Night Light – Bónusz fejezet

A következő történet a Night Light eseményszálától teljesen független!!

Night Light – Bónusz fejezet

Karácsony
A Cullen család soha nem ünnepli a karácsonyt. Talán azért mert azt állítják magukról, hogy lelkük elkárhozott, hogy Ők gonoszak, nem emberiek, ezért a karácsony sem „nekik való”. Most, hogy már jó ideje én is a családhoz tarozom, úgy gondolom, ideje véget vetni e buta elgondolásnak, és egy igazi, felejthetetlen, csodálatos karácsonyt ünnepelni. Van még négy napom a nagy meglepetésig. Szeretnék, mindanyuiknak örömet okozni ezzel, éppen ezért kell a legnagyobb titokban tartanom tervemet. Egyetlen ponton hibázhatna csak a dolog. Alice. Alice és a látomásai. De már ezt is kiterveltem. Ugyanis Őt semmiképp nem hagyhatom ki a karácsony előtti sürgés-forgásból, hiszen akkor egy életre megharagudna rám. Az pedig jelen esetben az örökké valóságot jelentené. Ezért ezt nem hagyhatom. Egyébként is Alice-nek szebb karácsonyi ajándékot annál, hogy egy fenomenális karácsonyt hozhasson össze, ráadásul most kellő segítséggel, nem is adhatnék.
„Bella! Bella?” Szakította meg Edward gondolataimat. Nem tudom mióta állhatott mellettem, de tény, hogy elkerülte figyelmem. Annyira belemerültem a tökéletes karácsony, a rengeteg ajándék, a boldog és hálás tekintetek álomvilágába, hogy a körülöttem jelenleg zajló dolgokról teljesen megfeledkeztem.
„Igen?”
„Ha nem tudnám, hogy képtelen vagy az alvásra, most komolyan azt hittem volna, hogy állva elaludtál.” Mosolygott Rám gyengéden, majd folytatta.
„Hol jár az eszed Drágám?” Közelebb lépett hozzám, és átkarolta derekam. Tudtam, ha most nem vágom ki magam a helyzetből, Edward rá fog jönni tervemre, azt pedig nem szeretném. Így kénytelen voltam némi cselhez folyamodni.
„Hát éppen arra gondoltam, hogy, hogy csábítsalak ki Carlisle dolgozó szobájából…”
„Valóban? És miért akartál „kicsábítani” onnan?” Mélyen szemébe néztem, majd érzékien megcsókoltam. Örökké így tudtam volna maradni. Hihetetlenül imádtam édes csókját, forró leheletét, erős ugyanakkor mégis gyengéd ölelését. Most mégis észhez kellett térnem, nem hagyhatok kárba veszni egyetlen percet sem. Milyen irónikus. Előttem áll az egész örökké valóság, gyakorlatilag az idő nem okozhatna gondot, most mégis itt van a nyakamon. Megint átéreztem azt mikor még ember voltam. Mikor tudtam, hogy attól a pillanattól kezdve, mikor reggel hétkor felkelek, a monotonitás miatt, az iskola körforgása miatt, minden percem be lesz osztva. Berögzült mozdulatok veszik majd kezdetét. Fogmosás, fésülködés, felöltözés, reggeli készítés, ajtó kinyit, majd bezár. Beugrok a kocsimba és az iskoláig meg sem állok. Kiszállok és pontosan a nyolc órási csengő hallatán szaladok az első órámra. Csengetés, csengetést követ majd és eljön a dél. Megebédelek, majd egy újabb csengőszó hallatán ismét a tanteremben találom magam, előttem a nyitott könyvekkel és füzetekkel. Még pár óra és itt van a délután. Kocsiba szállok, és haza megyek. Otthon ledobom a táskám, főzök valamit Charlie-nak, majd felmegyek a szobámba házit írni. Oly kevés szabadidőmben olvasok, szerintem meg sem kell már említenem, hogy mit. Majd besötétedik, megfürdöm és álomnak hajtom fejem. Másnap pedig kezdődik minden előről. Ember létem bizonyos szakaszában így teltek napjaim, míg be nem toppant az életembe Edward. Onnantól már a napjaimat kiegészítették az ébren álmodozás pillanatai, az iránta érzett szerelem kitöltötte szívemet, a nappalokat, az éjjeleket pedig maga Edward koronázta meg jelenlétével.
Most, ha nem is pontosan ugyanígy, de valamilyen szinten visszatért életembe, ha csak pár napra is, ez a fajta versenyfutás az idővel. Fura, de kimondottan élveztem. Viszont, ha most nem kezdek neki a készülődésnek, és nem keresem meg Alice-t, minden, amit elméletben már elterveztem, nem fogom tudni időre –és ez a kulcsszó- megvalósítani. Még egyszer végigszántottam nedves ajkaimmal az Övéit, majd óvatosan elhúztam fejem.
„Ezért.” Válaszoltam előzőleg feltett kérdésére, mire Ő elmosolyodott.
„Kár, hogy nem tetted meg már előbb.” Legszívesebben megint megcsókoltam volna, de ellenálltam a hatalmas kísértésnek. Végig simítottam egy ujjammal arcán, áthidalva még csókomtól nedves ajkán, majd kérdően rá néztem.
„Merre találom meg Alice-t?”
„Azt hiszem Jasperrel van az erdőben.”
„Mesés.” Dünnyögtem magamban. Edward meghallotta durcás kijelentésem, és láthatóan jót derült rajta.
„Tetszik mikor morcos vagy.” Úgy vettem észre Edward feltett szándéka volt, hogy levegyen a lábamról. Tisztában volt vele, hogy nem lesz nehéz dolga, és szívesen bele is mentem volna a dologba, de most tényleg sürgetett az idő.
„Tudom.” Utoljára rá mosolyogtam, majd megfordultam.
„Mennem kell. Szeretlek”
„De hová?” Értetlenkedett.
„Alice-hez.” És már rohantam is kifele az ajtón. Száguldottam az erdőn keresztül, és egyfolytában az ötletemre gondoltam, hátha Alice-nek látomása támad a jövőmmel kapcsolatban, melyben meglátja, majd mire készülök. Ahogy suhantam a fák között, azon is járt az agyam, hogy ez a Karácsony akkor lenne csak igazán tökéletes, ha esne a hó. Nem szerettem a havat, sem az esőt. Utóbbival mondjuk már megbarátkoztam. De a karácsony, akkor is hóval az igazi. Viszont nagyon kevés esélyt láttam arra, hogy ebben a három, négy napban esni fog. Egyelőre nem foglalkoztam vele, most a legfontosabb, hogy megtaláljam Alice-t. Rohantam, csak rohantam a sűrű fenyőkkel borított erdő közepén. Ösztöneim sem nagyon segítettek, hiszen a rengeteg fától szó szerint nem láttam az erdőt. Felugrottam az egyikre, több kilátást remélve, és meg is lett az eredménye, hiszen a jelenlegi helyzetemtől körülbelül öt kilométerre megpillantottam Jaspert és Alice-t. Lepattantam a faágról, és most már a célhoz vezető út tudatában száguldottam keresztül az erdőn. Pillanatok alatt oda értem.
„Sziasztok!” Köszöntem Nekik.
„Áh, szia, Bella! Bájolgott Alice, de láthatóan rosszkor érkeztem.
„Ne haragudjatok, hogy megzavarlak Titeket, de Alice beszélnem kell Veled.”
„Velem? Miért?” Hangosan kifújtam a levegőt, majd mérgesen Alice-re néztem.
„Igen, Veled! Fontos lenne.” Alice kedvesen Jasperre nézett. Ő ártatlanul elmosolyodott, majd megszólalt.
„Menj csak.” Apró puszit nyomott Alice homlokára, drága nővérem viszont többre vágyott. Magához húzta, felágaskodott, hogy elérje Jaspert, majd megcsókolta. Biztos voltam benne, hogy azért csinálja, hogy bosszantson, és, hogy húzza az időt. Az időt, mely egyre fogy, melynek vesztegetése a tökéletes karácsony lehetőségét veszélyezteti. Jasper óvatosan lebontotta Alice apró kezeit nyakáról, majd hátrált egy lépést, rá mosolygott, és a következő pillanatban már nem volt sehol. Alice durcásan rám nézett.
„Na, mond, mi ilyen fontos!” Úgy döntöttem nem kertelek, így rögtön a lényegre is tértem.
„Meg szeretném ünnepelni az idei karácsonyt… Veletek.”
„Bella, én nem hiszem…”
„Tudom, de nem az engedélyedet kérem, hanem a segítségedet.”
„Ha ezt Edward megtudja…”
„De nem fogja, neki is meglepetés lesz, ahogy mindenki másnak.” Alice megrázta a fejét, én pedig folytattam előzőleg megkezdett monológomat.
„Viszont, ha nem akarsz segíteni, nem baj, majd megkérem Nessie-t, hogy vásároljon be, és segítsen az előkészületekben.” Tudtam, hogy ez a kijelentésem felér egy kártyával, ami mindent visz, egyenlő egy Royal Flush-el.
„Nem.” Csattant fel Alice.
„Segítek, még szép, hogy segítek.” Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessem el magam. A tervem végülis sikerült, innen már sínen vagyok.
„Oké, akkor már csak azt kellene megoldani, hogy üres legyen a Cullen-ház, 24.-én.”
„Nem lesz gond, megoldom.” Nem tudtam mit forgat Alice a fejében, de rábólintottam.
„Rendben.”
„És? Hol kezdjük?” Láthatóan Alice már nagyon bezsongott, és én örültem neki.
„Menj el ajándékokat venni, tudod, hogy én nem szeretek vásárolgatni. Én pedig addig beszélek Charlie-val.”
„Minek?”
„Gondolkozz Alice! Nem vihetjük be a Cullen-házba az ajándékokat, sem semmi mást, aminek köze van a karácsonyhoz. Azonnal rájönnének.”
„Igaz.”
„Na, látod.”
„Jól van, akkor én megyek is”
„Menj csak. Ja, és Alice…”
„Igen?”
„Köszönöm.”
„Ugyan Bella, én köszönöm.” Egyszerre elnevettük magunkat, majd Alice elviharzott. Én is irányt váltottam és elindultam Forksba. Rövid időn belül meg is érkeztem apámhoz. A járőr kocsi szerencsére ott állt a ház előtt. Gyorsan oda futottam a bejárati ajtóhoz, majd tempómat kicsit lassítva nyitottam ki, és sétáltam be a házba. Charlie, ahogy az várható volt, épp meccset nézett a nappaliban. Tudtam, ha nem szólalok meg, soha nem vesz észre.
„Szia, Charlie.”
„Áh, szia, Bells.” Láthatóan örült nekem.
„Hogy vagy?” Próbáltam kedves lenni.
„Egész jól. Hát te? Minek köszönhetem látogatásod?”
„Talán nem nézhetem meg, mi van az apámmal?” Viccelődtem.
„Már, hogy ne nézhetnéd meg. Viszont biztos vagyok benne, hogy oka van a látogatásodnak. Történt valami?” Charlie felugrott a tévé elöl, arckifejezése pedig hirtelen komorrá változott.
„Nem, dehogy is, nyugodj meg. Nincs semmi baj.” Nyugtattam meg, majd mosolyogtam rá gyengéden. Charlie láthatóan megkönnyebült.
„Szeretnék kérni Tőled, egy kis szívességet.”
„Mond csak Bella.” Nem is vártam tovább, rögtön bele vágtam mondandóm közepébe.
„Meg szeretném ünnepelni az idei karácsonyt, de a Cullenék tudod milyenek. Ezért 24.-éig titokban akarom tartani. „
„Értem. És, hogy jövök én a képbe?”
„A Cullen-házba nem vihetem az ajándékokat, sem a díszeket.”
„Jajj Bells, ne viccelj, ez a legkevesebb. Ide nyugodtan hozhatod!”
„Köszönöm.”
„Igazán nincs mit.”
„Hát akkor, ha nem bánod, most mennék is, még nagyon sok teendőm van.”
„Jól van.” És ezzel elindultam az ajtó felé. Charlie pedig visszaült a kanapéra. Az ajtó már épp becsukódni készült mögöttem, mikor visszakiabáltam Charlie-nak.
„Apa!”
„Igen?”
„Azt elfelejtettem mondani, hogy természetesen karácsonyra Te is meg vagy hívva a Cullen-házba.” Charlie elmosolyodott, és tudtam, hogy ennél még több érzelem is van most benne. Meghatódott.
„Ott leszek.” Nem is húztam tovább az időt. Alice után mentem, hiszen tudtam, hogy merre ment. Az egész napot együtt töltöttük Seattle-ben és ajándékot ajándék hátára halmoztunk. Biztos vagyok benne, hogy ezt a rengeteg holmit, ha ember lennék, nem bírnám el. Így viszont nem okozott túl nagy gondot. Mivel olyan sok mindent vásároltunk az egyik áruházban, még ajándék kuponokat is kaptunk. Ahogy tovább sétáltunk, egy kedves hang ingyen gyors ételeket kínált, az arra járó vásárlóknak. Ezen Alice-el jót nevettünk. Az idő gyorsan ment, olyannyira, hogy mikor kiértünk az áruházból, már mindenhol sötét volt. Csak az utat szegélyező lámpák, a rengeteg fényes díszítés, a hatalmas fenyőkre aggatott villogók ragyogtak. A járó-kelő autók reflektor fénye, a kivilágítot házak erős fényétől cikázott a szemünk. Teljesen átjárt bennünket a karácsony hangulata. Egyetlen bökkenő volt csupán. Hogy megyünk haza? Mindketten vámpírképességeinket kihasználva loholtunk át e hatalmas városba, a haza útról akkor még nem tudomást véve. Alice-t láthatóan nem zavarta a dolog, majd percek múltán ki is derült, hogy miért nem.
„Míg egyedül voltam, vettem Neked is karácsonyra valamit.”
„Ugyan, Alice nem kellet volna.”
„Ami azt illeti igen is kellett. „
„Ahogy gondolod.” Egyeztem bele.
„Karácsonyig nem akartam oda adni, de a helyzetre való tekintettel…” Nem nagyon szűrtem le Alice szavaiból semmit. Megfogta egyik kezem, majd el kezdett húzni magával.”
„Hová megyünk?” Értetlenkedtem.
„Oda adom most az ajándékodat.”
„De miért? Nem szükséges.”
„Oh, de igen.” Kuncogott magában. Egyre inkább összezavart. Mi olyat adhatna nekem Alice, ami nem ér rá karácsonyig. Amire most mindennél jobban szükségem lenne.
„Várjunk csak!” Azt hiszem megvilágosodtam. Ekkor már felesleges volt bármit is mondanom, hiszen az ajándékom karnyújtásnyira volt Tőlem.
„Boldog Karácsonyt, Bella!” Hosszú ideig meg sem bírtam szólalni, csak gyönyörködtem az ajándékomban.
„Úristen Alice. Ez egy vagyonba kerülhetett.”
„Azzal ne foglalkozz.”
„Köszönöm. Nagyon köszönöm.” Oda sétáltam a kék masnival átkötött csodaszép autóhoz. Egy lamborghini. Alig hittem a szememnek. Egy gyönyörű lila ghini. Vámpírrá válásom óta, megváltozott pár dolog. Többek között az is, hogy megszerettem az autókat. És az óta egy lambo-ra vágyom. El sem akartam hinni, hogy tényleg valódi.
„Na, kipróbáljuk?” Szakította félbe Alice gyönyörködésem.
„Naná.” Beraktuk az autóba a rengeteg csomagot, majd beszálltam a vezető ülésre, Alice pedig mellém. Beindítottam az autót, és óvatosan elindultam. Láttam a csodálkozó és irigy tekinteteket kintről, de jelen pillanatban nem tudtam rájuk figyelni. Ahogy kiértünk az emberektől zsúfolt városból, sebességet váltottam. Úgy száguldottam az utakon, hogy az külső szemmel nézve már-már repülésnek hatott. Eszméletlen gyorsan Forks közelében találtam magam. Ekkor villant be, hogy az autót sem vihetem haza. Ott kell hagynom Charlie-nál egy darabig. Leparkoltam a rendőrautó mellé, majd a rengeteg ajándékkal a kezünkben besétáltunk Charlie-hoz. Próbáltunk csendben lenni, hiszen az apám már aludt. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de bizonyára későre járt már. Felmentünk a régi szobámba és letettük az ajándékokat. Akkor Alice elkezdett kotorászni, és kivett közülük, két nagy szütyőt.
„Az meg minek?” Kérdeztem Alice-t. Ő szemeit forgatta, majd megszólalt.
„Szerinted mit mondunk majd a többieknek, Edwardnak? Hol voltunk egész nap?”
„Hmm, igazad van.” Vásároltunk. Végül is igaz volt.
Lementünk a földszintre, előkaptam egy papírt és egy tollat.
„Charlie!
Az ajándékok fent vannak a szobámba… A ghini a ház előtt pedig az enyém. Kérlek nagyon vigyázz rá! =)
Bella”
„Mehetünk!” Szóltam oda Alice-nek. Visszarohantunk a Cullen-ékhez. Edward fent volt Nessie-vel. Rose, Emmett-el a tévé előtt civakodott. Carlisle, Esme és Jasper pedig a dolgozó szobában beszélgettek.
„Alice még 2 nap. Holnap el kell rendeznünk a fát, 24.-én pedig a Cullen-ékat.” Hatalmas nevetésben törtünk ki, érdekes megfogalmazásom miatt.
„ Minden rendben lesz!”
„Megyek, megkeresem a lányom.”
„Én meg Jaspert.” Felviharoztam az emeletre. Benyitottam Edward szobájába. Ott ültek az ágyon, és mikor kinyitottam az ajtót, valamit nagyon el akartak rejteni előlem.
„Hmm, mi folyik itt?” Vettem játékosra a figurát. Edward és Nessie egymásra néztek, majd ártatlan képet vágva, egyszerre szólaltak meg.
„Semmi.”
„Hát Te, merre jártál ma?” Faggatott Edward. Szinte azonnal rávágtam.
„Vásárolni voltam… Alice-el. És Ti, mit csináltatok egész nap?” Nessie kissé zavarodottan szólalt meg.
„Ööö… beszélgettünk és versenyeztünk, és apa megint legyőzött.” Nessie durcásan nézett Edwardra, aki Renesmee sértődött tekintetét látva nevetésben tört ki. Erre Nessie is kacagni kezdett, én pedig boldogan néztem Őket.
„Ezek szerint, akkor jól telt a napotok.”
„De még mennyire.” Vágta rá Edward. Oda sétáltam hozzájuk. Leültem Edward és Nessie közé az ágyra, és beszélgetni kezdtünk. Egész éjjel velük voltam, így hamar elment az éjjel. Mire feleszméltem már kivilágosodott. Nessie közben elaludt, én pedig Edwardhoz bújtam. Annyira szerettem Őt, és a lányomat is. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy az egész életemet velük fogom leélni. Illetve, hogy annak az életnek soha nem lesz vége. Egy egész örökké valóság van előttünk. Éppen ezért, most el kell, menjek, holnap karácsony, és még nincs meg a fánk. Illetve a holnapot is el kell rendezni, hogy tiszta legyen a terep a díszítéshez, hogy teljes fényben, és pompában tudjam fogadni majd a családom. Felkeltem Edward mellől, aki persze rögtön megkérdezte, merre tartok. Nem hazudtam, rávágtam az igazságot.
„Alice-hez.”
Ezt a napot is Alice-el töltöttem. Jártuk a vásárokat, a tökéletes fenyőt keresve, de sajnos eredménytelenül. Ekkor jutott eszembe valami nagyon abszurd ötlet.
„Alice!”
„Igen?”
„Mi lenne, ha nem itt keresnénk fát.” Kíváncsian nézett rám.
„Hanem, hol?” Kis vártatva rávágtam.
„Az erdőben.” Úgy láttam Alice-nek tetszik az ötlet.
„Menjünk.”
„Menjünk.” Ismételtem szavait. Gyorsaságunkból adódóan nem tartott sokáig, míg elértünk a jó öreg Forksot határoló erdőig. Azonnal neki is álltunk keresni azt a fát, mely mindkettőnk vágyát és ideálját tükrözi. Alice eszméletlen gyorsasága utánozhatatlan mozdulatokat követett, minden lépése egy titkos tánc rejtjeleként fürkészte ki az erdő még be nem barangolt zugait. Már másodszorra pásztáztuk át az erdőt, mikor Alice megállt, de nem szólt egy szót sem. Szeme a mérhetetlen ég irányába mutatott, lélegzete pedig elakadt. Szememmel követtem az Ő látóterét, és megpillantottam a tökéletes fát. Úgy két méter magas lehetett, sötét örökzöld tűlevelekkel. Gyönyörű terebélyes fa ágaskodott az ég felé szemünk előtt.
„Ez az. Alice, megtaláltuk.”
„Meg, de meg ám.” A fa megvolt, már csak valahogy haza kellene vinnünk, illetve Charlie-hoz.
„Ö, Alice?”
„Mi a baj?”
„Hogy fogjuk ezt kivágni és elvinni Charlie-hoz?” Alice arcára huncut mosoly szökött, majd kacéran így szólt.
„Csak figyelj!”
„Ahogy akarod.” Alice kivett a hajából egy hullámcsatot, szétgörbítette, majd oda sétált a fához. Határozott mozdulattal a fa négy pontját megkarcolta, majd a csatot zsebre tette. Keresett egy vastag faágat, és egy közeli fához dörgölte. Egy szempillantás alatt élesre hegyezte azt. Oda szaladt a fenyőnk mellé, és őrült gyorsasággal elkezdett rohanni a fa körül. Tempója minden másodperccel gyorsabbá vált, míg egyszer csak halk reccsenést hallottam. Alice megismételte a mozdulatsort még kétszer-háromszor, mire a fa egy hatalmas hasadás keretében elkezdett dőlni keletnek. Alice mellém ugrott, majd elégedetten kémlelte a hatalmas fát, miközben az földre hullt, akár egy apró virág.
„Szerintem vigyük el Charlie-hoz.” Jelentette ki könnyedén Alice. Szó nélkül oda sétáltam a fa mellé, két kezembe fogtam egyik végét, Alice pedig ugyan ezt tette, csak a másik oldalról közelítette meg a fát. Felemeltük, majd elindultunk Charlie-hoz a fával. Az elején nem tudtunk összhangban mozogni Alice-el, így hatalmas nevetésektől hangzott ez erdő. Oda értünk Charlie-hoz, de Ő nem volt otthon. A fenyőt elfektettük a ház mellé, majd visszamentünk a Cullen- villába.
„Van egy remek és használható ötletem.” Mondta Alice.
„És mi lenne az?”
„Vadászat.” Az elgondolás nekem is tetszett. Úgy sem voltunk már jó ideje vadászni. Kell a táplálék, így összeköthetjük a kellemest a hasznossal. Míg a többiek vadásznak, mi Alice-el kényelmesen el tudunk rendezni itthon mindent.
„Remek.”
„Megyek is, megbeszélem Carlisle-val.”
Míg Alice Carlisle-val volt, én a holnapi meglepetésen gondolkoztam. Próbáltam kitalálni a legmegfelelőbb helyet a fának illetve a legszebb díszítést kiötölni holnapig. Alice hamarosan visszajött hozzám, szája pedig a füléig ért. Ekkor már tudtam, hogy sikerült megbeszélnie a vadászatot. Nem sokkal később Carlisle és Esme lejtett le a lépcsőn.
„Megbeszélés. Mindenki a halba.” Adta ki a parancsot Carlisle. Pillanatok alatt megjelent mindenki. Esme pedig előrukkolt az Alice által ajánlott tervel.
„Lenne kedvetek holnap reggel vadászni, menni?” Tette fel udvariasan a kérdést. Ahogy az várható volt, Emmett volt az első, aki támogatta az elképzelést.
„Még szép.” Bökte oldalba Rosalie-t, aki válaszképp egy egyértelmű igennel reagált. Jasper sem halogatta sokáig beleegyezését. Edward sem tiltakozott. Nessie pedig akár már most elindult volna. Nem volt semmi akadálya a holnap reggeli vadászatnak. Carlisle summázta a dolgot.
„Rendben. Holnap pirkadatkor indulunk.”
Hamar el is jött a reggel. A vadászat. A karácsony. Már mindenki a ház előtt gyülekezett. Alice-el meg volt beszélve, hogy mikor és hol találkozunk az erdőben, hogy vissza tudjunk szökni, előkészíteni mindent. Elindultunk vadászni, és hamarosan meg is kíséreltem a leválást, de Edward, mint mindig szemfülesebb volt a kelleténél. Észrevette tétovázásomat, de szerencsére ki tudtam magyarázni magam, és egy jól időzített pillanatban sikerült meglógnom előle. Alice már ott várt a megbeszélt helyen, és láthatóan kissé türelmetlen volt.
„Edward…” Csak ennyit mondtam, és Alice haragja elszállt. A megbeszéltek szerint elmentem Charlie-hoz az ajándékokért, melyet már a saját álom kocsimmal vittem el a házba. Alice már javában díszítette a házat. Nekem még egyszer vissza kellett mennem a fáért. Nem tartott sokáig. Alice segített bevinni a fenyőt a helyére. Míg Ő a házat díszítette, én neki álltam fellógatni a hatalmas fára a szebbnél szebb díszeket. A hangulat nagyon jó volt. Kicsit nosztalgiáztunk, majd zenét tettünk fel, így ténykedtünk tovább. Mikor Alice befejezte a ház dekorálását, csatlakozott hozzám, és immár együtt aggadtuk a fára a díszeket. Nem sokkal később végeztünk is vele. Megcímeztük az ajándékokat és szépen betettük a most már karácsonyfának mondható csoda alá. Az idő gyorsan telt, és a többiek még nem voltak sehol, így arra jutottunk, hogy visszamegyünk az erdőbe hozzájuk, nehogy gyanút fogjanak, vagy aggódni kezdjenek. Hamarosan meg is találtuk Őket. Már épp hazafelé tartottak, mikor rájuk akadtunk. Edward és Jasper kíváncsian néztek ránk, de nem szóltak semmit. A haza fele utat hangos kacagásokkal, és mérhetetlen jó kedvel tettük meg. Mivel nem volt célunk a gyors haza érkezés, normál emberi tempóval tettük meg a távot. Ahogy közeledtünk már láttam, a vagy tíz kilométer hosszú világító dísz arányos tekeredését a házon. Nem csak nekem szúrt szemet.
„Mi a fene?” Csattant fel Emmett. Edward tekintete Alice és Én köztem pásztázott. Már mindenki minket kémlelt, de végül Carlisle kérdezte meg azt, ami mindenkit foglalkoztatott.
„Ez meg mi? Bella? Alice?” Szegezte hozzánk a kérdést. Rá néztem Alice-re, aki boldogan kuncogott, majd így szólt.
„Majd Bella elmondja.” Oda fordult hozzám, majd folytatta.
„Elvégre a Te ötleted volt.” Bólintottam, hiszen igaza volt. Nem bonyolítottam túl a magyarázatot.
„Karácsony.” Kijelentésem egy kicsit mindenkit megrázott. Emmett és Nessie díjazta elszántságomat. Úgy láttam mindenki érti, mit szeretnék, és a tekinteteket elnézve megbarátkoztak a karácsony gondolatával. Kivéve egy valakit. Edwardot. Tudtam, hogy vele lesz a legnehezebb.
„Mi előtt elkezdenéd, tudom, mit gondolsz.” Edward lesütötte szemét. Ép mikor folytattam volna, a távolból halk kiáltást hallottam.
„Megjöttem. Itt vagyok, ahogy ígértem.” Az apám volt az. Talán épp jókor érkezett. Edward, Charlie örömét látva megbékélt, és megbarátkozott a karácsonnyal. Legalább is a látszat ezt mutatta. Befele tartottunk a házba, mikor vmi megváltozott. Hüvös szél fújt, arcomat pedig apró vízcseppek érintették. Nessie felkiáltott.
„Esik a hó!”
Azonnal Alice-re néztem, ki szintén ugyan arra gondolt, mint én. A tökéletes karácsonyra. Egy kicsit örültünk a hónak, Esme és Rose megdicsérte a díszítést, melynek hallatán, dagadt Alice melle. Persze, minden okkal. Beértünk. Ekkor mindenki megcsodálta a hatalmas és gyönyörű fát. Még Edward is elérzékenyült.
„Csodálatos.” Ámult el Esme.
„Szerintem bontsuk ki az ajándékokat!” Búzdította a többieket Alice. Emmett volt az első, aki letépte az arany csomagolást ajándékáról. Egy új túrázó felszerelés volt benne és egy tipikus Emmett-hez illő karkötő. Látszott rajta, hogy örül az ajándéknak. Aztán Rose kuporodott le mellé, és nyitotta ki kozmetikumokkal teli tasakját. Oda léptem hozzá, és átnyújtottam neki még valamit. Kinyitotta, és mérhetetlenül hálás volt a benne rejlő gyémánt nyakékért. Carlisle és Esme egyszerre vették birtokba ajándékaikat. Esme egy álomszép ruhát talált benne, egy hozzáillő nyaklánccal. Carlisle pedig egy elegáns szmokingot. Emellett pedig egy repülőjegy bújt meg a dobozban, mely Spanyolországba szólt. Alice kézen fogta Jaspert, és együtt bontották ki Jas’ ajándékát. Ő egy sílécet kapott, természetesen a hozzá járó ruházattal, és egy kihagyhatatlan dolog lapult az ajándékok mélyén. Egy hangulatgyűrű. Poénnak szántam, és szerencsére Jasper is annak fogta fel. Jót nevettünk a dolgon. Emmett pedig szó szerint a földön feküdt a nevetéstől. Már csak Edward, Nessie és Charlie ajándéka hevert kibontatlanul a fa alatt. Először Nessie bontotta ki ajándékát. Egy nagy könyv volt benne, melyet Alice és Én állítottunk össze. A ma élő összes olyan vámpírról és farkasról, aki –hivatalosan megfogalmazva- nyilvántartásba van véve. Nagyon örült neki, és láthatóan Edward is díjazta az ötletet. Utána Charlie-t vettem rá, hogy kukkantson bele az dobozkába. Meg is tette. Apámnak egy teljesen új rendőr egyenruhát szántam, és egy vadonatúj fegyvert. Edward sem váratott tovább magára. Kibontotta a díszesen becsomagolt dobozt. Benne egy CD-t és két könyvet talált. A CD természetesen Debussy szerzeményeit tartalmazta. Egyik könyv az Üvöltő Szelek volt. A kedvenc könyvem, melyet más számtalanszor olvastam, és Edward sosem értette az okát. A másik pedig egy csodaszép dráma: Patrick Süskind – Parfüm, egy gyilkos története. Nem volt mögöttes tartalom, egyszerűen imádtam mindkettőt és szerettem volna megosztani ezt Vele.
Mindenki nagyon boldog volt és örült az ajándékának. Kiderült, hogy Edward is számom tartotta a karácsonyt, és, hogy Nessie-vel múltkor az ajándékomat készítették, azért sunnyogtak annyira. Egy fotó-albumot kaptam tőlük, Edward legszebb élményeivel megspékelve, melyeket aranybetűivel írt oda a képek mellé. Csodálatos volt. Az egész este boldogságban tölt el. Rengeteget meséltünk egymásnak szép emlékekről, és jövőbeli tervekről. Egy váratlan pillanatban felálltam, kinéztem az ablakon, ahol nagy pelyhekben hullt a hó, majd a családomra néztem és megszólaltam.
„Boldog Karácsonyt!”

Írta: Veréb Nikolett /Niky/

Twilight Saga eskűű:

Magyarul:

Twilight Saga Eskű

-Ígérem, hogy emlékezni fogok Bellára,
Minden egyes alkalommal, amikor ügyetlenül elesek.
-Ígérem, emlékezni fogok Edwardra,
Amikor a városon kívül vagyok.
-Ígérem, betartom a közlekedési szabályokat,
Charlie kedvéért, természetesen.
-Ígérem, emlékezni fogok Jacobra,
Amikor a szívemet bűntudat tölti el.
-Ígérem, emlékezni fogok Carlislera,
Ha valaha is a baleseti osztályon leszek.
-Ígérem, emlékezni fogok Emmettre,
Mindig, amikor egy hatalmas durranást hallok.
-Ígérem, emlékezni fogok Rosaliera,
Ha látok valamit, ami egy természetes szépség.
-Ígérem, emlékezni fogok Alicere,
Amikor sétálók és meglátok egy aranyos ruhát.
-Ígérem, emlékezni fogok Renesmeere
Amikor gyönyörű bronz színű hajat látok.
-Ígérem, emlékezni fogok Esmere,
Amikor azt mondja nekem valaki, hogy érdeklem.
-Ígérem, emlékezni fogok Jasperre,
Ha a gyomrom épp nincs görcsben.
-Ígérem, emlékezni fogok a Volturira,
Amikor valaki a világ uralmáról beszél.
-Ígérem, szeretni fogom a Twilightot
Amikor csak lehetséges,
Azért, hogy mindenki lássa ez a szenvedélyem,
Mert tudom azt, amit minden Twilighter tud.

"Night Light idézetek"

Ahogy az előző bejegyzésemben írtam, ide várom az általatok kedvelt "idézeteket"

Puszii
/Niky/

Akik olvassák és szeretik a Night Light-ot!!

Kedves Látogatóim, hű Olvasóim!!

Arra gondoltam, hogy kicsit megpróbálom felpezsdíteni a blogon a társasági életet, kisebb "játékokkal", vetélkedőkkel, és hasonló dolgokkal!!
A napokban /épp az új Night Light fejezet írása közben/ azon gondolkoztam, h vajon mi foghatott meg Benneteket az általam írt "5. részben"(?). Annyi dicséretet, kommentárt, és biztató szót kaptam, hogy annak ellenére, hogy az utóbbi időben, "kicsit" lassabban készülnek a fejezetek, eszem ágában sincs, semmiféle feltételezés és híresztelés ellenére, befejezni illetve, hogy pontosabb legyek, nem folytatni a történetet.

Éppen ezért, az egyik dolog, ami szöget ütött a fejemben, hogy nagyon örülnék neki, ha Ki-Ki, megosztaná Velem, és persze a blogon mindenki mással, hogy a Night Light eddigi fejezeteit alapul véve, ha van, mely /melyek azok a sorok, mondatok, amelyeket "kedvenc idézet"-ként tüntetnétek fel!? Az ötlet akkor pattant ki fejemből, mikor az eredeti kötetek kedvelt és már-már világszerte ismert idézeteit olvasgattam. Nagyon boldoggá tennétek, ha kapnék valamiféle visszajelzést ez irányban! =)

Tehát, Mindenkit, aki olvassa és szereti a Night Light-ot, arra kérem, hogy ha van olyan sor, mondat, kisebb szöveg részlet, amit érdekesnek, eredetinek, és számára nem közömbösnek talál, a Night Light-on belül, kérem e bejegyzés kommentárjaként, vagy a "Night Light idézetek" bejegyzés alá szíveskedjen közzétenni!!

Nagyon hálás lennék érte, és nagyon sokat jelentene számomra!!

A másik dolog pedig, hogy ahogy az egy rendes bloghoz illik, versenyt szeretnék indítani itt a blogon!!
A verseny az eredeti kötetekre a filmekre /Twilight & New Moon/ illetve bónusz pontokért a Night Light-ra kérdez majd rá!!
Aki szeretné megmérettetni magát, e bejegyzés hozzászólásával jelentkezhet!

Jelentkezéshez, kérlek add meg a neved, e-mail címed, blogod vagy oldalad címét /ha szeretnéd/! Beugróként pedig mond el melyik a kedvenc Twilight Saga köteted, + pár sorban, hogy miért! Illetve válaszolj erre a kérdésre : A Twilight Saga 4 kötete alapján kik akarták megölni Bellát?? /Mind a 4 kötetere gondolok : Twilight, New Moon, Eclipse, Braking Dawn/ ( Ide várom a nevet -vagyis, hogy ki akarta megölni-, és a kötet címét melyben megtörtént!)
Szeretettel várom a Jelentkezőket/ Nevezőket!!

/Niky/

Night Light ("Twilight 5. rész") 14. fejezet

14, Veszélyben a szövetség

A farkasok már a ház körül gyülekeztek. Nem szóltak, nem támadtak, de itt voltak. Edward tisztán halott, minden egyes gondolatot. Jake egyfolytában a lányomra gondolt, Edwardot pedig ez rendkívül zavarta. Próbáltam nyugtatni, illetve elmagyarázni neki, hogy Jacob és Nessie ugyanazt érzik, mint mi. Szeretik egymást, és én nem akarok közéjük állni, és azt sem szeretném, hogy Edward tegye meg. Bízok Jake-ben, és a lányomban is, így nincs okom aggodalomra. Sam a falkavezér, rendkívül dühös volt, és mérhetetlenül csalódott. Egyfolytában, azt hajtogatta, hogy bánja, hogy megkötötte velünk a szövetséget. És mivel rendkívül forrófejű volt, már a támadást fontolgatta. Bűnösnek éreztem magam. Évtizedek óta, most először volt békesség a két ősi faj közt. Egyetértésben éltek egymás mellett a farkasok és a vámpírok. Csupán egyetlen szabály volt, mely mind két fajra vonatkozott. NE ÖLJ EMBERT! Ezt pedig én az első adandó alkalommal megszegtem, és próbáltam, eltitkolni, féltve a szövetséget. Mivel Edward folyamatosan közölte, hogy mikor ki, mire gondol, mit fontolgat, nem érhetett minket meglepetés, sőt mindig egy lépéssel előttük voltunk. Azt tudtam, hogy Jacobot rendkívül kellemetlenül, érintik a történtek, főként, Nessie miatt. Viszont, nem Ő volt az egyetlen farkas, aki szíve mélyén ellenezte, a támadást. Edward arckifejezése megváltozott. Elérzékenyült, de sem az okát nem tudtam megfejteni, sem pedig Edward reakcióját.
„Mi a baj?” Tettem fel merészen a kérdést, bízva az erre adott válaszban. Edward váratlanul Nessie-re nézett, majd ismét elmerült a gondolatokban. És ezt a mozdulatsort, a tekintete folyamatos változtatása mellet, legalább háromszor megismételte. Nem csak nekem szúrt szemet a dolog.
„Mi folyik itt?” Csattant fel Emmett. Edward dühösen rá nézett, majd kitörtek belőle a következő szavak:
„A lányom titokban farkasokkal hetyeg.”
„Hogy mit csinál?” Szemeim a lányomra meredtek, és bambán bámultam hol Edwardot, hol Nessie-t.
„Na, jó, talán nem a legjobb megfogalmazás. De nem elég, hogy Jacobot vallja, nagy szerelmének, még a legjobb barátja is egy farkas.” Edward egy rövid időre elhallgatott, majd folytatta.
„És, ahogy hallom, állandó vendégük is volt. Naponta. De javíts, ki ha tévedek!” Rendkívül dühösen Nessie-t kémlelte. De Ő nem szólt. Csak megrázta a fejét, és legalább annyira dühösen nézett vissza apjára. Forrott a levegő. Nem volt elég a farkasok jelenléte, és az elkövetett bűnöm, még egy családon belüli csatározás is kezdetét vette, melynek szereplői a számomra legfontosabb két személy volt. Edward arckifejezése megint megváltozott. Lehajtotta a fejét, szemei csillogtak a csodálkozástól és a meglepettségtől. Rá nézett Renesmee-re, majd bocsánatkérően csak ennyit tett hozzá, előzőleg dühében kitörő mondatához.
„És, csak miattad, nem támadtak még.” Nem tétovázhattam tovább. Le kellett zárnom ezt az ügyet. Tudtam, hogy miattam vannak itt a farkasok, így csak két választásom maradt. Az első, kisétálok, és szembe nézek a sorsommal. A második, elmenekülök. Tudtam, hogy Edward soha nem hagyná, hogy veszélybe sodorjam magam, így Ő a második lehetőség mellett voksolt. Én viszont, azt nem hagyhatom, hogy miattam bárki másnak baja essen. Véget kell ennek vetnem. Lassan és észrevétlenül tettem egy lépést Renesmee felé. Edward annyira el volt merülve a gondolatokban, hogy észre sem vette, hogy megölelem lányom.
„Szeretlek.” Halkan suttogtam Nessie fülébe. Meglepetten rám nézett, és hangosan rám kiáltott.
„Anya, ne!” Késő volt, egy pillanat alatt átszeltem a szobát, és már a házon kívül voltam. A házon kívül, ahol, öt felbőszült fenevad, nézett velem farkasszemet. Tudtam, hogy Edward nem fogja hagyni, hogy egyedül nézzek szembe velük. Én viszont nem akartam több bonyodalmat. Vettem egy mély levegőt, mely gyakorlatilag felesleges cselekedet volt, mégis jól esett. Behunytam a szemem, és koncentráltam. Óvatosan elkezdtem kitolni elmémből a pajzsot. Próbáltam a házat bevonni a láthatatlan védőréteggel. Éreztem, hogy a pajzs egyre nagyobb teret fed be. Ahogy a buborék növekedett, egyre inkább kellett küzdenem, hogy célom elérjem. Erőt vettem magamon, és egy hatalmas lökéssel, teljesen kiszorítottam fejemből, gondolataim immár fedetlenek voltak. „Edward! Ne csináld! Minden rendben lesz. Tudom, mit csinálok. Vigyázz a többiekre. Szeretlek, mindig is szerettelek, és mindig is foglak. Te voltál nekem az örök fény, a meg nem szűnő sötétségben. Szeretlek…” Bírtam még tartani a pajzsot, viszont nem akartam, hogy Edward egy szóval is többet lásson gondolataimból, terveimből, érzéseimből. Tétovázás nélkül visszahúztam a pajzsom, így elmém ismét védett volt. Tudtam, hogy hiába minden próbálkozás, Edward nem hagy eltűnni. Így drasztikus megoldást választottam.
Újfent neki láttam pajzsom kiterjesztésének, de most nem a családomra koncentráltam, hanem a farkasokra. Hallottam a vicsorgásokat, alig három méterre előttem. Így még gyorsabbnak kellett lennem. Egy hatalmas energialökettel, robbant ki agyamból pajzsom, beborítva azzal az egész falkát, majdnem fél kilométeres körzetben. Soha nem sikerült még ezt megtennem, ekkora intenzitással. Viszont, most, hogy sikerült nem volt vesztegetni való időm.
„Tudom, hogy bűnös vagyok, és vállalom a következményeket, de nem itt. Nem akarom, hogy lássák.” Alig, hogy befejeztem mondatom, eszement futásba kezdtem, a farkasok, pedig a pajzsom kiterjedésen ereje miatt, akarva, akaratlanul, követtek. Nem dühösen, még csak nem is felbőszülten. Inkább kényszerszerűen, meglepetten. A távolból hallottam, Edward üvöltését, viszont a pajzsom nem engedte Őt közel hozzánk. Nessie lágy feltörő hangját is ki tudtam venni.
„Jake, kérlek…” És a hang eltorzult. Oly messze jártam már, a farkas falkával a hátam mögött, hogy még kifinomult vámpír érzékeim sem voltak képesek, megérteni a messziről jövő kiáltásokat. Mivel már nagyon messze jártam,- ha őszinte akarok lenni, azt sem tudom, hogy pontosan hol-, megálltam. A pajzs tartása, hatalmas feladatot, és mostanra már terhet jelentett, így óvatosan visszahúztam. A védőbuborék tartása, teljesen legyengített. Küzdöttem a talpon maradásért, de nem ment. Elhagyott minden erőm, és földre rogytam. –illetve, csak rogytam volna, ha egy hatalmas és gyönyörű farkas, meg nem támasztott volna. Tudtam, hogy Jacob az. Ezer közül is megismerném, még ilyen állapotban is, amilyenben most vagyok.
„Szeretnék beszélni veletek, mielőtt…” Jake nem engedte, hogy befejezzem. Morgott egyet, mellyel teljesen elnyomta, most különösen halk hangomat. A farkasok összenéztek, majd Jacob fellódított a hátára, és hatalmas üvöltés keretében követte a falkát. Volt egy olyan sejtésem, hogy a rezervátumba készülünk.
„Ne! Edward ott keres majd először.” Azt hiszem, megértették mire gondolok, mert szinte azonnal irányt váltottak. Nem tudtam hova máshová mehetnénk. A környék teljesen ismeretlen volt számomra. Mindent homok borított. A talajból néha-néha óriási fák magasodtak ki. Ahogy telt az idő, mégis felfedezni véltem valami olyat, amit már láttam. Valami olyat, ami nem volt idegen. Valami olyat, melyhez vámpír létem egyik legszebb élménye fűződik. A sziklák, a vízesés. Az emlékek. A paradicsomunk. Azon a helyen voltunk, ahova Edward vitt el engem egyszer. Mikor megkért rá, hogy legyek ismét ember. A közös helyünk. Ahová az elmúlt pár hónapban, rendszerint ellátogattunk. Soha nem gondoltam volna, hogy eljövök még ide, úgy, hogy nem vele veszem birtokba a csodálatos helyet. A vízeséstől balra, egy hatalmas kőtömb helyezkedett el. Egy farkas levált a falkától, és lassan oda sétált a sziklához. Megérzéseim alapján, a farkas a falkavezér, Sam lehetett. Kétszer megkerülte a tömböt, majd felugrott rá, és egy hatalmasat üvöltött. Az üvöltést a helyet körülvevő hegyek visszhangszerűen verték vissza. Félelmetes volt. A hang úgy hatott, mintha milliónyi farkas torkából szakadt volna fel, pedig csak egyetlen egy farkas hallatta hangját. Nem tudtam mik a terveik velem. Hogy most azonnal megölnek majd, vagy várnak még. Szerettem volna beszélni velük, de így, hogy farkasként néztek vissza rám, nagyon egyirányúnak véltem felfedezni a dolgot. Jake még mindig velem volt, és támasztott, hogy erőhiányom miatt ne rogyjak a földre. Mélyen hatalmas szemébe néztem, majd megszólaltam.
„Tudom, hogy hibáztam, hogy szólnom kellett volna, de nem akartam veszélybe sodorni a családom, és a szövetséget sem szerettem volna tönkre tenni. Meg kell mondanom a többi farkasnak is, el kell, mondjak mindent! Nem bánthatjátok a családom.” Jacob megértően bólintott egyet óriási fejével, majd a kősziklán álló farkasra nézett, ezt követően hosszasan kezdték el bámulni egymást. A szemkontaktust végül Sam adta fel. Halk nyüszítés hagyta el a torkát, melyet az Őt körülvevő farkasok szinte azonnal viszonoztak. Sam rám nézett. Tekintete dühös, mégis megértő volt. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így nem tettem semmit. Sam leugrott a szikladarabról, majd eltűnt a vízesés mögött. A többi farkas nyomban követte Őt. Egyedül Jake maradt ott velem. Nem tudhattam biztosan, hogy azért-e mert maradni akart, mert vigyázni akart rám, vagy, csak azért mert kellett valaki, aki szemmel tart. Abban viszont bíztam, hogy a falka nagy része azért tűnt el, mert emberi alakot szeretne ölteni, nem más okból kifolyólag. Vártam, csak vártam. Nem tudom mennyi idő telhetett el, azóta mióta elmentek. Ahogy az égre néztem, láttam, hogy a nap veszít vakító sugarából, melytől eszementen szikrázott bőröm. A nap, halványuló tündöklése mellett, már az esthajnalcsillag is kivehető volt. Közeledett az éjjel, a falka pedig sehol nem volt. Szerettem volna beszélgetni Jacobbal, ezért megkértem rá, hogy változzon át emberré. Először vonakodott, majd megadóan leengedte fejét. Láttam rajta, hogy nyüglődik, és azt is tudtam, hogy ezt mi okozza. Azért, hogy átváltozzon, el akart menni, hogy ne lássam, de nem hagyhatott egyedül, mert őriznie kellett engem. Tudtam, hogy bízott volna bennem annyira, hogy mégis magamra hagyjon, és én sem mentem volna sehova. Több okból sem. Az első, hogy nem akartam további bonyodalmakat. Nem szerettem volna Jacobot sem bajba sodorni, ha esetleg kitudódna a dolog. Tudtam, hogy bűnhődnöm kell, és el is fogadtam, sőt ha nagyon mazochista akarok lenni vágytam is rá. Mióta megöltem azt az embert, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra a pillanatra, mikor rávetettem magam, és vére átjárta testem minden porcikáját. Hogy mennyire vágytam rá, hogy a számban érezzem. Hogy minden gondolkodás nélkül, ösztöneimre hagyatkozva, támadtam rá. Hogy vérét kiszívva, ép elmémet visszanyerve, mit éreztem a holtteste mellett. Egyetlen dologért voltam hálás, mely vámpír létemmel járt. Hogy nem alhatok. Magamat ismerve gyötörtek volna a rémálmok, és minden alkalommal mikor lehunytam volna szemem, a férfi ijedt tekintete meredt volna rám, melyet közvetlenül halála előtt láttam. Számtalanszor újra éltem volna azt a pár pillanatot. Szenvednem kell. A családomat pedig meg kell védenem. Ha ez csak úgy lehetséges, hogy meg kell halnom, megteszem.
„Nem kell elmenned. Csak változz át. Kérlek.” Láttam rajta, hogy szívesen megtenné. Most két dologközt vacilláltam. Az egyik, hogy azért nem teszi meg, mert nem akar ellentmondani Samnek. A másik pedig, hogy nem akart előttem átváltozni.
„Csak nyugodtan. Nem fogom magam kínosan érezni. Te se tedd.” Ezzel Jake megadta magát és kicsivel hátrább ment, mint most volt. Megkezdődött az átalakulás. Szőre fokozatosan tűnt el hatalmas testéről. Hirtelen felegyenesedett, farka pedig fokozatosan semmisült meg. Állkapcsát nagyra tátotta, majd egy morgás kíséretével, visszahúzta agyarait. Feje kezdte megközelíteni emberi formáját. Még egyszer kinyújtózott. Megfeszültek izmai, karmai, pedig ahogy ezelőtt fogai, eltűntek. Szőrzete már alig volt. Mérete pedig jelentősen lecsökkent. Kinyújtotta nyakát, majd jobbra és balra fordította. Láttam kirajzolódni lábai és kezei nyomát. És a következő pillanatban a hatalmas, és gyönyörű farkas már sehol sem volt. Helyette ott állt velem szemben, teljesen meztelenül Jake. Alaposan szemügyre vettem Őt. Nem akartam, mégis megtettem. Mikor észrevette, hogy szinte már bámulom, megköszörülte torkát, majd gyorsan maga elé tette hatalmas tenyerét. Kínosan éreztem magam.
„Ne haragudj!” Jake kissé önelégülten, de ugyanolyan zavarban, mint én, elmosolyodott.
„Nem teszem.”
„Rendben.” Hirtelen nem tudtam mást mondani. Nem akartam rögtön belevágni a mondandómba, így inkább másról kezdtem el beszélni. Féltem, hogy kényesen érinti a téma, de tudnom kellett.
„Jake??”
„Tessék?”
„Öhm… mi van köztetek a lányommal?” Nagy meglepetésemre Jake egy percet sem habozott, azonnal válaszolt. Nem feltétlen a kérdésemre, de válaszolt.
„Szeretem Őt.” Örültem neki, hogy ezt mondta, de előzőleg feltett kérdésemre, nem kaptam választ, így kicsit korrigálva, megismételtem azt. Illetve, csak megismételtem volna, ha Jacob szavamba nem vágva, folytatta volna előző kijelentését.
„És, azt hiszem Ő is szeret engem.”
„Én is azt hiszem.” Jake közelebb jött hozzám. És leült. Mivel rendkívül kényelmetlenül érezte magát nem sokkal később felkelt mellőlem és váratlanul felkapott az ölébe. Nem tudtam mire készült. Lépett velem kettőt, és mikor megláttam, merre visz, már késő volt.
„Jacob, ne…” De mikor e szavakat mondtam, már nyakig vizes voltam. Jacob beledobott a közelben lévő tavacskába, melyhez rendkívül kellemes emlékek kötöttek. Majd beugrott mellém, Ő is.
„Sajnálom, de kínosan érzem magam, ruha nélkül. Főként, hogy a lányodról beszélgetünk.” Kitört belőlem a nevetés. Tudtam, hogy mindennek ez az oka. Kicsit még incselkedtem is vele.
„Oh, és amint láttam, nem csak a belsője fogott meg téged. Ennek pedig az előbb szemmel látható bizonyítékát vettem. És még csak a nevét sem mondtam ki.” Egy kicsit zavart a dolog, mégis csak a lányomról volt szó. Viszont tudtam, hogy Jake vigyázni fog rá. Minden téren. Örültem neki, hogy kölcsönös érzelmekre talált Jacob, és persze a lányom, még ha korainak is éreztem mind ezt. Jacob lesütötte a szemét, és hosszú ideig rám sem nézett. Megtörtem a kínos csendet.
„Remélem, boldogok lesztek együtt.” Jake rám nézett. Láttam örömét a szemében, viszont úgy vettem észre kételkedik benne, hogy igazat mondok. Kijelentésem magába foglalta, azt a tényt is, hogy lehet, én már nem láthatom lányom boldogságát, és úgy vettem észre, Jake is felfedezte ezt a hangomban.
„Bella, kérlek, még ne add fel! Még nincs veszve semmi.” Szinte azonnal félbeszakítva vágtam közbe.
„De igen. Bűnös vagyok, következésképpen bűnhődnöm kell.” Jake nem szólt, még csak rám sem nézett. Nem volt értelme további magyarázkodásnak. Viszont szerettem volna tudni, mi fog történni, így bízva abban, hogy Jake tudja, megkérdeztem.
„Most mi lesz? Megölnek, ugye?” Éreztem a szomorúságot a hangomban, így biztos voltam benne, hogy Jake figyelmét sem kerülte el.
„Nem.” Nem volt kétségem felőle, hazudik.
„Ne hazudj nekem. Legalább most ne!” Fájdalmasan rám nézett, közelebb úszott hozzám, és hatalmas tenyerei közé fogta arcomat.
„Nem tudom, Sam mit tervez. Ha a szövetségben leírtakat veszem alapul, meg kellene halnod. Viszont a falka tudja, hogy azzal magára szabadítaná a Cullen családot, és Őket ismerve a többi vámpírt is. Ezt pedig nem engedhetjük. A dolgot az is megnehezíti, hogy az elmúlt egy, másfél évben a két faj nagyon szoros barátságot kötött egymással. Közösek voltak az érdekeink. Nem hagyom, hogy bármi bajod essen.”
„De igen, engeded. Nem hagyhatom, hogy az elfogultságod, bajba sodorjon másokat. Ha én már nem leszek…” Jake félbeszakított.
„Olyan nem lesz.”
„Jake! Ha én már nem leszek…” Láttam, hogy megint közbe akar vágni, így egy újamat ajkaira tettem, így fojtottam belé a szót.
„Vigyáznod kell Nessie-re, és fent kell tartanod az egyensúlyt. Az apám. Ha tudomására jut, hogy halott vagyok, össze fog törni. Neked ott kell lenned mellette. Segítő kezet kell, nyújts. Ígérd meg, hogy megteszed.”
„Ugyan. Erre nem lesz szükség.” Akadékoskodott Jake.
„Csak ígérd meg!” Erősködtem. Jake sóhajtott egy nagyot, majd megszólalt.
„Megígérem.”
„Köszönöm.” Majd ismét kínos csend vette kezdetét. Hirtelen zajt hallottam. Fejem a hang irányába fordítottam, majd valami olyat éreztem, ami teljesen kétségbe ejtett. A hang, az illat, az érzés, mind azt sugallták, hogy bármi vagy bárki is közeledjen, számomra jót nem jelenthet. Féltem. Magam sem értem. Nem a haláltól, vagy a fájdalomtól tartottam. Hiszen, mindkettőben volt már részem. Féltem, hogy nem láthatom többé a családom. A lányom, a szerelmem, az apám, Alice-t, a Cullen- éket. Elbúcsúzni sem tudtam tőlük. Váratlanul Jake elkapta a kezem, és megszorította azt. Bizonyára Ő is felfedezte a közelgő ismeretlent.
„Farkasok?” Tettem fel gyanakvóan a kérdést.
„Nem.” Erős megérzésem volt, hogy ha nem farkasok, akkor kik, vagy ki közeledik. Sejtelmem hamarosan be is igazolódott.
„Bella? Jól vagy?” Edward rohant felém, és aggodalmasan faggatott. Pár pillanat múlva tekintete és arckifejezése gyökeresen megváltozott.
„Bella? Jacob? Mit műveltek ti?” Nem akartam magyarázkodni felesleges lett volna, és időm sem volt rá. Edward egy szempillantás alatt a tóban volt mellettem. Ölébe vett, és már ki is ugrott a szárazföldre.
„Edward ne!” Ellenkeztem. Jake egy darabid mozdulatlanul figyelte az eseményeket, majd Ő is megszólalt.
„Ne csináld!” Edward szemei kipattantak.
„Hogy mondod?” Hangja tele volt dühvel és gúnnyal.
„Ne tedd ezt!” Ekkor Edward váratlanul elengedett, én pedig reflexeim hála nem terültem el a földön, hanem gond nélkül, talpra esve megálltam. Ed’ beugrott Jake mellé a vízbe, és elkapta a torkát. Láttam szemében a feltörő vérszomjat, a hatalmas dühöt, és az ölni akarást. Edward egy pillanatig kizökkent, mikor hangosan rá szóltam.
„Edward?” Ekkor nézett rám. Jacobnak ez épp elég volt. Kiszabadult szorításából, kiúszott a tópartra, majd egy másodperc alatt átalakult. Edward sem habozott. Kiugrott a vízből. Teste gyönyörű volt. Pontosan úgy nézett ki, mint akkor este, mikor, ha csak egy színjáték keretei közt is, de ember lehettem. Bőre a hold ragyogása, és a víz csillogása miatt olyan csodálatos volt, hogy minden más eltűnt agyamból. Csak a látványra tudtam figyelni. Érzéseim felerősödtek. Szerettem, imádtam, akartam. Nem tudom mi ütött belém. Nem tudtam mérlegelni a helyzetet. Egyszerűen csak oda rohantam mellé, elkaptam az egyik kezét, magamhoz húztam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Edward nem viszonozta a csókom, éreztem teste remegését, és dühét. Nem foglalkoztam vele, tovább csókoltam. Ezek után már Ő sem tétovázott. Visszacsókolt. Úgy fonódtak egymásba ajkaink, mintha nem lenne több alkalom. És ami azt illeti, nem is hittem, hogy lesz. Csókja égette a szám, egész testem beleremegett. Akartam Őt, jobban, mint eddig bármikor. Kizártam a külvilágot, és nem foglalkoztam semmi mással. A múlttal, a jövővel. Csak a jelennek a pillanatnak éltem. Egy pillanatra elengedetem ajkaim szorításából.
„Szeretlek.” Suttogtam a fülébe, majd lágyan megcsókoltam a nyakát. Ahogy a víz folyt le a hajáról, végig a füle mellett, a kulcscsontján át. Teljesen megigézett. Nem tudtam másra gondolni, csak, hogy karjaiban tartson, és csak engem szeressen, csókoljon. Szorítása erősebb lett. Eddig hátamat fogta, kezei most már a csípőmet markolták, és húztak egyre közelebb álomszép testéhez. Ajkai ismét ajkamat keresték. Most már Ő is csak velem volt elfoglalva. Dühe csillapodott, és immár vágya erősödött fel. Kezemet becsúsztattam pólója majd hasát és mellkasát kezdtem el simogatni. Edward még közelebb húzott magához, és úgy tűnt, már soha nem enged el. Biztonságban éreztem magam. Nem tudom mióta lehettünk önkívületi állapotban, viszont mikor kinyitottam szemem, és kicsit magamhoz tértem rájöttem, hogy nem vagyunk egyedül. Egy óriási farkas, Jake személyében, mozdulatlanul állt a tó mellett, és hatalmas barna szemeivel minket bámult. Edward még mindig szorosan karjaiba tartott. Nem akartam szabadulni öleléséből. Vele akartam lenni.
„Edward?”
„Igen?”
„Menned kell.” Edward kérdően nézett rám.
„NEM. Mennünk kell.” Förmedt rám, majd javított ki. Jake morogni kezdett, Edward pedig ismét dühbe gurult.
„Ide figyelj, te korcs. Elviszem innen Bellát, ha tetszik, ha nem. A lányom miatt meg még számolunk.” Edward megfogta a kezem, majd elkezdett húzni magával.
„Edward, kérlek!” Szomorúan néztem rá.
„Nem Bella. Nem. Nem hagyom, hogy bajod essen. Ha a farkasok háborút akarnak, megkapják.”
„De ez nem helyes. Hibás vagyok. Bűnhődnöm kell. Egyedül nekem, nem másnak.”
„Nem vagy hibás. Nem tehetsz a történtekről.”
„De ellene tehettem volna.” Edward gorombán rám nézett.
„Erről nem nyitok vitát. Jössz és kész.” Mentem volna szívesen, de nem akarom, hogy ártatlanok vére folyjék miattam. Nem hagyhatom. Egy hibát már elkövettem, többet nem fogok.
„Nem.” Fájt kimondanom, de nem tehettem mást. Ránéztem Jacobra, akin láttam az értetlenkedés jeleit. Nem avatkozott közbe.
„Ezt te sem gondolhatod komolyan.” Akadékoskodott Edward. Én nem feleltem, sőt egy lépést hátráltam.
„Bella?!”
„Tessék?” Úgy tettem, mint aki nem tudja, mit akar.
„Ne csináld ezt!”
„Edward! Menj el! Kérlek!” Nagyon nehéz volt kimondanom ezeket a szavakat, de nem volt más választásom.
„Nem.” Szemei szikrát szórtak, majd hirtelen megszólalt egy ismeretlen hang.
„Pedig jobban tennéd.” A távolból egy hatalmas alak emelkedett ki. Teremtét Emmett - éhez, tudnám hasonlítani. Viszont ez az idegen, ahogy elnéztem, közel két méter magas lehetett. Fekete félhosszú haja, fülét még bőven takarta. Szemei sötétek és aprók voltak. Ajkai vörösek és teltek. Pólója tökéletesen megfeszült kidolgozott testén. Mivel újatlant viselt, megpillantottam bal vállán, egy sérülést. Olyan volt, mintha valaki kiharapott volna belőle egy darabot, majd azt összehúzva varrták volna össze. A seb színéből ítélve, már elég rég szerezhette. Közvetlenül mögötte gyülekezett a falak. Sam pedig mellette állt. Látta értetlen tekintetünket, így bemutatta a rejtélyes idegent.
„Ő Gerard, a valaha élt, legősibb, bölcsebb és erősebb vérfarkas a világon.” Látszott Sam-en, hogy mindennél jobban tisztelte Őt. Kis szünetet tartva folytatta.
„Mivel nem tudtunk dönteni Bella sorsa felül – Edwardra nézett, és most már szinte csak neki beszélt. – közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy Gerard segítségét kérjük, és kellő ismertetés után a döntést rá bízzuk.” Edward nagyon meglepett volt. Tudtam, hogy ezt nem fogja megállni szó nélkül. Gerard a farkasoknál ezek szerint, olyan ranggal bírt, mint nálunk, vámpíroknál a Volturi.
„Szóval ti egy idegenre bízzátok Bella életét?!” Edward hangja tele volt gúnnyal, és gyűlölettel.
„Ő nem egy idegen.” Förmedt rá Sam.
„De igen. Az.” Vette kezdetét Edward és Sam közt a szócsata.
„Ebből elég.” Csattant fel Gerard. Ekkor Sam hátrált egy lépést, és elcsendesedett. Edward viszont semmiféle reakciót nem mutatott.
„Bella most velem jön.” Jelentette ki, most már teljesen higgadtan Edward.
„Azt nem hiszem.” Mordult fel Sam ismét.
„Edward elég.” Szóltam rá. Féltettem Őt. Ketten néztünk szembe hat dühös és rendkívül erős farkassal. Tudtam, hogy esélyünk sem lett volna. És ezzel Edward is tisztában volt.
„Most még elmehetsz.” Ajánlotta fel neki Gerard. Talán nem kellett volna. Éreztem és láttam is, hogy Edward rendkívül dühös lett, e kijelentés miatt. Támadni fog. Ezt pedig nem hagyhatom. Lehunytam a szemem, kezem ökölbe szorítottam, és egyetlen lökéssel, kitoltam pajzsom az agyamból, bevonva azzal Edwardot és magamat.
„Edward ne csináld ezt! Esélyünk sincs. Itt helyben megölnek, mind kettönket. Gondolj Nessie-re és a Cullen- ékre. Nem teheted ezt. Én rendben leszek. De most el kell, menj! Kérlek! Ha szeretsz, megteszed.” Edward lehajtotta a fejét, majd rettentő nagy fájdalommal a szemében rám nézett.
„Szeretlek…”
„Akkor menj!” És ezzel a mondatommal bezárólag visszahúztam pajzsom elmémbe, szabad utat engedve ezzel Edwardnak. Ő kiegyenesedett, rá nézett a falkára, majd Gerardra.
„Ha bármi baja lesz…”
„Erre nincs szükség. Egyelőre nem lesz.”
„Ajánlom is!” Edward még utoljára rám nézett, majd elindult lassan az erdő fele.
„Még visszajövök, és nem egyedül.” Ezt a mondatát inkább nekem címezte. És ekkor jutott el a tudatomig, hogy mire célzott ezzel.
„Neee…” De hangom már nem hallotta. Edward eltűnt a hold fényében.


Írta: Veréb Nikolett /Niky/