Breaking Dawn- első könyv

Előszó

Nekem több mint valós halál közeli élményekben volt részem. Ez semmi, ahhoz képest, amit te valaha is átéltél. Ez furcsamód elkerülhetelennek látszott, újabb szembenézések a halállal. Valószínűleg én tényleg katasztrófával voltam megbélyegezve. Mégis, ez az idő annyira különbözött a többitől.

El tudnál futni valakitől, akitől féltél, megpróbálhatnál harcolni valakivel, akit utálsz. Az összes reakcóm fokozódott minden fajta gyilkos körül - a szörnyek, az ellenségek.

Amikor szeretted azt az egyet, aki megölt téged, az neked nem hagyott választásokat. Hogyan futhatnál, hogyan harcolhatnál, amikor megsebesítheted azt a kedvest? Ha az egész életedet oda kellett adnod a kedvesedért, hogy ne tudnád megtenni?

Ha az volt az a valaki, akit őszintén szerettél?

1.Foglalt

Senki sem bámul téged. igértem magamnak. Senki sem bámul téged. Senki sem bámul téged.

De mivel nem tudtam meggyőzően hazudni, rádaásul magamnak, látnom kellett.
Ahogy ülve vártam a városban az egyik jelzőlámpánál a háromból hogy zöldre váltson, jobbra kukucskáltam - a mikrobuszában, Mrs. Weber egész tözsét felém fordította. A szemei az enyémbe fúródtak és én visszavonultam, azon töprengve, hogy miért nem emelte el tekintetét vagy miért nézett szégyenkezően. Az még mindig faragatlannak tartották, hogy embereket bámul, nem? Rám ez már nem vonatkozik?

Ekkor rájöttem, hogy azok az ablakok elég sötétre voltak színezve, így valószínűleg neki nem volt fogalma arról, hogy egyáltalán én vagyok itt benn, egyedül hagyott, míg megakadtam a nézésén. Próbáltam vigasztalni magam a ténnyel, hogy ő tényleg nem bámult engem, csak az autót.

A kocsim. Sóhajt.

Balra pillantottam és sóhajtottam. Két gyalogos volt megfagyva a járdán, elszalasztva a lehetőségüket, hogy keresztülmenjenek, amíg bámultak. Mögöttük Mr. Marshall bámult a kis szuvenírboltja síküveg ablakán keresztül. Legalább neki nem volt az orra rányomva az üvegre.
Még.
A fény zöld lett és siettségemben, hogy meneküljek, gondolkodás nélkül beletapostam a gázpedálba. A motor vicsorgott, mint egy vadászpárduc, a kocsi olyan gyorsan előre zökkent, hogy a testem belecsapódott a fekete bőrülésbe és a gyomrom nekilapult a gerincemnek.
-Ajh. – ziháltam, ahogy ügyetlenkezdtem a pedállal. Elvesztettem a fejem, megtapostam a pedált. A kocsi megbillent, majd teljesen leállt.

Nem viselném el, ha látnám a reakciókat. Ha volt bármilyen kétség azzal kapcsolatban, hogy ezt az autót ki vezette, akkor az eltűnt. A cipőm orrával nyomtam le finoman a gázpedált egy fél miliméternyire és a kocsi megint előrezökkent. Sikerült elérnem a célomat, a benzinkutat. Ha nem rohantam volna annyira… egyáltalán nem kellett volna bejönnöm a városba. Meg kellett volna lennem sok dolog nélkül, mint például Pop-Tarts és cipőfűzők, hogy elkerüljem a nyilvánosságot.
Rohantam, mint aki versenyben van, kinyitottam a tanksapkát, lehúztam a kártyám, és a csővég már a tankban volt másodperceken belül. Természetesen semmi nem volt, amivel elérhettem volna, hogy a számok a kijelzőn felgyorsuljanak. Lomhán pörögtek, mintha engem akartak volna bosszantani.
Nem volt napfény idekinn - tipikus esős nap a washingtoni Forksban - de még mindig azt érzetem, hogy reflektort irányítanak rám, ami felhívja a finom gyűrűt a bal kezemen. Olykor, mint most, érzem a tekinteteket a hátamon, azt érzem, hogy a gyűrű villog, mint egy neonreklám: Nézz rám, nézz rám.
Hülyeség volt annyira öntudatosnak lenni és én tudtam ezt. Apun és anyun kívül tényleg számít, hogy az emberek mit beszélnek az eljegyzésemről? Az új kocsimról? A relytélyes felvételemről az Ivy Nyelvi Főiskolába? A ragyogó fekete hitelkártyámról, ami vörösen izzónak tűnt a hátsó zsebemben?
-Igen, kit érdekel, mit gondolnak. – motyogtam halkan.
-Ööö… kisasszony? – egy férfihang szólított meg.
Megfordultam, de reméltem nem nekem szólt. Két ember állt egy luxus SUV mellett egy vadiúj kajakkal felkötözve a tetejére. Egyikük sem nézett rám, mindketten az autót csodálták.
Személy szerint nem értettem. De akkor is, büszke voltam, hogy meg tudtam különböztetni a Toyota, a Ford és a Chevy szimbólumát. Ez a kocsi fényesen fekete volt és csinos, de akkor is, számomra csak egy kocsi volt.
-Bocsánat, hogy zavarlak, de elmondanád, milyen fajta az autó, amit vezetsz? – kérdezte a magasabbik.
-Öh.. egy Mercedes, ugye?
-Igen. – mondta udvariasan a férfi, amíg az alacsonyabb barátja forgatta szemeit a kérdésemre. -Tudom. De csodálkoztam, ez…te egy Mercedes Angyal-t vezetsz?
A férfi tisztelettel mondta ki a nevét. Volt egy olyan érzésem, hogy ez a srác jól kijönne Edward Cullen-nel, az én…vőlegényemmel (közel járt az igazsághoz, csak napok voltak az esküvőig).
-Ezt még nem hozták be Európába. – folytatta a férfi. – pláne nem ide.
Amíg a szemei követték az autóm körvonalait - nekem ez nem tűnt másnak, mint bármilyen más Mercedes Szedán, de mit tudom én? - én olyan szavakon gondolkoztam, mint vőlegény, házasság, férj, stb.
Csak nem tudtam összerakni ezeket a fejemben.
Egyfelöl, megalázó volt gondolni a fehér ruhákra és a csokrokra. De főleg, Nem tudtam kibékíteni tiszteletreméltó, tompa férj fogalmát az én Edward fogalmammal. Ez olyan, mint mikor egy arkangyal szerepét osztod egy könyvelőre; nem tudtam elképzelni őt semmilyen közhelyes szerepben.
Mint mindig, amint elkezdtem Edwardról gondolkodni, megcsapott a fantázia szédítő pörgése. Az idegen megköszörülte a torkát, hogy felhívja a figyelmem; még mindig az autó márkájáról és modeljéről várt választ.
-Nem tudom. – mondtam neki őszintén.
-Nem bánod, ha csinálok egy képet róla?
Eltartott egy percig, hogy feldolgozzam.
-Tényleg? Egy képet akarsz a kocsiról?
-Persze, senki sem fog hinni nekem, ha nem teszem.
-Oh, oké. Persze.
Lassan félretettem a csővéget és belopóztam az első ülésre, hogy elbújjak, míg a rajongó előhalászott egy hatalmas profi fényképezőgépet a hátizsákjából. Ő és a barátja megfordultak pózoltak a motorháztetőnél, majd a hátsó feléhez mentek képeket készíteni.
-Hiányzik a teherautóm. – nyafogtam magamban.
Nagyon nagyon kényelmes - túl kényelmes. A teherautóm utolsó lihegése épp azután egy héttel volt, mikor Edward és én kompromisszumot kötöttünk, hogy kicserélhesse a teherautóm, mikor az meghal.
Edward szerint ez várható volt; a teherautóm hosszú, teljes életet élt és a természeti ideje lejárt.
Szerinte. És természetesen nem tudtam ellenőrízni a történetét vagy megpróbálni feltámasztani a teherautóm a halálból. A kedvenc szerelőm...
Nem gondolkodtam ezen tovább, nem engedve, hogy befejeződjön a gondolat. Helyette hallgattam a férfiak hangját odakint, amit az autó fala lehalkított.
-... a online video-ban nekiment egy lángszóróval. És ez nem sértette fel a festéket.
-Persze, hogy nem. Végigmehetnél egy tankkal ezen a bébin. Nem sok ilyen van a piacon. Közel-Keleti diplomatáknak tervezték, fegyverkereskedőknek és főleg drogbáróknak.
-Azt gondolod, hogy ő valami...?- hangzott a rövid, halk kérdés. Behúztam a nyakam, az arcom lángolt.
-Uh.-mondta a magasabb.-Talán. Nem tudom elképzelni, minek neked egy sötétített üvegre és négyezer fontos páncélzatra körülötte. Veszélyes lehet elmenni valahova.

Páncélzat. Négyezer fontos páncélzat. És sötétített üveg? Szép. Mi történt a jó régimódú golyóállóüveggel?
Nos, legalább volt egy kis értelme, ha csavart humorézékkel rendelkezel.

Ez úgy történt, hogy Edward kihasználta az alkunkat, hogy sokkal többet adjon, mint ígérte. Beleegyeztem, hogy lecserélje a teherautóm, mikor szükséges volt, persze nem számítva arra, hogy az a pillanat nagyon hamar eljön.
Mikor kényszerítettek, fogadjam el, hogy a teherautóm nem létezik többé, akkor egy még élő klasszikus Chevys hasonmást akartam pótlásnak, tudtam, az ő ötlete a cserére zavarba fog ejteni. A bámulásokra és suttogásokra gondoltam. Igazam volt abban. De a legsötétebb képzeleteimben sem láttam előre, hogy ő két autót fog nekem szerezni.
Az „előtte” és az „utána” autót, magyarázta, miután megkaptam. Ez volt az „előtte” autó. Azt mondta, ez egy kölcsönautó és megígérte, hogy ő az esküvő után visszaküldi. Ennek az egésznek semmi értelme sem volt. Mostanáig.
Haha. Mert én annyira törékenyen ember voltam, szóval balesetre hajlamos, a saját veszélyes balszerencsém áldozata, kétségkívül szükségem volt egy tank-ellenálló autóra, ami megvéd engem. Nevetséges. Biztos voltam benne, hogy ő és a testvérei sokáig mulattak ezen a hátam mögött.
Vagy talán…csak talán…egy kis hang súgta a fejemben. Ez nem vicc, bolond. Talán ő tényleg aggódik miattad. Nem ez volt az első, hogy megerőltető volt neki megvédenie téged.
Sóhajtottam.

Az „utána” autót még nem láttam. Azt elrejtették mélyen egy sötét sarokban Cullenék garázsában. Tudtam, hogy a legtöbb ember mostanra megleste volna, de én tényleg nem akartam tudni. Valószínűleg nincs páncélzat azon a kocsin, mert nekem nem lesz rá szükségem a nászút után.
A virtuális elpusztíthatatlanság csak egy a sok mellékes dologból, amit nagyon vártam. A legjobb rész abból, hogy Cullen vagy nem a drága autók és a lenyűgöző hitelkártyák voltak.
-Hé. – szólt a magas férfi, tölcsért csinálva a kezéból az üvegen, úgy próbált benézni. -Végeztünk. Nagyon köszönjük!
-Szívesen. – szóltam vissza és feszülten elindítottam a motort, enyhén nyomtam, nagyon finoman a gázpedált.
Mindegy hányszor hajtottam le az otthonos úton hazafelé, még mindig nem tudtam nem észrevenni a szórólapokat a háttérben. Mindegyik telefonpóznára és utcai jelzőtáblákra voltak ragasztva, olyan volt, mint egy friss pofon az arcba. Egy jól megérdemelt pofon az arcba. Az agyam visszaszívott mindent, amit közvetlenül előtte gondoltam. Nem tudtam kikerülni ezt az utat. Nem tudtam…a képek a kedvenc szerelőmről rendszeresen visszahúztak a múltba.
A legjobb barátom. Az én Jacobom.

A LÁTTA EZT A FIÚT? szórólapok nem Jacob apjának ötlete volt. Ez az én apámé volt, aki rengeteg szórólapot nyomtatott és az egész városban kirakta őket. És nem csak Forks-ban, hanem Port Angeles-ben, Sequim-ben, Hoquiam-ban, Aberdeen-ben és minden más Olympic Peninsulai városban. Meggyőződött arről, hogy a Washington állambeli rendőrállomások falain is kinn van. A saját örsén volt egy egész parafaáblája, ami Jacob megtalálására szentelt. A tábla jórészt üres volt, ami nagyon csalódottá tette. Apunak leginkább a reagálás hiánya okozott csalódást. A legjobban Billy-ben, Jacob apjában és egyben legjobb barátjában csalódott. Billy nem akart belekeveredni a 16 éves "szökevény" keresésébe. Billy megtagadta a szórólapok kirakását La Push-ban, a rezervátum tengertpartján, ami Jacob otthona volt. Külsőleg beletörődött Jacob eltünésébe, mintha nem is létezett volna. Szerinte, Jacob felnőtt. Hazajön, ha akar.

Billy álláspontja nyugtalanított. Nem raktam ki sehova szórólapokat. Mert mindketten, Billy és én is tudtuk Jacob hol van, és tudtuk azt is, hogy senki sem látta ezt a fiút. A szórólapok kitétele a szokásos nagy, kövér gombócott okozta volna a torkomban, a szokásos szúró könnyeket a szemeimben, és örültem, hogy Edward odakint vadászik ezen a szombaton. Ha Edward látná a reakciómat, csak ő is szörnyen érezné magát.

Persze, volt hátránya annak, hogy szombat volt. Ahogy lassan és óvatosan befordultam az utcámban, megláttam az apám járörkocsiját a házunk előtt. Megint elugrott halászni. Még mindig duzzogott az esküvő miatt. Tehát nem tudtam használni a benti telefont. De nekem hívnom kellett...
Leparkoltam a járdaszegélynél, a Chevy szobor mögött és előhúztam a telefont a kesztyűtartóból, amit Edward adott nekem veszély esetére. Tárcsáztam, hosszan a "vége" gombon tartva az ujjam, míg a telefon csöngött. Elővigyázatosságból.
-Hallo?- Seth Clearwater vette fel, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Mindig nyuszi voltam beszélni a nővérével, Leah-val. A szavai "leharapták" a fejem, mikor Leah beleszólt.
-Hé, Seth, itt Bella.
-Oh, szia, Bella! Hogy vagy?
-Jól.
-Friss hírek miatt hívsz?
-Médium vagy.
-Nem igazán. Nem vagyok Alice. Csak kiszámítható vagy. – viccelt. A Quileute falka és La Push között csak Seth érezte jól magát, főleg, mikor megemlítette Cullenék nevét. Egyedül viccelődött ezeken a dolgokon, különösen a majdnem-mindentudó-sógornőmön.
-Tudom.-hezitáltam kicsit.-Hogy van?
Seth sóhajtott.
-Úgy, mint mindig. Nem fog beszélni, pedig mi tudjuk, hogy hall minket. Tudod, próbál nem emberként gondolkodni. Csak az ösztöneit követi.
-Tudod, hol van most?
-Valahol Észak-kanadában. Nem tudom megmondani melyik részen. Nem nagyon figyel az állam nevére.
-Bármi utalás…
-Nem jön haza, Bella. Sajnálom.
Nyeltem.
-Oké, Seth. Tudtam azelőtt, hogy megkérdeztem. Nem tehetek róla, hogy segíteni akarok.
-Igen. Mi mind ugyanazt szeretnénk.
-Köszi, hogy beszéltél velem, Seth. Tudom, hogy a többiek nehezen élik ezt meg.
-Nem a legnagyobb rajongóim. – felelte vidáman. – Hülyeség, szerintem. Jacob választott, te választottál. Jake-nek nem tetszik a hozzáállásunk. Persze, az sem villanyoztam fel, hogy láttad rajta.
-Nem beszélt veled?-ziháltam.
-Nem tud elrejteni mindent előlünk, pedig keményen próbálja.
Szóval Jacob tudta, hogy aggódom. Nem voltam biztos abban, hogy mit érzek. Nos, legalább ő tudta, nem tüntem el teljesen a napnyugtában és feleljettem el őt. lehet elképzelte, képes rá.
-Feltételezem, látlak az… esküvőn. –mondtam, kipréselve a szót a fogamon keresztül.
-Igen, és én anyu ott leszünk. Jó, hogy meghívtál minket.
Megmosolyogtam a lelkesedést a hangjában. Bár meghívni Clearwateréket Edward ötlete volt, örültem, hogy gondolt rá. Jó lenne, ha Seth ott lenne. Egy kapocs, bár vékony, az elveszett vőfélyemmel.
-Nem lenne ugyanaz nélküled.
-Mondd meg Edward-nak, hogy üdvözlöm, oké?
-Persze.
Megráztam a fejem. A barátság, amit Edward és Seth között kialakult valahogy még mindig megilyesztett. Ez egy biztosíték volt, bár a dolgoknak nem így kellene lenniük. A vámpírok és a vérfarkasok, köszönik szépen, ki tudtak jönni egymással, ebben egy véleményen voltak. Nem mindenkinek tetszett ez az ötlet.
-Ah. – mondta Seth, a hangja egy oktávval feljebb lépett. – Leah hazajött.
-Oh, szia!
A vonal megszakadt. Otthagytam az ülésen és felkészítettem magam szellemileg, hogy belépjek a házba, ahol Charlie várt. Szegény apunak annyi mindennel kellett foglalkoznia. Jacob-a-szökevény volt a tetőpont a túlterheltségben. Majdnem úgy aggódott miattam, az ő éppen-hogy-törvényesen-felnőtt lánya miatt, aki Mrs.-é válik pár napon belül.

Lassan sétáltam keresztül a fényárban, miközben arra az éjszakára gondoltam, mikor elmondtuk neki. Mikor Charlie motorcsónakja bejelentette a visszatérését, a gyűrű hirtelen száz fontos súlyú lett az ujjamon Bele akartam rakni a bal kezem a zsebembe vagy talán ráülni, de Edward hideg, kemény fogása elöl tartotta.
-Ne idegeskedj, Bella. Gondolj arra, hogy nem gyilkosságot jelentesz be.
-Könnyű mondani.
Hallottam apám csizmáinak vészjósló hangját a bejáratnál. A kulcs csörgött a már nyitott ajtóban. A hangja arra horrorfilmrészletre emlékeztetett, mikor az áldozat rájön, hogy elfejtette bezárni az ajtót.
-Nyugodj meg, Bella. – suttogta Edward, hallva a gyorsuló szívdobogásom.
Az ajtó nekivágódott a falnak, én meghátráltam, mintha bűnös lennék.
-Hé, Charlie. – szólt teljesen nyugodtan Edward.
-Nem!-tiltakoztam a lélegzetem alatt.
-Mi? – suttogott vissza Edward.
-Várj, míg felakasztja a fegyverét.
Edward kuncogott és hátrasimította bronzos haját. Charlie a sarok felöl jött, még mindig az egyenruhában, még mindig felfegyverzetten, és megpróbált nem grimaszolni, mikor meglátott minket a kanapén ülni. Mostanában sok erőfeszítést tett, hogy megkedvelje Edward-ot. Persze, ezután a bejelentés után biztos volt, hogy azonnal befejezi az erőlködést.
-Hé gyerekek, Mi újság?
-Beszélni akarunk veled.-mondta Edward. – Van néhány jó hírünk.
Charlie arckifejezése barátságosból azonnal feszültté vállt.
-Jó hírek? – dörmögte Charlie, keresztülnézve rajtam.
-Ülj le, apu.
Felemelte egyik szemöldökét, öt másodpercig engem bámult, majd hátradőlt a székben és egyenesen ránk figyelt.
-Nem kell aggódnod, apu.-mondtam azonnal megszakítva a csendet.-Minden oké.
Edward grimaszolt és tudtam, hogy ez az oké szóra vonatkozott. Valószínűleg jobban használt volna valami, mint csodálatos vagy tökéletes, vagy dicsőséges.
-Biztos, Bella, biztos. Ha minden a legnagyobb rendben, mik azok az izzadság cseppek a homlokodon?
Elnéztem a mogorva tekintetéből, alázatosan Edwardra, és ösztönösen letöröltem a homlokomról a bizonyítékot.
-Terhes vagy! – robbant ki Charlie-ból. – Terhes vagy, ugye?
Bár a kérdést nekem szánta, dühösen nézett Edward-ra, és megesküdtem volna, hogy láttam a kezeit a fegyver felé mozdulni.
-Nem, persze, hogy nem! – meg akartam bökni Edwardot a bordáinál, de tudtam, hogy az csak nekem okozna horzsolást.
Mondtam Edward-nak, hogy az emberek, egyből erre a következtetésre jutnak! Épelméjű emberek mi mást gondolhatnának arról, hogy 18 évesen megházasodik valaki? (forgattam a szemeim a válaszára. Szerelem. Persze.)
Charlie szikrázó tekintete megvilágosodott. Eléggé jól ismerte az arckifejezéseimet, mikor elmondom az igazságot, és most hitt nekem.
-Oh. Sajnálom.
-Bocsánatkérés elfogadva.
Hosszú szünet következett. Eután, rájöttem, mindenki arra vár, hogy mondjak valamit. Rémülten felnéztem Edward-ra. Nem tudtam, hogy mondjam ki a szavakat. Rám mosolygott, azután kihúzta magát és apához fordult.
-Charlie, tudom, hogy nem úgy tettem, ahogy kellene. Tradícionálisan, nekem először meg kellett volna kérdeznem téged. Nem gondolok semmi tiszteségtelenségre, de mióta Bella igent mondott, én nem akarom az esélyt csökkenteni, így nem a kezét kérem tőled, hanem az áldásodat. Összeházasodunk, Charlie. Jobban szeretem őt, mint a világon bármit, jobban, mint az életemet, és valami csoda által, ő is szeret engem. Áldásodat adod ránk?

Nagyon nyugodtnak, biztosnak hangzott. Míközben hallottam a teljes bizalmat a hangjában, egy ritka pillanatát tapasztaltam a bepillantásnak. Láttam, hogy keresi a megfelelő szavakat. Ezután észrevettem Charlie arcán, hogy pillantása a gyűrűre esett. Visszatartottam a lélegzetem, amíg a bőre színt váltott. Világosból vörösre, vörösről lilára, liláról kékre. Elkezdtem felállni, nem voltam biztos abban, mit teszek; talán használom a Heimlich manővert meggyőződni arról, hogy nem fuldoklik, de Edward megszorította kezem és mormolt egy "adj neki egy percet"-et, szóval vártam, hogy megszólaljon. A csend sokkal hosszabb volt. Majd, fokozatosan, árnyalatonként Charlie színe visszatért a normálisba. Ajkait és szemöldökei összehúzta. Felismertem a "mélyen gondolkodó" kifejezést. Sokáig gondolkodott kettőnkről, és éreztem, hogy Edward megnyugszik mellettem.
-Sejtettem, nem lepődtem meg annyira. - mormolta Charlie. -Tudtam, hogy nekem elég hamar kell majd valamivel, mint ez, foglalkoznom.
Kifújtam magam.
-Biztos vagy benne?-kérdezte Charlie dühösen rám nézve.
-Száz százalékig biztos vagyok Edward-ban.-mondtam anélkül, hogy gondolkoztam volna.
-Házasság, tényleg? Miért van ez a siettség?-szeme gyanúsan nézett engem.
A siettség volt az igazi ok, mert minden egyes nappal közelebb értem a 19-hez, míg Edward maradt az a 17 éves tökéletesség, ami volt kilencven éven keresztül. Nem, nem ez volt a fő tényező, amiért házasságra adtam a fejem, hanem mert a házasság volt a feltétel a finom és gubancos kompromisszumban, amit Edward és én kötöttünk, hogy elérjem, változtasson át halandóból halhatatlanná. De ezeket a dolgokat nem tudtam Charlie-nak megmagyarázni.
-Együtt megyünk a Dartmouth-ra, Charlie.-emlékeztette Edward. - Szeretném jól csinálni, a helyes módon. Ez volt az oka. - vont vállat.
Ő nem túlzott; a II. világháború alatt megszerzett szellemben éltek. Charlie oldalra húzta száját. Szavakat kereset, hogy vitatkozzon. De mit mondhatna? Jobban szeretném, hogy először bűnben élj? Ő egy apa; a kezei meg voltak kötve.
-Tudtam, hogy ez lesz. – motyogta magában. Majd hirtelen az arca tökéletesen sima és üres lett.
-Apu?- szóltam aggódva. Ránéztem Edwar-dra, de nem tudtam olvasni az ő arcáról sem, aput nézte.
-Ha!-robbant ki Charlie-ból. Felugrottam az ülésemből. – Hahaha!
Hitetlenül bámultam, amint Charlie görnyedve nevetett; egész teste reszketett benne. Edwardra néztem a magyarázatért, de Edward összeszorította ajkait, próbálta a nevetést magában tartani.
-Okay, rendben. – fuldoklott Charlie. – Házasság. – újabb nevetésbe remegett bele. – De…
-De mi? – kérdeztem.
-De neked kell elmondanod az anyádnak. Én nem mondok egy szót sem Renee-nek! Mind a tiéd! – hangos nevetésben tört ki.

A kezemet a kilincsen tartottam, mosolyogtam. Persze Charlie szavai megrémítettek engem. Az utolsó végzet: elmondani Renne-nek. A korai házasság a fekete listájának tetején állt megelőzve a kölyökkutyák leforrázásánál. Ki láthatná előre válaszát? Én nem. Persze Charlie sem. Talán Alice, de nem gondoltam arra, hogy megkérdezem őt.
-Nos, Bella. – mondta Renee, miután eldadogtam a lehetséges szavakat: Hozzámegyek Edward-hoz. Túl sokat vártál, hogy elmondd nekem. A repülőjegyek csak drágábbak lettek. Ohh. – zsörtölődött. – Gondolod Phil stábja elmegy? El fogja rontani a képeket, ha nem öltönyben lesz…
-Várj egy kicsit, anyu. – ziháltam. Mit gondolsz, miért vártam ennyit? Én csak el-el…- nem voltam képes kimondani az elfoglalt szót. – vártam, hogy a dolgok rendeződjenek, tudod, ma.
-Ma? Tényleg? Ez a meglepetés. Feltételeztem.
-Mit feltételeztél? Mit feltételeztél?
-Nos, mikor meglátogattál áprilisban, úgy tűnt a dolgok eléggé összeforrtak, ha tudod, mire gondolok. Nem nehéz rajtad kiigazodni, édesem. De nem mondtam semmit, mert tudtam, az nem vezet semmi jóra. Pontosan olyan vagy, mint Charlie. – sóhajtott lemondóan. – ha eldöntesz valamit, nincs más út. Persze, pontosan úgy, mint Charlie, te is kiállsz a döntéseid mellett.
És ekkor kimondta az utolsó dolgot, amit valaha hallanék az anyámtól.
-Ne kövesd el a hibáimat, Bella. Úgy gondolom ez az, amiért félsz tőlem. - kuncogott. – Amit gondolok. És tudom, mondtam sok dolgot a házasságról és hülyeségeket, és nem vonom vissza őket, de rá kell jönnöd, hogy azok a dolgok csak rám vonatkoznak. Te teljesen más ember vagy, mint én. Te elköveted a saját hibáidat, és biztos vagyok benne, hogy lesz olyan rész az életedben, amit sajnálni fogsz. De az elkötelezettség sosem volt problémád, kicsim. Neked több esélyed van arra, hogy ez működjön, mint a legtöbb negyven évesnek, akit ismerek. – nevetett újra Renee. – Az én kicsi középkorú gyerekem. Szerencse, hogy találtál egy másik öreg lelket.
-Te nem vagy… mérges? Nem gondolod, hogy ez egy hatalmas hiba?
-Nos, biztos azt kívánnám, hogy várj pár évet. Azt gondolom, úgy látom, elég öreg vagyok, hogy anyós legyek, nem? Ne válaszolj. De ez nem rólam szól. Ez rólad szól. Boldog vagy?
-Nem tudom. Én testen-kívül-lebegőnek érzem magam éppen.
Renee kuncogott.
-Boldoggá tesz téged, Bella?
-Igen, de…
-Akarsz valaha valaki mást?
-Nem, de…
-De mi?
-De nem fogod azt mondani, hogy ez olyan, mint minden más szerelmes tizenéves szerelme?
-Te sosem voltál tizenéves, kcisim. Tudod, mi a legjobb neked.

Az elmúlt néhány hétben, Renee váratlanul belevetette magát az esküvő tervezésébe. Edward anyjával, Esme-vel, mindennap órákat töltöttek telefonálással. Nem voltak rokonok közötti nézeteltérések. Renee imádta Esme-t, de kételkedtem abban, hogy bárki megértené ezt a szeretetreméltó majdnem-anyós kapcsolatot. Ez máris aggasztani kezdett. Edward családja és az enyém együtt gondoskodott az esküvőről anélkül, hogy én tennék vagy tudnék bármit tenni, vagy sokáig gondolkoznék.

Charlie természetesen dühös volt, de az édes része az volt, hogy nem rám. Renne volt az áruló. Arra számított, hogy a játszma nehéz lesz. Mit tehetne most, mikor az utolsó fenyegetettség - elmondani anyunak - teljesen alaptalannak bizonyult. Nem tudott semmit se tenni, és tudta ezt. Úgyhogy a ház körül lézengett, és olyasmiket motyogott, hogy hogy volt képes megbízni bárkiben is a világon…
-Apu? – szóltam, mikor benyitottam a bejárati ajtón. – Itthon vagyok.
-Várj csak, Bells, maradj ott.
-Hm? – kérdeztem automatikusan.
-Adj egy percet. Ouch, add ide nekem, Alice.
Alice?
-Sajnálom, Charlie. – válaszolt Alice trillázó hangja. – Jól vagy?
-Vérzem.
-Jól vagy. Nem repedt meg a bőr. Higyj nekem.
-Mi folyik ott? – kérdeztem hezitálva a bejáratnál.
-Harminc másodperc, kérlek, Bella. – mondta Alice. – A türelmed meg lesz jutalmazva.
-Hm… - tette hozzá Charlie.
A lábamon kopogtam, számoltam mindegyik ütést. Mielőtt a harminchoz értem volna, Alice megszólalt.
-Oké, Bella, bejöhetsz.
Elővigyázatosan mozogtam, megkerülve a kis sarkot a nappaliba menet.
-Oh. – fújtam. – Oh. Apu. nem tűnsz…
-Ostobának? – szakított félbe Charlie.
-Inkább azt gondoltam, hogy udvarias.
Charlie elpirult. Alice megfogta a könyökét és behúzta egy lassú forgásba, megmutatva ezzel a sápadt szürke öltönyt.
-Szedd le rólam, Alice. Idiótán nézek ki.
-Senki sem, akit én öltöztetek, néz ki idiótának.
-Igaza van, apu. Mesésen nézel ki! Mi az alkalom?
Alice forgatta a szemét.
-Az utolsó simítások. Kettőtökért.
Először lehámoztam tekintetem a szokatlanul elegáns Charlie-ról és megláttam egy fehér ruhazsákot gondosan letéve a kanapéra.
-Ahh…
-Menj a boldog helyed felé. Nem fog sokáig tartani. - Vettem egy mély lélegzetet és becsuktam a szemeim. Miközben csukva tartottam őket, megbotlottam a lépcsőn a szobám felé menet. Fehérneműre vetkőztem és kiegyenesítettem a karjaim.
-Azt hitted, hogy bambuszszálkákat raktam a körmeid alá? -motyogta Alice magában, ahogy engem követett. Nem figyeltem rá. A boldog helyemen voltam.

Az én boldog helyemen, ahol az egész esküvői kellemetlenségnek vége volt és kész. Mögöttem voltak. A már elfojtott és elfelejtett dolgok. Egyedül voltunk, csak Edward és én. A beállítás homályos volt és állandóan mozgott. Ez hasonlított a felhővel borított ködös városra egy antarktiszi éjjelen-mert Edward a nászutunk helyszínét titokban tartotta, azt akarta, hogy meglepetés legyen. De engem ez nem különösebben érdekelt.

Edward és én együtt voltunk és én a kompromisszum rám eső részét teljesítettem. Összeházasodom vele. Ez nagy dolog volt. És el is fogadtam minden felháborító ajándékát és habár hiábavalóan, bejelentkeztem ősszel a Dartmouth Főiskolára. Most ő következett. Mielőtt vámpírrá változtat engem - az ő nagy kompromisszuma - neki volt még egy másik nagy kikötése.

Edwardnak volt egy kis aggodalma az emberi dolgok iránt, amit fel kéne adnom, azt akarta tapasztaljam meg azokat. A legtöbbjük - például az iskolabál - nekem ostobának tűnt. Csak egyetlen egy emberi dolog hiánya miatt aggódtam. Természetesen ez volt az a valami, amire azt kívánta, bárcsak teljesen elfelejteném.
Nos, itt volt az a dolog. Tudtam egy kicsit arról, amivé válni készültem és én már nem volnék emberi. Első kézből láttam újszülött vámpírokat és hallottam azokról a családi történetekről, amik korai vad napjaikról szóltak. Több évig a legnagyobb jellemvonás a szomjúság, és ez elég sok időt venne igénybe, mielőtt újra én lennék. Rádaásul mikor már kontrolálom magam, sosem éreznék úgy, mint most érzek.

Emberi...és szenvedélyes szerelemben. Egy teljes tapasztalatot akartam mielőtt kereskedem a melegségemmel, törékeny, feromon-rostált testemmel valami szépért, erősért...és ismeretlenért. Egy igazi nászútra akartam menni Edward-al. És annak ellenére, hogy ő veszélyeztet engem azzal, beleegyezett, hogy megpróbálja.

Én csak bizonytalan voltam Alice tájékozottságában és a ruhában és a szatén simulásában a bőrömön. Engem pillanatnyilag nem érdekelt, hogy az egész város rólam beszélt. Nem gondoltam a látványosságra, amit én nemsokára adok. Nem aggódtam amiatt, hogy megbotlom a vonaton vagy nevetek a rossz pillanatkor vagy azon, hogy túl fiatal vagyok, vagy a bámészkodó közönség miatt vagy a kimaradt üres ülés miatt vagy amiatt, hogy hol lehet a legjobb barátom. Én Edward-al voltam a boldog helyemen.


2. A hosszú éjszaka

„ Már most hiányzol”
„ Nem muszáj mennem. Maradhatok”
„Mmm”
Egy hosszú, csendes pillanat volt, csak a szívem kalapált, szabálytalan légzésünk ritmusa, ajkaing suttogásának megindító összhangja.
Néha annyira könnyű volt elfelejteni, hogy egy vámpírt csókoltam meg. Mert ő átlagosnak vagy emberinek látszott. Soha egy másodpercre sem tudtam elfelejteni, hogy akit a karjaimban ölelek inkább angyal, mint ember – de mivel elérte hogy semmi ne tűnjön fel abból hogy az ajkai nem tudnak ellen állni az ajkaimnak, az arcomnak, a torkomnak. Állítása szerint túl kísértetiesen vágyakozott a véremre, de az ötletet elvetette, mert én kitudtam gyógyítani bármilyen eziránti vágyából. De tudtam, hogy a vérem szaga által okozott fájdalom még mindig égette a torkát, mintha lángokat lélegzett volna be.
Kinyitottam a szemeim az övéi is kinyiltak, keresgélve nézve az arcomat. Semmi értelme nem volt mikor így nézett rám. Kedvelte, hogy én a díj voltam inkább, mint a felháborítóan szerencsés nyertes.
A tekinteteink egy pillanatra egybeforrtak, arany szemei annyira mélyek voltak, mint a képzeletemben egészen a lelkéig láttam a szemein keresztül. Ostobának tűnt az a tény, hogy nem létezik a lelke – ez kérdés sem lehetett, még akkor is ha ő vámpír volt. Neki volt a leggyönyörűbb lelke, gyönyörűbb a ragyogó elméjénél vagy az összehasonlíthatatlan arcánál vagy a ragyogó testénél.
Viszonozta a pillantást, mintha ő is látná a lelkemet és mindha szeretné amit lát.
Nem tudott olvasni a gondolataimban, bár ezt rajtam kívűl minenki máséban megtudta tenni. Ki tudja hogy miért – valami műdödési hiba volt az agyamban, ami immunissá tett minden olyan rendkívüli és ijesztő dolgokhoz, amit néhány halhatalan tudott. ( Csak az elmém volt immunis, a testem még mindig a vámpíroknak volt alávetve, olyan képességekkel, amik műdödtek, Edward kivétel volt. ) De én komolyan hálás voltam ennek a meghibásodásnak, ez volt az ami titokban tartotta a gondolataimat. Így is kínos volt gondolkodni a lehetőségeimen.
Vonzottam az arcát, hogy ismét az enyém legyen.
„ Határozott maradás” mormolta egy pillanattal később.
„ Nem, nem. Ez a legény búcsúztatód. Menned kell.”
Mondtam a szavakat, de a jobb kezem újjai a bronz hajába zárultak. Bal kezemmel pedig szorosabban öleltem a hátát. Hűvös kezei símogatták az arcomat.
„ Legénybúcsúztatót azoknak tartanak, akik, hogy látják a múlást és övék ez az egyetlen nap. Én pedig nem is lehetnék lelkesebb hogy az enyém leszel. Ez nem is volt kérdés soha.
„Igaz” Leheltem elkábulva a hideg nyakától. Ez bájos volt, közel a boldogságomhoz. Charlie
tudatlanul aludt a szobájában, ami majdnem ugyanolyan jó volt, mint egyedül lenni. Összekuporodtunk a pici ágyamon, összehúzódtunk amennyire csak lehetséges volt, mint az afgán emberek arcán lévő kötés úgy vette körül testemet a teste. Utáltam, hogy használnom kellet a takarót, de az eléggé tönkretette a romantikát, mikor elkezdett vacogni a fogam. Charlie érszre fogja venni, ha én fázom a meleg augusztusban. Legalább engem bugyolálni kellett, Edward inge a padlón volt, soha nem döbbentem meg ennyire attól, hogy a teste milyen tökéletes volt – fehér, hűvös és márványként fénylő. A kezemmel játszadoztam kőmellkasán, követtem a lapos, sima mellkasának vonalát, ami bámulatos volt. Egy könnyed borzongás futott keresztül rajta és az ajkai ismét az enyémeket keresték. Óvatosan megengedtem, hogy tükörsima ajkait nyelvem hegyével simíthassam végig, ismét sójahott. Édes lehelete – hideg és finom volt - hullámként ért az arcomhoz.
Elhúzódott – az az automatikus válasz erre, hogy túl messzire mentek a dolgok, az azonnali reakciói, amikor már akaratosan folytatni akarta.
„Várj!” Mondtam miközben a vállait fogva közelebb húztam magamhoz, az egyik lábammal lerúgtam a dereka körül lévő takarót. „ A gyakorlat teszi a mestert”
Kuncogott. „Nos akkor nekünk határozottan közel kellene lennünk a tökéleshez, nem így van? Aludtál egyáltalán az elmúlt hónapban?”
„De ez a főpróba” Emlékeztettem, „És különben is csak gyakorloltunk néhány bizonyos jelenetet. Most nincs itt az ideje annak, hogy biztosra menjünk”
Azt gondoltam, hogy nevetni fog, de nem válaszolt a teste mozdulatlan volt, hirtelen feszült. A szeme folyós aranyszíne, megkeményedett. Átgondoltam a szavamaimat, és rájöttem, hogy valójában ő mit hallott bennük.
„ Bella…”
„ Ne indítsd el ezt megint” mondtam „ A megállapodás egy megállapodás”
„Túl nehéz összpontosítani, amir velem vagy. Én – én nem tudok tisztán gondolkodni ilyenkor, és képtelen leszek kontrollálni magamat. Meg fogsz sebesülni.”
„Én jól leszek”
„Bella”
„Shhh”Nyomtam az ajkaimat az övéhez és ezzel sikerült leállítanom kétségbeesett támadását. Az előtt hallottam ezt, hogy ő nem jutott ki ebből az alkuból. Nem én ragaszkodtam ahhoz, hogy először hozzámenjek. Megcsókolt aztán egy pillanatra meghátrált, de meg tudtam mondani hogy nem az volt már mint azelőtt. Aggasztó, mindig aggasztó. Hogy ez mennyivel másabb volna ha nem lenne szükséges miattam aggódnia. Mit csinálna szabadidejében? Kapnia kell egy új hobbit.
„Hogy vannak a lábaid?” kérdezte.
Miközben tudtam, hogy nem szószerint érti, válaszoltam „Pirítós melegen”
„ Valóban? Semmi második gondolat? Még nincs túl késő megváltoztatni a gondolataid.”
„Próbálsz megszabadulni tőlem?”
Kuncogott. „ Csak biztosra megyek. Nem akarom azt, hogy bármit is tegyél addig, amíg nem vagy biztos magadban.”
„Biztos vagyok benned. A többit meg át tudom élni.”
Habozott, azon töprengtem, hogy nehogy megint ostobán szóljam el magam.
„Tudod?”
„Nem gondoltam meg magam az esküvővel kapcsolatban – pozitívan állok ahhoz is, hogy a lelkiismeretfurdalásod ellenére életben fogok maradni – de később mi lesz Renée-vel? Mi lesz Charlie-val?”
Sóhajtottam. „Hiányozni fognak.” Rosszabb lesz, hogy én is hiányozni fogok nekik, de én nem akarom hogy fellobbanjanak az érzelmi.
„Angela és Ben és Jessica és Mike”
„ A barátaim is hiányozni fognak” Mosolyogtam a sötétben. „ Különösen Mike. Oh Mike! Hogyan folytassam?”
Mostmár morgott. Nevettem, de mégis komoly voltam.
„Edward, mi túl voltunk ezen és túl is leszünk. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ez az amit akarok. Akarlak és akarlak téged örökkön örökké. Egy élet nem elég nekem belőled.”
„Örökre tizennyolc évesnek maradni” Suttogta.
„Minden nő egy valóra vált álom” Kötekedett.
„Soha nem változni…soha nem mozgatni a csatárt”
„ Ez mit jelent?”
Lassan válaszolt. „Emlékszel, amikor elmondtuk Charlie-nak hogy összeházasodunk? És ő terhesnek gondolt téged?”
„És arra gondolt, hogy lelő téged?” Nevetve találgattam. „ Bevallom másodjára, őszíntén fontolóra vette”
Nem válaszolt. „Mi, Edward?”
„Én csak igazság szerint…nos én csak úgy gondolom, hogy igaza lett volna”
„Gah” Ziháltam.
„ Annyira tudott valamit, ami miatt igaza tudott lenni. Nekünk is lett volna több lehetőségünk. Utálom, hogy elkell vennem tőled ezt a lehetőséget.”
Vártam egy percet. „Tudom, hogy mit teszek.”
„Hogyan tudhatnád Bella? Nézz anyámra és a nővéremre. Ez nem is olyan könnyű áldozat, mint amennyire hinnéd.”
„Esme és Rosalie éppen, hogy csak boldogul. Ha ez később probláma lenne, tudjuk, hogy mit kell tennünk Esme örökbefogad.”
Sóhajtott, majd hangja vaddá változott. Ez így nem igazság! Nem akarok belőled áldozatot gyártani. Én dolgokat akarok adni neked és dolgokat akarok elvenni tőled. De a jövődet nem akarom ellopni. Ha voltam emberi – Az ajkai fölé emeltem kezeim. „ Te a jövőm vagy.”
„Sajnálom. Szomorúnak hangzott, ugye? Kell lennie egy kis lelki erőnek.”
„ A lábaid hidegek?”
„Nem abban az értelemben. Száz évet vártam önre, Miss Swan. – Az esküvői szertartás az egy olyan dolog -’’ Szünetett tartott, majd folytatta –„Oh a szerelem az egy szent dolog.”
„Mi a baj?” Csikorgatta fogait. „Nem kell hívnod a testvéreimet. Látszólag Emmett és Jasper ma nem engedik hogy ma itt maradjak” Közelebb húztam magamhoz még egy másodpercre majd elengedtem. Nem kérhettem, hogy nyerjen Emettel szemben. „Jó szórakozást”
Nyikorgás hallatszott az ablak felől – valaki acélkörmeivel szándékosan megkarcolta az üveget, szörnyű volt, a hang átjárta a fülemet, még a gerincem is beleremegett.
„ Ha nem küldöd ki Edwardot” sziszegte Emmett fenyegetően - még mindig láthatatlanul az éjszakában – „Utána bejövünk”
„ Megy már” nevettem. „ Mielőtt be nem törnek a házba” –vetettem oda neki. Edward a szemeit forgatta, de egy könyebb mozdulattal lehajolt a lábaihoz az ingjéért. Lehajolt majd megcsókolta a homlokom.
„Aludnod kell. Holnap lesz a nagy nap.”
„Köszi! Ez biztos segít lenyugodnom.”
„Találkozunk az oltárnál”
„Fehérben leszek” Mosolyogtam, hogy ez milyen tökéletesen hangzott.
Nevetve mondta „Nagyon meggyőző” Azután hírtelen guggolásba hajolt – az izmai úgy tekeregteg, mint egy rugó. Eltűnt – nekiereszkedve az ablakomnak, gyorsan még a szemembe pillantott. Kinntről egy elnémított puffanást és Emett szitkozódását hallottam.
„Neked nem kellene megszidnod őt a késéséért.” Mormoltam magamban, miközben tudtam, hogy hallanak. Jasper arca töprengve nézett az ablakom fele a méz színű hajának ezüstje a felhőkön keresztül áthatoló gyenge holdfény hatására is erősen ragyogott.
„Ne aggódj Bella. Időben haza fogjuk vinni” Hirtelen nyugodtság áramlott szét a testemben, és lelkifurdalásom is jelentéktelennek tűnt. Jasper volt, a saját útját járta mint az ugyanolyan tehetséges Alice is rejtélyesen pontos jóslataival. Jasper adottsága meglehetősen hangulatosabb volt a jövőnél és lehetetlen volt ellenállni annak, hogy ne azt érezzem, amit ő akart.
Ügyetlenül felültem, még mindig összevoltam kuszálódva a takaróm alatt. „Jasper? A vámpírok hogyan tartják a legénybúcsút? Nem viszed el egy sztriptíz bárba, ugye?
„Ne mondj el neki semmit” Morogta Emmett lentről. Volt egy másik puffanás is és hallottam, hogy Edward halkan kuncog.
„Nyugi!” Felelte Jasper – és én megnyugodtam. „Nekünk Culleneknek meg van a saját verziónk. Mindössze néhány puma, és grizzly medve. Sokkal több, mint egy átlagos este lenne.”
Azon töprengtem, hogy képes leszek-e valaha fesztelenül kimondani „vegetáriánus” vámpír diéta.
„Köszi, Jasper” Kacsintott egyet, majd leengedte magát testvérei után.
Teljes csönd uralkodott kint. Charlie alig hallható horkolása keresztül búgott a falakon. Ledőltem a párnám, álmos voltam. Bámultam a holdfényben a kicsi szobám falait és a fehérített cölöpöket a nehéz fedelek alól.
Az utolsó éjszakám ebben a szobában. Az utolsó éjjelem Isabella Swan-ként. Holnap este már Bella Cullen leszek. Bár ez az egész házassági megpróbáltatás tüske volt az oldalamban, azért mégis elkellett ismernem hogy kedvelem a hangzását.
Megengedtem a gondolataimnak, hogy egy pillanatra tétlenül vándoroljanak, abban reménykedve, hogy közben elnyom az álom. Pár percig riasztónak találtam magamat, aggodalom, mely visszacsúszik a gyomromba, hogy kényelmetlenül érezzem magam. Jasper távol volt és a kényelmes és békés érzések, mind eltüntek vele együtt.
Holnapi nap, nagyon hosszúnak ígérkezett. Rájöttem, hogy félelmeim többsége hülyeség volt – és nekem éppen saját magamom kellet túljutnom. A figyelem az élet egyik elkerülhetetlen része volt. Még mindig nem illettem bele a díszletbe. Mindazonáltal volt néhány eléggé klönleges aggodalmam, amik teljes mértékben érvényesek voltak. Először is ott volt az esküvői ruha sorozat. Alice világosan tudatomra adta művészi tehetségét és hogy le kell győznöm a gyakorlatiasságokat. Cullenék lépcsője mellett állva egy lehetetlennek tűnő ruha sorozattal.
Aztán ott volt a vendéglista.
Tanya családja, a denali klán a ceremónia előtt fog megérkezni.
Kényes lenne, hogy Tanya családja ugyanabban a teremben legyen mint a Quileute rezervátumból meghívott vendégek, Jacob apja és Clearwater-ék. A Denali klán nem volt valami rajongója a vérfarkasoknak. Valójában Tanya nővére, Irina nem tért magához az esküvő hallatán. Még mindig forralta a bosszúját a vérfarkasokkal szemben akik megölték a barátját Laurentet(Hisz csak engem akart megölni). Ennek a neheztelésnek köszönhetően, mikor Edward ennél a családnál dolgozott, mikor a szükség órája szólította. Ez azokkal a Quileute farkasokkal való valószínűtlen egyezmény volt, amik egész életükben spóroltak, mikor az újszülött vámpírok hordája támadott.
Edward megígérte, hogy nem lesznek veszélyesek a Quileute indiánok. Tanya és az egész családja – azonkívül Irina – szörnyen bűnösnek érezte magát ezért az átállásért. Egy kicsiny fegyverszünet kevés ár volt az adósságukhoz képest, de ez olyan ár volt, ami teljesen elő volt készítve, hogy fizessenek.
Volt egy nagy problémám és egy kisebb is: A törékeny önbecsülésem.
Azelőtt soha nem láttam Tanya-t, de biztos voltam benne, hogy találkozni vele nem lesz az egómnak kedvező tapasztalat. Egyszer mielőtt még valószínűleg megszülettem volna, bepróbálkozott Edwardnál – nem haragudtam és senkit nem is okoltam amiatt, hogy akarta őt. Ő még mindig szép és nagyon gyönyörű. Bár, Edward világosan – és elképzelhetetlenül – jobban szeret engem, akkor sem tudnám megállni, hogy összehasonlításokat végezzek. Morogtam egy keveset, míg Edward, aki tudta a gyengémet elérte, hogy bűntudatot is érezzek.
„Mi állunk a legközelebb hozzájuk, ezt ne felejtsd el, Bella. Még ennyi idő elteltével is árvának érzik magukat.”
Beleegyeztem, miközben egy grimaszt rejtettem el előle. Tanyaéknak nagy családjuk van, majdnem olyan nagy, mint a Culleneké. Volt közülük öt; Tanya, Kate és Irina, Carmen és Eleazar, akik később csatlakoztak, úgy mint például hozzánk Alice és Jasper, mindannyiukban megvolt az a vágy, hogy együttérzőbben éljenek, mint a normális vámpírok.
A teljes klánért, bár Tanya és nővérei ugyanazon az úton voltak, nyugodtak voltak egyedül. Gyászban is voltak. Még nagyon hosszú idővel ezelőtt, nekik szintén volt egy anyjuk. Eltudtam képzelni azt a lyukat, ami a családban kelezkezett. Elképzeltem, ahogy a Cullen családnak ezer év után elhagyná a teremtője a családot. Nem látnám azt ami most lenne.
Carlisle elmagyarázta Tanyaék történetét a néhány náluk töltött éjszaka alatt az egyikén. Tanya anyjának a története a 29 figyelmeztető mese közül az egyik volt, amelyik illusztrálja a szabályokat, melyekre nekem is szükségem volna, ha csatlakozom a halhatalan világban élni. Csak egy szabály van érvényben lényegében, ami már ezerszer meghiúsult: Tartsd a titkot
Tartani a titkot feltűnően nagy dolog volt – a megélhetést jelentette a Cullenek számára, mielőtt az emberek gyanítani nem kezdték, hogy nem öregednek. Vagy a figyelmes és kíváncsi emberek – étkezési időnél – az útnomádok, mint ahogy James és Victoria éltek. Az ahol Jasper barátai éltek Peter és Charlotte még átélte. Ez azt jelentette, hogy tartani kellet mindennek az irányítását, mint az olyan újszülött vámpírok, akiket létrehoztak, mint Jasper, amikor Maria-val élt. Victoria azon ötlete, hogy újszülött vámpírokat alkosson megbukott.
És ez azt jelentette, hogy nem kellet létre hozni néhány dolgot az első helyben, mert néhány teremtés irányíthatatlanná vált.
„Nem tudom Tanya édesanyjának a nevét”-ismerte be Carlisle az aranyszemei megegyeztek szőke hajának színével. Szomorúan emlékezett vissza Tanya fájdalmára. Soha nem beszélnek róla, ha el tudják kerülni azt, kézségesen soha nem tudnak rá gondolni.
A nő aki létrehozta Tanya-t, Irinát és Kate-et – aki szerette őket, azt hiszem – sok évvel korábban élt amikor én születtem, a halhatatlan gyerekek pestisének korában. Az, amit gondoltak azzal soha nem fogok tudni egyetérteni. Ők gyermekekből hoztak létre vámpírokat. Nyelnem kellett, hogy visszatartsam a gombócot a torkomban, mikor elképzeltem amit mondott.
„Gyönyörűek voltak” Magyarázott gyorsabban, miközben a reakcióimat figyelte, Carlisle.
„ Olyan megnyerőek, és elbűvölőek, el sem képzelheted mennyire. Nem tudtál a közelükben lenni, annélkül, hogy ne szeresd őket.”
„Mindazonáltal őket nem tudták tanítani. Fagyottak voltak a fejlesztés bármilyenszintjéhez, amiket addig megvalósítottak mielőtt megharapták őket. Imádni való kétévesek olyan kis gödröcskékkel és selypítésekkel, amik egy fél falut tudtak megsemmisíteni dührohamaik alkalmával. Ha éheztek, ettek és a figyelmeztető szavak nem tántorították el őket. Az emberek nem tudták megfékezni őket, rém történetek keringtek és a félelem tűzként terjedt tovább az emberek között.
„Tanya anyja is hozott létre ilyen gyereket, de az okát még a mái napig nem tudtam meg, hogy miért.” Vett egy mély lélegzetet, majd folytatta. „A Volturi is belekeveredett természetesen.”
Én meg mindig meghátráltam, mint ahogy mindig is teszem ennél a szónál, de persze az olasz vámpírok légiója – a saját feltevéseik alapán – ez volt a központja ennek a történetnek. Nem létezne törvény, ha nem lenne büntetés, és nem létezne büntetés, ha senki nem hajtaná be. Az idősek Aro, Caius és Marco uralták a 30 Volturi erőt. Én csak egyszer találkoztam velük, de abban a pillanatban úgy látszott, hogy Aro azzal a elme-olvasás-ajándékával – egy érintés és tudta mindent gondolatát az elmének, amit valaha is gondolt. – ő volt az igazi vezető.
„A Volturi tanítani kezdte a halhatatlan gyerekeket Volterrában lévő otthonuknál és mindenfele a világon. Caius eldöntötte, hogy a fiatalok képtelenek megőrizni a titkot és így megkellett semmisíteni a vámpírgyermekeket.”
„Azt mondtam neked, hogy ezek a gyerekek szeretni valóak voltak, volt néhány boszorkánytanya – teljesen megtizedelve – akik megakarták védeni őket. A mészárlás nem volt olyan elterjedt, mint a déli háború, de a maga útjában pusztítóbb volt, mint bármi más. A hosszú ideje fenálló boszorkány tanyák, az öreg hagyományok, és barátok, egyszerre csak mind eltűntek. A halhatatlan gyerekeket még említeni sem szabadott, tabuvá váltak. „
„Amikor még a Volturiban élten, találkoztam két halhatatlan gyerekkel, tehát így első ézből tudtam meg vonzerejüket. Aro még sok éven keresztül próbálta tanítani a kicsiket a katasztrófa után, amit ők végeztek. Tudod a kíváncsiskodó természet, ő reményteli volt azzal szemben hogy ezek a teremtmények megszelidíthetők. De végül a döntés egyhangú volt, a halhatatlan gyerekek nem létezhetnek.”
„Ez minden. De a Denali nővérek anyjával kapcsolatban” folytatta az anyjukkal „Az nem teljesen világos ami vele történt” mondta Carlisle. „Tanya, Kate és Irina már teljesen elfelejtették a Volturit mikor az eljött értük egy nap. Az anyjukért és törvénytelen teremtésükért. A tudatlanság volt, ami megmentette Tanyat, és nővérei életét. Aro megéríntette őket és látta teljes ártatlanságukat, így őket nem büntették meg az anyjuk bűne miatt.”
„Azelőtt soha egyikük sem látta a fiút, és nem is álmodtak a léteéséről sem, amíg az egyik nap észrenem vették hogy megharapta az anyjuk karját. Csak az lehetett hogy az anyjuk titokban tartotta, hogy védelmezze a lányait. De vajon miért hozta őt létre elsőként? Ki volt ő, és mit gondolt miért tették ezt vele? Tanya és a többiek soha nem kapták meg erre a kérdések egyikére sem a választ. De nem kételkedtek abban hogy az anyjuk bűnős volt-e és soha nem gondolták, hogy nem bocsájtanak meg neki.
„Mikor Aro támogatta Tanyat, Irinát és Kate-et, Caius még mindig azt akarta, hogy a lányok égjenek. Társbűnösség miatt. Szerencsések voltak, Aro irgalmas volt velük. Tanya és a nővérei szívből bocsánatot kértek, majd a törvény általi egészséges tisztelettel hagyták el a Volturi köreit. „
Én nem vagyok biztos, hogy hol de úgy vettem észre, hogy az emlékek egy része beszéd közben álommá váltak. Az egyik pillanatban annak tűnt, miközben hallgattam Carlisle visszaemlékezésést. Egy darabig Carlisle arcát néztem, majd hirtelen egy pillanattal később már egy szürke, terméketlen mezőn voltam és vastag tömjént égettem a levegőben. De nem voltam egyedül.
A mező központjában lévő alakok összevisszasága mindegyiken csuklyás köpeny, ennek meg kellett volna rémíteni-e engem – ezek csak a Volturi tagjai lehettek és nekem csak az járt a fejemben, amit találkozásunkkor elrendeltek számomra. – De tudtam, ahogy néha befejeztem az álmaimat, hogy láthatatlan vagyok számukra.
A kupacok füstjének illata elért hozzám. Én felismertem az illatot és nem vizsgáltam át a dombokat közelebbről. Nem vágytam arra, hogy lássam az arcokat, hisz ezek olyan vámpírok voltak akiken már végrehajtották az téletet, féltem, hogy nehogy felismerjek valakit a parázsló máglya között.
Volturi tagjai körben álltak valami vagy valaki körül, hogy hangjaik nyugtalanságtól emelkedtek föl. Közelebb mentem a köpenyeikhez és kényszerített az álom, hogy meglássanak és ugyanolyan intenzitással vizsgálták azt is aki körükben volt. Gondosan csúszkáltam a magas, sziszegő halotti leplek között, végül megláttam vitájuk tárgyát, felálltam egy kis dombocskára.
Gyönyörű volt, imádni való, Carlisle igazság szerint tökéletesen mesélte el. A fiú egy totyogó két év körüli baba volt. Fényes barna fürtjei keretezték kerubi arcát. Remegett és szemeit becsukva, mintha túl rémült lenne ahhoz hogy végig nézze mi is történik, hogy a halál közelebb lesz minden egyes másodperccel.
Megütött valami, hogy nekem szükségem van arra, hogy megmentsek egyet azokból az édes, csinos és rémült gyerekek közül akit a Volturi elakart pusztítani, és akiknek az ereje már nem is számított volna nekem. Közéjük furakodtam nem törődve azzal, hogy jelenlétem zavarta volna őket. Törtetve szaladtam a fiú irányában.
Csak odatántorogtam, megálltam és tisztán láttam azt a dobűmbocskát amin ült. Nem szikla, se nem föld volt, hanem egy halom lecsapolt, élettelen, emberi test. Túl későn vettem észre az ismerős arcokat. Mindet ismertem. – Angela, Ben, Jessica és Mike – és közvetlen az imádni való kisfiú alatt volt az apám és az anyám teteme.
A gyermek kinyitotta fényes, vérvörös szemeit.

3.A nagy nap

Kinyitottam a szemeimet. Néhány percen keresztül, csak ziháltam és forgolódtam, nehéz volt kitörnöm az álmomból. Az ég az ablakomból szürke volt és akkor sápadtból újra kezdtem rózsaszín lenni, vártam, hogy szívem lelassuljon. Amikor már teljesen biztos voltam benne, hogy felébredtem, láttam ismerős, rendetlen szobámat, egy kicsit bosszús voltam magamra. Miért nem tudok az esküvőmről álmodni! Ez a megszállottságom egy zavaros történetet hozott az éjszakámba. Buzgón próbáltam lerázni a rémálmomat, felvettem a ruhámat és leszaladtam a konyhába, jóval azelőtt, hogy kellett volna. Először rendbe raktam a lakást, és amikor Charlie felébredt palacsintát sütöttem. Túlságosan ideges voltam, hogy reggelizni tudjak – életvidáman ücsörögtem, ameddig Charlie evett.
„Fel kell venned Mr. Weber-t háromkor” – emlékeztettem.
„Ma nincs más csak az, hogy elhozzam Mr. Webert, Bella. Nem valószínű, hogy el fogom felejteni a dolgomat.”
Charlie az egész napot kivette szabadságnak az esküvőmre, és nagyon nyugodt volt. Hébe-hóba a szeme a beépített szekrényen lebegett titokban a lépcső alatt, ahol a horgászfelszerelést tartotta.
„Ez nem csak a munkád. Neked is illő ruhában kell lenned, szalonképesen.”
Haragos tekintetet vetett a tálban lévő gabonapehelyre, és motyogta a szavakat „majom öltöny” a lélegzete alatt. Valaki lelkesen kopogtatott a bejárati ajtón.
„Gondolom neked ez szörnyű,” – mondtam és fintorogtam. „Alice egész nap rajtam fog dolgozni.”
Charlie elgondolkozva bólintott, beleegyezett egy kisebb megpróbáltatásba. Megcsókoltam a feje búbját, amíg elmentem mellette – elpirult – és akkor tovább mentem az ajtóhoz, hogy beengedjem legjobb barátnőm és leendő nővérem. Alice rövid fekete haja a szokásos módon állt – sima volt és lesimult gyönyörű arcára, amelyen egy kkülönös kifejezést véltem felfedezni. Kivonszolt engem a házból alig egy „Helló, Charlie” felkiáltással a válla fölött. Alice végignézett rajtam, amíg beszálltam a Porscheba.
„Oh, a pokolba, nézd a szemed!” – mondta szemrehányóan. „Mit csináltál? Fennt voltál egész éjszaka?”
„Majdnem.”
Haragos tekintetet lövellt rám. „Tudod, hogy mennyi időbe fog telni, amíg rendbehozlak, Bella – az én nyersanyagom vagy, rendbe kell hozzalak.”
„Nem ez nem hiszem, hogy neked gond. Nagyobb probléma ha álomba zuhanok az ünnepség alatt anélkül, hogy ki tudnám mondani, hogy „Akarom”, és akkor Edward el fog menekülni.”
Nevetett. „Hozzád vágom a csokrom, ha bezárod a szemed.”
„Köszi.”
„Egyébként bőven lesz időd aludni holnap a repülőgépen.”
Felemeltem a szemöldököm. Holnap, elmélkedtem. Ha mi megyünk ma éjszaka a fogadás után, és mi még holnap is repülőgépen leszünk…nos, mi nem Boise, vagy Idahoba megyünk. Edward nem adott nekem semmilyen célzást. Nem igazán izgultam a rejtély miatt, de különös volt, hogy nem tudtam hol fogok aludni holnap éjszaka, vagy remélhetőleg hol nem alszom…
Alice rájött, hogy ő most elárult valamit és rosszalotta a dolgot.
„Már készen van az összes csomagod.” – mondta, hogy kizökkentsen.
„Alice, kérlek enged meg, hogy a saját dolgaimat csomagoljam be.”
„Sok mindent becsomagoltam, ami a tiéd.”
„és te visszautasítottál egy vásárlást.”
„Kevesebb, mint 10 óra múlva hivatalosan is a nővérem leszel…ez idő alatt nem kell új ruhanemű.”
Haragosan bámultam ki a szélvédőn, amíg már majdnem a házhoz értünk.
„Még nem jöttek vissza?” – kérdeztem.
„Ne aggódj, itt lesz mielőtt a zene elindul. De te nem láthatod őt, mindegy, hogy mikor ér vissza. Mi ezt hagyományos módon fogjuk csinálni.”
Prüszköltem „Hagyomány!”
„Okay, a menyasszonyon és vőlegényen kívül!”
„Tudod, hogy már kukucskált.”
„Oh ne – én vagyok az egyetlen, aki látott téged a ruhádban. Nagyon vigyáztam, hogy mire gondolok, amikor a közelben volt.”
„Szóval” – mondtam, amikor mi befordultunk. „Látom a díszítést nem apróztad el.” Három mérfölddel az érkezésünk előtt már láttam a lámpák pislogását. Ezúttal fehér szatén selyem borította a lámpákat.
„Nem pazarolunk, nem szabad. Élvezd ki ezt, mert te nem fogod látni a belső díszítést, amíg nem jön el az idő.” – megrángatott az üres garázs felé a ház közepén, Emett nagy terepjárója mellett haladtunk el.
„Mióta nem láthatja a menyasszony a díszítést?” – tiltakoztam.
„Amióta én szervezem, akarom látni a hatást, amikor lejössz a lépcsőn.”
Eltakarta a szemem, amikor beértünk a konyhába. Az illat áthatolt rajtam.
„Mi az?” – csodálkoztam, amíg bevezetett a házba.
„Túl sok?” – Alice hangja hirtelen aggódó volt. „Te vagy itt az első ember, remélem jól csináltam.”
„Csodálatos illat van.” – biztosítottam – majdnem megrészegít, de egyáltalán nem émelyítő, egybeolvadása a különböző illatoknak és tökéletes.
„Narancsvirág….orgona.. és még valami – igaz?”
„Nagyon jó Bella. Te csak a fréziát és a rózsát nem találtad el.”
Nem engedte el a szemem, amíg el nem értük a fürdőszobáját. Néztem a hosszú pultot, amin az összes holmi az én szépségemet hivatott szolgálni, és kezdtem érezni, hogy milyen álmatlan volt az éjszakám.
„Ez valóban szükséges? Mindegy, hogy mi van rajtam, amikor hozzá megyek.”
Lelökött engem az alacsony rózsaszín székbe. „Nem, nem fogsz akárhogy kinézni, amikor én is itt vagyok.”
„Ők nem félnek, hogy kiszívod a vérük” – motyogtam. Visszahuppantam a székbe és becsuktam a szemem, egy kicsit szundikáltam. Ellazultam és amíg ő a szépítésemmel volt elfoglalva pihentem. A bőröm minden egyes négyzetcentiméterét kifényezte. Ebédidő után Rosalie besiklott a fürdőszoba ajtón, egy pislákoló ezüst köntösben, arany haja egy puha korongba volt fogva a feje tetején. Gyönyörű volt, sírásra késztetett. Mit vehetnék fel, ha Rosalie is a közelben van?
„Visszajöttek” – mondta Rosalie, és rögtön egy gyerekes kétségbeesés lett rajtam úrrá. Edward itthon van.
„Tartsd őt kinn!”
„Nem fog idejönni” – nyugtatta meg Rosalie. „Igen sok teendője van. Esme befejezteti velük a dolgokat. Akarod, hogy segítsek? Tudom a haját.”
Leesett az állam. A fejem zavaros volt, nem emlékeztem, hogyan kell becsuknom a számat. Nekem soha nem lesz Rosalie a kedvencem a földön. A dolgok mindig is feszültek voltak közöttünk, személyes sértés, hogy most ő akar segíteni nekem. Noha neki volt lehetetlen szépsége, szerető családja, és Emmett a lelki társa, mindemellett nem volt ember és ezért neheztelt. És itt voltam én, mindenem megvolt, amit ő az életben szeretett volna. Nem pontosan úgy, de akkor is.
„Persze” – mondta Alice könnyen. „Te elkezdheted fonni a haját. Egy komoly frizurát akarok. A fátyol itt megy majd alatta.” – kezeivel elkezdte fésülni a hajam, részletesen próbálta ábrázolni, hogy mire gondol. Amikor elfáradt Rosalie kicserélte a kezeit az övéivel, és formálta a hajam gyengéd érintéssel. Alice visszajött a zarcomhoz. Egyszer Rosalie elkészült a hajammal, és Alice elküldte, hogy hozza el a ruhámat, és szóljon Jaspernek, hogy hozza el anyut és Philt a szállodából. Lenn, ezerszer hallottam az ajtót nyitódni és csukódni és majdnem elájultam. A hangok kezdtek felszivárogni. Alice elkészült velem annyira, hogy…fel tudjam venni a ruhámat a hajam és a sminkem ellenére. A térdem remegett, amíg begombolta a gyöngy gombokat, a szaténselyem reszketett ahogy a földre hullott.
„Mély lélegzet, Bella” – mondta Alice. „próbáld meg lenyugtatni a szívedet. Le fogod izzadni a sminked!”
Egy gúnyos kifejezést lövelltem felé. „Rendben leszek.”
„Fel kell öltöznöd. Tudod tartani magad két percig?”
„Um…talán?”
„Alice nekem kell.”
„Már itt az idő?” – mondta Renee, a hangja legalább olyan ideges, mintha én lennék. „Minden olyan gyorsan történik. Szédülök.”
Mindketten így éreztünk.
„Ölelj meg mielőtt lemegyek.” – ragaszkodott hozzá Renee. „Légy óvatos, nehogy elsírd magad.”
Anyám gyengéden megölelt a derekamnál, akkor elindult az ajtóhoz, csak az arcát fordította újra felém.
„Oh, te jó ég, majdnem elfelejtettem! Charlie, hol a doboz?”
Papa átkutatta a zsebeit és akkor egy kicsi fehér dobozt tett Renee kezébe. Renee kinyitotta a dobozt és odatartotta nekem.
„Valami kék”- mondta.
„Valami régi, nagyon is. Swan nagymamáé voltak” – tette hozzá Charlie. „Mi egy ékszerésszel kicseréltettük a köveket zafírra.”
A dobozban két nehéz ezüst hajtű volt. Sötétkék zafír volt a bonyolult virágos formában a fogak tetején. A lélegzetem is elakadt. „Anya, apa…nem kellett volna.”
„Alice semmi mást nem engedett nekünk!” – mondta Renee. „minden, amit megpróbáltunk már készen volt.”
Egy hisztérikus vihogás szakadt ki a torkomból. Alice gyorsan belecsúsztatta a fésűket a hajamba. „ez valami régi és valami kék”, elmélkedik Alice, visszalépett néhány lépést, hogy megcsodáljon. „És a ruhád új…így itt –„
Tartott valamit a kezében. Önműködően kinyújtottam a kezemet, és a csipkés fehér harisnyatartó a kezemben landolt.
„Ez az enyém és vissza akarom kapni” – mondta Alice.
Elpirultam.
„Így” – mondta Alice elégedetten. „Egy kis szín – csak ennyi kellett. Teljesen tökéletes vagy.” – egy kis elégedett félmosollyal az racán, a szüleim felé fordított. „Renee rád lent van szükség.”
„Igen, már megyek.” – Renee lehelt egy csókot felém és kiment az ajtón.
„Charlie, behoznád a csokrokat kérlek?”
Mialatt Charlie nem volt a szobában, Alice a harisnyatartót kivette a kezemből és a szoknyám alatt kezdett manőverezni. Ziháltam és megtántorogtam, amikor a hideg keze a bokámhoz ért., a harisnyatartót a helyére igazgatta. Felállt mielőtt még Charlie visszaért volna a habos fehér csokrokkal. Az illata a rózsának, a fréziának és a narancsvirágnak mintha ködbe burkolt volna.
Rosalie – a legjobb zenész a családban Edward mellett – elkezdett játszani a zongorán. Hiperventillálni kezdtem.
„Gyerünk Bella!” – mondta Charlie. Alicehez fordult idegesen. „Kicsit rosszul néz ki. Gondolod, hogy rendben van?” – hangja messzinek tűnt. Nem éreztem a lábaimat.
„Jól van.”
Alice állt szemben velem, lábujjhegyre állt és bámult rám, megfogta a csuklóm erős kezeivel.
„Koncentrálj Bella! Edward lent vár rád.”
Vettem egy mély lélegzetet, hogy visszatérjek a valóságba. A zene lassan átváltott egy új dalba. Charlie megbökte az oldalam. „Bells, itt az idő.”
„Bella?” – kérdezte Alice, még mindig engem nézve.
„Igen” – nyögtem. „Edward. Jól vagyok” – hagytam, hogy kihúzzon a fürdőszobából, és Charliehoz tolt a könyökömnél fogva. A zene hangosabb volt a teremben. A lépcsőn felúszott az illata egy millió virágnak. Én arra koncentráltam, hogy Edward ott vár rám, mialatt nehézkesen elindultam. A zene ismerős volt, Wagner.
„Én jövök” – mondta Alice. „Számolj ötig és kövess engem.” – lassan, kecsesen elkezdett letáncolni a lépcsőn. Nem is gondoltam bele, hogy Alice miért nem a legtökéletesebb nyoszolyólány. Úgy nézek ki mögötte, mintha csak tántorognék. Egy hirtelen trilla szárnyalt át a zenén. Felismertem, hogy itt kell indulnom.
„Ne hagyd, hogy elessek Papa,” – suttogtam. Charlie megrángatta a kezem a karjára és szorosan megfogott.
Egy lépés, egy szünet, mondtam magamnak, amint kezdett menni a lassú ütem a zenében. Nem emeltem fel a szemem, amíg nem voltam biztos benn, hogy stabilan állok a lábamon, habár én hallottam a halk morajokat és susogásokat. A vér elárasztotta az arcom, persze számolhattak vele, hogy a menyasszony elpirul. Amikor a lábfejeim elhagyták az utolsó lépcsőt, még nem láttam őt. Egy rövid pillanatra, csodáltam a gazdagságát a fehér virágoknak, a girlandoknak, amik mind a szobában voltak, a hosszú fehér szalagokat. Aztán a tekintetem levettem a mennyezetről és kerestem a szatén szövet székeken keresztül – elpirultam attól, hogy mindenki engem néz – végre megláttam őt, egy boltív lőtt áll, ami tele van virágokkal és szalagokkal. Alig vettem észre, hogy Carlisle áll mellette, és Angela apja van mögöttük. Nem láttam anyámat, pedig az első sorban ült, vagy új családomat, vagy akármelyik vendégeket – ők még várhatnak. Mind közül csak Edward arcát láttam, kitöltötte a látvány mindenem. Forró arany tekintete, tökéletes arca, amelyen túlcsordult az érzelem. És akkor, amikor láttam őt a félelmem elpárolgott és egy ujjongó mosoly tört ki. Hirtelen, csak annyit éreztem, hogy Charlie hozzáért az arcomhoz, csak ez tartott vissza, hogy ne rohanjak át a folyosón hozzá. A zene túlságosan lassú, küzdöttem a lépéseim ritmusával. Szerencsére, a folyosó nagyon rövid. És akkor, végre, végre ott voltam. Edward felém nyújtotta a kezét. Charlie megfogta a kezem és , mint ahogy régen a régi világban lerakta Edward kezébe. Éreztem csodás, hűvös bőrét és otthon voltam. Az esküink egyszerűek voltak, hagyományos szavak, amit már nagyon régóta használtak, de soha nem mentek ki a divatból. Mr. Weber csak röviden beszélt. A végén csak annyit mondott „Míg a halál el nem választ.”, esetünkben megfelelőbb lett volna „Amíg csak élünk”. Abban a pillanatban, amikor befejezte a mondanivalóját, búcsút mondtam a régi életemnek, ami most ért el a rendeltetési helyére. Ostobának éreztem magam, amiért így féltem. Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.
„Akarom” – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett, villogtattam a szemem, hogy megszáradjanak és lássam őt. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és boldogan csengett.
„Akarom” – mondta.
Mr. Weber férjjé és feleséggé nyilvánított minket, és akkor Edward kezeit az arcomra tette, óvatosan, mintha csak egy finom fehér szirom ért volna az arcomhoz a virágokból. Próbáltam megérteni, keresztül a könnyeim árján, a szinte lehetetlen tényt, hogy ez a különleges személy hozzám tartozik, arany szemeivel úgy nézett rám, mintha ő is könnyezne, bár ez a dolog nem volt lehetséges. Lehajolt az arcomhoz, és én lábujjhegyre álltam, a karjaimat - csokrostól és mindenestől – a nyaka köré fontam. Gyengéden, imádnivalóan csókolt meg, elfelejtkeztem az emberekről, a helyről, az időről, a jelenről…csak azt tudtam, hogy ő szeretett, hogy akart és én is akartam őt. Ő kezdte a csókot, és abba is akarta hagyni, de belekapaszkodtam, mellőztem a kuncogást és a torkok köszörülését, amit hallottam. Végül kezei visszafogták az arcomat és ő is visszahúzódott – túl hamar – úgy éreztem. Hirtelen mosolya szórakoztatott, szinte már vigyor volt. De pillanatnyilag a nyilvánosságot kizárva egy mély öröm, a saját örömöm visszhangzott bennem. A tömeg tapsban tört ki, és ő a testünket a barátaink, és családunk felé fordította. Nem tudtam elfordulni a szemétől, hogy lássam őket. Anyám karjai voltak az elsők, amik megtaláltak, akkor láttam az arcát először, amikor vonakodva levettem tekintetemet Edwardról. És akkor éreztem a elindultam a tömegben, áthaladtam rajtuk, minden ölelésen, csak bizonytalanul tájékozódtam róla, hogy ki karjában voltam, figyelmem középpontjában Edward volt. Felismertem a különbséget a puha, meleg ölelését az emberi barátaimnak, és a szelíd, hűvös ölelését új családomnak.
Egy perzselő ölelés viszont más volt, mint az összes többi – Seth Claerwater bátran állt be a tömegbe a vámpírok közé, egy vérfarkas barát.

4. A gesztus

Az esküvő simán zajlott a fogadási összejövetelbe – ez a bizonyíték Alice hibátlan tervezésére. A folyó fölött már látszott, hogy alkonyodik; a szertartás pontosan a megfelelő ideig tartott. A nap lenyugodni készült a fák mögött. A fények pislákoltak a fa ágai között, ahogy Edward a hátsó üvegajtókon keresztül vezetett, a fehérvirágok csak úgy izzottak körülöttünk. Volt vagy tízezer ilyen virág itt kinn, amik illatos sátorként szolgáltak a táncparkett fölött, melyet a két ősi cédrusfa alatt állítottak fel.

A dolgok lelassultak, és megnyugodtak, ahogy az augusztusi este körbe vett mindent. A kis tömeg széthúzódott a csillagfények puha ragyogása alatt, és az összes barátunk ölelve üdvözölt minket. Most volt idő egy kis beszélgetésre és nevetésre is.

„Gratulálunk srácok” mondta Seth Clearwater, miközben lökdöste a fehér virágfüzért, ami hozzáért a fejéhez. Az anyja szorosan az oldalán állt és óvatos intenzitással nézte a vendégeket. Az arca vékony és vad volt, olyan amit a rövid frizurája csak még jobban kihangsúlyozott. Ez a kifejezés pont olyan volt mint a lányáé Leahé – Csodálkoztam volna ha ugyanilyen arcot vágna az út a szolidaritás egyik bemutatóján is. Billy Black Seth másik oldalán már kevésbé feszült volt, mint Sue.

Mikor ránéztem Jacob apjára, mindig rossz érzés kapott el, hogy két ember helyett csak egyet láttam. Egy öregembert láttam egy tolószékben ráncos arccal és fehér mosollyal amit mindenki látott. Aztán ott volt hogy egy erőteljes sor törzsfő közvetlen leszármazottja, bár a varázslat kihagyta az ő generációját, mégis Billy volt a hatalom egy része és a legenda még mindig. Ez özönlött rajta keresztül és a fiára is aki, ennek az örököse lett, és aki hátatt fordított sorsának. Sam Uley volt ezen legendák és varázslatok főnöke…

Billy szemei meglepően nyugodtnak tűntek, az eseményekre tekintve – fekete szemei szikráztak, mint akinek éppen van néhány jó híre. Lenyűgözött a lélekjelenléte. Pedig ez az esküvő a legrosszabb dolog lehetett számára, ami a legjobb barátja lányával történhet.
Kihívás volt visszatartania az érzelmeit, miközben az esemény már előre jelezte, hogy a megállapodás a Cullenes és Quileutes indiánok között, (Miszerint a vámpírok nem harapnak meg egyetlen embert sem) nem fog sokáig megmaradni. A vérfarkasok tudták, hogy megfog történni, de a Culleneknek fogalmuk sem volt, hogyan reagálnak majd rá a rezervátumiak. A szövetség előtt ez egy biztos támadást jelentett volna. Egy háborút. De most, hogy jobban megismerték egymást megbocsájtást nyert volna az ügy?

Mintha választ kaptam volna a kérdésemre, Seth kitárta karjait Edward előtt aki fél karjával viszonozta ezt az ölelést.

Láttam, hogy Sue finoman megremeg.

„ Jó látni, hogy jól mennek a dolgok nálatok, ember” mondta Sam „ Boldog vagyok ha látlak titeket.”

„Köszi, Seth. Ez nagyon sokat jelent számomra.” Edward elhúzódott Sethtől majd Sue-ra és Billyre pillantott. „Nektek szintén köszönetet kell mondani, hogy támogatjátok ma Bellát.”

„Semmiség” jött a hang mélyről, recsegősen Billy felől, meglepődtem a hangjában lévő optimizmustól. Talán egy erősebb fegyverszünet volt előre látható.

Seth integetett a kezével, majd elköszöntek tőlünk és Billy kerekesszékét az étel irányába kezdte tolni.

Angela és Ben volt a következő a sorban, majd a szüleik, végül Jessica és Mike - akiknek a meglepetésemre fogták egymás kezét. Nem is hallottam, hogy újra összejöttek. Mindenesetre ez jó hírnek számított.

Az ember barátaim után következtek a legfrissebb unokatestvéreim a Denali vámpírklán tagjai. Rájöttem, hogy ezek a vámpírok miatt idegeskedtem - Tanya feltételeztem a szőke göndör hajában lévő eperszínű tincsekről. – megölelte Edwardot. Mellette három másik vámpír arany szemekkel kíváncsisággal bámult engem. Az egyik nőnek hosszú, egyenes, kukoricaselyem szőke haja volt, a másik kettőnek pedig fekete haja egy egy oliva színű tinccsel a hajukban, amely kihangsúlyozta kréta fehér arcukat.

Mind a négyen gyönyörűek voltak, amitől csak megfájdult a gyomrom.

Tanya még mindig nem engedte el Edwardot.

„Ah Edward” mondta „ Hiányoztál.”

Edward kuncogott és egy gyors manőverrel kiszabadult az ölelésből. Egyik kezét Tanya vállára a másikat pedig a hátára helyezte, majd egy helyes pillantást is vetett rá. „Túl hosszú ide telt el. Tanya, jól nézel ki.”
„ Te is”
„Engedd meg, hogy bemutassalak a feleségemnek” Ez volt az első alkalom amikor kimondta, ezt a szót, amióta ez igaz is volt. És látszólag kielégítette, hogy ezt a szót használhatta. A Denali család minden tagja egy könnyed mosollyal fogadta Edward mondataid.
„Tanya, ő itt az én Bellám”

Tanya pont annyira csinos volt, mint amennyire a rémálmaimban láttam. Tekintete beletörődő volt, ahogy rámnézett. Majd a kezeit kinyújtotta, hogy az enyémekért nyúljon.

„Isten hozott a családban, Bella” egy kisebb bánattal teli mosoly jelent meg az arcán „ Tudod mi itt Carlisle rokonainak tartjuk magunkat és nagyon sajnáljuk a legutóbbi incidenst, amikor nem úgy viselkedtünk ahogy illendő lenne. Előbb vagy utóbb találkoznunk kellett volna veled. Meg tudsz bocsájtani??”

„Persze” mondta lélekszakadva „Annyira örülök, hogy találkoztunk” A Culleneknél mostmár minden számla ki volt egyenlítve. „Talán ez egy jó fordulat lehet számunkra, eh, Kate?” Fordult a szőke lány fele.

„Elevenen tartja az álmot” mondta aranyszemeinek forgatásával Kate. Elvette Tanyatól a kezemet, majd finoman megszorította azt. „Isten hozott, Bella”
Majd a sötét hajú nő tette kezét Kate kezének a helyére. „Én Carmen vagyok ő pedig Eleazar. És mind nagyon örvendünk, hogy találkozhattunk veled, Bella”

„ É-é-én szintén.” dadogtam.

Tanya rápillantott az emberekre akik várakoztak – Charlie és a helyettese, Mark és annak felesége mögött. A szemeik hatalmasak voltak, ahogy befogadták a Denali klánt.

„Találkozhatunk még később. Lesz még rá időnk” Tanya nevetni kezdett, mikor a családjával helyet váltottak.

A hagyományok közül mindegyiket általánosnak tartották. Én majd meg vakultak, ahogy Edwarddal a kést tartottuk a látványos sütemény fölött. – Túl nagy, gondolkodtam a barátokból és a családunkból álló viszonylag apró társaságról. A süteményeket egymás arcához tartottuk, Edward derekasan lenyelte az ő adagját, ahogy hihetetlenül figyeltem. Nem tipikus kézséggel dobtam a csokromat Angela meglepődött kezeibe. Emmett és Jasper hangosan nevettek a pírnál, ami az arcomon jelent meg, mikor Edward eltávolította az Alicetől kölcsön vett harisnyakötőmet – amit gondosan lecsúsztatott a bokámig – nagyon gondosan a fogaival. Rám nézett, majd egyenesen egy gyors kacsintást lőtt Mike Newton arcába.

És amikor a zene elkezdődött, Edward gondosan maga felehúzott, hisz a miénk volt az első tánc. A tánctól való félelmem ellenére kézségesen mentem utána. – különösen attól a résztől féltem, hogy tánc közönség előtt – csak annak örültem, hogy tudtam, hogy ő tart engem. Elvégezte a munka egészét helyettem, és könnyedén pörögtem a fények ponyvájának ragyogása alatt, melyet a fényképező gépek vakui adtak ki magukból.

„Élvezi a partyt Mrs. Cullen?” suttogta a fülembe

Nevettem. Ezt fogom használni egy ideig.


„Egy ideig”emlékeztetett engem. A hangja újjongó volt, majd lehajolt megcsókolni engem, miközben táncoltunk. A fényképező gépek lázasan kattogtak.

A zene váltott és Charli buzgón kopogtatni kezdett Edward vállán.

Charlie-val már kevésbé volt könnyű táncolni. Ő sem volt jobb nálam, tehát oldalról mozogtunk, hogy biztonságosabban táncoljunk. Edward és Esme is körülöttünk táncolt, hisz szerették Fred Astaire-t és Ginger Rogerst.

„Hiányozni fogsz otthonról Bella. Olyan egyedül leszek” Beszéltem, de a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett. Megpróbáltam viccet csinálni belőle. „Szörnyűnek érzem magam, hogy egyedül hagylak, hogy főzz magadra.” – ez gyakorlatilag bűnös hanyagság. Le tartóztathatnál engem „

Vigyorgott. „Azt hiszem az ételes rész túl fogom élni. Csak hívj fel, amikor éppen ráérsz”

„Ígérem”

Ez kedvesnek látszott, hisz már táncoltam mindenkivel. Jó volt látni az összes rági barátomat, de jobban akartam most Edwarddal lenni, mint máskor eddig. Örültem neki mikor épp egy félpercre szakított félbe, mikor egy újabb tánc következett.

„Mike soha nem nyugszik le, eh?” magyaráztam, mikor Edward egyet pördített rajtam. „Nem, nekem kell hallgatnom a gondolatait.” „ Szerencsés, hogy még nem rúgtam ki, vagy rosszabb”

„Igen, az”

„Volt már alkalmad, hogy megnézd magad?”

„ Öö, hát nem miért?”

„Akkor gondolom, nem is tudom, hogy milyen szívszorítóan gyönyörű vagy ma este. Nem lepődök meg azon, hogy Mike milyen véleménnyel van erről a férjezett nőről. Abban viszont csalódtam, hogy Alice nem kényszerített, hogy állj a tükör elé és nézd meg magad.”

„Tudod még mindig túlságosan elfogult vagy”

Sóhajtott egyet, majd megfordított engem, hogy lássam magam az üvegfalon amely, visszaverte a partyt mint egy hosszú tükör. Edward közvetlenül a párra mutatott, akik előttünk álltak a tükörben.

„Én, elfogult?”

Igazság szerint megfogott Edward pillantásának visszaverődése. – a tökéletes arca, egy tökéletes másodpéldánya – egy az oldalánál álló sötét hajú szépséggel. A bőre krém, és rózsa volt a szemei az izgalomtól ragyogtak. A csillámló fehér ruha, keskeny vonala csak úgy lobogott, mint egy megfordított tündérkonytliliom, amit annyira ügyesen vágtak, hogy a lány teste elegánsnak majdhogy nem bájosnak tűnt. – legalább is amíg mozdulatlan maradt.

Miután már tudtam pislogni a csodálkozásomtól, így hagytam hogy elhiggyem, hogy az ott én vagyok. Edward akit megmerevedett, majd autómatikusan hátraforudult, mintha a nevén szólították volna.

„Oh”mondta összehúzta a szemöldökét, majd kisimította, mikor elindult kifele amilyen gyorsan csak tudott.

Hirtelen, elmosolyodott egy gyönyörű mosoly jelent meg az arcán.

„Mi ez?” kérdeztem

„Ez egy nászajándék.”

„Huh?”

Nem válaszolt, megfogott majd ismét táncolni kezdett velem, az úttal szemben haladtunk a fényektől lassan eltávolodtunk az éjszaka sötét medrébe a táncparkettől távol.

Nem hagyta abba, amíg el nem értünk az egyik hatalmas cédrus sötét törzséhez. Edward még a legsötétebb árnyékban is merevnek és idegesnek tűnt.

„Köszönöm” mondta a sötétségbe Edward „Ez nagyon kedves tőled”

„ A kedves a második keresztnevem” jött az ismerős hang válasza a sötétségből.

„Közbe vághatok?”

A kezeimet a torkomhoz szorítottam és, ha Edward nem kapott volna el össze is estem volna.

„Jacob” fuldokoltom, majd mikor ismét levegőhöz jutottam „Jacob” mondtam újra a nevét.

„Hey te, Bells”

Megbotlottam a hangja irányába. Edward a könyököm alatt tartott még egy másik szintén erős kéz elnem kapott és maga felé nem kezdett húzni. A melegség szinte égetett Jacob kezéről, még a vékony szatén ruhán keresztül is tisztán éreztem ezt a forróságot. Ő nem késztetett arra, hogy táncoljak, csak magához húzott és megölelt én pedig a mellkasába temettem arcomat. Ledőlt, hogy az arcát a fejem tetejére támaszthassa.

„Rosalie nem fog megbocsájtani nekem, ha nem kapja meg a táncot amit ígértem neki” Edward mormolt valamit, de tudtam hogy ott hagyott minket és azt is tudtam, hogy nem ez volt az ő ajéndéka. – egy pillanat Jacobbal.

„Oh, Jacob” mostmár sírtam, nem tudtam kiejteni a szavakat érthetően „köszönöm”

„Hagyd abba a sírást Bella, tönkre fogod tenni a ruhádat. Ez csak én vagyok „

„Csak? Oh, Jake. Most minden tökéletes”

Horkantott egyet „Oh, ez az kezdődhet a party. A tanú végig csinálta azt.”

„Most mindenki itt van akit szeretek”

Éreztem, hogy ajkai megérintik a hajamat. „Sajnálom, hogy elkéstem, kedvesem”

„Annyira boldog, vagyok hogy te eljöttél”
„Ez volt a terv”

A vendégek irányába pillantottam, de már nem láttam meg Jacob apját ugyanazon a helyen ahol nem rég még láttam. Nem tudtam, hogy marad-e. „Billy tudja, hogy itt vagy?” Amint kimondtam, tudtam, hogy az volt az egyetlen kikötése, látszott az arcán.

„Én biztos vagyok benne, hogy Samnek elmondják, és elmegyek mikor…mikor vége van a partynak.”

„Annyira boldog lesz, hogy otthon vagy”

Jacob elhúzodott és felegyenesedett, egyik kezét a hátamon hagyta a másik kezével pedig megfogta a jobb kezemet. Bölcsőként ringatta a kezeinket, egészen a mellkasáig, éreztem, ahogy a szíve dobog. De az volt az érzésem, hogy nem véletlenül kellett éreznem a szívverését.

„Nem hiszem, hogy kaphatnék többet egy táncnál.” mondta, majd elkezdett forogni velem egy lassú körben, ami nem illet össze a háttérben szóló zene ritmusával. „A lehető legtöbbet kellene kihoznom ebből”

Átvettük a ritmust, a szíve ritmusát éreztem a kezem alatt.

„Boldog vagyok, hogy eljöttem” mondta Jacob egy pillanat után. „ Nem hittem, hogy eljövök. De azért nagyon is jó még egyszer látni téged. Nem szomorúbb, mintha nem jöttem volna el.”

„Nem akarom, hogy szomorúnak érezd magad”

„Tudom ezt. És nem azért jöttem el ma este, hogy bűnösnek érezd magadat.”

„Nem – Boldoggá tett, hogy eljöttél ez a legjobb ajándék, amit csak kaphattam”

Nevetett „Az jó, mert nem volt időm igazi ajándékot venni”

A szemeim már egész jól alkalmazkodtak a sötétséghez, így már láthattam az arcát, magasabb volt mint gondoltam. Lehetséges, hogy még mindig nől? Közelebb kellett lennie a hét lábhoz, mint a hathoz. Megkönnyebbülés volt számára, hogy a bizalmasa megint, jellemzi a kinézetét annyi idő után ami eltelt. – a mélységes sötét szemeit, beárnyékolták bozontos szemöldökeit. A magas arccsontját és a teljes ajkát kihangsúlyozták a fehér fogai amik pontosan összeillettek szarkasztikus nevetésének hangjával. Szemének vonala szorosan látszottak az élek körül – gondos, megfigyeltem, hogy ma este nagyon is gondos volt. Megtett mindent, hogy tudja, hogy boldoggá tesz vele engem. Soha nem tettem senkinek olyan jót, hogy megérdemeljek egy olyan barátot, mint Jacob.

Mikor döntöttél úgy, hogy visszatérsz?”

„Tudatosan vagy tudat alatt?” Vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt a saját kérdésére. „Nem is tudom, igazából vándoroltam egy ideig és talán az támogatta ezt az irányt ez vezetett ide. De ma reggel kezdtem igazán futni..ide. Nem tudom, hogy csinálhattam ezt.” nevetett. „Nem hinnéd, hogy ez milyen furcsa – séta körbe, két lábon megint. És újra ruhák. – Ez így egy kicsit bizarabb mert furcsának tűnik azok után. Nem számítottam arra, hogy kiesek ebből az emberi szerepből.”

Kitartóan forogtunk.

„Azért ez szégyen lett volna, ha nem jövök el meglátogatni téged, Bella. Ez megért egy utazást, hihetetlenül szép vagy, Bella.”

„Alice ma elég sok időt szentelt nekem. És a sötétség is segít”

„Nekem ez nem annyira sötét, mint neked”

„Persze.” Vérfarkas képesség. Könnyű volt elfelejteni, azokat a dolgokat, amikre képes volt, hisz annyira emberinek tűnt. Különösen most.

„Levágattad a hajad” ismertem fel.

„Igen. Tudod így egyszerűbb.” Ki kellene használnom a kezeidet még szabadok.

„Igen ez jónak hangzik” hazudtam.

Horkantott. „Jólvan. Teszem azt, a rozsdás konyha elfajult.” hirtelen széles vigyor jelent meg az arcán, aztán a mosolya halványulni kezdett. Kefejezése komoly lett. „Boldog vagy Bella?”

„Igen”

„Rendben” Éreztem, hogy vállatvont válaszomra. „ Az fontosabb, hogy te jól vagy-e?”

„Én jól vagyok, igazán, Bella. Már nem kell miattam aggódnod. Abba tudod hagyna Seth piszkálását.

„Éppen miattad nem piszkáltam. Kedvelem Seth-et.”

„Ő jó gyerek. Sokkal jobb valamennyinél. Ha megtudnék szabadulni a hangóktól a fejembe, akkor komolyan mondom tökéletes lenne farkasnak lenni.” Nevettem a hanglejtésén. „Igen, nem mondhatom azt bármelyiknek hogy hallgasson.”

„A teesetedben ez azt jelentené, hogy elmebeteg vagy. Természetesen tudtam, hogy te az vagy.” ingerülté változott a hangja.

„Kössz.”

„ Az elmezavar valószínűleg könnyebb mint meghallgatni egy köteg gondolatot. Az őrült emberek gondolatai nem küldik a bébiszittert, hogy figyeljék őket.”

„Huh?”

„Sam és még néhányan közülünk kint van, elővigyázatosságból tudod.”

„Miből?”

„Arra az esetre, ha véletlen nem tudnán türtőztetni magam, nehogy tönkre tegyem az esküvőt.” vetett felém egy gyors mosolyt, valószínűleg egy megnyerő gondolat volt ez számára. „Nem azért vagyok itt, hogy tönkre tegyem az esküvőd Bella. Itt vagyok…” elcsuklott a hangja

„Ez így tökéletes”

„Ez egy nagy feladat”

„Jó dolog, hogy te is nagy vagy.” Sóhajtott a rossz viccemre. „Itt vagyok, hogy a barátod legyek, itt vagyok a legjobb barátodként, utoljára.”

„Samnek több bizalmat kellene neked adnia.”

„Nos, talán túl érzékeny vagyok. Talán amúgy is ott volnának, hogy szemmel tartsák Seth-et. Sok vámpír van itt. Seth nem veszi ezt olyan komolyan, mint ahogy kellene.”

„Seth tudja, hogy számára ez nem veszélyes. Jobban érti a Culleneket, mint Sam.”

„Persze, persze” a béke ezelőtt egy óriási küzdelemmé válhatott volna. mondta Jacob.

Furcsa, hogy ez történt. Diplomatikusan viselkedett.

„Sajnálom azokat a hangokat.” mondtam „Kívánd azt, hogy jobbá tehessem.”

„Ez nem annyira szörnyű” mondta „Épp csak egy keveset síránkozom”

„Boldog …vagy?”

„Hagyd abba. Elég volt ennyi rólam. Ma te vagy a csillag.” kuncogott. „Fogadjunk, hogy szeretsz a figyelem központjába lenni.”

„Igen. Így most nem kaphatok elég figyelmet.”

Nevetett, majd kihúzva magát a fejem felett tanulmányozta a party fényeit, a táncoló párokat, a hulló virágszirmokat. Én is vele néztem olyan távolinak tűnt az egész ettől a sötét helytől. Megfigyelte a fehér örvényt, olyan volt mintha egy óriási hógömb.

„Sokkal tartozom nekik” mondta „Tudják, hogyan lehet megszervezni egy partyt.”

„Alice megállíthatatlan volt, mint mindig”

Sóhajtott. „A zene véget ért. Gondolod, hogy kapok egy másik táncot? Vagy az már túl sok lenne? „

Megszorítottam a kezemmel a kezét. „Tudsz sokat táncolni, ha akarsz.”

Nevetett. „Az érdekelne. De azt hiszem, a kettő mellett kell kitartanom. Ne kezdj beszélgetni.”

„Azt gondolnád, hogy mostanra már hozzászoktam a búcsúzásokhoz.” mormolta

Megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomban. De nem sikerült.

Jacob Rám nézett és összeráncolta a szemöldökét. Majd az újjaival letörölte az arcomról a könnyeket.

„Nem fogják azt hinni, hogy az esküvő miatt sírsz, Bella”

„Mindenki sír az esküvőn” mondtam

„Ez az amit akarsz igaz?”

„Persze”

„Akkor mosolyogj”

„Én próbáltam” nevetett a grimaszomon.

„Megpróbálok, majd így emlékezni rád. És tettetni…”

„Mit? Hogy meg fogok halni?”

Összszorította a fogait. Küzdött magával – Az elhatározásával, hogy a mai napon nem fog megbántani, ő ma egy ajándék és nem egy elmarasztaló ítélet. Kitalálhatnám, hogy mit akarhat mondani.

„Nem” válaszolta végül „De, látni foglak a fejemben. Rózsaszín orca, szívverés, két bal láb. Ezek együtt.”
Szándékosan dobogni kezdtem a lábán, ahogy csak tudtam. De ő csak nevetett rajta. „Az én csajom” Belekezdett valami másba, de mikor rájött, hogy nem helyes a szája bezárult. A fogai csikorogtak a küzdéstől, amiket nem akart kimondani.

A kapcsolatom Jacobbal annyira egyszerű volt. Természetes és könnyű. De mióta Edward visszatért az életembe azóta eléggé megeröltető volt. – Jacob szemeiben – azért, hogy Edwardot választottam, azért hogy egy más sorsot választottam számára ez egyenlő volt a halállal vagy legalább is egyenlő nagyságú azzal.

„Mivan, Jake? Csak mondd el. Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem?”

„N-n-nekem nincs semmi mondani való számodra.”

„Oh, Jake! Nyögd ki!”

„Ez igaz. Ez nem ….ez - ez egy kérdés. Ez egy olyasvalami amit azt hogy mondj el nekem.”

„Kérdezd meg.”

Egy további percen keresztül küzdött, majd kifújta a levegőt „Ez nem kell, nem számít.”

„Engem csak a morbid kíváncsiság furdal.”

Annyira ismertem őt, hogy egyből megértettem mit is akar pontosan .

„Nem ma este, Jacob” suttogtam.

Jacob az emberiségemmel még megszállottabb volt, mint Edward. Nagyra becsülte a szívverésem mindenegyes darabját, mintha megszámozták volna őket.

„Oh” mondta miközben megpróbálta elfojtani megkönnyebbülését. „Oh”

Egy újabb dal következett, de ő nem vette észre a változást.

„Mikor?” suttogta.

„Nem tudom biztosan, egy vagy két hét, talán.”

A hangja felvett egy gúnyosabb hangszínt. „Mi a fenének?”

„Mert nem akartam a nászutamat fájdalommal tölteni.”

„Inkább töltenéd azt, hogyan is? Sakkozva? Ha ha.”

„Roppant vicces.”

„Vicceltem, Bells. De őszintén nem értem a dolgot. Neked nem lehet egy valódi nászutad a vámpíroddal. Nevezzük az ásót ásónak. Ez nem az első alkalom amikor elhalasztottátok ezt. „Ez egy jó dolog, bár..”mondtha, miközben hirtelen határozottá vált. „Ne légy ettől zavarban.”

„Nem halasztok el mégegyszer semmit.” csattantam fel. „ És igenis nekem lehet igazi nászutam! Bármit megtudok tenni, amit akarok! Kiváglak innen!” Lelassult a körözésünk, majd hirtelen megállt. Egypillanatra eltöprengtem, hogy észrevette –e hogy megváltozott a zene és siettem, hogy helyre rakjam a fejemben a kisösszezördülésünket, nehogy ott hagyjon mielőtt elköszönne. Nekünk nem kellene ma elválnunk.

Aztán a szemei furcsára változtak, majdnem zavarosra.

„Micsoda?” zihálta „Mit mondtál?”
„Hogy mit mondtam…? Jake? Mi a baj?”

„Mit gondolsz? Lehet igazi nászutad? Míg emberi lény vagy? Viccelsz? Ez egy ízléstelen vicc, Bella.”

Dühösen néztem rá. „A fenéket, Jake. Ez nagyon nem a te dolgod. Én kellek hozzá nem…nekünk meg nem is kellene erről beszélgetnünk. Ez magán.. –

Hatalmas kekzei körbefonták a karjaimat.

„Ow, Jake! Gyerünk”

Megrázott.

„Bella! Elvesztetted az elmédet? Te nem lehetsz ennyire hülye! Mond, hogy csak vicceltél.”

Megint engem rázott. A kezei elszorították az ereimet, remegett ő is miközben rázta a csontjaimat.

„Jake – Állj!”

A sötétség hirtelen megváltozott.

„Vedd le a kezeidet róla!” Edward hangja jégként volt hideg és pengeként volt éles. Jacob mögül a sötétségből hallható volt egy vicsorgás. „Jake, tesó, hátrálj!” Hallottam Seth Clearwater ösztönzését. „Elvesztetted.”

Jacob fagyottnak látszott, elborzasztott szemei szélesre tágultak és csak bámultak rám. „Engedd el megfogod sebezni.” suttogta Seth. „Engedd, hogy elmenjen.”

„Most!” mondta zavartan Edward

Jacob kezei leestek az oldalához. A vérnélküli vénáimon ismét elkezdett folyni a vér, ami már szinte fájdalmas volt. A meleg kezeket a hideg kezek váltották fel, és a levegő hirtelen nyomasztóvá vált számomra…

Pislogtam, és én is talpom voltam, vagy fél tucat láb volt, attól ahol én álltam. Edwardot lefogták előttem. Volt két óriási farkas ő és Jacob között, de nem látszottak agresszívnek. Megpróbálták megakadályozni a küzdelmet.

És Seth – a nyakigláb, tizenötéves Seth – átkarolta Jacob remegő testét, majd arréb húzta őt. Ha Jacob elvesztette az önuralmát. Seth lebírta állítani….
„Menjünk Jake, gyere!”

„Meg foglal ölni téged.” mondta Jacob, hangja olyan mértékű haraggal volt tele, hogy még suttogásnak sem volt mondható a beszéde. A szemei, amiket Edwardra szegezett égtek a dühtől. „Megfoglak ölni téged! Most rögtön!” görcsösen remegett.

A legnagyobb farkas volt, szemei feketén izzottak, amikor morogni kezdett.

„Seth tűnj el az útból!” sziszegte Edward.

Seth ismét húzott egyet Jacobon, néhány lábnyira húzta, de Jacob ettől csak mérgesebb lett. „Ne tedd Jake, sétálj el. Gyerünk”

Sam – a nagyobb, fekete farkas – akkor csatlakozott Sethez Jacob mellkasához tette hatalmas fejét és próbálta visszatartani.

Hármójuk – Seth a vontató, Jake a reszkető, Sam a rámenős – serényen eltűnt a sötétbe.

A másik farkas utánnuk bámult. Nem voltam benne biztos, de a csokoládébarna bundájából ítélve – talán Quil lehetett?

„Sajnálom” suttogtam a farkasnak.

„Ez most már felesleges, Bella” morogta Edward.

A farkas Edwardra nézett. A tekintete barátságtalan volt. Edward egy hideg bólintást adott felé. A farkas meglepődött, majd hátra fordult, hogy kövesse a többieket.

„Rendben” mondta magában Edward, majd rám nézett. „Menjünk vissza”

„De Jake” –

„Sam segít neki. Elment” –

„Edward, nagyon sajnálom hülye voltam” –

„Nem tettél semmi rosszat” –

„Olyan nagy szám van. Miért én …nem kellett volna megengednem neki, hogy úgy érjen hozzám..Mit csináltam miközben gondolkodtam?”

„Ne aggódj” megérintette az arcomat „Vissza kell mennünk a fogadásra, mielőtt bárki észrevenné a távollétünket.”

Megráztam a fejemet, próbáltam tisztán átlátni a helyzetet. Mivan ha valaki észrevett minket? Mivan ha valaki hiányolt már minket?

A gondolataim csak ekkörül forogtak, rájöttem hogy a valóságban mennyire is megviselt ez engem. „Csak adj két másodpercet nekem” esedeztem

Ez az incidens eléggé nagy pánikkal és bánattal töltött el, de nem számított - csak a külső számított. Bemutatni egy bravúros megjelenést, csak ez számított és tudtam, hogy uralkodnom kell magamon.

„A ruhám?”

„Jónak tűnsz. Nem egy az egyik tincsed nem odavaló”

Vettem két mély lélegzetet. „Rendben, menjünk”
Körém fonta a karjait és visszavezetett a fénybe. Átmentünk a csillagfények alatt, és újra táncolni kezdtünk. Mintha senki nem is szakította volna félbe az előző táncunkat.

Körbe pillantottam a vendégeket, de senkin nem látszott, hogy meg lenne döbbenve, vagy ijedve. Csak a lesápadt arcok mutatták a feszültség jeleit és azokat is megpróbálták jól élrejteni. Emmett és Jasper együtt voltak a táncparkett szélén azt hiszem ők a konfrontáció miatt lehettek ott.

„Meg vagy?”

„Jól vagyok” ígértem neki. „Nem tudom elhinni, hogy tehettem ezt. Mi lehet a baj velem?”

„Nincs veled semmi baj”

Annyira örültem, hogy itt találkozhattam Jacobbal. Tudom mekkora áldozatot jelent ez neki, és tönkre tettem ezt, tönkre tettem az ajándékat. Komolyan mondom karanténba kellene zárni.

De a hülyeségem ne tegyen tönkre semmi mást ma este. Félretenném egy fiókba és bezárnám azt, későbbi alkuig. De semmit nem tudok tenni, amit most eredményre is vezetne.

„Vége van.” mondtam „Ne gondoljunk rá többet ma este.”

Arra számítottam, hogy Edwarddal, majd megállapodunk, de ő csöndes maradt.

„Edward?”

A homlokához szorította kezeit, hogy gondolkodjon. „Jacobnak igaza van” suttogta „Mi vagyok én, amikor gondolkodom?”

„ Neki nincs” mondtam és közben próbáltam, olyan arcot vágni, hogy senkinek ne tűnjön fel a helyzet komolysága.

„Jacob túl elfogult, hogy tisztán lásson bármit is.” motyogott valamit, de túl halk volt, hogy meghalljam. „ Lehet, hogy engednem kellene, hogy megöljön engem, amikor gondolkodom…”

„Állj le” mondtam vadul. Megragadtam az arcát a kezeimmal és vártam míg kinyitja a szemeit. „Te és én. Ez az egyetlen dolog számít most. Ez az egyetlen, amire engedéjed van, hogy ezen gondolkodj. Hallasz engem?”

„Igen” sóhajtotta.

„Felejtsd el, hogy Jacob egyáltalán itt volt.” Ha tehetném azt. Ha tehetem azt. „Ígérd meg nekem, hogy most menjen tovább az egész party.”

Egy pillanatra nézett csak a szemembe, mielőtt válaszolt. „Ígérem”

„Köszönöm. Edward én nem félek.”

„Én igen.” suttogta

„Nem kell” mély lélegzetet vettem és mosolyogtam. „Mellesleg, szeretlek”

Cserébe mosolygott egy keveset. „Ez az amiért itt vagyunk.”

„Ki sajátítod a mennyasszonyt” mondta Emmett, amint megjelent Edward válla felett.

„Táncolhatok a kis húgommal? Ez lehet az utolsó esélyem, hogy elérjem, hogy elpiruljon.” Hangosan nevetett, ugyanolyan őszintén, ahogy szokott az általa teremtett légkörben.

Megfordultam erre, voltaképpen még rengeteg emberrel nem táncoltam. És annyira még lehetőséget sem kaptam nagyon, hogy mással táncoljak. Amikor Edward újra követelt engem azt Jacob számlájára írtam – a fiók szorosan zárva volt. – Ahogy a karjait fonta körém képes voltam előásni korábbi örömömet, a bizonyosságomat abban, hogy életemben a leghelyesebb döntést hoztam, amit csak hozhattam. Mosolyogtam és a mellkasára fektettem a fejemet. A karjai összeszorultak.

„Hozzászokhatnék ehhez” mondtam.

„Nem mondod, hogy átjutottál a táncal való kérdéseiden?”

„ A tánc nem is annyira szörnyű – veled, de egyből többre gondoltam és csak szorosabban szorítottam magamhoz. „ soha nem engedj el.”

„soha” ígérte, majd lehajolt és megcsókolt. Ez egy komoly fajta csók volt. Élénk, lassú, de élvezetes….

El is felejtettem, hol is vagyok, mikor meghallottam Alice kiáltását „Bella, idő van”

Elképzeltem az ingerültséget az arcomon, amit a frissensült nővérem is láthatott, hogy félbeszakított minket.

Edward tudomásul sem vette, testvére szavait, és folytatta a csókot, ajkai keményebbek és gyorsabbak voltak mint azelőtt.

A szívem kalapálni kezdett, a tenyereim a márványnyakán helyezkedtek el.

„Leakarjátok késni a repülőt?” közölte mellettünk Alice. „Én biztos vagyok benne, hogy lesz egy gyönyörű nászutad, de ahhoz repülés kell.”

Edward kissé elfordította a fejét és mormolva azt mondta „Menj el, Alice” majd vissza fordult, hogy az ajkai ismét az én ajkaimon állapodjanak meg.

„Bella ezt a ruhát akarod viselni a repülön?” követelte.
Igazán nem figyeltem sokat, pillanatnyilag annyira nem érdekelt. Alice most már morgott „Elfogom mondani neki Edward, hogy hová is viszed. Ha ennyire segítesz nekem, én el.”
Edward megfagyott. Majd dühösen kedvenc nővérére pillantott. „Rettenetesen kicsi vagy és mérhetetlenül bosszantó.”

„Nem akarom tönkretenni a tökéletes utazást, de ez a ruha kárbaveszne.” csattant fel, majd megfogta a kezem és maga után húzott. „Gyere velem, Bella”

Vontatottan mentem, egy kicsit vissza is rántottam, de szerettem volna még egyszer megcsókolni Edwardot. Türelmetlenül megrántotta a kezemet, miközben távolabb húzott tőle. A vendégek felől néhány ember kuncogását hallottam, aminek hatására engedelmeskedtem neki és hagytam, hogy bevonszoljon a lakatlan házba.

Bosszúsan rám nézett.
„ Bocsi, Alice” sajnálkoztam.

„Nem hibáztatlak téged, Bella” sóhajtotta „ Nem tűnsz úgy, mint aki rátermett segítség lenne a maga számára.”

Kuncogtam a gyilkos pillantásán, amire bosszús kifejezéssel válaszolt.

„Köszönöm, Alice. Ez volt a legszebb esküvő, ami valaha volt bárkinek is.” mondtam, mostmár komoly arccal. „Minden pontosan olyan volt amilyennek képzeltem. Te vagy a legjobb, a legokosabb, és a legtehetségesebb testvér az egész világon.”

Ez feloldotta őt, és hatalmasat mosolygott felém. „Örülök, hogy tetszett.” Renée és Esme fennt vártak minket. Gyorsan átbújtam a saját ruhámból Alice mélykék ruhájába. Hálás voltam, hogy valaki kivettem a hajamból a hajtűket, egészen megfájdult a fejem tőle és jól esett, hogy végre a hátamra hulott a hajam. Anyám könnyei törés nélkül áramlottak egész idő alatt.

„Hívni foglak, amint tudlak.” ígértem, ahogy megöleltem és elbúcsúztam. Tudtam, hogy anyám majd meghal azért, hogy tudja az összes nászút titkot, ha csak nem az ővéi voltak. „Elfogom mondani, amint biztonságosan távol van tőlünk” mondtam. Alice önelégült mosolyt vágott, mikor rá nézett a fájdalmas arckifejezésemre. Milyen igazságtalan, hogy én vagyok az utolsó aki megtudja, hogy hova is megyünk.
„Nagyon hamarosan megkell látogatnod engem és Philt.” mondta. „Ez a sorsod, hogy délre menj – lásd a napot most az egyszer.” tette hozzá Renée.

„Nem esett ma” emlékeztettem őt, miközben kikerültem a kérését.

„Kész csoda”

„Minden kész” mondta Alice, „A bőröndjeid az autóban” – Jasper mindjárt elhozza azt. Renée visszahúzott a lépcsőke fele, hogy nyugodtan megtudjon ölelni.

„Szeretlek anyu” suttogtam „Örülök, hogy neked ott van Phil. Gondoskodjatok egymásról.”

„Én is szeretlek, Bella, édesem”

„Viszlát anyu. Szeretlek” mondtam, miközben elszorult a torkom.

Edward a lépcső aljánál várt rám. Kinyultam, hogy meg bírjam fogni a kezét. A kis tömeg mind arra várt, hogy kikísérhessen minket.

„Apu?” kereste a szemem a tömegben.

„Itt van” mormolta Edward. Átsegített a tömegen, akik egy kis ösvényt szorítottak nekünk maguk között. Megtaláltuk Charlie-t, aki ügyetlenül a falnak dőlt, hátul a tömeg mögött ahová kedvtelenül elbújt. A piros karikák a szemei alatt megmagyarázták miért.

„Oh apu!”

Megöleltem a dereka körül, a könnyeim megint folyni kezdtek. Rengeteget sírtam ma este. Megpaskolta a hátamat.

„Menj. Ne akard lekésni a repülőgépet.” Nehéz volt a szeretetről beszélni vele – annyi közös vonás volt bennünk, mindig jelentéktelen dolgokhoz tértünk vissza, hogy kitudjuk kerülni az ilyesfajta érzelmes beszélgeteseket. – De ez nem az az idő volt, hogy öntudatosak legyünk.

„Örökké szeretni foglak apu” mondtam neki. „Ezt ne felejtsd el”

„Én is téged, Bells. Mindig, mindig.” Megpusziltam az arcát.

„Hívj majd fel engem” mondta.

„Hamarosan” ígértem, ígértem csak. Nem hívhattam fel őket, mert akkor látni akartak volna és az túl veszélyes lett volna a számukra túlságosan más leszek.

„Menjetek” mondta mogorván. „Ne akard lekésni”

A vendégek egy újabb folyosót csináltak nekünk. Edward maga mellé húzott, ahogy megtettük a lépéseket. Tapsolni kezdtek, mikor Edward megcsókolt a küszöbnél. Aztán az autóhoz siettünk, elkezdődött a rizsvihar. Jött egy jó nagy adag, valószínűleg Emettől és el is kaptam belőlük néhány darabot Edward háta mögött.

Az autót egy csomó virággal és szalaggal díszítették fel. És ezeknek a szalagoknak a végét egy kötegbe kötötték, melyek egy tucat cipőhöz vezetett. – divatos tervezésű, márkás cipők lehettek.

Edward megóvott engem a rizstől, még beszáltam az autóba. Aztán ő is beszált és elszáguldottunk, az ablakból a terasz felé integettem „Szeretlek titeket” kiáltottam a családtagjainknak.

Az utolsó kép, amit megjegyeztem a szüleim képe volt. Phil egyike kezét szorosan anyám dereka köré csavarta a másik kezével pedig Charlie hátát tartotta. Nagyon sok féle szeretet volt jelen eppen a pillanatban harmónia volt a legjobb szó rá. Ez nagyon reményteljes pillanatnak tűnt számomra.

Edward megszorította a kezem.

„Szeretlek” mondta.

A kezeihez hajtottam a fejem. „ Ez az, hogy mi miért vagyunk itt” idéztem.

Megcsókolta a hajam.

Ahogy ráfordultunk a sötét országútra, Edward rátaposott a gázpedálra, hallottam a zajt a motor dorombolása fölött, miközben az erdőt magunk mögött hagytuk. Ha én hallottam akkor, valószínűleg ő is hallotta. De azt mondta, hogy a hang elhallgat, ahogy távolodunk. Nem válaszoltam rá.

A fülsértő hang, vigasztalhatatlanul üvöltött majd a hang lassacskán eltűnt.

5. Esme szigete

„Houston?” – kérdeztem, miközben felemeltem a szemöldökeimet, amikor elértük a Seattlei kaput.
„Ez csak egy átszállás lesz út közben” – mondta Edward és vigyorgott.
Úgy éreztem, hogy még nem régen aludtam el, amikor felébresztett engem. Kicsit kába voltam, ahogy a terminálokon keresztül vonszolt, nehezen emlékeztem, hogy hogyan kell a szemeimet kinyitni, hogy pislogjak. Néhány percig eltartott, hogy utolérjem magam, amikor megálltunk a nemzetközi pultnál, hogy bejelentkezzen a következő repülésünkre.
„Rio de Janeiro?” – kérdeztem.
„Egy másik megálló” – mondta. A repülés Dél-Amerikába hosszú volt, de kényelmes a széles első osztályú ülésben, Edward karjai körülöttem voltak és ringattak. Elaludtam és szokatlanul riadtan ébredtem, ahogy a lemenő nap fényével köröztünk a repülőtér irányába, láttam a repülőgép ablakán túl. Nem maradtunk a reptéren, hogy csatlakozzunk egy másik repüléshez, ahogy hittem. Helyette átmentünk taxival Rio sötét, élő utcáin. Képtelen voltam felfogni Edwardnak akár csak egy szavát is, amint portugálul adta az utasításait a vezetőnek, találgattam, hogy egy új csatlakozás felé tartunk, vagy megpihenünk egy szállodában. Egy éles nyílalás hasított a gyomromba, ami olyan volt mint a lámpaláz, ami összeszorítja a gyomrom, ahogy arra gondoltam. A tayi továbbment a tömegen keresztül, , és úgy láttam, hogy extrémen a város nyugati fele felé tartunk, ami az óceánba megy. A dokkoknál leállítottak minket. Edward mutatta az utat a hosszú fehér jachtok sora mellett, amik az éjszakában lehorgonyoztak, hosszában a fekete víz árnyékolta őket. Az a hajó, amibe beszálltunk a többinél kisebb volt, nyilvánvalóan inkább a sebessége dominált. Még mindig fényűzően nézett ki, és jobban tetszett a többinél. Könnyedén beugrott a nehéz csomagok ellenére, amiket vitt. Letette őket a fedélzeten és megfordult, hogy segítsen beszállni. Csöndben álltam, amíg előkészítette a hajót, az induláshoz, meglepett, hogy milyen képzettnek és gyakorlottnak láttam, mivel soha nem említette, hogy kedveli a hajókázást. De akkor ott, megint tökéletes volt. Ahogy elindultunk a nyílt óceánon átfutottam magamban a földrajzot. Amennyire emlékszem nem volt túl sok minden Brazíliától keletre….legalábbis Afrikán kívül. De Edward továbbra is előre száguldott, amíg Rio fényei elhalványultak és végül eltűntek mögöttünk. Az arcán egy ismerős vidám mosolyt láttam, amit általában a sebesség hoz ki belőle. A hajó keresztülhuppant a hullámokon és a tenger az arcomba spriccelt. Végül a kíváncsiság, amit olyan sokáig elnyomtam felülkerekedett rajtam.
„Mennyire van még mesze?” - kérdeztem.
Nem gondoltam, hogy megfeletkezne emberi mivoltomról, de azon gondolkodtam, hogy vajon úgy tervezte-e, hogy majd a hajón leszünk végig.
„Kb. fél óra.” – a szemei észrevették a kezeimet, amik az ülést szorították, és elvigyorodott.
„Oh, jól van.” – mormoltam magamnak. Végül is ő egy vámpír. Talán Atlantisba megyünk. Húsz perccel később a nevemet kiabálta a motor zúgásánál hangosabban.
„Bella, néz oda.” – egyenesen előre mutatott.
Először csak egy nagy feketeséget láttam, és a holdfehérségét, amint átfut a vízen. De átkutattam a teret ahova mutatott, amíg meg nem találtam egy alacsony fekete alakot, ahol a hullámokon futó holdfény megtört. Ahogy a sötétségbe bandzsítottam, egy részletesebb lett a látvány. Az alak egy zömök, szabálytalan háromszöggé vált. Kicsit oldalra húzódott mielőtt a hullámokba merült. Mi van ott, láttam a körvonalát, valaminek, ami a szlben lebegett. Azután a szemeimnek sikerült ráfókuszálnia, és végre mindennek volt értelme. Egy kicsi sziget emelkedett előttünk ki a vízből, lengő pálmákkal, egy starand hold fényében izzó képével.
„Hol vagyunk?” – mormolta csodálkozva, miközben a sziget északi fele felé vettük az irányt. A motor zaja ellenére hallott engem, és szélesen mosolygott, mosolya megcsillant a holdfényben.
„Ez Esme szigete.”
A hajó hirtelen lassult, és pozícióba állt, pontosan egy pici dokk irányába, aminek fából készült palánkjai voltak, amiket a hold fehér fénye még jobban kivilágosított. A motor, mintha elvágták volna, és a csend, ami következett nagyon mély volt. Nem volt semmi csak a hajó ringatózása a szélben, és a szellő susogása a pálmákon. A levegő meleg, nedves és illatos volt – mint a gőz, ami egy forró zuhany után marad.
„Esme szigete?” – a hangom nagyon halk volt, de ez még mindig túl hangosnak tűnt, ahogy megtörte a nyugodt csendet. Ez egy ajándék Carlisletól és Esmetől, akik megengedték nekünk, hogy kölcsönvegyük.
Egy ajándék. Ki ad egy szigetet ajándékba? - ráncoltam a szemöldököm. Még nem szoktam hozzá Edwardék extrém nagylelkűségéhez, ami egy normális viselkedésnek számított náluk. A dokkra tette a bőröndöket, miközben rám mosolygott, szélesen mosolygott, ahogy rám nézett. Ahelyett, hogy megfogta volna a kezemet, a karjaiba vett.
„Ugye nem hitted azt, hogy nem viszlek át a küszöbön?” – kérdezte, ahogy könnyedén kilépett velem a hajóból. Vigyorgott. „Alaposnak kell lenni, különben nincs értelme.”
Egyik kezében a hatalmas kofferek fogantyúi voltak, és a másik kezében én, egészen elmentünk a dokk végéig, és egy sápadt homokösvényre lépett a sötét növényzeten keresztül. Rövid ideig a hangok olyanok voltak, mint egy dzsungelben, azután láttam egy meleg fényt elöl. Amikor jobban láttam a fényt, realizáltam, hogy egy ház van ott – a két fényes tökéletes négyzet, széles ablak volt, amik a bejárati ajtó két oldalán helyezkedtek el. A lámpaláz még erősebben tőrt rám, mint azelőtt, rosszabb volt, mint amikor azt hittem, hogy szállodába megyünk. A szívem hallhatóan döngette a bordáimat, és a lélegzetem úgy tűnt, hogy már nem lehet gyorsabb. Éreztem, hogy Edward az arcomat nézi, de nem akartam a szemébe nézni. Egyenesen előre meredtem, és semmit sem láttam. Nem kérdezte meg, hogy mire gondolok, pedig ez nem volt rá jellemző. Úgy gondoltam, hogy ez azt jelenti, hogy ő is hirtelen pont olyan ideges lett, mint én. Rátette a bőröndöket a tornácra, hogy kinyissa az ajtót – nyitva volt. Edward lenézett rám miközben arra várt, hogy a szemébe nézzek, mielőtt átvitt a küszöbön. Átsegített a az ajtón, mindkettőnk nagyon csendes volt, a ház eléggé nagy volt ezen az apró szigeten, és furcsamód ismerős. Már hozzá voltam ehhez szokva – a sápadt színösszeállítást kedvelik a Cullenek, ez így otthonosan nézett ki. Azért nem tudtam koncentrálni semmilyen fő jellemzőre. A lüktető pulzus, ami a füleim mögött áramolt, kicsit mindent homályosság tett. Azután Edward könnyedén körbevitt, majd megállt. A szoba nagy és fehér volt, és a távoli fal javarészt üveg – a vámpírjaim általános díszítési jellemzője. A hold odakinn a homokon fényes volt, és csak néhány lépésnyire a háztól, egy csodálatos udvar volt távol a hullámoktól. De alig figyeltem meg azt a részt. Erősen rákoncentráltam a hatalmas fehér ágyra a szoba közepén, amiről szúnyogháló lógott körbe. Edward a lábamra állított.
„Én….megyek behozom a bőröndöket.”
A szoba túl meleg volt, kint fülledt volt a trópusi éjszaka. Megéreztem az izzadság egy gyöngyét a tarkómon. Lassan előre sétáltam, amíg meg tudtam érinteni a csodálatos hálót. Bizonyos fokig azt hiszem meg akartam győződni róla, hogy minden igaz. Nem hallottam Edwardot visszatérni. Hirtelen hűvös ujja simogatta a hátam, nagyon gyengéden, amivel letörölte az izzadságom egy cseppjét.
„Egy kicsit forróság van itt,” – mondta bocsánatkérően. „Gondolkodtam….mi lenne a legjobb.”
„Alapos” – mormoltam az orrom alá, és erre kuncogott. Ez egy ideges kuncogás volt, ami Edwardtól ritka.
„Megpróbáltam mindenre gondolni, ami segíthetne ezt….könnyebbé tenni” – ismerte be.
Hangosan nyeltem, miközben még mindig háttal álltam neki. Volt valakinek ezelőtt ilyen csodálatos nászútja? Tudtam a választ a kérdésemre. Nem . Biztosan nem.
„Arra gondoltam” – mondta Edward lassan. „Hogy…először….talán lenne kedved velem úszni egyet?” – vett egy mély lélegzetet és a hangja már nyugodtabb volt, mikor újra megszólalt. „A víz nagyon meleg. Tetszeni fog neked.”
„Jól hangzik.” – a hangom elcsuklott.
„biztos vagyok benne, hogy szeretnél pár emberi percet….ez egy hosszú út volt.”
Határozottan bólintottam. Nem éreztem magam valami emberinek, talán néhány perc egyedül segítene. Az ajkai épp a fülem alatt suhantak el a nyakamhoz. Kuncogtt és a hűvös lélegzete csiklandozta a túlhevített bőrömet.
„Ne tartson túl sokáig Mrs. Cullen.”
Ugrottam egy kicsit, amikor meghallottam az új nevemet. Az ajkai végigfutottak a nyakamtól a vállam hegyéig.
„Várlak a vízben.”
Aztán elsétált az erkélyajtó felé, ami egyenesen a strandhomokra nyílt. Út közben megvonta a vállát, miközben levette ingét, amit a padlóra ejtett, aztán kicsusszant a holdsütötte éjszakába, az ajtón át. A fülledt, sós levegő örvénylett mögötte. A bőröm lángra lobant? Le kellett sütnöm a szemeimet, hogy ellenőrizzem. Nem, nem égek. Legalábbis, nem láthatóan. Emlékeztettem magam, hogy lélegezzek, azután az óriási bőrönd felé mentem, amit Edward kinyitott egy alacsony fehér konyhaszekrény tetején. Ennek az enyémnek kell lennie, mert az én ismerős neszeszerem volt a tetején, és sokminden rózsaszínű dolgot láttam, de egyik ruhát sem láttam még ezelőtt. Keresztül kutattam a bőröndöt valami ismerős és kényelmes darabért, találtam pár régi göncöt – közben találtam rengeteg fűzőt és kicsi női fehérneműt. Nagyon kihívó női fehérneműt, francia cimkékkel. Nem tudtam, hogy hogyan és mikor, de egy nap még Alice megfizet ezért. Aztán bementem a fürdőszobába, és kikukucskáltam az ablakon, ami ugyanarra a strandra nyílt, mint az erkélyajtó. Nem láttam őt, találgattam, hogy vajon a vízben van-e, vagy csak levegőzik. Az égen a hold majdnem teljes volt, és a homok ragyogott a fehér fénye alatt. Egy kis mozgás megragadta a tekintetemet – a pálmafák közül jött, szegélyezte a strandot, a ruhái lengtek a könnyű szellőben. A meleg egy hulláma megint keresztülfutott a bőrömön. A lélegzetem megint kalapálni kezdett, próbáltam lehiggadni, aztán a tükör elé mentem és belekapaszkodtam a pultba. Pont úgy néztem ki, mint aki egész nap egy repülőn aludt. Megtaláltam a fésűmet, és élesen megrángattam a hajamat, vicsorogva a nyakamon, a hátamon, amíg nem sikerült kifésülnöm, a sörték tele voltak hajjal. Aprólékosan megmostam a fogam, kétszer. Megmostam az arcomat a tarkómat, és vizet fröcsköltem a nyakamra, amit lázasnak éreztem. Olyan jó érzés volt, hogy a karjaimat is megmostam, és végül úgy döntöttem, hogy veszek egy zuhanyt és utána megyek. Tudtam, hogy nevetséges úszás előtt lezuhanyozni, de még a vizet is át tudtam volna forrósítani, és le kellett csillapodnom, és ez egy megbízható ötletnek tűnt. Valamint hirtelen jó ötletnek tűnt leborotválni a lábaimat is. Amikor kész voltam, megragadtam egy hatalmas fehér törölközőt a pult mellől és belecsomagoltam magam a karjaim alatt. Azután szembenéztem egy új dilemmával, amit még nem gondoltam át. Mit tegyek? Nem veszek fürdőruhát, nyilvánvalóan. De úgy tűnt, hogy ostobaság visszavenni a ruháimat is. Ráadásul nem akartam arra gondolni, hogy azok a dolgok, amiket Alice csomagolt milyenek voltak. A légzésem megint gyorsulni kezdett és a kezeim remegtek – elmúltak a zuhany nyugtató hatásai. Elkezdtem kicsit szédülni, egy hirtelen pánikroham tőrt rám az út ellen. Leültem a hűvös csempepadlóra a nagy törülközőmben és a fejemet a térdeim közé tettem. Imádkoztam, hogy ne döntsön úgy, hogy jön és megkeres, mielőtt össze nem szedem magamat. Nem lenne nehéz meggyőznie magát, hogy rosszul döntöttünk. Én nem azért borultam ki, mert azt gondoltam, hogy valamit rosszul gondoltunk. Nem azért. Kiborultam, mert fogalmam sem volt, hogy hogyan kell ezt csinálni, és féltem kimenni ebből a szobából, ezzel az arckifejezéssel. Különösen francia fehérneműben. Tudtam, hogy még nem állok rá készen. Olyan volt, mintha többezer ember elé kellene kisétálnom egy színházban, nem volt ötletem, hogy hogyan kellene. Hogy csinálták ezt az emberek – nagyot nyeltek és annyira megbíztak a többiekben, minden tökéletlenséggel és félelemmel, ami nekik volt – kevesebbel, mint a teljes elkötelezettség, amit Edward adott nekem? Ha Edward nem lenne ott kint, ha nem tudná a testem minden porcikája, hogy annyira szeret, mint én őt – fenntartás nélkül és, irracionálisan – akkor azt hiszem, hogy soha nem lennék képes felkelni erről a padlóról. De Edward van ott kit, úgyhogy suttogtam a szavakat, az orrom alá, „ne legyél gyáva”, és a lábaimra néztem. A törölközőt még jobban megerősítettem a karjaim alatt és céltudatosan felkeltem. Nem néztem a fűzővel teli bőröndbe, vagy az ágyra. A kimentem a fürdőszoba ajtón és kiléptem a homokba. Minden fekere-fehér volt, a kert színtelen volt a holdfényben. Lassan sétáltam, majd megálltam amellett a görbe fa mellett, ahol Edward a ruháit hagyta. A durva kéregre simítottam a kezem és próbáltam egyenletesen lélegezni. Amennyire tudtam. Néztem az alacsony hullámokat, miközben azt kutattam a sötétben, hogy hol van. Nem volt nehéz megtalálni. Ott állt, háttal nekem, derékig a vízben, és a holdat nézte. A hold sápadt fényében még fehérebb volt, mint a homok, és nedves haja feketének tűnt. Mozdulatlanul állt, a tenyereit a víz felszínéhez simította, az alacsony hullámok megtörtek a testén, mint egy sziklán. Alaposan megnéztem tökéletes hátát, vállait, karjait, nyakát, a hibátlan alakját. A tűz már nem annyira égette a bőrömet – most valahogy finomabb volt és mélyebbről éget, az ügyetlenségem és a szégyenlős bizonytalanságom elpárolgott belőlem. A törölközőt habozás nélkül lecsúsztattam magamról a ruháihoz, és kisétáltam a fénybe, a holdfényben én is havas homokszínt vettem fel. Nem hallottam a lépéseim hangját, ahogy a homokban sétáltam, a víz felé, de úgy éreztem, hogy ő tudja. Edward nem fordult meg. Megengedtem a finom hullámoknak, hogy megtörjenek a lábujjaimon, és megállapítottam, hogy igaza volt a víz hőmérsékletét illetően – nagyon meleg volt, mint a fürdővíz. Beléptem miközben a láthatatlan tengerfeneket kémleltem, de fölösleges volt figyelnem, a homok tökéletes ívvel mélyült alattam. Edward türelmesen várt. Átgázoltam a súlytalan áron, amíg mellé nem értem, aztán könnyedén hűvös kezére helyeztem az enyémet a víz felszínén.
„Ez gyönyörű” – montam, miközben én is felnéztem a holdra.
„Igen” – válaszolt. Lassan felém fordult, hogy a szemembe nézzen, a hullámok kicsit elterelődtek a mozgásától és megtörtek a bőrömön. A szemei ezüst színűnek hatottak a jég színű arcában. Összecsukta a kezét, hogy az ujjaink a víz alatt egymásba csavarodjanak. Elég meleg volt ahhoz, hogy a hűvös érintése ne okozzon libabőrt. Továbbra is minden csodálatos volt.
„Semmi sem fogható hozzád.”
Félig elmosolyodtam, azután felemelte a szabad kezemet – ami most nem remegett – és a szíve fölé helyezte. Fehér a fehéren, most az egyszer igazán összeillettünk. Mgremegett a meleg érintésemtől. A lélegzete felgyorsult.
„Az ígértem megpróbáljuk” – suttgota hirtelen, a hangja kicsit feszült volt.
„Ha bármit rosszul csinálok, ha fájdalmat okozok neked, azonnal el kell mondanod nekem.”
Csendben bólintottam, miközben a szemeimmel figyeltem. Közelebb húzódtam hozzá és a fejemet a mellkasához nyomtam.
„Ne félj” – mormoltam. „Egymáshoz tartozunk.” – hirtelen elárasztott a gondolat, hogy ez mennyire igaz. Ez a pillanat annyira tökéletes volt, annyira igaz, nem volt rá mód, hogy kételkedjek. A karjai amikkel bebugyolált hűvösek voltak, mind a nyár és a tél gondoltam. Hirtelen minden idegvégződésem, ami csak volt a testemben, mintha elektromossá vált volna.
„Örökre.” – suttogta, aztán magával húzott a mélyebb vízbe.
A nap égette a hátamat csupasz bőrét, amikor reggel felébredtem. Késő reggel, talán délután, nem tudtam biztosan. Az időn kívül mindennel tisztában voltam, tudtam, hogy hol vagyok – a fényes szobában a nagy fehér ágyon, a napfény tündökölt, a nyitott ajtón keresztül. A szúnyoghálók lágyan ragyogtak. Nem nyitottam ki a szemeimet. Túl boldog voltam ahhoz, hogy bármin is változtassak, semmi apróságon. Az egyetlen hangok, amiket hallottam a hullámok morajlása, a légzésünk és a szívdobogásom volt…. Még a perzselő napon is jól éreztem magam. A hűvös bőre tökéletes ellenszere volt a melegnek. Amíg a hűvös mellkasán feküdtem, a karjai körülöleltek, olyan könnyűnek és természetesnek éreztem. Tétlenül töprengtem a tegnap éjszakai pánikomról. A félelmeim most mind butaságnak tűntek. Az ujjai lágyan húzódtak végig a gerincem vonalán, és tudtam, hogy tudja, hogy ébren vagyok. Csukva tartottam a szemeimet és még jobban körül öleltem a nyakát a karjaimmal, hogy még közelebb húzódjak hozzá. Nem beszélt, az ujjai llágyan simogatták a hátamat, miközben csak éppen, hogy hozzámértek, könnyed mintákat rajzolgatot a bőrömre. Olyan boldog voltam, hogy azt kívántam bárcsak örökre itt feküdhetnénk, hogy semmi ne zavarja meg ezt a pillanatot, de a testem másképp vélte. Nevettem türelmetlen gyomrom hallatán. Elég prózainak tűnt, hogy éhez vagyok a tegnap este történtek után. Visszarántott a felhők közül a földre.
„Mi ilyen vicces?” –mormolta, miközben továbbra is a hátam simogatta. A hangja komoly és borús volt, hirtelen rám tört egy emlékhullám az éjszakáról és éreztem, hogy elpirul az arcom és még a nyakam is. Aztán válaszoltam a kérdésére.
„Korog a gyomrom.” – nevettem megint. Nem tudok elszökni az emberi mivoltomtól. Vártam, de nem nevetett velem. Lassan kezdett halványulni a felhőtlen boldogságom, valami baj van gondoltam, egy új légkör áradt az én kis izzó boldogság gömbömbe. Kinyitottam a szemeimet, és az első dolog amit kerestem, a sápadt, majdnem ezüstös bőre volt, a nyakát láttam, aztán feljebb néztem az állára. Az álla feszes volt. Feltámaszkodtam a könyökömre, hogy lássam az arcát. Bámulta a felettünk levő ponyvát, és nem nézett rám, mintha valaki meghalt volna úgy nézett. A kifejezése belémhasított – és egy borzongás futott végig rajtam.
„Edward” – mondtam, a hangom kicsit elcsuklott. „Mi az? Mi a baj?”
„Még kérdezed?” – a hangja mély és cinikus volt.
Az első reakcióm a bizonytalanság volt, azon töprengtem, hogy mit csináltam rosszul. Kutattam a memóriámban, hogy vajon mi történhetet, ami bármilyen formában is rossz volt. Hiszen minden sokkal könnyebb volt mint hittem. Mi tökéletesen összeillettünk, elégedett voltam – testileg is annyira jól összepasszoltunk. Tűz és jég, megsemmisítik egymást, de mégsem élhetnek egymás nélkül. Sokáig töprengtem, hogy mi a gond. Nem tudtam kitalálni, hogy mi késztetheti, hogy így nézzen – annyira szigorú és hideg.
„Mit tettem?”
Az ujja lesimította a gondterhelt vonalakat a homlokomon.
„Miről beszélsz?” – suttogta.
„Feldúlt vagy. Nem értem. Én…?” – nem tudtam befejezni.
A szemei összeszorultak. „Mennyi kárt tettem benned Bella? Az igazat – ne próbálj átverni.”
„Kárt?” – ismételtem, a hangom kicsit magasabb volt, mint a megszokott, mert annyira meglepett, amit mondott. Felhúzta a szemöldökét és összeszorította a száját.Csináltam egy gyors értékelést, miközben automatikusan nyújtózkodtam és hajlítottam az izmaimat.. Merev voltam, és tényleg elég sok fájdalom tört rám, de inkább furcsa érzés volt, hogy a csontjaim, amik egyben voltak, háborogtak, az ízületeim, és kicsit egyenletlennek éreztem magam. Nem egy kellemetlen érzés volt közte. Aztán egy kicsit dühös lettem, mert a pesszimista hozzáállásával tönkretette az én tökéletes reggelemet.
„Miért gondoltad, hogy rossz nekem? Soha nem voltam még ilyen jól, mint most.”
A szemei bezárultak. „Állj le!”
„Miért?”
„Nem kell eljátszanod, hogy boldog vagy, tudom magamról, hogy szörnyeteg vagyok, már elfogadtam. Nyugodtam kiborulhatsz” . suttogta Edward
A boldogságomat egy pillanat alatt a sötétbe húzta.
„Soha ne mondj ilyet!”
Nem nyitotta ki a szemeit , nem akart rám nézni.
„Nézz magadra Bella! És azután mond azt nekem, hogy nem vagyok szörny.”
Fájdalom, döbbenet, meggondolatlanul követtem az utasításait, aztán ziháltam.
„Mi történt velem?”
Nem emlékeztem, hogy mi ez a fehér zuhatag, ami elárasztotta a bőrömet. Megráztam a fejem, és a hajamból is hullottak a fehér bolyhok. Egy puha fehér kis bolyhot az ujjaim közé csíptem. Egy apró tollpihe volt.
„Miért vagyok beborítva tollal?” – kérdeztem zavarosan. Idegesen lélegzett.
„Szétharaptam egy párnát, vagy kettőt. De nem erről beszéltem.”
„Te…szétharaptál egy párnát? Miért?”
„Nézd, Bella!” – majdnem morgott. A kezemet felvette – nagyon óvatosan – és kinyújtatta a karomat. Ekkor láttam meg, hogy miről beszél. A tollak alatt nagy lila horzsolások kezdtek látszódni a karom sápadt bőrén. A szemeim követték a nyomokat a vállamhoz, azután pedig a bordáimhoz. Óvatosan végighúztam a kezemet a bal karomon az elszineződésnél, egy kicsit lüktetett. Annyira könnyedén, hogy szinte nem is éreztem, Edward a kezét a karomon levő zúzódásra helyezte, pontosan illettek az ujjai a mintába.
„Oh.” – mondtam. Megpróbáltam visszaemlékezni – a fájdalomra – de nem tudtam. Nem emlékeztem olyan pillanatra, amikor túl erősen szorított volna magához, csak arra, hogy arra vágytam, hogy szorosan öleljen, és elégedett voltam, amikor így tett….
„Én….annyira sajnálom Bella” – suttogott, amíg a horzsolást néztem.
„Jobban tudhatnád ennél, hogy én nem-„
El alacsony, felháborodott hang jött ki a torkából. „Jobban sajnálom, én el sem tudom mondani mennyire.”
A kezeit az arcához szorította, és mintha megnyugodott volna. Csodálkozva ültem döbbenten egy pillanatig, miközben próbáltam magamhoz térni – most értettem meg – hogy mennyire sanyargatja magát. Ez annyira más volt, mint amit én éreztem, nehéz volt átéreznem. A sokk lassan elszivárgott, miközben még mindig nem mozdult meg. Üresség árasztott el. Az elmém üres volt. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom. Hogyan tudnám megmagyarázni, hogy nincs baj? Hogyan magyarázhatnám el neki, hogy mennyire boldog vagyok most? Megérintettem a karját, de nem válaszolt. Az ujjaimmal a csuklóját fogtam és megpróbáltam lefeszíteni a kezét az arcáról, de hiába rángattam, egy kőszobor ellen nincs esélyem.
„Edward” – mondtam. De semmi reakció.
„Edward?”
Semmi, tehát kénytelen leszek előadni egy monológot.
„Én nem sajnálom Edward. Én boldog vagyok…..el sem tudom mondani, hogy mennyire. Mennyire boldog vagyok. Ez nem árnyékolja be. Ne legyél ideges. Ne. Én igazán…”
„Ne beszélj ilyeneket.” – a hangja jéghideg volt.
„Ne néz idiótának, ne mondd azt, hogy jól vagy.”
„De én” – suttogtam.
„Bella” – nyöszörögte. „Ne!”
„Nem Edward, te ne!”
A karjait levette a szeméről, az aranyszemei óvatosan néztek engem.
„Ne tedd tönkre ezt” – mondtam. „Én boldog vagyok”
„Már rég tönkretettem” – morogta.
„Nem igaz” – csattantam.
Halottam a fogait csikorogni.
„Pffff.” – sóhajtottam. „Miért nem látsz éppen most a fejembe? Sokkal jobb lenne, ha nem lenne az elmém néma.!”
A szemei döbbenetet sugároztak, ami egy kicsit megzavart.
„Ez új. Szereted, hogy nem látok a fejedbe.”
„Ma nem.”
Bámult rám. „Miért?” Csalódottan vette le a kezét rólam, amikor hirtelen megéreztem egy fájdalmat a vállamban, amit eddig nem figyeltem. A tenyerei hirtelen visszazuhantak a mellkasára.
„Mert akkor tudnád, hogy az aggályaid teljesen feleslegesek, ha látnád, hogy milyen jól érzem most magam” Vagy legalábbis pár perccel ezelőttig. Én tökéletesen boldogvoltam. Teljesen és őszintén boldog. Most – nos voltaképpen ez eléggé lehűtött.”
„Neked haragudnod kellene rám.”
„Az jobb lenne? Arra késztetne téged, hogy jobban érezd magad?”
Sóhajtott. „Nem. Nem hiszem, hogy bármi is arra késztethetne, hogy most jobban érezzem magam.”
„Grr” – csattantam. „tudni akarod, hogy miért vagyok dühös. Megölted a boldog pillanatot.”
Edward összezárta a szemeit és rázta a fejét. Vettem egy mély lélegzetet. Most többet éreztem a fájdalomból, de nem volt vészes. Mint egy kemény testedzésekkel teli nap után. Egyszer Reneen úrrá lett a fitneszőrület. Hatvanöt tőrdöfés, mindkét kézben tíz fonttal. Én fel sem tudtam másnap kelni. Ez nem fájt annyira, mint az. Lenyeltem az ingerültségemet és megpróbáltam finomabb hangvételben folytatni.
„tudtuk, hogy nem lesz könnyű. De azt hittem, hogy ennél is nehezebb lesz. Ezután – nos ez sokkal könnyebb volt, mint hittem. Ez igazán semmiség. Simítottam végig a karomon. Azt hiszem csupán nem tudtuk, hogy mire is kell számítanunk, hogy mire figyeljünk. Egy kis gyakorlással-„
A kifejezése hirtelen nagyon sápadt lett, arra késztetve, hogy nem folytassam.
„Feltételezted? Ezt vártad Bella? Számítottál rá, hogy fájni fog neked? Azt hitted, hogy rosszabb lesz? Úgy gondolod, hogy jó kísérlet, mert fel tudsz kelni? Nem törtem össze a csontjaidat – úgyhogy ez egy győzelem?”
Türelmesen vártam, megengedtem neki, hogy kiadja magából az egészet. Utána még vártam egy keveset, amíg a légzése is lehiggadt. Amikor a szemei is nyugodtak voltak, válaszoltam, lassan és nagyon érthetően.
„Nem tudtam, hogy mire kell számítanom – de én határozottan arra számítottam, hogy…hogy….csak csodálatos és tökéletes ez az egész.” – a hangom olyan halk volt, hogy szinte már suttogás, a szemeimet levettem az arcáról és a kezeimet néztem.
„Én nem tudom, hogy ez, hogyan érintett téged, de nekem tetszett.” – egy hűvös ujj felhúzta az államat.
„Mi miatt aggódsz?” – mondta a fogain keresztül. „Azért, hogy nem élveztem?”
A szemeim lent maradtak.
„Tudom, hogy nem ugyanolyan. Te nem vagy ember. Éppen csak jól próbáltam elmagyarázni emberi szemszögből, azt, hogy nem tudom elképzelni, hogy mi többet kaphatnék még az élettől.”
Csendes volt, továbbra sem válaszolt, úgyhogy felnéztem rá. Az arca most puhább volt, a gondolataiba merült.
„Úgy tűnik még több okom van bocsánatot kérni.” – ráncolta a szemöldökét. „Nem gondoltam volna, hogy úgy értelmezted, amit a tegnap éjszakáról érzek, amit tettem veled az éjjel, hogy nem…volt jó, egész létezésem legjobb éjszakája. De nem akarok erre gondolni, nem, amikor te….az enyém voltál” – az ajkai legörbültek egy kissé.
„Igazán? A legjobb?” – kérdeztem halkan.
A kezei közé vette az arcomat, még mindig elemzően.
„Beszéltem Carlislelal, hogy te meg én megegyeztünk, és reméltem, hogy tud nekem segíteni. Természetesen figyelmeztetett engem, hogy ez nagyon veszélyes a számodra.” – egy ármyék keresztezte a kifejezését.
„Bár ő bízott bennem – hitt, amit én nem érdemeltem meg.”
Elkezdtem tiltakozni, de az ajkaim fölé tette két ujját, mielőtt magyarázhattam volna.
„Arról is megkérdeztem őt, hogy mire kellene számítanunk. Nem tudtam, hogy milyen lenne nekem…egy vámpírnak.” – bátortalanul mosolygott.
„Carlisle elmondta nekem, hogy ez erőteljesebb dolog, mint bármi más. Azt mondta, hogy a testi szerelem olyan dolog, amiről nem kéne könnyelműen döntenem. A ritkán változó temperamentumainkkal, az ilyen erős érzelmek meg tudnak minket változtatni. De azt mondta, hogy nekem nem kell aggódnom emiatt – már annyira megváltoztattál engem.” – ez alkalommal a mosolya őszintébb volt.
„A testvéreimmel is beszéltem. Azt mondták nekem, hogy ez egy nagyon csodálatos dolog. A második legjobb dolog, az emberi vér után.” – összeráncolta a szemöldökét. „De én megízleltem a véredet, és nem hiszem, hogy a vér ennél jobb lenne…nem hiszem, hogy ők nem gondolták komolyan, amit mondtak. Éppen csak mi nem ugyanúgy gondoljuk. Számomra ez több volt. Sokkal több. Ez volt minden. De ez nem változtatja meg a tényt, hogy valami mégis hibás volt. Még akkor is, ha nem érezted úgy. Mit jelent ez? Azt gondolod, hogy túlságosan felfújom? Miért? Enyhíteni akarsz a bűnösségemen. Nem tudom figyelmen kívül hagyni a bizonyítékot, Bella. Elég régóta élek ahhoz, hogy megértsem, mikor csinálok valamit rosszul.”
Megragadtam az állát és megtámaszkodtam, hogy az arcaink egy fél hüvelykre legyenek egymástól.
„Hallgass ide Edward Cullen. Nem tettetek semmit a kedvedért, rendben? Ráadásul nem tudok, semmit sem tenni, hogy jobban érezd magad, ha ilyen szánalmasnak érzed a lényedet. Én soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor eldöntötted, hogy jobban szeretsz annál, minthogy megölj, vagy az első reggel, amikor felébredtem és ott vártál rám…akkor sem, amikor a balett stúdióban meghallottam a hangodat,” – tartottam egy rövid szünetet, mert láttam rajta, hogy emlékezik. „Vagy amikor azt mondtad, hogy ’akarom’, és tudtam, hogy az enyém leszel örökre. Ezek a legboldogabb emlékek, és ezt bárminél jobb.” – megérintette a két szemöldököm közti ráncocskákat. „De te most boldogtalan vagy, és én nem akarom ezt. Ne legyél boldogtalan. Az az egyetlen dolog itt, ami nem helyes.”
A szemei összeszorultak, aztán vett egy mély lélegzetet és bólintott.
„Igazad van. Ami elmúlt az elmúlt és semmit sem tehetek ellene. Nincs értelme, hogy ilyen szörnyű hangulatban legyek. Ha tehetek bármit, hogy boldoggá tegyelek.”
Gyanúsan vizsgáltam az arcát, és adott nekem egy derűs mosolyt.
„Bármit, ami boldoggá tesz?”
A gyomrom már megint morogni kezdett.
„Éhes vagy” – mondta gyorsan. Hirtelen felpattant az ágyból, felkavarva ezzel a tollak egy fuvallatát. Ez eszembe jutatta a kérdést.
„Miért is döntöttél úgy, hogy tönkreteszed Esme párnáit?” – kérdeztem miközben felültem és ráztam a hajamból is. Már felvett egy laza Khaki alsónadrágot, és az ajtónak támaszkodott, közben megrázta a haját, ezzel kirázva némi tollat.
„Semmire sem tudtam határozottan figyelni tegnap éjjel.” – motyogta.
„Még szerencse, hogy nem te voltál a párna helyében.” – mélyet lélegzett, aztán megrázta a fejét, mintha szörnyű gondolatot próbálna elhessegetni. Egy nagyon hiteles mosoly villant fel az arcán, de úgy éreztem, hogy határozottan küzdenie kellett érte. Gondosan az ágy mellé csúsztam és megint kinyújtózkodtam, most körültekintőbb voltam a fájdalmakkal és a fájó pontokkal. Hallottam, hogy zihál. Elfordult tőlem és a kezeit összekulcsolta a tarkóján, úgy hogy kifehéredtek.
„Ennyire visszataszítóan nézek ki?” – kérdeztem, miközben próbáltam nyugodt maradni. A lélegzete megnyugodott, de nem fordult vissza, hogy ne lássam az arcát. Bementem a fürdőszobába. Alaposan megvizsgáltam meztelen testemet a hosszú tükörben az ajtó mögött. Határozottan szörnyű. A pofacsontjaim közül az egyiket volt egy gyenge árnyék, az ajkaim kicsit duzzadtak voltak, de ezt leszámítva az arcom rendben volt. A többi részeken voltak kék és lila foltjaim, elég sok. A horzsolásokra koncentráltam, hogy hogyan tudom majd eltakarni őket, - a karjaimon és a vállaimon. Végülis nem volt olyan vészes. Az én bőrömön lassan jött ki az ilyesmi. Mire észrevettem egy horzsolást, már úgyis elfelejtettem, hogy mikor szereztem. Természetesen ezek a foltok még frissek voltak. Holnap rosszabbul fog kinézni. Ez nem könnyíti meg a dolgokat. Megnéztem a hajamat és sóhajtottam.
„Bella?” – rögtön mögöttem termett, amint felsóhajtottam.
„Soha nem fogom ezeket kiszedni a hajamból!” – mutattam rá a fejemre, ami úgy nézett ki, mintha egy csirke fészkelne benne. Elkezdtem a tollakat csipegetni.
„Te a hajad miatt aggódsz” – motyogta. De elértem, hogy mögém álljon és elkezdje kiszedni a tollakat.
„Hogy álltad meg, hogy ne nevess ezen? Elég nevetségesen nézek ki.”
Nem válaszolt, éppen csak abbahagyta a kiszedését. És amúgy is tudtam, hogy nem fog válaszolni, semmi vicces nincs ebben a hangulatban.
„Ez nem fog működni” – sóhajtottam egy perc múlva.
„ezek mind szárazak. Megyek és megpróbálom kimosni.”
Megfordultam és a karjaimat hűvös derekára fontam.
„Segítesz?”
„Inkább készítek neked valami ennivalót,” – mondta halkan, és finoman kicsúszott a karjaim közül. Sóhajtottam, ahogy eltűnt, túl gyorsan mozgott. Úgy éreztem, hogy ezzel a nászutamnak befellegzett. A gondolattól összeszorult a torkom. Amikor már nagyjából tollmentes lettem és felöltöztem egy ismeretlen fehér pamutruhába, ami a lehető legrosszabbul álcázta az ibolya színű foltjaimat, mezítláb elbaktattam arra, amerről az illata jött a tojásnak, szalonnának és Cheddar sajtnak, amit az én Edwardom egy rozsdamentes acél serpenyőben omlettnek készített, megálltam és a pultnál várakoztam. Az étel illata elárasztott. Úgy éreztem, hogy még a tányért és a serpenyőt is meg tudnám enni, a gyomrom megint vicsorgott.
„Ide” – mondta Az arcán egy mosollyal és a tányért egy kicsi csempés asztalra tette. Leültem egy fémszékre és nekiestem a forró tojásnak. Égette a torkomat, de nem érdekelt. Leült velem szemben.
„Nem etetlek téged elég gyakran.”
Miután lenyeltem emlékeztettem. „Aludtam. Ez igazán jó, valaki olyantól, aki nem is eszik.”
„Food Network” – mondta miközben felvillantotta a kedvenc félmosolyomat. Boldog voltam, hogy láthatom, boldog voltam, hogy ez most természetes mosoly volt.
„Honnan vannak a tojások?”
„Megkértem a takarítókat, hogy töltsék fel a konyhát. Ez volt az első. Majd megkérem őket, hogy foglalkozzanak a tollakkal…” – elcsuklott a hangja, a tekintete a fejem fölé meredt. Nem válaszoltam, megpróbáltam elkerülni, hogy megint valami olyat mondjak amiről kiborul. Megettem mindent, bár kettőnek is elég lett volna.
„Hadd köszönjem meg” – mondtam. Átdőltem az asztalon, hogy megcsókoljam. Automatikusan megcsókolt, aztán hirtelen megmerevedett és elhúzódott. Megpróbáltam visszafojtani, de a kérdés mégiscsak kicsúszott a számon, nem túl kedves hangnemben, olyan volt, mint egy vád.
„Nem fogsz engem megérinteni többet, amíg itt vagyunk, vagy mégis?”
Habozott, aztán felvillantott egy félmosolyt, felemelte a kezét, hogy megsimogassa az arcomat. Az ujjai lágyan időztek el a bőrömön, és nem tudtam megállni, hogy az arcom ne támasszam a tenyerének.
„Tudod, hogy nem erre gondoltam”
Sóhajtott és leejtette a kezét. „Tudom. Igazad van.” – szünetet tartott miközben az állát kissé felemelte. Azután szilárd elhatározással kezdett beszélni.
„Nem fogok veled szeretkezni, amíg át nem változtattalak. Soha többé nem foglak bántani téged.”

6. Zavaró dolgok

A szórakozás vált elsődlegesség Esme szigetén. Mi lemerültünk légcsővel (szóval, én légcsővel még ő fitogtatta azon képességét, hogy bármeddig bírja oxigén nélkül). Feltártuk a kicsi dzsungelt egészen a gyűrűs sziklás kis csúcsáig. Néztük a naplementét a sziklás nyugati öbölből. Úsztuk a delfinekkel, akik a sekély vízben játszottak és melegedtek. Vagy legalábbis én, amikor Edward a vízben volt, a delfinek eltűntek, mintha egy cápa lett volna a közelükben. Tudtam, hogy mire megy ki a játék. Megpróbált lefoglalni, legalábbis annyira, hogy ne zaklassam megint a sex kérdésével. Amikor megpróbáltam felhozni, gyorsan választott egyet a több millió DVD közül és hangosan bekapcsolta a nagy plazma tévét. Tévé, tudta, hogy ez szinte varázsszó arra, hogy távozzunk a házból, és nézzük meg a korallokat és merüljünk le a tengerbe a teknősökhöz. Mentünk és mentünk, egész nap csak mentünk, hogy mire lenyugodott a nap éhes és kimerült legyek. Összeroskadtam a tányérom felett, miután befejeztem a vacsorát, egyszer szó szerint elaludtam az asztalnál, és neki kellett ágyba vinnie. Ennek egyik oka az volt, hogy Edward mindig túl sok ételt készített nekem, de én a sok úszás és mászkálás után olyan éhes voltam, hogy mindent megettem. Akkor teljesen elernyedtem és alig tudtam nyitva tartani a szemem. Ez is a terv része, semmi kétség. A kimerültség nem segített, amikor kísérletet próbáltam tenni a meggyőzésére. De nem adtam fel. Megpróbáltam érvelni, miközben hol esedeztem, hol zsémbes voltam, de mindent hiába. Általában elaludtam, mielőtt pontosan nyomatékosíthattam volna a véleményemet. Aztán az álmaim annyira igazinak tűntek – javarészt rémálmok, egyre élénkebbek, találgattam, hogy talán a sziget miatt – amikor felébredtem még mindig fáradt voltam, hiába aludtam sokat. Körülbelül egy héttel a szigetre érkezésünk után, úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy kompromisszumot. Ez működött a múltban. Most átköltöztem e kék szobába. A tisztítólegénység csak holnap érkezik, így a fehér szobát még mindig egy fehér tolltakaró borította. A kék szoba kisebb volt, és ennek megfelelően kialakított ágya is kisebb volt. A falak sötétek voltak, amiken tikfák osztottak részekre, és minden fényűző kék selyem volt. Rákaptam, hogy hordjam Alice női fehérnemű gyűjteményének egy részét, hogy éjjel abban aludjak – ezek jobban fedtek, mint az apró kis bikinik, de sokkal jobban néztek ki. Azon töprengtem, hogy vajon mit látott (mármint Alice), amiért ilyen dolgokat csomagolt, megremegtem, kicsit zavart ez a gondolat. Ártatlan elefántcsont színű szaténban kezdtem a kísérletezést, nyugtalanított, hogy többet fedtem fel a bőrömből, mint kéne, de hajlandó voltam megkísérelni bármit. Edward úgy láttam nem is vette észre, tőle azokat a régi kopott dolgokat is hordhattam volna, mint otthon. A horzsolások sokkal jobban voltak, néhány helyen már el is tűntek, egy-két helyen már sárgák voltak, úgyhogy ma este kiválasztottam egy ijesztőbb darabot, és felvettem a fürdőszobában. Ez egy fekete, csipkés darab volt, amiben kínosan éreztem magam, mivel nálunk az ne mvolt műsoron. Gondosan megnéztem magam a tükörben mielőtta háló felé indultam. Nem akartam elveszteni a hidegvérem. Elégedett voltam, amikor láttam, hogy a szemei kitágulnak, és bámulni kezdett, észrevettem mielőtt még rendezte volna az arckifejezését.
„Mit gondolsz?” – kérdeztem, miközben lassan piruetteztem, hogy minden szögből jól megnézhessen. Megköszörülte a torkát.
„Szép vagy. Mindig az vagy.”
Egy kicsit savanyúan megköszöntem. Túl fáradt voltam, hogy álljak, úgyhogy gyorsan bebújtam az ágyba. A karjait körbefonta rajtam és a mellkaságra húzott, de ez normális volt – túl nagy volt a hőség a hűvös teste érintése nélkül.
„Ajánlani fogok neked egy megállapodást” – mondtam álmosan.
„Semmiféle alkuról nem tárgyalok veled.” – válaszolta..
„Még nem is hallottad a javaslatomat.”
„Nem számít.”
Sóhajtottam. „Akkor is. És ez igazán jó…ö szóval.”
Összegöngyölítette a szemeit. Nem folytattam, kisvártam, hogy bekapja a csalit. Ásítottam. Csak egy perc kellett – nem kellett sokáig várnom.
„Rendben. Mit szeretnél?”
Egy kis ideig még összezátam a fogaimat, harcoltam egy mosollyal. Ha volt valami aminek soha nem tudott ellenállni, akkor az az volt, hogy adhasson nekem valamit.
„Nos azon gondolkodtam…Tudom, hogy ezt az egész Darmouth dolgot elleneztem, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy belehalnék egy szemeszterbe.” – mondtam. Megpróbáltam pontosan ismételni a szavait, amikkel régen érvelt nekem, hogy várjak még az átváltozással. „Charlie nagyon izgatott lenne a Dartmouth miatt, lefogadom. Persze lehet, hogy kínos lesz, ha nem tudok lépést tartani a többiekkel. Még így is csak….tizennyolc, tizenkilenc lennék. Ez igazán nem olyan nagy különbség. Tetszik a gondolat, hogy oda menjek.”
Csöndes volt egy hosszú pillanatig. Akkor egy halk suttogás „Várnál?” – kérdezte. „Ember maradnál?” – még mindig nem válaszoltam, hagytam, hogy az ötlet mélyen befészkelje magát a fejébe.
„miért csinálod ezt velem?” – mondta a fogain keresztül, hirtelen dühös lett. „Nem elég nehéz a helyzet – e nélkül is?” – megragadt egy maroknyi csipkét a combomnál. Egy pillanatig azt hittem, hogy varrás mentén szét akarja tépni, de aztán a keze ellazult. „Nem lehet, nem fogok veled alkut kötni.”
„Akarok menni a főiskolára.”
„Nem, nem akarsz. És semmit sem ajánlhatsz, hogy megint kockára tegyem az életedet. Hogy megint bántsalak téged.”
„De én akarok menni. Nos, ez nem csak a főiskoláról szól – én még egy kicsit ember szeretnék maradni.”
Becsukta a szemeit és hangosan kilélegzett.
„Megőrjítesz Bella. Hát nem volt egy millió érvem, és te mindig csak azt koldultad, hogy azonnal változtassalak át, nem?”
„Igen, de….nos nekem vagy arra egy okom, hogy még ember maradjak.”
„És mi az?”
„Találgass” – mondtam, és felhúztam magam a párnákról, hogy megcsókoljam. Megcsókolt engem, de nem úgy, hogy azt hihessem enyém a győzelem. Inkább azért tette, hogy ne gázoljon bele az érzéseimbe, teljesen, őrjítően irányítás alatt tartotta magát. Finoman egy pillanat múlva elhúzódott és a mellkasán ringatott.
„Nagyon emberi vagy Bella. A hormonjaid uralkodnak rajtad.” – kuncogott.
„Pont ez a lényeg, Edward. Az egész lényem emberi. Még nem akarok lemondani róla. Nem akarok éveken keresztül várni, hogy a lényem visszatérjen, miután egy őrült újszülött lesz belőlem, akit megőrjít a vér.” – ásítottam és ő mosolygott.
„Fáradt vagy. Aludj, kedvesem.” – elkezdte dúdolni az altatómat, amit az első találkozásunk után írt nekem.
„Csodálkozom, hogy ilyen fáradt vagy” – motyogta szarkasztikusan. „Nem tudom eldönteni, hogy ez a terved része e, vagy mit jelent.” – kuncogott és újra dúdolni kezdett.
„Nem lennék ilyen fáradt, ha jobban aludnék.”
„Úgy alszol, mint a halottak, Bella. Egy szót sem szóltál álmodban mióta ideértünk. Legalább horkolsz, különben már azt hinném, hogy kómába zuhantál.” – figyelmen kívül hagytam a horkoló gúnyolódást, mivel sosem horkoltam.
„Nem hánykolódtam? Ez furcsa. Általában mindig hánykolódok az ágyon, amikor rémálmaim vannak. És kiabálok.”
„Neked rémálmaid voltak?”
„Csak egy. Annyira kimerít engem.” – ásítottam. „Nem hiszem el, hogy nem gagyogtam róla álmomban.”
„Miket álmodtál?”
„Több dolgot – de a színek miatt ugyanolyanok.”
„Színek?”
„Mind annyira fényes, olyan igazi. Általában tudom, hogy mikor álmodok, de ezeknél nem tudtam, hogy csak álom, hogy alszom. Ettől ijesztőbbek.”
Zavartnak hangzott, amikor megint beszélni kezdett.
„Mi ijeszt meg téged?”
Kissé megremegtem. „Javarészt…” – mondtam.
„Javarészt?” – kérdezte
Nem voltam biztos benne mit mondjak, nem akartam a gyermekről beszélni, az én visszatérő rémálmomról, arról a különös rémületről, ami elfogott. Inkább nem adtam neki teljes leírást, csak egy elemet szolgáltattam ki. Ami természetesen elég ahhoz, hogy megijesszen engem, vagy bárkit.
„A Volturi” – suttogtam. Szorosabban magához ölelt.
„Nem fognak többet zaklatni. Hamarosan halhatatlan leszel, és nem lesz rá okuk, hogy zaklassanak.”
Megengedtem neki, hogy vigasztaljon, miközben kicsit bűnösnek éreztem magam, amiért félrevezettem. A rémálom lényege nem pontosan ez volt, nem magamért aggódtam, hanem azért a kisfiúért. Ez nem az a kisfiú volt, akit már egyszer álmodtam, a vámpírgyermeket vörös szemekkel. Ez a fiú, akit az utolsó hét fojamán négyszer is megálmodtam határozottan emberi volt, az arca kipirult és széles szemei voltak, aminek puha zöld árnyalata volt. De éppen, mint az a másik gyermek a másik álmomban félelemmel és kétségbeeséssel reszketett, ahogy a Volturi körülvett bennünket. Ez a momentum mindkét álmomban benne volt a régiben is és az újban is, egyszerűen úgy éreztem, hogy meg kell védenem a gyermeket. Nincs más lehetőség. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy el fogok bukni. Látta a rémületet az arcomon. „Hogyan segíthetek?”
Megrázkódtam.
„Ezek nagyon valódinak tűnő álmok, Edward.”
„Akarod, hogy énekeljek neked? Egész éjjel énekelek, ha ez távol tartja a rémálmokat.”
„Nem mind rossz. Van köztük jó is. Annyira…színes. Mint a víz alatt a halak és a korall. Ezért van az, hogy olyan igazinak tűnik, hogy nem tudom, hogy álmodom. Talán a sziget az oka. Itt minden olyan fényes.”
„Haza akarsz menni?”
„Nem, nem, még nem. Nem tudunk egy kicsit tovább maradni?”
„Addig maradhatunk, amíg csak akarod Bella” – ígérte.
„A szemeszter mikor kezdődik? Nem figyeltem az előbb.” – sóhajtott és megint dúdolni kezdett, túlságosan fáradt voltam.
Később, amikor a sötétben felébredtem, mintha megütöttek volna. Az álom annyira igazi…annyira élénk, annyira valódi…fennhangon ziháltam, ahogy összezavarodtam a sötét szobától. Csak egy másodperccel ezelőtt ragyogó napsütésben álltam.
„Bella?” – suttogott Edward, szorosan a karjaiba ölelt és finoman ringatott.
„Jól vagy, kedvesem?”
„Oh” – ziháltam megint. „Csak egy álom. Nem igazi.” Nagy megdöbbenésemre, minden előzetes jel nélkül kicsordultak a könnyeim és ömlöttek az egész arcomon.
„Bella!” – mondta hangosabban és ijedten. „Mi a baj?”
Törölte a könnyeket hideg, remegő ujjaival a forró arcomról, de tovább folytak.
„Ez csak egy álom volt.” – nem tudtam elfojtani azt a zokogást, ami a hangomon is érezhető volt. Az öntudatlan könnyek nagyon zavartak, de nem annyira, mint az a megdöbbentő bánat, ami elfogott. „Annyira úgy éreztem, hogy igazi az álmom.”
„Semmi baj, szerelmem, jól vagy. Itt vagyok.” – tovább ringatott előre-hátra, egy kicsit nyugodtabb voltam.
„Megint rémálmod volt?”
„Ez nem volt igazi, nem volt igazi. Nem rémálom.” – ráztam a fejem, miközben a kezeimmel a szemeim dörzsöltem. „Ez egy jó álom volt.” – a hangom megint elcsuklott.
„Akkor miért sírsz?” – kérdezte zavartan.
„Mert felébredtem,” – jajgattam miközben a karjaimat a nyaka köré fontam, folytottan zokogtam a nyakába. Felnevetett a logikámon, de a hangja aggodalmas volt.
„Minden rendben van Bella. Lélegezz mélyeket.”
„Ez annyira igazi volt” – kiáltottam. „Nagyon valódi.”
„Mond el” – mondta. „talán az segít”
„A strandon voltunk…” – elcsuklott a hangom, miközben kicsit elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek könnyekkel teli szememmel, angyalarca nyugtalan volt, halványan láttam a sötétben. Bámultam ahogy búslakodik, ahogy az ésszerűtlen bánatom apadni kezdett.
„És?” – kérdezte végül.
Letöröltem a könnyeket a szememből, már nem folytak. „Oh, Edward…”
„Mond el nekem Bella” – mondta, a hangomban hallott fájdalomtól aggodalmasan.
De én nem tudtam. A karjaimat szorosan köré fontam – szükségem volt rá, így enyhült a fájdalom. A válasza szinte azonnali visszautasítás volt. Finoman küzdött velem, amennyire tudott a meglepetéstől, kicsit messzebb lökött, és megfogta a vállaimat.
„Nem Bella” – mondta miközben rám nézett, gondterhelt volt az arca, mintha megőrültem volna. A karjaim leestek, legyőztek a bizarr könnyek, amik megint folyni kezdtek az arcomon. Zavaros, gyötört szemekkel bámult rám.
„Én nagyon s-s-s-sajnálom” – motyogtam.
De akkor közelebb húzott és márvány mellkasára ölelt.
„Nem tudok, Bella, nem tudok!” – nyögött aggodalmasan.
„Kérlek,” – mondtam a bőrébe. „Kérlek, Edward?”
Nem tudtam megmondani, hogy mi késztette rá, hogy könnyek remegtek a hangomban, vagy nem volt felkészülve a támadásomra, vagy egyszerűen csak nem bírta tovább abban a pillanatban. De bármi is volt az ok, közelebb húzott magához, szétnyitotta az ajkait és egy nyögéssel megadta magát.
És ahol elkezdődött az álmom ott abba is maradt.
Nagyon nyugodt voltam, amikor reggel felébredtem és próbáltam az is maradni. Féltem kinyitni a szemeimet. Feküdtem Edward mellkasán, de ő nagyon nyugodtan feküdt és a karjai nem voltak körülöttem. Ez egy rossz jel. Féltem beismerni, hogy ébren vagyok és szembenézni a haragjával – nincs semmi, ami ahhoz fogható lett volna. Félve kikukucskáltam a szempilláim alól. A sötét mennyezetet bámulta, a karjai a feje mögött. Felkönyököltem, hogy lássam a szemeit kicsit jobban. Sima volt, kicsit expresszionista.
„Mekkora bajban vagyok?” – kérdeztem halkan.
„Meglehetősen nagyban!” - Felém fordította a fejét és egy önelégült mosolyt villantott rám. Megkönnyebbülve sóhajtottam.
„Sajnálom.” – mondtam. „Én nem gondolkodtam….szóval, én tudtam pontosan az éjszaka, hogy mit is…” – megráztam a fejemet a memóriám irracionálisan gyorsan száguldott.
„Soha nem mondtad el nekem, hogy pontosan mit is álmodtál.”
„Találgatok, hogy mit tettem, vagy mit nem – de nem tudok mindent helyre tenni.” - Idegesen felnevettem.
„Oh,” – mondta. A szemei kitágultak, aztán rám nézett. „Érdekes.”
„Ez egy nagyon jó álom volt” – mormoltam. Néhány pillanatig csöndben voltam,. „Megbocsátasz?” – kérdeztem.
„Úgy gondolom.”
Felültem, miközben azt terveztem, hogy megvizsgálom magamat. – nem tűnt úgy, hogy tele lennék tollpihékkel. De, ahogy mozogtam a szédülés egy furcsa hulláma ütött meg. Aztán visszaestem a párnákra.
„Whoa…idevezet a sietség.” A karjai körülöttem voltak.
„Sokáig aludtál. Tizenkét órát.”
„Tizenkettőt?” – furcsa. Adtam magamnak egy esélyt, hogy gyorsan megvizsgáljam magam, ameddig beszéltem, próbáltam nem feltűnően körbenézni a testemen. Jónak tűntem. A horzsolások a karjaimon már egy hetesek voltak, és sárgultak. Megpróbáltam kinyújtózni. Szintén jól éreztem magam. Észrevette, hogy mit csinálok.
„A leltár teljes? Jól vagy?”
Szégyenlősen bólintottam. „Úgy látom, hogy ez alkalommal a párnák túlélték.”
„Sajnos ezt nem tudom elmondani a hálóingedről.” – bólintott az ágy lába felé, ahol több darabja volt szanaszét a fekete selyemnek és csipkének.
„Nagyon kellemetlen” – mormoltam. „Szerettem ezt a hálóinget.”
„Én hasonlóképpen.”
„Valamennyi egyéb áldozat?” – kérdeztem félénken.
„Vennem kell Esmenek egy új ágykeretet,” – gyónta meg miközben átnézett a válla fölött. Követtem a tekintetét és megdöbbenve láttam, hogy a fa annyira nagy darabjait tépte ki, hogy az hihetetlen, a fejlap bal oldaláról.
„Hm” – néztem rosszallóan. „Azt hiszem, ezt hallanom kellett volna.”
„Úgy tűnik eléggé figyelmetlen vagy, mikor egyéb dolgokra koncentrálódik a figyelmed.” Kicsit elmerengtem és elpirultam, elvörösödtem. Megérintette az égő arcomat és sóhajtott.
„Hát ez bizony baj.”
Bámultam az arcát, miközben a harag jeleit kutattam, vagy bűntudatét, amitől féltem. Ő is engem nézett, a kifejezése nyugodt és kifürkészhetetlen.
„Hogy érzed magad?” – nevetett.
„Mi?” – követeltem
„Annyira bűnösnek tűnsz - mintha elkövettél volna valamit.
„Bűnös vagyok” – motyogtam.
„Mindenre elszánt módon elcsábítottad a férjedet. Ez azért nem főben járó vétség.”
Úgy tűnt, hogy ugrat. Az arcom még forróbb lett.
„A jelek arra utalnak, hogy bizonyos mértékig előre megfontolt szándékkal tetted.”
„Nem vagy dühös?”
Bánatosan mosolygott. „Nem vagyok dühös.”
„Miért nem?”
„Szóval….” – tartott egy kis szünetet. „Nem bántottalak téged, mint első alkalommal. És most könnyebb volt, irányítani magamat, hogy eltereljem a túlzásokat.” – a szemeit a sérült keretre szegezte. „Talán most jobban oda tudtam figyelni.”
Egy reményteljes mosoly kezdett az arcomon kibontakozni.
„Mondtam, hogy csak gyakorolni kell.”
Összeráncolta a szemöldökét. A gyomrom korgott, és ő nevetett.
„Itt az ideje, hogy az ember reggelizzen?” – kérdezte.
„Kérlek” – mondtam miközben kiugrottam az ágyból. Túl gyorsan mozogtam, és úgy tántorogtam, mint aki részeg. Elkapott, mielőtt megbotlottam volna a konyhaszekrényben.
„Jól vagy?”
„Ha nem lesz jobb az egyensúlyom a következő életemben kártérítést követelek.”
Ma reggel én főztem, bár csak pár tojást sütöttem – túl éhez voltam ahhoz, hogy bármi bonyolultat kezdjek csinálni. Türelmetlen voltam, pár perc múlva egy tányérra pöccintettem a tojásokat.
„Mióta eszel ilyen rengeteg tojást?” – kérdezte
„Csak mostanában.”
„Tudod, hogy mennyi tojást ettél meg az elmúlt héten?” – előhúzott egy ládát a mosogató alól – ami tele volt üres kék dobozokkal.
„Furcsa” – mondtam miután lenyeltem a forró falatot.
„Ez a hely megváltoztatta az étvágyamat is.”És az álmaimat is, elég különös. De szeretek itt lenni. Bár jól gondolom, hamarosan mennünk kell, ha nem akarjuk lekésni a Dartmouth-t? Hűha, azt hiszem, hogy valóban azt kell hinnünk, hogy ennek a helynek furcsa hatásai vannak.”
Leült mellém. „Most már abbahagyhatod a főiskola színlelést – megkaptad, amit akartál. És nem egyeztünk meg semmiféle alkuban.”
Felhorkantam. „Nem színleltem Edward. Ez nem egy szabadidős cselszövés része volt. Na, hogyan merítsük ki ma Bellát?” – mondtam egy kicsit incselkedő hangon. Szégyentelenül nevetett. „Tényleg ember akarok maradni még egy kicsit.” Odahajoltam, hogy a kezemet végigsimítsam csupasz mellkasán. „Még nem volt elég.”
Vetett rám egy kétes pillantást. „Igazán?” – kérdezte miközben megfogta a kezemet, ahogy az már éppen a hasánál tartott. „A sex mindennek a kulcsa?” – ráncolta össze a szemeit. „Miért is nem gondoltam erre?” – szarkasztikusan elmosolyodott. „Sok dolgot tudtam volna érvényesíteni magamnak.”
Felnevettem. „Igen, valószínűleg.”
„Olyan emberi vagy” – mondta megint.
„tudom.”
Mosolyra húzta ajkait. „Dartmouthba megyünk? Tényleg?”
„Valószínűleg el fogom bukni az első szemesztert.”
„Majd én tanítalak.” – szélesen elmosolyodott. „Szeretni fogod a főiskolát.”
„Gondolod, hogy találhatunk még lakást?”
Grimaszolt, és bűnösnek tűnt.
„Nos, nekünk már van ott egy házunk. Elővigyázatosságból.”
„Vettél egy házat?”
„Az ingatlan jó befektetés.”
Felemeltem a szemöldököm, aztán nem mondtam semmit.
„Úgyhogy indulásra készek vagyunk.”
„Majd meglátjuk, hogy az autóm kibírja-e hosszabb ideig…”
„Igen, a félelmetes tankokat kitiltják.” – vigyorgott.
„Mennyi ideig maradhatunk még? – kérdeztem.
„Még ráérünk. Néhány hétig, ha akarod. Azután még meg tudjuk látogatni Charliet, mielőtt New Hampshire-be megyünk. Renee-vel pedig tudunk karácsonyozni…”
A szavai egy boldog közeljövőt festettek le, ami mindenkinek fájdalommentes. A Jacob fiókom hirtelen kinyílt és módosítottam a gondolatot – majdnem mindenki. Ez nem lett könnyebb. Most, hogy felfedeztem milyen jó lehet az emberi lét, csábító volt engedni a terveknek, hogy elsodorjanak. Tizennyolc vagy tizenkilenc, tizenkilenc vagy húsz…számít ez? Nem változnék olyan sokat pár év alatt. És ember lehetnék Edward mellett…a választás minden nap bonyolultabb lesz.
„Pár hét” – értettem egyet. Azután összeadtam gondolatban, mert soha nem éreztem úgy, hogy elég időm van. „Szóval, gondolkodtam – emlékszel, hogy mit mondtam nemrég a gyakorlatról?”
Felnevetett. „Tudsz még egy kicsit a gondolatba kapaszkodni? Hallok egy hajót. A tisztítólegénység lesz.”
Azt akarja, hogy kapaszkodjak a gondolatba. Ez azt jelenti, hogy még mindig idegeskedik ezzel kapcsolatban? Mosolyogtam.
„Engedd meg, hogy elmagyarázzam Gustavonak a problémát a fehér szobában, azután elmehetünk. Vagy egy hely a dzsungel déli részében.”
„Nem akarok elmenni. Ma nincs kedvem túrázni a szigeten. Maradni szeretnék, és megnézni egy filmet.”
Összeszorította a száját, miközben próbált nem nevetni az elégedetlen hangomon.
„Rendben, amit csak szeretnél. Miért nem választasz, amíg ajtót nyitok?”
„Nem hallottam kopogást.”
Oldalra fordította a fejét, amíg hallgatott. Egy fél pillanattal később, egy gyenge, félénk kopogás hallatszott. Vigyorgott és az előszoba felé fordult. Átsétáltam a polcokhoz a nagy tévé elé és elkezdtem vizsgálni a címeket. Nehéz volt eldönteni, hogy hol kezdjem. Több DVD-jük volt, mint egy kölcsönzőnek. Hallottam Edward bársonyos, halk hangját, ahogy beléptek a szobába, folyékonyan beszélt, ha jól sejtem portugál nyelven. Egy másik érdesebb emberi hang ugyanazon a nyelven válaszolt. Edward bevezette őket a szobába, miközben a konyha felé mutatott út közben. A két brazil hihetetlenül kicsinek és barnának tűnt mellette. Egy testes ember volt, és egy vékony nő, az arcuk hasonlított egymásra. Edward egy büszke mosollyal gesztikulált, és hallottam a nevemet, amit egy szélrohama követett az ismeretlen szavaknak. Egy kicsit elpirultam, ahogy a fehér szoba állapotára gondoltam, amit hamarosan meglátnak. A kis ember udvariasan rám mosolygott. De az apró nő nem mosolygott. Furcsa kifejezéssel bámult rám, aggodalom, szánalom és minden ehhez hasonló kifejezést láttam a nagy szemeiben. Mielőtt reagálhattam volna, Edward intett és ők követték a tyúkketrec irányába, majd eltűntek. Amikor újra megjelent, egyedül volt. Lelkesen sétált felém és a karjaival magához ölelt.
„Mi van vele? A kifejezése elég pánikos volt.” – suttogtam sürgetően.
Vállat von nyugodtan. „Kaure és Ticuna indián. Ők babonásabbak, vagy körültekintőbbek, ahogy tetszik – mint azok, akik a modern világban élnek. Gyanítja, hogy mi vagyok, vagy legalábbis azt hiszi.”
Még mindig nem tűnt úgy mintha aggódna.
„Nekik itt saját legendáik vannak. Egy magas libidóju vérszívó démon, aki csak szép nőket zsákmányol.” – rám nézett.
„Csak szép nőket?” – hízelgő volt. „Úgy láttam elég rémült” – mondtam.
„Igen – de javarészt, miattad aggódik.”
„Miattam?”
„Azért fél, mert itt vagy velem teljesen egyedül.” – sötéten kuncogott, aztán a filmek felé nézett.
„Oh, nos miért nem választasz valamit? Ez egy elfogadható emberi tevékenység.”
„Igen, biztos vagyok benne, hogy egy film meg fogja győzni, hogy ember vagy.”
Nevettem és a karjaimat a nyaka köré szorítottam, lábujjhegyre álltam. Lehajolt, hogy megcsókolhassam, azután a karjai összeszorultak körülöttem, felemelt, hogy ne kelljen lehajolnia.
„Film, mozi” – motyogtam az ajkaiba, amiket a nyakam felé mozgatott, miközben kezeimmel a bronzhajába túrtam.” Hallottam egy zihálást, és hirtelen letett. Kaure állt lefagyva az előszobában, egy pár toll volt a fekete hajában, és még több egy hatalmas zsákban, ami a karjában volt, az arcán rémület. Bámult engem, a szemei kitágultak, elpirultam és lesütöttem a szemem. Akkor magához tért és mormolt valami, még idegen nyelven is érződött, hogy elnézést kért. Edward mosolygott és barátságosan válaszolt. A sötét szemeit elfordította és továbbment a szobában.
„Azt gondolta, amit gondolok, hogy gondolt?” – motyogtam.
Nevetett az összetett mondatomon. „Igen.”
„Ezt” – mondtam miközben találomra a polcra nyúltam és kihúztam egy filmet. Bekapcsolta ezt és úgy tettünk, mintha néznénk. Tele volt mosolygó arcokkal és bolyhos ruhákkal, valami öreg musical.
„Nagyon nászutas” – helyeselt Edward. Amíg a színészek a képernyőn táncoltak és énekelték a kezdő dalt, a kanapén feküdtem, Edward a karjaiba ölelt.
„Visszaköltözünk a fehér szobába?” – töprengtem.
„Nem tudom…már eléggé tönkretettem az ágytámlát a másik szobában – talán ha a ház egy pontjára próbáljuk összpontosítani a rombolást, Esme máskor is meghív minket.”
Szélesen elmosolyodtam. „Ezek szerint lesz még rombolás?”
Nevetett a kifejezésemen. „Úgy gondolom, hogy lehet, hogy biztonságosabb, ha ez előre megfontolt, inkább minthogy várjak, mikor támadsz rám megint. Ez csak idő kérdése lenne.”
„Ez csak idő kérdése lenne” – értettem egyet, de a pulzusom már száguldott a vénáimban.
„Valami baj van a szíveddel?”
„Nem. Nagyon jól van.” – egy pillanatra elhallgattam. „Fel akarod térképezni most a rombolási zónát?”
„Talán udvariasabb lenne megvárni, amíg egyedül leszünk. Lehet, hogy te nem veszed észre, hogy kettészakítom a bútort, de valószínűleg őket megijesztené.”
Igazából már elfelejtettem, hogy mások is vannak itt. Gustavo és Kaure olyan csendben mozogtak a házban, amíg türelmetlenül vártam hogy végre távozzanak, megpróbáltam figyelni a képernyőre. Kezdtem álmos lenni, bár Edward azt mondta egy fél napot aludtam – mikor egy durva hang megijesztett. Edward felült miközben a karjaiban ringatott, és válaszolt Gustavonak portugálul. Gustavo bólintott és csendben a bejárat felé sétált.
„Készek” – mondta Edward.
„Ez azt jelenteni, hogy most már egyedül vagyunk?”
„Azt, nem szeretnél először ebédelni?” – javasolta.
Az ajkamba haraptam, ez egy nagy dilemma. Elég éhes voltam.
Mosolygott, aztán megfogta a kezemet és a konyhába vezetett. Annyira ismerte az arckifejezéseimet, hogy nem is számított, hogy nem tudja olvasni a gondolataimat.
„Ez bőséges volt” – panaszkodtam, amikor teljesen telítettnek éreztem magam.
„Akarsz úszni délután a delfinekkel – kalóriaégetés gyanánt?” – kérdezte.
„Talán később. Nekem lenne egy másik arra vonatkozó ötletem, hogy hogyan égessem el a kalóriákat.”
„És mi lenne az?”
„Szóval, még rengeteg fejlap maradt – „
Nem volt időm befejezni. Már fel is kapott a karjaiba, és az ajkai elhallgatatták az enyémeket, ahogy embertelen sebességgel vitt a kék szoba felé.

7. Váratlan

A fekete köpenyek egész sora közeledett felém a halotti lepelhez hasonlatos ködön keresztül. Láttam a rubinvörös szemüket, amik a vágytól csillogtak, miközben a vadászzsákmányért epekedtek. Az ajkaik hátrahúzódtak éles, nedves fogaikról – mint egy vicsorgás, vagy mint egy mosoly. Hallottam a gyermeket mögöttem nyafogni, de nem fordulhattam meg, hogy megnézzem. Bár kétségbeesett voltam, abban biztos voltam, hogy biztonságban volt, nem engedhettem meg magamnak ebben a helyzetben, hogy elveszítsem a fókuszt. Egyre közelebb jöttek, a fekete köpenyük hullámzott, ahogy mozogtak, sodródni kezdtek, hogy minden oldalra kerüljön belőlük. Körülvettek minket. Készülhetünk a halálra.
És azután, egy ugyanolyan fényt láttam, de az egész helyszín megváltozott. Vagy mégsem – a Volturi még mindig felénk tartott, hogy megöljön minket. Igazán valóságosnak éreztem a képet. Hirtelen éhes lettem. Kívántam őket. A pánik vérszomjjá változott, ahogy előre dőltem, egy mosollyal az arcomon, és egy morgás szakadt ki a vicsorgó fogaim közül. Felugrottam, döbbenten ébredtem az álomból.
A szoba fekete volt. És nagyon meleg, szinte gőzölt. Az izzadság végigfutott a hajamon, a tarkómon és lefolyt a nyakamon. Tapogadtam a meleg lepedőket, és üresen találtam őket.
„Edward?” – éppen, ahogy kimondtam az ujjaim valami simával és hűvössel találkoztak. Egy papír, ami félbe volt hajtva. Felvettem a papírt és kimentem a fényre. A cetli külsején az állt Mrs. Cullenek.
„Remélem nem fogod észrevenni a távollétemet és nem foglak felébreszteni, de ha felébrednél. Vissza fogok jönni nagyon hamar. Éppen csak a kontinensre mentem, hogy amíg alszol addig vadásszak, és visszaérjek mire felébredsz. Szeretlek.”
Sóhajtottam. Körülbelül két hete voltunk itt, úgyhogy számíthattam rá, hogy el kell mennie, de nem gondoltam az időre. Az idő mellékesnek tűnt, amikor minden ennyire tökéletes volt. Letöröltem az izzadságot a homlokomról. Teljesen ébernek éreztem magam, bár az óra a konyhaszekrényen a hajnali egyet mutatta.. Tudtam, hogy nem tudok visszaaludni addit, amíg ilyen forrónak és ragadósnak érzem magam. Nem is említve azt, hogyha lekapcsolom a fényt és behunyom a szemem, akkor biztos, hogy megint látni fogom a portyázó fekete alakokat a fejemben. Felkeltem és céltalanul vándoroltam a sötét házon át, felkapcsolva a lámpákat. Annyira nagynak és üresnek éreztem Edward nélkül. Más. A konyhában megálltam és úgy döntöttem, hogy eszek, amíg várakozom. Kotorásztam a hűtőszekrényben, amíg minden hozzávalót megtaláltam egy sült csirkéhez. A sülő, sistergő csirke a serpenyőben egy jó, otthonos hang volt, kevésbé éreztem magam idegesnek, amíg betöltötte a csendet. Annyira jó illata volt, hogy elkezdtem enni a serpenyőből, és így végigégett a nyelvemen. Az ötödik vagy hatodik harapásnál, már eleget hűlt ahhoz, hogy érezzem az ízét. Lassítottam a rágáson. Valami van az ízével? Megfordítottam a húst, és az egész fehér volt, eltöprengtem, talán romlott. Vettem a számba egy másik kísérleti falatot, kétszer megrágtam. Uh – határozottan nagyon. Felugrottam, hogy a mosogatóba dobjam az egészet. Hirtelen a csirke és az olaj szagától felfordult a gyomrom. Megfogtam az egészet és a szemétbe dobtam, azután kinyitottam az ablakot, hogy kiszellőzzön a szag. Egy hűvös fuvallat jött kintről. Jól esett a bőrömnek.
Hirtelen kimerült voltam, de nem akartam visszamenni a forró szobába. Kinyitottam minden ablakot a tévészobában és a kanapéra feküdtem, egyenesen az ablak alá. Ugyanaz a film volt a lejátszóban, amit a minap néztünk, úgyhogy gyorsan elaludtam, már a nyitó dalon. Amikor megint kinyitottam a szemeimet, a nap már félúton volt az ég felé, de nem a világosság ébresztett fel engem. Hűvös karok voltak körülöttem, ahogy felvettek. Ugyanabban a pillanatban, egy hirtelen fájdalom, mint egy utórengés kavarta fel a gyomromat és átvándorolt a beleimre is.
„Sajnálom” – mormolta Edward, ahogy a hűvös kezét a nyirkos homlokomra simította. Nem voltam alapos. Nem gondoltam át, hogy mennyire meleged lesz, ha elmegyek.
„Van itt egy légkondi, beszerelem mielőtt megint el kell mennem.”
Nem tudtam arra koncentrálni, amit mondott.
„Bocsáss meg!” – ziháltam, miközben próbáltam kimászni a karjaiból.
Automatikusan letett. „Bella?”
A fürdőszoba felé rohantam, a kezeimet összekulcsoltam a szám fölött. Annyira szörnyen éreztem magam, még azzal sem törődtem először, hogy ő is velem van, a WC fölé guggoltam és hevesen hányni kezdtem.
„Bella? Mi a baj?”
Még nem tudtam válaszolni. Aggódva tartott, közben a hajamat távol tartotta az arcomtól, várt amíg megint fellélegeztem.
„Átkozott avas csirke” – nyöszörögtem.
„Jól vagy?” – a hangja feszült volt.
„Igen” – ziháltam. „Csak egy kis ételmérgezés. Nem kell ezt látnod. Menj el.”
„Nem hiszem Bella.”
„Menj innen.” – nyögtem megint, miközben próbáltam felkelni, hogy kiöblítsem a számat. Finoman segített nekem, miközben figyelmen kívül hagyta a gyenge kis lökéseimet, amikkel őt vettem célba. Miután kiöblítettem a számat elvitt az ágyhoz és gondosan leültetett, a karjaival kitámasztott.
„Ételmérgezés?”
„Igen” – krákogtam. „Éjjel készítettem egy kis csirkét. Amikor megéreztem, hogy rossz, kidobtam, de először ettem pár falatot.”
Az egyik hideg kezét a homlokomra tette. Ez jól esett.
„Hogy érzel most?”
Egy pillanatra elgondolkodtam. Az émelygés amilyen hirtelen jött, úgy távozott is, és úgy éreztem magam, mint bármikor máskor reggelente. „Elég normálisan. Kicsit éhesen, tulajdonképpen.”
Elérte, hogy egy órát várjak és csak egy pohár vizet igyak, mielőtt sütött nekem tojást. Teljesen jól éreztem magam, talán csak egy kicsit fáradtan, mert felébredtem az éjszaka közepén. Bekapcsolta a CNN-t, annyira nem figyeltük mostanában az eseményeket, hogy akár a harmadik világháború is kitörhetett volna, anélkül, hogy tudtuk volna. Álmosan hevertem a karjaiban. A hírek untattak és megfordultam, hogy megcsókoljam. Éppen ma reggel, az éles fájdalom megint a gyomromba hasított, amikor megmozdultam. Elhúzódtam tőle, a kezem szorosan a szám fölött. Tudtam, hogy már nem fogom elérni a fürdőszobát, úgyhogy a mosogatóhoz futottam. Megint a hajamat tartotta.
„Talán vissza kellene mennünk Rióba, hogy megnézzen egy orvos.” – javasolta aggódva, mikor a számat öblítettem. Ráztam a fejemet és az előszoba felé araszoltam. Az orvosok mindig tűkre gondolnak. „Jól leszek, miután megmostam a fogaimat.”
Amikor jobb volt a szájízem, kicsit átvizsgáltam a bőröndömet, hogy milyen a készlet, amit Alice pakolt, kötések, fájdalomcsillapítók és hasonló emberi dolgokat csomagolt és – most Pepto Bismol kerestem. Talán az le tudja csillapítani a gyomromat és megnyugtatja Edwardot is, de mielőtt megtaláltam a Peptot, valami másra lettem figyelmes, amit Alice nekem csomagolt. Felvettem a kis dobozt és egy hosszú pillanatig bámultam a kezemben, minden másról megfeledkezve.
Azután elkezdtem számolni a fejemben. Egyszer, kétszer, aztán megint. Belém hasított a döbbenet, a kicsi doboz a kezemből visszaesett a bőröndbe.
„Mi történt?” – kérdezte Edward az ajtó mögül. „Megint rosszul vagy?”
„Igen is, meg nem is.” – mondtam, de a hangom fojtottnak tűnt.
„Bella? Bemehetek?” – mondta gondterhelten.
„O...ké?”
Megnézte, hogy hol vagyok és odajött hozzám, leült mellém törökülésben, a bőröndre meredtem, és a kifejezésem üres volt és bámészkodó. Csak ült mellettem és a kezét a homlokomra tette.
„Mi a baj?”
„Hány nap telt el az esküvő óta?” – suttogtam.
„Tizenhét” – válaszolt automatikusan.
„Bella, mi az?”
Megint számolni kezdtem. Feltartottam egy ujjamat, hogy várjon, és halkan számoltam magamban. Az előbbi számításokkal tévedtem. Régebben voltunk itt, mint gondoltam. Megint átszámoltam.
„Bella” – suttogta idegesen. „Így megőrülök!”
Megpróbáltam nyelni. De nem tudtam megszólalni. Úgyhogy megint a bőröndben kezdtem turkálni, amíg meg nem találtam a kicsi doboz tampont. Csendesen felemeltem, zavarodottan bámult rám.
„Mi? Megpróbálsz túlesni a betegségen, mint egy cikluson?”
„Nem” – sikerült kinyögnöm a szót. „Nem, Edward. Megpróbálom elmondani, hogy öt napja késik.”
Az arckifejezése nem változott. Nem reagált semmit.
„Nem hiszem, hogy ételmérgezésem van” – tettem hozzá.
Nem válaszolt, szoborrá vált.
„Az álmok” – motyogtam magamnak halkan. „Az alvás, a sírás, az étel. Oh, oh, oh.”
Edward merev tekintete üvegesnek látszott, mintha már nem is látna engem. Önkéntelenül, vagyis majdnem önkéntelenül a kezem a gyomromhoz kaptam..
„Ó!” – vinnyogtam megint.
Odadőltem a lábaimhoz, miközben kicsúsztam Edward mozdulatlan kezeiből. Soha nem vettem le a kis selyemshortokat, és trikókat, csak ha ágyban voltam. Lerángattam magamról az anyagot, hogy a gyomromat szabaddá tegyem.
„Lehetetlen” – suttogtam.
Semmi tapasztalatom a terhességről, vagy a babákról, vagy bármelyik részéről a világon, de nem vagyok hülye. Elég filmmet és TV show műsort láttam, hogy tudjam hogy ez nem lehetne az, ez nem így működik. Hiszen még csak öt napot késik. Ha terhes vagyok, akkor is koraiak még ezek a tünetek. Nekem még nem kén, hogy reggeli rosszullétem legyen. Még nem kellett volna megváltoznia az alvási szokásaimnak. És most még határozottan nem kellene ennek a kis kidudorodásnak kilógni a csípőmből. Forgattam magam körbe körbe, megvizsgáltam minden szögből, hogy hogyan látszódik. Végigfutattam az ujjaimat a finom kis dudor felett, meglepődtem, hogy mennyire érzem a bőröm alatt.
„Lehetetlen” – mondtam megint, dudor vagy nem dudor, ciklus vagy nem ciklus (és határozottan nem jött meg a ciklusom, bár soha nem késett egy napot sem életemben), nem volt más lehetőség, csak az, hogy terhes vagyok, de hát az egyetlen személy, akivel valaha szeretkeztem egy vámpír, hangosan felkiáltottam.
Egy olyan vámpír, aki még mindig a padlóhoz volt fagyva, és nem tudom hogy valaha megmozdul-e. Úgyhogy kell lennie valami más magyarázatnak. Valami más baj van velem. Egy furcsa Dél-Amerikai-kór, amit a terhesség jeleit szimulálja, csak sokkal gyorsabban…
Aztán eszembe jutott valami – egy reggel, amikor az interneten keresgéltem, ami már nagyon távolinak tűnt. A Charlie házában levő szobámban ültem, egy kis fény mellett, ami az ablakon át jött, és néztem az ősrégi, ziháló számítógépemet, és mohón olvastam a Vámpírok A-Z-get. Kevesebb, mint egy nappal később, hogy Jacob Black beavatott a Quileute legendákba, amikben akkor még nem hitt, azzal mondta el nekem, hogy Edward egy vámpír.
Aggódva mértem végig az első belépésnél a képet, amit a vámpírról festettek. A mítoszok világában. A filippínó Danag, a héber Estrie, a román Varacolaci, az olasz Stregoni (egy ténylegesen megalapozott legenda, miután már találkoztam a Volturival, pedig akkor még semmit sem tudtam elhinni). Egyre kevésbé figyeltem, ahogy a történetek egyre képtelenebbek lettek. Csak pár későbbi belépésem, homályos darabjaira emlékeztem még. Javarészt nem magyarázkodtak arról, hogy lehetnek csecsemők és hűtlenségek. Nem, drágám, nincs viszonyom! A szexi nő, aki kisettenkedik a házból egy gonosz succubus, szerencsés vagyok, hogy nem ölt meg. (Persze, ha abból indulok ki, hogy mit hallottam Tanyaról és a nővéreiről, gyanítottam, hogy az olvasott dolgokban lehetett igazság.)Hölgyekkel is előfordult ilyesmi. Hogyan tudsz azzal vádolni engem, hogy megcsaltalak – csak mert hazajössz a tengerről két év után és én terhes vagyok? Csak egy incubus tehette. A misztikus vámpír a hatalmával hipnotizált engem…
Az incubus definíciójának része volt – a képesség, hogy gyermeket nemzzen a szerencsétlen áldozatával.
Kábán ráztam a fejem. De…Esmere és különösen Rosaliere gondoltam. A vámpíroknak nem lehetnek gyerekeik. Ha ez lehetséges lenne Rosalie már megtalálta volna a módját. Az incubusokról szóló mítosz csak egy mese volt. Azt kivéve….oh, egy nagy különbség. Természetesen Rosalie nem tudott megfoganni, mert megfagyott abban az állapotban, amiben átváltozott. Nem tud változni. De egy emberi nő testének könnyen lehet esélye megfoganni, hogy kihordjon egy bébit. Hiszen fennáll a havi ciklus állandó változása, és a gyermek növekedésével a test képes változni. Rosalie teste nem tudna változni. De az enyém tud. Az enyém. Megérintettem a dudort a gyomromon, ami még tegnap nem volt ott. És a férfiak – nos a férfiak képesek rá serdülőkortól, egészen a halálukig. Eszembe jutott néhány eset, amiket halottam, amiket ismertem, például :Charlie Chaplin hetven éves volt, amikor a legkisebb gyermekét nemzette. A férfiaknak nincsenek olyan problémáik, hogy az évek múlásával a termékenységi ciklusuk leáll. Természetesen honnan tudhatná bárki is, hogy a vámpír férfiak képesek a gyermeknemzésre, amikor a partnereik nem voltak alkalmasak megfoganni? Milyen vámpír próbálta volna meg a Földön tesztelni ezt az elméletet egy emberi nővel? Vagy a hajlamot? Csak egyre tudtam gondolni. Elrendeztem a fejemben a tényeket, a spekulációkat és az emlékeimet, amíg nem állt össze a kép – az a részem, ami az elmémet irányította, hogy a legkisebb izmomat is meg tudjam mozdítani – mintha elkábult volna. Nem tudtam mozgatni az ajkaimat, bár meg akartam kérni Edwardot, hogy magyarázza el nekem, hogy mit jelenthet ez. Vissza kellett mennem oda, ahol ült, hogy megérintsem, de a testem nem akarta követni az utasításokat. Csak a döbbent szemeimet tudtam bámulni a tükörben, az ujjaim óvatosan simogatták a dudort a hasamnál. Aztán visszaemlékeztem a tegnap éjjeli élénk rémálmomra, amikor a helyszín hirtelen megváltozott. Minden, amit láttam, teljesen másnak tűnt, bár semmi sem változott lényegesen. Az, ami történetesen megváltoztatta a képet, az volt, hogy egy kis lökést éreztem a kezemmel – a testem belsejéből. Abban a pillanatban Edward telefonja elkezdett csöngeni kezdett, éles és hangos. Semelyikünk sem mozdult meg. Aztán megint csöngött. Megpróbáltam visszanyerni a hangomat, amíg az ujjaimmal még mindig a hasam fogtam, és vártam. A kifejezésem a tükörben már nem volt annyira zavart – most inkább töprengő. Alig vettem észre, amikor a furcsa, csöndes könnyen elkezdtek folyni az arcomon. A telefon állandóan csöngött. Azt kívántam, hogy Edward vegye már fel – nekem most nagy pillanatom volt. Talán a legnagyobb életemben.
Cseng! Cseng! Cseng!
Végül az idegességem minden máson áttört.
„Edward” – találtam meg a hangomat, aztán elkezdtem mozogni – megpaskoltam a zsebeit, amíg meg nem találtam a telefonját, ami csengett. Vártam hátha megmozdul és felveszi, de teljesen megkövült. Felismertem a számot, és könnyen kitaláltam, hogy miért hív.
„Szia Alice, itt Bella” – A hangom nem volt túl meggyőző. Megköszörültem a torkom.
„Bella? Bella? Jól vagy?”
„Igen. Carlisle. Carlisle ott van?”
„Igen. Mi a baj?”
„Én nem vagyok…nem biztos…nem biztos…”
„Edward rendben van?” – kérdezte óvatosan. Kiabált Carlislenak, aztán követelte a választ. „Miért nem vette fel?” – kérdezte mielőtt válaszolhattam volna.
„Én nem vagyok biztos benne”
„Bella, mi folyik ott?”
„Épp ezt akarom kideríteni – Láttál valamit?”
Csend volt. „Itt van Carlisle.” – mondta végül
Mintha jeges vizet fecskendeztek volna a vénáimba. Ha Alicenek látomása volt, látott engem egy zöld szemű, bronz hajú, angyalarcú gyermekkel a karjaimban, akkor azt elmondta volna, nem? Amíg vártam, hogy Carlisle megszólaljon eltöprengtem. Egy pici, szép baba – egy kicsi Edward karjaimban, több mint szép. Átfutott rajtam a forróság.
„Bella, itt Carlisle. Mi történt?”
„Én-„ persze nem tudtam, hogy is mondjam. Lehet, hogy őrültnek tart majd és kinevet? De hát nekem volt egy színes álmom? Aztán először inkább azt kérdeztem, ami a legjobban aggasztott, abban a pillanatban.
„Carlisle, egy vámpír kaphat sokkot?”
„Baja esett?”Carlisle hangja hirtelen ideges lett.
„Nem…nem, azt hiszem épp csak….megdöbbent.”
„Nem értem, Bella”
„Gondolom….nos azt hiszem….talán….ööö…” – vettem egy mély lélegzetet.
„Terhes vagyok.” – mintha a hasamban valami apró bökést éreztem volna. A kezem automatikusan a hasamra tévedt.
Egy hosszú szünet után Carlisle orvosi tréningbe kezdett.
„Mikor volt az utolsó menstruációd kezdete?”
„Tizenhat nappal az esküvő előtt.” – elég alaposan ismertem az erre vonatkozó matematikát, de ő biztos nagyobb bizonyossággal tudja.
„Mit érzel?”
„Furcsa”- mondtam neki a hangom elcsuklott. A könnyeim már csöpögtek az arcomon. „Ez őrülten fog hangzani – tudom, hogy ezek a dolgok még túl koraiak. Talán őrült vagyok, de furcsa álmaim vannak és egész idő alatt nagyon sokat eszek és sírok és…és …esküszöm, hogy mozog bennem valami.”
Edward végre falkapta a fejét. Megkönnyebbülve sóhajtottam. Hirtelen kitartotta a kezét a telefonért, de még mindig nem szólalt meg, arca kemény, és sápadt.
„Carlisle, azt hiszem, hogy Edward beszélni akar veled.”
„Add át neki” – mondta feszülten Carlisle. Nem tudtam, hogy Edward képes lesz-e megszólalni, de beletettem a telefont a kitartott kezébe. A füléhez nyomta.
„Ez lehetséges” – suttogta.
Sokáig hallgatott, miközben üres tekintettel bámult a semmibe.
„És Bellánál?” – kérdezte. A karját körém fonta, ahogy beszélt és közelebb húzott magához. Egy hosszú ideig hallgatott, nekem legalábbis hosszú időnek tűnt, aztán annyit mondott
„Igen. Igen, én – „
Elhúzta a telefont a fülétől és letette.. Aztán azonnal egy másik számot tárcsázott.
„Mit mondott Carlisle?” – kérdeztem türelmetlenül.
Edward élettelen hangon válaszolt. „Azt gondolja, hogy terhes vagy.”
A szavak hirtelen forrósággal árasztottak el a gerincem mentén. A kicsi angyalra gondoltam.
„Kit hívsz most?” – kérdeztem, amikor visszatette a telefont a füléhez.
„A repteret. Haza megyünk.”
Edward megszakítás nélkül több, mint egy órát beszélt a telefonon, hogy elrendezze a haza repülést, de nem voltam biztos semmiben, mert nem angolul beszélt. Úgy tűnt vitatkozik, mert sűrűn szűrte a szavait a fogain keresztül. Amíg vitatkozott, közben csomagolt. Úgy örvénylett a szobában, mint egy dühös tornádó, hatalmas rombolást hagyva maga után. A ruháimból néhányat az ágyra dobott, azt hiszem azért, hogy azokat vegyem majd fel az útra. Folytatta a beszédet, amíg engem teljesen felkavart a mozgása. Amikor már nem bírtam tovább elviselni az erőszakos energiát, ami áradt belőle kimentem a szobából. A mániákus koncentrációjától nagyon ideges lettem és felkavarodott a gyomrom – a reggeli hányinger meglehetősen kényelmetlen. Máskülönben csak arra következtethetnék, hogy a viselkedése volt az egyetlen ok. Nem tudtam megszólalni, egy kicsit próbáltam nem Edwardra összpontosítani, aki megijesztett egy kicsit. Amíg a konyhába nem értem. A szekrényben volt egy zacskó perec. Szórakozottan rágcsálni kezdtem, miközben kibámultam az ablakon, és a fákat, a homokot és a vizet kémleltem, mindent, ami ragyogott a napon. Mintha valaki megbökött volna.
„tudom” – mondtam. „Nem akarok elmenni innen, sehová.”
Egy pillanatra az ablakon bámultam ki megint, de a kicsi nem válaszolt.
„Nem értem” – suttogtam. „Mi a baj?” Meglep, teljesen. Megdöbbentő, valóban.
De baj? Ezt nem hiszem.
Miért olyan ideges Edward? Ő volt az, aki mindig azt akarta, hogy haladéktalanul házasodjunk össze. Nem hagyta, hogy érveljek ellene. Talán az zavart össze hirtelen, hogy Edward azt akarta, hogy haladéktalanul menjünk haza. Biztos azt akarja, hogy Carlisle haladéktalanul vizsgáljon meg, hogy meggyőződjünk róla, hogy tényleg terhes vagyok – bár nem volt kételyem a dolog felől. Valószínűleg ki akarják deríteni, hogy miért ilyen gyors a folyamat a terhességemben, hogy már rúgásokat érzek. Ez nem normális.
Amint erre gondoltam, biztos voltam benn, hogy igazam van. Csak annyira aggódik a baba miatt. Még sose láttam így kiborulni. Az agyam lassabban működik, mint az övé – ez még mindig így van, miközben a kép fölött csodálkoztam, amit megint magam elé idéztem. Az apró gyermek Edward szemeivel – zöld, mint az övé, amikor még ember volt – egy pici a karjaimban. Reméltem, hogy az arca pontosan olyan lesz, mint Edwardé. Elég vicces volt, ahogy az érzéseim hirtelen megváltoztak. Az az első kicsi érzés, amitől az egész világ megváltozott. Ezelőtt csak egy dolog volt, ami nélkül nem tudtam élni, mostmár kettő lesz. Nem lehetett különbséget tenni – a szeretetem nem hasíthatom ketté, az egyik nem olyan, mint a másik. Úgy éreztem hirtelen, hogy a szívem megnőtt, a kétszeresére ebben a pillanatban. Már mindenemet betöltötte az érzés. A növekedése szinte hihetetlen volt. Soha nem értettem meg igazán Rosalie fájdalmát és neheztelését. Soha nem tudtam magam elképzelni, mint anya, soha nem is akartam. Soha nem törődtem a gondolattal, hogy Edwarddal nem lehet babánk, hogy nem áll majd módunkban, tényleg nem. Úgy tűnt, hogy a babák túl hangos teremtmények, gyakran nyáladzanak és problémásak. Soha nem vágyakoztam utána. Mikor arról álmodtam, hogy Renee ad nekem egy testvért, mindig idősebben képzeltem el. Valaki olyat, aki majd gondoskodik rólam. De ez a baba, Edward babája, ez egy egészen már történet. Szeretni akartam, az akartam, hogy itt legyen. Nem választás – inkább szükséglet. Talán én mindent rosszul képzeltem el. Talán az volt a baj, hogy képtelen voltam elképzelni a dolgot, amíg nem voltam házas, de már az vagyok – még nem voltam képes elgondolkodni ezen, de a baba már jött is… Ahogy a kezemet a hasamra tettem és vártam a következő moccanást, a könnyeim megint száguldottak végig az arcomon.
„Bella?”
Megfordulta, amikor meghallottam a gyengéd hangját. Szinte megremegtem, annyira aggódó volt. Az arca nem illett a hangjához, mert az arca üres és kemény volt. Aztán észrevette, hogy sírtam.
„Bella!” – átvetette magát a szobán egy pillanat alatt és a kezei már az arcomon voltak.
„Fájdalmaid vannak?”
„Nem, nem – „
A mellkasára húzott. „Ne félj. Tizenhat óra múlva otthon leszünk. Minden rendben lesz. Carlisle készen áll, mire odaérünk. Gondoskodunk erről, és nem esik semmi bajod.”
„Gondoskodni erről? Ez mit jelent?” – kicsit eltávolodott, hogy a szemembe nézzen.
„Azelőtt eltávolítjuk belőled azt a dolgot, mielőtt bárhogyan kárt tehetne benned. Ne félj. Soha sem fogom hagyni, hogy bántson téged.”
„Azt a dolgot?” – még jobban eltávolodott tőlem és a bejáratot figyelte.
„Fenébe! Elfelejtettem Gustavót, hogy ma jön. Gyorsan megszabadulok tőle megmondom, hogy haza repülünk.”
Megragadtam a pultot, hogy kitámasszam magam. A térdeim remegtek. Edward dolognak nevezte a kicsikémet. Azt mondta, hogy Carlisle gyorsan ki fogja szedni.
„Nem” – suttogtam. Rosszul gondoltam az előbb. Egyáltalán nem érdekelte a baba. Meg akarják ölni. A szép kép a fejemben, amit kialakítottam, hirtelen elkomorodott. A könyörgésem és a gyenge karjaim nem lesznek elegendőek, hogy meg tudjam védeni… Mit tehetnék? Mivel érvelhetnék? Talán ez a magyarázat Alice hirtelen hallgatására a telefon másik végén? Ez az, amit látott? Edwardot és Carlisle miközben megölik a tökéletes gyermekem, aki nélkül nem tudok élni?
„Nem” – suttogtam megint, a hangom kicsit erősebb volt. „Nem hagyhatom. Nem fogom ezt megengedni.”
Hallottam Edwardot, ahogy megint portugálul beszél. Megint vitatkozik. A hangja, amit egyre közelebbről hallottam elkeseredett volt. Akkor hallottam egy másik félénk hangot is. Egy női hang. Bejöttek a konyhába és így már láttam őket. Letöröltem a könnyeket az arcomról és mormolta halkan, de keményen a fülembe.
„Ragaszkodott ahhoz, hogy itt hadja az ételt, amit hozott, vacsorát készített nekünk.”
Ha kevésbé lett volna feszült, akkor tudtam, hogy csak összezárta volna a szemeit.
„Ez csak kifogás – arról akar meggyőződni, hogy még nem öltelek meg téged.” – a hangja megint megtelt dühvel.
Kaure idegesen jött befelé egy tele tállal a kezeiben. Nem tudtam portugálul és a spanyolom is csak kezdetleges volt, így nem próbáltam meg megköszönni, hogy bátran feldühített egy vámpírt, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. A szemei rajtunk vándoroltak. Láttam őt, ahogy végigmérte az arcomat, és a könnyeim. Motyogott valamit, amit nem értettem és a pultra tette a tálat. Edward valamit elcsípett a gondolataiból, mert még sosem hallottam ilyen udvariatlanul beszélni. Megfordult, hogy elmenjen, és a hosszú szoknáyja susogása az étel szagát az arcomba fújta. Nagyon erős hagyma és hal szag volt. Fulladoztam és rámtört a hányinger. Éreztem, hogy Edward keze a homlokomon van és hallottam nyugtató morajlását a fülemben. A kezei eltűntek egy pillanat alatt és hallottam a hűtőt becsapódni. Szerencsére a szag a hanggal egy időben eltűnt, és Edward kezei megint hűtötték nyirkos arcomat. Gyorsan vége volt. Kiöblítettem a számat a csapnál, amíg az arcom oldalát simogatta. A méhemből megint egy kis bökést éreztem.
Rendben. Jól vagyunk. Gondoltam a bökés irányába. Edward megfordított és a karjaiba húzott. A vállán pihentettem a fejem. A kezeim pedig ösztönösen összekulcsolódtak a hasam fölött.
Hallottam egy kicsi zihálást és felnéztem. A nő még mindig ott volt, habozott az ajtónál, és úgy nézett ki, mint aki azon gondolkodik, hogy hogyan segíthetne rajtam. A szemeit a kezeibe temette, aztán egy kicsit ugrott. A szája kinyílt. Akkor Edward hirtelen szintén zihálni kezdett, megfordult, hogy szembe nézzen a nővel, és maga mögé húzott. Az egyik karját körém fonta. Kaure hirtelen kiabált valamit – hangosan és dühösen, de nem értettem a szavait, amik a szobán keresztül repültek felénk, mintha kések lennének. Felemelte a kicsi öklét a levegőbe és tett előre két lépést, miközben az öklét hevesen rázta. A vadsága ellenére könnyű volt észrevenni a rémületet a szemében.
Edward is lépett felé egy lépést és hevesen beszélni kezdett, én megragadtam a karját, megijedtem a nőtől. Amikor hirtelen félbeszakadt a szóáradat, a hangja hirtelen megfontolttá vált. Most halk lett, esedező. Nem csak a hangnem, de a hangszín is megváltozott, sőt a nyelv is. Azt hiszem már nem portugálul beszélt. Egy pillanatra a nő csodálkozva bámult rá, a szemei összeszűkültek és ugyanazon az idegen nyelven válaszolt a kérdésre.
Figyeltem, ahogy Edward arca szomorú és komoly lett, majd egyszer bólintott. Tett pár lépést hátrafelé és megállt.
A nő leeresztette a kezét, miközben megint mondott valamit, aztán rám nézett.
Edward megint dühösen beszélt miközben rázta a kezét. Amikor végzett, hirtelen megint esedező lett és ideges a hangja.
A nő kifejezése megint megváltozott – kétségekkel az arcán bámulta őt és engem, a szemei ismét rám meredtek. Abbahagyta a beszélést és úgy láttam tanakodik valamin. Hol engem, hol Edwardot nézte, aztán vett egy mély lélegzetet. A kezeivel úgy csinált, mintha egy hatalmas léggömb állna ki a hasából. Talán a ragadozó vérívó legendáját magyarázza? Esetleg tud valamit arról, hogy mi történik velem?
Ekkor előre sétált néhány lépést, és még kérdezett néhány rövid kérdést a nőtől. A nő idegesen válaszolt. Amikor az utolsó kérdést feltette. Nem válaszolt, habozott egy pillanatig, majd megrázta a fejét. Amikor megint megszólalt a hangja annyira aggodalmas volt, hogy elképedtem. Az arcán láttam a fájdalmat. Lassan előre sétált, amíg elég közel volt, hogy a kezét a hasamra tegye. Mondott még egy szót portugálul.
„Morte (halál)” – sóhajtotta. Aztán megfordult a vállait előrerántotta, és elhagyta a szobát. Azért egy pár szót megértettem belőle. Edward megint megfagyott és a nő után bámult egy fájdalmas kifejezéssel az arcán. Néhány pillanattal később hallottam egy hajó motorját felbőgni, aztán egyre halkabb lett.
Edward nem mozdult, amíg el nem indultam a fürdő felé. Akkor hirtelen elkapott engem.
„Hova mész?” – a hangja fájdalommal teli suttogás volt.
„Megmosom a fogam.”
„Ne aggódj, amiatt, amit mondott. Ez csak egy legenda, régi hazugság, csak szórakozásból mesélik.”
„Nem értettem semmit” – mondtam, bár ez nem volt igaz így teljesen. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, amit mondtak, a legendákról. Az egész életemet legendák töltötték be, és eddig még mindig igaznak bizonyultak.
„Becsomagoltam a fogkeféd. Mindjárt előveszem.”
Elindult a háló felé.
„Nemsokára indulunk?” – kiáltottam utána.
„Amint elkészülsz!”
Megvárta amíg elkészültem, csendesen állt a hálóban. Amikor kész voltam odaadtam neki a fogkefémet.
„Elviszem a csomagokat a hajóba.”
„Edward – „
Visszafordult. „Igen?”
Haboztam, miközben megpróbáltam kisütni, hogy hogyan maradhatnék egyedül pár percre.
„Be tudnád….csomagolni az étel egy részét? Tudod, ha megint rám tőrne az éhség.”
„Persze” – mondta csendesen, a szemei hirtelen gyengédek lettek. „Ne aggódj semmi miatt. Pár óra múlva odaérünk Carlislehoz. Hamarosan mindennek vége lesz.”
Bólintottam, mert a hangomban jelenleg nem bíztam. Elhagyta a szobát, a kezeiben a nagy bőröndökkel. Gyorsan a telefonhoz mentem, amit a pulton hagyott. Szerencsére elfelejtette, hogy letette – ahogy azt is elfelejtette, hogy Gustavó ma érkezik, a telefonját is elfelejtette. Ma alig volt önmaga. Felpöccintettem a telefont és gyorsan a beprogramozott számokhoz mentem. Örültem, hogy nem hallok semmilyen hangot, de azért féltem, hogy rajtakaphat. Vajon a csónakban van? Vagy már visszafelé jön? Hallana engem a konyhából, ha csak suttogva beszélnék?
Azt a számot akartam felhívni, amit azelőtt soha nem hívtam életemben. Kicsit szorongtam, amikor megnyomtam a hívás gombot.
„Hallo?” – a hangja olyan volt, mintha csengettyűket hallanék.
„Rosalie?” – suttogtam. „Itt Bella. Kérlek. Segítened kell.”