Midnight sun 3/1

Az első találkozás

Eljött a nap, amikor azt kívántam, bárcsak ágyban maradtam volna…
Középiskola.
Vagy a purgatórium jobb szó rá?
Létezik, bármely más út is, ahogy jobbá tehetném bűneimet, vagy csak ezzel tehetek valamit az ügy érdekében? Egyre növekvő unalommal szemléltem,minden eltöltött nap lehetetlenül monoton…
Úgy tűnik, én inkább ilyenkor alszom, amennyiben az álmot az aktív periódusokat meg-megszakító vegetálásként definiáljuk.
Kis repedések szaladtak fel a távoli kávézó falán ,amelyek csak a képzeletemben léteztek és mintába rendeződtek előttem.
Ez csak a hangok útja volt, amelyek lágy csobogásként töltötték meg a fejem.
Több száz emberi hang, melyek unalommal utasítottam el.
Amint egy ember elmegy a közelemben, én mindig hallom épp mi jár a fejében.
Ma, egy új diáklányról való véleményeket hallhattam már messziről.
Eléggé felizgatta a kedélyeket a téma.
Minden egyes gondolatban felbukkant az új lány, tehát nagyon is szöget ütött a fejükben.
Csak egy átlagos emberlány…
Az izgalom az érkezése fölött fárasztóan kiszámítható volt.- megjött a csillogó, új játék a gyerekeknek.
Az idióta srácok fele már, arról álmodozott, hogy milyen jó lesz meghódítani, csak mert vonzotta őket az újdonság varázsa.
Megpróbáltam erősebben kizárni a hangokat a fejemből.
Csak néhány hangot blokkoltam le a fejemben.
Tiszteletből, nem pedig ellenszenvből: a szüleimét, a két nővéremét, és a bátyáimét.
Ők nyugodtan magukban tarthatták a gondolataikat, csak nagyritkán hallgattam beléjük.
Mindig megpróbáltam tiszteletben tartani a privátszférájukat.
Próbáltam nem odafigyelni, hátha az majd segít.
Én próbáltam… tudtam, de most inkább mégsem.
Rosalie éppen magára gondolt, mint általában.
Elcsípett egy képet magáról, amint az éppen visszatükröződött valakinek a szemüvegéről, és a szépségén töprengett. Rosalie esze, olyan mint egy sekély medence, kevés meglepő dolgot tartogat.
Emmett éppen füstölgött a tegnapi elvesztett birkózó meccse miatt, amiért Jasper lenyomta.
Ez az összes (korlátozott) türelmét is felemésztette, épp a visszavágót tervezgette suli utánra.
Sosem éreztem rá késztetést, hogy Emmet gondolatait hallgassam, mert sosem gondolt semmire, amit aztán ne mondott volna ki, vagy csinált volna azon nyomban.
Talán az egyetlen, amit olyankor éreztem mikor a fejükben hallgatóztam a bűntudat volt, amiért hallom, amit ők nem akarják, hogy tudjak.
Ha Rosalie egy sekély medence, akkor Emmett egy kristály tiszta tó.. Árnyék nélkül, titkok nélkül…
És Jasper, nos ő épp szenvedett. Elnyomtam a jelet.
„Edward!”- Alice szólt hozzám fejben.
Azonnal csak rá összpontosítottam.
Ez ugyan olyan, mintha hangosan szólt volna hozzám.
Örültem is mikor a nevem, annak idején kiment a divatból. Elég bosszantó volt, bárki, bármikor gondolhatott Edward nevű ismerősre én meg mindig automatikusan felkaptam a fejem.
Alice és én jók vagyunk, ebben a titkos társalgásban. Csak ritkán vesznek észre minket. Lekaptam a szemem a vakolaton kígyózó vonalakról, melyeket a gondolatok rajzoltak a szemeim elé.
„Hogy tartja magát?”- kérdezte tőlem. Kicsit ráncoltam a szemöldökömet és elhúztam a szám. Senki más nem vette észre. Olyan jó lett volna, Jasper feje helyett inkább, megint az unalomba mászni.
Alice figyelmeztető hangját hallottam, hogy nézzek a fejébe, mert Jaspert látja a most rátört víziójában.
Rásandított a szóban forgó srácra.
„Fenyeget bármilyen veszély most a részéről?”- szuggerálta belém a gondolatot. Majd előhívta a közeli jövőről szóló vízióját, kiszorítva a többi monoton susmorgást a fejemből. Én lassan jobbra fordítottam a fejem, hogy megnézzem az egyik téglát, aztán balra, hogy egy repedésre pislogjak, ami a plafonon van. Csak Alice tudhatta, hogy épp a fejemet rázom.
Megnyugodott.”Szólj, ha kezdene rosszra fordulni a helyzet!”A szememmel jeleztem, felnéztem a plafonra, majd le az asztalra. ”Köszönöm, hogy megteszed!”- örültem, hogy erre nem kellett hangosan válaszolnom. Mégis mit mondhattam volna? Az „örömömre szolgál” elég nagy ferdítés lenne a részemről. Nem szerettem Jasper szenvedését hallgatni…
Tényleg szükség van az, ilyen kísérletekre? Nem esik jól bevallanom, de mindig erősnek kell maradnunk, hogy a szomjúság ne törjön fel bennünk.- ez is segít kitolni az ingerküszöbünket. De akkor sem túl szerencsés flörtölni a katasztrófával.. Szerintem…
Már két hét telt el a legutóbbi vadászatunk óta, de azért még nem olyan mérhetetlenül nehéz számunkra. Csak egy kis kényelmetlenség ér minket néha. – például, ha egy ember túl közel megy el mellettünk és az illatát hozzánk sodorja a szél. De csak ritkán esik meg ilyen…
Az ösztöneik megsúgják neki, azt, amit az eszük nem ért meg soha: veszélyesek vagyunk.
Jasper például épp nagyon veszélyes.
Ebben a pillanatban egy apró lány áll meg a mellettünk lévő asztalnál, hogy beszélgessen a barátaival. Végig futtatja az ujját a sortján, aztán a szőke hajába túr. A fűtőtestek irányából az illata felénk száll.
Én már tudom mit fogok érezni, mikor az illata megtalál: fájdalmasan ki fog száradni a torkom és üres sóvárgást érzek, majd a gyomromban, automatikusan összerándulnak az izmaim és a méreg fokozottam fog termelődni a számban ….
Ez mind normális, általában könnyű leküzdeni. Most sokkal nehezebb, megkétszereződik, ahogy Jasper reakcióját vizsgálgatom. Ikerszomjúság, mert ez nem csak az enyém. Az övét is magamban érzem.
Jasper elkezdi megtervezni, mit csinálna vele. Már látja magát – legszívesebben felállna Alice mellől és az apró lányhoz menne. Ledöntené, a fülébe suttogna és az ajkait a nyaki artériához érintené. Elképzelte, ahogy a lány vére forrón pulzál a lágy bőr alatt, melyen a fogai vannak.
Megkopogtatom a székét.
A tekintetünk összetalálkozik egy pillanatra, aztán maga elé néz. Hallom a szégyent és a lázadozást a fejében.
„Bocsánat” mosolyodott el Jasper kényszeredettem.
Erre szimplán vállat vontam.
„Semmit sem fogsz tenni” – mormolta Alice, hogy csillapítsa Jasper bosszúságát. – „láttam”.
Harcoltam a grimaszolás ellen, hogy Alice tovább hazudhasson arról, amit látott. Egy cipőben jártam vele, hiszen nem könnyű, hogy hangokat hallok, neki meg látomásai vannak a jövőről. Megvédjük egymás titkait.
„Segít egy kicsit, ha más emberekre gondolsz” – szuggerálta Alice magas, dallamos hangján, amely túl gyors volt ahhoz, hogy az emberi fül érzékelje. Ezt a módszert akkor használtuk, ha nem akartuk, hogy a közelünkben állók meghalljanak minket.
„ A neve Whitney. Van egy körberajongott kishúga. Az anyukája hívta meg Esmet arra a partira, nem emlékszel?”
„Tudom ki ő.” – motyogta Jasper kurtán. Elfordult és kibámult egy kis ablakon, az eresz alatt húzódó hosszú udvarra. A hangsúlyából ítélve lezárta ezt a beszélgetést.
Le kell mennie vadásznia ma éjjel. Nevetséges lenne vállalni a kockázatot ezek után, csak azért, hogy ellenállóbbá és erősebbé váljék. Még ki kell tapasztalnia saját határait és tágítania azokat. A korábbi szokásai nem egyeztek a családunk választott életformájával. Nem kéne ennyire letolnia magát az előbbi kis közjáték miatt.
Alice csendesen felsóhajtott, majd felállt tálcájával – csak kellék számunkra ez is – és otthagyta jaspert. Tudta, hogy nem tudna több bátorítást adni neki most. Rosalie és Emmet kapcsolata sokkal látványosabb, mint az övé Jasperrel, gondolta Alice, hiszen ők sokkal jobban kiismerik egymás hangulatát Jasperrel. Ha más is tudna gondolatot olvasni, csak úgy lenne igazságos…

„Edward Cullen”
Reflexből cselekszem. Megfordulok a hang irányába, mely engem emlegetett, de nem szólt hozzám senki, csak egy gondolat volt. És akkor a szemem elcsíp egy apró pillanatra egy nagy, barna szempárt a tömegből, melyet szív alakú arc keretezett. Ismertem ezt az arcot, bár még sosem láttam azelőtt. Őt láttam ma minden szembejövő ember gondolataiban. Csak egy új diák, Isabella Swan. A város őrmesterének a lánya, aki Forksba jött élni, egyelőre ismeretlen okokból. Bella. Mindenkit kijavít, aki a teljes nevét használja.
Unottan körülnézek, elég volt egy pillanat, hogy rájöjjek, nem ő gondolt a nevemre.
„Persze, ő is a Cullenekről kérdez…” – hallottam meg a hangot. Most már tudom, ki osztja az észt rólam. Jessica Stanley. Már régóta zaklat belső monológjaival, amik velem kapcsolatosak. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor végre felhagyott azzal az idegesítő rajongásával… Állandóan a lehetetlen és nevetséges álmodozásaiba menekült a valóság elől akkoriban. Azt kívántam akkor, bár elmagyarázhatnám neki, mi történne a VALÓSÁGban, ha a szám és a fogaim közelébe kerülne.
Próbáltam kizárni a fejemből a bosszantó kis fantáziálgatásait. A gondolat, hogy vajon mit reagálhatna erre majdnem megmosolyogtatott, de elnyomtam a vigyort.
„Milyen nagy népszerűségnek örvend” – gondolta Jessica – „Pedig nem is olyan csinos…nem értem miért bámulja úgy Eric…vagy Mike.” – összerezzent, mikor az utóbbi névre gondolt. Az új rajongás tárgya Mike Newton, aki általános népszerűségnek örvendett, egyáltalán nem foglalkozott most vele. Annál inkább az új lánnyal…mint gyermek az új, csillogó játékkal.
Csúnyán kiéleződtek Jessica gondolatai, de szívéjes arccal fordult hozzá, hogy elmagyarázza, mi az amit általában a családomról tudni lehet… Egy új diáknak muszáj rákérdeznie erre…
„Mindenki engem néz ma is....” - gondolja önelégülten Jessica. „Szegény Bella, még két évet kell lehúzzon velem egy osztályban. .. még el kell kapnom Mikeot, hogy mit gondol róla.”
Ettől kezdve nem voltam kíváncsi felszínes gondolataira, és próbáltam blokkolni a kapcsolatot, mielőtt jelentéktelen gondolatai felidegesítettek volna.
„Jessica Stanley épp most teregeti ki az új Swan csajszinak a családi szennyesünket.” – zavart bele Emmet a gondolataimba. Csendesen kuncogott. „Remélem jól csinálja!” – gondolta. – „tulajdonképpen meglehetősen fantáziátlan. Csak a ’botrány’ volt a legerősebb kifejezés, amit használt.

És az új lány? Neki is csalódást okoztak a pletykák? Figyelni kezdtem, hogy az új lány, Bella, vajon mit gondol Jessica történetéről? Vajon mit lát, mikor erre az idegen, krétafehér, mindenki által került családra néz?? Kicsit saját felelősségemnek érzem, hogy tudjam mit reagál. Előrelátóan kell cselekednem, - jobb szó híján - a családomért. Meg kell védenem őket. Ha bárki is gyanús lett, úgy rögtön le tudtam adni a riasztást, és így biztosítottam a könnyed visszavonulást. Párszor volt már rá példa, hogy néhány ember, akinek élénk volt a fantáziája, ránk ismert egy-egy könyv, vagy film alapján. Általában tévedtek, de jobb ilyenkor továbblépni, máshova, hogy ne is kockáztassunk. Ugyanis nagyon-nagyon ritkán, de van aki rájön az igazságra. Ilyenkor mi egyszerűen eltűnünk, mert nem adhatjuk meg neki az esélyt arra, hogy bizonyítsa az elméletét rajtunk. Így szép lassan csak egy ijesztő emlék lesz belőlünk...
Nem hallottam semmit, pedig nagyon figyeltem bellára. Állandóan csak Jessica komolytalan monológja kúszott vissza a fejembe. Olyan volt, mintha senki sem ülne mellette. Különös, csak nem elment mellőle? Nem érzem őt, pedig Jessica még mindig neki locsog. Nem tudom lecsekkolni, a lány felől még mindig csupán fura üresség árad. Próbálok rájönni, mi ütött az én „extra hallásom”ba, ez még sosem történt meg velem. A tekintetem újra találkozik a barna szempáréval. Ő továbbra is ott ül, ahol azelőtt, teljesen normálisan fest. Feltételezem, Jessica továbbra is a helyi Cullen-pletykákról csacsog neki. Innen úgy tűnik, mintha bella éppen ezen gondolkodna. De még csak suttogást sem hallok felőle.

Piros foltok jelennek meg az arcán, majd maga elé kapja a tekintetét. Látszik, hogy zavarba hozza ennek a sok idegennek a túlzott figyelme. Még jó, hogy Jasper azóta is csak azon az ablakon mered kifelé. El sem tudom képzelni, mi történne, ha most egyesülne bennem a szomjúságunk, biztos nem tudnám könnyen visszafogni magam. Az érzelmek jól láthatóan suhannak át egymás után a lány arcán, minél többet tudott meg a többiektől.
Meglepett, hogy elnyelődik benne minden gondolata. Kíváncsian figyelte, amit Jessica mesélt neki, és valami átsuhant az arcán…talán lenyűgözöttség? Nem ez lenne az első alkalom. Mi gyönyörűek vagyunk számukra, ezzel csalogatjuk magunkhoz a zsákmányunkat. Végül zavart olvastam ki az arcából, mikor rajta kaptam, hogy engem néz.

Érdekes, de a gondolatai jól látszottak a szemeiben. Furcsa, mert tekintete mély volt, pedig a barna szem általában sötét és lapos tekintetet ad. De én még mindig nem hallottam semmit…se onnan ahol ült…sem sehonnan. Egy pillanatra nyugtalanság fogott el. Még sosem találkoztam ilyennel azelőtt. Talán velem van a baj? De mindent pont úgy érzékelek, most is, mint eddig… Aggódva próbáltam még erősebben figyelni rá. Az összes hang, amit eddíg kizártam, most mind ott dübörgött a fejemben.
„Csodás, ő is ilyen zenét szeret…talán megmutatom neki az új CD-met…” – ez Mike Newton hangja volt, aki 2 asztalnyira ült Bellától és mereven bámulta őt.
„Nézd csak, hogy bámulja a csajt. Nem elég neki, hogy a fél suli bele van zúgva és rá vár?” – gondolta féltékenyen Eric Yorkie, majd visszafordult a lányhoz.
„…olyan undorító, még azt hinnéd, hogy híres, vagy valami…Még edward Cullen is őt bámulja…” – lauren Mallory igen féltékenyen méregette az új lány arcát, és közben sötét gondolatok kavarogtak a fejében. – „Jessica rátalált az új legjobb barátnőjére…micsoda vicc…!!” – dühöngött tovább.
„El kéne kapnom valakit, hogy kifaggassam róla…viszont én is szeretnék beszélgetni vele. Csak a szokásos kérdéseimet tenném fel neki…” – tűnődött Ashley Dawling.
„talán velem lesz spanyolórája” – remélte June Richardson.
„még ma este meg kell csinálnom…és gyakorolnom kell az angol tz-re is. Remélem anyu…” – a csendes lány, Angela Weber volt az egyetlen ember az asztalnál, aki nem bellával foglalkozott.

Hallottam őket mind, az összes jelentéktelen gondolatot, ami csak átfutott az agyukon. Csak a megtévesztően beszédes tekintetű új diákot nem. És valóban, ha a gondolatait nem is, de legílább azt hallottam, amit jessicának mond. Benne nem tudtam olvasni, viszont jól idehallatszott a mély, tiszta hangja a helység túloldaláról.
„Melyik az a vörösesbarna hajú fiú?” – kérdezte, és sutyiban rámsandított a szeme sarkából. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, amint észre vette, hogy őt nézem. Ha lett volna rá remény, hogy elkapom a gondolatait, akkor a hangszíne most támpontot adhatott volna, hogy felkutassam azokat, de csalódnom kellett. Ez a félénk, csendes hang teljesen ismeretlen volt. Nem tartozott az engem ostromló több száz hang közé, ebben biztos voltam. Általában az emberek beszédhangja sokban megegyezik a gondolataik hangjával. Ez viszont teljesen új volt…

„Oh, sok szerencsétlen idióta!” – gondolta Jessica, mielőtt válaszolt volna. – „Ő edward. Fantasztikusan néz ki, igaz, de ne is pazarold rá az idődet, senkivel sem randizik. Senki sem elég jó neki.” – elfordítottam a fejem, nehogy meglássák a széles vigyort ami kibukott belőlem. Jessicának és a barátnőinek fogalmuk sincs, mekkora szerencséjük van, amiért nem találkozok velük. A mulandó szórakozás alatt éreztem valami erős impulzust, amit nem egészen értettem. Csinálni akartam valamit a Jessica gondolataiban csendülő gonoszsággal, ahogy az új lány naivitására gondolt. Erős késztetést érzetem rá, hogy közelebb lépjek hozzájuk, és megvédjem az új lányt, Bella Swant Jessica gonosz terveitől. (=D) Hú, fura érzés… Megpróbáltam felkutatni magamban ennek az érzésnek a motivációját, és közben csendesen vizsgálgattam az új lányt…

Talán valamilyen sokáig elnyomott védelmező ösztön volt – hogy az erősebb megvédje a gyengét. Sokkal törékenyebbnek tűnt, mint a többi osztálytársnője. A bőre szint áttetsző volt, és elég nehéz volt elhinnem, milyen erősen védett a külvilággal szemben. Láttam, ahogy a vére ritmusosan lüktet az ereiben, sápadt bőre alatt… De nem, nem gondolhatok erre! Jó az az élet, amit magamnak választottam! Már én is olyan erővel küzdök a szomjúság ellen, mint Jasper, és nem adhatok a csábításnak támpontokat.
Enyhén összeráncolt szemöldökkel, naivan rámnézett.
Ez valami hihetetlenül frusztráló! Látom mennyire igénybe veszi, hogy ott üljön, idegenekkel beszélgessen, és ő álljon a figyelem középpontjában. Látom, ahogy félénken behúzza a vállait és kissé begörnyed. Mintha folyamatosan a visszautasítástól tartana. Ezt már csak láttam, csak megértettem a testbeszédéből. Csupán elképzeltem, mit érezhet. De még mindig semmi. Csak csönd áramlott a hétköznapinak tűnő lányból… Miért??

„Na jól csinálja Jessica?” – mormolja oda nekem Rosalie , megszakítva ezzel gondolatmenetemet. Visszanézek a lány értelmes, megkönnyebbült arcába, de a próbálkozásom megint kudarcba fulladt. Ez hihetetlenül irritál! Nem hittem volna, hogy el tudja rejteni előlem a gondolatait, de sikerült neki. Nem kétség, ki tudom fürkészni a gondolatait – mert igenis megtalálom a módját – és akkor majd kiderül róluk, hogy egyszerű kis csinos emberi gondolatok, mint bárki másé. Nem érnék meg azt az erőfeszítést, amit kiadnék értük, ha most nekigyürkőznék.
„Szóval most már fél tőlünk a kis újonc?” – kérdezte Emmet még mindig a véleményemet az előző kérdésre.
Csak vállat vontam. Őt nem érdekelte a válaszom annyira, hogy kipaszírozza belőlem. 8nem is sejtette, hogy engem is mennyire érdekel a válasz!)…

Felkeltünk az asztaltól, és átvágtunk az ebédlőn. Emmet, Rosalie és Jasper idén lettek végzősök, ők végre megszabadulnak az osztályuktól. Én fiatalabb diákot játszottam náluk. Beténferegtem az ifjúsági bioszterembe, ahol az órám lesz, és már előre felkészültem az unalomra. A tanárunk, Mr. Banner unalmas volt, nem volt valami intellektuális, és nem tudott semmi újat mondani nekem az órákon, hiába volt 2 diplomája.
A teremben lezuttyantam a székemre és elővettem a könyveimet. Ezek szintén csak kellékek, semmi új nem volt bennük számomra. Én voltam az egyetlen diák, akinek nem kellett osztozkodnia mással a padján. Az emberek ahhoz nem voltak elég okosak, hogy tudják, miért félnek tőlem, de a túlélő ösztöneik megsúgták nekik, hogy nem lenne szerencsés mellém telepedni.
A terem lassan megtelt az ebédről visszaérkezett emberekkel. Hátradőltem a székemben, és vártam az óra kezdetét. Újra azt kívántam, bárcsak tudnék aludni…
Ekkor meghallottam Angela Webber gondolatát, ahogy bekísérte az új lányt, akinek a nevét is elég volt említeni ahhoz, hogy azonnal felkapjam rá a fejem.
„Bella ugyan olyan félénknek tűnik, mint én. Elég nehéz lehet neki a mai nap. Remélem tudok majd mondani neki valamit…de remélem nem olyant, ami hülyén hangzik.”
„Igen!” – gondolta Mike Newton, és ültében szembefordult a lánnyal. Még ott, ahol Bella Swan állt, továbbra sem történt semmi. Ez az üres tér, ami körülvette őt nagyon zavart és elbátortalanított engem. Közelebb jött, elment a mellettem húzódó kis folyosón, hogy a tanár asztalához menjen… Szegény lány, az egyetlen hely ami még maradt, mellettem van. Automatikusan lepakoltam az asztalt, ahol ülnie kell majd, a könyveimet pedig feltornyoztam egy kupacban magam elé. Reméltem, hogy kényelmes lesz neki majd a hely. Hosszú egy év áll előtte – legalábbis ebben az osztályban biztosan. Talán, gondoltam, ha mellette ülök könnyebben kifürkészhetem a titkait… nem mintha akadály lett volna a távolság azelőtt… de semmit sem találtam még, hiába figyeltem oda.

Bella Swan elment a fűtő és légforgató rendszer előtt, és a ventilátor lustán felém fújta az illatát. Ez az illat fejbevágott, mint egy súlyos labda, vagy inkább mint egy faltörő kos. Elképzelni sem tudtam volna azelőtt, hogy ilyen erőszakos reakciót válthat ki belőlem egy pillanat alatt. Ebben a pillanatban közelebb voltam hozzá, mint eddig bármikor….egy pillanatra az emberiség foszlányainak a nyoma is elveszett belőlem, de gyorsan visszafogtam magam, és felöltöttem belőle azt a keveset, ami megmaradt.
Ragadozó vagyok. Ő pedig a zsákmányom. Nem éppen a legszebb szavak, de akkor is ez az igazság. Az osztályban még sosem láthattak ilyennek. A fejemben eddig mindig kordában tartottam a veszélyt. A rejtélyes gondolatait azonnal elfelejtettem. Mindegy, mire gondol, már úgy sem gondolkodhat sokáig, ha ez így folytatódik.
Vámpír vagyok és neki van a legédesebb vére, amit az elmúlt 80 év alatt éreztem. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen illat létezik. Ha tudtam volna, már hosszú ideje ezt keresném. Az egész bolygót átfésültem volna érte. .. El sem tudom képzelni, milyen lehet az íze…
A szomjúság fellángolt az ereimben. A szám kiszáradt, a frissen termelődött méreg sem oszlatta el az érzést. A gyomrom összefacsarodott az éhségtől, mit a rám törő szomjúság okozott. Az izmaim megfeszültek és harcra készek voltak. Pedig még egy teljes perc sem telt el az órából. Ha továbbra is így halad, hamarosan elmegy mellettem és a hátszele az arcomba fog csapni. Ahogy a lába a földhöz ért, rám pillantott a szeme sarkából. Nem akarta, hogy észrevegyem amint engem néz. Ahogy a tekintetünk találkozik, látom, ahogy visszatükröződöm a szemeiben… és észheztérít.
A sokk, amit az arcán látok ,már megérte, mert megmentette az életét pár szúrós pillantásért cserébe. Nem könnyíti meg a helyzetem. Amint feldolgozta magában az arckifejezésem okán keletkezett sokkot a vér újra szédítő táncot kezd járni az ereiben, a legszebb színnel ajándékozva meg a bőrét, melyet valaha láttam. Az illata teljesen elködösítette az agyam. Alig tudok gondolkodni. A gondolataim tombolnak, hiába próbálom irányítani őket, összefüggéstelenek.
Zavarában gyorsított a léptein, mintha érezte volna, hogy jobban jár, ha menekül. Ez azonban ügyetlenné tette őt – megbotlott, előrebukott, majdnem ráesett az előttem ülő lányra. Gyenge és sebezhető. Mint az emberek általában. Megpróbáltam az arcára fókuszálni, és egy olyan arcot láttam a szemeiben, melyet undorral fedeztem fel. A szörnyeteg arcát, mely bennem él, évtizedek óta a felszín alá kényszerült és melyet fegyelmezetten, megalkuvást nem ismerve folytok el. Milyen könnyen ugrana most ki a mélyből.
Az illat ismét körüllengett, és minden erőmre szükség volt, hogy a helyemen maradjak.
Nem…NEM…
A kezeimmel megmarkoltam a padom szélét, próbáltam magam a széken tartani. A fa nem bírta, megadta magát. A kezem alatt megroppant a pad, és kis darabok hullottak ki az ujjaim közül, megőrizve azok nyomát a pad felületén, ahonnan a forgács hullott az imént.
Győzd le a gonoszt!Ez a legalapvetőbb törvény. Gyorsan eltakarom az ujjaim nyomát,és elrugdosom magam alól a fadarabkákat minden feltűnés nélkül.
Győzd le a gonoszt!Blokkold le a veszélyt…!Tudom mi fog történni most. A lány le fog ülni mellém, én pedig meg fogom ölni. Az ártatlan ittlévők , 18 másik gyerek plusz egy felnőtt , nem fogják tudni elhagyni a termet miután látták, mi történt. Visszaszorítom a gondolatot, meg kell tennem,Minden gonoszságom ellenére még nem követtem el az erőszakos cselekedetek ezen fajtáját .Sosem öltem ártatlanokat ezalatt a 8 évtized alatt. Most meg azt tervezem ,hogy levágok közülük húszat is egyszerre,mint egy hentes.
Ha először a lányt ölöm meg,akkor talán van 15 másodpercem vele mielőtt a többi ember reagál. Talán fél perc ha először még nem jönnek rá mit csinálok. Nem lenne ideje sikítani és nem érezne fájdalmat sem, nem végeznék kegyetlenül vele…Szörnyen kívántam ennek az idegennek a vérét.
De akkor nem tudnám a többieket megakadályozni a menekülésben,Az ablak miatt nem aggódnék különösebben, túl magasan van és túl kicsi , ahhoz hogy bárki is kijusson rajta. Csak az ajtó maradt-ha elzárom arra az utat, csapdába esnek.
De sokkal lassabb és nehezebb lenne agy, mert amíg becserkészném őket tülekedni kezdenének, pánikba esnének, és sikoltoznának. Nem lehetetlen, de túl sok zajjal járhat. Túl sok idejük van sikoltozni. Ha valaki meghallaná ....kénytelen lennék minden ártatlan szemtanút lemészárolni ezen a sötét órán. És a lány vére kihűlne amíg végzek a többiekkel…
Az illat megint megcsapott , még erősebben megfájdítva a kiszáradt torkomat. De a szemtanúk az elsődlegesek. Mindent szépen elterveztem fejben, én a terem közepéről támadok, nem hátra az túl messze lenne .Először a jobb oldalon kell támadnom, el tudnék törni 4-5 nyakat másodpercenként ha jól becsülöm. Nem járna zajjal. A jobb oldal a szerencsésebb, ők nem fogják tudni mi vár rájuk, nem úgy, mint az utolsó élet, mait kioltok. Ha jól számolom 5 másodperc alatt körbe tudnék menni a termen, miközben minden életet kioltok.
Elég hosszú idő Bellának, hogy lássa mi fog történni vele rövidesen. Elég hosszú ahhoz, hogy félelmet érezzen. Elég hosszú ahhoz, hogy amennyiben nem kap sokkot sikoltozni kezdjen. Csak egy apró sikoly kell és mindenki idecsődülne.
Mély levegőt vettem, és az illat végigégette a torkomat és átjárta az ereimet…átfutott a mellkasomon. .Ekkor megfordult….pár másodperc, és ő néhány centire lesz csupán tőlem,mellém ül.
A fejemben lévő szörny várakozva mosolygott. Valaki becsukott egy mappát a bal oldalamon. Fel sem kellet néznem , tudtam ,hogy egy áldozat jelölt volt az…De ekkor a ventillátor, ami a levegőt mozgatta, friss levegőt fújt az arcomba. Egy pillanatra tiszta fejjel láttam mindent. Ebben az értékes másodpercben két arcot láttam magamban, szemtől szemben. Az egyik az enyém ,pontosabban aki régen voltam-piros szemű szörny, aki sok ember halálát okozta, már megszámlálni se tudná hánynak. Racionális,igazságos gyilkos. Csak olyanokat ölt meg, akik maguk is gyilkosok voltak, sokkal erősebb szörny volt ő náluk .- Istent játszottam akkoriban, ismertem el magamban. Eldöntöttem, hogy ki érdemli meg a halált…Kompromisszumot kötöttem akkoriban magammal, emberi vért ittam, de csak olyat amelyért nem volt kár. Az áldozataim már csak ködösen éltek az emlékezetemben, alig emlékeztem 1-2-re.
A másik arc Carlisle arca volt. A két arc között semmilyen hasonlóság nem volt. Mintha a legfényesebb napot és a legsötétebb éjjelt próbálnánk összehasonlítani. Carlisle nem volt az apám aszó biológiai értelmében. Nem volt túl sok közös vonásunk sem. Egyedül a bőrszínünk egyezett, minden vámpír bőre hófehér .Ezen kívül csak a szemünk színe egyezett, a közös döntésünkre utalva. Már semmi közös nem volt a két arcban, elképzeltem,ahogy az arcom visszatükröződik az övéből, amelyet teljes kiterjedésében el tudtam fojtani , eddig és eszembe jutott a pillanat,amikor 17 éves koromban megölelt és én a nyomdokába léptem. Nem a vonásaim változtak, csak a bölcsessége hagyta rajtam a nyomát, és elég volt csak rá gondolnom elmosolyodjak és a gondolata türelemmel töltsön el.
Ez a sok javulás mind elveszett a szörnyeteg arcán .Egy pillanatra eszembe jutott, hogy az imént majdnem letértem a helyes ösvényről, melyet a teremtőm , mentorom,apám segített megtalálni. A szörny arcában a szemek vörösen villantak, mintha maga az ördög nézne rám, hirtelen az összes hasonlóság elveszett köztünk.
A fejemben Carlisle szemei nem vádoltak engem. Tudtam, hogy megbocsátja ha most mégis vérengzeni kezdenék. Mert szeret. Mert tudja, hogy jobb vagyok ennél. És hiába dühítem fel, ő mindig szeretni fog.
Bella Swan leült a mellettem lévő székre, a mozdulatai merevek és esetlenek(talán a félelemtől), és a vére illata kérlelhetetlenül körülleng engem. Apám biztosan mérges lenne rám. Ezzel a gondolattal próbáltam ereimben fellángoló szomjúságot. Undorodva elhúzódtam a lánytól- fájt, hogy ennyire kihozza belőlem a szörnyet.
Miért jött ide?Miért létezik egyáltalán?Miért nem tudok mellette megnyugodni egy pillanatra sem?Miért született egyáltalán ez a bosszantó ember?- Hogy tönkretegyen?
Az arcomat felé fordítottam és hirtelen megmagyarázhatatlan, vad indulatok fűtöttek belülről – gyűlölet töltött el .
Ki ez a lény?Miért épp én, miért épp most ?Miért kell mindent elveszítenem, csak mert neki pont ebbe a szerencsétlen városba kellett költöznie?!Miért jött pont ide?!!!
Nem karok szörnnyé válni!Nem akarom megölni ezt a sok vétlen gyermeket!Nem akarok elveszíteni mindent, mait eddig nagy nehezen felépítettem magamban, hogy elnyomjam a gonoszat ami bennem él. Nem tehetem!Nem, nem tud rávenni!Az illata a legfőbb probléma , a vérének az a visszataszítóan megnyerő illata. Ha bárhogy megtudnám magam védeni tőle, ha csak egy kis friss levegőt szívhatnék, ki tudnám tisztítani a fejem
Bella Swan ekkor felém rázta a barna, hosszú és egyenes haját.
Megőrült?!Tisztára, mintha fel akarná bátorítani a szörnyet, mintha kinevetne!
Nem túl nyerő most lélegezni, mindent betölt az illata…És én hamarosan elveszek, ha így folytatom.
Nem igenis van megoldás!De így nem vehetek, akkor levegőt, abbahagyom a levegő mozgatását, leállítom a tüdőmet. Azonnal megkönnyebbülök, de még nem teljesen .Az illatának az emléke az agyamba égett, még a nyelvem hátsó részén is érzem.
Nem tudom örökké így védeni magam .De talán elég kihúznom egy órán át. Egy óra. Pont elég arra,hogy kiürüljön ez az áldozatokkal teli szoba, hogy az áldozatok ne váljanak ténylegesen áldozatokká. Ha meg tudom tenni, egy rövid órán át, megmenekülnek…
Elég kényelmetlen érzés mikor nem lélegzem. A testem nem igényel oxigént, de küzdenem kellett az ösztöneim ellen. Így nem éreztem a lány illatát, bár más illatot sem…Az illata vitt engem a vadászat útjára , az volt a veszély fő oka. Nem gyakran váltotta ki bármi is a veszélyes énemet, de most erősen kellett tartanom magam ezzel az átlagos emberrel szemben. Kényelmetlen volt de kivitelezhető, sokkal elviselhetőbb , mint érezni az illatát,de tudni, hogy nem mélyeszthetem bele a fogam a finom,vékony,átlátszó bőrébe, hogy érezhessem a forrós nedves pulzáló vérét.
Csak egy óra!Csak egy óra!Most tilos az illatára, vagy az ízére gondolnom! A csendes lány összefogta a haját a kezével, majd leengedte úgy , hogy ne lássam az arcát Becsukta a mappáját. Így nem láthattam az arckifejezését, és nem tudtam a tiszta, mély szemeiből kiolvasni, vajon mit érez. Vajon pont ezért rejtőzött el a hajfürtjei mögé?Hogy elrejtse a szemét előlem?Félelemből?Félénkségből?Hogy ne tudjam meg a titkait?
A korábbi ingerültségem csak fokozódott , amiért erre a gyenge lányra kell hagyatkoznom., akire annyira szükségem van – és utálok is pont ezért és , hogy mennyire rabul ejtett. Azért is utáltam ennyire ezt a sápadt emberlányt a jobb oldalamon, és az ő varázsát, mert nem akarom miatta az eddig kialakított ön magam , a családom szeretetét és az álmaimat, hogy jobb lehetek, amilyen vagyok.
Utáltam őt, és utáltam, hogy ilyen érzelmeket vált ki belőlem. Ez egy kicsit segített…Igen irritált az előbbi gyengeségem és ez segít egy kicsit. Zavart, hogy már az elképzelés is ilyen hatással van rám,hogy csak egy kicsit belekóstolok…
Gyűlöltem és irritált:türelmetlenné tett. Mikor telik már le ez az óra???!!!És mikor az órának vége lesz. Át kell majd mennie egy másik terembe mit tudnék tenni?
Például bemutatkozhatnék.”Hello Edward Cullen vagyok .Átkísérhetnélek a következő órádra?”Ő biztosan igent mondana. Ez lenne a legudvariasabb, amit tehetne. Könnyű lenne őt rossz irányba terelni. Egy kis csücske az erdőnek belenyúlik a parkolóba, mondhatnám neki, hogy egy könyvemet hagytam a kocsiban, kísérjen el…
Ki tudná meg, hogy én voltam az utolsó ember, aki látta?Esett az eső, ahogy az általában lenni szokott, két sötét esőköpenyes alak, aki rossz irányba tart nem igazán keltene feltűnést, nem követne senki sem.
De nem csak én figyeltem rá egyedül a mai napon – gondolom nem csak az én figyelmem keltette fel. Mike Newton valószínűleg most is minden rezzenését figyeli, amint Bell a idegesen üldögél a székén- elég kényelmetlenül érzi magát, amiért ilyen közel kell lennie hozzám,de erre már azelőtt számítottam, hogy az illata lerombolta volna bennem a jóindulatú aggodalmat. Mike Newton tudni fogja ha a lány velem hagyja el a termet!!
Talán ha inkább 1-2 óra múlva…?
Meghátráltam a bennem fellobbanó tűz elől, addig talán vissza tudom fogni magam. Úgyis üres lesz a ház, amikor majd haza ér Swan rendőrfőnök úgyis egész nap dolgozik ma. Tudom melyik házban lakik, az összes házat ismerem a környéken, elég kicsi ez a város hozzá. A házuk vastag fából épült és nincsenek közeli szomszédaik. Tehát hiába kezdene sikítani – amire úgyse lenne elég ideje – senki sem hallaná.
Ez lenne a legfelelősségteljesebb terv… pedig az elmúlt 7 évtizedben olyan jól kibírtam emberi vér nélkül… Persze csak ha bent tudom tartani a lélegzetem az elkövetkezendő két órában is. Miután egyedül találom őt többet senkinek sem adok esélyt hogy bántson engem…vagy a családomat… nem bírnám elviselni, hogy veszélybe sodorjam őket…
„Ez még nem ok arra, hogy tapasztalatot gyűjts!” mondta a fejemben a szörny. Az egyetlen esélyem arra, hogy életben hagyjam a maradék 19 embert a teremben a türelem és az erőfeszítés, hogy nyugton maradjak. Így talán kevésbé leszek akkora szörny, mikor megölöm ezt az ártatlan csajt.
Utáltam őt, de közben tudtam, hogy magamat gyűlölöm. És tudtam, miért útálom annyira magam. Már előre gyűlölöm mindkettőnket, amiért ennyire kívántam őt.
Egész óra alatt terveket szövögettem, hányféleképpen ölhetném meg, és vajon melyik a legjobb módszer. De csak stratégiákat építgettem, semmi mást. Ez egész órán lekötött.
Egyszer csak, mielőtt igazán a végére értem volna az aktuális gondolatmenetemnek, felpillantott rám mahagóni színű hajzuhatagán keresztül. Igazságtalan gyűlölet lángolt fel bennem, mikor a pillantásunk találkozott. Láttam, mennyire megrettenti ez a szemkontaktus. A vér az arcába áramlik, elpirul, mielőtt még újra elrejtőzhetne előlem a haja mögött, és én kis híján összeroppanok az erőfeszítéstől.
És akkor megszólal a csengő. Megmenekült a csengőnek köszönhetően – micsoda szerencse. Mind a ketten megúsztuk. Ő a halált, én pedig a szörnnyé válást. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor előtört belőlem az éjszaka teremtménye. Féltem tőle és utáltam.
Nem tudtam lassabban menni, szinte repültem az ajtó felé. Ha most bárki meglátna, tudná, hogy valami nincs rendben, és hogy nem a következő órám terme felé tartok. De senki sem tűntetett ki (vagy sújtott le) tekintetével. Mindenki az új lány körül tolongott, aki még mindig nem tudta, hogy az elmúlt egy órában bármikor utolérhette volna a végzete.

Bevágódtam az autómba.
Nem gondoltam volna, hogy ezt megúszom… Ez elég gyáván hangzott… de az igazságtartalma megkérdőjelezhetetlen volt. Nem maradt bennem elég fegyelem ahhoz, hogy visszamenjek az emberek közé. Arra összpontosítottam, hogy mennyi önuralomba és keménységbe került az is, hogy ne öljem meg azt az egy bizonyosat. Nincs elég erőm most ahhoz, hogy a többieknek is ellen tudjak állni. Micsoda veszteség lenne, ha valaha is átadnám magam a szörnyetegnek… visszafordíthatatlan vereséget szenvednék.
Beindítom a CD-t ami általában megnyugtat, de most csaj egy kicsit nyugtat meg. Nem, ami most igazán segítene nekem, az a hideg, nedves, tiszta levegő, kevés lágy esővel permetezve a nyitott ablaknál. Bella Swan fantasztikusan tiszta vérének illatát és annak emlékét ki kell mosnom magamból. De teljesen megfertőzött.
Megint észnél vagyok. Nem Edward, nem hülyültél meg teljesen. De már megint rá gondolok. Megint harcolnom kell az érzéssel, pedig semmi kedvem hozzá.
Nem fogok rátörni a házában. Nem fogom megölni őt. Ez nyilvánvaló, hiszen egy gondolkozó lény vagyok, szabad választási lehetőséggel. Kár, hogy tökre az ellenkezőjét éreztem a bioszteremben. Talán ha nagyon - nagyon óvatosan érintkezem csak vele, nem kell mostantól teljesen megváltoztatnom az életem. Ez a gondolat határozottan tetszett. Miért kéne bosszankodni? Hiszen senki sem akar tönkretenni. Tényleg nem akarom kiábrándítani az apámat, nem akarom, hogy anya miattam stresszeljen, aggódjon…féljen. Ő is a fogadott anyám, nem a biológiai, de ez nem számít, szeretem őt. Esme nagyon lágy, kifinomult és kedves. Ha bárki is megbántaná Esmet, annak sosem bocsátanék meg… magamnak sem…adott esetben…
Milyen ironikus, hogy még én akartam megvédeni ezt az emberi lányt Jessica Stanley alattomos gondolataitól, pedig azoknak legalább nincs foguk, nem úgy mint nekem. Ő az utolsó ember, akit meg tudnék védeni. Nem valószínű, hogy valaha is az én segítségemre szorulna, legfeljebb velem szemben.
Hol van Alice? – hasít belém a gondolat. Vajon látott megölni Bellát a közeljövőben? Miért nem segített nekem megállítani magam, vagy segíteni a fejemben – egyáltalán? Talán Jasper szorult segítségre közben, és így nem tudott segíteni nekem, mert nem volt rá lehetősége? Vagy erősebb vagyok, mint gondolnám? Lehet, hogy tényleg nem fogok semmit csinálni a lánnyal?
Nem, tudtam, hogy ez nem igaz. Alice biztos csak túl erősen koncentrált Jasperre. Rákeresek a hangjára a fejemben, és már tudom, hogy egy apró épületben van, angol órán. Nem tartott sokáig megtalálni jól ismert hangját. És igazam volt. Minden gondolata Jasper körül forgott, minden apró mozdulatát meredten figyelte.

Azt kívántam, bárcsak kikérhetném a véleményét, de tudtam, hogy erre csak máskor lesz időm. Örültem, hogy még nem látta, mit fogok tenni. Naivan csak Jaspert leste, fogalma sem volt róla, milyen mészárlást terveztem el eközben.
Új érzés járt át, szinte égtem a szégyentől. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen azokról a gondolatokról. Ha el tudom kerülni Bella Swant meg tudom állni, hogy megöljem. Erre a gondolatra a szörny megvonaglott és kivillantotta fogait. Azt akartam, hogy soha, senki ne tudja meg. Távol kell tartanom magam a csaj illatától. Nem volt kérdés, miért nem tudnám megállni sokáig. De jó gondolat. Meg kell próbálni azt tenni, amit Carlisle tanított.
Az utolsó óra a suliban már majdnem letelt. Először megpróbálom az elméletből a gyakorlatba átültetni azokat az eszméket, amire Carlisle tanított. Jobb, ha most inkább itt a parkolóban ücsörgök, ahol a lány nem találhat rám és nem rombolhatja le az önuralmam utolsó pilléreit is. Megint igazságtalan gyűlöletet érztem iránta. Gyűlöltem, amiért az öntudatlan erejével fölém kerekedett. Rá tudna venni bármire – ócsároltam magam.

Serényen átvágtam az apró udvaron – kicsit talán túl gyorsan, de senki sem látott meg – és bementem az irodába. Nem kérdéses, hogy Bella Swan útban van nekem. Kerülnöm kell őt, akár a pestises embert. Az iroda teljesen üres volt, leszámítva a titkárnőt, akit magam is látni akartam. Nem hallotta, ahogy csendesen beléptem.
„Mrs Cope?” – szólítottam meg. A természetellenesen vörös hajú nő tágra nyílt szemekkel rám meredt. Mindig észreveszem a zavarodottság apró jeleit, mikor az emberek nem értik hogy kerültem olyan hamar oda, ahol addig senkit sem láttak.
„Oh!” – hökkent meg egy kicsit frusztráltan. Gyorsan végigsimított a blúzán „Te bolond” – gondolta – „hiszen olyan fiatal, hogy a fiad is lehetne…túl fiatal hozzád…”
„Hello Edward, miben segíthetek?” – csillantak fel szemei a szemüvege mögött.
Hát ez ciki. De tudtam,hogy el kell bűvölnöm ahhoz, hogy segítsen nekem. Könnyű volt elvarázsolni, tudtam, hogy milyen hangsúlyokat és gesztusokat kedvel. Neki nem voltak titkai előttem…
Szégyenlősen felnéztem, a tekintetébe fúrtam a szemeim, és próbáltam mélyrehatóan nézni az apró, sekély, barna szemekbe. A gondolatai csapongóak lettek. Ez könnyű menet lesz.
Szeretném, ha segítene megoldani egy apró kellemetlenséget.” – mondtam neki lágy hangon, amiről tudtam, hogy nem félelmetes az emberek számára. Sokkal inkább kellemesnek találják. Hallottam, ahogy felgyorsul a szívverése.
„Persze Edward, mit tehetek érted?” „Túl fiatal…túl fiatal…!” – gondolta közben. Ebben tévedett, de addig jó nekem, amíg nem tud erről. Öregebb vagyok a nagyapjánál is. De ha a jogsimat nézzük, akkor igaza van.
„Azon elmélkedtem, mire tudnám lecserélni a biológia szakos osztályt, ahova járok. Esetleg fizikára?...”
„Talán van valami probléma Mr Bannerrel?”
„Neem, semmi, csak én már tanultam ezt az anyagot és csak az időt pazarolom vele.”
„Előrehozott tananyagokat is vettek az Alaszkai iskolában, tudom…” – összeszorította vékony ajkait, és közben erre gondolt: „ Mintha már egyetemisták lennének…hallottam a tanárok véleményét róluk. Tökéletes válaszok, hibátlan dolgozatok. Sosem hibáznak a tesztekben , és ráadásul egy tantárgy sem kivétel ez alól. Mr Varner szerint sosem volt még ilyen éles eszű tanítványa, mint ez a négy…De ha csak egyszer is rajtakapnám az anyjukat, hogy szekálja őket a tanulás miatt…”
„Ne haragudj Edward, de momentán nincs hely a fizika szakos osztályban. Mr Banner gyűlöli, ha 25 főnél több ember jár egy osztályba.
„Ne aggódjon miattam”
„Hát nem is…egy tökéletes Cullenért? Ugyan már…” – gondoltaMrs Cope.
„Tudom Edward, de nem lenne elég ülőhely, nem a szellemi képességeidben nem bízom.”
„Nem adhatnám le az osztályomat? Inkább csak vizsgázni járnék be, és magántanulóként haladnék az anyaggal…”
„Leadni a biológiát?!” – tátotta el a száját a nő. A gondolatai sebesen kezdték keresni a logikámat. „ Hát ez megőrült. Hogy adhatna le egy ilyen kemény tantárgyat, pont idén? Biztos, hogy Mr Bannerrel van valami baja. Remélem meg tudom ezt beszélni Bobbal, mielőtt még Edward ekkora hülyeséget csinálna.”
„Nem lesz még egy pontod az érettségihez!”
„Majd jövőre megszerzem őket.”
„Talán előbb meg kéne beszélned a szüleiddel.”
Az ajtó közben kinyílt mögöttem, de most senki más nem érdekelt, csak Mrs Copera koncentráltam. Nem tudtam, ki lrkezett. Kicsit közelebb hajoltam hozzá és tágabbra nyitottam a szemeimet. Eddig minden más embert meg tudtam győzni így, ha belekerültek a pillantásomba.
„Kéérem Mrs Cope!” – szóltam lágyan hozzá, mosolyra kényszerítve ezzel. „Nincs bármely más óra, ahová át tudna tenni? Nincs szükségem 6 órányi biológiára, amit úgyis betéve tudok már…”
Rámosolyogtam, óvatosan kivillantva fehér fogaimat, de nem túl szélesen, nehogy megijesszem. A szíve erősebben kezdett verni.
„Túl fiatal…!” – emlékeztette magát pánikszerűen. – „Nos oké, megpróbálok beszélni Bobbal, mármint Mr Bannerrel. Meglátom mit tehetek…”
Másodszorra is kinyílt az ajtó, és a szoba atmoszférája teljesen megváltozott. A „küldetésem”-hez fűzött reményeim határozottam összeomlani látszottak… már nem a vöröshajú nő befűzése volt a célom…
A másodszorra beérkezett Samanta Wells kinyitotta az ajtót, leadta a minden tanárral gondosan aláiratott jelenléti ívét, majd gyorsan kiviharzott az irodából. Mikor az ajtó becsapódott mögötte a viharos szél besüvített az apró helységbe és megcsapta az orromat. Ekkor tudtam meg, ki volt az első személy, aki belépett az irodába, és miért nem hallottam a gondolatait, miközben Mrs Copeot fűztem. Megfordultam, de nem volt rá szükség, hogy megerősítsem a gyanúmat. Lassan fordultam az ajtó irányába, kínosan ügyelve a mozdulataimra…az izmaim megfeszültek… Bella Swan ott állt az ajtóban, az ajtó mellé támaszkodva, és egy apró papírt szorongatott.
A szemei tágra nyíltak, mikor megpillantotta az embertelen, vad ragyogást a szememben. Vérének illata kezdte teljesen megtölteni az apró irodát. A szomjúság vadul fellángolt bennem, végigszáguldott az ereimben. A szörny azonnal előjött, ugrásra készen...
Mikor megláttam magam szemei tükrében, egy szörny arcát láttam. A kezeimet habozva szorítottam ökölbe. Nem tudtam visszanézni Mrs Copera, azon gondolkodtam, milyen könnyen megtámadhatnám most a lányt. Elég időm lenne mindenre. Könnyedén betörhetném mrs Cope fejét, és utána elég gyors lennék ahhoz, hogy Bellát is kivégezzem minden kockázat nélkül. Két élet kevesebb mint húsz…Ez tény…Határozott javulás.
A szörny sürgetve, éhesen várta a reakciómat. De nem…igenis van választásom! Mármint elvileg volt…
Leszakítottam róla a tekintetem, és Carlisle arcára gondoltam. Csukott szemmel (hátha az segít) próbáltam ismét normálisan gondolkozni. Visszafordultam Mrs Copehoz, és láttam rajta, hogy Bella is tudja, hogy le akarom cserélni a közös órámat. Bella kicsit összehúzta magát és elment mellettem, hogy leadja a lapját. Látszott rajta, hogy nem talál szavakat.
Bevetettem minden önuralmamat, amivel csak rendelkeztem, kedves, lágy hangon szólaltam meg, kínosan ügyeltem rá, hogy csak annyi levegőt vegyek, amennyi muszáj.
„Semmi gond, látom lehetetlen. Felejtsük el. Nagyon köszönöm a segítségét.”
Megfordultam és sikerült elindulnom az ajtó fele. Próbáltam nem odafigyelni a forró, vérrel teli női testre, amely immár csak centikre volt tőlem. Képtelen voltam megállni a kocsimig, sokkal gyorsabban odaértem, mint szabadott volna. A legtöbb ember már elment, így nem voltak szemtanúk. Ekkor meghallottam a másodéves D.J.Garretet, akit előzőleg észre sem vettem.
„Hát Cullen meg hogy került ide? Mintha az égből pottyant volna le… Jobb ha megyek, már megint csak képzelődöm, anyám is mindig azt mondja, hogy…”
Mikor odaértem a kocsihoz, a többiek már vártak rám. Megpróbáltam kontrollálni a légzésemet, de hiába szívtam a friss levegőt, úgy ziháltam, mint egy fuldokló.
„Edward?” – kérdezte Alice ijedten. Csak megráztam a fejem, válasz képpen.
„Mi a fene történt veled??!” – követelte Emmet a választ, közben elfelejtve a zavartságot, amit az okozott, hogy Jasper nem volt hajlandó lejátszani vele a visszavágót. Az válaszolt helyettem, hogy nekitántorodtam a kocsinak, amint megláttam Bellát. Biztos engem követett, közeledik…! Ő az én démonom, vadászik rám. Gyorsan átsuhantam a kocsi másik oldalára, és bevágódtam az ajtón.
Anélkül, hogy láttam volna, tudtam, hogy Emmet, Rose és Jasper Alicet kezdték fixírozni. Ő csak megrántotta a vállát. Azt nem tudja, mi történt, csak a jövőt látja. Most belenézett, hogy mit talál rólam. Nem tudom, mit látott, de igen meglepő lehetett.
„Békén fogod hagyni?” – kérdezte suttogva. A többiek rám néztek.
„Hogy én?” – préseltem ki a szavakat magamból. A jövőm hirtelen elég sötét színben kezdett derengeni előttem. Talán ő is pont ezt látta…A fejemben ekkor megjelent a vízió.
„Oh” – Bella Swan halott. A szemeim karmazsin vörösen izzanak a friss vértől. Figyeltem, mi következik. Vártunk egy pillanatig, majd újraindította a víziót.
„Oh…” – mondja újra. A kép kiélesedik. Látom, ahogy Swan rendőrfőnök házában vagyok, és látom Bellát a sárga bútorokkal berendezett konyhában. Háttal áll nekem, és én árnyékként követem…wkkor az illata megcsapja az orromat…
„Állj!” – kiáltottam, akár egy medve.
„Bocsáss meg” - - suttogja tágra nyílt szemekkel. A szörnyeteg felujjongott bennem.
A vízió újra bevillan. Egy kihalt úton járok, a fákat hó borítja, és 200km/h –val száguldok.
„Hiányozni fogsz” – mondja „ nem számít meddig leszel távol.”
Emmet és Rosalie aggodalmas pillantást váltottak. Lehajtottunk az útról, amin addig hazafele tartottunk.
„Itt kell elválnod tőlünk” – utasított Alice – „majd üzenj Carlislenek”

Bólintottam, majd a kocsi csikorogva megállt. Emmet, Rosalie és Jasper csendben maradtak. Majd Alicet fogják kifaggatni, ha én elmentem. Alice a vállamra tette a kezét.
„Jól fogsz cselekedni” – mormolta a fülembe. Ez nem vízió, amit felőle hallok most. Csak egy nekem szánt személyes üzenet. „Ő Charlie Swan egyszemélyes családja. Ha megölöd a lányt, abba ő is belehal.
„Oké” – mondtam neki utolsó szó gyanánt. Felhúzta a szemöldökét, majd kiszállt a többiekkel a kocsiból.
Nem igazán tudtam, hova is mennyek először. Talán köszönjek el előbb az apámtól? A szörnyet minél előbb el kell vinnem innen…

Az út csak repült az autóm alatt.




2. Nyitott Könyv

Ahogy lágyan rádőltem a hóra a még friss, púder szerű pelyhek besüppedtek alattam. A bőröm ugyanolyan hideg volt, mint az engem körülvevő levegő, és ahol a hó hozzámért simogatott, akár a bársony.
A fölöttem elterülő ég tiszta volt, fényesen villogó csillagokkal, amelyek hol kéken látszottak, hol sárgán. Kifogástalanul gyönyörű volt. Mint általában… kiváló látvány lett volna… Kár, hogy pont nem ezt szeretném nézegetni, ha tehetném. De nem tehetek semmi jobbat. Már hat napja vagyok az érintetlen, vad természetben, itt az Isten háta mögött, de semmivel sem kerültem közelebb a hőn áhított szabadsághoz…Még mindig élénken bennem él a lány illata, mellyel rabul ejtett.
Mikor a sziporkázó csillagokat bámulom, amint azok döbbenetes, gyönyörű alakokat rajzolnak ki, olyan mintha a szemem megakadályozná, hogy bennük gyönyörködjek. Az egyetlen dolog, ami a szemem előtt lebeg, az egy arc. Egy ember arca, amit hiába próbálok, nem bírok kiverni a fejemből.
Előbb hallom meg a közeledő gondolatokat, mint a lépések zaját. Gyenge suttogást hallok, amely egyre közelebbről hallatszik. Nem vagyok meglepve, hogy Tanya utánam jöt, tudtam, hogy sokat gyötrődött az elmúlt napokban emiatt a beszélgetés miatt és mist jött el az idő, mikor már tudta, hogy mit akar mondani nekem.
Leugrott a magas sziklafal tetejéről és egy fekete sziklára érkezett, majd elém ugrott, miután visszanyerte egyensúlyát a sziklán. Tanya bőre ezüstös volt a rávetődő holdfényben. Haja hosszú, szőke volt, enyhe eperszínű árnyalattal benne. Szemei felcsillantak, mikor meglátott félig eltemetve a hóban és ajkai feszes mosolyra húzódtak.
Gyönyörű…lenne, ha tényleg őt akarnám látni. Felsóhajtottam. A mellettem lévő sziklára ugrott, és hallottam, ahogy az ujjbegyei koppannak a kövön, amint kiegyensúlyozza magát. Feldobta magát a levegőbe, az árnyéka rám vetült, ahogy közém és a csillagok közé érkezett, majd egy gombócba kucorodott, és végül lehuppant mellém az egyik hókupacra.
A felkavarodott hó körülöttem szállingózott. A csillagok elsötétedtek és két szem nézett rám egy pillanatra. Újra felsóhajtottam, de nem akartam megmozdulni. A bennem lévő sötét sem enyhült meg. Egy másik arcot láttam…
„Edward?”
Mikor újra havazni kezdett Tanya lesöpörte a pelyheket mozdulatlan arcomról, és megpróbált a szemembe nézni.
„Sajnálom” – mordulta - „Csak vicceltem”
„Tudom, vicces volt”
A szája legörbült.
„Irina és Kate szerint békén kéne hagynom téged. Azt mondták, bosszantalak.”
„Nem igaz” – biztosítottam róla – „Csak egy otthoni ellentét miatt vagyok ilyen kibírhatatlanul goromba. Tényleg ne haragudj.” – mondtam.
„Haza fogsz menni, igaz?” – gondolta
„Nem szabad…még…ezt már teljesen eldöntöttem.”
„De nem maradhatsz itt…” – gondolta szomorúan
„Nem, ez most nem…segít.”
„Az én hibám, igaz?” – grimaszolt.
„Természetesen nem” – hazudtam neki lágyan,
„Ne légy úriember, zavarlak téged”
Erre már elmosolyodtam „Nem” – mondtam.
Összeráncolta a szemöldökét és hitetlenkedő arckifejezése láttán kitört belőlem a nevetés.
„Na jó…egy kicsit” – adtam neki igazat.
Felsóhajtott, majd összefonta a karjait maga előtt. Gondolatai sebesen áramlottak.
„Ezerszer szebb vagy a csillagodnál Tanya. És mindig is az leszel. Nehogy a makacsságom miatt lebecsüld magad” – kuncogtam, mert tudtam, hogy ez aztán elég valószínűtlen.
„Sosem tudnád ezt tenni velem” – morogta, majd lebiggyesztette az alsó ajkát.
„Valóban nem…” – gondoltam a lány sok-sok hódítására. Tanya az emberi férfiakat szerette. Ő volt a legnépszerűbb a környéken és sok forró kalandot tudott már maga mögött.
„Te szukkubus…” – mondtam, remélve, hogy kiűzöm a megállapításom kiűzi a fejéből a képeket.
„Az eredeti” – grimaszolt rá, kivillantva hófehér fogait. Nem úgy, mint Carlisle, Tanya és a nővérei csak lassan fejlesztették ki az önuralmukat. Előtte az a férfi, aki az ágyukban is megfordult, nem élte túl a találkozást. Most már a férfi akit szeretnek – túléli.
„Mikor feltűntél itt, tudtam, hogy…” – kezdte lassan. Tudtam, hogy mit tudott. Tudni akartam, mit érzett, mikor ő volt ilyen helyzetben. De most nem voltam analizálgatós kedvemben.
„Tudtad, hogy elvesztem az eszem.”
„Igen.” – mondta, mogorván nézve rám.
„Rosszul érzem magam amiért játszom az elvárásaiddal Tanya. Nem tudok gondolkodni. Van valami, ami nem hagy nyugodni.”
„És mi lenne, ha teszem azt elmondanád nekem?”
Felültem, és a karjaimmal átfogtam a lábaimat. „nem akarok beszélni róla” – Tanya, Irina és Kate nagyon jól érezték magukat az általuk elkövetett dolgok után is. Sokkal könnyebb is amihez tartják magukat, mint Carlisle elvei. Ha valaki megteszik nekik, de végül mégis megölik, nem csinálnak belőle gondot. Nehéz lenne így elmagyarázni Tanyának…
„Női gondok?” – kérdezte, elutasítva a titkolózásom.
Enyhén hisztérikusan elnevettem magam. „elég rossz helyen keresgélsz.” – mondtam mosolyogva.
Utána csendben maradtunk. Hallottam, ahogy az agyában egyre keresgél, mi lehet a gondom, próbál összefüggéseket keresni.
„Még csak nem is közelíted az igazságot.” – mondtam neki
„Ez most célzás?” – kérdezte.
’”Kérlek menj el Tanya.” – újra csendben maradt, és spekulált. Elutasítottam a gondolatait és próbáltam a csillagokra koncentrálni. Adott nekem pár csendes percet, majd a gondolatai új irányt vettek. „ Hová fogsz menni, ha itt hagysz, Edward? Vissza Carlislehoz?”
„Nem hiszem.” – suttogtam neki. Hová mehetnék? Nincs olyan hely a világon, ami akár egy kicsit is érdekelne. Semmi sem volt, amit csinálni, vagy látni akartam volna. Mert nem érdekelt, hová megyek, csak el akartam jutni Forksból, ahová a leginkább vágytam. Utáltam ezt. Hogy mehetnék vissza ezek után??! Tanya vékony kezét a vállamra tette. Megmerevedtem, de nem bújtam ki a keze alól. Arra gondolt, talán jól esik most nekem. Egy baráti gesztus.
„Szerintem vissza fogsz menni.” – mondta, enyhe orosz akcentussal. - „Nem érdekes mi…vagy ki… üldözött el téged. De csak rá fogsz tudni gondolni, amíg nem nézel szembe vele.”
A gondolatai is olyan biztosak voltak ebben, mint a szavai. Megpróbáltam magamhoz ölelni a vízióját. De a lány arca villan be újra. Sosem kételkedtem a bátorságomban, és a képességeimen. Azt hittem, bármivel szembe tudok nézni. De ez a hitem összeomlott azon a szörnyű órán, a bioszteremben.
Megpusziltam a vállát és eltoltam magamtól felém forduló arcát. Elmosolyodott a gyorsaságomon.
„Köszönöm Tanya, szükségem volt rá, hogy halljam ezt.”
Gondolatai ingerültek lettek. – „Érezd magad otthon, mondtam már. Remélem majd meggondolod magad egyszer.”
„Bocsáss meg, Tanya. Tudom, hogy túl jó vagy hozzám. Én csak…még nem találtam meg, amit keresek.”
„Nos, ha elmész, legalább még láttuk egymást előtte. Viszlát, Edward”
„Viszlát, Tanya” – ahogy kimondtam a szavakat, mintha láttam volna őket. Láttam magam, ahogy elmegyek. Elég erős voltam ahhoz, hogy oda mennyek, ahova vágyom.
„Még egyszer köszönöm”
Fürgén talpra szökkent és ahogy eliramodott, kísértetiesen futott át a havas terepen. A hónak még besüppedni sem volt ideje, olyan gyorsan keresztülfutott rajta. Nem nézett hátra. Felzaklatta az elutasításom, láttam, mielőtt faképnél hagyott. Nem akart még egyszer látni, mielőtt elmegyek. Bosszúsan elhúztam a számat. Nem akartam megbántani Tanyát, de az érzései nem voltak mélyek és tisztának nevezhetők. Mindenesetre van, amit nem tudok visszafordítani. Nem éreztem magam túl lovagiasnak, de így jártam…

A térdemre támasztottam az államat, és megint a csillagok felé fordultam. Valami nyugtalan érzés szállt meg hirtelen. Tudtam, hogy Alice látta, ahogy hazatérek, és ezt el is mondta a többieknek. Ez biztos boldoggá tette őket. Főleg Carlislet és Esmet. Amint a csillagokra néztem, megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből azt a bizonyos arcot. A sziporkázó csillagok helyett csak az a két csokoládébarna szem nézett vissza rám azt kérdezve, hogy gondolhattam átlagosnak?...
És valóban. Nem tudtam, hogy, de mintha az összes érzésembe beleláttak volna ezek a kíváncsi szemek. De tudtam, hogy ha visszamegyek sem fogom hallani a gondolatait.
Bella Swan szemei továbbra is kérdőn tekintettek rám, őszinte pillantással, kijátszva a csillagokat.
Egy mély sóhajjal talpra álltam. Ha futva teszem meg az utat hazáig, az kevesebb, mint egy óra.
Minél előbb látni akartam a családomat. Látni akartam, hogy mit szólnak az új Edwardhoz.
És nekiiramodtam a csillagfényes éjszakának, még lábnyomokat sem hagyva magam után.

„Minden rendben lesz” – lehelte Alice. A szemei nem fürkésztek. Mialatt ezt mondta, és Jasper lágyan elkapta a könyökénél, majd úgy kísérte a házhoz vezető lépcsőn. A kis csapat összébb húzódott. Rosalie és Emmet vezette a sort. Emmet szigorúan nézett, akár egy testőr, aki a kliensét védi. Rosalie óvatosan, de szintén öntudatosan lépdelt. Sokkal inkább érezte zavarban, sem mint biztonságban magát.
„Természetesen” – morogtam. A viselkedésük egyszerűen nevetséges volt. Ha nem lett volna jobb, hogy idejöjjek, tuti még ott maradtam volna.
Reggel aztán minden hirtelen a normális kerékvágásba zökkent, játékosan kezdtük a napot. Éjszaka havazott, és Emmet meg Jasper nem vették elég komolyan a figyelmeztetésem, szóval jól megdobáltak hógolyóval. Ezt eléggé zokon vettem, úgyhogy kamatostul visszaadtam nekik. Végre csökkent az éberségük, és olyan vicces volt a helyzet, hogy még én is ellazultam.
„Még nincs itt a lány, de nemsokára megjön. Ha a szokásos helyünkre ülünk, nem fog elérni a hátszele.”
„Természetesen a szokásos helyünkre fogunk ülni Alice, állj már le. Tartsd meg magadnak az aggodalmad, teljesen jól vagyok.”
Jasperre villant a tekintete, aki segített neki leülni, aztán figyelmesen az arcomra nézett.
„Hmm” – mondta meglepetten – „szerintem rendben vagy”
„Természetesen igen „ – morogtam
Utáltam a szemükben megvillanó aggodalmat. Hirtelen erős szimpátiát éreztem Jasper iránt, emlékezve arra, hogy mi is így figyeljük őt.
„Bosszantó, nem igaz?” – grimaszolt rám, miközben erre gondolt. Visszagrimaszoltam. Még csak egy hete, hogy arra gondoltam, hogy az unalom meg fog ölni itt? Hogy azt gondoltam, olyan ide járni, mintha aludnék? (vagy inkább kómában feküdnék?)
Ma az aggodalom szorosan gúzsba kötött. Még a zongoraszó sem tudott megnyugtatni. Az érzékeim ma hiperaktívak voltak. Éreztem minden hangot, minden jelet, minden mozzanatot, amit csak átvett a levegő rezgése, hallottam minden gondolatot. Főleg gondolatokat. Egyetlen érzéket blokkoltam le csak a mai napon. A szaglásomat. Nem lélegeztem.
Főleg a „Cullenekről” hallottam sokat, meg találgatásokat arról, hogy hol jártam. Az egyetlen, akire egész nap vártam, hogy az új (de mégis régi) ismerőst, Bellát láthassam. Swan lehet, hogy abban bízott, a pletykákból megtudhatja merre jártam. De semmi. De már senkit sem érdekelt az öt vámpír, amikor az új lány belépett az ajtón. Ami lássuk be elég vicces. Mindenki az új lányra gondolt, vagy arra, ahogy a múlt héten megismerte. Hirtelen elszállt a rossz kedvem, és izgatott lettem.
Kérdezett bárkitől is bármit rólam?
Nem volt kérdés, nem tudhatta, milyen sötét gondolataim voltak legutóbb. Figyeltem a reakcióit. Persze úgyis megijesztem a puszta látványommal. Mintha amit meséltek neki, meggyőzte volna, és a sztori mintha erősen túlzott volna, hogy érdekesebbnek tűnjön. Elég fenyegető színben tűntetett fel a történet.
A többiek vajon megtudták tőle, hogy át akartam menni valahova máshova a bioszosztályból? Arra rájöhetett, hogy valószínűleg ő ennek az oka, csak nem tudta, miért. Egy normális lány körbeszaglászott volna, megosztotta volna a történetet másokkal is, és a többiekkel találgatta volna, hogy vajon mi lehetett a viselkedésem oka, nem pedig csendben üldögélt volna. Az emberek általában kényszeresen megosztják a gondolataikat másokkal és hamar beilleszkednek. Ilyen emberek vették körül őt is, akár egy jellegtelen birkanyáj. Az embereknek ez a szükségletük ráadásul különösen erős a kamasz éveik során. Az nem lehet, hogy ez a csaj kivétel legyen ez alól.
De senki sem adott bizonyosságot erről az asztalnál, ahol ült. Bella biztos különösen félénk, ha senkinek sem beszélt róla. Talán az apjának elmondta…biztosan vele a legszorosabb a kapcsolata… De ez sem valószínű, hiszen ő sem töltött még túl sok időt a lányával eddig. Az anyjához állhat a legközelebb… Talán néha követnek kéne Swan főkapitányt, hogy tudjam, ő mit gondol erről.
„Valami új?” – kérdi Jasper.
„Semmi. Egyszerűen nem hallom a gondolatait”
Erre az infóra mind felhúzták a szemöldöküket.
„Talán mégsem vagy olyan ijesztő, mint amilyennek gondolod magad” – mondta Emmet kuncogva. – „Fogadjunk, hogy sokkal jobban meg tudnám ijeszteni”
Ráemeltem a tekintetem.
„Tudod, miért…?” – zavart bele megint a lány csendje feletti elmélkedésembe.
„Felülemelkedhetnél már ezen…de egyébként meg fogalmam sincs!”
„Jön” – mormolta Alice nekünk. A testem megmerevedett. – „próbálj meg emberként viselkedni”
„Emberként, azt mondod?” – kérdi Emmet. Felemelte jobb öklét, megforgatta ujjait, és ezzel felfedi az addig ott rejtegetett hógolyót. Még csak meg sem olvadt… összemorzsolta a jégtömböt, tekintete Jasperen maradt, de láttam a fejében, ki a valódi célpont. Hát igen, Alice az. Mikor hirtelen a lány felé dobta a hógolyót Alice szimplán kinyújtotta a kezét. Ujjai hangosan csattantak a hógolyón. A jég átrepült az ebédlőn, túl gyorsan mozogva az emberi szem számára, és mikor becsapódott a falba, megrepesztette a vakolatot. A téglákat úgyszint. A sarokban ülők tekintete mind a föltőn lévő jégdarab felé fordult, majd körülnéztek a bűnös után kutatva.
„Nagyon emberi, Emmet.” – mondta metsző gúnnyal a hangjában Rosalie. – „miért ne lyukaszthatnád át puszta kézzel a falat, ennyi erővel?”
„Ha megtenném, azzal még a végén túlságosan lenyűgöznélek, bébi!”
Megpróbáltam rájuk figyelni, de közben az arcomra fagyott a mosoly a tréfálgatásuk hallatán. Nem tudok másra figyelni, csak a sorban álló lányra. De továbbra sem hallok semmit.
Hallom, Jessica milyen türelmetlen a lánnyal, aki zavartnak látszik, és céltalanul ácsorog a sorban. Látom Jessica gondolatain keresztül, amint Bella vállai rózsaszínes árnyalatot kapnak a friss vértől, ahogy elpirul.
Apró levegőt vettem, és megéreztem az illatot, mikor a felém irányuló fuvallat a bőrömhöz ért. Mike Newton volt a két lánnyal. Hallottam a hangját, verbálisan és mentálisan egyaránt, mikor megkérdezte Jassicát, mi baja a Swan lánynak. Nem szerettem, ahogy a lány körül forognak a gondolatai. Álladóan egy valószínűtlen fantázia pislákolt benne, és köddel vonta be az eszét, amint a lányt nézte, ahogy az álmodozott. (szinte azt sem tudta, hol van!)
„Semmi” – hallottam Bella halk, tiszta hangját. Mint a csengőszó, ahogy hozzám száll a menzán át, de tudom, ezt csak azért érzem így, mert rá összpontosítok.
„Ma csak egy limonádét kérek” . mondta, mikor ő volt soron a pultnál. Nem tudtam megállni, hogy ne vessek rá egy pillantást. A padlót fixírozza, és arca kezdi visszanyerni eredeti színét. Gyorsan Emmetre néztem, aki elnevette magát az arcomon feltűnő vigyoron.
„Betegnek tűnsz, bratyó!”
Gyorsan rendeztem az arckifejezésem, hogy a szokásos, könnyed kifejezésem felöltsem. Jessica hangosan csodálkozva kérdezte, miért nem vett ebédet. – „Talán nem vagy éhes?” – kérdi
„Pillanatnyilag kissé betegnek érzem magam” – a hangja kissé elmélyül, de még mindig tiszta.
Miért bosszant fel a féltő aggodalom, ami Mike gondolataiból árad felém? Nem az én dolgom, ha Mike feleslegesen aggódik érte! Talán mindenkiből ezt a reakciót váltja ki ez a csaj? De miért utálom pusztán a gondolatot is, hogy már védeni akarja őt?
Nem sokkal ezelőtt még meg akartam ölni…ez…
Vajon tényleg beteg?
Ez a kemény igazság – ínycsiklandóan nézett ki a halovány bőrével. De mikor erre gondoltam z aggodalom is belém hasított, akár egy idióta gyerekbe, és kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak az egészségi állapotára. Mindezek ellenére nem láttam úgy a fejébe, mint Mike-éba. Most Jessicát kezdtem figyelni, óvatosan figyelve, ahogy leülnek az asztalukhoz. Szerencsére az első asztalt választották, ahol már ott ültek Jessica barátai. Így a legtávolabb ültek le. Semmi hátszél, ahogy azt Alice megjósolta.
Alice meglökött – „Mindjárt idenéz, játssz embert” – összeszorított fogakkal elmosolyodtam.
„Nyugi, Edward!” – mondta Emmet – „Most őszintén…megölsz egy embert…attól még nem dől össze a világ!”
„Gondolod?” – morogtam oda neki. Emmet felnevetett.
„ Majd te is megtanulsz felülemelkedni ezen. Ahogy én is. Az örökkévalóság elég hosszú lesz hozzá, hogy megbánd a bűneid.”
Ekkor Alice előkapott egy marék jeget, és Emmet gyanútlan arcába vágta. Csodálkozva grimaszolt, és úgy pislogott a lányra.
„Te akartad…” – mondta, majd felé hajolt és megrázta jégdarabokkal borított haját Alice felé. A hó, ami félig megolvadt a meleg szobában, lerepült a hajáról, kisebb havas esőt zúdítva ránk.
„Ew!” – húzta fel az orrát Rosalie, majd Alice és ő sietve visszahőköltek az özönvíz elől. Alice nevetett, és mind jól éreztük magunkat. Láttam Alice fejében, hogy előre kitervelte az egészet, és tudtam, hogy a lány – nem tudtam másra gondolni, ő volt az egyetlen lány a világon – szóval Bella minket néz, amint nevetünk és játszunk, mintha egy boldog, emberi, lehetetlenül ideális Normann Rockwell festményt nézne.
Alice nevetni kezdett, és a tálcáját védekezőn maga elé tartotta. Bella még mindig minket nézett.
„…Cullenéket nézi megint…” – gondolta valaki, ezzel megragadva a figyelmemet. Automatikusan a nem szándékos felhívás felé kaptam a fejem, és megtaláltam, ki szólalt meg az előbb…sokat figyeltem arrafelé ma már. De a tekintetem jobbra állt meg, a lány átható tekintetébe fúródva. Gyorsan elkapta rólam a tekintetét és a haja mögé bújt. Mire gondol most? Ez az egész csak egyre frusztrálóbb lesz, ahelyett, hogy kezdenék hozzászokni. Megpróbáltam – bizonytalan voltam, mert ezt még sose próbáltam azelőtt – feltérképezni a csöndet, ami körülfogta őt. Az „extra hallásom” eddig mindig magától jött, még sose próbáltam irányítani. Most erősen koncentráltam, megpróbáltam összeroppantani a pajzsot, ami körülöleli. De semmi. Csak csend.
„Mi van vele?!” – gondolja Jessica, visszhangozva saját frusztrációmat.
„Edward Cullen téged bámul!” – suttogta a Swan lány fülébe, enyhén vihogva.
Rosszul leplezett féltékenység csendül a hangjában. Jessica úgy csak megjátssza magát és csak színleli, hogy barátok.
Elkezdek még erősebben figyelni, vajon mit válaszol erre a lány.”Mérgesen néz rám?”- suttog vissza.
Tehát nagyon is emlékszik az előző heti vad reakciómra. Bizony van mire …
A válasz láthatóan meglepi Jessicát. Látom az arcom a fejében, ahogy leellenőrzi az arckifejezésem, de a tekintetünk nem találkozik. Még mindig Bellára koncentrálok, hátha meghallok valamit … bármit!Úgy tűnik a szuggerálással semmire sem fogok menni.
„Nem”- mondja neki, Jessica és én tudom azt kívánja bár igent mondhatna erre- hogy bosszantotta belül, hogy nem őt nézem- de a gondolatai nem hallatszottak a hangján.
„Kéne neki?”
„Azt hiszem nem igazán kedvel”- suttogja neki vissza Bella, és hirtelen lehajtja a fejét a karjaira, mintha elfáradt volna.
Megpróbálok magyarázatot találni a mozdulatára, de csak újabb kérdések merülnek fel bennem .Talán tényleg csak fáradt.
„Cullenék nem kedvelnek senkit sem- nyugtatta meg Jessica.
„Ugyanis sosem érdekli őket senki sem annyira, hogy eldöntsék róla, kedvelik-e vagy sem …”Pontosabban eddig sosem tették, morogta gondolatban.
„De a Cullen még mindig téged bámul!”- mondja.
„Ne bámuld már!”- mondta aggodalmasan Bella és felemelte a fejét a karjáról, hogy lássa Jessica eleget tesz –e a kérésnek. Jessica válaszul csak vihogott. A Swan lány nem is nézett sehová a következő egy órában, csak az asztalnál lévőkre. Tudtam- pontosabban inkább sejttettem- hogy tanakodik valamin.
Úgy tűnik, mintha azon, hogy rám merjen- e nézni …A teste kissé felém fordult, az álla kissé elmozdult, ahogy vett egy mély levegőt, de kelletlenül odafordult ahhoz, aki hozzá kezd beszélni ekkor.
Minden más gondolatot figyelmen kívül hagyok, most minden a lányról szól számomra, pillanatnyilag semmi más nem köt le.
Mike newton egy hatalmas hó csatát tervez nem sokkal suli utánra, nem veszi észre, hogy a hó közben esőre váltott. A puha pelyhek lágy szállingózását az esőcseppek kopogása váltja fel a tetőn. Tényleg nem hallja a különbséget? Én tisztán hallom, tök hangos.
Mikor letelik az ebédszünet, még a helyemen maradok. Az emberek kiürülnek a teremből és én azon kapom magam, hogy a lépéseinek a zaját próbálom megkülönböztetni a többi szokásos, unalmas emberétől. Milyen ostoba vagyok!
A családom egyenlőre nem hagy egyedül, arra várnak mit fogok csinálni.
Vajon visszamegyek az osztályba, beülök a csaj mellé, ahol jól érzem majd az őrjítő illatát és szinte tapintható lesz a pulzusa, ahogy a levegő továbbítja azok rezgését?Elég erős vagyok hozzá?Vajon elég erős leszek valaha is ehhez?ű”Szerintem minden rendben lesz”- mondja Alice hezitálva.„A helyén van az eszed, ki fogod bírni egy órán át.”
De Alice tudta milyen gyorsan fordulnak meg adott estben az ember gondolatai más irányba.
„Miért sietsz úgy Edward?”- kérdi Jasper. Arra gondol, hogy nem kell elbíznom magam, amíg nem vagyok biztos a dolgomban, kicsit talán önelégültnek is tart engem.
„Menj, haza, csak csináld szépen, fokozatosan!”
„Mire ez a nagy dilemma?”- ellenkezett Emmet.
„Vagy megöli vagy nem öli meg. Mindegy mi lesz úgyis találunk kiutat”
„De én nem akarok elmenni!”- mondta Rosalie.
„Nem akarom elölről kezdeni!”
„Idén fejezzük be a közép sulit Emmet, véglegesen.”
Én sem akarom elszakítani, innen a családomat. Egyikünk sem köszönné meg …De be akartam menni biosz órára. Tényleg újra látni akartam a lány arcát. Már eldöntöttem, így lesz. Ez aztán kíváncsiság a javából…Dühös voltam magamra, amiért így érzek. Hát nem megfogadtam, hogy nem hagyom annyiban ezt a néma lányt?De azért az túlzás, hogy ennyire érdeklődjek iránta. És most itt vagyok, az én túlzott érdeklődésemmel.
De tudnom kell mire gondol!Az esze ugyan zárva van,de a szemei nagyon is nyitva vannak …talán az esze helyett, azokból kiolvashatom majd a választ.
„Nem Rose, szerintem tényleg minden rendben lesz”- mondta Alice.
„Ez egyre valószínűbb 93%-ig biztos vagyok benne, hogy semmi rossz nem fog történni, ha most bemegy az osztályába.”
Kíváncsian fürkészett, miközben arra gondolt vajon mikor változtatom meg a döntésemet, és mikor válik a víziójában nyilvánvalóan véressé ennek a következménye.
Kíváncsi vagyok ez az esély elég lesz-e Bella Swan-nek a túlélésre.
Emmet rendben van,gondoltam- miért is ne lenne?Láttam a kísértést az arcomon, mikor egy gondolat formájában megjelent a lelki szemeim előtt.
„Megyek az órámra.” – jelentettem ki, majd eltoltam magam az asztaltól. egfordultam, majd távoztam, anélkül, hogy visszanéztem volna. allottam Alice aggódását, Jasper rosszallását,Emmet jóváhagyását,és Rosalie irritáltságát, ahogy a gondolataik utánam úsztak.
Egy utolsó, mély levegőt vettem az osztályterem ajtajában, majd leállítottam a tüdőmet, és átvágtam a kis, meleg termen. Nem késtem el. Mr. Banner épp a mai órán végezendő kísérlet eszközeit osztotta ki. A lány már ott ült az én – a mi asztalunknál, az arca megint lefelé nézett,és az előtte levő dossziét firkálta. Mikor már elég közel érte hozzá, és érdeklődve néztem az esze ezen jelentéktelen alkotását,de ez reménytelen volt …Csak véletlen szerű irka-firka, hurok-hurok után. alán nem is erre figyel, hanem valami egész másra?
Kihúztam a székem, szükségtelen durvasággal, és a szék lába élesen nyikordult meg a linóleumon: az emberek sokkal jobban érzik magukat, ha szükségtelen ártatlan zajokat okoznak.
Tudtam, hogy meghallotta, de nem nézett fel, viszont véletlenül kihagyott egy hurkot, megbontva evvel a rajzocska egyensúlyát
Miért nem néz fel?talán megijedt … Muszáj lesz jobb benyomást tennem, mint legutóbb: Mielőtt még rosszra gondolna.
„Hello.”- mondtam halkan, olyan hangon, amitől elszoktak lazulni az emberek. Megeresztettem egy udvarias mosolyt, amely nem engedte kivillanni a fogaimat.
Erre már felkapta a fejét, a nagy szemeivel rám nézett- ezúttal még nagyobbak voltak a meglepetéstől –és a tekintete megtelt néma kérdésekkel .Ez hasonló arckifejezés volt, mint múlt héten.
Ahogy a furcsamód mély barna szemeit fürkésztem , rájöttem hogy az utálat- az-az utálat, amit azzal ért el csupán, hogy létezett-elpárolgott belőlem. Most, hogy nem lélegeztem, és nem éreztem az illatát, nehéz volt elhinnem , hogy ennyire gyűlöltem bárkit is minden ok nélkül, igazságtalanul,aki ennyire sebezhető.
Az arcát elöntötte a pír és nem szólt semmit. Rajta tartottam a szemem, a mély , kérdésekkel teli szemét fürkésztem és próbáltam figyelmen kívül hagyni azt az étvágygerjesztő színt ,ami kiült a bőrére. Elég levegőt vettem ahhoz, hogy beszéljek egy keveset anélkül,hogy újra levegőt kéne vennem.
„A nevem Edward Cullen .”- mondtam, pedig tudtam,hogy tudja. Ez a legudvariasabb, amit kezdetben mondhatok.
„Nem volt alkalmam bemutatkozni legutóbb. Te biztosan Bella Swan vagy.”- Zavartnak tűnt, ezt a szemei előtt megjelenő apró ránc árulta el. Kellett neki egy kis idő, mire válaszolni tudott.
„Hogyhogy tudod a nevem?”- nézett rám gyanakodva, a hangja kicsit remegett. Úgy tűnik tényleg jól ráijesztettem. Kissé bűntudatos lettem attól, hogy mennyire védtelen. Halkan elevettem magam – ettől a hangtól eddig minden ember beleolvadt a zoknijába … úgy sokkal könnyebb velük.
„Ó, szerintem nincs, aki ne ismerné a neved.”- valóban ő lett közepe ennek a monoton kis világnak.
„Az egész város arra, várt, hogy végre megérkezz.”- megrázkódott, mintha ez az információ kellemetlen lenne számára. Ráébredtem, hogy legalább, olyan félénk, ahogy kinéz, és nem szereti a túlzott figyelmet. A legtöbb ember pont az ellenkezőjét érezte volna. Általában nem akarnak beállni a csordába, megpróbálnak reflektorfényben maradni, és elütni az „általános” -tól.
„Nem.”- mondta.”Arra gondoltam,miért hívtál Bellának?”
„Jobb szereted az Izabellát?”- kérdeztem megzavarodva ettől a választól, nem tudtam hová vezet ez a kérdés. Nem értettem. Eddig tisztán hallottam, hogy kijavított mindenkit , aki a teljes nevén hívta. Minden ember ilyen értetlen, ha nem hallom a gondolatait?
„Nem, a Bellát szeretem.”- válaszolta, kissé oldalra hajtva fejét. Az arckifejezése ha, jól értelmeztem- zavart volt és értetlenkedő.
„Csak azt hittem Charlie-mármint az apu- mindenkinek csak Izabella-ként emleget. Eddig mindenki így hívott elsőre.”
„Oh”- mondtam sután, és elkaptam a tekintetem. Rájöttem mit jelentett a kérdése: hiba került a számításomba…Ha nem hallgatóztam volna az első napokban annyit, akkor most kezdetként a teljes nevén szólítottam volna, ahogy bárki más. Észrevette a különbséget.
Belém nyílalt a nyugtalanság. Nagyon gyorsan észreveszi a legapróbb hibákat is. Nagyon ravasz,főleg ahhoz képest, hogy ennyire feszélyezette a közelségemtől. Erre nem számítottam. De most nagyobb a problémám is adódott ennél,sőt, még a lezárt fejecskéjénél is nagyobb gond. Kifogytam a levegőből. Ha tovább akarok beszélgetni vele, muszáj lesz levegőt vennem. Anélkül elég nehéz lenne beszélgetni. Szerencsétlenségére, azzal hogy a padtársam lett, muszáj lesz együtt dolgoznunk a mai gyakorlati órán. Furcsának tűnt- és meglehetősen durvának, hogy ezek után figyelmen kívül hagyjam, amíg együtt munkálkodunk. Csak még gyanúsabbá és aggasztóbbá válnék a szemében.
Olyan távol hajoltam tőle, amilyen csak tudtam anélkül, hogy megmozdítottam volna a székemet, és elfordítottam a fejem a folyosó felé. Megfeszültem , az izmaimat próbáltam egy helyben tartani és gyorsan vettem egy teli tüdőnyi levegőt, csak a számon keresztül.
„Ahh…!”
Valóban kínszenvedés volt. Anélkül, hogy érezhettem volna az illatát megtapadt a nyelven hátulján, éreztetve az ízét a torkom hirtelen újra lángolni kezdett, olyan erősen mint múlt héten mikor először megcsapott az illata. Összeszorítottam a fogamat és próbáltam uralkodni magamon.
„És, kezdhetitek!”- mondta Mr. Banner.
Úgy éreztem minden apró részét be kell vetnem az önuralmamnak, amit valaha is tanultam, 70 év kemény munkájával és visszafordultam a lányhoz, aki az asztalra meredt, mosolyogva.
„Hölgyeké az elsőbbség, partner…?”- ajánlottam fel.
Ahogy meglátta milyen arcot vágok, az arcáról kiürültek az érzelmek , a szeme tágra nyílt .
Ajaj vajon mit látott az arcomon?Megint megijedt?Nem szólt egy szót sem …
„Vagy szeretnéd, ha inkább én kezdeném?”- kérdeztem, halkan.
„Nem”- mondta és a sápadt arca megint átment pirosba.
„Megpróbálom elsőként!”
Megnéztem az asztalon a berendezést, a mikroszkópot, a hozzá való kis dobozokat, aztán azt, ahogy a vér áramlik a tiszta bőre alatt.
Vettem még egy gyors levegőt, a fogaim közt, de az íze nyomán fellángolt bennem a „szomjúság”, úgy hogy a torkom is belefájdult.
„Profázis”- mondta gyors mérlegelés után .Elkezdte kicserélni a vizsgált dobozt a következőre, biztos volt a dolgában.
„Nem bánod, ha én is megnézem?”- ösztönösen-ostobábban , mint eddig bármi mást a közelében – meg akartam fogni a kezét, hogy megállítsam a mozdulatsort. Egy másodpercre, a bőre forrósága megégette az enyémet. Olyan volt, akár egy elektromos impulzus- talán még forróbb is mint 97,6 oC - legalábbis érzésre. A hőség átiramodott a kezeimen át a karomba. Elkapta a kezét az enyémtől.
„Bocsánat”- motyogtam a fogaim közt szűrve a szavakat. Kellett valami, amit nézhetek, úgyhogy gyorsan belenéztem a mikroszkópba .Igaza volt.
„Profázis”- értettem egyet.
Még mindig túl bizonytalan voltam ahhoz, hogy rá merjek nézni. Vettem egy apró levegőt, és amennyire csak tudtam, próbáltam kizárni a fejemből a szomjúságot. Megpróbáltam inkább a kísérletre figyelni és leírtam a szót a megfelelő vonalra, a laboros papírra, majd gyorsan kicseréltem az első lemezt a következőre.
Vajon mire gondol most?És vajon ő mit érzett, mikor megérintette a kezemet?A kezem taszítóan hideg számára, ez biztos.
Nem kérdés még mindig nem szólt egy szót sem. A lapra néztem.
„Anafázis”- mondtam magamnak és a második vonalra írtam a szót.
„Megnézhetném?”- kérdezte.
Ránéztem, meglepett, hogy várakozóan néz rám.
Odatoltam elé egy kézzel a mikroszkópot. Nem tűnt ijedtnek …ez tényleg azt hiszi, hogy tévedhetek, és rosszul válaszolok!!!???
Nem tudtam visszatartani a mosolyom a reménykedő arckifejezése láttán,ahogy odahajol a műszerhez , hogy megcáfolhasson .A szeme megtelt mohósággal a gondolatra …Aztán a szája sarka legörbült.
„Harmadik lencse?”- kérdezte fel sem nézve a mikroszkópból, de felém tartva a kezét.
Rápottyantottam a lemezkét a tenyerére, vigyázva rá, hogy ne kerüljön a bőröm az övé közelébe, ezúttal. Közelebb ültem hozzá, és olyan volt, mintha egy forró lámpához húzódtam volna közelebb. Éreztem, ahogy kissé felmelegedek a magas hőmérséklettől …Nem nézte sokáig.
„Interfázis”- mondta ki hanyagul a szót, talán kissé megnyomva azt, majd felém tolta a gépet. Nem nyúlt a papírjához, előbb megvárta, hogy én mit írok a lapra. Leellenőriztem- és ismét igaza volt.
Most, hogy végeztünk, csak egy-egy szót szóltunk egymáshoz, és ügyeltünk rá, hogy a pillantásunk még véletlenül se találkozzon. Mi voltunk az egyetlen pár az osztályban, aki már végzett- a többiek még keményen dolgoztak a kísérleten időközben. Mike Newton volt a legnagyobb gondban- állandóan csak rám és Bellára figyelt a dolga helyett.
„Bárcsak ott maradt volna, ahova ment!”- gondolta Mike és közben szúrósan nézett rám.
Hmmm, ez érdekes. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlóképp érzek vele- de itt nem a távolmaradásra gondolok. Ez is egy új fejlemény, amit az új lány érkezése okozott.
És még érdekesebb, hogy ez a gyűlölet-mily meglepő- bizony kölcsönös …
Újra lenéztem a lányra, és elbódított, akár ölni is tudtam volna érte, és nem értettem, hogy kelthet ennek ellenére is ilyen hétköznapi benyomást …egyszerűen felforgatta az életem …
Nem tudtam, nem akartam látni, amit tervez vele Mike. Most, Mike gondolatain keresztül nem tűnt, olyan csinosnak … nem, olyan szokatlanul, mint számomra …
Az arca inkább volt „figyelemre méltó”, sem mint gyönyörű,.Nem teljesen szimmetrikus- a kissé hegyes álla nincs összhangban a széles pofijával, és a színek is extrémek rajta- a világos-sötét kontraszt a bőre és a haj közt és azok a szemek, a sok-sok néma kérdéssel …
A tekintete hirtelen az enyémbe fúródott.
Visszanéztem rá, megpróbáltam legalább egyet is megfejteni a sok kérdése közül.
„Kontaktlencsét viselsz?”- kérdezte hirtelen.
„Nem”- majdnem elmosolyodtam a gondolatra, hogy pont az én szemem szorulna javításra.
„Oh”- motyogta.”Csak azért gondoltam, mert valahogy más színűnek tűnik a szemed.”
Hirtelen megborzongtam a tudattól, hogy úgy tűnik ma nem én vagyok az egyetlen, aki megpróbálja kinyomozni a titkokat. Vállat vontam, majd kihúzott vállakkal a tanárra néztem, amint az a szokásos köreit rótta az apró teremben. Valóban, volt valami változás a szemem színében, ahhoz képest mikor legutóbb beléjük nézett. Hogy felkészítsem magam a mai nap kísértéseire és megpróbáltatásaira, vadászni voltam a hétvégén, hátha teljesen kielégítem ezzel a szomjat, nehogy túlzásokba essem a suliban. Tele tömtem magam állati vérrel, de mégsem tudtam mit tenni ezzel a fantasztikus ízzel, ami körüllengte őt. Mikor legutóbb úgy néztem rá a szememet feketére színezte a szomjúság. Most, hogy a testem tele volt friss vérrel, a szemeim meleg barna színt kaptak. Most borostyánszín szemem volt a szomj-kioltó kísérletem után. Még egy hiba .Ha láttam volna mire akar kilyukadni a kérdésével, igent mondtam volna.
Egy rakás emberrel vagyok körülvéve itt, már két éve de eddig ő az első, aki olyan közel került hozzám, hogy észrevegye a színváltozást. A többiek, amíg elragadtattam szemlélték a családom szépségét, mikor találkozott a tekintetük a miénkkel rögtön elkapták a szemüket rólunk, és maguk elé meredtek. Zavarba jöttek, és elfeledték a külsőnk apró részleteit és ez megakadályozta, hogy észrevegyék az –efféle- apró változásokat.
A tudatlanság boldoggá tesz.
Miért kellett pont neki túl sokat látnia?
Mr. Banner a mi asztalunkhoz ért.
Hálásan szívtam be azt a kevés tiszta levegőt, amit a hátszele hozott és amely még nem keveredett az ő illatával.
„Nos Edward …”- mondta a vállam fölött leellenőrizve a válaszaimat.
„Nem gondolod, hogy Izabellát is oda kellett volna engedned a mikroszkóphoz?”
„Bella”- javítottam ki automatikusan.”És az öt válaszból hármat ő azonosított.”
Mr. Banner gondolatai szkeptikusan visszhangzottak, miközben a lányhoz fordult.
„Elvégezted már valaha ezt a kísérlete ezelőtt?”- figyeltem, ahogy a lány elmosolyodott, úgy tűnt kissé zavarban volt.
„Hagyma gyökérrel még soha.”
„Sneci csírássejtjével?”- puhatolózott Mr. Banner.
„Igen.”
Ez meglepte a tanárt. A mai kísérlet ugyanis haladó szintű volt, nem számított, rá hogy rajtam kívül bárki is meg tudná csinálni.
„Phoenixben haladó csoportban dolgoztál?”
„Igen”
Tehát ő is haladó szinten van, amihez már elég intelligens embernek kell lennie. Engem nem lepett meg ez a tény.
„Nos”- mondta összepréselt ajkakkal Mr. Banner , „úgy gondolom ,hogy ez esetben szerencse, amiért labor-társak vagytok.”
Majd megfordult, és motyogva tovább állt.
„Nos, legalább a többi gyerek esélyt kap rá, hogy maguktól rájöjjenek valamire.”- mormogta a foga alatt. Biztos voltam benne, hogy a lány is meghallotta … megint hurkokat kezdett firkálni a dossziéjára.
Két nyom egy óra alatt … ez elég rossz kilátás számomra a jövőre nézve. Bár ötletem sincs vajon mit gondol most rólam-mennyire fél, vagy mennyit gondol – erre - tudtam, hogy meg kell próbálnom még jobb benyomást tenni rá, hogy biztosan megváltoztassa a rólam kialakított képet magában. Valamit tennem kell , hogy kitöröljem a legutóbbi találkozásunk emlékeit.
„Kár a hóért igaz?”- mondtam , próbálva utánozni a többiek beszélgetéseinek fő témáit. A beszélgetés egy unalmas, szabványos formája az időjárás- ez mindig biztonságos …A szemeiben tisztán kivehető kétkedéssel bámult rám- ez nem éppen a normális reakció az én teljesen normális szavaimra.
„Nem igazán.”- mondta, újfent meglepve engem. Megpróbáltam a beszélgetést elkormányozni erről az elcsépelt útvonalról. Ő egy sokkal naposabb, melegebb helyről jött, bár a bőre úgy tűnik teljesen más képet mutat erről, és a hideg nem tetszett neki. Egy cseppet sem. Hát akkor az én jeges érintésem valószínűleg …
„Nem szereted a hideget.”- állapítottam meg .”Akkor elég nehéz lehet számodra Forksban élni”.
„Talán nem kellett volna idejönnöd”- akartam még hozzátenni. „Talán vissza kéne menned, amíg még lehet. De nem voltam biztos benne, hogy tényleg ezt akarom. Örökké bennem élne a vérének csodás illata - garantálná bármi is, hogy nem eredek a nyomába?Bennem, ha el is menne, tovább élne az esze körüli misztérium. Akár egy kirakhatatlan, idegőrlő puzzle.
„El sem tudod képzelni.”- mondta a mély hangján. Egy pillanatra haragosan meredt másfelé.
A válasza sosem az, mint amire számítok. Ez viszont mindig újabb kérdésekre sarkall engem.
„De hát akkor miért jöttél ide?”- követeltem azonnal, bár azon nyomban megbántam, mert a hangom sértő volt, nem igazán udvarias társalgáshoz méltó …A kérdés bár kíváncsiságból fakadt, határozottam durva volt.
„Ez … bonyolult.”
Pislogott egy kicsit a nagy szemeivel és hagyta, hogy én majd belehaljak a kíváncsiságba- a kíváncsiság úgy égett bennem , ahogy nemrég a szomj a torkomban. Voltaképp ez kissé megkönnyítette azt, hogy levegőt vegyek, ezzel az agóniával sokkal elviselhetőbbé vált a légzés.
„Szerintem képeses leszek megérteni.”- próbálkoztam továbbra is. Talán csak a kölcsönös udvariasság miatt válaszolgatott csak,amíg a kérdéseim nem váltak durvává …csendesen lenézett a kezeire. Ez türelmetlenné tett legszívesebben a kezembe fogtam volna az állát, és magam felé fordítottam volna az arcát, hogy kénytelen legyen a szemembe nézni, hogy legalább abból kiolvashassam a választ. De elég nagy hülyeség lett volna tőlem- sőt veszélyes- újra megérinteni a bőrét.
Hirtelen felnézett kész megkönnyebbülés volt újra látni, ahogy az érzelmek elöntik a szemét.
Sietve beszélt, mintha minél előbb túl akart volna esni a szavakon.
„Anyukám újra házasodott.”
Ah, ez végre elég emberi volt, könnyen megérthető. Szomorúság, suhant át a tekintetén majd eltűnt belőlük.
„Nem hangzik túl bonyolultnak.”- mondtam.
A hangom ellágyult akaratom ellenére. A boldogtalansága furcsán gyámoltalanná tett, miközben azt kívántam bár segíteni tudnék bármivel. Bármit megtennék, hogy felvidítsam.
Egy erős impulzusként suhant át rajtam az érzés.
„Mikor történt?”
„Múlt évben, Szeptemberben.”Nagyot sóhajtott- nem egyszerű kilégzés volt. Benntartottam a lélegzetem, amint a meleg levegő az arcomat csiklandozta.
„És te meg nem kedveled a pasast.”- feltételeztem. Próbáltam minél több infót kiszedni belőle.
„Nem, Phil teljesen oké.”- mondta, kijavítva a feltételezésemet. Egy apró mosoly játszott a telt ajkai szélén.
„Lehet, hogy túl fiatal, de elég kedves …”
Ez nem egyezett az általam felállított elmélettel.
„akkor, hogyhogy nem vagy velük?”- kérdeztem talán kissé túl komoly hangon. Ez elég kíváncsiskodóan hangzott. Az is voltam, bevallom.
„Phil sokat utazik. A baseball az élete.”A kis mosoly széles vigyorrá nőtt: a fickó karrierje kétségtelenül lenyűgözte.
Én gondolkodás nélkül visszamosolyogtam. Már nem azon görcsöltem, hogy végre ellazuljon. A mosolya arra késztetett, hogy én is mosolyogjak- mintha egy közös titkot őriznénk.
„Hallhattam már róla?”- gondolatban gyorsan átfutottam a Phil nevű baseball játékosokon, akik viszonylag ismertebbek, hátha az ő Philje is köztük van.
„Nem valószínű, nem játszik valami jól.”- mosolyodott el ismét.
„Született másodligás .Sokat utazik.”
A fejemben megjelent a csinos kis „Phil”- es táblázatot kevesebb, mint egy másodperc alatt töröltem. A helyére rögtön egy lehetséges másik forgatókönyv csúszott.
„És anyukád most ideküldött, hogy együtt tudjon utazgatni vele.”- mondtam.
Az arckifejezéséből ítélve több infót húztam ki belőle, mint amennyit a kérdéseim indokoltak volna. Így hát újra próbálkoztam. Az álla kissé kiugrott, az arca hirtelen makacs volt.
„Nem, nem ő küldött ide!”- mondta és a hangja új, kemény élt kapott. A feltételezés megsértette őt, de nem értem miért.
„Én küldtem ide saját magam!”
Nem értem fel ésszel, hogy mi az új keletű sértettségének az oka. Teljesen elvesztettem a fonalat.
Feladtam. Semmi értelme, annak amit mondott. Nem, olyan, mint a többi ember,Talán nem csak a néma gondolatai és az őrjítő illata a legszokatlanabb ebben a lányban.
„Ezt nem értem.”- mondtam neki, utálva hogy milyen tehetetlen vagyok.
Sóhajtott, majd a szemembe nézett, hosszabban, mint eddig bármely más ember.
„Velem maradt otthon, de láttam, hogy nagyon hiányzik neki.”- magyarázta lassan, az elhagyatottság reménytelen tónusa minden egyes szavában egyre erősebbe értődött.
„Boldogtalanná tettem ezzel, szóval úgy döntöttem itt az ideje, hogy Charlienál töltsek egy kis időt …”
Az apró ránc a szemei közt elmélyült.
„De most te vagy boldogtalan.”- mormoltam. Nem bírtam megálljt parancsolni magamnak , kibukott belőlem a hipotézisem, miközben próbáltam megfejteni a viselkedésének az okait
.Ez nem tűnt valami távolinak az igazságtól.
„És akkor?”- kérdezte, de nem volt egyértelmű, hogy így is gondolja …mintha minden szavát mérlegelné mielőtt kimondja.
Továbbra is a szemeit néztem, és most először éreztem azt, hogy megértettem valamit a lelkéből. Elég volt ez a két szó ahhoz, hogy lássam hová sorolja magát a prioritásban.
Nem úgy mint más embereknél., ő leghátulra sorolta a saját igényeit. Önzetlen volt.
Ahogy elnéztem a személye körüli áthatolhatatlan homály kezdett kissé világosabbá válni számomra.
„Ez így nem túl igazságos …”- megrántottam a vállam, megpróbáltam közömbösnek látszani és igyekeztem titkolni mennyire kíváncsivá tett.
Felnevettet, de egy csepp öröm sem volt a hangjában.
„Senki sem mondta még neked, hogy az élet nem igazságos?”
Nevetnem kellett a szavain, bár szintén nem éreztem szórakoztatónak a dolgot. Tudtam, hogy sok minden nem fair az élettől.
„Azt hiszem hallottam már valahol …”Rám nézett és ismét zavartnak tűnt. A szemét lekapta rólam, majd ismét a tekintetembe fonta a pillantását.
„Szóval ennyi.”- mondta nekem.
De még nem akartam, hogy a beszélgetés véget érjen. Az a kis V alakú ránc, amely a bánat maradványaként rajzolódott ki a szemei közt, felzaklatott engem. El akartam simítani az ujjbegyemmel, örökké eltűntetni. De természetesen hozzá sem érhettem. Túl veszélyes lett volna.
„Jól titkolod.”- mondtam lassan és közben alaposan megfontoltam minden egyes szavamat.
„De fogadok, hogy sokat szenvedsz belül, csak nem mutatod ki.”
A szemei összeszűkültek, száját összeszorította és egyik sarka legörbült, majd a terem elülső része felé meredt. Nem kedvelte ezt a témát, utálta ahogy az érzéseit találgatom. Nem volt átlagos mártír alkat- nem akart külön közönséget magának a fájdalmaihoz.
„Vagy tévedek?”
Kissé hátrahőkölt, de továbbra is úgy tett, mintha nem hallana engem. Erre elmosolyodtam.
„Mert nem hinném …”
„Miért érdekel ennyire?”- kérdezte még mindig előre meredve.
„Na ez egy jó kérdés!”- válaszoltam inkább magamnak, mintsem neki.
Persze neki nagyobb belátása volt ebbe, mint nekem- ő legalább egyenesen a dolgok közepébe látott, míg én csak reménytelenül sötétségben bukdácsoltam,amelyben csak az apró elejtett megjegyzései jelentettek kis fénysugarakat.
Az ő életének apró emberi részletei nem kéne, hogy ennyire sokat számítsanak nekem.
Rossz volt, hogy nem tudtam mire gondol. Az én családom védelmén túl, mit számítanak holmi emberi gondolatok? De nem tudott meggyőzni semmiféle racionális elv. Túl sokat számítottam eddig a gondolatolvasói tudományomra- és most már teljesen világos,hogy nem figyeltem eddig eléggé. Nem voltam, olyan figyelmes, mint amilyennek hittem magam.
A lány felsóhajtott, és haragosan meredt a terem elülső részére. Valamiért különösen viccesnek találtam a csalódott arckifejezést, ami hirtelen kiült az arcára. Az egész helyzet vicces volt,sőt, az egész beszélgetés. Senki sem volt még nagyobb veszélyben ennél a kicsi lánynál itt- bármelyik percben vehettem volna önkéntelenül egy levegőt, ezzel beszívva az illatát és megtámadhattam volna azzal a lendülettel- és őt nem ez irritálta, hanem az, hogy nem válaszoltam meg a kérdését.
„Felbosszantottalak?”- kérdeztem, mosolyogva a helyzet abszurditásán.
Gyorsan rám nézett, a tekintete csapdába ejtette az enyémet.
„Nem igazán” – mondta. – „inkább én bosszantom fel saját magam. Túl könnyű átlátni rajtam. Az anyám is mindig azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy nyitott könyv.” – Elégedetlenül, rosszallóan megrázta a fejét. Csodálkozva meredtem rá. A feltételezés, hogy szerinte azért ilyen bosszús, mert szerinte túl könnyen átlátok rajta…nos…elég bizarr. Életemben nem tettem még soha ennyi erőfeszítést – már ha a létezésemre az élet a legmegfelelőbb szó. Mert az élet őszintén szólva nem a leghitelesebb kifejezés…
„Ellenkezőleg” – válaszoltam neki, és közben elég furán éreztem magam. Óvatos voltam, nehogy megint belesétáljak egy újabb rejtett csapdába, és kihasználhatná a gyengeségemet. Hihetetlenül türelmetlenné tett ez az előérzetem. – „Én nagyon is nehezen olvasok benned”
„Mert te biztos olyan jól olvasol mindenkiben” – mondta elkészítve saját gúnyos nézőpontját ás újra a kényes témánál találtam magam.
„Általában igen” – hagytam jóvá. Szélesen elmosolyodtam, az ajkaim alól elővillantva fényes, borotvaéles fogaimat.
Ez elég nagy hülyeség volt tőlem, de hirtelen és váratlan késztetést éreztem arra, hogy legalább egy kicsit engedjek szunnyadó életösztöneimnek. A teste sokkal nyitottabb volt, mint a párbeszédünk előtt. Úgy tűnik, az a sok-sok apró jelzés (ami bárki más elijesztéshez elég lett volna) teljesen lepergett róla. Miért nem hajlik el egy kicsit sem a terrorizálásomtól? Biztosan elég volt látnia a múltkori sötét oldalamat ahhoz, hogy realizálni tudja a helyzetet…biztos jobban tudta értelmezni, mint ami látszik rajta…ugye?
De úgy tűnik, nem. Az ügyködéseim hogy felhívjam a veszélyre a figyelmét, sikertelenek maradtak. Ekkor Mr Banner hívta fel az osztály figyelmét, elvonva az Övét tőlem. Kissé megkönnyebbültnek tűnt a beszélgetés félbeszakadásától. Talán mégis megérezte a kis jelzéseket.
Hát remélem így van.
Felismertem, hogy a lány egyre vonzóbb és vonzóbb számomra, hiába is próbálom tagadni. Pedig nem megengedett számomra, hogy Bella Swant akár egy ici-picit is érdekesnek találjam.
Nyugtalanul vártam, hogy újra beszélgethessek vele. Mindent tudni akartam. Az anyjáról, az életéről, mielőtt idejött, az apjával való kapcsolatáról. Az összes jelentéktelen dolgot, ami vele kapcsolatos. De minden másodperc hiba, amit vele töltök, és olyan kockázat, amit nem kéne vállalnom.
Pont akkor vettem egy újabb lélegzetet, amikor ő szórakozottan átdobta a haját a hátára. A különösen koncentrált illat egy hulláma ütötte meg az orrom, végigégetve a torkomat.
Pont, mint első nap…Akár egy súlyos labda… A gyötrelem, a kínzó, égető törökfájás ismét megszédített. Alig bírtam magam a helyemen tartani. Az összes önuralmam be kellett vetnem. De ezúttal legalább nem törtem össze semmit. A bennem élő szörny felmorgott, de nem lelte kedvét a gyötrelemben. Szűken összekötötték a kínjaim. Legalábbis egyelőre.
Mindenféle légzést beszűntettem, és olyan messzire húzódtam a lánytól, amennyire csak tudtam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy lenyűgözőnek tartsam. Minél érdekesebbnek találnám, annál nagyobb lenne az esélye annak, hogy megölöm. Ma már talált két nyomot is, amit én hagytam neki. Hogy tudnék még egy harmadik jelet is letenni, ami nem nagyobb ezeknél? Az ő érdekében…
Amint megszólalt a csengő, én már ott sem voltam. Sajnos ezzel valószínűleg lerombolva az udvariasság látszatát, amin eddig ügyködtem, a mi kis társalgásunk alatt. Úgy szívtam magamba a tiszta, nedves levegőt, mintha az valami gyógyír lett volna az én nyűgömre is. Igyekeztem olyan távol kerülni a lánytól, amennyire csak lehetséges.
Emmet a spanyol terem előtt várt rám. Egy pillanat alatt megértette vad arckifejezésem-
„Na hogy ment?” – töprengett óvatosan magában.
„Senki sem halt meg” – motyogtam. Hát ez is valami. Ekkor megláttam Alicet a gondolatai végén…gondoltam…Ahogy besétáltunk a terembe, csak néhány pillanatra láttam felvillanni a memóriájában, amint Alice óra után fürgén, pókerarccal a bioszterem felé megy, átvágva a nedves földön. Éreztem az emlékezetében a késztetést, hogy ő is felkeljen és csatlakozzon hozzá. Majd elhatározta, hogy mégis marad. Ha Alicenak szüksége lett volna a segítségéra, szólt volna…
Becsuktam a szemeimet a rémülettől és az undortól, ahogy lerogytam a helyemre. Ezek szerint nem volt sok híja, hogy megvalósítsam a gondolataimat.
„Nem láttam, hogy ilyen rossz a helyzet” – suttogtam.
„Nem is volt.” – nyugtatott meg. – „Hiszen senki sem halt meg, igaz?”
„Igaz” – szűrtem a szavakat a fogaim között. – „Most nem.”
„Talán majd könnyebb lesz”
„Rendben” – motyogtam
„Vagy talán megölöd őt legközelebb” – vont vállat. – „Nem te lennél az első, aki ezt eljátssza. Nem ítélnénk el érte. Van, hogy néha túl jó illata van valakinek. Engem lenyűgöz az is, hogy eddig sikerült kitartanod.” – mondta a gondolataiban.
„Ez nem segít, Emmet”
Teljesen felháborított, hogy elfogadja azt az ötletet is, hogy megöljem a lányt, és hogy szerinte ez elkerülhetetlen. Talán az ő hibája, hogy ilyen jó az illata? (-nem hinném-)
Tudom, mikor történt vele. Már ilyen. Az emléke visszarántott egy fél évszázadot, egy szürkületi vidéki útra, ahol középkorú nők csacsogva teregették ki lepedőiket, melyeket az almafák közé kötött madzagokra dobtak. Az almák illata nehezen lógott a levegőben. A szüretnek nemrég lett vége, és a visszautasított gyümölcsök szétszórva feküdtek a földön. Felrepedt héjuk alól cukros lé csordogált, az illatuk vastag felhőt alkotott. A frissen lekaszált mezőről friss széna illatát hozta a szél, mely harmonikusan elegyedett az alma illatával. Épp az úton sétált, de belefeledkezett egy nőbe, pedig épp Rosalie egyik megbízatásán volt. Az ég teteje lila volt, és lágyan ment át narancssárgába, míg a nyugati fák alatt el nem tűnt. Épp folytatta volna útját a kanyargós szekérúton, és semmi oka nem volt, hogy visszaemlékezzen erre az egészre, egészen addig, amíg az esti szellő nem fújta az arcába az egyik nő illatát.
„Ah” – morogtam rá csendesen. Mintha saját szomjam emléke nem lenne éppen elég.
Tudtam. Fél másodpercig sem tartott. Az ellenállás gyanúja sem merült fel bennem. Az emlékének a végkifejlete túl világossá vált előttem ahhoz, hogy felálljak. Talpra ugrottam, és a fogaimat úgy összeszorítottam, hogy egy vascsövet is simán kettéharaptam volna.
„Esta buen Edrwad?” – kérdezte Senora Goff, felfigyelve hirtelen mozgásomra. Láttam az arcomat az elméjében, és világosan látszott rajta, hogy egyáltalán nem vagyok jól.
„Me perdona.” – mormogtam, és szinte repültem az ajtó felé.
„Emmet por favor puedas tu ayuda a tu hermanac?” – kédezte, nem remélve, hogy egyedül is ki tudok száguldani a szobából.
„Persze” – mondta Emmet, majd rögtön mögöttem termett. Követett az épület túlsó oldaláig, majd elkapott, és a kezét a vállamra tette.
Feleslegesen erősen löktem le magamról a kezét. Egy emberi kézben minimum ripityára törtem volna a csontokat, de az ő csontjai erősebbek voltak ennél.
„Bocsáss meg Edward.”
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam kitisztítani a fejem és a tüdőm.
„Ez a helyzet is ilyen rossz?” – kérdezte, és közben próbálta nem felidézni az illatokat és ízeket.
„Rosszabb, Emmet, rosszabb.”
Egy pillanatra csendben maradt.
„Talán…”
„Nem, nem lesz jobb, ha visszamegyek veled Emmet. Menj vissza órára. Egyedül akarok lenni.
Megfordult, egy szó, egy gondolat nélkül, és gyorsan visszament. Majd elmondja a spanyol tanárnak, hogy beteg vagyok, vagy elmentem, vagy hogy egy önkontrollt vesztett veszélyforrás vagyok…
De mit számít, hogy mit talál ki? Talán inkább nem megyek vissza, talán jobb, ha ezt most inkább kihagyom.
Ismét visszamentem a kocsihoz, és vártam a suli végét. Elbújtam. Megint.
Tölthettem volna azzal az időt, hogy döntéseket hozok, vagy megpróbálom megerősíteni magam az elhatározásaimban, de állandóan azon kaptam magam, hogy az épületből hallatszó gagyogásra figyelek.
Az ismerős hangok kitűntek a tömegből, de most nem tudott érdekelni, hogy belehallgassak Rosalie panaszaiba, Alice látomásaiba. Könnyen megtaláltam Jessicát, de a lány nem volt vele, tehát inkább tovább keresgéltem. Mike Newton gondolatai vonzották magukhoz a figyelmem, és a tornateremben lokalizáltam őt a lánnyal. Boldogtalan volt, amiért annyit beszéltem Bellával bioszórán. Átfutott fejben a lány lehetséges válaszain, mikor felvetette a témát.
Sosem láttam még a srácot 2 szónál többet beszélgetni bárkivel. Sem itt, sem másutt. Természetesen úgy döntött, hogy megpróbálja felkelteni Bella érdeklődését. Nem tetszett, ahogy a lányra nézett. De nem tűnt, úgy, mintha Bellát különösebben érdekelte volna. Vajon mit mondott neki?
„Mi a fene lehetett a sráccal múlt hétfőn?” – hallottam. Ez nem túl sok infó a beszélgetésből. Épp lebeszélte magát a pesszimizmusról, és magában ujjongott, mert úgy látta, Bella érzései nem változtak a beszélgetésünk ellenére sem.
Ez jobban felbosszantott, mint amit momentán el tudtam viselni, úgyhogy gyorsan abbahagytam a gondolatai hallgatását.
Betettem egy erőszakos hangulatú CD-t a lejátszóba, és hagytam, hogy a többi gondolat hangját elnyomja a zene.
Nagyon keményen kellett a zenére koncentrálnom, ahhoz, hogy ne hagyjam Mike Newton gondolatait visszasodródni, és hogy ne kémkedjek a gyanútlan lány után. Néhány alkalommal ezért csaltam, miután az óra véget ért. Ez nem kémkedés…próbáltam magamat meggyőzni. Csak azért figyelek, hogy tudjam, mikor hagyja ez a tornatermet és indul el ide, a parkolóba…nem akartam, hogy megint meglepjen valamivel. A tanulók elkezdtek kiszállingózni a tornateremből, én pedig kiszálltam az autóból, bár nem tudom miért.
Lágyan esett az eső. Figyelmen kívül hagytam, hogy lassan csurom vizes lett a hajam. Azt akarom hogy lásson itt?? Azt remélem, talán idejön beszélgetni?? Most mi tévő legyek?
Nem mozdultam, megpróbáltam meggyőzni magam, hogy szálljak vissza a kocsiba, és közben tudtam, hogy a viselkedésem erősen kifogásolható. A karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és felszínesen lélegezni kezdtem, ahogy őt néztem, amint lassan átsétál az udvaron, és láttam, ahogy a szája sarka legörbül.
Nem nézett rám. Néhány alkalommal grimaszolt a felhőkre, mintha az mélyen megsértené őket. Csalódottságot éreztem mikor elérte az autóját, azelőtt, hogy elsétált volna mellettem. Meg fog szólítani, Vagy inkább én szólítsam meg őt?
Beszállt halványpiros Chevy teherautójába, ami egy nagy rozsdás behemót volt, valószínűleg öregebb, mint az apja. Néztem, ahogy beindítja a furgont. Az öreg motor bármely más járműnél hangosabban bőgött fel. Azután a kezeit a fűtőnyílások elé tartotta. Zavarta a hideg. Valószínűleg sosem szerette. Ujjaival átfésülte dús haját, és a tincseket elhúzta a kiáramló meleg levegő előtt, mintha éppen szárítani próbálná azokat. Elképzeltem, milyen illat lehet most a furgon utasterében, de gyorsan elvetettem ezt a gondolatot.
Körülnézett, ahogy készülni indult, és végül arra pillantott, ahol én álltam. Megállt egy pillanatra. Ki tudtam olvasni a szeméből a meglepetést, mielőtt elszakítohatta volna rólam a tekintetét. Jobbra rántotta a kormányt, majd fékezett. Centikre sikerült csak elkerülnie Erin Teague járgányát. A visszapillantójába nézett, és a szája bosszúsan kinyílt. Mikor egy másik kocsi is elment mögötte kétszer is belepislogott a visszapillantóba, és a parkolót pásztázta. Ez mosolyra kényszerített. Nem tudom, ő is erre gondolt e, de határozottan veszélyesnek tűnt ezzel a hatalmas furgonnal. A gondolta, hogy Bella Swan bárkire nézve is veszélyes lehet – leszámítva a közlekedőket - nevetésre késztetett mialatt elgurult mellettem, majd csúnya pillantást lövellt rám.



3. Jelenségek

Valójában nem kínzott a szomjúság, de úgy döntöttem ma éjjel ismét vadászni megyek. Ez csak keveset számít, és tudtam, hogy nem alkalmas a lány bűvös ereje elleni védekezésre. Carlisle velem tartott. Azóta nem voltunk kettesbe, hogy visszatértem Denalitól. Ahogy végigsuhantunk a fekete erdőn, hallottam, amint búcsút int gyorsan a múlt hét eseményeinek. Láttam az emlékezetében vad és kétségbeesett arcom torz vonásait. Éreztem a meglepetését, majd a hirtelen fellángoló aggodalmát.
„Edward”
„El kell mennem, Carlisle. Nekem most el kell mennem…”
„Mi történt?”
„Semmi. Még. De ha maradok, fog.”
A karomért nyúlt. Éreztem, milyen mélyen megbántottam, amikor meghátráltam a keze elől.
„Nem értem”
„Volt már valaha… érezted már valaha, hogy…?”
Láttam rajta keresztül, ahogy mély lélegzetet veszek, láttam a vad fényt, ami átfutott a szememen, és láttam, ahogy az övéből mély aggodalom árad felém.
„Volt már veled olyan, hogy egy személy sokkal jobban csalogatott az illatával, mint a többi? De sokkal, sokkal jobban?
„Oh”
Mikor láttam, hogy megértette mély redők ültek ki az arcomra a szégyenérzettől. Megérintett, figyelmen kívül hagyva újbóli visszahőkölésemet, és a kezét a vállamra tette.
„Ez a kísértés tesz később ellenállóbbá, fiam. Hiányozni fogsz. Itt van, vidd az én autómat, sokkal gyorsabb.”
Azon töprengett, vajon helyesen cselekedett e azzal, hogy elküldött. Hogy nem bántott-e meg a bizalom hiányával.
„Nem” – mondtam, és eliramodtam – „Ez az, amire szükségem van. Ha azt mondanád, hogy maradjak, lehet, hogy könnyebben összeroppannék.”
„Sajnálom, hogy szenvedsz, Edward. De mindent meg kell tenned, azért, hogy a Swan lány életben maradjon, még akkor is, ha újra itt kell hagynod bennünket.
„Tudom, tudom…”
„Miért tértél vissza? Tudod, milyen boldog vagyok, amiért itt vagy, de ha ez túl nehéz neked…”
„Gyűlölöm gyávának érezni magam” – ismertem be. Lassítottunk – már majdnem kocogtunk, miközben átvágtunk a sötétségen.
„Még mindig jobb, mint veszélynek kitenni a lányt. Egy – két év múlva úgyis tovább áll innen.”
„Igazad van, tudom jól.” – de a szavai ellentétes reakciót váltottak ki belőlem.
Aggódtam, és még inkább maradni akartam. A lány egy vagy két év múlva elmegy…
Carlisle lefékezett és én is megálltam. Az arcomat fürkészte.
„De te mégsem fogsz elmenni, igaz?”
Lehorgasztottam a fejem.
„Büszkeségből, Edward?”
„Nem, nem a büszkeség tart most itt engem. Most nem…”
Hová is mehetnék most? Röviden felnevettem.
„Nem bizony. Ha rá tudnám venni magam, önként távoznék, de attól még nem állnék le.”
„Természetesen veled tartanánk, ha ez az amire szükséged van .Csak kérned kell. Te is zokszó nélkül váltottál, ha a többiek rászorultak, egy szavuk se lesz.”
Felhúztam az egyik szemöldököm. Erre felnevetett.
„Jó, igen Rosalie talán, de ő is tartozik neked. Egyébként is jobb, ha most távozunk, anélkül hogy kárt okozzunk bárkiben is, mintha később, miután kioltottuk bárki életét.”- a mondta végére egy csipetnyi humor sem maradt a szavaiban. Meghátráltam a szavaitól. Meghátráltam a szavaitól.
„De mégsem mész el igaz?”
„El kéne” …- sóhajtottam.
„Mi tart itt Edward?”- képtelen vagyok megérteni.
„Nem tudom megmagyarázni.”- még magamnak sem tudtam, annyira nem volt semmi értelme. Hosszú pillanatokig tanulmányozta az arcom.
„Nem, hiszem, de tiszteletben tartom a magánéleted, ha ezt szeretnéd.”
„Köszönöm. Igazán nagylelkű vagy, főleg hogy tudod én ugyanerre képtelen lennék.”
Kivéve persze egy embert. Én persze mit tudnék tenni ez ellen ? Hát igen mindannyiunknak megvannak a magunk kis adottságai.
Újra felnevetett. Ekkor elkapta a egy kis csapat szarvas illatát. Nehezemre esett lelkesedni, hiszem még a legjobb körülmények közt is jóval kevésbé volt ínycsiklandó az aromájuk a lányénál. Az elmémen átáramlott az ő vérének az illata és összerándult tőle a gyomrom. Felsóhajtottam.
„Gyerünk!”- értettem egyet, pedig tudtam, hogy bármennyi vért is iszom, egy cseppet sem fog enyhíteni a torkom szárazságán.
Mindketten lekuporodtunk és vadászva settenkedtünk a csorda nyomában, hagytuk hogy – a nem túl rokonszenves- illat húzzon maga után minket.
Még hidegebb lett mire hazaértünk. Az olvadt hó újra lefagyott, vékony réteget vonva minden egyes tűlevélre, minden egyes páfrányra, a fűszálak éles pengeként meredeztek az ég felé. Amíg Carlisle átöltözni a kórházi hajnali műszakjához,én a folyónál maradtam az első napsugarakra várva. Kicsit jobban éreztem magam a rengeteg vértől, amit épp most emésztgettem, de tudtam hogy a tényleges szomj nem tűnt el és újra fel fog lángolni, amint a lány mellé ülök. Hűvösen és mozdulatlanul ültem, akár egy szikla és néztem a sötét vízen rohanó jégtáblákat, amint azok eltűnnek a szemem elől.
Carlisle rendben van. Nekem viszont el kéne hagynom Forks-ot. Biztos kitalálnának valami hatásos sztorit, hogy megmagyarázzák a távollétemet. Bentlakásos iskola Európában. Távoli rokonok látogatása. Tinédzserkori szökés otthonról. A történet nem lényeges senki sem érdeklődne túl élénken.
Csak 1-2 év lenne , amíg a lány eltűnik. Folytathatná az életét- mert megmaradna, amit folytathat. Valahova elmenne főiskolára,megöregedne,karriert csinálna,talán össze is házasodna valakivel. El tudtam képzelni- szinte láttam magam előtt fehér ruhában, amint belép a kis templomba, karja az apjáéba fonva.
Aggasztó volt milyen kínt okozott ez nekem. Vajon ez a féltékenység, és vajon azt a jövőt irigylem tőle, ami nekem sosem lehet?Ennek semmii, de semmi értelme!Minden körülöttem élő embernek megvolt ez a lehetősége- az élet – mégis csak ritkán irigyeltem őket, akkor is csak egy-egy pillanatra. Rá kéne hagynom a jövőjét. Abba kéne hagynom az élete kockáztatását. Ez a legjobb, amit tehetek érte- és magamért. Carlisle mindig a helyes utat választotta. Hallgatnom kéne rá.
A nap rózsaszínre festette a felhőket és lágyan fénylett a tükörsima jégen.
Csak még pár nap döntöttem el. Látnom kell még egy kicsit. Meg tudom oldani. Talán megemlíthetném neki a –függőben lévő eltűnésemet- felépíthetném a történetet.
Nehéz volt erre készülnöm, éreztem mennyire vonakodom és már előre elkezdtem mentségeket keresni, hogy tudnám kitolni azt az 1-2 napot inkább háromra … négyre …
De nem, a jó utat kell választanom. Tudtam, hogy adnom kell Carlisle tanácsára. És azt is tudtam, hogy túl sok konfliktust okoznék ha a (szerintem) helyes útra lépnék.Ez túl sok konfliktussal járna. Hanem ez a sok vonakodás, vajon a kíváncsisságomból fakad, vagy csak a kielégítetlen étvágyamból?
Bementem a házba, hogy tiszta ruhát vegyek a sulihoz. Alice már várt rám, felülről a harmadik lépcsőfokon üldögélt.
„Megint elmész.”_ mondta vádlóan.
„De azt nem látom ezúttal hová!”
„Mert még én sem döntöttem el hová megyek.”- suttogtam. Maradni akarok .Megráztam a fejemet.
„Talán Jazz és én veled tarthatunk.”
„Nem, a többieknek nagyobb szüksége lesz rátok, ha én már nem leszek, hogy figyelhessek rájuk. Gondolj már Esmére is!Egy csapásra elszakítanád a fél családjától. Nagyon boldogtalanná tennéd őt.”
„Tudom, ez az amiért maradnod kell, tudod, hogy nem ugyanaz ha e nem vagy itt.
„Tudom, de helyesen kell cselekednem.”
„De hát annyi jó és rossz út van, nem gondolod?”- gondolta esdekelve. Ebben a pillanatban azonban félresöpörték a hirtelen rátörő furcsa látomások. Elméjében homályos, felvillanó képek örvénylettek. Láttam magam furcsa árnyékokkal körülvéve, melyeket nem tudtam azonosítani- homályos, pontatlan alakok. Azután a bőröm hirtelen csillogni kezdett, ahogy a nap egy sugara ráesett. Ismertem ezt a helyet.
Velem volt egy másik alak, de nem volt elég világos ahhoz, hogy felismerjem. A kép megremegett , majd elveszett a jövő milliónyi apró válaszútja közt.
„Nem értettem túl sokat ebből.”- mondtam neki mikor a látomás eltűnt a szeme elől.
„Én sem. A jövőd annyira változékony, hogy nem tiszta a folytatás .Bár azt gondolom …”
Megállt, és a szemei előtt lepergette a legutóbbi látomásai hatalmas gyűjteményét …
Hasonlóak voltak és homályosak.
„Úgy érzem valami hamarosan meg fog változni”- mondta ki hangosan.”Az életed úgy tűnik keresztúthoz érkezett.”
Kíméletlenül kinevettem.
„Feltűnt neked is, hogy ez most úgy hangzott, mint egy karneváli cigányasszony hamis jóslata.?”Apró nyelvét rám öltötte.
„Mit gondolsz, a mai nap még rendben lesz ?”- kérdeztem hirtelen aggódó hangon.
„Nem láttam, hogy bárkit is megölnél,”- biztosított róla Alice.
„Köszi Alice.”
„Menj átöltözni. Senkinek sem mondom el… megengedem, hogy te mond el nekik mikor már készen állsz.”
Felállt és lerohant a lépcsőn, vállai kissé beestek.”Hiányozni fogsz … igazán”- gondolta. Igen, ő is igazán hiányozni fog nekem.
Csöndesen mentünk a suliba vezető úton. Jasper elmondhatta volna, hogy Alice mennyire feldúlt, de tisztában volt azzal, hogy Alice már elmondta volna h azt akarta volna, hogy mások is tudjanak erről. Emmet és Rosalie teljesen egymásba feledkeztek, a tekintetüket szorosan az egymáséiba fonták, mintha legalábbis a világ 8.-ik csodáját látnák - meglehetősen undorítónak tűnt kívülről nézve.
Csendesen szemléltük milyen reménytelenül szerelmesek egymásba. Vagy talán csak én voltam túl keserű, amiért én voltam az egyetlen, aki ténylegesen egyedül volt. Néhanapján különösen nehéz volt, amiért három ennyire tökéletes szerelmespárral kellett szembesülnöm. Na ez pont egy, ilyen nap volt …Talán mind boldogabbak lennének, ha a sanyarú ábrázatom nélkül lóghatnánk együtt- aztán meglágyultam kissé, mostanára azért már hozzá kellett volna szoknom ehhez.
Oké, az első dolgom az lesz, mikor megérkezünk a suliba, hogy megkeressem a lányt. Csakhogy felkészítsem magam …Rendben …
Elég kínos volt, hogy az én kis világom momentán teljesen kiürült, de ő – a lány volt most az én létezésem lényege, minden körülötte forgott a számomra.
Könnyen érthető volt miért, nyolcvan évnyi monotonitás után bármi a középpontba kerülhette volna, ami egy kis változást is hozott.
Még nem érkezett meg a lány, de már hallottam a teherautója öreg motorjának távoli bőgését.
Az autóm oldalának dőltem és vártam. Alice megállt mellettem, a többiek pedig elindultak az osztályukba, unottan nézték, ahogy ott állok- érthetetlen számomra, hogy hogyan tudja ennyire lekötni íz érdeklődésemet egy emberi lény, az illatától eltekintve.
A lány ránézésre igen lassan vezetett, tekintetét mereven az útra szegezte, a kezeivel görcsösen szorongatta a kormányt. Úgy látszott tart valamitől. Ez adott nekem pár másodpercet, hogy másra is figyeljek. Észre se vettem, hogy ma minden ember hasonló arcot vág. Jaaa, az utat jégpáncél fedte be és próbáltak sokkal óvatosabban vezetni. Láttam, hogy szerinte komoly kockázatot vállalt avval, hogy autóba ült.
Úgy tűnik kezdtem megtalálni a helyes utat a személyisége kiismeréséhez. Hozzáadtam ezt is az én kis listámhoz: komoly, felelősség teljes lány. Nem sokkal mellettem parkolt le, de még nem vette észre, hogy itt állok és hogy őt bámulom megigézve. Azon merengtem vajon mit fog tenni, ha észrevesz?Elpirul és elsétál?
Ez volt a legvalószínűbb. De talán csak visszabámulna rám. Talán idejönne beszélgetni velem. Vettem egy mély lélegzetet, megtöltve a tüdőmet, csupán elővigyázatosságból.
Óvatosan kiszállt a teherautóból és a földet vizsgálgatta, mielőtt teljesen rá mert volna lépni, teljes súllyal. Nem nézett fel, és ez frusztrált engem … Talán ha odamennék hozzá beszélgetni …
Nem az rossz lenne.
Ahelyett, hogy az iskola felé indult volna egyenesen a teherautóba kapaszkodva óvatosan elbotorkált a tragacs hátuljáig … úgy tűnt nem igazán bízik a lábaiban. Ez mosolygásra késztetett. Éreztem Alice kutató pillantását az arcomon. Nem figyeltem oda arra, amit gondol. Túlságosan vicces volt a lány ügyetlen próbálkozása és ez kellőképp lekötött.
Voltaképp igencsak fenyegette az elesés veszélye, az út rendesen csúszott a lábai alatt. De senki másnak nem volt baja a jéggel – talán ő az egy olyan helyre parkolt, ahol rosszabb a jég állapota – mármint rá nézve.
Hirtelen megállt, és lefelé nézett, arcán furcsa kifejezéssel. Ez talán…meghatottság? Mintha a gumiabroncs felkavarta volna érzelmileg… Most úgy lángolt fel bennem a kíváncsiság, mint a múltkor a szomj. Mintha nekem tudnom kellett volna, hogy mire gondol. Mintha semmi más nem számítana… Oda kéne mennem hozzá.
Úgy tűnt, elkélne neki a segítő kezem, amíg a járdához ér. Természetesen nem nyújthattam segítő kezet…mégis hogy nyújthattam volna? Haboztam, de lemondtam az ötletről. Már a havat is hogy utálta...így alighanem a kezeimet sem üdvözölné kitörő örömmel. Tudtam, hogy fel kellett volna vennem a kesztyűmet. Annyira tudtam…
„NE!” – zihált fennhangon Alice – Azonnal letapogattam a gondolatait, közben arra gondoltam, biztos a rossz választásom következményeit látja épp, amint valami megbocsáthatatlant teszek.
De ennek semmi köze nem volt hozzám.
Tyler Crowley úgy döntött, hogy lassítás nélkül veszi be a parkoló kanyarját, és és felelőtlenül száguld. Választása következményeképp megcsúszik az összefüggő jégen…
A vízióra fél másodperccel jött a valóság. Tyler furgonja megpördült a kanyarban. Én Alice fejében kutattam az egész végét, hogy megtudjam eltorzult zihálásának okát.
Ebben a vízióban nem szerepeltem, de mégis a lehető legtöbb köze volt hozzám, mert Tyler furgonja – mely közben már a jeget törte – a lehető legrosszabb szögben csúszott tovább, egyenesen a számomra legtöbbet jelentő lány felé, hogy aztán becsapódjon törékeny testébe.
Már Alice látomása nélkül is egyszerű lett volna kiszámítani a jármű pályájának végpontját. A kocsi teljesen kikerült Tyler irányítása alól. Miközben a lány a lehető legrosszabb helyen állt, furgonja hátuljánál, egyszer csak felkapta a fejét a csikorgó gumik hallatán. Ezután egyenesen a borzalommal teli szemeimbe nézett, majd szembefordult a halállal.
Csak ŐT ne! A szavak úgy zengtek a fejemben, mintha valaki más kiáltotta volna őket az elmémbe. Gyorsan belenéztem Alice fejébe, és láttam, hogy a látomás megváltozik de nem volt időm végignézni a végkifejletet.
Keresztül rohantam a parkolón, bevágtam magam a kocsi és a lefagyott lány közé. Olyan gyorsan haladtam, hogy minden tárgy csupán egy csík volt a látóteremben. Nem látott engem – emberi szem számára felfoghatatlan gyorsasággal repültem. Ő továbbra is nyugodtan bámult bele a fém kasztniba, ami egyenesen a furgonjába fogja passzírozni, ha nem leszek elég gyors.
A derekánál fogva kaptam el, de sokkal gyorsabban mozogtam a szükségesnél, és nem tudtam elég kíméletes lenni vele. Abban a századmásodpercben, mikor elrántottam a biztos halál útjából, hogy aztán becsapódjak a jeges földbe a lánnyal a karjaimban, akkor ébredtem tudatára, hogy milyen lágy és törékeny teremtés is ő valójában. Odébb löktem az autót.
Mikor meghallottam, hogy a feje a jeges úton koppan meghűlt a vér az ereimben. De most nem volt egy teljes másodpercem sem, hogy megvizsgáljam az állapotát. Hallottam, ahogy mögöttünk csikorog a furgon, és ahogy az összeakadt kerekek visítanak a jégen. Már csak arra volt időm, hogy mint egy vastest körülöleljem a lányt, körém, és a furgon közé szorítva ezzel. A furgon ismét irányt változtatott, és ismét felénk pördült, mintha a lány mint egy mágnes maga felé húzná.
Bizonyos szavak, amiket sosem használtam hölgyek jelenlétében kiszaladtak összeszorított fogaim között.
Túl sokat tettem. Azzal, hogy szinte átrepültem a parkolón, hogy elrántsam őt a veszély elől, elárultam magam. Már teljesen tudatában voltam a hibának, amit elkövettem. Bár a tudat nem állított le abban, hogy vállaljam a kockázatot. Viszont ez már nem csak rólam, hanem a családomról is szól…és ez aggasztó. Nézőpont kérdése.
Bár ez már nem segített rajtam, nem engedhettem meg, hogy a furgon másodszorra sikerrel elvegye a lány életét. Leejtettem a földre, és kinyújtottam a kezem az autó felé, megállítva, mielőtt az még hozzáérhetett volna a lányhoz. De a becsapódás ereje hátradobott, a lány járművébe. Éreztem, ahogy a becsapódáskor az egyik alkatrész beleszúr a vállamba.
A furgon remegett és rázkódott a karjaim által képzett merev akadályba ütközve, majd továbblendült instabil állapotából. Két keréken egyensúlyozott, Ha csak megmozdítom a keze, a furgon távolabi kereke a lábamra esik.
Áh, az Isten szerelmére, már sosem érnek véget ezek a katasztrófák?! Lehet még ennél is rosszabb?! Alig tudtam ott ülni, egy helyben, és közben a furgont a levegőben egyensúlyozni.
Nem hajíthattam el a furgont, a vezetője még mindig benne volt. Hallottam a pániktól teljesen összefüggéstelenné vált gondolatait.
Panaszosan felnyögtem magamban, majd odébb löktem a furgont, ami ekkor megingott. Amint az ismét felém zuhant jobb kezemmel ismét átkaroltam Bella derekát, és kiemeltem a furgon alól, szorosan magamhoz húzva. A teste teljesen elernyedt, a lábai a levegőben kalimpáltak, ahogy körbelengettem egy fél fordulattal. Te jó ég, vajon öntudatánál van? Mennyi kárt tettem benne az én rögtönzött mentőakciómmal?! Hagytam, hogy a furgon aláhulljon, most, hogy benne már nem tehetett kárt. Lezuhant a jeges útra, és kitörtek az ablakai. Tudtam, hogy most vagyok az én kis válságom közepén. Vajon hány szemtanú látott a furgonnal zsonglőrködni, amíg megpróbáltam Bellát kimenteni alóla? Jobban kéne aggasztania ezeknek a kérdéseknek.
Most viszont túlságosan aggódtam ahhoz, hogy igazán átérezzem, milyen veszélynek tettem ki a családomat ezzel. Túlságosan megrémültem a gondolattól, hogy elveszítsem, miközben vele nevettem, emlékezve, hogy Bellát leginkább tőlem kéne megvédelmezni. Ezért volt valami él a nevetésemben, valami, ami mindezek ellenére igaz volt.

Egyedül várakoztam Carlisle irodájában - életem egyik leghosszabb órája volt - , és hallgattam a gondolatokat a kórházban.
Tyler Crowley, a furgon vezetője sokkal rosszabbul nézett ki, mint Bella, és a figyelem rá is terelődött, amíg a lány várta, hogy megröntgenezzék. Carlisle a háttérben maradt, megbízva a mentős diagnózisában, hogy a lány csak könnyebben sérült meg. Ez nyugtalanná tett, de tudtam, hogy igaza van. A lány csak egy pillantást vet az arcára, és rögtön eszébe fogok jutni én, és hogy valami nincs rendben a családommal, és ez talán arra készteti, hogy beszéljen.

Persze most akadt éppen elég beszélgetőpartnere. Tyler telve volt bűntudattal, amiért majdnem megölte őt, és nem úgy tűnt, mintha tudna erről hallgatni. Láttam a lány arckifejezését a szemein keresztül és világos volt, hogy azt kívánja, bárcsak Tyler abba hagyná. Hogy tudta ezt nem észrevenni?
Volt egy kínos pillanat számomra, amikor Tyler megkérdezte tőle, hogy tudott olyan gyorsan elugrani az útból.
Vártam, lélegzetvétel nélkül; a lány hezitált.
- Uhm…- hallottam a lány hangját. Aztán elhallgatott, olyan hosszú időre, hogy Tyler arra gondolt, hogy a kérdése összezavarta. Végül tovább beszélt. – Edward félrerántott.
Fellélegeztem. Aztán a légzésem felgyorsult. Még sosem hallottam ezelőtt, hogy kimondta a nevem. Tetszett, ahogy hangzott – még Tyler gondolatain keresztül is. Személyesen akartam hallani…
Edward Cullen. – mondta a lány, mikor Tyler nem értette, kiről beszélt. Az ajtónál találtam magamat, kezem a kilincsen. A vágy, hogy lássam őt, egyre erősebb volt. Emlékeztetnem kellett magamat az óvatosságra.
Ott állt mellettem.
Cullen? „Huh, ez furcsa” Nem is vettem észre. „Megesküdnék rá.” Igaz, minden olyan gyorsan történt. Nem esett baja?
Nem hiszem. Ő is itt van valahol, de neki nem volt szüksége hordágyra.
Láttam, hogy elgondolkodott, a gyanakvás feltűnt a szemében, de ezek az apró változások az arckifejezésében elkerülték Tyler figyelmét.
„Csinos” Gondolta majdnem meglepetten. „Egészen összezavart. Nem a szokásos esetem… Meg kéne szereznem. Kárpótolnom kellene.”
Már az előtérben voltam, félúton a sürgősségi osztályra, anélkül, hogy akár csak egy másodpercig belegondoltam volna, mit is csinálok. Szerencsére a nővér belépett a szobába, mielőtt én megtehettem volna – Bellát vitték röntgenre. Nekidőltem a falnak egy sötét zugban a sarok mögött, és próbáltam uralkodni magamon, miközben őt elvitték.
Nem nagy ügy, hogy Tyler azt gondolta, hogy Bella csinos. Bárki észreveheti. Nem volt semmi okom, hogy azt érezzem… hogy éreztem? Bosszús voltam? Vagy a dühös közelebb áll az igazsághoz? Az egésznek nem volt semmi értelme.
Ott maradtam, ahol voltam, ameddig bírtam, de a türelmetlenség végül legyőzött, és visszamentem a radiológiára. A lányt már visszavitték a sürgősségire, de én elhatároztam, hogy vetek egy pillantást a röntgenképre, amikor a nővér hátat fordít.
Nyugodtabb lettem, mikor megtettem. A lány feje rendben volt. Nem tettem kárt benne, nem igazán.
Carlisle itt talált rám.
„Jobban nézel ki.” Jegyezte meg.
Én csak néztem, egyenesen előre. Nem voltunk egyedül, az előtér tele volt emberekkel.
„Ah, igen” A lámpához tartotta a röntgenképet, de nekem nem volt szükségem még egy pillantásra. „Látom. Teljesen jól van. Szép volt, Edward.”
Apám helyeslése kevert reakciót váltott ki belőlem. Elégedett voltam, kivéve, hogy tudtam, nem helyeselné, amit most tenni készültem. És végül, nem helyeselné, ha tudná az igazi motivációmat…
Azt hiszem, beszélek vele, mielőtt meglát téged. – Mormoltam az orrom alatt. – Viselkedj természetesen, mintha semmi sem történt volna. Simítsuk el a dolgot. – Elfogadható okok.
Carlisle szórakozottan bólintott, még mindig a röntgenképet nézve.
„Nézd ezt a rengeteg gyógyult zúzódást! Vajon hányszor ejtette le az édesanyja?”
Carlisle magában nevetett a viccén.
Kezdem azt hinni, hogy ez a lány igazán balszerencsés. Mindig rosszkor van rossz helyen.
„Forks valóban rossz hely a számára, amíg itt vagy.”
Meghátráltam.
„Menj előre. Simítsuk el a dolgot. Majd csatlakozom hozzád.”
Gyorsan, bűntudatot érezve elsétáltam. Talán túl jól hazudok, ha meg tudtam téveszteni Carlisle-t.
Amikor beléptem a sürgősségire, Tyler még mindig motyogott, mentegetőzött. A lány úgy próbált megmenekülni a bűnbánata elől, hogy alvást színlelt. A szemei csukva voltak, de a légzése nem volt egyenletes és az ujjai időről időre türelmetlenül rángatóztak.
Egy hosszú pillanatig bámultam az arcát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy látni akartam. E miatt a tény miatt éles fájdalmat éreztem a mellkasomban. Azért volt talán, mert utáltam úgy elmenni valahonnan, hogy nem oldottam meg egy rejtélyt? Ez nem tűnt elegendő magyarázatnak.
Végül vettem egy mély lélegzetet és odaléptem.
Mikor Tyler meglátott, beszélni kezdett, de én az ajkamra tettem a mutató ujjamat.
Alszik? – mormogtam.
Bella szemei felpattantak és az arcomra fókuszáltak. Egy pillanatra kitágultak, majd összeszűkültek a bosszúságtól, vagy a gyanakvástól. Emlékeztettem magamat, hogy szerepet kell játszanom, tehát rámosolyogtam, mintha semmi különös nem történt volna ma reggel.
Szia, Edward, - mondta Tyler – nagyon-nagyon sajnálom…
Felemeltem a kezemet, hogy félbeszakítsam a mentegetőzését.
Egy karcolás sincs rajtam. – mondtam kényszeredetten. Gondolkodás nélkül, szélesen elmosolyodtam a saját kis viccemen.
Bámulatosan könnyű volt semmibe venni Tylert, aki ott feküdt alig négylábnyira tőlem, friss vérrel borítva. Soha nem értettem Carlisle hogy képes erre – semmibe venni a páciensek vérét, rendbe tenni és ellátni őket. Nem volt az állandó kísértés túl veszélyes...? De most… Kezdtem érteni, ha elég erősen koncentrálsz valami másra, akkor a kísértés már semmiség.
Habár friss volt, Tyler vére semmiség volt Bellához képest.
Távol maradtam a lánytól és leültem Tyler matracára a lábánál.
Szóval, mire ítéltek? – kérdeztem Bellát.
Az alsó ajkát kicsit előre tolta.
Semmi bajom, mégse engednek haza. Hogy lehet az, hogy téged nem szíjaztak egy ilyen rémséghez, mint minket, közönséges halandókat?
A türelmetlensége megint mosolygásra késztetett.
Most már hallottam Carlisle-t az előtérben.
Ismerni kell a megfelelő embereket. – mondtam könnyedén – De ne aggódj, azért jöttem, hogy megszöktesselek.
Óvatosan figyeltem a reakcióját, mikor apám belépett a szobába. A lány szeme tágra nyílt és leesett az álla a meglepetéstől. Magamban sóhajtottam. Igen, persze, hogy észrevette a hasonlóságot.
Nos, Miss Swan, hogy érzi magát? – kérdezte Carlisle. Volt valami csodálatosan megnyugtató a modorában, ami a legtöbb páciensnek segített. Nem tudtam volna megmondani, Bellára milyen hatással volt.
Semmi bajom. – mondta halkan.
Carlisle a lámpához csíptette a röntgenképet az ágynál.
A röntgen eredménye jónak tűnik. Nem fáj a feje? Edward szerint alaposan beverte.
Nem, nem fáj. – mondta újra, sóhajtva, de ezúttal érződött a hangján a türelmetlenség. Aztán haragosan rám nézett.
Carlisle közelebb lépett hozzá és ujjaival végigtapogatta a fejét, míg meg nem találta a púpot a lány haja alatt.
Nem voltam felkészülve arra az érzelemhullámra, amely ekkor végigsöpört rajtam.
Ezerszer láttam már Carlisle-t emberekkel dolgozni. Évekkel ezelőtt én is segítettem neki, nem hivatalosan, de csak akkor, ha nem volt vér a közelben. Szóval nem volt újdonság számomra, hogy látom, amint úgy érinti meg a lányt, mintha ő is ugyanolyan ember lenne. Számtalanszor irigyeltem az önkontrolljáért, de még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Most az önuralmánál valami többért irigyeltem. Fájó volt a különbözőség Carlisle és köztem – hogy ő ilyen lágyan, félelem nélkül meg tudta érinteni a lányt, tudva, hogy sosem tenne kárt benne.
A lány arca megrándult és én összerezzentem a helyemen. Egy pillanatig erősen koncentráltam, hogy nyugton bírjak maradni.
- Itt érzékeny? – kérdezte Carlisle.
A lány álla megrándult.
- Nem nagyon. – mondta.
Egy újabb apró részlet került a helyére a jelleméből: bátor volt. Nem szerette kimutatni a gyengeséget.
Jóllehet ő volt a legsebezhetőbb teremtés, akit valaha láttam, ő mégsem akart gyengének látszani. Egy halk kuncogás csúszott ki a számon.
Újabb átható pillantást vetett rám.
Nos, - mondta Carlisle – az édesapja odakinn van a váróban - ha akar, haza mehet vele. De azonnal jöjjön vissza, ha csak egy kicsit is szédül, vagy valami gond adódik a látásával.
Az apja itt volt? Kutattam a gondolatok között a zsúfolt váróban, de nem tudtam elkapni bonyolult gondolatait, mielőtt a lány újra megszólalt, ideges arccal.
Nem mehetnék vissza az iskolába?
Talán jobb lenne, ha ma még pihenne egy kicsit. – javasolta Carlisle.
A szemei felém rebbentek.
- És ő visszamehet az iskolába?
Viselkedj normálisan, el kell simítani a dolgot… ne vedd figyelembe, hogy milyen érzés, amikor a szemedbe néz…
Valakinek meg kell vinnie a jó hírt, hogy életben maradtunk. – mondtam.
Ami azt illeti, - helyesbített Carlisle -, úgy látom, az iskola nagyobbik része úgyis odakinn van a várószobában.
Ezúttal előre láttam, hogy fog reagálni – a figyelemtől való idegenkedést. Nem okozott csalódást.
Jaj, nem! – nyögte és a kezébe temette az arcát.
Örültem, hogy végre jól tippeltem. Kezdtem kiismerni…
Netán mégis inkább itt maradna? – kérdezte Carlisle.
Nem, nem! – mondta gyorsan, majd átlendítette a lábát a matrac szélén és lejjebb csúszott, míg a lába a földre nem került. Egyensúlyát vesztve visszaesett Carlisle karjaiba. Carlisle elkapta és megtartotta.
Újra elöntött az irigység.
Jól vagyok. – mondta halványan elpirulva a lány, mielőtt Carlisle kommentálhatta volna az eseményeket. Persze Carlisle-t ez nem zavarta. Megbizonyosodott róla, hogy a lány visszanyerte az egyensúlyát, majd visszahúzta a kezeit.
Vegyen be Tylenolt, ha fáj. – utasította Carlisle.
Egyáltalán nem fáj annyira.
Carlisle mosolyogva aláírta a kórlapot.
Úgy hallom, elképesztő szerencséje volt.
Kicsit felém fordította az arcát és keményen rám nézett.
Szerencsém volt, hogy Edward ott állt a közvetlen közelemben.
Óh, igen, persze. – értett egyet gyorsan Carlisle, meghallva a lány hangjában azt, amit én is hallottam. A gyanúját nem írta a képzelete számlájára. Még nem.
„Innentől a tiéd.” Gondolta Carlisle. „Intézd úgy, ahogy jónak látod.”
Kösz szépen. – suttogtam gyorsan és halkan. Egyetlen ember sem hallotta meg. Carlisle ajkai egy kicsit felfelé görbültek a szarkazmusom hatására, majd Tylerhez fordult.
Attól tartok, neked kicsit hosszabb ideig kell velünk maradnod. – mondta, miközben megvizsgálta a vágásokat az arca bal oldalán.
Hát, én okoztam ezt a galibát, csak úgy igazságos, ha én is rendezem el.
Bella szándékosan felém sétált és nem is állt meg addig, míg kényelmetlenül közel nem jött hozzám. Eszembe jutott, mennyire szerettem volna ez előtt az egész előtt, hogy megközelítsen… Ez most olyan volt, mint ennek vágynak a kigúnyolása.
Ráérsz egy percre? Beszélni szeretnék veled. – sziszegte.
Forró lélegzete súrolta az arcomat és én hátráltam egy lépést. Valahányszor a közelemben volt, kihozta belőlem a legrosszabbat, a sürgető ösztöneimet. Méreg gyűlt a számba, a testem támadásra készült – el akartam kapni és a fogaimhoz ütni.
Az eszem erősebb volt a testemnél, de csak kicsivel.
Apád vár. – emlékeztettem szorosan összezárt állkapoccsal.
Bella Carlisle és Tyler felé pillantott. Tyler nem törődött velünk, de Carlisle ellenőrizte minden rezdülésemet.
„Óvatosan, Edward.”
Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha nem bánod. – erősködött halk hangon.
Azt akartam mondani neki, hogy igenis, nagyon bánom, de tudtam, hogy végül úgyis ezt kell majd mondanom. Jól kellene boldogulnom vele.
Tele voltam ellentétes érzelmekkel, miközben a folyosón sétáltam a lány botladozó lépteit hallgatva, és megpróbáltam nem elcsüggedni.
Megvolt a látszat, amit fent kellett tartanom. Tudtam az eljátszandó szerepet – le kellett írnom magam. Alávaló leszek. Hazudok, kigúnyolom és kegyetlen leszek.
Ez szemben állt minden jobb ösztönzéssel – az emberi ösztönzéseimmel, amelyekbe az elmúlt években belekapaszkodtam. Soha nem akartam még ennél jobban kiérdemelni valaki bizalmát, mint most, amikor ennek minden lehetőségét tönkre kellett tennem.
Még rosszabbá tette ezt az a tudat, hogy ez lesz az utolsó emléke rólam. Ez volt a búcsújelenetem.
Odafordultam hozzá.
Mit akarsz? – kérdeztem hidegen.
Hátrahőkölt ellenségességem hallatán. A szemeit zavartan elfordította, ez az arckifejezés kísértett engem…
Még tartozol nekem egy magyarázattal. – mondta halkan és az arca elefántcsont színűvé vált.
Nehéz volt megtartani a hangom durvaságát.
Megmentettem az életedet – nem tartozom neked semmivel.
Meghátrált – nekem pedig rosszul esett látni, hogy a szavaim megsebezték.
De hát megígérted! – suttogta.
Bella, te beverted a fejed, és nem tudod, mit beszélsz.
Előre szegezte az állát.
Az égvilágon semmi baj a fejemmel.
Most már dühös volt, és ez megkönnyítette a helyzetemet. Álltam a tekintetét és még barátságtalanabb arcot vágtam.
Mit akarsz tőlem, Bella?
Tudni akarom az igazat. Tudni akarom, miért kell hazudoznom a kedvedért.
Jogos kívánság volt és bosszantott, hogy meg kellett tagadnom.
Miért, szerinted mi történt? – morogtam.
Áradni kezdtek a szavai.
Annyit tudok, hogy még csak a közelemben sem voltál. Tyler sem látott, úgyhogy ne mondd nekem, hogy azért van az egész, mert bevertem a fejem. Az a teherautó majdnem elgázolt mind a kettőnket… de végül… Te puszta kézzel behorpasztottad az oldalát, aztán behorpasztottad a másik autót is, neked meg semmi bajod… Az a furgon majdnem összezúzta a lábamat, de te megállítottad, kiemeltél alóla…
Hirtelen összeszorította a fogait és a szemei csillogtak az elfojtott könnyektől.
Gúnyos arckifejezéssel bámultam rá, pedig igazából rémületet éreztem; a lány mindent látott.
Azt képzeled, hogy leemeltem rólad a teherautót? – kérdeztem maró gúnnyal.
Kimért biccentéssel válaszolt.
A hangom még gúnyosabb lett.
- Azzal tisztában vagy, ugye, hogy ezt senki nem fogja elhinni neked.
Komoly erőfeszítés árán sikerült megzaboláznia a dühét. Amikor válaszolt, minden szót lassan, megfontoltan ejtett ki.
Nem fogom elmondani senkinek.
Komolyan mondta – láttam a szemében. Minden dühe és sértettsége ellenére meg fogja tartani a titkomat.
Miért?
A sokk egy fél pillanatra lerombolta a gondosan felépített álcámat, aztán összeszedtem magam.
- Akkor meg mit számít, hogy mi történt? – kérdeztem azon dolgozva, hogy a hangom továbbra is rideg legyen.
- Nekem számít. – mondta hevesen. - Nem szeretek hazudni, úgyhogy szeretném, ha nyomós okom lenne rá.
Azt kérte, bízzak benne. Annyira, mint amennyire én akartam, hogy ő bízzon bennem. Ezt a vonalat nem léphettem át.
A hangom továbbra is érdes volt.
- Nem lenne jobb ha, egyszerűen megköszönnéd nekem, hogy megmentettelek, és annyiban hagynád a dolgot?
- Köszönöm. – mondta magában dühöngve, és várt.
- Nem fogod annyiban hagyni, mi?
- Nem én!
- Ebben az esetben… - ha akartam volna, se tudtam volna elmondani neki az igazat… de nem is akartam. Inkább találja ki a saját sztoriját, minthogy megtudja, mi is vagyok, mert semmi nem lehet rosszabb az igazságnál – egy élő rémkép vagyok, mintha egyenesen egy rémtörténet lapjaiból léptem volna elő. – Remélem, örömödre szolgál a csalódás.
Haragosan meredtünk egymásra. Furcsán megnyerő volt a haragja. Mint egy dühös macska, lágy és ártalmatlan, akaratlanul is sebezhető.
Elpirult és újra összeszorította fogait.
Egyáltalán miért avatkoztál közbe?
Nem számítottam erre a kérdésre, nem volt rá előre kigondolt válaszom. Nem tudtam tovább játszani a szerepemet. Éreztem, ahogy a maszk eltűnik az arcomról, és most az egyszer az igazsághoz híven válaszoltam neki.
Nem tudom.
Még egyszer ránéztem az arcára – még mindig dühös volt, és a pír sem tűnt még el róla -, aztán megfordultam és otthagytam.


4. Vízió

Visszamentem az iskolába. Ez volt a helyes dolog, a leginkább „feltűnés mentes” viselkedés.
A nap végére, majdnem minden tanuló visszatért már az osztályába. Csak Tyler, Bella és néhány másik diák, - akik valószínűleg arra használták a balesetet, hogy lóghassanak- maradt távol.
Nem kellett volna ilyen nehéznek lenni számomra, hogy helyesen cselekedjek. Mégis, egész délután összeszorított fogakkal küzdöttem a vágy ellen, hogy én is ellógjak – hogy újra megkeressem a lányt.
Mint egy vadász. Egy megszállott vadász. Egy megszállott, vámpír vadász.
Az iskola, a mai nap valahogy még unalmasabbnak tűnt, mint egy héttel ezelőtt. Mint a kóma. Mintha a színek eltűntek volna a téglákról, a fákról, az égről, az arcokról körülöttem… A repedéseket bámultam a falakon.
Volt még egy helyes dolog, amit meg kellett volna tennem… de nem tettem. Természetesen, ez egyben egy rossz dolog is volt. Csak azon múlott, honnan nézed.
Egy Cullen szemszögéből – nem csak mint vámpír, hanem mint Cullen, valaki, aki egy családhoz tartozott, egy ilyen ritka dologhoz a mi világunkban – a helyes dolog valahogy így hangzott volna:
„Meglepett, hogy az osztályban látlak, Edward. Hallottam, hogy te is érintett voltál abban a szörnyű balesetben ma reggel.”
„Igen, Mr. Banner, de szerencsém volt.” Egy barátságos mosoly. „Végül is nem sérültem meg… Bárcsak ugyanezt mondhatnám Tylerről és Belláról.”
„Hogy vannak?”
„Azt hiszem Tyler jól van… csak néhány felszíni sérülés a szélvédő üvegétől. Bella felől nem vagyok biztos.” Egy aggódó homlokráncolás. „Lehet, hogy agyrázkódása van. Úgy hallottam, egy ideig eléggé össze volt zavarodva – még képzelődött is. Az orvosok aggódtak…”
Így kellett volna mennie. A családomnak tartoztam ezzel.

„Meglepett, hogy az osztályban látlak, Edward. Hallottam, hogy te is érintett voltál abban a szörnyű balesetben ma reggel.”
„Én nem sérültem meg.” Semmi mosoly.
Mr. Banner kényelmetlenül áthelyezte a súlypontját a másik lábára.
„Nem tudod hogy van Tyler Crowley és Bella Swan? Úgy hallottam, volt néhány sérülés…”
Megvontam a vállam. „Nem tudom.”
Mr. Banner megköszörülte a torkát. „Ö, rendben…” mondta, jeges pillantásom egy kicsit erőltetetté tette a hangját.
Gyorsan visszasétált az osztályterem elejébe, és elkezdte az órát.
Helytelen volt ezt tenni. Kivéve, ha egy rejtettebb szemszögből nézted.
Egyszerűen csak olyan… lovagiatlannak tűnt, a háta mögött befeketíteni a lányt, főleg hogy sokkal megbízhatóbb volt, mint amilyenről álmodtam. Semmit sem mondott, amivel elárulhatott volna, annak ellenére, hogy jó oka volt rá. Áruljam el őt, amikor nem tett mást, csak megőrizte a titkomat?
Volt egy közel azonos beszélgetésem Mrs. Goff-fal is – csak nem angolul, hanem spanyolul- miközben Emmett vetett rám egy jelentőségteljes pillantást.
Remélem jó magyarázatod van a történtekre. Rosalie már háborúra készül.
A szemeimet forgattam, anélkül, hogy rá néztem volna.
Igazából sikerült előállnom egy tökéletesen hangzó magyarázattal. Ha nem tettem volna semmit, hogy megállítsam az autót, mielőtt elgázolta volna a lányt… Visszahőköltem a gondolattól. De ha elütötte volna, ha megsérült volna, és elkezdett volna vérezni, vörös vére az aszfalton, friss vérének illata a levegőben…
Újra megborzongtam, de nem csak a rettenet miatt. Egy részem beleborzongott a vágyakozásba. Nem, nem lennék képes látni, hogy vérzik, anélkül hogy elárulnám magunkat egy sokkal utálatosabb, és rettenetesebb módon.
Tökéletes indok lett volna… de nem fogom használni. Túl szégyenletes volt.
És sokáig nem is gondoltam erre a tényre.
Vigyázz Jasperrel, mondta Emmett, visszatérítve a jelenbe. Ő nem olyan mérges… de elszántabb.
Láttam hogy érti, és a szoba egy pillanatra eltűnt előlem. A dühöm olyan felemésztő volt, hogy vörös köd felhőzte a látásom. Azt hittem meg fog fojtani.
CSSSS, EDWARD! URALKODJ MAGADON! Üvöltött rám Emmett, a fejében. Kezét a vállamra rakva tartott a széken, mielőtt fel tudtam volna ugrani. Ritkán használta a teljes erejét – ritkán volt rá szükség, sokkal erősebb volt, mint bármelyik vámpír akivel eddig találkoztunk – de most használnia kellett. Inkább megragadta a karomat, mint hogy lenyomjon. Ha lenyomva tartott volna, a szék alattam összetörik.
NYUGALOM! Utasított.
Megpróbáltam lenyugodni, de nehéz volt. A düh, a fejemben égetett.
Jasper semmit sem fog tenni, amíg nem beszéltük meg. Csak gondoltam tudnod kéne, mit forgat a fejében.
Próbáltam lenyugodni, és éreztem, hogy Emmett lazít a szorításán.
Próbálj meg nem előadni több mutatványt. Így is elég bajban vagy.
Vettem egy mély levegőt, és Emmett eleresztett.
Automatikusan körbenéztem a teremben, de az összetűzésünk olyan rövid, és csendes volt, hogy csak néhány Emmett mögött ülő ember vette észre. Egyikük sem tudta mi okozta, így nem is foglalkoztak vele. Cullenék különösek voltak – ezt már mindenki tudta.
Fenébe, kölyök, te aztán belekeveredtél, tette hozzá Emmett, együttérzéssel a hangjában.
„Harapd le a fejem,” morogtam a fogam között, és hallottam a halk kuncogását.
Emmett nem neheztelt, és valószínűleg hálásabbnak kellett volna lennem az egyszerű természetéért. De láttam, hogy Jasper szándékában ő is lát értelmet, hogy megfontolja, melyik lenne a legjobb mód a támadásra.
Égetett a méreg, de kordában tartottam. Igen, Emmett erősebb volt mint én, de még sosem győzött le. Azt mondta, azért mert csaltam, pedig a gondolatok hallása épp annyira a részem volt, mint neki a temérdek ereje. Méltó ellenfelek voltunk.
Ellenfelek? Itt fog ez az egész végződni? Harcolni fogok a családommal szemben, egy emberért, akit alig ismertem?
Egy percig elgondolkoztam ezen, ahogy a lány törékeny teste a karjaimban van, szembeállítva Jasperrel, Rose-zal, és Emmett-tel – emberfelettien erős és gyors, ösztönös gyilkoló gépekkel…
Igen, harcolni fogok érte. A családommal szemben. Megborzongtam.
De nem lett volna igazságos itt hagyni őt védtelenül, amikor én voltam az, aki veszélybe sodorta.
Egyedül nem győzhetek, hármukkal szemben nem. Azon gondolkoztam, ki fog mellém állni.
Carlisle, természetesen. Senkivel se fog harcolni, de teljesen ellene lesz Rose és Jasper terveinek. Talán csak erre lesz szükségem. Meglátom…
Esme, kétséges. Nem lesz ellenem, és gyűlölni fogja, hogy nem érthet egyet Carlisle-lal, de elfogad majd minden tervet, ami egyben tartaná a családját. Neki a legfontosabb nem a helyes dolog lesz, hanem én. Ha Carlisle volt a családunk lelke, akkor Esme a szíve. Carlisle olyan vezetőt adott nekünk, aki megérdemelte, hogy kövessük, Esme ezt a követést változtatta szeretetté. Szerettük egymást – még a méreg ellenére is amit Rose és Jasper iránt éreztem most, még ha azt is terveztem, hogy szembeszállok velük, hogy megmentsem a lányt, tudtam hogy szeretem őket.
Alice… Fogalmam sincs. Valószínűleg azon fog múlni, hogy mit lát. Azt hiszem a győztes oldalára fog állni.
Szóval segítség nélkül kellesz ezt megtennem. Egyedül nem voltam ellenfél számukra, de nem fogom hagyni, hogy a lányt miattam bántsák. Ez kitérő hadműveletet jelentett…
A dühöm csillapodott egy kicsit, a hirtelen eszembe jutott rossz vicc miatt. El tudtam képzelni, hogy reagálna a lány, amikor elrabolom őt. Persze, ritkán találtam el a reakcióit – de hogy máshogy reagálhatna, mint hogy halálra rémül?
Nem voltam benne biztos, hogy tudnám kivitelezni az elrablását. Nem leszek képes sokáig közel maradni hozzá. Talán csak vissza kéne vinnem az anyjához. De ez veszélyes lenne. Számára.
És számomra is, értettem meg hirtelen. Ha véletlenül megölném… Nem tudtam pontosan mennyi fájdalmat okozna, de azt tudtam, hogy az érzés heves lenne, és sokoldalú.
Az idő gyorsan telt, amíg a gondokkal foglalkoztam, amikkel szembe kellett néznem: egy vita várt rám otthon, konfliktus a családommal, és gondok, amikkel azután kellesz szembenéznem…
Nos, többet nem panaszkodhattam, hogy az életem unalmas lenne az iskolán kívül. A lány ezt teljesen megváltoztatta.
Emmett és én csendben az autóhoz sétáltunk, amikor a csengő megszólalt. Aggódott miattam, és aggódott Rosalie miatt. Tudta kinek az oldalára kellesz állnia egy vitában, és ez zavarta őt.
A többiek a kocsiban vártak ránk, szintén csendben. Nagyon csendes csoport voltunk. Csak én hallhattam a kiabálást.
Idióta! Őrült! Hülye! Tökkelütött! Önző, felelőtlen bolond! Rosalie kitartóan üvöltötte a sértéseit a fejében. Így nehéz volt hallani a többieket, de megpróbáltam nem oda figyelni rá.
Emmettnek igaza volt Jasperrel kapcsolatban. Biztos volt az elhatározásában.
Alice zaklatott volt, aggódott Jasper miatt, ahogy végig ugrált a látomásain. Nem számított Jasper melyik úton ment a lányért, Alice mindig ott látott engem, megakadályozva őt. Érdekes… sem Rosalie, sem Emmett nem voltak vele a víziókban. Szóval Jasper úgy tervezte egyedül fog dolgozni. Ez megkönnyíti a dolgokat.
Jasper volt a legjobb, legtapasztaltabb harcos közülünk. Az egyetlen előnyöm az volt, hogy hallottam a mozdulatait, mielőtt megtehette volna őket.
Sosem harcoltam még Emmettel vagy Jasperrel a játékon kívül. Rosszul éreztem magam a gondolat miatt, hogy tényleg megpróbálok ártani Jaspernek…
Nem, nem fogom bántani. Csak megakadályozom. Ez minden.
Alicre koncentráltam, megjegyezve Jasper különböző támadási terveit.
Ahogy ezt tettem, a víziók megváltoztak, egyre messzebb és messzebb kerülve a Swan háztól. Korábban vágtam el az útját…
Hagyd abba Edward! Nem történhet így. Nem fogom hagyni.
Nem válaszoltam, csak tovább figyeltem.
Elkezdett távolabb keresgélni, a ködös és bizonytalan lehetőségek között. Mind homályos volt, és határozatlan.
A feszült csönd nem változott meg egész haza vezető úton. Leparkoltam a nagy garázsban; Carlisle Mercedese ott állt Emmett nagy jeepje, Rose M3-a, és az én Vanquish-em mellett. Örültem, hogy Carlisle már itthon van – ennek a csendnek robbanással lesz a vége, és azt akartam ő is ott legyen, amikor ez megtörténik.
Egyenesen az ebédlőbe mentünk.
A szobát természetesen sose használtuk a rendeltetésének megfelelően. De egy hosszú, ovális mahagóni asztallal és székekkel volt berendezve – ügyeltünk rá, hogy minden a látszatnak megfelelő legyen. Carlisle szerette konferencia teremként használni. Egy csoport ilyen erős, és különböző személyiségnek néha szükséges volt megvitatni a dolgokat nyugodtan, ülő helyzetben.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez ma nem sokat fog segíteni.
Carlisle a szokásos székén ült, a szoba keleti végénél. Esme mellette volt – az asztal felett egymás kezét megfogták.
Esme engem nézett, arany szemei tele szomorúsággal.
Maradj. Ez volt az egyetlen gondolata.
Azt kívántam bár rá tudnék mosolyogni a nőre, aki igazán az anyám volt, de jelen pillanatban nem tudtam őt megnyugtatni.
Leültem Carlisle másik oldalára. Esme átnyúlt mellette, szabad kezét a vállamra téve. Fogalma se volt róla, mi készülődik, csak miattam aggódott.
Carlisle jobban tisztában volt a helyzettel. Ajkait szorosan összeszorította, homlokát ráncok borították. Az arckifejezése túl öreges volt, fiatal vonásaihoz.
Ahogy mindenki leült, láttam a határokat kirajzolódni.
Rosalie pontosan Carlisle-lal szemben ült le, a hosszú asztal másik végére. Végig engem bámult, egyszer sem fordítva el a tekintetét.
Emmett mellé ült, mind az arca, mind a gondolatai nehézkesek voltak.
Jasper hezitált, majd a falhoz állt Rosalie mögött. Eltökélt volt, nem érdekelte a vita végkimenetele. Összeszorítottam a fogaimat.
Alice jött be utoljára, szemei valami távoli dologra fókuszáltak – a jövőre, de még mindig túl homályos volt ahhoz, hogy használható legyen. Gondolkodás nélkül Esme mellé ült. A homlokát dörzsölte, mintha fajfájása lenne. Jasper megrándult, és meggondolta, hogy odamegy hozzá, de végül egyhelyben maradt.
Vettem egy mély lélegzetet. Én idéztem ezt elő – nekem kellett először beszélem.
„Sajnálom,” mondtam, először Rose-ra, Jasperre, majd Emmettre nézve. „Egyikőtöket sem akartam kockázatnak kitenni. Meggondolatlan voltam, és teljes felelősséget vállalok a cselekedeteimért.”
Rosalie siralmasan nézett rám. „Hogy érted, hogy ’ teljes felelősséget vállalsz ’? Helyre fogod hozni?”
„Nem úgy, ahogy te gondolod.” Mondtam, odafigyelve, hogy a hangom sima, és csöndes maradjon. „Most azonnal elmegyek, ha az jobbá teszi a dolgokat.” Ha elhiszem, hogy a lány biztonságban lesz, ha elhiszem, hogy egyikőtök se fog hozzá érni, egészítettem ki magamban.
„Ne,” mormolta Esme. „Ne, Edward.”
Megsimogattam a kezét. „Csak néhány év.”
„Esmének igaza van,” mondta Emmett. „Most nem mehetsz sehova. A legkevésbé sem segítene. Tudnunk kell, az emberek mit gondolnak, most jobban, mint valaha.”
„Alice látni fogja, ha valami baj van.” Vitatkoztam.
Carlisle megrázta a fejét. „Szerintem Emmettnek igaza van, Edward. A lány jobban fog arra hajlani, hogy beszéljen, ha te eltűnsz. Vagy mind megyünk, vagy egyikünk sem.”
„Semmit se fog mondani.” Jelentettem ki gyorsan. Rose közel volt a kitöréshez, és ezt a tényt előbb a tudtukra akartam adni.
„Nem ismered a gondolatait,” Emlékeztetett Carlisle.
„Tudom. Alice, segítenél?”
Alice fáradtan nézett fel rám. „Nem látom mi fog történni, ha erről nem veszünk tudomást.” Pillantott Rose és Jasper felé.
Nem, nem látta a jövőt – nem akkor, amikor Rosalie és Jasper ennyire eltökéltek voltak ebben az ügyben.
Roselie tenyere hangosan csattant az asztalon. „Nem adhatunk esélyt az embernek, hogy bármit is mondjon! Carlisle, ezt be kell látnod. Még, ha el is határozzuk, hogy mindannyian eltűnünk, nem hagyhatunk hátra történeteket. Annyira máshogy élünk, mint a mi fajtánk – tudod, hogy vannak, akik örömmel vennének bármilyen indokot, hogy újjal mutogassanak ránk. Óvatosabbnak kell lennünk, mint bárki másnak!
„Már hagytunk hátra híreszteléseket korábban is.” Emlékeztettem.
„Csak híreszteléseket és gyanúkat, Edward. Nem szemtanúkat és bizonyítékot!”
„Bizonyíték!” Gúnyolódtam.
De Jasper bólintott, a szemei borúsak voltak.
„Rose – ” kezdte Carlisle.
„Hadd fejezzem be, Carlisle. Nem kell nagy dolognak lennie. A lány megütötte a fejét ma. Szóval, a sérülések talán súlyosabbak voltak, mint amilyennek tűntek.” Rosalie megvonta a vállát. „Minden halandó úgy fekszik le, hogy talán sose ébred fel. A többiek elvárják tőlünk, hogy takarítsunk össze magunk után. Igazából ez Edward feladata lenne, de ő nyilvánvalóan nem lesz képes rá. Tudod, hogy vissza tudom magamat fogni. Nem fogok bizonyítékot hátrahagyni.”
„Igen, Rosalie, mindannyian tudjuk, milyen gyakorlott gyilkos vagy,” morogtam.
Mérgesen felszisszent.
„Edwar, kérlek,” mondta Carlisle, majd Rosalie-hoz fordult. „Rosalie, Rochesterben máshogy vélekedtem, mert éreztem, hogy jogod van igazságot szolgáltatni. Azok a férfiak, akiket megöltél, szörnyen bántak veled. Itt teljesen más a helyzet. A Swan lány ártatlan.”
„Ez nem személyes Carlisle,” mondta Rosalie, a fogai között. „Csak meg akarom magunkat védeni.”
Egy pillanatig csend volt, amíg Carlisle átgondolta a válaszát. Amikor bólintott, Rosalie szemei felvillantak. Jobban kellett volna ismernie. Még ha nem is hallottam volna a gondolatait, akkor is tudtam volna, mit fog mondani. Carlisle sose egyezett volna bele.
„Megértelek Rosalie, de… nagyon szeretném, ha a családunk meg is érdemelné a védelmet. Egy véletlen… baleset vagy az önkontroll elvesztése sajnálatosan része annak, akik vagyunk.” Kedves volt tőle, hogy magát is belevette a többes számba, holott vele még egyszer sem történt meg. „De egy ártatlan gyereket hidegvérrel meggyilkolni, egészen más dolog. Úgy hiszem, a kockázat, amivel fenyegethet, akár beszél a gyanújáról, akár nem, semmi a másik kockázathoz képest. Ha kivételeket teszünk, hogy megvédjük magunkat, valami sokkal fontosabbat kockáztatunk. Azt, hogy a lényegét veszítjük el annak, akik vagyunk.”
Nagyon figyeltem az arckifejezésemre. Sikerült megállnom, hogy vigyorogjak. Vagy hogy elkezdjek tapsikolni, amit szívem szerint tettem volna.
Rosalie mogorván nézett. „Ez csak felelősségteljes viselkedés.”
„Ez érzéketlenség,” javította ki Carlisle finoman. „Minden élet drága.”
Rosalie felsóhajtott és alsó ajkát duzzogva elbiggyesztette. Emmett megcirógatta a vállát. „Rendben lesz, Rose,” bátorította halkan.
„A kérdés csak az,” folytatta Carlisle, „hova kéne költözünk?”
„Nem,” nyögte Rosalie. „Csak most jöttünk ide. Nem akarom megint újrakezdeni a második évemet a gimiben!”
„Természetesen megtarthatod a jelenlegi életkorodat.” Mondta Carlisle.
„Hogy annyival korábban kelljen megint költöznünk?” ellenkezett.
Carlisle megvonta a vállát.
„Szeretek itt lenni! Olyan ritkán süt a nap, szinte normálisak lehetünk.”
„Nos, nem kell most rögtön döntenünk. Várhatunk, és meglátjuk, ha majd szükséges lesz. Edward biztosnak tűnik benne, hogy a Swan lány hallgatni fog.”
Rosalie felhorkantott.
De többé nem aggódtam Rose miatt. Láttam, hogy ki fog tartani Carlisle döntése mellett, nem számít mennyire volt dühös rám. A beszélgetésük továbbhaladt a lényegtelen részletekre.
Jaspert nem hatotta meg.
Értettem miért. Mielőtt ő és Alice találkoztak, harcmezőn élt, egy kegyetlen hadszíntéren. Tudta mit von maga után, ha valaki semmibe veszi a szabályokat – saját szemével látta a szörnyű következményeket.
Az sokat elmondott, hogy nem próbálta meg lenyugtatni Rosalie-t a képességével, és nem is próbálta meg feldühíteni. Távol tartotta magát a beszélgetéstől – felülemelkedett rajta.
„Jasper,” mondtam.
Rám nézett, arca kifejezéstelen maradt.
„Nem ő fog megfizetni az én hibámért. Nem hagyom.”
„Akkor hasznot fog húzni belőle? Ma meg kellett volna halnia, Edward. Én csupán rendbe teszem a dolgokat.”
Megismételtem a szavaimat, nyomatékosítva őket. „Nem hagyom.”
Felhúzta a szemöldökeit. Ezt nem várta – nem hitte, hogy meg fogom állítani.
Egyszer megrázta a fejét. „Nem fogom hagyni, hogy Alice veszélyben éljen, még ha csekély veszélyben is. Sosem érezted azt, senki iránt, amit én érzek iránta, Edward, és te nem élted át azt, amit én, akár láttad az emlékeimet, akár nem. Nem értheted.”
„Ezt nem vitatom, Jasper. De most megmondom neked, nem fogom hagyni, hogy bántsd Isabella Swant.”
Egymást bámultuk – nem ellenségesen, de azért felmérve a másikat. Éreztem, ahogy a hangulatomat próbálgatta, az eltökéltségemet tesztelve.
„Jazz,” mondta Alice, félbeszakítva minket.
Még egy pillanatig engem bámult, aztán rá nézett. „Ne fáradj azzal, hogy azt mondod, tudsz vigyázni magadra, Alice. Ezt már tudom. De akkor is - ”
„Nem ezt akartam mondani,” szakította félbe Alice. „Szerettem volna kérni tőled valamit.”
Láttam mi jár a fejében, és leesett az állam, ahogy hangosan levegőért kaptam. Döbbenten bámultam rá, csak bizonytalanul érzékelve, hogy most már mindenki engem nézett.
„Tudom, hogy szeretsz. Köszönöm. De igazán nagyra értékelném, ha nem próbálnád meg megölni Bellát. Először is, mert Edward komolyan gondolja, és nem akarom, hogy ti ketten harcoljatok. Másodszor pedig, mert Bella a barátom. Vagyis, majd az lesz.”
Kristálytisztán láttam a fejében: Alice, mosolyogva, jéghideg fehér karja a lány meleg, törékeny vállain. Bella is mosolygott, a karja Alice dereka körül.
A látomás sziklaszilárd volt, csak az volt a kérdés, mikor következik be.
„De… Alice…” nyögte ki Jasper. Nem tudtam felé fordítani a fejem, hogy lássam az arckifejezését. Nem tudtam elszakítani magam a képtől Alice fejében, hogy rá figyeljek.
„Egy nap szeretni fogom őt, Jazz. Nagyon mérges leszek, ha nem hagyod őt élni.”
Még mindig Alice gondolataihoz voltam láncolva. Láttam felvillanni a jövőt, ahogy Jasper határozottsága megingott Alice váratlan kérésére.
„Ah,” sóhajtotta – Jasper elbizonytalanodása előhozott egy új jövőt. „Látod? Bella semmit sem fog mondani. Nincs mi miatt aggódni.”
Ahogy kimondta a lány nevét… mintha máris közel állnának egymáshoz…
„Alice,” fulladoztam. „Mi… ez…?”
„Mondtam, hogy változás közeleg. Nem tudom, Edward.” Összezárta az állkapcsát, és láttam, hogy van még valami. Próbált nem gondolni rá, hirtelen erősen koncentrált Jasperre, annak ellenére, hogy ő túl döbbent volt ahhoz, hogy sokat haladjon a döntésében.
Néha ezt csinálta, amikor próbált valamit elrejteni előlem.
„Mi az, Alice? Mit titkolsz?”
Hallottam Emmett zúgolódását. Mindig zavarta, amikor Alice-szel ilyen beszélgetéseket folytattunk.
Megrázta a fejét, megpróbálva kizárni engem.
„A lányról van szó?” Kérdeztem. „Belláról?”
Összeszorított fogakkal koncentrált, de mikor kimondtam Bella nevét, kicsúszott a kezéből. Csak egy pillanatig tartott, de ennyi is elég volt.
„NEM!” üvöltöttem. Hallottam, ahogy a székem koppan a padlón, és csak ezután vettem észre, hogy talpon vagyok.
„Edward!” Carlisle is felállt, karját a vállamra tette. Alig vettem észre.
„Tisztán látszik,” suttogta Alice. „Minden egyes perccel eltökéltebb leszel. Csak két út maradt számára. Vagy az egyik, vagy a másik, Edward.”
Láttam, amit ő látott… de nem tudtam elfogadni.
„Nem,” mondtam újra, nem volt hangom a tagadáshoz. Üresnek éreztem a lábaimat, és meg kellett támaszkodnom az asztalban.
„Lenne szíves valaki beavatni a többieket is a rejtélybe?” panaszkodott Emmett.
„El kell mennem,” suttogtam Alice-nek, figyelmen kívül hagyva őt.
„Edward, ezen már túl vagyunk.” Mondta Emmett hangosan. „Ez a legjobb út ahhoz, hogy a lány beszélni kezdjen. Amellett, ha elmész, nem fogjuk tudni biztosra, hogy beszél-e, vagy sem. Maradnod kell, és meg kell ezzel birkóznod.”
„Nem látom, hogy bárhova is elmennél, Edward.” Mondta nekem Alice. „Nem tudom, hogy eltudsz-e még egyáltalán menni.” Gondold meg, tette hozzá némán. Gondold végig ezt.
Láttam hogyan érti. Igen, az ötlet, hogy soha többé nem látom a lányt… fájdalmas volt. De szükséges is. Nem hagyhattam beteljesülni egyik jövőképet sem, amikre szemlátomást én ítéltem őt.
Nem vagyok teljesen biztos Jasperben, Edward, folytatta Alice. Ha elmész, ha úgy gondolja, hogy veszélyt jelent számunkra…
„Nem hallok ilyet,” ellenkeztem vele, még mindig csak félig odafigyelve a beszélgetésünkre. Jasper habozott. Semmit se tett volna, amivel Alice-nek fájdalmat okozhat.
Nem ebben a pillanatban. Kockáztatnád az életét azzal, hogy védtelenül itt hagyod?
„Miért csinálod ezt velem?”nyögtem. A fejemet a kezeimbe temettem.
Nem én voltam Bella védelmezője. Nem lehettem az. Nem volt erre elég bizonyíték Alice látomása?
Én is szeretem őt. Vagy majd fogom. Ez nem ugyanaz, de attól még mellette akarok lenni.
„Te is szereted?” suttogtam hitetlenül.
Felsóhajtott. Olyan vak vagy, Edward. Hát nem látod hová tartasz? Nem látod, hogy hol vagy máris? Ez elkerülhetetlenebb, mint hogy a Nap keleten fog felkelni. Látva, amit én látok…
Rémülten megráztam a fejem. „Nem.” Próbáltam eltűntetni a víziót, amit mutatott nekem. „Nem kell így történnie. El fogok menni. Meg fogom változtatni a jövőt.”
„Megpróbálhatod.” Mondta szkeptikusan.
„Ó, ugyan már!” kiáltotta Emmett.
„Figyelj oda,” sziszegte Rose. „Alice látja, hogy beleesett egy emberbe! Milyen klasszikus, Edward!”
Alig hallottam őt.
„Mi?” mondta Emmett meghökkenve. Aztán kirobbanó nevetése végig visszhangzott a szobán. „Hát erről van szó?” Nevetett újra. „Kemény dió, Edward.”
Éreztem a kezét a vállamon, de figyelmetlenül leráztam magamról. Nem tudtam rá figyelni.
„Beleesett egy emberbe?” ismételte meg Esme, csodálkozva. „A lányba, akit ma megmentett? Beleszeretett?”
„Mit látsz Alice? Pontosan,” kérdezte Jasper.
Alice odafordult hozzá, én továbbra is meredten bámultam rá.
„Minden azon múlik, hogy elég erős-e, vagy sem. Vagy ő maga öli meg - újra felém fordult – aminek igazán nem örülnék, Edward, nem is beszélve arról, hogy mi történne veled–” megint Jasperre nézett,- „vagy valamikor egy lesz közülünk.”
Valaki levegőért kapott, de nem néztem meg, hogy kicsoda.
„Nem fog megtörténni!” Üvöltöttem újra. „Egyik sem!”
Alice mintha meg se hallotta volna. „Minden attól függ,” ismételte. ”Talán elég erős lesz, hogy nem ölje meg – de közel lesz hozzá. Hihetetlen önfegyelemre lesz szüksége.” Merengett. „Többre, mint amennyi Carlisle-nak van. Éppen, hogy csak elég erős lesz… Az egyetlen dolog, amihez nem lesz elég erős, az az, hogy távol maradjon tőle. Az veszett ügy.”
Nem találtam a hangomat. Úgy tűnt, mindenki így van ezzel. A szoba csöndes volt.
Alice-re néztem, mindenki más engem bámult. Öt különböző perspektívából láthattam, saját rémült arckifejezésemet.
Egy hosszú pillanat után, Carlisle felsóhajtott.
„Nos, ez… megbonyolítja a dolgokat.”
„Az biztos,” értett egyet Emmett. A hangja még mindig közel volt a nevetéshez. Emmettre számíthattam, hogy megtalálja a viccet, életem pusztulásában.
„Azt hiszem, a terv ugyanaz maradt.” Mondta Carlisle gondolataiba merülve. „Maradunk, és figyelünk. Nyilvánvalóan, senki sem fog… ártani a lánynak.”
Megmerevedtem.
„Igen.” mondta csendesen Jasper. „Egyetértek. Ha Alice csak ezt a két variációt látja–”
„Nem!” A hangom nem felkiáltás, morgás, vagy kétségbeesett üvöltés volt, inkább a három kombinációja. „Nem!”
El kellett mennem, hogy távol legyek gondolataik hangjától – Rosalie önelégült undorától, Emmett humorától, Carlisle végtelen türelmétől…
Rosszabb: Alice bizalmától. Jasper bizalmától, ebben a bizalomban.
Ennél is rosszabb: Esme… örömétől.
Kisiettem a szobából. Esme megérintette a karomat, ahogy elhaladtam mellette, de észre sem vettem a mozdulatot.
Futottam, mielőtt kiértem volna a házból. Egyetlen ugrással átkeltem a folyón, és bevetettem magamat az erdőbe. Megint esett, olyan erősen, hogy néhány pillanat alatt teljesen eláztam. Szerettem a vastag vízfüggönyt – egy falat képezett köztem, és a világ többi része között. Bezárt, hagyva, hogy egyedül legyek.
Kelet felé tartottam, át a hegyeken, anélkül, hogy egyszer is megálltam volna, mielőtt megláttam Seattle fényeit. Megálltam, mielőtt elértem volna az emberi civilizáció határát.
Az esőtől körülzárva, teljesen egyedül, végül is szembe kellett néznem azzal, amit tettem – azzal, ahogy tönkretettem a jövőt.
Először, a látomás ahol Alice és a lány karjai egymás körül voltak – a bizalom, és a barátság annyira nyilvánvaló volt, szinte ordított a képről. Bella széles, csokoládé színű szemei nem voltak rémültek, de még mindig tele voltak titkokkal – ebben a pillanatban, örömteli titkoknak tűntek. Nem húzódott el Alice hideg karja elől.
Mit jelentett ez? Mennyit tudhatott? Ebben a jövőbéli még-élő pillanatban, mit gondolhatott rólam?
Aztán a másik kép, annyira hasonló az előzőhöz, mégis borzalommal színezett. Alice és Bella, még mindig bizalmas barátságban, karjaik egymás körül. De most nem volt különbség karjaik között – mindkettő fehér, sima, mint a márvány, és kemény, mint az acél. Bella széles szemei többé nem voltak csokoládé barnák, helyette rémisztő élénkvörösen izzottak. A bennük lévő titok megfejthetetlen – elfogadás vagy elhagyatottság? Lehetetlen volt megmondani. Az arca hideg volt, és halhatatlan.
Megborzongtam. Nem tudtam elkerülni a kérdést, ami hasonló volt az előzőhöz, de mégis más: Mit jelentett ez – hogy történhetett meg? És mit gondolhatott most rólam?
Az utolsóra tudtam a választ. Ha belekényszerítem őt ebbe az üres fél-életbe az önzésemmel és a gyengeségemmel, biztosan meg fog gyűlölni.
De volt még egy ennél is rémisztőbb kép – rosszabb, mint bármilyen kép, amit eddig valaha láttam.
A szemeim sötétvörösek az emberi vértől, egy szörnyeteg szemei. Bella megtört teste a karjaimban, hulla fehéren, megcsapolva, élettelenül. Annyira konkrét volt, annyira tisztán kivehető.
Nem bírtam végignézni. Nem tudtam elviselni. Próbáltam száműzni a gondolataimból, megpróbáltam valami mást látni, akármi mást. Próbáltam újra előidézni élő arcának vonásait, amire létezésem utolsó másodpercéig emlékezni fogok. Semmi sem segített.
Alice zord látomása betöltötte a fejemet, és belsőm belegörnyedt a halálos küzdelembe, amit ez okozott. Ezalatt, a bennem lévő szörnyeteget boldogság öntötte el, ujjongott sikerének valószínűségén. Szörnyen éreztem magam.
Nem történhet meg. Kell lenni-e egy módnak, hogy becsapjuk a sorsot. Nem fogom hagyni, hogy Alice látomásai irányítsanak. Választhatok más utat. Mindig van választás.
Kell lennie.


5. Meghívások


Gimnázium. Már nem a purgatórium volt, hanem tisztán a pokol. Gyötrelem és tűz… igen, megvolt mind a kettő.
Most már mindent helyesen csináltam. Senki sem panaszkodhatott, hogy kibújok a kötelezettségeim alól.
Örömet szerezni Esmé-nek és megvédeni a többieket, ezért maradtam Forksban. Visszatértem az eredeti tervemhez. Nem üldözök senkit. Minden nap látogattam a gimnáziumot, és játszottam, hogy ember vagyok. Minden nap. Aggódva hallgatóztam, hogy van-e valami új pletyka Cullen-ékről – de soha semmi újat nem hallottam. A lány egy szót sem szólt a gyanújáról. Újra és újra elmondta ugyanazt – ott álltam mellette és félrerántottam – míg a hallgatói meg nem unták, hogy új részleteket próbáljanak meg kihúzni belőle. Nem volt semmi veszély. Az elhamarkodott közbelépésem nem ártott senkinek.
Senkinek, kivéve engem.
Elhatároztam, hogy megváltoztatom a jövőt. Nem a legegyszerűbb vállalkozás, de nem volt más lehetőség, amit el tudtam volna fogadni.
Alice azt mondta, nem lesz elég erőm távol tartani magamat tőle. Be akartam bizonyítani, hogy téved.
Azt gondoltam, az első nap lesz a legrosszabb. A nap végére biztos voltam benne, hogy ez a helyzet. Habár, tévedtem.
Nem esett jól a tudat, hogy meg fogom bántani a lányt. Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy a fájdalma nem lesz több tűszúrásnál – csak az elutasítás apró szúrása -, összehasonlítva az enyémmel. Bella ember volt, és tudta, hogy én valami más vagyok, valami rossz, valami félelmetes. Talán inkább megkönnyebbült volt, mint sértett, amikor elfordítottam tőle az arcomat, úgy téve, mintha nem is létezne.
Szia, Edward. – üdvözölt első nap biológián. A hangja most kellemes és barátságos volt, száznyolcvan fokos fordulatot vett azóta, hogy utoljára beszéltem vele.
Miért? Mit jelent ez a változás? Elfelejtette? Úgy döntött, hogy csak képzelődött? Lehetséges, hogy megbocsátotta, hogy nem tartottam be az ígéretemet?
A kérdések ugyanúgy égettek, mint a szomjúság, valahányszor levegőt vettem.
Csak egy pillanat, hogy a szemébe nézzek. Csak, hogy lássam, hogy ki tudjam olvasni belőlük a választ…
Nem. Ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem, ha meg akarom változtatni a jövőt.
Egy kicsit felé fordítottam az arcomat, anélkül, hogy ránéztem volna. Biccentettem, majd visszafordítottam a fejemet.
Nem szólt hozzám újra.
Délután, amint az iskola és a szerepjáték véget ért, elrohantam Seattle- be, ahogy előző nap is tettem. Úgy tűnt, könnyebb volt elviselni a fájdalmat, amikor repültem a föld felett és minden egyetlen zöld folttá olvadt össze körülöttem.
Ez a rohanás mindennapi szokássá vált.
Szerettem? Nem így gondoltam. Még nem. Alice látomásai erről a jövőről kiakasztottak, habár most már láttam, milyen könnyű lenne beleesni Bellába. Pontosan olyan lenne, mint a zuhanás: könnyű. Nem megengedni magamnak, hogy beleessek Bellába, pontosan a zuhanás ellentéte volt – ki kellett másznom a szakadékból, lépésről lépésre, és a feladat olyan kimerítő volt, mintha nem lenne több erőm egy közönséges halandónál.
Több mint egy hónap telt el, és minden nap egyre nehezebbé vált. Csak egy dolog adott értelmet ennek az egésznek: Vártam, hogy túl legyek rajta, hogy könnyebb legyen. Alice biztosan erre gondolt, amikor azt jósolta, hogy nem fogom tudni távol tartani magam Bellától. Látta a fájdalom fokozódását. De meg tudtam küzdeni a fájdalommal.
Nem fogom tönkre tenni Bella jövőjét. Ha a sors úgy rendelte, hogy szeressem, nem az volt a legjobb, amit tehettem, hogy elkerülöm?
Azt gondoltam, hogy az elkerülése nincs túl az elviselhetőség határán. Tudtam tettetni, hogy semmibe veszem, és nem figyelek rá. Tudtam tettetni, hogy nem érdeklődöm iránta. De ez volt minden; csak látszat, nem a valóság.
Figyeltem minden lélegzetvételét, csüngtem a szavain.
A szenvedéseimet négy különböző kategóriába soroltam.
Az első kettő megszokott volt. Az illata és a csend körülötte. Vagy, inkább – hogy a felelősség rám háruljon, ahova tartozott – a szomjúságom és a kíváncsiságom.
A harmadik volt a legfőbb kínom. Szokásommá vált, hogy egyáltalán nem lélegeztem biológián. Természetesen mindig voltak kivételek – valahogy válaszolnom kellett a kérdésekre, és ilyenkor kénytelen voltam levegőt venni, hogy beszélni tudjak. Valahányszor megéreztem a lány illatát, ugyanazt éreztem, mint első nap – tűz és brutális erőszak reménykedett a szabadulásban. Nehéz volt okokat találni az önuralomra az ilyen pillanatokban. És, akárcsak az első napon, a szörnyeteg ordított bennem, nagyon közel a felszínhez…
A kíváncsiság kínzott legkitartóbban. Ez a kérdés soha nem ment ki a fejemből: Mire gondol most? Amikor halkan felsóhajtott. Amikor egy hajtincset szórakozottan az ujja köré csavart. Amikor a szokásosnál erősebben csapta le a könyveit az asztalra. Amikor késve rohant be az osztályba. Amikor türelmetlenül dobolt a lábával a padlón. Minden elkapott mozdulata őrjítően titokzatos volt. Amikor a többi emberrel beszélt, elemeztem minden szavát és hangsúlyát. A gondolatait mondta ki, vagy azt, amit szerinte mondania kellett? Gyakran úgy tűnt számomra, hogy próbálja azt mondani, amire a hallgatósága számít. Ez eszembe juttatta a családomat és az átlagos életünk illúzióját – ebben sokkal jobbak voltunk, mint ő. Kivéve, ha tévedek, és csak képzelődtem. Miért játszott szerepet? Egy volt közülük – egy átlagos tinédzser.
Mike Newton volt a legmeglepőbb az összes kínom közül. Ki hitte volna, hogy egy ilyen átlagos, unalmas halandó ennyire dühítő tud lenni? Hogy őszinte legyek, egy kicsit hálás is voltam ennek a bosszantó fiúnak; jobban, mint a többieknek, ugyanis szóval tartotta a lányt. Sokat tudtam meg Belláról ezeken a beszélgetéseken keresztül – csendben szerkesztettem a listámat – de ugyanakkor Mike közreműködése még jobban felbosszantott. Nem akartam, hogy Mike legyen az, aki megfejti a titkait. Én akartam megfejteni őket.
Sokat segített, hogy Mike soha nem vette észre a lány apró meglepetéseit, az apró botlásokat. Semmit nem tudott róla. Megteremtett a gondolataiban egy olyan Bellát, aki nem létezett – egy lányt, aki pontosan olyan hétköznapi volt, mint ő maga. Nem vette észre az önzetlenségét és a bátorságát, amit elrejtett a többi ember elől, nem hallotta az abnormális érettséget a kimondott szavak, gondolatok mögött. Nem vette észre, hogy amikor az anyjáról beszélt, az úgy hangzott, mintha egy felnőtt beszélne a gyerekéről, és nem fordítva – szeretőn, elnézően, gyengéden mulatva, vadul védelmezőn. Nem hallotta a türelmet a hangjában, amikor azt tettette, hogy érdeklik Mike kósza történetei. És nem látta a jóságot e mögött a türelem mögött.
A Mike- kel való beszélgetésein keresztül felkerült a listámra a legfontosabb tulajdonság, a legjellemzőbb, ami olyan ritka volt, mint amilyen egyszerű. Jó volt. Az összes többi ebből következett – kedves, önmagát semmibe vevő, önzetlen, szerető szívű és bátor – mindezeken keresztül látszott a jósága.
Habár ezek a fontos felfedezések nem tették rokonszenvesebbé Mike-et. A kisajátító mód, ahogy Bellát kezelte – mintha a lány jogos tulajdona lenne -, majdnem annyira ingerelt, mint az éretlen és durva képzelgései a lányról. Egyre magabiztosabb lett, és ahogy múlt az idő, úgy tűnt, Bella is őt részesíti előnyben a többiekkel szemben, akiket Mike a vetélytársiként tartott számon – beleértve Tyler Crowley-t, Eric Yorkie-t és többé-kevésbé engem is. Óra előtt rendszeresen odaült az asztalunkra fecsegni, felbátorodva a lány mosolyain. Csak udvariasságból mosolyog, mondogattam magamban. Mindig ugyanaz, azzal kötöttem le magam, hogy elképzeltem, amint visszakézből nekiütöm Mike-ot a szemközti falnak… attól még nem sérülne meg halálosan…
Mike ritkán gondolt rám úgy, mint vetélytárs. A baleset után aggódott, hogy Bella és én a közös élmény hatására kötődni kezdünk egymáshoz, de szemlátomást pont az ellenkezője történt. Persze kínozta a gyanú, hogy megpróbálom majd felkelteni a lány érdeklődését. De ugyanúgy semmibe vettem, mint a többieket, és ez önelégültté tette Mike-ot.
Mire gondolt most a lány? Vajon örült Mike figyelmességének?
És, végül, az utolsó kínom, ami a legfájóbb: Bella közömbössége. Ahogy én nem vettem tudomást róla, ő ugyanúgy nem vett tudomást rólam. Többet nem próbált beszélni velem. Amennyire tudom, gondolni se gondolt rám.
Ez az őrületbe kergetett volna – vagy porig rombolta volna az elhatározást, hogy megváltoztatom a jövőt -, kivéve, hogy néha ugyanúgy nézett rám, mint régen. Ezt ne láttam személyesen, mivel továbbra sem engedtem meg magamnak, hogy akár egy pillanatra is ránézzek, de Alice mindig előre figyelmeztetett minket, mikor készült ránk nézni. A többiek még mindig óvatosak voltak a lány tudása miatt.
Enyhített valamit a fájdalmon, hogy távolról rám bámult, újra meg újra. Habár, nyilván az járt a fejében, hogy micsoda őrült vagyok.
Bella egy percen belül rá fog nézni Edwardra. Viselkedjünk normálisan. – mondta Alice egy márciusi kedden, amikor a többiek már amúgy is gondosan ügyeltek rá, hogy a mozdulataik emberinek tűnjenek és olyan távolságot tartottak, mint ők; semmi feltűnő.
Figyeltem, hogy a lány milyen gyakran nézett felém. Örömmel töltött el, habár ez nem volt helyes, hogy a pillantásainak gyakorisága nem változott az idő múlásával. Nem tudtam, hogy mit jelent ez, de jobban éreztem magam.
Alice sóhajtott. „Bárcsak…”
Maradj ki ebből, Alice. – motyogtam halkan. – Nem fog megtörténni.
Lebiggyesztette az ajkát. Alice nyugtalan volt a Bellával való előrelátható barátsága miatt. Valamilyen furcsa módon, hiányzott neki a lány, akit nem ismert.
„Beismerem, jobb vagy, mint gondoltam. Zavarossá és értelmetlenné tetted a jövőt. Remélem, elégedett vagy.”
Számomra bőven van értelme.
Finoman felhorkant.
Próbáltam kizárni, túl türelmetlen voltam a társalgáshoz. Nem voltam valami jó hangulatban – feszültebb voltam, mint amilyennek mutattam magam. Csak Jasper volt tisztában vele, hogy milyen sérült voltam, érezte a belőlem áradó feszültséget a szokatlan képessége segítségével, amellyel értelmezni és befolyásolni tudta a környezetében lévők érzéseit. Nem tudta a hangulatok mögötti okokat, és – mivel én pár napja folyamatosan őrült hangulatban voltam – nem is törődött velük.
Ez egy rossz nap lesz. Rosszabb, mint az előző, ez volt a séma.
Mike Newton, ez az utálatos fiú, akit nem fogadtam el vetélytársnak, randira akarta hívni Bellát.
A hölgyválasz-buli elérhető közelségbe került, és eddig abban reménykedett, hogy Bella el fogja hívni. Mivel ezt eddig nem tette meg, Mike önbizalma kissé megcsappant. Most viszont már kényelmetlenül el volt kötelezve – és én jobban élveztem, hogy kényelmetlen helyzetben van, mint kellett volna – mert Jessica Stanley épp az imént hívta meg. Nem akart igent mondani, amíg esély volt rá, hogy Bella őt választja (és ezzel bebizonyíthatja a riválisai felett aratott győzelmet), de nem mondott nemet sem, mert még a végén táncos nélkül maradt volna. Jessica, aki megsértődött Mike habozásán, és kitalálta az okát, ismét dühösen gondolt Bellára. Újra azt éreztem, hogy meg kell védenem Bellát Jessica rosszindulatú gondolataitól. Most már jobban értettem ezt a késztetést, de ez csak még idegesítőbbé tette a helyzetet, mert nem tehettem semmit.
Csak rágondolni, hogy mi következik! Teljesen tisztában voltam az összes középiskolai drámával, és megvetettem őket.
Mike lélekben felkészült, miközben átkísérte Bellát biológiára. Hallgattam a vívódását, és vártam, hogy megérkezzenek. A fiú gyenge volt. Szándékosan várt a bálig, félt, hogy láthatóvá válik, mennyire belebolondult a lányba, mielőtt kellő bíztatást kapott volna. Nem akarta a visszautasítással sebezhetővé tenni magát, inkább azt várta, hogy a lány tegye meg az első lépést.
Gyáva.
Ismét felült az asztalunkra, kényelmesen elhelyezkedett, én meg elképzeltem, hogy hangzana, ha az összes csontja eltörne, mert kellő erővel nekivágódott a szemközti falnak.
Szóval, - mondta Bellának a szemeit a padlóra szegezve – Jessica meghívott a tavaszi bálra.
Hát ez nagyszerű! – válaszolta Bella azonnal, lelkesen. Nehéz volt megállni mosoly nélkül, ahogy a hangja lerombolta Mike öntudatosságát. Ő ugyanis csalódottságra számított. – Biztosan nagyon jól fogod érezni magad Jessicával.
Kutatott a helyes reakció után.
Hát… - hezitált, már majdnem inába szállt a bátorsága, de aztán mégis erőre kapott. – Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkoznom kell.
Hogy jutott eszedbe ilyesmi? – kérdezte Bella. A hangja rosszalló volt, de volt benne egy kevés megkönnyebbülés is.
Ez most mit jelent? Egy váratlan, erős haraghullám arra késztetett, hogy ökölbe szorítsam a kezemet.
Mike nem hallotta ki a hangjából a megkönnyebbülést. Elvörösödött – hirtelen vadságot éreztem; ez olyan volt nekem, mint egy invitáció -, és újra a padlót bámulta, miközben beszélt.
Arra gondoltam, hogy talán… szóval, hogy hátha neked is kedved támad meghívni engem.
Bella habozott.
Abban a rövid pillanatban tisztábban láttam a jövőt, mint ahogy Alice valaha is látta.
Lehet, hogy a lány igent mond Mike kimondatlan kérdésére, az is lehet, hogy nem, de valamikor a közeli jövőben igent fog mondani valakinek. Szeretetreméltó és érdekes volt, és a fiúk is szemlátomást észrevették ezt. Akár most kezd válogatni, akár vár addig, míg elkerül innen, de egyszer igent fog mondani valakinek.
Láttam az életét, ahogy eddig – egyetem, munka… szerelem, házasság. Láttam, amint áttetsző, fehér ruhában, boldogságtól kipirult arccal, az apja karján sétál Wagner indulójának ütemére.
A fájdalom most még élesebben hasított belém, mint eddig bármikor. Egy ember ebbe már régen belehalt volna – ezt egy ember nem bírná elviselni.
De ez nem csak fájdalom volt, hanem düh is.
A dühöm már fizikai fájdalmat okozott. Habár nem volt biztos, hogy Bella ennek a jelentéktelen, érdemtelen fiúnak fog igent mondani, mégis össze akartam zúzni a koponyáját, hogy demonstrálja, hogy fog járni az illető, akinek Bella igent mond.
Nem értettem ezt az érzést. A fájdalom, a düh, a vágy és a kétségbeesés keveréke volt. Még soha nem éreztem ilyet; nem is tudtam volna megmondani, hogy mi volt.
Mike, azt hiszem, igent kellene mondanod Jessicának. – mondta a lány szelíden.
Mike reményei szertefoszlottak. Rendes körülmények között örültem volna, de még mindig a fájdalom hatása alatt álltam, és lelkiismeret-furdalásom volt a fájdalom és düh miatt.
Alice-nek igaza volt. Nem voltam elég erős.
Igen, Alice látta megváltozni, összezavarodni a jövőt, majd szétroncsolódni. Vajon most elégedett?
Te talán már meghívtál valakit? – kérdezte Mike mogorván. Rám pillantott, és hetek óta először felvillant a szemében a gyanú. Rájöttem, hogy elárultam az érdeklődésemet; a fejem Bella felé fordult.
A vad irigység a gondolataiban – hogy a lány bárkit is előnyben részesít vele szemben – hirtelen rádöbbentett, hogy mi volt bennem az az előbbi, névtelen érzelem.
Féltékeny voltam.
Nem. – mondta a lány egy csipetnyi vidámsággal a hangjában. – Én egyáltalán nem megyek el a bálra.
Minden dühöm és lelkiismeret-furdalásom mellett éreztem némi megkönnyebbülést is. Hirtelen rádöbbentem, hogy vannak versenytársaim.
Miért nem? – kérdezte Mike, majdhogynem goromba hangon. Bosszantott, hogy ilyen hangon beszélt a lánnyal. Elfojtottam egy morgást.
Azon a szombaton Seattle-ben leszek. – válaszolta Bella.
A kíváncsiságom nem volt olyan kínzó, mint ezelőtt – túlságosan lefoglalt, hogy a lehető legtöbbet próbáljam meg kihozni a válaszaiból. Elég hamar kitaláltam az okokat.
Mike hangja kellemetlenül rábeszélővé vált.
Nem mehetnél valamelyik másik hétvégén?
Sajnos nem. – Bella hangja kissé rideg lett. – Úgyhogy ne várakoztasd tovább Jessicát. Udvariatlanság lenne.
A Jessica érzései miatt való aggodalma ismét fellobbantotta a féltékenységemet. Ez a Seattle-i kirándulás csak ürügy volt, hagy nemet mondjon – csupán azért utasította volna vissza, mert törődik a barátnője érzéseivel? Ez már több volt, mint önzetlenség. Egyáltalán nem kívánta volna, hogy bár igent mondhatna? Vagy mindkét feltevésem helytelen? Valaki más keltette fel az érdeklődését?
- Aha, igazad van. – motyogta Mike olyan lehangoltan, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem.
Levette a szemét Belláról, elvágva az utat, hogy a gondolatain keresztül lássam a lány arcát.
Ezt nem szándékoztam tűrni.
Odafordultam, hogy én magam tanulmányozzam az arcát, most először, több mint egy hónap után. Nagy megkönnyebbülés volt ezt megengedni magamnak, mint egy kis levegő egy fuldoklónak.
A lány szemei csukva voltak, a kezét az arcához szorította. A vállait védekezőn előreejtette. Kicsit megrázta a fejét, mintha így próbálna kizárni a fejéből valamit.
Zavaró. Elbűvölő.
Mr. Banner hangja kirángatta az álmodozásából, lassan kinyitotta a szemét. Azonnal rám nézett, mintha megérezte volna a pillantásomat. Ugyanazzal a zavarba ejtő arckifejezéssel állta a tekintetemet, ami olyan régóta kísértett.
Abban a pillanatban nem éreztem sem lelkiismeret-furdalást, sem bűntudatot, sem dühöt. Tudtam, hogy ezek újra vissza fognak térni, méghozzá hamarosan, de abban a percben csak lebegtem abban a furcsa, ideges érzésben. Mintha győztem volna, nem pedig vereséget szenvedtem.
Nem nézett másfelé, habár én helytelen intenzitással bámultam, és hiába próbáltam kiolvasni a gondolatait a tekintetéből. A szemei inkább kérdésekkel voltak tele, mint válaszokkal.
Láttam visszatükröződni a szemeimet az övéiben, és észrevettem, hogy feketék a szomjúságtól. Lassan két hete, hogy utoljára voltam vadászni, nem ez volt a legbiztonságosabb nap az akaratom szétmorzsolódásához. De úgy tűnt, a lányt nem ijesztette meg a feketeség. Még mindig nem nézett másfelé, csak halvány, ellenállhatatlan pirosság tűnt fel a bőrén.
Mire gondolhatott most?
Majdnem megkérdeztem hangosan, de ebben a pillanatban Mr. Banner kimondta a nevemet. Kiolvastam az agyából a helyes választ, miközben röviden rápillantottam.
Gyorsan levegőt vettem.
A Krebs-ciklus.
Szomjúság égette a torkomat – megfeszítette az izmaimat és méreggel öntötte el a számat -, behunytam a szemem, próbáltam legyőzni a lány vére utáni sóvárgást, ami tombolt bennem.
A bennem lévő szörny erősebb volt, mint valaha. A szörnyeteg örvendezett. Belekapaszkodott abba a kettős jövőbe, amitől egyenlő esélyt kapott, ami után olyan erősen vágyakozott. A harmadik, ingatag jövőt próbáltam a morzsolódó akaraterőmmel fenntartani – rombolta a féltékenység és még sok egyéb -, és a szörny nagyon közel állt a győzelemhez.
A lelkiismeret-furdalásom és a bűntudatom keveredett a szomjammal, és úgy égetett, hogy ha képes lettem volna könnyezni, most egész biztosan ez történt volna.
Mit műveltem?
Tudva, hogy a csatát elvesztettem, úgy tűnt, semmi értelme megtagadni magamtól azt, amit akarok; visszafordultam tehát, és tovább bámultam a lányt.
Az arcát a haja mögé rejtette, de a tincsek közötti réseken keresztül láttam, hogy az arca mélyvörös.
Ez tetszett a szörnyetegnek.
Nem nézett többé rám, de egy hajtincsét idegesen tekergette az ujja körül. A gyenge ujjai, a törékeny csuklója – annyira törékenynek tűnt, mintha a puszta lélegzetemmel össze tudnám roppantani.
Nem, nem, nem. Ezt nem tehetem. Túl törékeny, túl jó és túl értékes ahhoz, hogy ilyen véget érdemeljen. Nem engedhetem, hogy az élete kapcsolatba kerüljön az enyémmel, hogy tönkretegyem.
De már távol maradni sem tudtam tőle. Alice-nek igaza volt ebben.
A bennem lévő szörnyeteg mérgesen sziszegett, ahogy haboztam, egyik lehetőséget a másik után mérlegelve.
A vele való egyetlen közös órám gyorsan telt, miközben a zátony és a szilárd part között vacilláltam. Kicsöngettek, és Bella elkezdte összeszedni a könyveit, anélkül, hogy rám nézett volna. Ez elkeserített, de nagy nehezen elfogadtam. Az, ahogy a baleset óta bántam vele, megbocsáthatatlan.
- Bella? – mondtam; képtelen volta leállítani magam. Az akaraterőm ekkor már romokban hevert.
Habozott, mielőtt rám nézett, és amikor felém fordult, az arca óvatos és bizalmatlan volt.
Emlékeztettem magam, hogy minden oka megvan a bizalmatlanságra. Annak is kellett lennie.
Várta, hogy folytassam, de én csak bámultam rá, olvasva az arcából. Rendszertelen időközönként, résnyire nyitott szájjal vettem a levegőt, küzdve a szomjúságommal.
Micsoda? – kérdezte végül. – Csak nem állsz megint szóba velem? – Volt némi él a hangjában a megbántottságtól, ami, hasonlóan a dühéhez, megnyerő volt. Elfojtottam egy mosolyt.
Nem igazán tudtam, hogyan is kéne válaszolnom a kérdésére. Szóba álltam vele abban az értelemben, ahogy ő gondolta?
Nem. Nem, ha elkerülhető. Meg kellett próbálnom elkerülni.
Nem. Nem igazán. – válaszoltam.
Becsukta a szemét, ami zavart. Elvágta a legjobb utat az érzéseihez. Hosszú, mély lélegzetet vett, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. A fogait összeszorította.
Még mindig csukott szemmel, elkezdett beszélni. Ez egészen biztosan nem a normális, emberi társalgás egy módja volt. Miért csinálta?
Hát akkor mit akarsz, Edward?
Az, hogy az ő szájából hallottam a nevemet, furcsa dolgokat művelt a testemmel. Ha lett volna szívverésem, biztosan felgyorsult volna.
De mit válaszoljak neki?
Az igazat, döntöttem el. Olyan őszinte leszek hozzá, amennyire csak lehet. Nem akartam rászolgálni a bizalmatlanságára, habár a bizalmát elnyernem szintén lehetetlen volt.
Sajnálom! – mondtam. Ez őszintébb volt, mint hitte. Sajnos csak hétköznapi mentegetődzésnek tűnt. – Tudom, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok. De jobb így, hidd el.
Lehet, hogy jobb lett volna neki, ha továbbra is elviselhetetlen bírtam volna maradni. Bírtam volna?
Kinyitotta a szemét, az arckifejezése óvatos volt.
Nem értem, miről beszélsz.
Próbáltam annyi figyelmeztetést sűríteni a hangomba, amennyi csak lehetséges volt.
Jobb, ha mi ketten nem barátkozunk egymással. – biztosan észrevette. Okos lány volt. – Bízz bennem!
A szemei összeszűkültek, és eszembe jutott, hogy ezt már mondtam neki – közvetlenül azelőtt, hogy megszegtem egy ígéretet. Megrezzentem, amikor összecsattintotta a fogait – ő is tisztán emlékezett.
- Kár, hogy ez nem előbb jutott eszedbe. – mondta dühösen. – akkor most nem lenne mit megbánod.
Döbbenten bámultam rá. Mit tudhat ő az én megbánásaimról?
Megbánnom? Mit kéne megbánnom? – kérdeztem.
Azt, hogy nem hagytad, hogy az a hülye kocsi kivasaljon! – csattant fel.
Lefagytam a döbbenettől.
Hogy gondolhatott ilyet? Az volt az egyetlen helyes cselekedetem, mióta ismerem, hogy megmentettem az életét. Az egyetlen dolog, ami miatt nem kellett szégyenkeznem. Az egyetlen olyan dolog, ami miatt még volt értelme léteznem. Küzdöttem, hogy életben maradjon, mióta először megéreztem az illatát. Hogy gondolhatta ezt rólam? Hogy merte megkérdőjelezni az egyetlen jó cselekedetemet ebben az egész felfordulásban?
Te tényleg azt hiszed, megbántam, hogy megmentettem az életedet?
Tudom, hogy megbántad! – vágott vissza.
Felkavart, hogy lebecsülte a törekvésemet.
Nem tudsz te semmit.
Milyen zavarba ejtőek és megfoghatatlanok voltak a gondolatmenetei! Egészen biztosan nem úgy gondolkozott, mint a többi ember. Talán ez a magyarázat a körülötte lévő csendre. Egész egyszerűen más, mint a többiek.
Elfordította a fejét, és ismét a fogát csikorgatta. Az arca piros volt, ezúttal a haragtól. Összeszedte a könyveit, felvette őket, és elindult kifelé anélkül, hogy rám nézett volna.
Akármilyen bosszús is voltam, lehetetlen volt nem szórakoztatónak találni a dühét.
Tempósan ment, de nem nézett a lába elé, tehát megbotlott a küszöbben. Megingott, a holmija kiesett a kezéből. Ahelyett, hogy lehajolt volna érte, mereven állt, és nem nézett le, mintha nem lenne biztos benne, hogy érdemes felvenni a könyveket.
Sikerült nem nevetnem.
Senki nem nézett rám; mellette termettem és összeszedtem a könyveit, mielőtt lenézett volna.
Félig lehajolt, aztán meglátott, és félúton lefagyott. Átnyújtottam neki a pakkot, vigyázva, hogy a jéghideg bőröm ne érjen az övéhez.
Köszönöm. – mondta hideg, kimért hangon.
Ezzel sikerült újra felbosszantania.
Szívesen. – válaszoltam hasonlóan hidegen.
Felegyenesedett, elfordult, majd elsietett a következő órájára.
Néztem utána, amíg már végül nem láttam a dühös alakját.
A spanyol egyfajta kábulatban telt el. Mrs. Goff nem kérdezte meg szórakozottságom okát – tudta, hogy a spanyolom sokkal jobb, mint az övé, ezért másképp bánt velem -, hagyott nyugodtan gondolkodni.
Szóval, nem tudom semmibe venni a lányt. Ez már világos. De ez valóban azt jelenteti, hogy nincs más választásom, minthogy tönkreteszem? Lennie kellett más lehetőségnek, valami középútnak. Próbáltam megtalálni…
Nem sok figyelmet szenteltem Emmett-nek, egészen az óra végéig. Furcsa volt – Emmett nem volt túlságosan intuitív, ami a többiek érzéseit illette, de észrevette rajtam a változást. Azon töprengett, hogy mi tüntette el a kérlelhetetlen haragot az arcomról. Próbálta definiálni a változást, és végül úgy határozott, hogy reménykedőnek látszom.
Reménykedő? Így nézett ez ki a külvilág számára?
A remény ötletét latolgattam, amíg a Volvo-hoz sétáltunk, gondolkodtam, hogy pontosan miben is kéne reménykednem.
De nem sok időm volt ezen töprengeni. Amilyen érzékeny voltam a gondolatokra a lányról, amint meghallottam a nevét a… a vetélytársaim fejében, felteszem, be kell ismernem, azonnal megragadta a figyelmemet. Eric és Tyler, hallván Mike kudarcáról – némi elégedettséggel -, elhatározták, hogy megteszik a saját lépéseiket.
Eric már a helyén volt, nekitámaszkodott a lány furgonjának, így ő nem hagyhatta figyelmen kívül. Tyler órái úgy voltak beosztva, hogy később végzett, tehát most kétségbeesett sietséggel igyekezett elkapni Bellát, mielőtt eltűnhetne.
Ezt látnom kellett.
Várjuk meg itt a többieket, rendben? – motyogtam Emmett-nek.
Gyanakodva nézett rám, aztán vállat vont és bólintott.
„Ez a kölyök elvesztette az eszét.”Gondolta szokatlan kérésem hallatán.
Láttam Bellát kijönni a tornateremből, és úgy helyezkedtem, hogy távoztában ne vehessen észre. Ahogy közelebb ért Eric leshelyéhez, arra lépdeltem, hogy pont a megfelelő pillanatban mehessek el mellette.
Láttam, ahogy összerándult, amikor meglátta a rá váró fiút. Egy pillanatra lefagyott, aztán megnyugodott, és tovább ment.
Szia, Eric! – hallottam, amint barátságos hangon köszönt.
Hirtelen és teljesen váratlanul bosszús lettem. Mi van, ha ez a jelentéktelen tinédzser, a zsíros bőrével tetszik Bellának?
Eric hangosan nyelt egyet, az ádámcsutkája megugrott.
Szia, Bella!
Úgy tűnt, Bella nem reagál Eric idegességére.
Mi újság? – kérdezte, miközben kinyitotta a furgon zárját, és nem nézett Eric riadt arcára.
Khm, csak azon gondolkodom… volna-e kedved velem jönni a tavaszi bálra? – elcsuklott a hangja.
A lány végre felnézett. Döbbent volt, vagy elégedett? Eric nem nézett rá, így nem láthattam Bella arckifejezését a gondolatain keresztül.
- Azt hittem, hölgyválasz van. – mondta kissé idegesen.
- Hát, igen. – értett egyet Eric szerencsétlenül.
Ez a szánalmas fiú nem idegesített annyira, mint Mike Newton, de azért mégsem tudtam együtt érezni vele a szorongása miatt, egészen addig, míg Bella végül barátságos hangon válaszolt.
Köszönöm, hogy megkérdezted, de aznap Seattle-be megyek.
Habár ezt már hallotta, Eric mégis csalódott volt.
Óh, - motyogta, és alig merte a tekintetét a lány orránál magasabbra emelni - hát akkor, talán majd legközelebb…
Persze! – értett egyet Bella, aztán kicsit elhúzta a száját, mintha bántaná, hogy nem lesz aznap a városban. Ez tetszett.
Eric megfordult és elsétált, egyenesen a rossz irányba, csak a gondolataitól akart szabadulni.
Elsétáltam Bella mellett, és hallottam, amint megkönnyebbülten felsóhajtott. Nevettem.
Megpördült a hangra, de én egyenesen előre néztem, és nagyon igyekeztem, hogy az ajkaim ne remegjenek a mulatságtól.
Tyler mögöttem volt, rohant, hogy elkaphassa Bellát, mielőtt a lány hazamehetett volna. Bátrabb és beképzeltebb volt a másik kettőnél, és mostanáig csak arra várt, hogy valahogy megközelíthesse Bellát, továbbá figyelembe vette Mike igényét az elsőségre.
Két okból is meg akartam akadályozni, hogy elkapja a lányt. Ha – és kezdtem ezt feltételezni – ez a nagy érdeklődés bosszantotta Bellát, akkor szerettem volna örülni, hogy nézhetem a reakcióit. De ha mégsem – ha Tyler meghívása volt az, amiben reménykedett -, arról is tudni akartam.
Vetélytársként könyveltem el Tylert, pedig tudtam, hogy helytelen, amit teszek. Számomra fárasztóan átlagosnak és jelentéktelennek tűnt, de mit tudhattam én, hogy Bella szemében mi számít előnynek? Lehet, hogy az átlagos fiúk tetszenek neki…
Összerezzentem a gondolatra. Én soha nem lehetek egy átlagos fiú. Micsoda őrültség volt azt képzelnem, hogy versenyezhetek a vonzalmáért. Hogyan is érdekelhetné valaki, aki – akárhonnan nézem – egy szörnyeteg?
Ő túl jó egy szörnyeteghez.
Hagynom kellett volna elmenni, de a megbocsáthatatlan kíváncsiságom megakadályozta, hogy azt tegyem, ami helyes. Megint. De mi van, ha Tyler elszalasztja a lehetőséget, csak azért, hogy később beszélhessen vele, és én ne tudjak meg semmit? Kitolattam a Volvóval a keskeny sávra, elállva a lány útját.
Emmett és a többiek már közel jártak, de Emmett elmondta nekik, hogy milyen furcsán viselkedtem, tehát lassan sétáltak, engem néztek, és próbálták megfejteni, hogy mit is csinálok tulajdonképpen.
A lányt figyeltem a visszapillantó tükörben. Bella a kocsimat bámulta, anélkül, hogy rám nézett volna, és úgy tűnt, azt kívánja, bár egy tankot vezethetne a furgon helyett.
Tyler a kocsijához sietett, és gyorsan besorolt a lány mögé, örülve érthetetlen viselkedésemnek. Intett a lánynak, próbálta felhívni magára a figyelmét, de Bella nem vette észre. Várt egy pillanatot, majd kiszállt a kocsijából, és odament a furgon utas felőli ablakához. Kopogott az üvegen.
A lány ugrott egyet, aztán teljesen összezavarodva Tylerre meredt. Egy pillanattal később elkezdte letekerni az ablakot, de világos volt, hogy valami gond van vele.
- Sajnálom, Tyler. – mondta bosszús hangon. – Én sem tudok továbbmenni Cullen miatt.
Zord hangon mondta ki a nevemet – még mindig dühös volt rám.
Látom. – felelte Tyler, és nem rettent vissza a lány hangulatától. – Csak kérdeznék valamit, ha már úgyis beragadtunk.
Beképzelten, pimaszul vigyorgott.
Figyeltem, ahogy Bella elsápadt Tyler nyilvánvaló törekvésétől.
Nem akarsz meghívni a tavaszi bálra? – kérdezte, és a visszautasítás gondolata meg sem fordult a fejében.
Nem leszek aznap a városban, Tyler. – válaszolta a lány, és ezúttal tisztán lehetett hallani a hangján a bosszúságot.
Aha, Mike is ezt mondta.
Akkor meg mi a csudának…
Tyler vállat vont.
Azt reméltem, csak őt akartad lerázni ezzel a szöveggel…
A lány szeme megvillant, majd tekintete hűvössé vált.
- Sajnálom, Tyler. – mondta, de nem úgy hangzott, mintha tényleg sajnálná. – Aznap tényleg nem leszek Forksban.
Tyler elfogadta a kifogást, az önbizalma egyáltalán nem csappant meg.
Semmi baj. Akkor még mindig ott van az év végi bál…
Visszament a kocsijához.
Igazam volt, amikor erre számítottam.
A borzalom kifejeződése az arcán felülmúlhatatlan volt. Pontosan azt mondta el nekem, amit nem kellett volna ennyire reménytelenül tudni akarnom – hogy nem érzett semmit ezek iránt a halandó fiúk iránt, akik udvarolni akartak neki.
Tehát az arckifejezése a létező legmulatságosabb dolog volt, amit valaha láttam.
Ekkor megérkeztek a testvéreim, és összezavarodva próbálták megfejteni a történteket és a változást, hogy rázkódtam a nevetéstől, ahelyett, hogy gyilkos tekintettel néznék mindenre, ami elém kerül.
„Mi ilyen vicces?” Tudakolta Emmett.
Csak ráztam a fejem, miközben ismét rázkódni kezdtem a nevetéstől, ahogy Bella dühösen felpörgette a furgon motorját. Úgy tűnt, megint azt kívánja, bár inkább egy tankot vezetne.
Menjünk! – sziszegte Rosalie türelmetlenül. – És próbálj nem idiótán viselkedni! Ha nem esik nehezedre.
Nem bosszantottak a szavai – ahhoz túl jól szórakoztam. Mindazonáltal úgy tettem, ahogy kérte.
Egyikük sem szólt hozzám a hazaúton. Én pedig újra és újra nevetni kezdtem, ahogy eszembe jutott Bella arckifejezése.
Ahogy rákanyarodtam az útra – itt már száguldhattam, nem voltak szemtanúk -, Alice egyből elrontotta a jó hangulatomat.
Szóval most már beszélhetek Bellával? – kérdezte hirtelen, és mivel nem gondolta végig, hogy mit is akart mondani, semmi nem figyelmeztetett erre.
Nem! – csattantam fel.
Ez nem igazság! Mégis, mire várjak még?
Még semmit nem döntöttem el, Alice.
Valamit igen, Edward.
Bella két lehetséges sorsa újra látható volt a fejében.
Mi értelme lenne megismerkedned vele? – motyogtam, hirtelen mogorván. – Mert mi van, ha megölöm?
Alice habozott egy pillanatig.
Igazad van. – ismerte el.
Kilencven kilométer/órára gyorsítottam fel, hogy aztán csikorogva lefékezzek alig pár centire a garázs hátsó falától.
Élvezd a futást! – mondta önelégülten Rosalie, amint kiugrottam a kocsiból.
De ma nem futni mentem. Hanem vadászni.
A többiek másnapra tervezték a vadászatot, de én már nem engedhettem meg magamnak, hogy szomjas legyek. Eltúloztam, többet ittam, mint amennyi szükséges volt, megint túlságosan jóllaktam. Szerencsémre belebotlottam egy kisebb csapat őzbe, és egy fekete medvébe. Annyira tele voltam, hogy az már kényelmetlen volt. Miért nem volt mindez elég? Miért volt az, hogy a lány illata sokkal erősebb volt, mint bármi más?
Vadásztam, hogy kellően felkészüljek a következő napra, de amikor már nem bírtam tovább, és még volt pár óra napkeltéig, rájöttem, hogy a következő nap még nincs is olyan közel.
Újra végigsöpört rajtam az az ideges érzés, amikor rájöttem, hogy meg akarom keresni a lányt.
Egész úton vitatkoztam magammal, de végül a kevésbé nemes oldalam nyerte meg a csatát, és szembementem a tulajdon tervemmel, amellyel meg akartam védeni a lányt. A szörnyeteg ideges volt, de jól megbéklyózott is. Tudtam, hogy biztonságos távolságban fogok maradni tőle. Csak azt akartam tudni, hogy hol volt. Csak látni akartam az arcát.
Éjfél elmúlt, és Belláék háza sötét volt és csendes. A furgon a járda mellett parkolt, az apja rendőrségi cirkálója pedig a felhajtón. Nem voltak tudatos gondolatok, sehol a környéken. Egy percig az erdő sötétjéből néztem a házat, amely kelet felől övezte azt. A bejárati ajtó valószínűleg be van zárva. Nem probléma – kivéve, ha nem akartam egy feltört ajtót hagyni magam mögött bizonyítékul. Úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom az emeleti ablakkal, azt nem minden ember zárja be.
Átvágtam a nyílt térségen, és fél másodperc alatt megkerültem a házat. Fél kézzel megkapaszkodtam az ablakpárkányban, benéztem, és elakadt a lélegzetem.
Az ő szobája volt. Ott feküdt egy viszonylag kisméretű ágyon, a lepedő a földön, a takaró a lába köré csavarodott. Ahogy néztem, időnként nyugtalanul megrándult, majd egyik karját a fejéhez emelte. Nem aludt mélyen, legalábbis ma éjjel nem. Vajon megérezte a veszélyt, ami olyan közel volt hozzá?
Undorodtam magamtól, amint néztem a mozdulatait. Mennyivel voltam jobb, mint a betegesen leskelődő emberek? Semmivel sem voltam jobb. Sokkal, sokkal rosszabb voltam.
Lazítottam az ujjaim szorításán, hogy leessek. De előbb még engedélyeztem magamnak egy hosszú pillantást a lány arcára.
Nem volt békés. Apró ránc húzódott a két szemöldöke között, a szája sarka legörbült. Aztán az ajkai megremegtek, végül kinyíltak.
Oké, Anyu. – motyogta.
Bella beszélt álmában.
Kíváncsian kapaszkodtam, szörnyű önutálatot éreztem. A csábítás, amit ezek a védtelen, akaratlanul kimondott gondolatok jelentettek, hihetetlenül erős volt.
Kipróbáltam az ablakot, nem volt bezárva, de megakadt, mivel hosszú ideig nem nyitották ki. Lassan kinyitottam, de minden egyes mozdításra nyikorgott a fém ablakkeret. El ne felejtsem megolajozni legközelebb…
Legközelebb? Megráztam a fejem, ismét undorodva.
Halkan bemásztam a félig nyitott ablakon.
A szobája kicsi volt – rendetlen, de nem koszos. Egy halom könyv hevert a padlón, az ágy mellett, a gerincüket nem láttam, szétszóródott CD-k az olcsó lejátszó körül, a legfelső csak úgy, doboz nélkül. Papírlapok vették körbe a számítógépet, ami úgy festett, mintha inkább egy múzeumban volna a helye. A cipői szétszórva a fa padlón.
Nagyon szerettem volna odamenni, és elolvasni a könyvek és CD-k címeit, de megígértem magamnak, hogy megtartom a biztonságos távolságot, így hát leültem a szoba sarkában álló, öreg hintaszékbe.
Komolyan azt gondoltam egyszer, hogy teljesen átlagosan néz ki? Visszagondoltam az első napra, az undorra, amit azok iránt a fiúk iránt éreztem, akiknek rögtön fölkeltette a kíváncsiságát. Most, ahogy eszembe jutott a lány arca az agyukban, nem is értettem, miért nem találtam én is rögtön gyönyörűnek. Pedig igazán nyilvánvalónak tűnt.
És most – ahogy sötét haja rendetlenül szétterült sápadt arca körül, ahogy ott feküdt egy rongyos pólóban, a tagjai akaratlanul is ellazultak, telt ajkai pedig lágyan szétnyíltak -, elállt tőle a lélegzetem. Illetve elállt volna, gondoltam fintorogva, ha lélegeztem volna.
Nem beszélt. Talán véget ért az álma.
Bámultam az arcát, és próbáltam kitalálni valamit, ami elviselhetővé tenné a jövőt.
Az, hogy bántsam, nem volt elviselhető. Nincs tehát más választásom, mint hogy meg kell próbálnom újra elmenni?
A többiek már nem vitatkozhattak velem. A távollétem nem jelentene veszélyt senkire. Nem voltak feltételezések, semmi, ami bárkit is arra késztetett volna, hogy visszagondoljon a balesetre.
Ugyanúgy megremegtem, mint délután, és semmi nem tűnt lehetségesnek.
Nem versenyezhettem a halandó fiúkkal, akár vonzották a lányt, akár nem. Én egy szörnyeteg voltam. Hogyan is láthatott volna másnak? Ha tudná rólam az igazságot, megijedne és visszautasítaná. Mint egy jövőbeli áldozat egy horrorfilmben, elrohanna, sikoltozva a rettegéstől.
Visszaemlékeztem az első biológiaórára… igen, pontosan ez történne.
Bolondság volt azt képzelnem, hogy ha én hívtam volna meg arra a nyavalyás bálra, akkor felhagyott volna a kibúvókereséssel, és eljött volna velem.
Nem én voltam az, akit arra rendelt a sors, hogy a lány igent mondjon. Az valaki más volt, egy meleg testű ember. És én nem engedhetem meg magamnak – valamikor, amikor a lány már igent mondott -, hogy vadásszak rá, hogy megöljem, mert a lány megérdemli őt, bárki is lesz az. Igen, a lány megérdemli a szerelmet és a boldogságot azzal, akit választ.
Tartoztam neki azzal, hogy megpróbálom azt tenni, ami helyes; többé nem tettethettem, hogy csak fenyeget az a veszély, hogy beleszeretek.
Mindezek után már egyáltalán nem számít, ha elmegyek, mert Bella soha nem fog úgy látni engem, ahogy én akartam, hogy lásson. Soha nem fog olyannak látni, aki megérdemli a szerelmét.
Soha.
Össze tud törni egy halott, dermedt szív? Úgy éreztem, az enyém igenis össze tud törni.
Edward. – mondta Bella.
Megdermedtem, még mindig a csukott szemeit bámultam.
Felébredt és észrevett? Úgy látszott, alszik, de a hangja nagyon tisztán csengett…
Halkan sóhajtott, nyugtalanul megrándult és átfordult az oldalára – még mindig aludt és álmodott.
Edward. - motyogta lágyan.
Rólam álmodott.
Egy halott, dermedt szív újra el tud kezdeni dobogni? Úgy éreztem, az enyém erre is képes.
Maradj itt. – sóhajtott. – Ne menj el. Kérlek… ne menj el.
Rólam álmodott, és nem rémálom volt. Azt akarta, hogy vele maradjak, ott, az álmában.
Igyekeztem szavakat találni, hogy megnevezhessem az érzéseket, amik elárasztottak, de sehogy sem tudtam leírni őket. Egy hosszú pillanatig csak fuldokoltam bennük.
Amikor végül a felszínre emelkedtem, már nem voltam ugyanaz, mint előtte.
Az életem egy végtelen, változatlan éjszaka volt. Szükségszerűen egy örökös éjszakának kellett lennie. De akkor hogy lehet, hogy most felkelt a nap, az éjszaka közepén?
Amikor vámpírrá váltam, az átalakulás égető kínjai közepette eladtam a lelkemet és a halandóságomat a halhatatlanságért, és meg lettem dermesztve. A testem inkább szikla volt, mint hús, maradandó és soha nem változó. És én is olyan maradtam, amilyen akkor voltam – a személyiségem, hogy mit szeretek, és mit nem szeretek, a szeszélyeim, a vágyaim; minden úgy maradt, ahogy akkor volt.
A legtöbbünkkel ugyanez a helyzet. Mind megdermedtünk. Élő sziklák vagyunk.
Ha valamelyikünk megváltozott, az ritka volt, és tartós. Láttam, ahogy ez történt, először Carlisle-lal, majd egy évtizeddel később Rosalie-val. A szerelem örökre megváltoztatta őket, és nem halványult el. Több mint nyolcvan év telt el, mióta Carlisle megtalálta Esme-t, de még mindig az első szerelem rácsodálkozó kifejezésével a szemében tekintett rá. És ez így is fog maradni.
És most velem is ez történik. Örökké szeretni fogom ezt a törékeny emberlányt, ameddig létezem.
Bámultam a lány öntudatlan arcát, és éreztem, ahogy a szerelem átjárta kőtestem minden porcikáját.
Már sokkal békésebben aludt, halvány mosoly játszott az ajkán.
Mindig nézni őt, kezdtem tervezni.
Szerettem, ezért meg kellett próbálnom elegendő erőt találnom magamban, hogy elbírjam hagyni őt. Tudtam, hogy erre képtelen vagyok. Még dolgoznom kellett ezen. De ahhoz talán elég erős vagyok, hogy más irányba tereljen a jövőt.
Alice csak két lehetséges jövőt látott Bella számára, és most már értettem mindkettőt.
Az iránta érzett szerelmem nem fog visszatartani attól, hogy megöljem, ha megengedem magamnak, hogy hibázzak.
Most már nem éreztem a szörnyet, sehol sem találtam magamban. Talán a szerelem örökre elhallgattatta. Ha akkor megöltem volna a lányt, az nem lett volna szándékos, csak egy szörnyű baleset.
Szokatlanul óvatosnak kellett lennem. Soha, de soha nem engedhetem, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás. Figyelni fogok minden lélegzetvételre. Mindig meg kell tartanom a szükséges, a biztonságos távolságot.
Nem fogok hibákat csinálni.
És végre megértettem a másik lehetőséget. Eddig ez a látomás mindig összezavart – lehetséges, hogy Bella is rabjává válik ennek a végtelen, fél életnek? Most – letarolva a lány iránti vágytól - már értettem, hogy történhetne meg; ha megbocsáthatatlan önzésből megkérném az apámat egy szívességre. Ha arra kérném, vegye el a lány életét és lelkét, hogy örökké létezhessen.
Ennél jobbat érdemel.
De láttam még egy lehetőséget, egy keskeny kis ösvényt, ami talán járható, ha egyensúlyban bírok maradni.
Meg tudom ezt tenni? Vele lenni és meghagyni embernek?
Szándékosan, mély levegőt vettem, majd még egyszer, hagyva, hogy az illata tűzként járjon át. A szoba tele volt az illatával; mindenhonnan ez áradt. Szédültem, de küzdöttem az árral. Újabb mély, égető lélegzetet vettem.
Néztem, ahogy alszik, míg a nap rózsaszínre nem festette a felhőket a horizonton, tervezgettem és lélegeztem.
Csak az után értem haza, hogy a többiek már elindultak az iskolába. Gyorsan átöltöztem, figyelmen kívül hagyva Esme kérdő tekintetét. Látta a lázas ragyogást az arcomon, és egyszerre érzett aggodalmat és megkönnyebbülést. Hosszú ideig tartó búskomorságom fájt neki, és most örült, hogy úgy tűnik, vége.
Elrohantam az iskolába, és pár másodperccel a testvéreim után érkeztem. Nem néztek felém, habár Alice biztos tudta, hogy ott álltam a járda mögötti erdőben. Megvártam, amíg senki nem nézett arra, aztán kisétáltam a fák közül a parkolóba, amely ekkor már tele volt autókkal.
Hallottam Bella furgonjának dübörgését a sarokról, tehát megálltam egy Suburban mögött, ahonnan én jól láttam, de ő nem láthatott meg engem.
Behajtott a parkolóba, majd egy pillanatig rosszalló tekintettel méregette a Volvómat, mielőtt betolatott az egyik legtávolabbi üres helyre.
Furcsa volt emlékezni rá, hogy még mindig dühös rám, és jó oka van rá.
Nevetni akartam magamon – vagy belerúgni magamba. Minden szándékom és tervem teljesen értelmetlen, ha ő nem érdeklődik irántam, nemde? Az álma rólam lehetett teljesen véletlen. Micsoda beképzelt bolond vagyok!
Hát, az mindenképpen jobb volna neki, ha nem érdekelném. Ez még nem akadályozna meg engem abban, hogy kövessem, de így muszáj figyelmeztetnem. Tartozom neki ennyivel.
Némán továbbmentem, azon töprengve, hogy lehetne a legjobban megközelíteni.
Megkönnyítette. A furgon kulcsai kiestek a kezéből, bele egy mély tócsába.
Lehajolt, de én megelőztem, és felkaptam a kulcsokat, mielőtt az ujjait belemárthatta volna a hideg vízbe.
Háttal nekidőltem a furgonnak, és néztem, ahogy felegyenesedik.
Hát ezt meg hogy csináltad? – követelte a választ.
Igen, még mindig dühös volt.
Odanyújtottam a kulcsot.
Mit?
Kinyújtotta a kezét, és a tenyerébe ejtettem a kulcsot. Mély lélegzetet vettem, belélegezve a lány illatát.
Hogy csak így előbukkantál a semmiből. – világosított fel.
Bella, nem én tehetek róla, hogy nem veszed észre, ami az orrod előtt van. – a szavak kényszeredettek voltak, majdnem viccnek hatottak. Volt egyáltalán valami, amit nem látott?
Vajon hallotta, hogy amikor kimondtam a nevét, mennyire igyekeztem palástolni a hangomban levő gyengédséget?
Rám bámult, nem nagyon értékelte a humoros megjegyzésemet. A szívverése gyorsult – a dühtől? A félelemtől? Egy pillanattal később lenézett a földre.
Mire volt jó az a közlekedési dugó tegnap? – kérdezte, és nem nézett a szemembe. – Eddig azt hittem, az a stratégiád, hogy úgy teszel, mintha nem is léteznék, nem pedig az, hogy halálra idegesítesz.
Még mindig nagyon dühös volt. Elhatároztam, hogy teszek néhány lépést azért, hogy rendbe hozzam a dolgokat vele. Emlékeztem arra, hogy elhatároztam, hogy őszinte leszek hozzá…
Azt Tyler kedvéért csináltam. Adnom kellett neki egy esélyt. – elnevettem magam. Nem bírtam megállni, mert eszembe jutott a tegnapi arckifejezése.
Te… - zihálta, majd elhallgatott, úgy tűnt, túl dühös ahhoz, hogy befejezze. És megint – ugyanaz az arckifejezés. Visszafojtottam a nevetést. Már így is épp elég dühös volt.
És nem teszek úgy, mintha nem léteznél. – fejeztem be. Fenn kellett tartanom a lezserséget, az ugratást. Nem értené meg, ha kimutatnám, amit érzek. Megijesztené. Ellenőrzés alatt kellett tartanom az érzéseimet, könnyednek kellett maradnom…
Szóval akkor tényleg azon vagy, hogy halálra bosszants? Ha már Tyler teherautója nem végzett velem.
Haraghullám öntött el. Komolyan ezt gondolta?
Jogtalan volt a sértettség a részemről – ő nem tudhatott az éjszaka történt átalakulásról. De akkor is dühös voltam.
Bella, te tisztára bolond vagy! – csattantam fel.
Elpirult, majd hátat fordított nekem. Elindult.
Bűntudat. Nem volt jogos a haragom.
Várj! – esedeztem.
Nem állt meg, úgyhogy követtem.
Sajnálom, tényleg goromba voltam. Ezzel nem azt mondom, hogy nem volt igazam, - elképzelhetetlen volt a feltételezés, hogy meg akartam bántani – de azért mégis sajnálom, hogy gorombáskodtam.
Miért nem hagysz békén?
„Hidd el,” akartam mondani „megpróbáltam.”
„Oh, és azért, mert nyomorultul beléd szerettem.”
Maradj könnyed.
- Kérdezni akartam tőled valamit, de másra terelted a szót. – hirtelen eszembe jutott az események lefolyása, és elnevettem magam.
- Talán többszörös személyiség szindrómában szenvedsz? – kérdezte.
Nagyon úgy festett. A hangulatom teljesen kiszámíthatatlan volt, annyi új érzelem hullámzott át rajtam.
Már megint kezded. – mutattam rá.
Sóhajtott.
Jó, rendben. Mit akartál kérdezni?
Arra gondoltam, hogy a jövő szombaton… - döbbenet cikázott át az arcán, és újabb nevetést kellett visszafojtanom. – tudod, aznap, amikor az iskolabál van…
Félbeszakított, és végre a szemembe nézett.
Te most viccelsz?
Igen.
Megengeded, hogy befejezzem?
Csendben várt, az ajkát beharapta.
A tekintete összezavart egy pillanatra. Furcsa, szokatlan érzelmek törtek fel a mélyen eltemetett emberi múltamból. Megpróbáltam elfojtani őket, hogy el bírjam játszani a szerepemet.
- Hallottam, amikor azt mondtad, hogy aznap Seattle-be mész. Arra gondoltam, talán örülnél egy fuvarnak. – ajánlottam fel. Észrevettem, hogy jobb, ha nem kérdezősködöm a tervei felől, inkább részt kéne venni bennük.
Kifejezéstelenül bámult rám.
Micsoda?
Nem akarod, hogy bevigyenek kocsival Seattle-be? – egyedül lenni vele egy kocsiban, a torkom égett a gondolatra. Mély levegőt vettem. Szokj hozzá.
De kicsoda? – a tekintete távoli és zavart volt, megint.
Hát én, természetesen. – mondtam lassan.
De miért?
Ennyire meglepő lenne, hogy vágyom a társaságára? Nyilván a lehető legrosszabb módon értelmezte az iménti viselkedésemet.
Hát, - mondtam olyan lezseren, ahogy csak tőlem tellett – mert én magam is úgy tervezem, hogy bemegyek Seattle-be valamikor, és őszintén szólva, nem vagyok biztos benne, hogy a furgonod kibír ekkora utat. – Úgy tűnt, a kötekedés biztonságosabb, mint megengedni magamnak, hogy komoly legyek.
A kocsimnak semmi baja, köszönöm szépen. – mondta, még mindig ugyanolyan meglepetten. Újra elindult. Lépést tartottam vele.
Nem mondott kifejezetten nemet, szóval nyomás alatt tartottam.
Vajon nemet fog mondani? És én mit teszek, ha ez történik?
De eljutsz-e vele egy tankkal Seattle-ig?
Nem hinném, hogy ez rád tartozna. – morogta.
Ez még mindig nem volt „nem”. És a szívverése megint felgyorsult, és jóval gyorsabban lélegzett.
Közérdek, hogy ne pazaroljuk feleslegesen a véges mennyiségben rendelkezésre álló energiaforrásokat…
Komolyan, Edward, nem tudlak követni. Eddig azt hittem, nem akarsz velem barátkozni.
Megborzongtam, amikor kimondta a nevemet.
Azt mondtam, jobb lenne, ha nem barátkoznánk, nem azt, hogy nem akarok.
Ó, kösz, most már minden teljesen világos. – mondta gúnyosan.
Megint megállt, ezúttal a menza teteje alatt, és újra a szemembe nézett. A szívverése akadozott. Vajon félt?
Óvatosan válogattam meg a szavaimat. Nem, én nem tudom elhagyni őt, de ő talán elég okos ahhoz, hogy elhagyjon engem, mielőtt túl késő lenne.
Sokkal… okosabban tennéd, ha nem barátkoznál velem. – bámultam bele a csokoládé színű szemeibe, és elvesztettem a könnyedséget. – De már belefáradtam, hogy megpróbáljam magamat távol tartani tőled, Bella. – a szavak túl nagy szenvedéllyel lángoltak.
A lélegzete elakadt, és a pillanat, amíg újra indult, megijesztett. Vajon mennyire rémítettem meg? Hát, mindjárt kiderül.
- Eljössz velem Seattle-be? – kérdeztem.
Bólintott, a szíve hangosan kalapált.
Igen. Igent mondott nekem.
Aztán a józan eszem is utolért. Mibe fog ez kerülni neki?
Tényleg jobban tennéd, ha nagy ívben elkerülnél. – figyelmeztettem. Meghallotta egyáltalán? Vajon meg fog-e szökni a jövő elől, amivel fenyegetem? Tényleg semmit nem tudtam tenni, hogy megvédjem őt magamtól?
Maradj könnyed! Ordítottam magamra.
Találkozunk az osztályban.
Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne kezdjek rohanni, mikor elmentem.