.
Miért volt ez a kiélezett vágás? (miért lett kivágva) Egy, a szerkesztőm úgy gondolta ez a hangulat nem megfelelő (én megpróbáltam viccet csinálni mindenből, ők megpróbáltak uralkodni rajtam). Kettő, nem gondolták, hogy Bella reakciója realisztikus volt. Rajtuk volt a tréfa, mert ennek a történetnek a kiindulópontjául valós élet élménye szolgál (nem az enyém, ez egyszer).

Visszaájultam a párnámra, lihegtem, forgott velem a világ. A karom már nem fájt, de nem tudtam vajon a fájdalomcsillapító vagy a csók miatt.
Valami feszített az emlékezetemben, megfoghatatlanul, a peremén.
- Bocsánat, - mondta, szintén lélegzet visszafojtva. - Ez túlment a határon.
Meglepetésemre, kuncogtam. - Vicces vagy, - motyogtam és kuncogtam újfent.
Homlokráncolva nézett rám a sötétben. Nagyon komolynak tűnt. Ez hisztérikus volt. Befogtam a számat, hogy tompítsam a nevetést, így Charlie nem hallhatta.
- Bella, vettél be valaha Percocet-et ezelőtt?
- Nem hiszem, - kuncogtam. - Miért?

Forgatta a szemét, és én nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Hogy van a karod?
- Nem érzem. Még mindig helyén van?
Sóhajtott, közben én kuncogtam. - Próbálj meg aludni, Bella.
- Nem, azt akarom, csókolj meg újra.
- Túlbecsülöd az önuralmamat.
Kacarásztam. - Melyik háborgat jobban, a vérem, vagy a testem?
A kérdésem megnevetetett.

- Ez egy holtverseny. - Bosszankodva mosolygott magán. - Soha nem láttalak még elszállva. Nagyon szórakoztató vagy.
- Nem vagyok elszállva. - Megpróbáltam elfojtani a kuncogást, hogy bebizonyítsam.
- Aludd ki ezt. - javasolta.

Megértettem, hogy bolondot csináltam magamból, ami nem volt szokatlan, de továbbra is kínos volt, úgyhogy megpróbáltam követni a tanácsát. Ráhajtottam a fejem a vállára újfent és becsuktam a szemeim. Időnként a kuncogás kiszökött. De ez egyre ritkábban történt, ahogy a gyógyszerek megnyugtattak az eszméletlenség felé.

***

Reggel abszolút borzalmasan éreztem magam. A karom lángolt és a fejem fájt.
Edward azt mondta másnapos vagyok és ajánlotta a Tylenolt inkább mint a Percocet-et mielőtt megcsókolta a homlokomat mellékesen és meglógott az ablakomon.
Nem segített a kilátásaimon, hogy az arca udvarias és zárkózott volt. Féltem a következtetésektől, lehet, hogy az éjszaka folyamán magához tért, amíg figyelte, ahogy alszom. Úgy tűnt, az aggodalom fokozta az erősségét a dübörgésnek a fejemben.
Bevettem dupla adagot Tylenol-ból, kidobva a kis üveg Percocet-et a fürdőszoba kukába.






New Moon – Rosalie és Edward telefonbeszélgetése

Nos, sokan reménykedtünk abban, hogy valaki majd lefordítja a kivágott, vagy később megírt jeleneteket, de sajnos nem így történt. Ezért most veszem a bátorságot és csekély angol tudásom birtokában megpróbálom magam lefordítani.
Előre is elnézést kérek a nyelvezetért, illetve az esetleges pontatlanságokért. Amiket aláhúztam, azokban valószínűleg nyelvtani, vagy egyéb hiba van, vagy számomra nem volt értelme a mondatnak.
Niki

Cím: Rosalie
Narrátor: Edward

A telefon vibrált a zsebemben. 25-ik alkalommal 24 órán belül. Arra gondoltam kinyitom, legalább megnézni, ki akar kapcsolatba lépni velem. Talán fontos. Talán Carlisle-nak szüksége van rám.
Gondoltam rá, de nem mozdultam.

Nem tudtam biztosan, hol vagyok. Valamilyen sötét, csúszós padlástérben, tele patkányokkal és pókokkal. A pókok figyelembe se vettek engem, a patkányok pedig nagy ívben kerültek. A levegő sűrű volt a sütőolaj nehéz szagától, avas hústól, emberi izzadtságtól; s a szennyezésnek ez a csaknem áthatolhatatlan rétege valóban látszott a nyirkos levegőben, fekete réteggel vonva be mindent.

Alattam a rozoga, lepusztult bérelt lakás négy történetbe foglalt élete. (egy négytagú spanyol család) Nem okozott nehézséget megkülönböztetnem a gondolatokat – nagy, hangos spanyol lármát csaptak. Nem figyeltem. Csak hagytam, hogy a hangok eltávolodjanak tőlem.

Minden értelmetlen volt. Az egész létezésem értelmetlen volt. Az egész világ értelmetlen volt.
A homlokomat a térdemhez szorítottam és csodálkoztam, hogy tudtam eddig ellenállni. Ez talán reménytelen. Talán, ha a próbálkozásom így is úgy is bukásra van ítélve, abba kellene hagynom az önkínzást és csak visszamenni…

Az ötlet olyan erős, olyan gyógyító volt - mintha a szavak erős érzéstelenítőt tartalmaztak volna, elmosták azt a kínhegyet, ami maga alá temetett – ziháltam és szédültem.
Bárcsak elmehetnék most, bárcsak vissza tudnék menni.
Lehunyt szemem mögött mindig Bella arca mosolygott rám. Ez az üdvözlés, a megbocsátás mosolya volt, de nem volt befolyással arra, amit a tudatalattim tenni akart.

Természetesen nem mehetek vissza. Végül is mi az én szenvedésem az ő boldogságához képest? Neki tudnia kell mosolyogni félelem és veszély nélkül. Egy lélektelen jövő utáni vágyakozás nélkül. Jobbat érdemel ennél. Jobbat érdemel nálam. Amikor elhagyja ezt a világot, egy olyan helyre megy majd, amely örökre zárva lesz előttem, függetlenül attól, hogy viselkedem itt.

Ennek a végső elválásnak a gondolata annyival erősebb volt, mint a kín, amelyet éreztem. Megremegett a testem. Ha elmegy arra a helyre, ahová ő tartozik de én sosem fogok, akkor én sem maradok itt. Kell lennie feledésnek. Kell lennie megkönnyebbülésnek.

Ebben reménykedtem, de nem volt rá garancia. Aludni, esetleg álmodni. Ay, itt a bökkenő, mondtam magamnak. Ha már hamu leszek, fogom még valahogy érezni az elvesztésének kínját? Újra elborzadtam.

És, a francba is, megígértem. Megígértem, hogy nem háborgatom (szó szerint: kísértem) többé az életét magammal cipelve a fekete démonjaimat. Ígéretem szerint nem mehetek vissza. Nem tudok semmi jót sem tenni érte? Egyáltalán semmit?

Az ötlet, hogy visszatérjek abba a borús kisvárosba, amely örökre az igazi otthonom lesz ezen a bolygón, újra át és átszőtte a gondolataimat.
Csak ellenőrizni. Csak látni, hogy jól van, biztonságban és boldog. Semmi beavatkozás. Sosem kell megtudnia, hogy ott voltam…
Nem. A francba, nem.
A telefon megint vibrált.
„A francba, a francba, a francba,” morogtam.

Használhatnék elterelést, véltem. Kinyitottam a telefont és fél év alatt először megdöbbenve ismertem rá a számra.
Miért hívna fel Rosalie? Talán ő volt az egyetlen, aki élvezte a távollétemet. Valami szörnyűségnek kellett történnie, ha arra volt szüksége, hogy velem beszéljen. Hirtelen elfogott az aggodalom a családom iránt. Megnyomtam a fogad gombot.

„Mi az?” kérdeztem feszülten.
„Oh, nahát. Edward felvette a telefont. Megtisztelve érzem magam.”
Amint meghallottam a hanghordozását, tudtam, hogy a családom jól van. Csak unatkozott. Nehéz volt megérteni a motivációit a gondolatainak fonala nélkül. Az ő indítékai általában a logika legcsavarosabb fajtáján alapultak.
Csattanva zártam össze a telefont.
„Hagyj békén,” suttogtam a semminek.
Természetesen a telefon megint vibrálni kezdett.

Addig fog hívni, amíg át nem adja azt az üzenetet, amivel már eltervezte, hogy bosszantani fog? Talán. Hónapokig is eltartana, mire belefáradna ebbe a játékba. Eljátszottam a gondolattal, hogy hagyom neki, hogy az újratárcsázót ütögesse az elkövetkező fél évben…aztán sóhajtottam és újra felvettem a telefont.

„Ki vele.”
Rosalie sietve mondta a szavakat. „Gondolom, tudni akarod, hogy Alice Forksban van.”
Kinyitottam a szemem és mereven néztem a rothadó fa gerendákra három hüvelykre az arcomtól.
„Mi?” A hangom élettelen és érzelemmentes volt.

„Tudod, milyen Alice – azt hiszi mindent tud. Akárcsak te.” kuncogott Rosalie humortalanul. A hangja ideges volt, mintha hirtelen elbizonytalanodott volna abban, amit tenni akart.

De a dühöm nem hagyta, hogy azzal foglalkozzak, hogy vajon mi lehet Rosalie apró-cseprő problémája.

Alice megesküdött nekem, hogy követni fogja az utasításaimat Bellát illetően, habár nem értett egyet a döntésemmel. Megígérte, hogy békén hagyja Bellát…amíg én is. Nyilván azt gondolja, hogy végül összeroskadom a kíntól. Talán igaza van.
De nem. Eddig még nem. Akkor mit csinál Forksban? Szorongatni akartam sovány nyakát. Nem mintha Jasper olyan közel engedne hozzá, ha megérzi a belőlem kirobbanó dühöt…

„Ott vagy még Edward?”
Nem válaszoltam. Ujjbegyeimmel megszorítottam az orrnyergemet, csodálkoznék ha egy vámpírnak lehetne migrénje.

Más felől, ha Alice már visszament…
Nem. Nem. Nem. Nem.
Tettem egy ígéretet. Bella életet érdemel. Tettem egy ígéretet. Bella életet érdemel.
Úgy ismételgettem a szavakat, mint egy mondókát, próbáltam megtisztítani a fejemet Bella sötét ablakának elbűvölő képétől. Egyetlen menedékhelyem ajtónyílása.

Kétségkívül meg kéne alázkodnom, ha visszamennék. Nem érdekelt. A következő évszázadot boldogan tölteném a térdeimen, ha vele lehetnék.
Nem. Nem. Nem.
„Edward? Nem is aggódsz amiatt, hogy miért van ott Alice?”
„Nem különösebben.”
Rosalie hangja most kissé önelégült lett, elégedett volt azzal, hogy válaszra kényszerített. „Nos, természetesen nem szegte meg a szabályokat egészen. Úgy értem, te csak azt akartad, hogy maradjunk távol Bellától, igaz? Forks meglátogatása nem számít.”

Lassan lecsuktam a szemem. Bella elment? Gondolataim a váratlan ötlet (inkább tény, hír, infó) körül forogtak. Még nem érettségizett le, így vissza kellett mennie az anyjához. Ez jó. Napfényben kell élnie. Jó, hogy maga mögött hagyhatja az árnyakat.

Próbáltam elfogadni, de nem tudtam.
Rosalie idegesen nevetett. „Így nincs okod arra, hogy mérges légy Alice-re.”
„Miért hívtál akkor Rosalie, ha nem azért, hogy bajba keverd Alice-t? Miért bosszantasz?”
„Várj!” mondta. Jól érezte, hogy le akarom tenni. „Nem ezért hívtalak.”
„Hanem miért? Mondd gyorsan, aztán hagyj végre békén.”
„Nos…” habozott.
„Ki vele Rosalie. Tíz másodperced van.”
„Azt hiszem, haza kellene jönnöd,” mondta gyorsan Rosalie. „Belefáradtam Esme szomorúságába és hogy Carlisle sosem nevet. Szégyellned kéne magad azért, amit velük teszel. Emmett is állandóan hiányol és ez az idegeimre megy. Van egy családod. Nőj fel és gondolj másra is magadon kívül!”
„Érdekes javaslat Rosalie. Had meséljek neked egy történetet egy bagolyról és verébről…”
„Én gondolok rájuk, veled ellentétben. Nem érdekel, hogy úgy bántod Esmet, mint még senki? Jobban szeret téged, mint bármelyikünket, és ezt te is tudod. Gyere haza!”
Nem válaszoltam.

„Azt gondoltam, ha ennek az egész Forks dolognak vége, akkor túlteszed magad rajta.”
„Sosem Forks volt a probléma Rosalie,” mondtam, próbáltam türelmes lenni. Amit Esmeről és Carlisle-ról mondott, ismerős húrokat pendített. „Csak mert Bella” – nehezemre esett hangosan kimondani a nevét – „elköltözött Floridába, nem jelenti azt, hogy én képes vagyok… Nézd Rosalie. Én tényleg sajnálom, de higgy nekem, senki sem lenne boldogabb, ha ott lennék.”
„Um…”
És itt volt újra ez az ideges habozás.
„Mi az, amit nem mondasz el nekem Rosalie? Esme jól van? És Carlisle?”
„Ők rendben vannak. Ez csak…nos, nem mondtam, hogy Bella elköltözött.”

Nem szólaltam meg. Lefuttattam magamban a beszélgetésünket. Igen, Rosalie mondta, hogy Bella elköltözött. Azt mondta: te csak azt akartad, hogy maradjunk távol Bellától, igaz? Forks meglátogatása nem számít. És aztán: Azt gondoltam, ha ennek az egész Forks dolognak vége…

Tehát Bella nincs Forksban. Hogy értette, hogy Bella nem költözött el?
Aztán Rosalie elismételte gyorsan a szavait, csaknem mérgesen.
„Nem akarták neked elmondani, de szerintem ez butaság. Így gyorsabban túlteszed magad ezen és hamarabb tudsz újra normális lenni. Miért búslakodnál a világ sötét zugaiban, ha már nincs rá szükség? Már hazajöhetsz. Újra egy család lehetünk. Vége van.”
Úgy tűnt, elment az eszem. Nem értettem Rosalie szavait. Mintha valami nagyon nyilvánvalót mondott volna nekem, de fogalmam sem volt, hogy mit. Az eszem játszott az információval, Abszurd.

„Edward?”
„Nem értem, mit mondasz Rosalie.”
Hosszú szünet, olyan hosszú, mint néhány emberi szívdobbanás.
„Meghalt Edward.”
Hosszabb szünet.
„Én…sajnálom. Jogod van tudni, azt hiszem. Bella… két napja levetette magát egy szikláról. Alice látta, de már túl késő volt bármit is tenni. Bár megszegte volna a szavát, segített volna, ha lett volna rá idő. Visszament, hátha tehet valamit Charlie-ért. Tudod, hogy mindig aggódik érte…”

A telefon meghalt. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy kikapcsoltam. Sokáig ültem a sivár sötétségben egy fagyos helyen. Mintha vége lett volna az időnek. Mintha az univerzum megállt volna.

Lassan, úgy mozogva, mint egy öregember, visszakapcsoltam a mobilom és tárcsáztam az egyetlen számot, amit megígértem magamnak, hogy soha többé nem hívok.
Ha ő lesz, akkor leteszem. Ha Charlie, akkor megszerzem a szükséges információt és keresek valami kibúvót. Bebizonyítom, hogy Rosalie beteges kis vicce tévedés és aztán visszamegyek a jelentéktelenségembe (vagy: nem létezésembe).

„Swan rezidencia,” válaszolta egy hang, amit még sosem hallottam. Egy erős férfihang, mély, de még fiatal. Nem volt időm ezen a fordulaton gondolkodni.
„Itt Carlisle Cullen.” mondtam, tökéletesen utánozva az apám hangját. „Beszélhetnék Charlie-val?”
„Nincs itt.” felelte a hang és kissé meglepődtem a benne bujkáló haragtól. Csaknem vicsorogva mondta ki a szavakat. De ez nem számított.
„Hol van most?” követeltem türelmetlenül.
Rövid szünet, mintha az idegen vissza akarná tartani az információt.
„A temetésen van” válaszolta a fiú végül.
Letettem a telefont.





Emmett és a medve
Jegyzet: Ez a rész az eredeti epilógusból lett kivágva. Bár Emmett háttértörténetét már megemlítettem a 14. fejezetben (Ösztön és akarat), de igazán hiányoltam a történetet Emmett saját szavaival.
Meglepődtem, hogy milyen rokonszenv alakult ki köztem és Emmett között, főleg hogy egykor ő volt számomra a legijesztőbb mindannyiuk közül. Ennek talán az volt oka, hogy mindkettőnket úgy választottak be a családba; mindkettőnket szerettek – és mi viszont szerettünk – amikor még emberek voltunk, bár őt csak egy rövid ideig. Egyedül Emmett emlékezett – egyedül ő értette meg, hogy mekkora csoda maradt továbbra is Edward számomra.
Először egy este beszéltünk erről, amikor hárman henyéltünk a bejárati szoba világos kanapéin. Emmett halkan mesélte nekem az emlékeit, amik jobbak voltak, mint a tündérmesék, mialatt Edward figyelme leszűkült a főzőcsatornára – hatalmas megrökönyödésemre úgy döntött, hogy neki meg kell tanulnia főzni, ami, lássuk be, nem volt egy egyszerű feladat rendes ízlelés és szaglás nélkül. Végre volt valami, ami nem természetesen ment neki. Tökéletes szemöldöke összeszaladt, ahogy a sztárséf ízlés szerint megfűszerezett egy újabb tányérnyi ételt. Elfojtottam egy mosolyt.
- Akkor abbahagyta a játszadozást, és tudtam, hogy mindjárt meghalok – emlékezett Emmett, felidézve emberi éveinek egyik esetét a medvével. Edward nem is figyelt ránk; ő már hallotta ezt a történetet. – Nem tudtam mozogni, és az eszméletemet is kezdtem elveszteni, amikor hallottam valamit. Először azt hittem, hogy egy másik medve az, aki azért jött, hogy összevesszen a másikkal a hullámért. Hirtelen úgy éreztem, mintha repülnék. Arra rájöttem, hogy meghaltam, de azért megpróbáltam kinyitni a szemem. És akkor megláttam őt – hitetlenkedés ült ki az arcára, ahogy mesélte. Teljesen át tudtam élni az érzést -, és tudtam, hogy meghaltam. Még a fájdalom sem érdekelt. Küzdöttem, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Egy pillanatot sem akartam elvesztegetni, abból az időből, amíg láthatom az angyalom arcát. Természetesen nem voltam teljesen magamnál; nem tudtam, miért nem vagyunk már a mennyben. Azt hittem, talán messzebb van, mint gondoltam. Arra vártam, mikor kezdünk el repülni. És akkor elvitt Istenhez – nevetett, az ő saját, mély nevetésével. Teljesen meg tudtam érteni, hogy valaki ezt feltételezi Carlisle-ról.
- Azt hittem, hogy ami ezután következett, az a büntetésem. Kicsit sokat szórakoztam a húsz emberi évem alatt, így nem lepődtem meg a Pokol tüzétől – újra nevetett, bár én inkább megborzongtam. Edward karjai ösztönösen megszorultak körülöttem. – Ami viszont meglepett, az, az volt, hogy az Angyal nem hagyott magamra. Nem értettem, hogy valami ennyire szépséges, hogy maradhat velem a Pokolban – de azért örültem neki. Valahányszor Isten visszajött, hogy megnézze, hogy is vagyok, féltem, hogy elviszi őt magával, de sosem tette. Kezdtem azt hinni, hogy talán azoknak a prédikáló papoknak igazuk lehetett az irgalmas Istenről. És akkor a fájdalom kezdett elmúlni… és elmagyarázták nekem, mi is történik.
- Meg voltak lepődve, hogy mennyire kevéssé zaklat ez az egész vámpír-dolog. De hogyha Carlisle és Rosalie, az én angyalom, vámpírok voltak, akkor nem is lehetett az egész olyan rossz, ugye? – bólintottam, teljesen egyetértve vele, ahogy folytatta. – A szabályokkal már kicsit több bajom volt – kuncogott.
- Tele volt a kezed az első időkben velem, nem, de bár? – Emmett játékosan megütötte Edward vállát, amitől mindketten megrázkódtunk.
Edward felhorkantott, de nem fordította el a tekintetét a TV-ről.
- Szóval látod, a Pokol nem is olyan rossz, ha van veled egy angyal – biztosított huncutul. – Ha ez egyszer végre elfogadja az elkerülhetetlent, remekül leszel majd.
Edward ökle olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam, hogy mi is hajította át Emmett-et a kanapé háttámláján. Edward szeme el sem mozdult a képernyőről.
- Edward! – szidtam meg, megborzadva.
- Ne is törődj vele, Bella – mondta Emmett nyugodtan, ismét a helyén ülve. – Tudom, hol találom meg – nézett el mellettem Edward profiljára. – Valamikor úgyis le kell tenned a csajt az öledből – fenyegette. Edward éppen, hogy csak morgott egyet válaszként, fel sem tekintve.
- Fiúk! – szólt le Esme rosszallóan a lépcsők tetejéről.





Az iskolabál – bővített változat
Jegyzet: Ez a részlet saját magam megajándékozása a javából. Csak volt egy kis kezdeti őrültségem ezzel az egész rózsaszín-szalagok-és-masnik lányos suli-bál dologgal. Csak saját felellőségre tessék olvasni!
Fordítói megjegyzés: Ez még tényleg egy nagyon korai darab, ahol Rosalie jelleme még nem egészen az, amit a könyv végleges változatában láttunk. Ez a Rosalie még sokkal kedvesebb és barátságosabb Bellával.
- Mikor fogod végre elmondani, hogy mi folyik itt, Alice?
- Majd meglátod, csak légy türelmes – rendelte Alice, ördögien vigyorogva.
A furgonomban ültünk, de ő vezetett. Még három hét, és leveszik a járógipszem, és majd akkor kiállok magamért és ez ellen az egész sofőrködés ellen. Szeretek vezetni.
Május vége felé járt az idő, és Forks valahogy megtalálta a módját, hogy még zöldebb legyen. Gyönyörű volt, persze, és lassan én is megbékéltem az erdővel, főleg azért, mert a megszokottnál jóval több időt töltöttem ott. Még nem voltunk kifejezetten barátok – mármint természetanyó és én – de azért egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Az ég szürke volt, de most ennek is örültem. Olyan gyöngyház fényűen szürke volt, egyáltalán nem szomorkás szürke, nem is esett, és a hőmérséklet is majdnem elég magas volt nekem. A felhők biztonságosan vastagok voltak, azok a fajta felhők, amelyek annyira kedvesek lettek számomra az általuk garantált szabadság miatt.
De az elfogadható körülmények ellenére ideges voltam. Részben Alice furcsa viselkedése miatt. Mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy ma tartsunk egy „csajos napot” ezen a szombati reggelen. Port Angelesbe fuvarozott kettőnket egy manikűröshöz, és még azt sem engedte, hogy visszafogott rózsaszínre festessem a körmöm, ahogy akartam, hanem megadta a manikűrösnek, hogy lakkozza őket mélyvörösre, sőt, még ahhoz is ragaszkodott, hogy a begipszelt lábam körmeit is fessék ki.
Aztán egy cipőboltba vitt, bár minden pár csak a felét tudtam felpróbálni. Kitartó ellenkezésem ellenére megvett nekem egy teljesen felesleges, méregdrága tűsarkú szandált – veszélyesnek tűnő holmi, amit mindössze egy vastag szatén szalag tartott a lábamhoz, csinos masniba kötve a bokám mögött. Sötét ibolyaszín volt, én pedig hiába próbáltam megmagyarázni Alice-nek, hogy nincs semmi ruhám, amihez felvehetném. Biztos voltam benne, hogy még abban a zavarba ejtően teli szekrényben, amit Alice vett nekem Los Angelesben – és aminek a nagy része még túl lenge volt Forkshoz – sincs semmi a megfelelő árnyalatban. És ha még lett is volna valami elrejtve a ruhatáramban ebben az árnyalatban, az nem illett volna a tűsarokhoz. Az igazat megvallva, én nem illettem a tűsarokhoz – zokniban is alig tudtam a talpamon maradni. De Alice mintha meg sem hallotta volna megdönthetetlen érveimet a cipő ellen. Még csak nem is vitatkozott velem.
- Nos, nem éppen egy Biviano, de megteszi. – motyogta magában zavarba ejtően, majd mást nem is mondott, csak odaadta hitelkártyáját az ámuló alkalmazottnak.
Egy gyorsétterem ételkiadó ablakánál vett nekem ebéd, annyi magyarázattal, hogy a kocsiban kell ennek, de hogy miért kell sietnünk, arról volt hajlandó akármit is mondani. Ráadásul útközben többször is emlékeztetnem kellett, hogy a furgonom egyszerűen képtelen úgy teljesíteni, mint egy sportkocsi, még Rosalie módosításaival sem, és hogy legyen oly szíves, és hagyjon szegény járgánynak egy kis nyugalmat. Általában Alice volt a sofőröm. Nem zavarta, hogy alig negyven-ötven kilométer per órával haladjon a megengedett sebességhatár felett, amit egyesek egyszerűen nem bírtak megtenni.
Persze Alice titkosügynök-viselkedése csak a probléma fele volt. Másrészt ugyanis szánalmasan nyugtalan voltam, mert nem láttam Edwardot majdnem hat órája, ami kifejezett rekordnak számít, ha az elmúlt két hónapot nézzük.
A kapcsolatunkat illetően Charlie esete bonyolult volt, de nem lehetetlen. Belenyugodott abba, hogy valahányszor hazatér a munkából, Edward ott van nálunk, és még semmi kivetnivalót sem találhatott abban, ahogy a konyhaasztalnál ülünk, a házink fölé görnyedve. Úgy nézett ki, hogy még élvezi is Edward társaságát, ahogy együtt drukkoltak a tv előtt ülve egy-egy csapatnak. Viszont szigorából semmit sem engedett, ahogy minden egyes hétköznap, pontban este tízkor kitárta az ajtót Edwardnak. Azonban Charlie-nak természetesen semmi fogalma sem arról, hogy Edward képes hazavinni az autóját, majd bemászni az ablakomon alig tíz perc alatt.
Viszont Alice jelenléte ellen semmi kifogása sem volt, néha pedig már zavaróan örült is neki. Természetesen, amíg nem cserélték le a bumszli gipszemet valami könnyebben mozgathatóra, szükségem volt némi női segítségre. Alice pedig egy angyal volt, mintha a nővérem lett volna. Minden reggel és minden este megjelent, hogy segítsen a mindennapi teendőkben. És Charlie roppantul hálás volt neki, amiért megmentette attól a szörnyűségtől, hogy a majdnem felnőtt lányának segítsen zuhanyozni – ez a dolog messze túllépte a tűréshatárát, és hogy őszinte legyek, az enyémet is. Az pedig már több, mint hála volt, hogy elkezdte „Angyalnak” szólítani, és hogy elhomályosult szemekkel figyelte, ahogy Alice végiglejt az apró házon, becsalogatva némi fényt. Egyetlen emberi lény sem tudta elkerülni, hogy ne essen Alice meghökkentő szépségének és kecsességének bűvkörébe, és minden este, ahogy kisuhant az ajtón egy vidám „holnap találkozunk, Charlie!”-val, apámat teljes kábulatban hagyta.
- Alice, most már haza megyünk? – kérdeztem, tudván, hogy „otthon“ alatt mindketten a fehér házat értjük a folyó mellett.
- Igen – vigyorodott el, ismerve engem. – De Edward nincs otthon.
- Miért, hol van? – ráncoltam a homlokom.
- Van egy küldetése, amit el kell intéznie.
- Küldetés? – ismételtem hitetlenül. – Alice – kezdtem mézes-mázosan. – Légy szíves, mond el, mi folyik itt!
Megrázta fejét, még mindig vigyorogva.
- Nem lehet, túl jól szórakozom – magyarázta.
Mikor hazaértünk, egyből az emeltre vitt, a hálószoba nagyságú fürdőjébe. Meglepett, hogy Rosalie is ott várt ránk, angyalian mosolyogva, egy alacsony, rózsaszín szék mögött állva. Rengeteg eszköz és kencefice borította szépen, rendben a hosszú pult minden négyzetcentiméterét.
- Ülj le – rendelt Alice. Egy pillanatra rátekintettem, hezitálva, aztán, miután rájöttem, hogy készen áll rá, hogy testi erőszakot is alkalmazzon, ha szükséges, elvánszorogtam a székig, és minden még meglevő méltóságommal leültem a székre. Rosalie rögtön elkezdte kikefélni a hajam.
- Ugye jól gondolom, hogy te sem fogsz semmit mondani arról, hogy mi is folyik itt? – kérdeztem.
- Megkínozhatsz – motyogta, teljesen elmélyülve a hajam fésülésében -, de egy szót sem fogsz kihúzni belőlem.
Rosalie a csap alá tartotta a fejem, ahogy Alice átdörzsölte samponnal, aminek mentol és grépfrút illata volt. Alice vadul áttörölte a gubancokat egy törölközővel, majd ráfújt majdnem egy egész flakon valamit – aminek uborkaszaga volt – a vizes masszára, aztán még egyszer áttörölte.
Aztán gyorsan átfésülte az egészet. Akármi is volt az az uborkás vacak, a gubancokat rendre intette. Talán majd kérek belőle kölcsön. Majd mindketten magukhoz vettek egy-egy hajszárítót, és nekiálltak a munkának.
Ahogy teltek a percek, ők pedig egyre-másra fedezték fel a csöpögő tincseket, az arcukon enyhe aggodalom jelent meg. Vidáman elmosolyodtam. Lám csak, néhány dolgot még a vámpírok sem tudnak felgyorsítani.
- Rengeteg haja van – kommentálta Rosalie idegesen.
- Jasper! – szólt Alice tisztán, de nem túl hangosan. – Hozz nekem még egy hajszárítót!
Jasper, a megmentő pedig jött, ráadásul valahogy talált még két hajszárítót, amit a fejemre irányított, mélyen meglepődve, ahogy a lányok is folytatták a munkájukat.
- Jasper… - kezdtem reménykedve.
- Bocsi Bella. Nem mondhatok semmit.
Boldogan hagyott minket a fürdőben mikor végre az egész hajam száraz volt – és hatalmas. A hajam majdnem tíz centire elállt a fejemtől.
- Mit műveltetek velem? – kérdeztem szörnyülködve. De ügyet sem vetettek rám, csak elővettek egy doboznyi meleg hajcsavarót.
Megpróbáltam megértetni velük, hogy a hajam nem göndörödik, de nem is figyeltek rám, és minden egyes tincset bekentek valami természetellenesen sárga cuccal, mielőtt rátekerték volna a hajsütővasra.
- Találtatok cipőt? – kérdezte Rosalie hevesen, mintha életbevágó kérdésről lenne szó.
- Igen – egyszerűen tökéletes – dorombolta Alice elégedetten.
Láttam a tükörben, ahogy Rosalie bólint, mintha hatalmas súlyt emeltek volna le a válláról.
- Csinos a hajad – vettem észre. Nem mintha ez nem lett volna mindennapos, de ma feltűzte a tincseit, szinte egy aranyszínű loknikból álló koronát alkotva tökéletes fején.
- Köszönöm – válaszolta. Már a második doboz csavarókat használták.
- Mit gondolsz a sminkről? – kérdezte Alice.
- A kínzás egyik fajtája – válaszoltam, de levegőnek néztek.
- Nincs sokra szüksége – a bőre jobb fedetlenül – tűnődött Rosalie.
- Azért egy kis rúzs kell – döntött Alice.
- És szempillaspirál és szemceruza – tette hozzá Rosalie. – Csak egy kevés.
Mélyet sóhajtottam. Alice kuncogott.
- Légy türelmes, Bella. Mi jól szórakozunk.
- Nos, ameddig ti élvezitek…- motyogtam.
Addigra már minden csavarót szorosan és kényelmetlenül a fejemre illesztettek.
- Gyerünk, öltöztessük fel – Alice hangja teli volt várakozással. Nem várta meg, amíg a saját erőmből kikászálódtam a székből, hanem felkapott a karjába, és átcipelt Rosalie és Emmett nagy, fehér szobájába. Az ágyon egy ruha feküdte. Ibolyakék, természetesen.
- Mit gondolsz? – csiripelte Alice.
Ez egy nagyon jó kérdés volt. A ruha enyhén fodros volt, és nyilvánvalóan úgy tervezték, és mélyen lehúzva, és a vállakat szabadon hagyva viseljék. Az ujja hosszú volt, redőzött, egészen a csuklóig ért. Az átlátszó felsőrészt egy újabb, halvány virágokkal díszített, ibolyaszín anyaggal fogták össze, ami egy finom fodrot képzett a baloldalon. A virágos anyag hátul hosszú volt, de elől szétnyílt, felfedve több réteg passzoló, ibolyaszín fodrot, ami a ruha bokáig érő szoknyarészének aljához közeledve halványodott.
- Alice – jajgattam. – Én ezt nem vehetem fel!
- Miért nem? – kérdezte kissé dühösen.
- A felsőrész teljesen átlátszó!
- Ez megy alá – tartott föl Rosalie egy baljós kinézetű, világoskék ruhadarabot.
- Ez meg mi? – kérdeztem félősen.
- Egy fűző, butus – magyarázta Alice kissé türelmetlenül. – Most felveszed magadtól, vagy ide kell hívnom Jaspert, hogy fogjon le, ameddig feladom rád? – fenyegetett.
- Neked a barátomnak kéne lenned – vádoltam meg.
- Legyél jó, Bella – sóhajtott. – Nem emlékszem, milyen embernőnek lenni, de most így egy kicsit megtapasztalhatom. És egyébként is, ez a te érdekedben van.
Nyafogtam és rengeteget pirultam, de így sem tartott nekik sokáig, hogy rám adják a ruhát. És be kell, hogy valljam, a fűzőnek is megvannak a maga előnyei.
- Wáú – sóhajtotta, ahogy lenéztem magamra. – Van dekoltázsom.
- Ki gondolta volna… - kuncogott Alice, teljesen megelégedve a munkájával. De azért még én sem adtam fel teljesen.
- Nem gondolod, hogy ez a ruha… hogy is mondjam… túl divatos… Forkshoz? – kérdeztem hezitálva.
- Azt hiszem, a szó amit keresel: csúcsdivatos – nevetett Rosalie.
- Nem Forks kedvéért van ez a ruha, hanem Edward-ért – bizonygatta Alice. – És egyszerűen tökéletes.
Visszavittek a fürdőbe, és kiszedték a hajamból a csavarókat. Legnagyobb meglepetésemre, az finom csigákban omlott a vállamra. Rosalie ezek nagy részét finoman felfogta és hátratűzte, így a loknik finoman omlotta le a hátamra.
Mialatt Rosalie a hajammal foglalatoskodott, Alice gyorsan egy-egy vékony kis vonalat húzott a szemem köré, felvitte a szempillaspirált, és finoman felkente a sötétpiros rúzst az ajkaimra. Majd kiszökkent a szobából, de gyorsan vissza is tért a cipőmmel.
- Tökéletes – sóhajtott Rosalie, ahogy Alice feltartotta a cipőt, hogy megcsodálják.
Alice szakszerűen feladta rám a cipőt, majd spekulálva pillantott a gipszemre.
- Azt hiszem, mi megtettünk mindent, amit tudtunk – rázta meg a fejét szomorúan. – Szerinted Carlisle hagyná, hogy…? – tekintett Rosalie-ra.
- Kételkedem benne – válaszolt Rosalie szárazon. Alice sóhajtott.
Hirtelen mindketten felkapták a fejüket.
- Visszajött – pontosan tudtam, hogy ki jött vissza, és a gondolatra a gyomromban hirtelen pillangók kezdtek táncolni.
- Tud egy kicsit várni. Még van egy fontos elintéznivalónk – mondta Alice határozottan. Ismét felemelt – most ez szükséges is volt, tekintve, hogy erősen kételkedtem benne, hogy ebben a cipőben tudnék járni – majd a szobájába vitt, és finoman felállított a széles, aranyozott szegélyű, embermagas tükre elé.
- Tessék – mondta. – Látod?
Ránéztem a tükörben álló idegenre. Nagyon magasnak tűnt a tűsarkúban, és magasságát csak még jobban kiemelte a ruha karcsú, testhezálló vonala. A ruhájának dekoltázsa – mellének szokatlan méretén ismét megakadt a szemem – nyakát is hosszúnak mutatta, és a hatást csak fokozta a hátán végigfutó loknijainak tömege. A ruha ibolyakék színe tökéletes volt, kiemelte a lány elefántcsont fehér bőrét, és arcának pirosas árnyalatát. Nagyon csinos volt, ezt el kellett ismernem.
- Rendben Alice – mosolyogtam. – Látom.
- Ne felejtsd el – rendelte el.
Ismét felkapott, és a lépcső tetejéhez vitt.
- Fordulj meg és csukd be a szemed – szólt le a földszintre. – És maradj távol a fejemtől! Ne rontsd el a pillanatot.
Hezitált, sokkal lassabban sétált le a lépcsőn, egészen addig, ameddig nem látta, hogy Edward szót fogadott neki. Az út további részét szinte repülve tette meg. Edward az ajtó mellett állt, háttal nekünk, nagyon magasan és sötéten – még sosem láttam előtte feketében. Alice felállított, megigazította a ruhám anyagát, helyére rakott egy tincset, majd otthagyott, és leült a zongorapadra, hogy onnan nézze az eseményeket. Rosalie is odatelepedett mellé.
- Most már odanézhetek? – a hangja teli várakozással – amitől a szívem hevesebben kezdett verni.
- Igen… most már – rendelte Alice.
Rögtön megfordult, majd szinte megfagyott, topázszín szemei elkerekedtek. Éreztem, hogy a melegség felcsúszik a nyakamon, és a pirosság elönti az arcomat. Annyira gyönyörű volt; a régi félelem szikrája ismét fellobbant benne, hogy ez az egész csak egy álom, hogy ez nem lehet valóság. Szmokingot viselt, és inkább a mozivászonra illett, mintsem az én oldalamra. Csodálkozó hitetlenséggel néztem rá.
- Alice, Rosalie… nagyon szépen köszönöm – mondta anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét rólam. Hallottam, ahogy Alice elégedetten kuncog.
Edward előrelépett, egyik hideg kezével az állam alá nyúlt, finoman felemelve azt, majd ajkát a torkomhoz nyomta.
- Te vagy az – motyogta. A lehelete csiklandozta a bőrömet. Elhúzódott tőlem, és így láthattam a másik kezében tartott fehér virágokat.
- Frézia – informált, ahogy a hajamba tűzte őket. – Természetesen teljesen felesleges, ha az illatot nézzük – visszahúzódott és rám nézett. Elmosolyodott, azzal a fajta mosolyával, amitől majd’ megállt a szívem. – Elképesztően gyönyörű vagy.
- Elloptad a szövegemet – olyan halkan beszéltem, amennyire csak szoktam. – Csak amikor végre meggyőzöm magam, hogy tényleg valós vagy, aztán megjelensz így, és attól félek, hogy megint csak álmodom.
Gyorsan felkapott a karjaiba, Közel tartott az arcához, a szeme szinte lángolt, ahogy egyre közelebb húzott magához…
- Vigyázz a rúzsra! – szólt rá Alice.
Úgy nevetett, mint egy lázadó, de azért végül a kulcscsontom feletti bemélyedést csókolta meg inkább.
- Készen állsz? – kérdezte.
- Elfogja nekem egyáltalán valaha, valaki mondani, hogy mi is az alkalom?
Edward ismét nevetett, és a nővéreire pillantott a válla fölött.
- Nem is találgatott?
- Nem – kuncogott Alice. Edward boldogan nevetett. Összevontam a szemöldököm.
- Miről maradtam le?
- Ne aggódj, hamarosan megtudod – biztosított.
- Tedd le Edward, hagy csináljak pár képet! – jött le Esme a lépcsőn, kezében egy ezüstszínű fényképező.
- Képet? – motyogtam, ahogy Edward óvatosan letett a bizonytalan jó lábamra. Kezdett rossz előérzetem lenni. – Látszódni fogsz majd a képen? – kérdeztem enyhe szarkazmussal a hangomban. Edward rám vigyorgott.
Esme elkattintotta néhányszor a képet, majd Edward nevetve ecsetelni kezdte, hogy el kéne indulnunk, mert a végén még elkésünk.
- Majd ott találkozunk! – szólt utánunk Alice, ahogy Edward az ajtó felé vitt.
- Alice is ott lesz? Akárhol is leszünk? – ettől kicsit jobban éreztem magam.
- És Jasper, és Rosalie, és Emmett is.
A homlokomat ráncoltam, ahogy próbáltam rájönni a nagy titokra. Edward kuncogott az arckifejezésemen.
- Bella! – szólt utána Esme. – Édesapád szeretne beszélni veled.
- Charlie? – kérdeztük egyszerre Edwarddal. Esme odahozta a telefont, de ahogy át akarta nekem nyújtani, Edward kikapta a kezéből, miközben mindenféle erőlködés nélkül tartott engem egy kézzel.
- Hé! – próbáltam ellenkezni, de már elkezdett beszélni.
- Charlie? Én vagyok az. Mi a baj? – ijedtnek hangzott. Elsápadtam. De akkor az arckifejezése meglepett lett – és hirtelen gonosz.
- Add oda neki a telefont, Charlie – hagy beszéljek vele – akármi is történt, Edward túlságosan élvezte a helyzetet ahhoz, hogy Charlie bajban legyen. Kissé megnyugodtam.
- Hello Tyler, itt Edward Cullen – a hangja barátságos volt, de csak a felszínen. Elég jól ismertem már ahhoz, hogy kiérezzem belőle a fenyegető élt. Mi a francot csinálhat Tyler az én házamban? Kezdett körvonalazódni bennem a szörnyű igazság.
- Sajnálom, de itt valami félreértés történt, ugyanis Bella már foglalt ma estére – Edward hangsúlya megváltozott, és a fenyegetés hirtelen sokkal jobban kiérződött belőle, mint eddig. – És hogy őszinték legyünk, Bella minden este foglalt mindenki számára, kivéve, hogyha rólam van szó. Ugye nincs harag? Sajnálom, hogy elrontottam az estédet – egyáltalán nem úgy hangzott, mintha sajnálná. Aztán összecsukta a telefont, hatalmas vigyorral az arcán.
- Az iskolabálba viszel! – szegeztem neki dühösen. A nyakam és az arcom vörös lett a dühtől. Éreztem, ahogy szemem dühös könnyekkel telik meg.
Edward nem számított rá, hogy ilyen erőteljesen fogok reagálni, ezt láttam az arcán. Összeszorította az ajkát, a szemei elsötétültek.
- Ne hisztizz, Bella.
- Ne aggódj, Bella, mindnyájan ott leszünk – próbált bátorítani Alice, hirtelen a vállamnál teremve.
- Miért teszitek ezt velem? – kérdeztem
- Jó móka lesz! – Alice még mindig túlságosan optimista volt.
Ám ekkor Edward odahajolt a fülemhez, és belesúgott; a hangja bársonyos, de komoly.
- Bella, csak egyszer vagy ember.
Aztán rám nézett azokkal a perszelő arany szemeivel, az ellenállásom pedig egy pillanat alatt elolvadt.
- Rendben – motyogtam, bár nem sikerült annyira hatásosra, mint szerettem volna. – Elmegyek. De majd meglátod – figyelmeztettem sötéten. -, hogy ezzel a balszerencse sorozatommal, amiért mindig aggódsz, a végén még eltöröm a másik lábamat is. Nézd csak meg ezt a cipőt! Ez egy halálos csapda! – bizonyítékképp felemeltem a jó lábamat.
- Hmm… - egy kicsit tovább nézte a lábamat, mint kellett volna, aztán Alice-ra tekintett csillogó szemekkel. – Még egyszer, nagyon szépen köszönöm.
- El fogtok késni. Charlie már biztos vár – emlékeztette Edwardot Esme.
- Rendben, akkor menjünk – azzal kilépett velem az ajtón.
- Charlie is benne van? – kérdeztem az összeszorított fogaimon keresztül.
- Természetesen – vigyorgott.
Annyira belefeledkeztem a gondolataimban, hogy először észre sem vettem. Csak egy ezüst kocsit érzékeltem, és rögtön a Volvóra gondoltam. Ám akkor Edward annyira lehajolt, hogy leültessen az ülésre, hogy először azt hittem, a földre tesz.
- Mi ez? - kérdeztem meglepetten, ahogy egy teljesen ismeretlen utastérben találtam magam. – Hol a Volvo?
- A Volvo a hétköznapi kocsim – mondta óvatosan, félve, hogy újabb jelenetet rendezek. – Ezt pedig különleges alkalmakra tartogatom.
- Mit Charlie gondolni? - ráztam meg a fejem rosszallóan, ahogy Edward beszállt, és bekapcsolta a gyújtást. A motor dorombolt.
- Oh, Forks lakosságának nagy része azt hiszi, hogy Carlisle egy megszállott autógyűjtő – mondta, miközben a fák között hajtott az út felé.
- És nem az?
- Nem, ez inkább az én hobbim. Rosalie is gyűjti őket, de ő inkább a belsejükkel szeret vacakolni, mintsem vezetni őket. Ezen is egy csomót dolgozott a kedvemért.
Még mindig azon gondolkodtam, hogy vajon miért is megyünk Charlie-hoz, mikor Edward leparkolt a felhajtónkon. E verandai lámpa égett, bár még nem volt teljesen sötét. Charlie biztos, hogy várt ránk, talán éppen az egyik ablakból leskelődött. Elpirultam, arra gondolva, hogy vajon apám első reakciója is ugyan az lesz-e a ruhám láttán, mint az enyém volt. Edward megkerülte kocsit, hogy kinyissa nekem az ajtót, magához képest lassan, ami csak megerősítette a gyanúmat Charlie-val kapcsolatban.
Aztán, ahogy Edward óvatosan kiemelt a kocsiból, Charlie – hozzá teljesen nem illő módon – ki jött a ház elé, hogy köszöntsön minket. Az arcom égett; Edward észrevette ezt, és kérdőn nézett rám. De nem kellett volna aggódnom. Charlie engem észre sem vett.
- Ez egy Aston Martin? – kérdezte Edwardot tiszteletteljes hangon.
- Igen, egy Vanquish – a szája sarka felfele rándult, de meg tudta fékezni. Charlie füttyentett egyet.
- Ki akarod próbálni a kislányt? – tartotta fel Edward a kulcsokat.
Charlie végre felnézett a kocsiról. Hitetlenkedve tekintett Edward-ra – de azért némi remény is megcsillant a szemeiben.
- Nem – mondta vonakodva. – Mit szólna édesapád?
- Carlisle egyáltalán nem bánna – szólt Edward őszintén, nevetve. – Gyerünk már – azzal Charlie kezébe nyomta a kulcsokat.
- Nos, csak egy gyors kör… - Charlie már a sárvédőt simogatta egyik kezével.
Edward elsegített az ajtóig, majd felkapott ahogy beértünk az előszobába, és becipelt a konyhába.
- Ez egész jól sikerült – mondtam. – Esélye sem volt, hogy frászt kapjon a ruhámtól. – Edward pislogott.
- Erre nem is gondoltam – vallotta be. Ismét kritikus szemekkel végignézett a ruhámon. – Végül is jó ötlet volt, hogy nem furgont vittük, klasszikus vagy sem.
Akaratom ellenére elvontam a tekintetem az arcáról annyi időre, ameddig észrevettem, hogy a konyhát szokatlan félhomály borítja. Gyertyák voltak az asztalon, sok gyertya, rengeteg belőlük, talán húsz vagy harminc hosszú, fehér gyertya. Az öreg asztalt fehér terítővel takarták le, ahogy két széket is.
- Ezen dolgoztál egész nap?
- Nem, ez csak egy percet vett igénybe. A főzésre ment el az egész napom. Tudom, hogy a flancos éttermeket túlzásnak találod, nem mintha túl sok hely esne abba a kategóriába erre felé, ezért úgy döntöttem, hogy a saját konyhádért biztos nem panaszkodnál.
Leültetett az egyik fehérrel bevont székre, és elkezdte felszolgálni az ételeket a hűtőből és a sütőből. Észrevettem, hogy csak egy személyre van megterítve.
- Nem fogod Charlie-t is megetetni? Nem sokára úgyis hazaér.
- Charlie már egy falatot sem bírna lenyelni – szerinted ki volt az előkóstolóm? Biztosra kellett mennem, hogy ez mind ehető – azzal letett elém egy tányért, tele mindenféle étellel, ami nagyon is ehetőnek tűnk.
Sóhajtottam.
- Még mindig dühös vagy? – odahúzta mellém a másik széket, és leült rá.
- Nem. Vagyis igen, csak nem éppen ebben a pillanatban. Csak éppen azon gondolkodtam, hogy tessék, itt van az egyetlen dolog, amiben jobb vagyok nálad. Ez nagyon jól néz ki – ismét sóhajtottam.
Kuncogott.
- Még meg sem kóstoltad. Legyél optimista – lehet, hogy borzalmas.
Bekaptam egy falatot, vártam egy pillanatot, majd grimaszoltam egyet.
- Ennyire borzalmas? – kérdezte kissé sokkolva.
- Nem, tökéletes, mint mindig.
- Micsoda megkönnyebbülés – mosolyogott, gyönyörűen. – Ne is törődj vele, még mindig rengeteg dolog van, amiben jobb vagy nálam.
- Csak egyetlen egyet mondj.
Először nem válaszolt, csak végigsimította a kulcscsontom egyik hűvös ujjával, parázsló tekintetét ez enyémbe fúrva, egészen addig, amíg nem éreztem, hogy az arcom elvörösödik.
- Tessék, itt is van – mormolta, ahogy megérintette vörös arcomat. – Még sohasem láttam senkit, aki úgy tud elpirulni, mint te.
- Csodálatos – vontam össze a szemöldököm. – Egy önkéntelen reakció – erre aztán igazán büszke lehetek.
- És te vagy a legbátrabb személy, akit csak ismerek.
- Bátor? – gúnyolódtam.
- Az összes szabadidődet egy hordányi vámpírral töltöd; ez azért valami. És az sem zavar, hogy sokszor kerülsz kockázatosan közel a fogaimhoz… - megráztam a fejem.
- Tudtam, hogy nem akármivel fogsz előrukkolni. – nevetett.
- Komolyan mondtam. De nem is törődj vele. Egyél – türelmetlenül elvette tőlem a villát, és elkezdte adogatni nekem a falatokat. Az ételek mindig felségesek voltak, természetesen.
Már majdnem végeztem, mire Charlie hazaért. Óvatosan néztem az arcára, de a szerencsém még kitartott, ugyanis még túlságosan le volt nyűgözve a kocsitól ahhoz, hogy észrevegye, mit is viselek. Visszaadta a kulcsokat Edwardnak.
- Köszönöm, Edward – mosolygott álmodozva. – Ez aztán már valamilyen kocsi.
- Nagyon szívesen.
- Na, hogy sikerült? – nézett Charlie az üres tányéromra.
- Tökéletesen – sóhajtottam.
- Tudod Bella, máskor is meg kéne engedned, hogy nálunk tökéletesítse a főzőtudományát – utalgatott. Sötéten néztem Edward-ra.
- Biztos vagyok benne, hogy fogja, apu.
Charlie csak akkor tért teljesen magához, mikor már majdnem kiléptünk az ajtón. Edward átölelte a derekam, hogy támogasson és segítsen megtartani az egyensúlyom, ahogy sántikálni próbáltam abban az ingatag cipőben.
- Um, Bella, most annyira… felnőttnek nézel ki – éreztem a hangjában, ahogy kezd belőle kitörni az apai rosszallás.
- Alice öltöztetett fel. Nem nagyon volt beleszólásom a dolgokba. – Edward olyan halkan nevetett, hogy csak én hallhattam
- Nos, ha Alice… - motyogta, valahogy megenyhülve. – Nagyon csinos vagy, Bells – elhallgatott egy pillanatra, majd a szeme ravaszul megcsillant. – Szóval, számíthatok még pár szmokingos fiatalemberre ma este?
Nyögtem egyet, Edward pedig kuncogott. Fel nem foghattam, hogy lehet valaki annyira figyelmetlen, mint Tyler. Nem mintha Edwarddal annyira titkolóztunk volna az iskolában. Együtt érkeztünk és együtt távoztunk, az összes órámra elcipelt, mindennap vele és a testvéreivel ültem ebédnél, és ahhoz sem volt túl félénk, hogy szemtanuk előtt megcsókoljon. Tylernek tényleg profi segítségre volt szüksége.
- Nagyon remélem – vigyorgott Edward apámra. – A hűtő tele van maradékkal. Mond csak meg nekik, hogy szolgálják ki magukat.
- Azt már ugyan nem – az az enyém – motyogta Charlie.
- Írd össze a neveket nekem, Charlie – hangjának fenyegető éle talán csak számomra volt hallható.
- Oh, elég legyen már! – parancsoltam.
Hála az égnek, végre elértünk a kocsihoz, és elhajtottunk.

2 megjegyzés:

Alice írta...

nekem csak a Rosalie-s volt új a többit már olvastamde akkor is jók!:D

Niky írta...

=), igen jók az bizti, úgy gondoltam meg kell osztanom veletek is!! :D

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster