Szavazz!!

Szavazz, h a mi országunk szereti a legjobban a Twilight-ot!!

http://tweeter.faxo.com/Top_Twilight_Nation/2010/01


Szijjasztok!!

Előszőr is szeretném megköszönni, a rengeteg szavazónak, h részt vett a közvéleménykutatásban!!
Külön köszönet azoknak, akik segítettek abban, h kicsit tisztábban lássam, olvasóim korban vélhető rétegződését!!
Nem tagadom meglepett, h ennyien szavaztak.. és persze a korhatárok eloszlása is okozott meglepetéseket /legalább is számomra/.. Ezzel természetesen nem azt mondom, h nem örülök a szavazás alakulásának, mert arról szó nincs.
Abban az esetben, ha /szintén a korcsoportos szavazásra gondolok most/ a végeredmény valóban reális, értem ez alatt azt, h mindenkii akii szavazott valóban azt a korcsoportot jelölte meg, amibe tartozik, akk viszont úgy érzem, tényleg megéri írnii. Hihetetlen boldoggá tesz, h a Twilight Sagát kedvelő réteg egyre szélesedik. Az meg, h blogommal én is hozzájárulhatok ehhez a folyamathoz, ismételten örömmel és elégedettséggel tölt el. És, h még 1x megköszönjem, most azokhoz szólok, akik olvassák a Night Light-ot.

Tudom ócska kifogásnak hangzik, hiszen az elmúlt hetekben már valaki a fejemhez vágta, de tényleg nem sok időm marad az iskola és az egyéb elfoglaltások mellett sajnos a blogra, és a Nigth Light-ra!! Ahogy azt a chat-en is megemlítettem, bejutottam egy országos média, filmes versenyre, vetélkedőre, melyen 2. helyet értem el. /Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a döntőre, akk azt 2010. február 6.-án (szombat) a Duna Tv-n 15:10 perckor megtekintheti/ de a lényeg, h ezek a versenyek, mert van még egy, ami szintén erre áll rá.. komolyan szükségesek a jövőm szempontjából. Tehát kérek mindenkit, nézzék el nekem, ha csúszok a fejezetekkel...

Jah és még valamii. Egy hónappal ezelőtt kiírtam egy versenyt.. melyre eddig 6-an vagy 7-en jelentkeztek. Azért találtam ki, mert tisztában vagyok vele, h az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot, és ezzel szerettem volna, kicsit összehoznii a látogatókat, olvasókat!! Szerettem volna kis életet vinni az egészbe. De sajnos versenyzők nélkül, ez nem lehetséges!! Természetesen nem kényszer, de én 2010 február 28.-áig továbbra is bizalommal várom a játékosok jelentkezését!! Az általam összeállított kérdések egy Twilight Saga rajongóó számára nem jelenthetnek majd akadályt.

Minden kedves látogatónak, és olvasónak köszönöm az itt létet!! További kellemes időő töltést!

Niky

Keress a blogon!!

A szerelemben, ötvözzük a vámpír temperamentumát egy őzike türelmével.




Kattints és nézd meg mire gondol Edward /a szöveg angol lesz/

Újabb New Moon Trailer

Erről a vidiről Tarantino-tól kaptam infót... Köszönöm...=) /Niky/

Eclipse...

Twilight kocka

2009. április 19., vasárnap

New Moon 11-15. fejezet

11. KULTUSZ

Minden alkalom, mikor kinyitottam a szemem a reggeli fényre, és rájöttem, hogy túléltem egy másik éjszakát, nagy meglepetés volt. Miután a meglepetés elmúlt, a szívverésem elkezdett gyorsulni és a tenyereim izzadtak; nem igazán tudtam fellélegezni, amíg fel nem keltem és ki nem derítettem, hogy Charlie is túlélte-e.
Elmondhatom, hogy aggódott—nézte, ahogy hangos zajra felugrok vagy, hogy az arcom hirtelen elsápad számára érhetetlen okokból. A kérdésekből, amiket néha feltett úgy tűnt, hogy Jacob folytatódó távollétét okolja a változásért.
A félelem, ami mindig a legelső volt a gondolataimban, általában elvonta a figyelmemet arról a tényről, hogy egy másik hét is eltelt, de Jacob még mindig nem hívott fel. De amikor képes voltam koncentrálni a normális életemre—mintha az életem valaha is normális lett volna—ez feldühített.
Szörnyen hiányoltam őt.
Azelőtt is elég rossz volt egyedül lenni mielőtt halálra rémültem. Most, jobban
mint valaha, vágyakoztam a gondtalan nevetése és a fertőző vigyorgása után.
Szükségem volt az ő házi szerviz-garázsának biztonságos józanságára és a meleg kezére a hideg ujjaim körül.
Félig-meddig vártam tőle, hogy hétfőn felhívjon. Ha lenne valami előrehaladás Embryvel, azt nem akarná jelenteni nekem? Azt akartam hinni, hogy csak a barátai iránti aggódás volt az, ami lefoglalta az összes idejét és nem az, hogy lemondott rólam.
Kedden felhívtam, de senki sem válaszolt. Még mindig problémák vannak a telefonvonalakkal? Vagy Billy beruházott egy hívásfelismerőre?

Szerdán minden fél órában hívtam őt egészen este tizenegy utánig, kétségbeesetten, hogy halljam a melegséget Jacob hangjában.
Csütörtökön a járgányomban ültem a házunk előtt—a zárakat lenyomva—kulcsokkal a kezemben, egy szolid órán át. Vitatkoztam magammal, próbáltam megindokolni egy gyors utazást a La Pushba, de nem sikerült.
Tudtam, hogy Laurent mostanra visszament Viktóriához. Ha a La Push-ba mennék, akkor megkockáztatnám azt, hogy az egyiküket odavezetem. Mi van, ha akkor fognának el, amikor Jake a közelben van? Amennyire ez fájt nekem, annyira tudtam, hogy jobb Jacobnak, ha elkerül engem. Biztonságosabb neki.
Az is elég rossz volt, hogy nem találtam semmilyen módot rá, hogy biztonságban tartsam Charlie-t. Éjjel volt a leginkább valószínű idő, hogy eljönnek megkeresni engem, és mit mondhatnék, hogy kijuttassam Charlie-t a házból? Ha elmondanám neki az igazságot, akkor bezáratna engem egy gumiszobába valahova. Én azt is elviselném—még üdvözölném is—ha ezzel biztonságban tudhatnám őt. De Viktória ennek ellenére is a házunkhoz jönne először, engem keresve. Talán ha itt találna, az elég lenne neki. Talán csak távozna, amikor végzett velem.
Tehát nem futhattam el. Még ha tudnék is, hová mehetnék? Renee-hez? Megborzongtam a gondolatra, hogy az anyám biztonságos, napos világába becipeljem a halálos árnyékomat. Soha nem veszélyeztetném őt így.

Az aggodalom lyukat mart a gyomromba. Hamarosan összeilleszthető lyukaim lesznek.
Azon az éjszakán Charlie tett egy másik szívességet és megint felhívta Harryt, hogy utánanézzen, hogy Blackék a városon kívül vannak-e. Harry jelentette, hogy Billy megjelent szerdán éjszaka a tanács ülésén, és nem említett semmit a távozásról. Charlie figyelmeztetett, hogy ne csináljak kellemetlenséget magamból—Jacob majd hív, ha odajut.
Péntek délután, ahogy az iskolából hajtottam haza, és derült égből hirtelen rájöttem.
Nem figyeltem az ismerős útra, hagytam, hogy a motor elzsibbassza az agyamat és elhallgattassa az aggodalmakat, mikor a tudatalattim kiszolgáltatott egy olyan ítéletet, amin már egy ideje dolgoznia kellett, a tudomásom nélkül.
Amint erre gondoltam nagyon hülyén éreztem magam, hogy nem láttam meg korábban. Hogyne. Sok minden volt a fejemben—bosszúban megszállott vámpírok, óriás
mutáns farkasok, egyenletlen lyuk a mellkasom közepén—de mikor kitettem
a bizonyítékokat, azok kínosan nyilvánvalóak voltak.
Jacob kerül engem. Charlie azt mondja, hogy furának tűnt, dühösnek. . . . Billy
homályos, keveset mondó válaszai.
Szent Isten, pontosan tudtam mi folyik Jacobbal.
Ez Sam Uley volt. Még a rémálmaim is megpróbálták elmondani. Samnek kellett Jacob. Bármi is történik a többi fiúval a rezervátumban az kinyúlt és ellopta a barátomat. Őt is beszívták Sam kultuszába.
Ő egyáltalán nem mondott le rólam, jöttem rá egy sietős érzéssel.

Hagytam, hogy a járgányom üresen járjon a házunk előtt. Mit kellene tennem? Mérlegeltem a veszélyeket egymással szemben.

Ha elmegyek megkeresni Jacobot, kockáztatom az esélyt, hogy Viktória vagy Laurent megtalálnak vele.

Ha nem megyek utána, Sam mélyebbre húzná őt az ő ijesztő, kötelező a bandájába. Talán túl késő lenne, ha nem cselekednék hamarosan.
Már egy hét eltelt, és egy vámpír se jött még értem. Egy hét több mint elég idő számukra, hogy visszatérjenek, tehát biztos nem vagyok elsődleges. A legvalószínűbb az, ahogy az előbb eldöntöttem, hogy éjjel jönnének értem. Az esélyek arra, hogy követnek engem La Pushba sokkal alacsonyabbak voltak, mint az a lehetőség, hogy elvesztem Jacobot Sammel szemben.
Ez megérte az elhagyatott erdei út veszélyét. Ez nem hasztalan látogatás volt, hogy megértsem, mi folyik itt. Már tudtam, mi folyik itt. Ez egy mentőakció volt. Beszélni fogok Jacobbal—elrabolom őt, ha kell. Láttam egyszer egy PBS showt, hogy hogyan kell átprogramozni az agymosottakat. Lennie kell valami fajta gyógymódnak.
Eldöntöttem, hogy jobban teszem, ha először felhívnom Charlie-t. Talán akármi is folyik lent La Push-ban, az olyasvalami amibe a rendőrség is be van vonva. Rohantam befelé, sietve, hogy úton legyek.
Charlie maga vette fel a telefont az állomáson.
„Swan rendőrfőnök.”
„Apu, itt Bella.”
„Mi a baj?”
Ez alkalommal nem vitatkozhattam ítéletnapi feltevésével. A hangom remegett.
„Aggódom Jacob miatt.”
„Miért?” kérdezte, meglepődve a váratlan témán.
„Azt hiszem… azt gondolom, hogy valami furcsa történik lent, a rezervátumban. Jacob mesélt nekem pár különös dologról, ami a többi, ő korabeli fiúval történik. Most ugyanaz játszódik vele is és megrémültem.”
„Miféle dolgok?” A hivatalos, rendőrségi hangját használta. Ez jó volt; komolyan vett engem.
„Először rémült volt, azután elkerült engem, és most… én attól tartok, hogy ő is tagja annak a bizarr bandának, ott lent, Sam bandájának. Sam Uley-énak.”
„Sam Uley?” ismételte Charlie, megint meglepődve.
„Igen.”
Charlie hangja nyugodtabb volt, amikor válaszolt. „Azt hiszem, hogy félreérted Bells. Sam Uley egy remek gyerek. Nos, ő most már egy férfi. Egy jó fiú. Hallanod kellene Billyt róla beszélni. Valóban csodákat tesz a fiatalokkal a rezervátumban. Ő az egyetlen, aki--” Charlie féleszakította a mondandóját, azt hiszem azon volt, hogy utalást tegyen az éjszakára, amikor elvesztem az erdőben. Gyorsan továbbléptem.
„Apa, ez nem olyan. Jacob félt tőle.”
„Beszéltél erről Billy-vel?” próbált most lecsillapítani. Elvesztettem őt, amint megemlítettem Sam-et.
„Billy-t nem érdekli.”
„Nos, Bella, biztos vagyok benne, hogy jól van. Jacob egy gyerek; valószínűleg csak játszik a társaságában. Biztos, hogy remekül érzi magát. Végül is, nem tudja minden egyes éber percét veled tölteni.”
„Ez nem rólam szól”, ragaszkodtam, de csata már el volt veszve.
„Nem hiszem azt, hogy aggódnod kell emiatt. Engedd meg Billynek, hogy ő vigyázzon Jacobra.”
„Charlie…” a hangom nyafogósnak kezdett hangzani.
„Bells, jelen pillanatban nagyon sok dolgom van. Kint, a félhold alakú tónál két turista eltűnt a csapásról.” Volt egy nyugtalan él a hangjában. „ Ez a probléma a farkasokkal elszabadult.”
Egy pillanatra megzavarodtam—ledöbbentem igazából—a híreitől. A farkasok sehogy sem élhettek túl egy összetűzést Laurenttel…
„Biztos vagy benne, hogy ezt történt velük?” kérdeztem.
„Attól félek drágám. Volt—” Habozott. „Megint voltak nyomok, és… egy kevés vér is ez alkalommal.”

„Ó!” Akkor nem szabad elkezdenem a szembesítést. Laurent biztos csak simán lehagyta a farkasokat, de miért? Amit a réten láttam, az kezd furcsább és furcsább lenni — egyre lehetetlenebb megérteni.
„ Nézd, tényleg mennem kell. Ne aggódj Jake miatt, Bella. Biztos vagyok abban, hogy semmiség”.
”Jól van,” mondtam kurtán, csalódottan, mert a szavai emlékeztettek a közelben lévő egyre sürgetőbb krízisre. „Viszlát”. Letettem a kagylót.
Egy hosszú percen keresztül bámultam a telefont. Egye fene, döntöttem.

Billy két csörgés után válaszolt.

”Hallo?”

”Hello, Billy”, szinte morogtam. Megpróbáltam barátságosabbnak hangzani és folytattam. „Beszélhetnék Jacobbal, kérlek?”

”Jake nincs itt.”

Milyen megdöbbentő! „Tudod, hogy hol van?”
„Elment a barátaival”. Billy hangja óvatos volt.
”Oh igen?” Valakivel, akit ismerek?” Quil?” Elmondhatom, hogy a szavak nem tűntek olyan hétköznapinak, mint ahogy gondoltam őket.
„Nem,” mondta lassan Billy. „ Nem hinném, hogy ma Quillel van.”

Jobban ismertem annál, mintsem hogy megemlítsem Sam nevét.
”Embry?” kérdeztem.
Billy úgy tűnt, boldogabban válaszol erre. „Igen, Embryvel van.”

Az nekem elég volt. Embry egy volt közülük.
”Nos, hívjon fel, amikor megérkezik, rendben?”
”Persze, persze. Nem probléma.” Klikk.
„Hamarosan találkozunk Billy”, motyogtam az üres telefonba.
Elvezettem La Push-ba, elhatározva, hogy várok. Végigülném a házukkal szemben az egész éjszakát, ha kell. Kimaradnék a suliból. A fiúnak haza kell majd jönnie egyszer, és amikor megteszi, beszélnie kell majd velem.
Az agyam annyira a gondolataiba merült, hogy az utazás, amit rettegtem megtenni, úgy tűnt, mintha csak néhány másodpercet vett volna igénybe. Mielőtt számítottam volna rá, az erdő elkezdett ritkulni, és tudtam, hogy hamarosan láthatom a rezervátum első kicsi házait.
Az út bal oldalán egy magas fiú sétált baseballsapkában.
A lélegzetem megakadt egy pillanatra a torkomban, reménykedve, hogy a szerencse most az egyszer velem lesz, és belebotlok Jacobba minden megerőltető próbálkozás nélkül. De ez a fiú túl széles volt, és a haja rövid volt a kalap alatt. Hátulról már biztos voltam benne, hogy ez Quil, bár nagyobbnak tűnt azóta, mióta utoljára láttam. Mi van ezekkel a Quileute fiúkkal? Kísérleti növekedési hormonokat etettek meg velük?
Átmentem az út rossz oldalán, hogy megálljak mellette. Felnézett mikor a teherautóm ordítva közeledett.
Quil kifejezése jobban megijesztett, mint ahogy meglepett. Az arca zord, merengő, a homloka aggodalomtól ráncos.
„Oh, hé, Bella!” üdvözölt fakón.
„Szia, Quil… jól vagy?”
Mogorván bámult engem. „Jól!”
„Elvihetlek valahová?” Ajánlottam fel.
„Persze, azt hiszem” motyogott. Körbecsoszogott a teherautó elején és kinyitotta az ajtót, hogy bemásszon.
„Hová?”
„A házam az északi oldalon van, egyből a bolt mögött” mondta.
„Láttad ma Jacobot?” Tört ki belőlem a kérdés, majdnem azelőtt, mielőtt befejezte volna.

Mohón Quilre néztem, a válaszára várva. Kibámult a szélvédőn egy pillanatig mielőtt beszélt volna. „Távolról”, mondta végül.
„Távolról?” Visszhangzottam.
„Megpróbáltam követni őket—Embryvel volt”. A hangja kemény és halk volt a motorzajon túl. Közelebb hajoltam. „Tudom, hogy láttak engem. De elfordultak és csak úgy eltűntek a fák között. Nem hiszem hogy egyedül voltak—gondolom, hogy Sam és a bandája is velük lehetett.
„Egy órán át botladoztam körbe az erdőben, utánuk kiabálva. Épp csak megtaláltam utat megint, amikor feltűntél”.
„Tehát Sam bevette őt.” A szavak egy kissé eltorzultak—a fogaimat csikorgattam.
Quil engem bámult. „Tudsz erről?”
Bólintottam. ”Jake elmondta….mielőtt”
„Mielőtt,” ismételte Quil és sóhajtott.
„Jacob pont olyan rossz, mint a többiek?”
„Soha nem hagyja el Sam oldalát.” Quil elfordította a fejét és kiköpött a nyitott ablakon.
„És azelőtt—elkerült mindenkit? Megjátszotta a dühöst?”
A hangja halk volt és durva volt. „Nem olyan hosszú ideig, mint a többiek. Talán egy napig. Azután Sam elfogta őt.”
„Mit gondolsz, mi lehet ez? Drogok vagy ilyesmi?”
„Nem tudom elképzelni, hogy Jacob vagy Embry belekerülne valami hasonlóba, … de mit tudok én? Mi más lehetne? És az öregek miért nem aggódnak?” Megrázta a fejét, és most félelem mutatkozott a szemeiben. „Jacob nem akart ennek a…kultusznak a részévé válni. Nem értem, hogy mi változtathatta meg őt”. Rám bámult, az arca rémült volt. „Nem akarok a következő lenni.”

A szemeim visszatükrözték a félelmét. Az volt a második alkalom, amikor hallottam, hogy úgy írták le, mint egy kultuszt. Reszkettem. „A szüleid segítenek?”

Grimaszolt. „Persze. A nagyapám Jacob apjával van együtt tanácsban. Sam Uley a legjobb dolog, ami valaha történt ezzel a hellyel, már amennyire ő érintett ebben.”
Hosszú, elnyújtott pillanatig bámultuk egymást. Most már a La Pushban voltunk, és a járgányom az üres út mentén vánszorgott. Láttam, hogy elöl, a falu egyetlen boltja már nincs túl messze.
”Most kiszállok,” mondta Quil. „A házam pont ott van.” A kicsi fából készült téglalap irányába intett a bolt mögött. Lehúzódtam az útpadkához, és ő kiugrott.
„Várni fogok Jacobora,” mondtam neki kemény hangon.
„Sok szerencsét!” Becsapta az ajtót és csoszogott tovább az út mentén, a fejét előre hajtotta, a vállai lerogytak.
Quil arca kísértett, amikor egy széles U-fordulatot tettem és Blackék felé vettem az irányt. Rettegett attól, hogy a következő lesz. Mi történik itt?
Megálltam Jacob házával szemben, leállítottam a motort és lehúztam az ablakokat. Fülledt idő volt ma, semmi szellő. A műszerfalra tettem a lábamat és elhelyezkedtem a váráshoz.
Egy kis mozgás villant a periférikus látókörömben — megfordultam és kiszúrtam Billyt, ahogy zavarodott arckifejezéssel nézett engem az elülső ablakokon keresztül. Integettem egyszer és feszesen mosolyogtam, de ott maradtam ahol voltam.
A szemei összeszűkültek; leengedte a függönyt az üveg előtt.
Készen álltam arra, hogy maradjak, addig amíg ez eltart, de azt kívántam, hogy bárcsak lenne valami amit csinálhatnék. Kiástam egy tollat a hátizsákom aljából, és egy régi tesztet. Elkezdtem firkálgatni a darabka hátán.
Csak egy sor gyémántot firkáltam, amikor élesen kopogtak az ajtómon.
Ugrottam egyet, felnéztem, arra számítva, hogy Billy az.
„Mit csinálsz itt Bella?” morogta Jacob.
Jacob gyökeresen megváltozott, az utóbbi hetekben, mióta utoljára láttam őt. Az
első dolog, amit észrevettem, hogy a haja—a szép haja mind eltűnt,
egészen rövidre vágták, ami koromfekete csillogással takarta be a fejét, mint a fekete selyem. Az arcvonásai, úgy tűnt, finoman megkeményedtek, feszesebbé váltak… öregedtek. A nyaka és a vállai is mások voltak, valahogy vastagabbak. A kezei, ahogy az ablakkeretet markolták, óriásinak tűntek, az inak és az erek kiemelkedőbbek voltak a vörösbarna bőr alatt. De a testi változások jelentéktelenek voltak.
Az arckifejezése volt az, ami majdnem teljesen felismerhetetlenné tette őt. A nyitott, barátságos mosoly eltűnt, mint a haj, a melegség sötét szemeiben átváltoztak tűnődő neheztelésbe és ez volt azonnal zavaró. Most sötétség volt Jacobban. Mintha a Napom berobbant volna.
„Jacob?” suttogtam.
Ő csak bámult engem, a szemei feszültek és dühösek voltak.
Észrevettem, hogy nem voltunk egyedül. Mögötte állt a négy másik; mind magas és rézbőrű, rövidre nyírt, fekete hajú épp, mint Jacob. Testvérek is lehetnének — nem tudtam kiszúrni Embryit a csoportból. A hasonlóságot csak erősítette a feltűnően hasonló ellenséges érzés minden egyes szempárban.
Minden pár, kivéve egyet. A pár évvel idősebb Sam állt leges-leghátul, az arca derűs és biztos volt. Le kellett nyelnem az epét, ami növekedett a torkomban. Meg akartam ütni. Nem, többet akartam tenni ennél. Vad és halálos akartam lenni, olyan, akivel senki nem merne kikezdeni. Valaki, aki halálra ijesztené Sam Uleyt.
Vámpír akartam lenni.
A heves vágy védtelenül ért és a szuszt is kiszorította belőlem. Ez volt a legtiltottabb az összes kívánság közt— még akkor is, amikor csak egy bűnös okból kívántam, mint ez, hogy előnyt szerezzek az ellenség felett — mert ez volt a legfájdalmasabb. A jövő örökké elveszett számomra, soha nem is tudtam felfogni azt. Küzdöttem, hogy visszanyerjem az irányítást magam fölött, amíg a rés a mellkasomban fájt az ürességtől.
„Mit akarsz?” követelte Jacob, a kifejezése még bosszúsabbá vált, ahogy nézte az érzelemjátékot az arcomon.

”Beszélni akarok veled” mondtam gyenge hangon. Megpróbáltam összpontosítani, de még mindig szédültem, hogy elszökjek a titkos álmom elől.
„Csak tessék!” sziszegte a fogain keresztül. A pillantása gonosz volt. Soha sem láttam bárkire így nézni, legkevésbé rám. Ez meglepő intenzitással fájt — testi fájdalommal, mintha késsel szúrtak volna a fejembe.
„Egyedül!” Sziszegtem, és a hangom most már erősebb volt.
Hátra nézett, és tudtam, hogy a szemei hova tévednek. Mindannyian Sam reakciójáért fordultak.

Sam egyszer bólintott, az arca higgadt volt. Tett egy rövid megjegyzést egy ismeretlen, folyékony nyelven—csak abban lehettem biztos, hogy nem francia és nem spanyol, azt hiszem, hogy Quileute volt. Elfordult és besétált Jacob házába. A többiek, Paul, Jared, és Embry, tételeztem fel, követték őt.
„Rendben.” Jacob kevésbé tűnt mérgesnek, mikor a többiek elmentek. Az arca kicsit nyugodtabb volt, de reménytelenebb is. A szája állandóan lekonyult a sarkainál.

Vettem egy mély lélegzetet. „Tudod, hogy mit akarok tudni.”
Nem válaszolt. Csak keserűn bámult engem.
Visszabámultam, és a csönd feszült lett. A fájdalom az arcában elbátortalanított. Éreztem, hogy egy gombóc kezd nőni a torkomban.
„Sétálunk?” Kérdeztem, amíg még tudtam beszélni.
Semmilyen módon nem válaszolt; az arca sem változott.

Kiszálltam az autóból, éreztem, hogy láthatatlan szemeket tapadnak rám az ablakok mögül, és elkezdtem sétálni a fák irányába, északra. A lábaim tocsogtak a nedves füvön és a sárban az út mellett, és, mivel az volt az egyetlen hang, először azt gondoltam, hogy nem követett engem. De amikor körbepillantottam, ő pont ott volt mellettem, a lábai valahogy találtak egy kevésbé zajos útvonalat, mint az enyém.
Jobban éreztem magamat a fák peremén, ott ahol Sam valószínűleg nem figyelhetett. Ahogy sétáltunk, küzdöttem a helyes szavakért, amiket mondhatnék, de semmi nem jött. Csak egyre és egyre dühösebb lettem, hogy Jacobot csőbe húzták… hogy Billy ezt engedi… Sam képest volt ott állni annyira magabiztosan és nyugodtan…

Jacob hirtelen felvette a lépést, könnyedén lépkedve előttem a hosszú lábaival, aztán megfordult, hogy szembenézzen velem, elhelyezkedve az utamon, így nekem is meg kellett állnom.
Megzavart a nyilvánvaló kecsesség a mozdulataiban. Jacob majdnem olyan ügyetlen volt, mint én a végtelen növekedési hajrájával. Mikor változott ez meg?

De Jacob nem hagyott időt, hogy erre gondoljak.
„Essünk túl rajta”, mondta kemény, robosztus hangon.
Vártam. Tudta, hogy mit akartam.
„Ez nem az, amire gondolsz.” A hangja hirtelen fáradt volt. „Ez nem az amire gondoltam—messze nem.”
„Tehát mi ez, akkor?”
Egy hosszú pillanatig tanulmányozta az arcomat, töprengve. A harag soha nem tűnt el teljesen a szemeiből. „Nem mondhatom el neked,” mondta végül.
Az állkapcsom megfeszült, és a fogaimon keresztül beszéltem. „Azt hittem barátok vagyunk.”
„Voltunk.” Hangsúlyozta ki kissé a múlt időt.
„De neked már nincs szükséged barátokra”, mondtam savanyúan. „Neked ott van Sam. Hát nem aranyos—mindig úgy felnéztél rá.”
„Nem értettem őt azelőtt.”
„És most már látod a fényt. Halleluja.”
„Ez nem olyan, mint amire gondoltam. Ez nem Sam hibája. Ő úgy segít nekem, ahogy csak tud.” A hangja törékeny lett és a fejem fölé nézett, át rajtam, a harag kiégett a szemeiből.
„Segít neked.” ismételtem kétértelműen. „Természetesen.”
De Jacob nem úgy tűnt, mint aki figyel. Mélyen, szándékosan vette a levegőt, megpróbálva lecsendesíteni magát. Annyira dühös volt, hogy a kezei remegtek.
„Jacob, kérlek,” suttogtam „Nem fogod elmondani nekem, hogy mi történt? Talán én
tudok segíteni.”
„Senki nem tud most segíteni.” A szavak halk nyögések voltak; a hangja megtört.
„Mit tett veled”? Követeltem, könnyek gyűltek a szemeimben. Kinyúltam érte, mint egyszer azelőtt, felé lépve, a karjaimat széttárva.
Ez alkalommal elhajolt, védekezően feltartva a kezeit. „Ne érj hozzám,” suttogta.
„Sam meglátná”? Motyogtam. A hülye könnyek kiszöktek a szemeim sarkából. Letöröltem őket a kézfejemmel, és a karjaimat keresztbefontam a mellkasomon.
„Fejezd be Sam hibáztatását”. A szavak gyorsan, reflexszerűen jöttek. A kezei felnyúltak, hogy beletúrjanak a hajába, ami nem volt már ott, azután ernyedten estek az oldala mellé.
„Akkor kit kéne hibáztatnom”? vágtam vissza.
Félig-meddig mosolygott; hideg, eltorzult dolog volt ez a félmosoly.
„Nem akarod hallani”.
„ A pokolba, dehogynem!” csattantam fel. „Tudni akarom, most azonnal tudni akarom”.
„Tévedsz,” förmedt vissza.
„Ne merd azt mondani nekem, hogy tévedek— nem én vagyok az egyetlen, akin agymosást végeztek! Most azonnal mondd el, hogy mindez kinek a hibája, ha nem a te drága Samedé!”
„Te kérdezted,” morgott rám, a szemei élesen felvillantak. „Ha akarsz valakit hibáztatni, miért nem mutogatsz azokra a mocskos, bűzlő vérszívókra, akiket annyira szeretsz?”
A szám szétnyílt és süvítő hangként jött ki a levegő. Ott helyben lefagytam, a kétélű szavaival keresztüldöfött. A fájdalom ismerős sémában járta át a testem, a kicsipkézett lyuk belülről felhasított, de ez csak másodlagos volt, háttérzenéje a zűrzavaros gondolataimnak. Nem tudtam elhinni, hogy jól hallottam, amit mondott. A határozatlanságnak nyoma sem volt az arcán. Egyedül csak a dühnek.

A szám még mindig tátva volt.
„Én mondtam, hogy nem akarod hallani,” mondta.
„Nem értem, hogy kire gondolsz,” suttogtam.
Hitetlenül emelte fel az egyik szemöldökét. „Azt hiszem, pontosan érted, hogy kire gondolok. Ugye nem kényszerítesz rá, hogy kimondjam? Nem szeretnék fájdalmat okozni.”

”Nem értem, hogy kire gondolsz,” ismételtem gépiesen.
„Cullenékre,” mondta ki lassan, elnyújtva a szót, miközben alaposan szemügyre vette az arcom. „Ezt láttam — látom a szemeidben, hogy mit tesz veled, mikor kimondom a nevüket”.
Tagadólag megráztam a fejem, ugyanakkor próbáltam kitisztítani is. Honnan tudja ezt? És ennek mi köze van a Sam kultuszhoz? Ez egy banda a vámpírutálóknak? Mi értelme van megalakítani egy ilyen kört, amikor egy vámpír se él már Forksban? Jacob miért most kezdené elhinni a történeteket Cullenékről, mikor a bizonyítékuk már régóta eltűnt, és soha nem is tér vissza?
Túl sokáig tartott, amíg előhozakodtam a megfelelő válasszal. „ Na ne mondd, hogy most már hallgatsz Billy babonás képtelenségeire.” mondtam, gyenge kísérletet téve, hogy kigúnyoljam.
„Ő többet tud, mint amennyi hitelt adtam neki.”
„Légy komoly, Jacob”.
Kritikus szemekkel pillantott rám.
„Babonákat félretéve,” mondtam gyorsan. „Még mindig nem értem miért vádolod a... Cullenéket"—megrándult az arcom „Több mint fél évvel ezelőtt elmentek. Hogy tudod őket okolni amiatt, amit Sam most tesz?
„Sam nem tesz semmit, Bella. És tudom, hogy eltűntek. De néha… a dolgok mozgásba lesznek hozva és aztán már túl késő.”
„Mi van mozgásban? Mihez van túl késő? Mi miatt hibáztatod őket?”
Hirtelen egészen az arcomban volt, düh izzott a szemében. „Mert léteznek.” sziszegte,
Meglepődtem és összezavarodtam, amint figyelmeztető szavak jöttek Edward hangján megint, akkor, amikor nem is féltem.
„Csendesedj el most, Bella. Ne támadd őt,” intett óva Edward a fülemben.
Mióta csak Edward neve áttört azokon a gondos falakon, amik mögé elrejtettem, képtelen voltam megint bezárni. Most már nem fájt—azalatt az értékes másodpercek alatt nem, amikor hallhattam a hangját.
Jacob füstölgött előttem, haragtól remegve.
Nem értettem, hogy az Edward-káprázat miért jelent meg váratlan az elmémben. Jacob hamuszínű volt, de ő Jacob volt. Nem volt se adrenalin, se veszély.
„Adj neki esélyt, hogy lenyugodjon,” ragaszkodott hozzá Edward hangja.
Zavartan ráztam a fejemet. „Nevetséges vagy,” mondtam mindkettőnek.
„Jól van,” válaszolt Jacob, újra mély lélegzetet véve. „Nem veled fogom ezt megvitatni. Amúgy se számít, a kár már elvégezve”.
„Milyen kár”?
Nem hátrált meg, ahogy arcába kiáltottam a szavakat.
„Menjünk vissza! Nincs több mondanivalóm”.
Tátott szájjal bámultam. „Dehogy nincs több mondanivalód! Semmit nem mondtál még!”
Elsétált mellettem, a ház irányába lépkedve.
„Ma összefutottam Quillel”, ordítottam utána.
Félbehagyta a mozdulatot, de nem fordult meg.
„Emlékszel a barátodra, Quilre? Igen, halálra van rémülve”.
Jacob megpördült, hogy szembe nézzen velem. A kifejezéseit elgyötörtek voltak. „Quil” volt minden amit mondott.
„Ő is aggódik miattad. Kiborult”.
Jacob kétségbeesett szemekkel bámult keresztül rajtam.
Tovább nógattam őt. „Fél, hogy ő lesz következő”.
Jacob támogatásért megragadott egy fát, az arcára furcsa zöld árnyék vetült a vörösesbarna felszín alatt. „Nem ő lesz következő,” motyogta magának Jacob. „Ő nem lehet. Már vége van. Már nem kellene tovább történnie. Miért? Miért?” Az ökle belevágódott a fába. Nem volt egy nagy fa, karcsú és csak néhány méterrel magasabb, mint Jacob. De még mindig meglepett engem, mikor a törzs hangosan kitört az ütései nyomán.
Jacob döbbenten bámulta az éles, törött pontot, ami gyorsan rémületbe fordult.
„Vissza kell mennem.” Megpördült és olyan gyorsan elosont, hogy kocognom kellett, hogy ne maradjak le.
„Vissza Samhez!”
„Ez is egy nézőpont,” úgy hangzott, mintha ő mondta volna. Motyogott és aztán elfordult.
Üldöztem vissza a járgányomig. „Várj”! Kiáltottam utána, amikor a ház felé fordult.
Megfordult, hogy szembenézzen velem, és láttam, hogy a kezei megint remegnek.
„Menj haza, Bella. Nem lóghatok többé veled.”
Az ostoba, következetlen fájdalom hihetetlenül erős volt. A könnyek megint kibuggyantak. „Te most… szakítasz velem”? A szavak teljesen rosszak voltak, de ez volt legjobb mód, hogy kifejezzem azt, amit kérdezni akarok. Végül is, ami Jake és köztem van, az több mint egy iskolai románc. Erősebb.
Egy keserű nevetést adott ki. „Nehezen. Ha ez volna a helyzet, akkor azt mondanám ’Maradjunk barátok!’. Már nem mondhatom ezt.”

”Jacob… miért? Sam nem engedné, hogy más barátaid is legyenek? Kérlek, Jake. Megígérted. Szükségem van rád!” A korábbi életem kitöltetlen üressége—mielőtt Jacob adott volna neki valami látszólagos értelmet—felágaskodott és szembeszállt velem. A magány fojtogatta a torkomat.
”Sajnálom, Bella”, Jacob minden egyes szót határozottan mondott ki, hideg hangon, ami mintha nem is hozzá tartozott volna.
Nem hittem, hogy ez volt az, amit Jacob igazán szeretett volna mondani. Úgy tűnt, mintha volna valami más, amit a mérges szemein keresztül még próbál elmondani, de nem értettem az üzenetet.
Talán ez egyáltalán nem Samről szólt. Talán ennek semmi köze Cullenékhez. Talán csak megpróbálta kihúzni magát a reménytelen helyzetből. Talán engednem kéne neki, hogy megtegye, ha ez a legjobb neki. Ezt kellene tennem. Ez lenne a helyes.
De hallottam, ahogy a hangom suttogva kiszökik.
„Sajnálom, hogy nem tudtam…korábban… azt kívánom, bárcsak megváltoztathatnám az érzéseimet irántad Jacob.” Kétségbeesett voltam, annyira kicsavartam az igazságot, hogy az már majdnem hazugságba hajlott át. „Talán… talán megváltoznék,” suttogtam. „Talán, ha adnál nekem egy kis időt… csak ne most hagyj el Jake. Nem tudom elviselni.”
Az arca egy másodperc alatt haragból gyötrődésbe váltott. Egy remegő kéz kinyúlt felém.
„Ne. Kérlek Bella ne így fogd fel. Ne hibáztasd magad, ne gondold, hogy ez a te hibád. Az egész az enyém. Esküszöm, hogy nem rólad szól.”
„Nem a tiéd, az enyém,” suttogtam. „Ez egy újabb.”
„Komolyan mondom Bella. Én nem …” erősen küzdött, a hangja még rekedtebb lett, ahogy harcolt, hogy kontrolálja az érzelmeit. A szemei megkínzottak voltak. „Többé már nem vagyok elég jó, hogy a barátod legyek, vagy bármi más. Már nem olyan vagyok, mint azelőtt. Nem vagyok jó.”
„Mi?” Meghökkenve és zavarosan bámultam rá. „Miről beszélsz? Te sokkal jobb vagy, mint én, Jake. Te jó vagy! Ki mondta neked, hogy nem vagy az ? Sam? Ez egy rosszindulatú hazugság, Jacob! Ne engedd, hogy ezt mondja neked!” Hirtelen megint ordítottam.
Jacob arca kemény és határozott lett. „Senkinek nem kellett mondania semmit. Tudom, mi vagyok.”
„Te a barátom vagy, ez az, ami vagy! Jake—ne!"
Elhátrált tőlem.
„Sajnálom, Bella,” mondta megint; ez alkalommal ez csak egy megtört motyogás volt. Megfordult és majdhogynem befutott a házba.
Képtelen voltam, hogy elmozduljak onnan, ahol álltam. Bámultam a kicsi házat; túl kicsinek tűnt, hogy elférjen benne négy hatalmas fiú és két még hatalmasabb férfi. Semmi reakció nem volt odabent. Nem lebbent meg a függöny széle, nem voltak hangok vagy mozgás. Üresen nézett szembe velem.
Az eső elkezdett szitálni, itt és ott megszúrva a bőrömet. Nem tudtam levenni a szememet a házról. Jacob vissza fog jönni. Vissza kell jönnie.
Az eső felerősödött, úgy ahogy a szél is. A cseppek már nem fentről estek; egy szögben megdőltek nyugati irányba. Éreztem a sós vizet az óceánból. A hajam csapkodta az arcomat, hozzátapadtak a nedves helyekhez és összekuszálták a szempilláimat. Vártam.

Végül az ajtó kinyílt, és tettem egy lépést előre megkönnyebbülésemben.
Billy odagurította a székét az ajtókerethez. Nem láthattam senkit mögötte.
„Charlie épp most hívott Bella. Azt mondtam neki, hogy úton vagy hazafelé”. A szemei tele voltak szánalommal.
A szánalom valahogy lezárta az egészet. Nem kommentáltam. Csak megfordultam
robotszerűen és bemásztam a járgányomba. Nyitva hagytam az ablakokat és
az ülések nedvesek és simák voltak. Nem érdekelt. Már így is bőrig áztam.
Nem olyan rossz! Nem olyan rossz! próbált megvigasztalni az agyam. Ez igaz volt. Ez nem olyan rossz. Ez nem a világ vége, újfent nem. Csak annak a kevés békének volt vége, ami még hátra maradt. Ez minden.
Nem annyira rossz, értettem egyet, aztán hozzátettem, de eléggé.
Azt hittem, hogy Jake meggyógyítja a lyukat bennem—vagy legalább betömi azt, megakadályozza, hogy annyira fájjon. Tévedtem. Ő csak kifaragta a sajátját, így az most már lyukas volt, mint a svájci sajt. Azon töprengtem, hogy miért nem morzsolódtam szét darabokra.
Charlie tornácon várt rám. Ahogy odagurultam a felhajtóhoz, kisétált, hogy találkozzon velem.
„Billy hívott. Azt mondta, hogy összevesztél Jakekel—hogy nagyon dühös vagy”, magyarázta, ahogy kinyitotta az ajtót nekem.

Azután megnézte az arcomat. Egyfajta elborzasztó felismerés mutatkozott az arckifejezésén. Megpróbáltam elképzelni az arcomat kívülről, hogy tudjam mit látott. Az arcomat üresnek és ridegnek éreztem, és rájöttem, hogy mire emlékezteti őt.
„Ez nem pontosan az, ami történt”, motyogtam.
Charlie körém fonta a karját és kisegített az autóból. Nem tett megjegyzést az ázott ruháimra.
„Akkor mi történt”? kérdezte, amikor már bent voltunk. Levette a plédet a kanapéról, miközben beszélt és betakarta a vállaimat vele. Rájöttem, hogy még mindig remegek.
A hangom élettelen volt. „Sam Uley azt mondja, hogy Jacob nem lehet többé a barátom.”
Charlie furcsa pillantást lövellt rám. „Ki mondta el ezt neked”?
„Jacob,” állítottam, bár, ez nem pontosan az volt, amit mondott. Attól még igaz volt.
Charlie szemöldökei összehúzódtak. „Tényleg azt gondolod, hogy van valami gond ezzel az Uley gyerekkel”?
„Tudom hogy van. Bár Jacob nem fogja elmondani mi az”. Hallottam, ahogy a víz a ruhámból a padlóra csepeg és szétloccsan a linóleumon. „Megyek ruhát cserélni”.
Charlie belemerült a gondolataiba. „Rendben,” mondta szórakozottan.
Úgy döntöttem, hogy letusolok, mert nagyon hideg voltam, de a forró víz úgy tűnt nem hat a bőröm hőmérsékletére. Még mindig fáztam, mikor feladtam és leállítottam a vizet. A hirtelen csöndben meghallottam Charliet, amint beszélt valakivel a földszinten. Egy törülközőt tekertem magam köré, és kipattintottam a fürdőszoba ajtót.
Charlie hangja dühös volt. „Nem veszem be ezt. Ennek semmi értelme.”
Aztán csönd volt, és rájöttem, hogy telefonál. Egy perc telt el.
„Ne próbáld ez Bellára fogni!” Charlie hirtelen kiabált.
Felugrottam. Amikor újra beszélt, a hangja óvatos és halkabb volt. „Bella teljesen nyilvánvalóvá tette mindvégig, hogy ő és Jacob csak barátok… Nos, ha ez így volt, akkor miért nem mondtad az elején? Nem, Billy, úgy gondolom, hogy igaza van ebben… ismerem a lányomat, és ha ő mondja, hogy Jacob korábban félt—” Megszakították a mondat közepén, és amikor válaszolt megint majdnem kiabált.
„Hogy érted, hogy nem ismerem a lányomat annyira, mint amennyire gondolom!” Egy rövid másodpercig hallgatott és a válasza olyan halk volt, hogy alig hallottam. „Ha azt gondolod, hogy emlékeztetni fogom arra, akkor jobb, ha ezt újra átgondolod. Csak éppen, hogy kezdett túljutni ezen, és azt hiszem javarészt Jacob miatt. Ha bármi is ez, ami Jacob és ez a Sam alak közt folyik visszaküldi őt abba a depresszióba, akkor Jacobnak válaszolnia kell majd pár kérdésemre. Te a barátom vagy, Billy, de ez bántja a családomat”.
Egy újabb szünet volt, amíg Billy válaszolt.
„Jól mondod—ha azok fiúk akár egy lábujjukkal is átlépik a határt, tudni fogok róla. Szemmel fogjuk tartani a helyzetet, biztos lehetsz benne.” Ő már nem Charlie hanem Swan rendőrfőnök volt.
„Rendben! Igen. Viszlát”. Lecsapta a telefont.
Lábujjhegyen gyorsan átosontam a folyosón keresztül a szobámba. Charlie dühösen motyogott a konyhában.
Tehát Billy engem fog hibáztatni. Jacobot belelovaltam ebbe az egészbe és végül elege lett.
Ez furcsa volt, mivel féltettem magamat ettől, de azután, az utolsó dolog után, amit ma délután Jacob mondott, többé már nem hittem ezt. Sokkal több volt ez egy viszonzatlan szerelemnél, és meglepett, hogy Billy lealacsonyodna addig, hogy ezt állítsa. Ez arra késztetett, hogy azt gondoljam, bármilyen titok is, amit őriznek az nagyobb, mint amit elképzeltem. Legalább Charlie most az oldalamon áll.
Felvettem a pizsamámat és bemásztam ágyba. Az élet elég sötétnek látszott ahhoz, hogy megengedjek magamnak, hogy csaljak. A lyuk, — a lyukak most már — úgyis fájtak, szóval miért ne? Elővettem az emléket — nem az igazi emléket, az túlságosan is fájna, de a hamisat Edward hangjáról az elmémben ma délután— és lejátszottam újra és újra a fejemben amíg álomba nem zuhantam a könnyekkel az üres arcomon, amik még mindig nyugodtan özönlöttek lefelé.
Ma este egy új álmom volt. Az eső esett és Jacob hangtalanul sétált mellettem, bár az én lábaim alatt a föld csikorgott a száraz kavicson. De ő nem az én Jacobom volt; ő az új, keserű, kecses Jacob volt. Járása könnyed hajlékonysága valaki másra emlékeztetett, és, ahogy néztem, a jellemvonásai elkezdtek változni. A vörösbarna szín a bőrén átmosódott, csontfehéren hagyva az arcát. A szemei aranyra változtak, azután karmazsinvörösre, aztán aranyra megint. A lenyírt haja meglebbent a szellőben, bronz színűre válva, ahol a szél megérintette azt. És az arca annyira széppé lett, hogy összetörte a szívemet. Érte nyúltam, de hátrált egy lépést pajzsként felemelve a kezeit. Azután Edward eltűnt.
Nem voltam biztos abban, mikor felébredtem a sötétben, hogy akkor kezdtem-e el sírni vagy
a könnyeim folytak alvás közben és most folytatódtak. Bámultam a sötét mennyezetemet. Éreztem, hogy az éjszaka közepe volt —még mindig fél-álomban voltam, talán kissé éberebb. Fáradtan becsuktam a szemeimet és egy álom nélküli alvásért imádkoztam.
Ekkor hallottam meg a zajt, ami eredetileg ébreszthetett fel engem. Valami éles kaparászott az ablakomon éles sikítással, mint a körmök az üvegen.

12. BETOLAKODÓ

A szemeim hirtelen kipattantak a félelemtől, habár annyira kimerült és zavart voltam, hogy nem igazán lehettem benne biztos, hogy egyáltalán ébren vagyok, vagy álmodom.
Valami kaparászta az ablakomat ugyanazzal az éles sikítással.
Az álmosságtól zavartan és ügyetlenül elbotorkáltam az ágyamtól az ablakig miközben kipislogtam a megmaradt könnyeket a szememből.
Egy hatalmas, sötét alak imbolygott összevissza az üveg másik oldalán, ahogy megingott felém, úgy tűnt, mint aki mindjárt átesik a csukott ablakon. Rémülten hátratántorodtam és sikolyra nyílt a szám.
Victoria.
Eljött értem.
Meghalok.
Csak Charlie-t ne!
Visszafojtottam a kitörő sikoltást. Csendben kell maradnom. Valahogy. Meg kell akadályoznom, hogy Charlie idejöjjön megnézni mi a baj.
És aztán egy ismerős, erős hang megszólított a sötét alak irányából.
"Bella!" sziszegte. "Auuu! Francba, nyisd ki az ablakot! ÁÚ!"
Szükségem volt két másodpercre, hogy megszabaduljak a rémülettől, mielőtt megmozdultam volna, de aztán az ablakhoz siettem és ellöketem az útból. A fény halványan átszűrődött a felhőkön, épp annyira, hogy érzékelni tudjam a formákat.
"Mit csinálsz?" ziháltam.
Jacob bizonytalanul kapaszkodott a lucfenyő tetején, ami Chalire kis előkertjének a közepén állt. A súlyától a fa a ház felé hajlott és Jacob ott himbálózott rajta – a lábai több méter magasban lógtak a föld fölött – alig egy yardnyira tőlem. A fa felső vékony ágai hangosan súrolták a ház oldalát.
"Próbálom betartani"—förmedt rám miközben a súlypontja elmozdult, ahogy a fa tetején imbolygott—"az ígéretemet!"
Pislogtam egyet a nedvességtől homályos szemeimmel, hirtelen biztos voltam benne hogy álmodom.
"Mikor ígérted meg, hogy leesel Charlie fájáról és megölöd magad? "
Unottan horkantott egyet miközben lóbálta a lábát, hogy javítson az egyensúlyán. "Menj el az útból," utasított.
"Tessék?"
Előre hátra lóbálta a lábát hogy növelje a lendületét. Rájöttem, hogy mire készül.
"Ne, Jake!"
Oldalra kaptam a fejem, de a figyelmeztetés elkésett. Belökte magát a nyitott ablakomon egy horkantás kíséretében.
Megint sikolyra nyitottam a számat, ahogy láttam magam előtt hogy, lezuhan és szörnyethal, vagy legalábbis örökre megnyomorítja magát miközben neki vágódik a fa zsalunak. Legnagyobb megdöbbenésemre a talpai halk puffanással landoltak a padlón, ahogy fürgén belibbent a szobámba.
Visszafojtott lélegezettel az ajtóra meredtünk, hogy lássuk vajon a zaj felébresztette-e Charliet. Egy rövid pillanatig csend volt aztán meghallottuk Charlie fojtott hangú horkolását.
Egy lassú, széles mosoly terült el Jacob arcán, láthatóan elégedett volt magával. Ez nem az a mosoly volt, amit ismertem és szerettem —ez egy új mosoly volt, az egykori nyíltságának kegyetlenül gúnyos mosolya, az új arcán, ami már Sam-hez tartozott.
Ez egy kicsit sok volt már nekem.
E miatt a fiú miatt sírtam magam álomba. A kíméletlen visszautasítása egy új, fájdalmas lyukat vájt a mellkasomban. Egy rémálmot hagyott maga után olyat, mint egy gyulladt fertőzés - ami még a sérülés elmúlta után is sajog. És most itt állt a szobámban, egy önelégült vigyorral a képén mintha mi sem történt volna. És ami még ennél is rosszabb volt, habár az érkezése zajos volt és ügyetlen, emlékeztettet arra az időre, amikor még Edward surrant be hozzám este az ablakon, és ez az emlék rosszindulatúan tépte fel a heges sebeimet
És ez mind összekapcsolva azzal a ténnyel, hogy hulla fáradt voltam, nem igazán hozott barátságos hangulatba.
"Kifelé!" suttogtam olyan mérgesen, ahogy csak tudtam.
Rámpislogott meglepett arccal..
"Nem," tiltakozott. "Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek."
"Nem fogadom el!"
Próbáltam kitaszigálni az ablakon —elvégre is, ha ez egy álom, akkor nem eshet baja. Azonban hiábavaló volt. Egy centivel sem tudtam arrébb mozdítani. Gyorsan leeresztettem a kezemet és elléptem tőle.
Nem volt rajta póló, habár az ablakon beáramló levegő elég hideg volt, ahhoz hogy vacogni kezdjek, és kényelmetlenül éreztem magam, ahogy a kezeim a csupasz mellkasán pihentek. A bőre olyan forró volt, mint a homloka, amikor utoljára megérintettem. Mintha még mindig lázas lenne.
Pedig nem nézett ki betegnek. Inkább hatalmasnak tetszett. Nagy terjedelmével eltakarta az ablakot miközben szótlanul nézte a dühös reakciómat.
Hirtelen, ez már több volt, mint amit elbírtam viselni—úgy éreztem, hogy az álmatlanul töltött éjszakáim ledöntenek a lábamról. Annyira fáradt voltam, hogy azt hittem most rögtön összesek. Erőlködve próbáltam nyitva tartani a szememet miközben bizonytalanul tántorogtam.
"Bella?" nyugtalanul suttogta Jacob a nevemet. Megragadott a könyökömnél fogva, ahogy meginogtam és odairányított az ágyamhoz. A lábaim feladták a szolgálatot, amikor elértem az ágy szélét és lehuppantam a puha, meleg matracra.
"Hé, jól vagy?" kérdezte Jacob, aggodalmasan ráncolva a homlokát.
Felnéztem rá, a könnyek még nem száradtak fel az arcomról. "Már hogy lennék jól, Jacob?"
Az arcán fájdalom vette át a harag helyét. "Igaz," értett egyet, és vett egy mély lélegzetet. "A francba is….„Nos…én—én sajnálom, Bella." A bocsánatkérés őszinte volt, efelől nem lehetett kétségem, de az arcvonásai még mindig haragot árultak el.
"Miért jöttél ide? Nem akarom, hogy bocsánatot kérj, Jake."
"Tudom," suttogta. "De nem hagyhattam úgy a dolgokat, ahogy ma délután voltak. Borzasztó volt. Sajnálom"
Fáradtan ráztam a fejemet. "Semmit sem értek."
"Tudom. El akarom magyarázni—" hirtelen abbahagyta, a szája kinyílt, mintha levegő után kapkodna. Aztán vett egy mély lélegzetet. "De nem tudom," mondta mérgesen. "Bárcsak el tudnám.
Hagytam, hogy a fejem ráhulljon a karomra. Így a kezem tompította a kérdésem hangerejét."Miért?"
Egy percig némán ült. Oldalra fordítottam a fejem—túl fáradt voltam, hogy felemeljem— azért hogy lássam az arckifejezését. Meglepett. Hunyorogva összeszorította a fogait, a homloka ráncolódott az erőfeszítéstől.
"Mi baj?" kérdeztem.
Nehezen fújta ki a levegőt, és észrevettem hogy visszatartja a lélegzetét.
„Nem tudom megtenni," motyogta, meghiúsulva.
"De mit?"
Nem vett tudomást a kérdésemről. "Nézd, Bella, sose volt még olyan titkod, amit nem mondhattál el senkinek?"
Mindentudóan nézett rám, és a gondolataim rögtön a Cullenékra irányultak. Reméltem, hogy az arcom nem árul el bűntudatot.
"Valami, amit úgy éreztél, hogy nem mondhatod el Charlie-nak vagy anyukádnak…?" erőszakoskodott. "Valami, amiről még velem sem beszélhetsz? Még most sem?"
Éreztem, hogy összeszűkülnek a szemeim. Nem válaszoltam a kérdésére, noha tudtam, hogy ezt csak megerősítésnek veszi.
"Meg tudod érteni, hogy most én is hasonló helyzetben vagyok?" küszködött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. "Néha, a hűséged abba az irányba visz, amit te is akarsz. Néha nem neked kell elmondanod egy titkot.
Nem tudtam vitatkozni ezzel. Pontosan eltalálta—volt egy titkom, amit nem az én feladatom volt elmondani, egy titok, amit úgy éreztem kötelességem megvédeni. Egy titok, amiről hirtelen úgy tűnt, hogy ő már mindent tud.
Még mindig nem értettem, hogy mi köze van ehhez Jacobnak, Sam-nek vagy Billy-nek. Mit jelenthet számukra, most hogy a Cullenék már elmentek?
"Nem tudom, miért jöttél ide Jacob, ha csak találós kérdéseket teszel fel ahelyett, hogy válaszokat adnál.."
"Sajnálom," suttogta. "Ez olyan zavarba ejtő."
Reményvesztetten bámultunk egymásra hosszú másodpercekig a sötét szobában.
"A dolog, ami megöl engem," mondta váratlanul, "Az az, amiről már tudsz. Már rég elmondtam neked mindent!"
"Miről beszélsz?"
Vett egy meglepett lélegzetet és felém hajolt, a reményvesztett arckifejezése egy pillanat alatt csapott át lángoló hevességbe. Indulatosan a szemembe nézett, a hangja sürgető és türelmetlen volt. Ahogy közvetlenül az arcomba mondta a szavakat, éreztem a perzselő leheletét, ami olyan forró volt, mint a bőre.
"Azt hiszem kitaláltam, hogy hogy mondhatnám el neked—mert már egyébként is tudod, Bella! Nem mondhatom el, de te kitalálhatod! Ez levenné a vállamról a felelősséget!"
"Azt akarod, hogy kitaláljam? Mit találjak ki?"
"A titkomat! Meg tudod csinálni—tudod a választ!"
Pislogtam kettőt, próbáltam megérteni. Nagyon fáradt voltam. Semminek nem volt értelme.
Észrevette az üres arckifejezésemet, de az ő arcáról leolvashattam, hogy megint erőlködik.
"Várj, hadd nézzem…hátha tudok adni egy kis segítséget," mondta. Bármit is próbált tenni, az annyira nehéz lehetett, hogy elkezdett zihálni az erőlködéstől.
"Segítséget?" kérdeztem, miközben megpróbáltam rávenni, hogy folytassa. A szemhéjaim elnehezültek, de én erőnek erejével nyitva tartottam a szememet.
"Igen," sóhajtott egy nagyot. "Mint a nyomok."
Az arcomat a két hatalmas és meleg kezébe vette és csak pár centire tartotta a sajátjától. Mélyen a szemembe nézett miközben suttogott, mintha közölni akarna valamit azon kívül, amit mondott.
"Emlékszel, amikor először találkoztunk—La Push-ban a strandon?"
"Persze, hogy emlékszem."
"Mesélj róla."
Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam koncentrálni. "A furgonomról kérdeztél. …"
Bíztatóan bólogatott.
"Beszéltünk a Rabbit-ről…"
"Folytasd."
"Sétáltunk a parton…" Az arcom átvette a keze melegségét miközben próbáltam emlékezni, de ő nem vette észre, hogy milyen forró a bőre. Megkértem, hogy sétáljon velem, én pedig idétlenül, de sikeresen flörtöltem vele, azért hogy információt szedjek ki belőle.
Izgatottan bólogatott felém.
A hangom szinte hallhatatlan volt. "Rémtörténeteket meséltél nekem… Quileute legendákat."
Behunyta a szemeit majd újra kinyitotta őket. "Igen." Ahogy kimondta ez az egy szó egyszerre volt feszült, görcsös és lelkes, mintha valami létfontosságú dolog szélén állnánk.
Lassan beszélt, minden szónak nyomatékot adott.
"Emlékszel, mit mondtam?"
Még ebben a sötétben is látnia kellett az arcom hirtelen színváltozását. Hogy felejthetném el? Anélkül, hogy rájött volna Jacob pontosan, azt mondta nekem, amit tudni akartam – azt hogy Edward egy vámpír.
Úgy nézett rám, mint aki túl sokat tud. "Gondolkozz erősebben” mondta.
"Igen, emlékszem," leheltem.
Mélyet lélegzett, megfeszült. "Emlékszel minden tört…..—" Nem tudta befejezni a kérdést. A szája hirtelen kinyílt, mintha valami szorítaná a torkát.
"….minden történetre?" kérdeztem.
Némán bólogatott.
A fejem kóválygott. Igazából csak egy történet rémlett. Tudom, hogy a többivel kezdte, de nem emlékeztem a lényegtelen bevezetésre, különösen most nem, hogy a kimerült agyamat köd borította. Elkezdtem rázni a fejemet.
Jacob felnyögött és leugrott az ágyról. Az öklét a homlokához nyomta, gyorsan és mérgesen lélegzett. "Tudod, tudod," motyogta magának.
"Jake? Jake, kérlek, kimerültem. Most nem vagyok túl jó ebben. Talán majd reggel…"
Bólogatott és megerősítésként vett egy lélegzetet. "Talán majd eszedbe jut. Azt hiszem, tudom, hogy miért csak egy történetre emlékszel," tette hozzá gúnyosan, keserű hangsúllyal. Visszahuppant mellém a matracra "Nem bánod, ha felteszek egy kérdést erről?" kérdezte még mindig gúnyosan. "Majd meghalok, hogy tudjam."
"Miről?" kérdeztem óvatosan.
"A vámpír történetről, amit meséltem neked."
Feszülten bámultam rá, nem voltam képes válaszolni. Azért feltette a kérdést.
"Tényleg nem tudtad?" kérdezte szárazon "Tőlem tudtad meg, hogy miféle?"
Ezt meg honnan tudja? Miért döntött úgy, hogy elhiszi, miért most? Összeszorítottam a fogaimat. Visszabámultam rá, nem állt szándékomban válaszolni. Ő is látta rajtam.
"Na látod, mit értek hűség alatt? Mormolta most már még szárazabban. "Velem ugyanez a helyzet, csak rosszabb. El sem tudod képzelni, milyen szorosan köt az ígéretem.”
Ezt nem szerettem—nem szerettem, ahogy a szemei lecsukódtak fájdalmában, amikor az elkötelezettségről beszélt. Ez több annál, hogy nem szeretem—ráébredtem, hogy gyűlölöm, gyűlöltem mindent, ami fájdalmat okozott neki. Szenvedélyesen gyűlöltem.
Sam arca jelent meg a lelki szemeim előtt.
Én önként vállaltam ezt az egészet. Én szerelemből védtem a Cullenék titkát, viszonzatlanul, de attól még igaz. Úgy tűnt Jacob nem maga választotta ezt.
"Nincs semmi mód rá, hogy szabad legyél?" suttogtam, miközben megérintettem a nyírott hajának szúrós végét.
A kezei elkezdtek remegni, de a szemét nem nyitotta ki
"Nem. Örökre benne maradok. Az életem végéig." Barátságtalanul felkacagott. "Talán tovább is."
"Nem, Jake," nyögtem. "Mi van, ha megszökünk? Csak te és én. Mi van, ha elmegyünk itthonról és Sam-et magunk mögött hagyjuk?"
"Ez nem olyasmi, ami elől elmenekülhetek, Bella," suttogta "Habár elmenekülnék veled, ha tudnék.” Már a vállai is rázkódtak. Vett egy mély lélegzetet. "Nézd, most mennem kell."
"Miért?"
"Csak azért, mert úgy nézel ki, mint aki mindjárt kidől. Szükséged van alvásra—nekem pedig szükségem van arra, hogy rá gyere a titkomra. Ki fogod találni, muszáj lesz."
"És még?"
Összehúzta a szemöldökét. "Ki kellett osonnom—nem szabadna itt lennem. Csodálkozni fognak, hogy hova tűntem” A szája legörbült. "Azt hiszem el kéne mondanom nekik."
"Nem kell elmondanod nekik semmit sem," sziszegtem.
"Mindegy, elfogom."
Felizzott bennem a düh. "Gyűlölöm őket!"
Jacob tágra nyílt szemekkel bámult rám a meglepettségtől. "Ne, Bella. Ne gyűlöld a srácokat. Ez nem Sam vagy a többiek hibája. Már mondtam neked—én, tehetek róla. Sam igazából… hihetetlenül jó fej, Jared és Paul is nagyszerűek, és Paul mindig is… és Embry is a barátaim voltak. Ez soha sem volt másképp—ez az egyetlen dolog, ami nem változott. Igazán szörnyen érzem magam amiatt, hogy miket gondoltam azelőtt Sam-ről. …"
"Sam hihetetlenül jó fej." Hitetlenkedve bámultam, de ráhagytam a dolgot.
"Akkor miért nem engedik, hogy velem legyél?" követeltem a választ.
"Mert nem biztonságos," motyogta maga elé.
A szavaira borzongás futott rajtam végig.
Hát erről is tud? Senki sem tudja rajtam kívül. De igaza volt—az éjszaka közepén jártunk, a legjobb idő a vadászathoz. Jacob-nak nem kéne itt lennie a szobámban. Ha valaki eljön értem, akkor egyedül kell lennem.
"Ha azt hittem volna, hogy túl kockázatos…" suttogta "Akkor nem jöttem volna ide. De Bella," megint rám nézett. „Ígértem neked valamit. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen nehéz lesz betartani, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogom megpróbálni.”
Látta az értetlenséget az arcomon. "Azután a buta film után," emlékeztetett. "Megígértem neked, hogy soha nem foglak bántani… úgyhogy eléggé elszúrtam ma délután, ugye?"
"Tudom, hogy nem akartad, Jake. Semmi baj."
"Köszi, Bella." Megfogta a kezemet. "Mindent megteszek, ami tőlem telik, csak hogy mindig itt lehessek neked, ahogy megígértem." Hirtelen rámosolygott. Ez a mosoly nem az én Jacobom mosolya volt, de nem is Samé, hanem valami furcsa kombinációja a kettőnek.
"Az tényleg segítene, ha ki tudnád találni magadtól, Bella. Erőltesd meg magad egy kicsit."
Vágtam egy erőtlen grimaszt. "Megpróbálom."
Én pedig megpróbállak hamarosan meglátogatni"." sóhajtotta "És ők majd megpróbálnak lebeszélni róla."
"Ne hallgass rájuk"
"Megpróbálom." Megrázta a fejét, mintha kétségei lennének a sikerében. "Gyere el hozzám, amint kitalálod."
Valami eszébe jutott, valami, amitől elkezdett remegni a keze."Ha… ha te is akarod."
"Miért ne akarnálak látni?"
Az arca megkeményedett és keserű lett, száz százalékig az az arc lett belőle, ami Sam-hez tartozik. "Oh, tudok egy okot," mondta durván. "Nézd, tényleg mennem kell. Megtennél nekem valamit?"
Csak rémülten bólogattam a hirtelen változása láttán.
"Legalább hívj fel—ha nem is akarsz újra látni. Csak tudasd velem, hogy ez a helyzet."
"Nem fog megtörténni—"
Felemelte az egyik kezét, hogy félbeszakítson. "Csak tudasd velem."
Felállt és az ablak felé fordult.
"Ne hülyéskedj, Jake," panaszkodtam."El fogod törni a lábad. Használd az ajtót. Charlie nem fog észrevenni."
"Nem lesz semmi bajom," motyogta, de azért az ajtó felé fordult. Habozott, ahogy elment mellettem, és úgy bámult rám mintha valami szurkálná. Könyörgően kinyújtotta az egyik kezét.
Megfogtam, mire ő hirtelen megrántott – olyan erősen —hogy leestem az ágyról, és a mellkasához vágódtam.
"Csak arra az esetre," motyogta bele a hajamba, miközben úgy szorított, hogy majdnem összeroppantotta a bordáimat.
"Nem kapok—levegőt!" ziháltam.
Végre elengedett, de az egyik kezét továbbra is a derekamon tartotta, úgy hogy nem dőltem el. Visszalökött az ágyra, ezúttal sokkal finomabban.
"Aludj egy kicsit, Bells. Rá kell venned az agyadat, hogy dolgozzon. Tudom, hogy képes vagy rá. Szükségem van rá, hogy megértsd. Nem veszíthetlek el, Bella. Emiatt nem."
Pár lépéssel az ajtónál termett, csendesen kinyitotta, és eltűnt. Figyeltem, hogy mikor lép a nyikorgós lépcsőfokra, de nem hallottam semmit.
Visszafeküdtem az ágyba, az agyam pörgött. Túlságosan össze voltam zavarodva. Behunytam a szemem, hogy próbáltam gyorsan értelmet vinni ebbe az egészbe, de ez elég volt arra, hogy a tudatalattim olyan gyorsan elnyeljen, hogy az már zavaró volt.
Nem az a békés, álommentes alvás volt, amire áhítoztam- még szép, hogy nem. Megint az erdőben voltam, és elindultam ugyanazon az úton, amelyiken mindig. Gyorsan rájöttem, hogy ez nem az az álom, ami általában szokott lenni.
Valamiért nem éreztem késztetést, hogy barangoljak, vagy kutassak valami után; csak megszokottan kószáltam egyedül, mert ez az, ami általában várható tőlem az álmaimban. Igazából, ez még csak nem is ugyanaz az erdő volt. A fények és a szagok is mások voltak. Nem olyan volt, mint a nedves fa szaga, hanem inkább olyan, mint a sós víz illata. Az eget még mindig nem láttam, de a felettem elterülő világos jáde zöld levelekből arra következtettem, hogy túl a lombokon a nap süt valahol.
Ez az erdő, La Push körül volt, valahol a strand közelében, most már biztos voltam benne.
Tudtam, hogy ha megtalálom a partot, akkor láthatom majd a napot, úgyhogy sietősen követtem a halk hullámok távoli hangját.
És aztán megláttam Jacob-ot. Megragadta a kezemet és az erdő sötétebb részei felé húzott.
"Jacob, mi a baj?" kérdeztem. Az arca olyan volt, mint egy ijedt kisfiúé, és a gyönyörű hosszú lófarokba kötött haja a tarkóját csapkodta. Teljes erőből megrántott, de én ellenálltam, nem akartam bemenni a sötétbe.
"Fuss, Bella, futnod kell!" suttogta rémülten.
A deja vu váratlan hulláma olyan erősen söpört végig rajtam, hogy majdnem felébredtem.
Most már tudtam miért tűnt olyan ismerősnek ez a hely. Azért mert már voltam itt egyszer, egy másik álmomban. Millió évvel ezelőtt, egy teljesen más élet részeként. Ez az az álom volt, amit azután láttam, hogy Jacobbal a parton sétáltunk, az első éjszaka miután rájöttem, hogy Edward egy vámpír. Újraéltem ezt a napot Jacobbal, biztos a mélyen eltemetett emlékeim közül ástam elő.
Most hogy elkülönítettem az álmomtól, vártam, hogy végigjátsszam. Egy furcsa fény jött felém a part irányából. Csak egy pillanat, és Edward kisétál a fák közül, a bőre halványan ragyog, és a szemei feketék és veszélyesek. Odahív magához és mosolyog. Olyan gyönyörű, mint egy angyal, a fogai pedig élesek és hegyesek…
De kezdtem a saját fejem után menni. Valami másnak kell előbb történnie.
Jacob megragadta a kezemet és kiáltott egyet. Rázkódva lerogyott a földre, a lábamhoz.
"Jacob!" sikítottam, de már eltűnt.
A helyén egy hatalmas vörösesbarna farkas volt, sötét de értelmes szemekkel.
Az álom irányt váltott, mint ahogy egy vonat átugrik egy másik vágányra.
Ez már nem az a farkas volt, amiről a másik életemben álmodtam. Ez az a hatalmas rozsdabarna farkas volt, amitől csak fél méterre álltam a tisztáson, alig egy héttel ezelőtt. Ez a farkas rettenetes és óriási volt, nagyobb, mint egy medve.
A farkas figyelmesen bámult rám, miközben megpróbált valami létfontosságú dolgot közölni velem az értelmes szemein keresztül. Jacob Black ismerős barnás fekete szemein keresztül.
Arra ébredtem, hogy torkomszakadtából sikítok.
Azt vártam, hogy Charlie ezúttal idejön, hogy megnézze, mi van velem. Ez nem a szokásos sikításom volt. A párnáim közé temettem az arcom, próbáltam elnémítani a hisztérikus rohamomat, amiből a sikításom is származott. A pamutot szorosan az arcomhoz nyomtam, azon tűnődtem, hogy nem tudnám-e valahogy megszakítani a kapcsolatot, amit csak most alkottam.
De Charlie végül nem jött be, képes voltam elfojtani a furcsa visítást, ami a torkomból jött.
Most már mindenre emlékeztem—minden szóra, amit Jacob a parton mondott nekem azon a napon, még arra a részre is, amit azelőtt mondott, hogy rátért volna a vámpírokra, a „hidegekre”. Különösképpen az első részére.
"Ismered azokat a történeteket, amik arról szólnak, hogy honnan jöttünk— úgy értem, a Quileute-ok honnan származnak?" kérdezte.
"Nem igazán," vallottam be.
"Nos, nagyon sok legenda létezik, némelyik egészen visszanyúlik az Özönvíz idejébe—állítólag - az ősi Quileute-ok a legmagasabb fák csúcsához kötözték a kenuikat a hegyen, hogy túléljék, mint Noé és a bárkája.” Elmosolyodott, hogy megmutassa, mennyire nem hisz ezekben a történetekben. "Egy másik legenda azt állítja, hogy a farkasoktól származunk—és a farkasok még mindig a testvéreink. A törzs szabályai tiltják, hogy vadásszunk rájuk.
"És ott vannak azok a történetek a „hidegekről”." Folytatta halkabban.
"A hidegek?"
"Igen. Vannak olyan ősi történetek róluk, mint a farkasokról szóló legendák, de vannak újabb keletűek is. A legenda szerint a dédnagyapám ismerte őket. Ő volt az, aki szerződést kötött velük, hogy ne tegyék a lábukat a földünkre." Jacob az égnek emelte a tekintetét.
" A dédnagyapád?"
"Ő is a törzs elöljárói közé tartozott, ahogy az apám is. Érted már, a hidegek az ősi ellenségei a farkasoknak – mármint nem az igazi farkasoknak, hanem azoknak, akik emberré változtak, mint az őseink. Ti úgy nevezitek őket, hogy vérfarkasok.
"A vérfarkasoknak vannak ellenségeik?"
"Csak egy."
Valami fojtogatta a torkomat. Megpróbáltam lenyelni, de továbbra is ott maradt. Megpróbáltam kiköpni.
"Vérfarkas," ziháltam.
Igen, ez volt az a szó, ami szorította a torkomat.
Az egész világ elbillent, a rossz tengely felé dőlt
Miféle hely ez? Tényleg létezhet egy olyan világ, ahol az ősi legendák körbejárják a jelentéktelen kisvárososok határait, hogy elegyengessék a mitikus szörnyek útját. Ez azt jelentette, hogy minden hihetetlen tündérmese igaz történeten alapszik? Van itt valami épeszű normális dolog egyáltalán, vagy minden varázslatból és rémtörténetekből áll?
Megfogtam a fejemet két oldalt, azt hittem mindjárt felrobban.
Egy apró, tartózkodó hang a fejemben megkérdezte, hogy miért ekkora ügy ez. Nem fogadtam már el rég a vámpírok létezésének tényét—mindennemű hisztérikus kitörés nélkül?
Pontosan, vissza akartam üvölteni a hangnak. Nem elég egy mítosz mindenkinek az életben?
Emellett, egyetlen pillanat sem telt el úgy, hogy ne lettem volna tudatában, annak hogy Edward Cullen eltér az átlagostól. Nem volt olyan nagyon nehéz rájönni, hogy mi volt ő—mert ő nyilvánvalóan egy valami volt.
De Jacob? Jacob, aki csak Jacob volt, és semmi több? Jacob, a barátom? Jacob, az egyetlen olyan ember, akihez a legszorosabb barátság fűzött…
És még csak nem is ember.
Elfojtottam a feltörő sikítást
Mit is jelent ez?
Erre az egyre tudtam a választ. Azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben velem. Mi másért lenne az életem tele horrorfilm szereplőkkel? Miért foglalkoznék velük, annyit, hogy amikor elmennek, hogy folytassák a mitikus életüket, hatalmas darabokat tépnek ki a mellkasomból?
A fejemben rendezetlenül kavarogtak a gondolatok, olyannyira hogy az, ami még egy perce jelentett valamit, most már teljesen már értelmet kapott.
Nincsen semmiféle kultusz. Soha nem is volt semmilyen kultusz, se banda. Nem, ez sokkal rosszabb volt annál. Ez egy falka volt.
Öt, elképesztően hatalmas, tarka vérfarkasé, akik közvetlenül mellettem mentek el, Edward tisztásán.
Eszeveszetten kapkodtam. Az órára bámultam—nagyon korán volt még de nem érdekelt. El kell mennem La Push-ba, most. El kell mennem Jacobhoz, hogy megnyugtasson nem vesztettem el egészen a józaneszemet.
Felráncigáltam magamra az első kezembe akadó tiszta ruhadarabokat, nem figyelve arra, hogy egyáltalán passzolnak-e. Kettesével vettem a lépcsőket. Majdnem belerohantam Charlie-ba, ahogy az ajtó felé igyekeztem.
"Hova mész?" kérdezte, és majdnem olyan meglepetten bámult rám, mint ahogy én rá. "Tudod hány óra van?"
"Igen. El kell mennem Jacobhoz."
"Azt hittem ez a dolog Sam-mel—"
"Nem erről van szó, most azonnal beszélnem kell vele."
"Elég korán van még." Felhúzta a szemöldökét, amikor az arckifejezésem nem változott.
"Nem akarsz reggelizni?"
"Nem vagyok éhes." Mondtam gyorsan. Elállta a kijáratot. Fontolóra vettem, hogy gyorsan megkerülöm és kirohanok az ajtón, de tudtam, hogy ezt később meg kéne magyaráznom "Hamar visszaérek, oké?"
Charlie ráncolta a homlokát. "Egyenesen Jacobék házához mész, ugye? Sehol nem állsz meg útközben?"
"Persze hogy nem, hol állnék meg?" sietősen válaszoltam.
"Nem tudom," adta meg magát. "Csak… szóval, volt egy másik támadás—megint farkasok. Elég közel volt a forrásokhoz—de ezúttal találtunk egy szemtanút is. Az áldozat csak pár méterre volt az úttól, amikor eltűnt. Pár perccel később a felesége látott egy hatalmas szürke farkast, amikor segítségért sietett."
A gyomrom görcsbe rándult, úgy, mint amikor valaki rosszul van hullámvasúton. "Egy farkas támadta meg?"
"Nincs semmi nyoma—csak egy kevés vér megint." Charlie arca szomorú volt. "Az erdészek fegyverekkel mennek ki, és önkénteseket toboroznak. És sok vadász van, aki szintén részt akar venni az üldözésben—vérdíjat, tűztek ki, a farkasokra. Ez elég nagyszámú fegyveres erőt jelent az erdőben, és ez elég aggasztó. Megrázta a fejét. "Amikor az emberek túl izgatottak, akkor történnek a balesetek…"
"Le fogják lőni a farkasokat?" a hangom három oktávval magasabb volt.
"Mi mást tehetnénk? Mi a baj?" kérdezte, miközben az arcomat tanulmányozta
Bágyadtnak éreztem magam, sápadtabb voltam, mint általában. "Ugye nem mész be az erdőbe?"
Nem tudtam válaszolni. Ha nem nézett volna, akkor a fejemet a térdem közé raktam volna. Elfelejtkeztem az eltűnt túrázókról, a véres lábnyomokról… nem kapcsoltam össze a tényeket a titokkal, amire rájöttem.
"Nézd, kicsim, nem akarom, hogy megijedj. Csak maradj a városban vagy a főúton—nincsenek megállók—oké?"
"Oké," ismételtem gyenge hangon.
"Mennem kell."
Ahogy közelebbről megnéztem Charlie-t láttam, hogy a derekára van erősítve a pisztolya, és túrabakancs van rajta.
"Ugye te nem mész a farkasok után, apu?"
"Nekem is segítenem kell, Bells. Emberek tűnnek el."
A hangom hisztérikusan csengett "Ne! Ne, ne menj. Túl veszélyes!"
"Végeznem kell a munkámat, ne legyél ilyen pesszimista—minden rendben lesz." Az ajtó felé fordult és kinyitotta. "Na nem mész?"
Haboztam, a gyomrom még mindig kavargott. Mit mondhatnék neki, hogy megállítsam?
Túlságosan kába voltam ahhoz, hogy a megoldáson gondolkodjam.
"Bells?"
"Talán még túl korán van La Pusha-ba menni”suttogtam.
"Szerintem is," mondta, és kilépett az esőbe, majd becsapta maga mögött az ajtót.
Amint eltűnt a látóteremből, lerogytam a földre és a térdeim közé tettem a fejem.
Charlie után kéne mennem? Mit mondanék neki?
És mi van Jacobbal? Jacob a legjobb barátom; figyelmeztetnem kell. Ha ő tényleg—megrezzentem és kényszerítettem magam, hogy arra a szóra gondoljak—vérfarkas (tudtam hogy az, éreztem), akkor az emberek le fogják lőni! El kell mondanom neki és a barátainak, hogy az emberek megpróbálják lelőni őket, ha hatalmas farkas képében mászkálnak fel s alá. El kell mondanom nekik, hogy ne csinálják.
Be kell fejezniük! Charlie kint van az erdőben. Vajon érdekli őket egyáltalán? Eltűnődtem… Eddig nem foglalkoztam ezzel, amíg csak idegenek tűntek el. Jelent ez valamit, vagy csak véletlen?
Azt akartam hinni, hogy legalább Jacob-ot érdekli.
Így is, úgy is figyelmeztetnem kell.
Vagy… mégsem?
Jacob a legjobb barátom, de ugyanakkor egy szörnyeteg is? Egy igazi? Gonosz? Figyelmeztetnem kéne őket, akkor is, ha gyilkosok?! Ha hidegvérrel lemészárolták az ártatlan túrázókat? Ha minden porcikájukban igazi horror filmbeli teremtmények is, rosszul tenném, ha megvédeném őket?
Elkerülhetetlen volt hogy ne hasonlítsam Jacobot és a barátait a Cullenékhez. Átfontam a karommal a mellkasomat, küzdöttem a fájdalmas lyukkal, amíg rájuk gondoltam.
Őszintén szólva, semmit sem tudok a vérfarkasokról. Valami olyasmire számítottam, mint a filmeken látható nagy szőrös farkasemberek – ha egyáltalán számítottam valamire. Úgyhogy nem tudom, hogy mi készteti őket a vadászatra, éhség, szomjúság vagy csak a vágy hogy öljenek? Így nehéz volt dönteni, hogy nem tudtam.
De nem lehet rosszabb annál, amit a Cullenék elviseltek annak érdekében, hogy jók legyenek. Esmére gondoltam—elkezdett hullani a könnyem, amikor magam elé idéztem a jóindulatú, kedves arcát—és milyen gyengéd és gondoskodó volt, amikor szégyenkezve befogta az orrát és elfutott mellőlem, amikor véreztem. Ennél nehezebb nem is lehetett volna. Most a gondolataim átvándoroltak Carlisle-ra, ahogy századokon át szenvedett, hogy megtanulja figyelmen kívül hagyni a vér szagát, csak, azért hogy életeket menthessen, mint orvos. Ennél nehezebb nem lehet.
A vérfarkasok egy másik utat választottak.
Nekem melyiket kéne választanom?

13. GYILKOS

Ha bárki más lett volna, de ez Jacob, gondoltam magamban, fejrázogatva, miközben hajtottam lefelé az erdő övezte autóúton La Pushba.
Még mindig nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem, de kompromisszumot kötöttem magammal.
Nem tudtam megbocsátani, amit Jacob és a barátai, az ő falkája, csináltak. Most már értettem, amit tegnap este mondott—hogy lehet nem akarom majd újra látni—és felhívhattam volna, ahogy ő javasolta, de az gyávának tűnt. Tartoztam neki, legalább egy szemtől-szembeni beszélgetéssel. El fogom mondani egyenesen neki, hogy nem tudok csak úgy átnézni azon, ami itt folyik. Nem tudok egy gyilkos barátja lenni és semmit se mondani, hagyni, hogy az öldöklés folytatódjon… Az szörnyeteggé változtatna engem is.
De nem figyelmeztetni sem tudtam. Meg kell tennem azt, amit csak tudok, hogy megvédjem.
Lehúzódtam a Black háznál, az ajkaim kemény vonallá préselődtek össze. Elég rossz volt az, hogy a legjobb barátom egy vérfarkas. Még neki is egy szörnynek kell lennie?
A ház sötét volt, az ablakok nem világítottak, de nem érdekelt, ha felébresztem őket. Az öklöm dühös energiával püfölte a bejárati ajtót; a hang visszaverődött a falakon át.
„Gyere be,” hallottam Billy hívását egy perccel később, és felcsapódott a lámpa.
Elfordítottam a gombot; nem volt bezárva. Billy a kis konyhából épp kilépve a nyitott ajtónak támaszkodott, fürdőköpennyel a vállai körül, még nem ült a székében. Mikor meglátta ki az, a szemei rövid időre kitágultak, és aztán az arca higgadttá vált.
„Nos, jó reggelt Bella! Mit csinálsz te fent ilyen korán?”
„Hello Billy. Beszélnem kell Jakekel—hol van?”
„Um…nem igazán tudom,” hazudta pléhpofával.
„Tudod, mit csinál ma reggel Charlie?” kérdezetem követelődzőn. Elegem volt a falazásából.
„Kellene?”
„Ő és a férfiak fele a városból mind kint vannak az erdőben, a fegyvereikkel, óriás farkasokra vadászva.”
Billy kifejezése megrezzent, aztán kifejezéstelenbe fordult.
„Úgyhogy, szeretnék beszélni Jakekel erről, ha te nem bánod,” folytattam.
Billy egy hosszú pillanatra összeráncolta vastag száját. „Fogadok, hogy még mindig alszik,” mondta végül, az előszobából kivezető apró folyosó felé bólintva. „Sokat volt házon kívül a napokban. A kölyöknek szüksége van a pihenésre—talán nem kéne felébresztened”
„Most én jövök,” motyogtam az orrom alatt, ahogy a folyosón lopakodtam. Billy sóhajtott.
Jacob apró szobájának ajtaja volt az egyetlen az udvar hosszúságú folyosón. Nem vesződtem a kopogtatással. Kivágtam az ajtót; az nagy durranással a falnak csapódott.
Jacob—még mindig ugyanazt a fekete szakadt tréninget viselte, amit tegnap este—átlósan kinyúlt a francia ágyon, ami az egész szobát elfoglalta, kivéve azt a pár centit a pereme körül. Az ágy még így rézsútosan sem volt elég hosszú; az egyik végén a lábai lógtak le, a másikon pedig a feje. Mélyen aludt, enyhén horkolva a nyitott száján át. Az ajtó hangjára még csak meg sem rándult.
Az arca békés volt mély álmában, minden mérges vonás kisimult. Karikák voltak a szemei alatt, amit előzőleg nem vettem észre. A nevetséges mérete ellenére most nagyon fiatalnak nézett ki és nagyon kimerültnek. Szánalom járt át.
Visszaléptem és csendesen becsuktam az ajtót magam mögött.
Billy kíváncsian bámult rám, óvatos szemekkel, amint lassan visszasétáltam az előszobába.
„Azt hiszem hagyom pihenni egy kicsit.”
Billy bólintott, és aztán mereven néztük egymást egy percen át. Majd meghaltam, hogy megkérdezzem mi az ő része ebben az egészben.
Mit gondolt, mivé vált a fia? De tudtam, hogyan támogatta Samet már a legelejétől kezdve, szóval feltételeztem, hogy a gyilkosságok nem zavarhatják őt. Hogy hogyan indokolta ezt magának, azt el se tudtam képzelni.
Láttam a sok kérdést számomra a sötét szemeiben, de ő sem mondta ki őket.
„Nézd,” mondtam, megtörve a hangos csendet. „Lent leszek a parton egy ideig. Amikor felébred, mondd meg neki, hogy várok rá, oké?”
„Persze, persze,” egyezett bele Billy.
Tűnődtem, hogy tényleg meg fogja-e. Nos, ha nem, én megpróbáltam, nemigaz?
Levezettem a First Beach-re és leparkoltam az üres, koszos parkolóba. Még mindig sötét volt—komor előhajnala egy felhős napnak—és amikor lekapcsoltam a fényszórót nehezen láttam. Hagynom kellett, hogy a szemeim hozzászokjanak, mielőtt megtalálhattam volna az utat, ami átvezet a magas gazsövényen. Itt hidegebb volt, a szél felkapta a fekete vizet, és én mélyre dugtam a kezeimet a télikabátom zsebeibe. Legalább az eső elállt.
Lassan haladtam le a tengerpartra az északi védőgát felé. Nem láttam a St. Jamest vagy a többi szigetet, csak a határozatlan alakú vízperemet. Óvatosan válogattam meg az utamat a köveken keresztül, figyelve az uszadékfára, ami gáncsot vethet.
Megtaláltam, amit kerestem, mielőtt tudatában lettem volna annak, hogy keresem. Az testet öltött a homályból, amikor már csak pár lépésre volt: egy hosszú, csontfehér fa, mélyen megfenekedve a kövek közt. A gyökerek kicsavarodtak a tenger felé, mint száz törékeny polipkar. Nem lehettem biztos abban, hogy ez ugyanaz a fa, ahol Jacob és én az első beszélgetésünk folytattuk—egy beszélgetést, ami elindította megannyi különböző, bonyodalmas fonalait az életemnek—de úgy tűnt, ugyanazon hely közelében ültem le, ahol előzőleg ültem, és keresztülbámultam a láthatatlan tengeren.
Így látni Jacobot—ártatlannak és sebezhetőnek álmában—ellopta minden ellenérzésemet, eloszlatta minden haragomat. Még mindig nem tudtam úgy tenni, mintha semmi sem történne, mint ahogy Billy látszik tetetni, de nem tudtam elítélni Jacobot érte. A szeretet nem így működik, döntöttem el. Ha egyszer törődsz egy emberrel, lehetetlen többé logikusnak lenned velük. Jacob a barátom, ha embereket ölt, ha nem. És én nem tudom, mihez kezdek ezzel.
Amikor magam előtt láttam, ahogy békésen alszik, túláradó kényszert éreztem ahhoz, hogy megvédjem. Teljesen logikátlan.
Logikátlan vagy sem, eltűnődtem a békés arcának emlékén, próbáltam előhozakodni valamilyen válasszal, valahogy menedéket nyújtani neki, mialatt az ég lassan szürkévé változott.
„Szia Bella!”
Jacob hangja a sötétségből jött és ez ugrásra késztetett. Lágy volt, majdnem félénk, de mielőtt megjelenik zajra számítottam a kövektől, így az mégis megijesztett. Láttam a sziluettjét a közelgő napfelkeltével szemben—hatalmasnak tűnt.
„Jake?”
Néhány lépéssel arrébb állt, aggódva áthelyezve a súlyát egyik lábáról a másikra.
„Billy mondta, hogy benéztél—nem tartott sokáig neked, ugye? Mondtam, hogy ki tudod találni.”
„Igen, most már emlékszem az egész történetre.” suttogtam.
Egy hosszú másodpercig csend volt, és habár még mindig túl sötét volt, hogy jól lehessen látni, a bőröm bizsergett, mintha a szemei az arcomat fürkésznék. Neki biztos, hogy elég volt a fény, hogy leolvassa az arckifejezésemet, mert amikor újra beszélt, a hangja hirtelen fanyarú volt.
„Csak hívnod kellett volna,” mondta élesen.
Bólintottam. „Tudom.”
Jacob elkezdett lépkedni a sziklák mentén. Ha nagyon erősen figyeltem, éppcsak hallottam, a tengerzúgás mellett, a finom lépteit a köveken. A kövek úgy csattogtak, mint a patkók.
„Miért jöttél?” kérdezte, abba nem hagyva a mérges lépteit.
„Úgy gondoltam, jobb szemtől szembe.”
Felhorkantott. „Oh. Sokkal jobb.”
„Jacob, figyelmeztetnem kell téged, hogy—”
„ A vadőrökről és a vadászokról? Ne aggódj emiatt. Mi már tudjuk.”
„Ne aggódjak emiatt?” kérdeztem hitetlenkedve. „Jake, fegyvereik vannak! Csapdákat raknak ki és jutalmat ajánlanak fel és—„
„Tudunk vigyázni magunkra,” dörmögte, még mindig járásban. „Semmit se fognak elkapni. Csak még nehezebbé teszik—ők is elkezdenek majd eltűnni elég hamarosan.”
„Jake!” sziszegtem.
„Mi van? Ez csak egy tény.”
A hangom fakó volt az ellenérzéstől. „Hogy tudsz… így érezni? Ismered ezeket az embereket. Charlie is kint van!” A gondolat felkavarta a gyomromat.
Hirtelen megállt. „Mi többet tehetnénk?” vágott vissza.
„Tudnál…nos, próbálj meg nem…vérfarkas lenni?” javasoltam suttogva.
Feltartotta a kezeit az égbe. „Mintha lenne választásom ez ügyben!” kiabálta. „És ezt miért segíthetne bármin is, ha te az eltűnt emberek miatt aggódsz?”
„Nem értelek.”
Rámbámult, a szemei összeszűkültek és a szája vicsorba görbült. „Tudod mitől őrülök meg, hogy csak köpni tudnék?”
Elfordultam az ellenséges arckifejezése elől. Úgy tűnt, a válaszra vár, szóval megráztam a fejem.
„Te egy olyan álszent vagy Bella—ott ülsz, megfélemlítve általam! Hol igazságos ez? A kezei remegtek a méregtől.
„Álszent?” Hogy tesz engem álszentté az, ha félek a szörnyetegektől?”
„Ugh!” nyögte, remegő kezét a halántékához téve, összeszorította a szemét. „Hallgatsz te önmagadra?”
„Mi?”
Tett két lépést felém, fölém hajolva, dühösen fixírozva. „Nos, annyira sajnálom, hogy nem lehetek a megfelelő fajta szörnyeteg számodra, Bella. Azt hiszem, nem vagyok olyan nagyszerű, mint a vérszívók, ugye?”
Lábra ugrottam és visszabámultam. „Nem, nem vagy!” kiáltottam. „Ez nem arról szól, ami vagy, hülye, hanem arról,amit csinálsz!”
„Ez mit akar jelenteni?” üvöltötte, az egész teste remegett a dühtől.
Teljesen meglepetésként ért, amikor Edward hangja figyelmeztetett. „Légy óvatos Bella,” intett óva a bársonyos hangja. „Ne menj túl messzire. Le kell nyugtatnod őt.”
Még a hangnak se volt értelme a fejemben ma.
Bár, hallgattam rá. Mindent megtettem volna azért a hangért.
„Jacob,” esedeztem, a hangomat lággyá és egyenletessé téve. „Tényleg annyira szükséges embereket ölni, Jacob? Nincs valami más út? Mármint, ha a vámpírok tudtak egy módot találni, hogy túléljék, emberek meggyilkolása nélkül, nem tudnád te is megpróbálni?
Egy rándulással kiegyenesedett, mintha a szavaim elektromos sokkot küldtek volna keresztül rajta. A szemöldökei felszaladtak és a szeme nagyra meredt.
„Emberölés?” kérdezte.
„Mit gondolsz, miről beszélgetünk?”
Már nem remegett többé. Félig reménykedő hitetlenséggel nézett rám. „ Én azt hittem az undorodról beszélünk a vérfarkasok iránt.”
„Nem, Jake, nem. Ez nem arról szól, hogy te egy…farkas vagy. Az rendben van,” ígértem neki, és tudtam, amint kimondtam a szavakat, hogy komolyan gondolom őket. Engem tényleg nem érdekel, ha ő egy nagy farkassá változik—ő még mindig Jacob maradt. „Ha tudnál módot találni, hogy ne bántsd az embereket…ez minden, ami zaklat engem. Ezek ártatlan emberek Jake, emberek, mint Charlie, és én nem tudok csak úgy a másik irányba nézni, amíg te—”
„Ez minden? Tényleg?” szakított félbe, egy mosoly szaladt át az arcán. „Te csak azért félsz, mert én egy gyilkos vagyok? Ez az egyetlen ok?”
„Ez nem elég ok?”
Elkezdett nevetni.
„Jacob Black ez nagyon nem vicces!”
„Persze, persze,” értett egyet, még mindig kuncogva.
Tett egy nagy lépést és elkapott egy újabb satu-szorító medveölelésre.
„Te tényleg, őszintén nem bánod, hogy én átalakulok egy hatalmas kutyává?” kérdezte, a hangja örömteli volt a fülemben.
„Nem,” ziháltam. „Nem—kapok—levegőt—Jake!”
Elengedett, de megfogta mindkét kezem. „Én nem vagyok gyilkos Bella!”
Tanulmányoztam az arcát, és az világos volt, hogy ez az igazság. Megkönnyebbülés lüktetett át rajtam.
„Komolyan?” kérdeztem.
„Komolyan,” ígérte ünnepélyesen.
Meglendítettem a karjaimat köré. Ez az első napra emlékeztetett engem a motorbiciklikkel—bár, nagyobb volt és én most még jobban gyereknek éreztem magam.
Mint a másik alkalommal, megsimogatta a hajam.
„Bocs, hogy álszentnek neveztelek,” mentegetőzött.
„Bocs, hogy gyilkosnak neveztelek.”
Nevetett.
Akkor eszembe jutott valami és eltoltam magam tőle, hogy láthassam az arcát. A szemöldökeim nyugtalanul összeráncolódtak. „Mi van Sammel? És a többiekkel?”
Megrázta a fejét, mosolyogva, mintha egy nagy terhet vettek volna le a válláról. „Természetesen nem. Emlékszel hogyan hívtuk magunkat?”
Az emlék tiszta volt—csak az első napon gondoltam arra. „Védelmezők?”
„Pontosan.”
„De nem értem. Mi történik az erdőben? Az eltűnt túrázók, a vér?”
Az arca komoly volt, azonnal aggódó. „Próbáljuk a munkánkat végezni Bella. Megpróbáljuk megvédeni őket, de mi mindig éppen csak egy kicsit késünk.”
„Megvédeni őket mitől? Tényleg van egy medve is odakint?”
„Bella, édesem, mi csak egy dologtól védjük meg az embereket—a mi egyetlen ellenségünktől. Ez az ok, amiért létezünk—mert ők is.”
Egy pillanatig kifejezéstelenül bámultam rá mielőtt megértettem. Akkor a vér kiürült az arcomból és egy vékony, szótlan horrorkiáltás tört át az ajkaimon.
Bólintott. „Gondolom te, az összes ember közül tisztában vagy, mi folyik itt igazából.”
„Laurent” suttogtam. „Még mindig itt van.”
Jacob kétszer pislogott, és lehajtotta a fejét az egyik oldalra. „Ki az a Laurent?”
Próbáltam elrendezni a káoszt a fejemben, hogy tudjak válaszolni. „Te tudod—láttad őt a mezőn. Ott voltál…” A szavak csodálkozó hangnemen jöttek ki, ahogy minden értelmet nyert. „Te ott voltál és visszatartottad attól, hogy megöljön…”
„Oh, a fekete hajú vérszopó?” vigyorgott egy feszes, heves vigyorban. „Ez volt a neve?”
Megborzongtam. „Mire gondoltál?” suttogtam. „Meg is ölhetett volna! Jake, te nem fogtad fel, milyen veszélyes—”
Egy másik nevetés szakított félbe. „Bella, egy magányos vámpír nem olyan nagy probléma egy rakás nagydarabnak, mint mi. Annyira egyszerű volt, szinte majdnem móka.”
„Mi volt egyszerű?”
„Megölni a vérszívót, aki meg akart ölni téged. Most, én nem számolom ezt bele továbbiakban, ebbe az egész gyilkosos dologba,” tette hozzá gyorsan. „Vámpírok nem tekinthetők embernek.”
Csak formálni tudtam a szavakat. „Te…megölted…Laurentet?”
Bólintott. „Nos, csapatmunka volt,” módosította.
„Laurent halott?” suttogtam.
Az arckifejezése megváltozott. „Ugye nem vagy kiborulva emiatt? Megölt volna—ő az ölésre ment Bella, mi meggyőződtünk róla, mielőtt támadtunk. Tudod ezt, igaz?”
„Tudom. Nem, nem vagyok kiborulva—én…” Le kellet ülnöm. Hátrabotorkáltam, amíg a vádlimmal nem éreztem az uszadékfát, és aztán lehanyatlottam rá. „Laurent halott. Nem jön vissza értem.”
„Nem vagy mérges? Ő nem az egyik barátod volt vagy valami, ugye?”
„A barátom?” Néztem fel rá, összezavarodva és szédülve a megkönnyebbüléstől. Elkezdtem fecsegni, a szemeim nedvesek lettek. „Nem, Jake. Én annyira…annyira megkönnyebbültem. Azt hittem meg fog találni—minden este vártam rá, reménykedve, hogy megáll nálam és békén hagyja Charliet. Annyira rettegtem Jacob…De hogy? Ő egy vámpír! Hogy tudtátok megölni? Ő annyira erős, annyira kemény, mint a márvány…”
Leült mellém és egyik kezével vigasztalóan körbefogott. „Így vagyunk teremtve Bells. Erősek is vagyunk. Bárcsak elmondtad volna, hogy ennyire félsz. Nem kellett volna.”
„Nem voltál a közelben,” motyogtam, gondolatokba veszve.
„Oh, igaz.”
„Várj, Jake—bár, azt gondoltam, hogy tudod. Tegnap este azt mondtad, hogy nem biztonságos neked, hogy a szobámban legyél. Azt hittem tudod, hogy a vámpír lehet, hogy eljön. Nem ez volt, amiről beszéltél?”
Egy percig zavartnak tűnt, aztán lehorgasztotta a fejét. „Nem, ez nem az, amire gondoltam.”
„Akkor miért gondoltad, hogy nem biztonságos ott neked?”
Bűntudatban úszó szemekkel nézett rám. „Én nem azt mondtam, hogy nekem nem volt biztonságos. Én rád gondoltam.”
„Mire gondolsz?”
Lenézett és megrúgott egy követ. „Több mint egy ok van, amiért nem volna szabad körülötted lennem Bella. Egyetlen dolog miatt nem szabadott elmondanom a titkunkat, de a többi rész az, ami nem biztonságos neked. Ha túl dühössé válok…túl izgatottá…megsérülhetsz.”
Óvatosan elgondolkodtam ezen. „Amikor dühös voltál az előbb…amikor ordítottam veled…és te remegtél…?”
„Igen.” Az arca még lejjebb süllyedt. „Akkor nagyon hülye voltam. Jobban kell tartanom magamat. Megesküdtem, hogy nem fogok dühbe gurulni, nem számít mit is mondasz nekem. De…de annyira mérges lettem, hogy el foglak veszíteni…hogy nem tudsz megbirkózni, azzal ami vagyok…”
„Mi történt volna… ha túl mérgessé válsz?” suttogtam.
„Farkassá változtam volna,” suttogta vissza.
„Nincs szükséged a teliholdra?”
Forgatta a szemeit. „Hollywoodi verzió nem sok igaz dolgot kapott el.” Aztán sóhajtott és újra komollyá vált. „Nem kell túlstresszelned magad Bells. Mi gondoskodni fogunk erről. És továbbra is külön figyelmet fordítunk Charliera és a többiekre—nem hagyjuk, hogy bármi történjen vele. Bízz bennem ez ügyben.”
Valami nagyon, nagyon nyilvánvaló, valami, amiért azonnal levegőért kellett volna kapkodnom—de annyira megzavart az elképzelés Jacobról és a barátairól, ahogy Laurenttel küzdenek, hogy teljesen kimaradt abban a pillanatban—csak akkor bukkant fel, amikor Jacob újra jelen időt használt.
Gondoskodni fogunk erről.
Ennek nincs vége.
„Laurent halott,” ziháltam, az egész testem jéghideg lett.
„Bella?” kérdezte Jacob aggódva, hozzáérve hamuszürke arcomhoz.
„Ha Laurent meghalt…egy héttel ezelőtt…akkor valaki más most is embereket öl.”
Jacob bólintott; a fogait összeszorította, és rajtuk keresztül beszélt. „Ketten voltak. Azt hittük a társa, majd harcolni akar velünk—a mi történeteinkben általában nagyon feldühödnek, ha megölöd a társukat—de ő mindig csak elmenekült, hogy aztán megint visszajöjjön. Ha ki tudnánk találni, hogy mi volt emögött, könnyebb lenne leteríteni. De neki semmi értelme. A perem körül táncol, mintha tesztelné a védelmünket, keresi a befelé vezető utat—de hová? Mire megy ki ez? Sam úgy gondolja, hogy szét akar választani minket, így jobb esélye lenne…”
A hangja elhalványult, amíg úgy nem hangzott, mintha egy hosszú alagúton át jönne; nem tudtam többé kivenni az egyes szavakat. A homlokom nedves lett az izzadságtól és a gyomrom felfordult, mintha megint gyomorinfluenzám lenne. Pontosan úgy, mint az influenzakor.
Gyorsan elfordultam tőle és a fatörzs fölé hajoltam. A testem megrázkódott a hasztalan lökésektől, az üres gyomrom összehúzódott a rettegett hányingertől, habár semmi nem volt benne, amit kiűzhetne.
Victoria itt van. Engem keres. Idegeneket öl az erdőben. Az erdőben, ahol Charlie keresi…
A fejem émelyítően forgott.
Jacob kezei elkapták a vállaimat—visszatartva, hogy előrecsússzak a kövekre. Éreztem a meleg leheletét az arcomon. „Bella! Mi a baj?”
„Victoria,” ziháltam, amint levegőt kaptam a hányingergörcsöktől.
A fejemben Edward dühösen horkantott a névre.
Éreztem, hogy Jacob felhúz az esésemből. Kínosan az ölébe vont, az ajkaim a vállán pihentek. Igyekezett egyensúlyba hozni engem, megtartani, nehogy elessek, egyik oldalra vagy a másikra. Hátrafésülte az átizzadt hajamat az arcomból.
„Ki?” kérdezte Jacob. „Hallasz engem Bella? Bella?”
„Ő nem Laurent társa,” nyögtem a vállába. „Ők csak régi barátok voltak…”
„Szükséged van egy kis vízre? Egy orvosra? Mondd el mit tegyek,” kérte frenetikusan.
„Nem vagyok beteg—megrémültem,” magyaráztam suttogva. A szó, megrémülni, nem igazán fedte a valóságot.
Jacob megsimogatta a hátam. „Megrémültél ettől a Victoriától?” Borzongva bólintottam. „Victoria az a vörös hajú nő?” Megint reszkettem és nyöszörögtem, „Igen.”
„Honnan tudod, hogy nem a társa volt?”
„Laurent mondta nekem, hogy James volt a társa.” magyaráztam és automatikusan megfeszítettem a heges kezem.
Körbevonta az arcomat, biztosan tartva a nagy kezeiben. Erősen a szemembe nézett. „Mondott valami mást is Bella? Ez fontos. Tudod, hogy mi akar?”
„Persze,” suttogtam. „Ő engem akar.” Tágra nyíltak a szemei, aztán réssé szűkültek. „Miért?” kérdezte.
„Edward megölte Jamest,” suttogtam. Jacob olyan szorosan tartott, hogy nem volt szükség rá, hogy megragadjam a lyukat—egyben tartott. „Ő nagyon…dühös lett. De Laurent azt mondta, hogy úgy gondolja az igazságosabb, ha engem öl meg Edward helyett. Társat a társért. Ő nem tudta—még nem tudja, gondolom—hogy…hogy...” Nyeltem egy nagyot. „Hogy a dolgok már nem olyanok köztünk többé. Nem Edwardnak, mindenesetre.”
Jacob ettől megzavarodott, az arca számos különböző kifejezés között száguldott. „Ez az ami történt? Amiért Cullenék elmentek?”
„Elvégre én nem vagyok más, csak egy ember. Semmi különleges.” magyaráztam, gyenge vállrándítással.
Valami morgáshoz hasonló—nem igazi morgás, ez csak egy emberi megközelítés—morajlott Jacob mellkasában, a fülem alatt. „Ha az az idióta vérszívó tényleg elég hülye ahhoz—„
„Kérlek,” nyögtem. „Kérlek. Ne.”
Jacob hezitált, aztán bólintott egyszer.
„Ez fontos,” Mondta újra, az arca teljesen hivatalos már. „Ez pontosan az, amit tudnunk kell. El kell mondanunk a többieknek most rögtön.”
Felállt, lábra húzva engem. A két kezét a csípőmön tartotta, addig, amíg megbizonyosodott, hogy nem fogok elesni.
„Jól vagyok,” hazudtam.
A csípőm tartásáról átváltott az egyik kezemre. „Gyerünk.”
Visszahúzott a furgonom felé.
„Hová megyünk?” kérdeztem.
„Még nem vagyok biztos benne,” vallotta be. „Összehívok egy találkozót. Hé, csak egy percet várj itt, oké? A furgon oldalának döntött és elengedte a kezem.
„Hová mész?”
„Mindjárt visszajövök,” ígérte. Aztán elfordult és átsprintelt a parkolón, át az úton az erdő határáig. Besuhant a fák közé, gyorsan és ügyesen, mint egy őz.
„Jacob!” ordítottam utána rekedten, de ő már elment.
Ez nem a megfelelő idő volt, hogy egyedül hagyjanak. Másodpercekkel később Jacob láthatáron kívül került, hiperventilláltam. Bevonszoltam magam a furgon utasterébe, azonnal lenyomtam a zárakat. Nem éreztem magamat kicsit se jobban.
Victoria már vadászik rám. Csak szerencse volt, hogy nem talált még meg—csak szerencse és öt tinédzser vérfarkas. Élesen vettem a levegőt. Nem számít mit mondott Jacob, a gondolat, hogy akárhol közel kerül Victoriához halálra rémített. Nem érdekel mivé tud változni, amikor dühös. Láttam Victoriát a fejemben, az arca vad, a haja, mint a lángok, halálos, elpusztíthatatlan…
De, Jacob szerint, Laurent-nek vége. Ez tényleg lehetséges? Edward—automatikusan megragadtam a mellkasomat—elmondta milyen bonyolult is megölni egy vámpírt. Csak egy másik vámpír tudja elvégezni a munkát. Mégis Jake azt mondta, hogy ez az, amiért a vérfarkasok teremtettek…
Azt mondta, külön figyelmet szentel Charliera—tehát bíznom kellene a vérfarkasokban, hogy biztonságban tudják az apámat. Hogy bízhatnék ebben? Egyikünk sincs biztonságban! Jacob mindnyájunk közül a legjelentéktelenebb, ha megpróbálja Charlie és Victoria közé vetni magát…vagy Victoria ás közém…
Úgy éreztem, hogy megint közel vagyok a hányáshoz.
Egy éles koppintás a furgon ablakán rémült ordításra késztetett—de csak Jacob volt, már visszatért. Reszkető, hálás ujjakkal nyitottam ki az ajtót.
„Te tényleg meg vagy ijedve, ugye?” kérdezte, ahogy bemászott.
Bólintottam.
„Ne legyél. Mi majd vigyázunk rád—és Charliera is. Megígérem.”
„A gondolat, hogy megtalálod Victoriát rémisztőbb, mint az a gondolat, hogy ő talál meg engem,” suttogtam.
Nevetett. „Ennél egy kicsit több bizalmad kéne, hogy legyen bennünk. Ez sértés.”
Csak ráztam a fejem. Túl sok vámpírt láttam akcióban.
„Hova mentél az előbb?” kérdeztem.
Összeráncolta a száját és nem mondott semmit.
„Mi az? Titok?”
Összeráncolta a homlokát. „Nem igazán. Bár egyfajta furcsaság. Nem szeretnélek kiborítani.”
„Tudod, én már valahogy hozzászoktam ezekhez a furcsaságokhoz ebben a kérdésben.” Próbáltam mosolyogni nem sok sikerrel.
Jacob könnyedén visszavigyorgott. „Gondolom, neked hozzá kellett. Oké. Nézd, amikor farkasok vagyunk, mi…halljuk egymást.”
Döbbenetemben leengedtem a szempilláimat.
„Nem hangokat hallunk,” ment tovább, „de mi halljuk a… gondolatokat— egymáséit mindenesetre—nem számít, milyen messze is vagyunk egymástól. Ez igazán segít, amikor vadászunk, de egy nagy fájdalom is egyébként. Nagyon zavaró—így, titkok nélkül. Furcsa, eh?
„Ez az, amire gondoltál előző este, amikor azt mondtad, hogy el fogod mondani nekik, hogy meglátogattál, noha te nem is akartad?”
„Gyors vagy.”
„Kösz.”
„Fura dolgokkal is nagyon jól bánsz. Azt hittem ez zavarni fog téged.”
„Ez nem…nos, nem te vagy az első személy, akit ismerek és képes erre. Tehát ez nem tűnik olyan furcsának nekem.”
„Tényleg?...Várj—te most a vérszívóidról beszélsz?”
„Bárcsak ne így hívnád őket.”
Nevetett. „Tökmindegy. Akkor a Cullenék?”
„Csak…csak Edward.” Egyik karomat titokban a törzsemhez húztam.
Jacob meglepetten nézett—úgy kellemetlenül. „Azt hittem azok csak mesék. Hallottam legendákat vámpírokról, akik tudnak…extra dolgokat, de azt hittem azok csak mítoszok.”
„Van bármi is, ami mítosz többé?” kérdeztem tőle kényszeredetten.
Ráncolta a homlokát. „Gondolom nem. Oké, találkozni fogunk Sammel és a többiekkel azon a helyen, ahová a motorjainkat vittük kipróbálni.”
Beindítottam a furgont és visszahajtottam az útra.
„Szóval most csak úgy farkassá változtál, hogy beszélj Sammel?” kérdeztem kíváncsian.
Jacob bólintott, zavartnak tűnt. „Próbáltam rövidre fogni—próbáltam nem rád gondolni, így nem fogják tudni, miről van szó. Attól féltem, hogy Sam azt mondaná, ne hozzalak el.”
„Az nem állított volna meg.” Nem tudtam attól az észrevételemtől megszabadulni, hogy Sam egy rosszfiú.
„Nos, engem megállított volna,” mondta Jacob, most már mogorván. „Emlékszel, hogy nem tudtam befejezni a mondatomat tegnap este? Hogy nem tudtam csak úgy elmondani az egész történetet?”
„Igen. Úgy néztél ki, mint aki fuldoklik valamitől.”
Sötéten kuncogott. „Majdnem. Sam azt mondta, nem mondhatom el neked Ő a…falkavezér, tudod? Ő az Alfahím. Ha azt mondja, hogy csináljunk valamit, vagy ne csináljunk valamit—amikor igazán úgy érti, nos, mi nem tudjuk csak úgy figyelmen kívül hagyni őt.”
„Fura,” motyogtam.
„Nagyon,” értett egyet. „Ez egyfajta farkas-dolog.”
„Huh” volt a legjobb válasz, amire gondolni tudtam.
„Ja, egy csomó ilyen van—farkas-dolog. Még mindig tanulom. El sem tudom képzelni, milyen lehetett Samnek, megpróbálni meggyürkőzni ezzel egyedül. Egy egész falka segítségével is elég rossz ezt végigcsinálni.”
„Sam egyedül volt?”
„Igen.” Jacob hangja halkult. „Amikor én…átváltoztam, az a leg…szörnyűbb, a legborzasztóbb dolog, amin valaha átmentem—rosszabb bárminél, amit el tudtam képzelni. De nem voltam egyedül—ott voltak a hangok, a fejemben, elmondták mi történt és mit kell tennem. Az visszatartott, hogy elveszítsem az eszméletem, azt hiszem. De Sam…” Megrázta a fejét. „Samnek nem volt segítsége.”
Ez némi igazítást vett igénybe. Amikor Jacob elmagyarázta ezt így, nehéz volt nem szánalmat érezni Sam iránt. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nincs többé ok arra, hogy utáljam őt.
„Mérgesek lesznek, hogy veled vagyok?” kérdeztem.
Vágott egy grimaszt. „Valószínűleg.”
„Talán nem kéne—„
„Nem, rendben van,” biztosított. „Egy tonna dolgot tudsz, ami segíthet nekünk. Ez nem olyan, mintha te csak egy tudatlan ember lennél. Te olyan vagy…nem tudom, kém vagy ilyesmi. Az ellenséges vonalak mögött vagy.
Ezt rosszallottam magamban. Ez az, amit Jacob akarna tőlem? Belső információt, hogy segítsem elpusztítani az ellenségeiket? Nem vagyok kém. Nem gyűjtöm az ilyen fajta információkat. Ettől a szavaktól már úgy éreztem magam, mint egy áruló.
De meg akartam állítani Victoriát, nem?
Nem.
Akartam, hogy Victoriát állítsák le, inkább mielőtt halálra kínoz engem vagy Charlieba botlik vagy megöl egy másik idegent. Csak nem akartam, hogy Jacob legyen az egyetlen, aki megállítja, illetve aki megpróbálja. Nem akartam Jacobot Victoria száz mérföldes körzetén belül látni.
„Mint a dolog a gondolatolvasó vérszívóval,” folytatta, hanyagul kezelve az álmodozásomat. „Efféle dolgok azok, amikről tudnunk kell. Ez nagyon szívás, hogy azok a mesék igazak. Ez még komplikáltabbá tesz mindent. Hé, gondolod, hogy ez a Victoria is tud valami különlegeset csinálni?”
„Nem hinném,” tétováztam, majd sóhajtottam. „Ő említette volna.”
„Ő? Oh, Edwardra gondolsz—upsz, bocsi. Elfelejtettem. Nem szereted kimondani a nevét. Vagy hallani.”
Összepréseltem a testem középső részét, próbáltam semmibe venni a lüktetést a mellkasom szegélyén. „Nem igazán, nem.”
„Bocsi.”
„Hogy ismerhetsz ennyire jól Jacob? Néha olyan, mintha tudnál olvasni az én fejemben is.”
„Nem. Csak figyelek.”
A kis, koszos úton voltunk, ahol Jacob először tanított engem, hogy kell megülni egy motorbiciklit.
„Itt jó?” kérdeztem.
„Persze, persze.”
Lehúzódtam és leállítottam a motort.
„Még mindig nagyon boldogtalan vagy, ugye?” mormolta.
Bólintottam, vakon bámulva a sötét erdőbe.
„Gondoltál valaha arra…hogy talán…jobb, hogy vége van?”
Lassan levegőt vettem és aztán kifújtam. „Nem.”
„Mert ő nem volt a legjobb—”
„Kérlek Jacob,” szakítottam félbe, suttogva, könyörögve. „Kérlek, tudnánk nem erről beszélni? Nem tudom elviselni.”
„Oké.” Vett egy mély levegőt. „Sajnálom, hogy bármit is mondtam.”
„Ne érezd rosszul magad. Ha a dolgok máshogy állnának, jó lenne végre, ha tudnék valakivel beszélni róla.”
Bólintott. „Igen, nehéz volt titkot tartani előtted két hétig. Biztos pokoli nehéz lehet, hogy nem tudsz beszélni senkivel.”
„Pokoli,” értettem egyet.
Jacob élesen beszívta a levegőt. „Itt vannak. Menjünk!”
„Biztos vagy benne?” kérdeztem, miközben hirtelen kinyitotta az ajtaját. „Talán itt kéne maradnom.”
„Megbirkóznak vele,” mondta, aztán vigyorgott. „Ki is fél a nagy, gonosz farkastól?”
„Ha ha,” mondtam. De kiszálltam a furgonból, sietve megkerülve az elejét, hogy szorosan közel álljak Jacob mellé. Túl tisztán emlékeztem az óriás szörnyetegekre a mezőn. A kezeim remegtek, ahogy Jacobéi az előbb, de inkább a félelemtől, mint a dühtől.
Jake megfogta a kezem és megrázta. „Itt jönnek.”

14. CSALÁD

Fedezékbe húzódtam Jacob oldalán, a szemeim az erdőt pásztázták a többi vérfarkas után kutatva. Amint a fák közül kilépve megjelentek, egyáltalán nem olyanok voltak, mint amire vártam. A farkasok képe megragadt a fejemben. De ez csak négy, nagyon nagy, félmeztelen fiú volt.
Megint testvérekre emlékeztettek, négyes ikrekre. Volt valami abban, ahogy majdnem szinkronban mozogva megálltak előttünk az út másik oldalán; ahogy egyforma, hosszú, kerek izmaik voltak az egyforma, vörösesbarna bőrük alatt, ahogy egyforma rövidre nyírt, fekete hajuk volt, és ahogy az arckifejezésük is éppen ugyanabban a pillanatban változott meg.
Kíváncsian és óvatosan meresztették a szemüket. Amikor megláttak félig elbújva Jacob mellett, ugyanabban a pillanatban váltak dühössé.
Sam volt még mindig a legnagyobb, bár Jacob közel járt ahhoz, hogy utolérje. Sam nem igazán számított fiúnak. Az arca idősebb volt – nem az öregedés vonalainak vagy jeleinek értelmében, hanem abban az érettségben és türelemben, ami az arckifejezésében volt látható.
„Mit tettél, Jacob?” kérdezte.
Egyikük, akit nem ismertem fel – Jared vagy Paul – Sam elé tolakodott, és beszélni kezdett, mielőtt Jacob meg tudta volna védeni magát.
„Miért nem tudod csak követni a szabályokat, Jacob?” ordította, az égbe emelve a karjait. „Mi a fenét gondolsz? Hogy a lány fontosabb mindennél – az egész törzsnél? Fontosabb annál, hogy emberek halnak meg?
„Segíthet,” felelte Jacob halkan.
„Segíteni!” kiáltotta a dühös fiú. A karjai remegni kezdtek. „Oh, ez valószínű! Biztos vagyok benne, hogy a vérszívó-szerető majd meghal, hogy kisegítsen minket!”
„Ne beszélj így róla!” kiáltott vissza Jacob, megsértve a fiú kritikájától.
Borzongás hullámzott keresztül a másik fiún a válla mentén, le egészen a gerincén.
„Paul! Nyugi!” parancsolta Sam.
Paul ide-oda rázta a fejét, nem ellenszegülésként, hanem mintha próbálna koncentrálni.
„Jesszus, Paul,” dörmögte a fiúk közül valamelyik – talán Jared. „Tarts ki!”
Paul Jared felé fordította a fejét, az ajka bosszús fintorba görbült. Aztán rám emelte a tekintetét. Jacob tett egy lépést, hogy elém kerüljön.
Ez megtette a hatását.
„Jól van, védd csak meg őt!” ordította Paul durván. Újabb borzongás, vonaglás futott át a testén. Hátravetette a fejét, valódi morgás tört elő a fogai közül.
„Paul!” kiáltotta Sam és Jacob egyszerre.
Úgy tűnt, Paul hevesen vibrálva előre fog zuhanni, de félúton a föld felé hangos, hasító hang hallatszott, és a fiú átváltozott.
Sötétezüst bunda nőtt ki belőle, ami egy nálánál ötször nagyobb alakká formálódott– egy masszív, meghajlott, ugrásra kész alakká.
A farkas pofája összeráncolódott a kivillanó fogaitól, s újabb morgás tört elő hatalmas mellkasából. Sötét, felbőszült tekintetét rám szegezte.
Ugyanabban a pillanatban Jacob keresztülfutott az úton, egyenesen a szörny felé.
„Jacob!” sikítottam.
Futás közben hosszú remegés futott végig a gerincén. Előre szökkent, fejest ugorva az üres levegőbe.
Újabb éles, szakító hanggal Jacob is átváltozott. Kirobbant a bőréből – fekete és fehér ruhafoszlányokat repesztve fel a levegőbe. Mindez olyan gyorsan történt, hogy ha egyet is pislogok, lemaradok az egész átalakulásról. Egyik pillanatban még Jacob száll levegőben, aztán már egy hatalmas, sárgás-vörösesbarna farkas – olyan hatalmas, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan fért el ekkora tömeg Jacobban – rohamozta meg a hajlott hátú, ezüst szörnyeteget.
Jacobot a fején érte a másik vérfarkas támadása. Dühös morgásuk mennydörgésként visszhangzott a fák között.
A fekete és fehér rongydarabok – Jacob ruhájának maradványai – ott csapkodták a földet, ahol ő eltűnt.
„Jacob!” sikoltottam újra, előre tántorogva.
„Maradj ott, ahol vagy, Bella,” utasított Sam. Nehezen hallottam őt a harcoló farkasok morgásán túl. Elkapták és tépték egymást, éles fogaik egymás torkánál villogtak. Úgy tűnt, Jacob-farkas kerekedik felül - szemlátomást nagyobb volt a másik farkasnál, és erősebbnek is látszott. Újra és újra nekivágta a vállát a szürke farkasnak, így lökve őt vissza a fák felé.
„Vigyétek őt Emilyhez!” kiáltotta Sam a másik két fiúnak, akik feszült arccal figyelték a konfliktust. Jacob sikeresen letaszította a szürke farkast az útról, és eltűntek az erdőben, bár a morgásuk hangja még mindig hangosan szólt. Sam, útközben lerúgva a cipőit, utánuk szaladt. Amint a fák közé vetette magát már tetőtől talpig remegett.
A morgás és fogcsattogás hangja elenyészett a távolságtól. Hirtelen a hang elnémult, és nagyon nagy csend lett az úton.
Az egyik fiú nevetni kezdett.
Elfordultam, hogy ránézhessek – úgy éreztem, tágra nyílt szemeim megfagytak, mintha soha többé nem tudnék pislogni velük.
A fiú, úgy látszott, az én arckifejezésemen nevetett. „Nos, ez az, amit nem láthatsz minden nap,” kuncogott. Az arca halványan ismerős volt - vékonyabb, mint a többieké… Embry Call.
„Én igen” morogta a másik fiú, Jared. „Minden áldott nap.”
„Á, Paul nem minden nap veszíti el a hidegvérét,” ellenkezett Embry még mindig vigyorogva. „Csak úgy kettőn a háromból.”
Jared megállt, hogy felvegyen valami fehéret a földről. Továbbadta Embrynek; az petyhüdt szalagként fityegett a kezében.
„Teljesen széttépte,” mondta Jared. „Billy azt mondta, ez az utolsó pár, amint fel tud ajánlani – úgy tűnik, Jacob ezentúl mezítláb jár majd.”
„Ez az egy túlélte,” mondta Embry felemelve egy fehér tornacipőt. „Jake ugrálhat,” tette hozzá nevetve.
Jared elkezdte összegyűjteni a különböző szövetdarabokat a sárból. „Összeszednéd Sam cipőit? Minden más mehet a szemétbe.”
Embry felkapta a cipőt, aztán bement a fák közé, ahol Sam eltűnt. Néhány perc múlva visszatért egy megszaggatott farmert fektetve a karjára. Jared begyűjtötte Jacob és Paul széttépett ruháinak maradványait és labdába gyűrte őket. Hirtelen úgy tűnt, emlékszik rám.
Óvatosan, fürkészően nézett rám.
„Hé, ugye nem fogsz elájulni, hányni vagy valami?” kérdezte.
„Nem hiszem,” ziháltam.
„Nem nézel ki túl jól. Talán le kellene ülnöd.”
„Oké,” motyogtam. Azon a reggelen már másodszorra hajtottam a fejem a térdeim közé.
„Jake figyelmeztethetett volna minket,” panaszkodott Embry.
„Nem kellett volna belerángatnia ebbe a barátnőjét. Mire számított?”
„Nos, most már kibújt a farkas a zsákból,” sóhajtott Embry. „Nincs visszaút Jake.”
Felemeltem a fejemet, hogy megnézzem a két fiút, akik úgy tűntek, nagyon könnyedén veszik ezt az egészet. „Kicsit sem aggódtok miattuk?” kérdeztem.
Embry meglepetten pislogott egyet. „Aggódni? Miért?”
„Megsebesíthetik egymást!”
Embry és Jared hahotáztak.
„Remélem, Paul kiharap belőle egy darabot,” mondta Jared. Móresre tanítja.”
Elsápadtam.
„Ja, persze!” ellenkezett Embry. „Láttad Jake-et? Még Sam sem tud így átváltozni a levegőben. Látta, hogy Paul elveszti az önuralmát, és mennyi, fél pillanat se kellett neki, hogy támadjon. Tehetséges a fiú.”
„Paul már régebb óta harcol. Tíz dollárt teszek rá, hogy rajta hagyja a kézjegyét.”
„Benne vagyok. Jake őstehetség. Paul imádkozhat.”
Vigyorogva kezet ráztak.
Próbáltam nyugodtan viselni az aggodalmuk hiányát, de nem tudtam elűzni a fejemből a harcoló vérfarkasok szörnyű képét. A gyomrom háborgott, fájóan és üresen, a fejem sajgott az aggodalomtól.
„Menjünk, nézzük be Emilyhez. Tudod, étellel vár. Embry lenézett rám. „Elvinnél minket, ha nem gond?”
„Nem probléma,” köhögtem.
Jared felvonta az egyik szemöldökét. „Talán jobb lenne, ha te vezetnél, Embry. Még mindig úgy néz ki, mint aki kidobhatja a taccsot.”
„Jó ötlet. Hol vannak a kulcsok?” kérdezte tőlem Embry.
„A gyújtásban.”
Embry kinyitotta az utas oldali ajtót. „Szállj be,” mondta derűsen, egy kézzel felemelve és elhelyezve engem az ülésen. Felbecsülte a fennmaradó helyet. „Hátul kell utaznod,” mondta Jarednek.
„Nem gond. Gyenge a gyomrom. Nem akarok ott lenni, mikor hányni fog.”
„Fogadok, hogy edzettebb annál! A lány vámpírokkal lóg együtt.”
„Öt dollár?” kérdezte Jared.
„Rendben. Bűntudatom van, amiért ilyenekkel veszem el a pénzed.”
Embry beszállt és beindította a motort, miközben Jared gyorsan felugrott a platóra. Amint az ajtaja becsukódott, Embry odadörmögte: „Ne hányj, oké? Csak egy tízesem van, és ha Paul Jacobban hagyja a fogát…”
„Oké,” suttogtam.
Embry visszahajtott velünk a falu felé.
„Hé, egyébként hogy kerülte meg Jake a parancsot?
„A… mit?”
„Öhm… a szabályt. Tudod, hogy nem szabad kikotyogni. Hogyan mondta el neked?
„Oh, hogy azt.” mondtam, emlékezve arra, hogy Jacob majd megfulladt, amikor el akarta mondani az igazságot előző este. „Nem mondta el. Kitaláltam.”
Embry összeszorította az ajkait és meglepetten nézett. „Hmm. Azt hiszem, ez beválhat.”
„Hová megyünk?” kérdeztem.
„Emily házához. Ő Sam barátnője… nem, azt hiszem, a menyasszonya már. Ott találkozunk velük, miután Sam kioktatta a srácokat azok után, ami történt. És miután Paul és Jake szereznek valami ruhát, ha Paulnak egyáltalán maradt még valamennyi.”
„Emily tud róla, hogy…?”
„Igen. És ne bámuld őt. Az idegesíti Samet.”
Szemöldökráncolva néztem rá. „Miért bámulnám?”
Embry kényelmetlenül érezte magát. „Ahogy épp az előbb is láthattad, vérfarkasokkal lógni kockázatos.” Hirtelen témát váltott. „Hé, akkor minden rendben az egész dologgal, ami a fekete hajú vérszívóval történt a réten? Nem úgy tűnt, mintha a barátod lenne, de…” Embry megvonta a vállát.
„Nem, nem volt a barátom.”
„Akkor jó. Nem akarunk semmit se elkezdeni, megszegni a megállapodást, tudod.”
„Oh, igen, Jake beszélt nekem egyszer régen a szerződésről. Miért ütközne a szerződésbe Laurent megölése?”
„Laurent,” ismételte horkantva, mintha szórakoztatná, hogy a vámpírnak volt neve. „Nos, gyakorlatilag a Cullenék földjén voltunk. Nem támadhatunk meg egyet sem közülük, a Cullenék közül, legalábbis a földünkön kívül – hacsak nem ők szegik meg elsőként a szerződést. Nem tudtuk, hogy a fekete hajú a rokonuk volt-e vagy ilyesmi. Úgy tűnt, te ismered őt.”
„Hogyan szeghetik meg a megállapodást?”
„Ha megharapnak egy embert. Jake nem rajongott az ötletért, hogy ilyen messzire engedjük.”
„Oh. Nos, köszönöm. Örülök, hogy nem vártatok.”
„Részünkről az öröm.” Úgy mondta, mintha szó szerint értené.
Embry túlhajtott az úton a legkeletebbre fekvő házon, mielőtt ráfordult egy keskeny földútra. „Lassú a furgonod,” jegyezte meg.
„Bocs.”
Az út végén egy apró ház állt, ami egykor szürke lehetett. Csak egy keskeny ablaka volt a mállott kék ajtó mellett, de az ablak alatt virágdoboz állt élénk narancs- és citromsárga körömvirágokkal teleültetve, s ez barátságos kinézetet adott az egész helynek.
Embry kinyitotta a furgon ajtaját, és mélyet lélegzett. „Mmm, Emily főz.”
Jared leugrott a furgon hátuljáról, és az ajtó felé indult, de Embry a mellkasa elé emelt kezével megállította őt. Jelentőségteljesen rám nézett, és megköszörülte a torkát.
„Nincs nálam a tárcám.” mondta Jared.
„Oké, nem fogom elfelejteni.”
Felléptek az ajtó előtt álló egyetlen lépcsőre, és kopogás nélkül beléptek a házba. Félénken követtem őket.
Az első szoba, mint Billy házában, a konyha volt. Egy fiatal nő fényes, rézvörös bőrrel és hosszú, egyenes, hollófekete hajjal a mosogató előtt állt, muffinokat szedett ki egy tepsiből, s papírtálcára rakosgatta őket. Egy pillanatra azt hittem, Embry azért mondta nekem, hogy ne bámuljam Emilyt, mert a lány annyira gyönyörű volt.
Aztán dallamos hangon megkérdezte „Éhesek vagytok, srácok?” és arcán kedves félmosollyal felénk fordult.
Az arca jobb oldalát a haja vonalától három vastag, vörös színű vágás húzódott, a színükön látszott, hogy régóta gyógyulnak már. Az egyik sötét, mandulavágású szeme jobb sarkától indult, a másik egészen a szája széléig ért állandó grimasszá húzva azt.
Embry figyelmeztetésének hála gyorsan lesütöttem a szemem, és a muffinokra néztem Emily kezében. Remek illatuk volt - mint a friss áfonyának.
„Oh,” mondta Emily meglepetten. „Ki ez?”
Felnéztem. Próbáltam az arca bal oldalára fókuszálni.
„Bella Swan,” mondta neki Jared vállat vonva. Valószínűleg voltam már beszédtéma korábban. „Ki más?”
„Hagyjuk Jacobra, hogy megoldja ezt,” morogta Emily. Rám bámult, és az egykoron szép arcának egyik fele sem volt barátságos. „Szóval te vagy a vámpír-lány.”
Megmerevedtem. „Igen. Te pedig a farkas-lány?”
Nevetett, akárcsak Embry és Jared. Az arca bal oldala szívélyessé vált. „Azt hiszem, én vagyok.” Jaredhez fordult. „Hol van Sam?”
„Bella, öhm, meglepte Pault ma reggel.”
Emily forgatta a jó szemét. „Óh, Paul,” sóhajtotta. „Gondolod, soká lesznek távol? Éppen elkezdtem volna készíteni a tojásokat.”
„Ne aggódj,” mondta neki Embry. „Ha késnek is, semmit sem hagyunk veszendőbe menni.”
Emily kuncogott, és kinyitotta a hűtőt. „Kétség sem fér hozzá,” értett egyet. „Bella, éhes vagy? Gyere, és egyél néhány muffint.”
„Köszönöm.” Elvettem egyet a tálról, és elkezdtem majszolni a szélét. Nagyon finom volt, és jót tett a gyenge gyomromnak. Embry felemelte a harmadik muffinját, és egészben a szájába tömte.
„Hagyj néhányat a bátyáidnak is,” szólt rá Emily, fejbe vágva őt egy fakanállal. A szó meglepett, de úgy tűnt a többieknek semmit se jelent.
„Malac,” kommentálta Jared.
Nekidőltem a pultnak és néztem, ahogy ők hárman ugratják egymást, mint egy család. Emily konyhája barátságos hely volt, világos a fehér konyhaszekrényektől és a megfakult fa padlódeszkáktól. A kicsi kerek asztalon, egy megrepedt kék-fehér kínai váza állt telis tele vadvirágokkal. Embry és Jared úgy tűnt itt teljesen otthon érzik magukat.
Emily felvert több tucat tojást egy nagy sárga tálban. Feltűrte levendulaszínű pólójának ujját, és láttam, hogy a sebhelyek a jobb karjának hátulján is végigfutnak. Vérfarkasokkal lógni tényleg kockázatos, ahogyan Embry is mondta.
Kinyílt a bejárati ajtó és Sam lépett be rajta.
„Emily,” mondta és a hangján annyi szerelem érződött, hogy zavarban voltam, amiért ilyen tolakodóan bámultam, ahogy egyetlen hosszú lépéssel átszelte a szobát és Emily arcát a nagy, széles tenyerébe fogta. Lehajolt és megcsókolta a sötét hegeket a jobb arcán mielőtt szájon csókolta volna.
"Hé, ne előttünk," panaszkodott Jared. "Éppen eszek."
„Akkor fogd be, és egyél,” javasolta Sam, és még egy csókot nyomott Emily sebhelyes ajkára.
„Ugh,” nyögte Embry.
Ez rosszabb volt, mint bármelyik romantikus film, ez valódi volt, lerítt róluk, hogy tele vannak örömmel, élettel és igaz szerelemmel. Leraktam a muffinomat és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon. Bámultam a virágokat, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a közös perceik tökéletes békéjét, és a sebeim boldogtalan lüktetését.
Hálás voltam Jacob és Paul figyelemelterelő belépésért, és megdöbbentem, mikor láttam, hogy nevetnek. Miközben néztem őket Paul ráütött Jacob vállára, és ő viszonzásként vesén vágta. Megint nevettek. Úgy tűnt mindketten egy darabban vannak.
Jacob végigpásztázta szemével a szobát, majd megállt mikor meglátott, ahogy esetlenül és kívülállóként támaszkodom a pultnak a konyha legtávolabbi csücskében.
„Szia Bells,” üdvözölt vidáman. Megragadott két muffint, és megkerülte az asztalt, hogy oda álljon mellém. „Bocs az előbbiért,” motyogta az orra alatt. „Hogy bírod?”
„Ne aggódj, jól vagyok. Finom a muffin.” Újra felvettem a sajátomat és elkezdtem rágcsálni. A mellkasomon megkönnyebbültség lett úrrá, amint Jacob mellém állt.
„Oh, ember!” jajdult fel Jared, megzavarva minket.
Felnéztem, és láttam, ahogy ő és Embry egy halvány, rózsaszín vonalat vizsgált Paul felkarján. Embry diadalittasan vigyorgott.
„Tizenöt dollár,” ujjongott.
„Ezt te csináltad?” suttogtam Jacobnak emlékezve a fogadásra.
„Alig értem hozzá. A naplementére már nem is fog látszani.”
„A naplementére?” A Paul karján lévő csíkra néztem. Furcsa, de többhetes sebnek tűnt.
„Farkas dolog,” súgta Jacob.
Bólintottam és próbáltam nem furán nézni.
„Te jól vagy?” kérdeztem lehelve.
„Egy karcolás sincs rajtam,” válaszolt önelégülten.
„Hé srácok,” a kis szobában folyó minden beszélgetést félbeszakított Sam erőteljes hangja. Emily a tűhelynél állt, a felvert tojásokat öntötte bele egy nagy serpenyőben, de Sam egyik keze még mindig öntudatlanul a lány hátán pihent. „Jacobnak információi vannak számunkra.”
Paul nem tűnt meglepettnek. .Jacob már biztos elmagyarázta neki és Samnek. Vagy… csak szimplán hallották a gondolatait.
„Tudom, mit akar a vörös hajú.” mondta Jacob Jarednek és Embrynek.
„Ezt próbáltam elmondani nektek korábban is.” Majd belerúgott a szék lábába, amire Paul korábban leült.
„És?” kérdezte Jared.
Jacob elkomorodott. „Megpróbálja megbosszulni a társát – csakhogy nem a feketehajú vérszívó az, akit mi öltünk meg. A Cullenék elkapták a társát tavaly, és most Bella nyomában van.”
Ez nem volt újdonság számomra, de még mindig megremegtem.
Jared, Embry, és Emily bámultak rám leesett állal.
„Ő csak egy lány,” kifogásolta Embry.
„Azt nem mondtam, hogy van értelme. De emiatt akar a vérszívó átjutni rajtunk. Forksba tart.”
Tovább bámultak engem, tátott szájjal, egy hosszú percen át. Lehajtottam a fejem.
„Remek,” mondta végül Jared, s mosolyra húzta a száját. „Van egy csalink.”
Jacob hihetetlen sebességgel kikapta a konzervnyitót a konyhaszekrényből és Jared feje felé hajította. Jared keze kivágódott – gyorsabban, mint ahogy el tudtam képzelni, és elugrott a konzervnyitó útjából, mielőtt az képen találta volna.
„Bella nem csali.”
„Tudod, hogy értem,” mondta Jared zavartalanul.
„Szóval megváltoztatjuk az evező alakzatunkat," mondta Sam nem törődve a civakodásukkal "Megpróbálunk néhány rést hagyni, és majd meglátjuk, hogy beleesik-e a csapdába. Szét kell majd válnunk, és ezt nem szeretem. De ha tényleg Bellát üldözi, akkor nem fogja kihasználni a megcsökkent csapatainkat."
„Quil is közel van hozzá, hogy csatlakozzon hozzánk,” motyogta Embry. „Akkor egyenlően tudnánk szétválni."
Mindenki lesütötte a szemét. Én Jacob arcára pillantottam, és az reményvesztettnek tűnt, mint tegnap délután a házuk előtt. Nem számított mennyire nyugodtak bele a végzetükbe, itt ebben a boldog kis konyhában, egyik vérfarkas sem kívánt hasonló sorsot a barátjának.
„Nos, erre nem számíthatunk," mondta Sam halkan aztán a szokásos hangerejével folytatta. "Paul, Jared, és Embry védi a külső széleket, és Jacob meg én a belső területeket. Összegyűlünk, amikor már csapdába esett.”
Észrevettem, hogy Emilynek nem volt különösebben kedvére hogy Sam a kisebbik csapatban van. Ez az aggodalma arra késztetett, hogy én is aggódva pillantsak Jacob felé.
Sam elkapta a tekintetem. „Jacob úgy gondolja, a legjobb lenne, ha annyi időt töltenél itt, La Push-ban, amennyit csak tudsz. Csak a biztonság kedvéért. Így a nő nem fogja tudni, hogy hol talál meg téged.”
„És mi van Charlie-val?” kérdeztem.
"Ez a vadászati őrület még mindig tart," mondta Jacob. "Azt hiszem Billy és Harry itt tudják tartani Charliet, amikor nem dolgozik."
„Várj!” emelte fel Sam az egyik kezét. A pillantása Emilyre vándorolt, majd vissza rám. "Jacob szerint ez a legjobb megoldás, de ezt neked kell eldöntened. Neked kell komolyan mérlegelned mindkét lehetőség kockázatát. Láttad ma reggel, hogy itt a dolgok milyen könnyen válhatnak veszélyessé, milyen gyorsan kicsúszhatnak a kezünk közül. Ha úgy döntesz, hogy velünk maradsz, nem tudom garantálni, hogy biztonságban leszel.”
„Nem fogom bántani,” dörmögte Jacob, lesütve a szemét.
Sam úgy tett, mintha meg se hallotta volna. „Ha bárhol máshol nagyobb biztonságban érzed magad…”
Megharaptam az ajkam. Hová mehetnék, hogy mást ne sodorjak veszélybe? Újra elborzadtam a gondolattól, hogy belekeverjem Renee-t ebbe az egészbe– hogy behúzzam a céltábla elé, amit én viseltem. „Nem akarom máshová vezetni Victoriát,” súgtam.
Sam biccentett. „Így igaz. Jobb, ha itt tartjuk őt, ahol véget tudunk vetni ennek.”
Megrándultam. Nem akartam, hogy Jacob vagy bármelyikük megpróbáljon végezni Victoriával. Jake arcára pillantottam: nyugodt volt, majdnem olyan, mint amilyenre emlékeztem a farkas dolog előttről, és teljesen semlegesnek tűnt a vámpírvadászat ötletére.
„Óvatos leszel, ugye?” kérdeztem, hallhatóan egy gombóccal a torkomban.
A fiúk hangos huhogásba, fütyülésbe törtek ki, mint akik jól szórakoznak. Mindenki nevetett rajtam – kivéve Emilyt. Találkozott a tekintetünk, és hirtelen láttam a szimmetriát a deformált vonásai alatt. Az arca még mindig gyönyörű volt és élénk, az enyémnél is hevesebb az aggodalomtól. Másfele kellett néznem, mielőtt az aggodalom mögött rejtőző szerelem újra fájdalommal tölt el engem.
„Kész a kaja!” jelentette be aztán, s a stratégiai megbeszélés már a múlté volt. A fiúk gyorsan körbeülték az asztalt - ami olyan kicsinek tűnt, hogy bármikor összedőlhetett volna a nagy erejüktől– és elpusztították a hatalmas adag rántottát, amit Emily rekordsebességgel tett le középre.
Emily a pulthoz dőlve evett, akárcsak én – elkerülve az asztal körüli tébolydát - és szeretetteljesen nézte őket. Az arckifejezésén tisztán látszott, hogy ez az ő családja.
Összességében ez nem igazán az volt, amit egy csapat vérfarkastól vártam volna.
Egy egész napot, La Push-ban töltöttem, leginkább Billy házában. Billy üzenetet hagyott Charlie telefonján és a rendőrőrsön, és Charlie vacsoraidő körül két pizzával érkezett. Még jó, hogy két nagyot hozott, ugyanis Jacob egyedül megette az egyiket.
Láttam, hogy Charlie egész este gyanakodva járatja a tekintetét közöttünk, különösképp Jacobon, aki sokat változott. A hajáról kérdezte; Jacob csak megvonta a vállát és azt mondta, hogy így sokkal kényelmesebb.
Tudtam, hogy amint Charlie és én hazafelé indulunk, Jacob elmegy – elmegy, hogy farkasként körbefussa a terepet, ahogy azt egész nap, bizonyos időközönként megtette. Ő és a bátyjai egyfajta állandó felügyelet alatt tartottak minket, lesték Victoria visszatérésének jeleit. De mióta elűzték őt előző este – Jacob szerint félúton Kanadáig – azóta még nem tört be újra.
Kicsit se reméltem, hogy talán feladta. Nincs akkora szerencsém.
Jacob vacsora után kisétált velem a furgonig és elidőzött az ablakomnál, amíg vártuk, hogy Charlie induljon el előbb.
„Ne félj ma este,” mondta Jacob, miközben Charlie úgy tett mintha valami gondja akadt volna a biztonsági övvel. „Kint leszünk és figyelni fogunk.”
„Nem fogok magam miatt aggódni,” ígértem.
„Bolond vagy! Vámpírra vadászni jó móka. A legjobb dolog az egészben.”
Megráztam a fejem. „Ha én bolond vagyok, akkor te meg veszélyesen tébolyodott.”
Kuncogott. „Pihenj kicsit, Bella, drágám. Fáradtnak tűnsz.”
„Megpróbálok.”
Charlie türelmetlenül megnyomta a dudát.
„Holnap találkozunk,” mondta Jacob. Első dolgod az legyen, hogy idejössz.”
„Az lesz.”
Charlie követett engem hazáig. Csekély figyelmet szenteltem a fényeknek a visszapillantó tükörben. Kíváncsi voltam, hol lehet Sam, Jared, Embry és Paul az éjszakában, és hogy Jacob csatlakozott-e már hozzájuk.
Amint hazaértünk, gyorsan a lépcső felé siettem, de Charlie a nyomomban volt.
„Mi folyik itt Bella?” követelte, mielőtt el tudtam volna menekülni. „Úgy tudtam, Jacob valami banda tagja, és hogy ti ketten veszekedtetek.”
„De kibékültünk.”
„És a banda?”
„Nem tudom - ki értheti a tinédzser fiúkat? Rejtélyesek. De találkoztam Sam Uleyval és a menyasszonyával, Emilyvel. Nagyon kedvesnek tűntek” Megrántottam a vállam. „Az egész egy félreértés lehetett.”
Az arca megváltozott. „Nem hallottam, hogy ő és Emily hivatalossá tették a dolgot. Ez jó. Szegény lány.”
„Tudod, mi történt vele?”
„Megtámadta egy medve fent, északon, a lazacívási időben (ford. lazacszaporodás) – szörnyű baleset. Több mint egy éve volt. Hallottam, hogy Sam nagyon kikészült.
„Ez szörnyű,” ismételtem. Több mint egy éve. Fogadni mertem volna, hogy ez akkor történt, mikor még csak egy vérfarkas volt La Push-ban. Irtóztam a gondolattól, hogy mit érezhet Sam minden alkalommal, mikor Emily arcára néz.
Az éjszaka hosszú ideig ébren feküdtem az ágyban, s próbáltam átgondolni az egész nap történéseit. Visszafelé haladtam, kezdve a vacsorával Billyvel, Jacobbal és Charlie-val, aztán jött a hosszú délután Blackék házában, az ideges várakozást, hogy halljak valamit Jacobról, Emily konyhája, majd a vérfarkasok horrorisztikus harca és a beszélgetés Jacobbal a parton.
Azon elmélkedtem, amit Jacob hajnalban mondott a képmutatásról. Sokáig gondolkodtam rajta. Nem szerettem arra gondolni, hogy álszent vagyok, mi értelme lenne hazudni magamnak.
Összegömbölyödtem. Nem, Edward nem gyilkos. Még a sötét múltjában sem ölt, legalábbis nem ártatlanokat.
De mi van, ha mégis így volt? Mi van, ha akkor, amikor még nem ismertem őt csak olyan volt, mint a többi vámpír? Mi lett volna, ha emberek tűntek volna el a fák között, akárcsak most? Távol tudom tartani magam tőle?
Szomorúan megráztam a fejem. A szerelem irracionális, emlékeztettem magam. Minél jobban szeretsz valakit, annál kevesebb értelme van.
Megfordultam, és próbáltam másra gondolni – és Jacobra és a bátyjaira gondoltam, ahogyan a kint sötétségben rohangálnak. Úgy aludtam el, hogy elképzeltem a farkasokat láthatatlanul az éjszakában, ahogy védelmeznek a veszélytől. Álmomban megint az erdőben álltam, de nem mozdultam. Emily sebhelyes kezét fogtam, az árnyékokat néztem a fák közt és nyugtalanul vártam, hogy a vérfarkasok hazaérjenek.
15. NYOMÁS

Megint tavaszi szünet volt Forksban. Amikor hétfő reggel felébredtem még feküdtem pár percig, hogy feldolgozzam ezt a tényt. A legutóbbi tavaszi szünetben is éppen egy vámpír vadászott rám. Azért reméltem, hogy ez nem válik hagyománnyá.
Már megszoktam a rendszeres La push-i látogatásokat. A vasárnapot leginkább a strandon töltöttem, amíg Charlie Billyvel lógott a házukban. Úgy volt, hogy Jacobbal leszek, de neki valami más dolga akadt, ezért csak kószáltam egyedül, nehogy Charlie rájöjjön a titokra.
Amikor Jacob beugrott, hogy ellenőrizzen, bocsánatot kért, amiért ennyire elhanyagol. Azt mondta, hogy a beosztásuk általában nem ennyire esztelen, de amíg nem kapják el Victoriát minden vérfarkas készenlétben áll.
Amikor a parton sétáltunk, mint most, mindig megfogta a kezem.
Ez töprengésre késztetett arról, amit Jared mondott, hogy Jake belevonja a „barátnőjét” a dologba. Feltételezem, kívülről pontosan úgy néztünk ki mintha ez lenne a helyzet. Amíg Jacob és én tisztában voltunk vele, hogy mi is ez valójában, addig nem kellene, hogy zavarjanak az ilyesfajta feltételezések. És nem is foglalkoztam volna velük, ha nem tudtam volna, hogy Jacob pontosan azt szeretné, hogy az legyen a helyzet, ami kívülről látszik. De jó érzés volt, hogy a kezei melegítették az enyémet, ezért nem álltam ellen.
Kedd délután dolgoztam—Jacob a motorján követett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy biztonságban odaértek—és ezt Mike észrevette.
"Te azzal a La pushi kölyökkel randizol? Azzal a másodikossal?" kérdezte bosszankodva, alig leplezvén a neheztelést a hangjában.
Megvontam a vállam. "A szó technikai értelmében nem. Habár a legtöbb időmet vele töltöm. Ő a legjobb barátom."
Mike szemei ravaszul összeszűkültek. "Ne nevettesd ki magad Bella. Az a srác fülig szerelmes beléd."
"Tudom," sóhajtottam. "Az élet bonyolult."
"És a lányok kegyetlenek," motyogta maga elé Mike.
Azt hiszem, ez egy enyhe célzás volt.
Aznap este, Sam és Emily csatlakozott hozzám és Charliehoz desszertre, Billy házában. Emily hozott egy tortát és ezzel egy Charlienál keményebb szívű embert is könnyen megnyert volna magának. Láthattam, hogy bármilyen aggodalmat is rejtegethetett Charlie a La pushi bandával kapcsolatban, mind szertefoszlott, ahogy zökkenőmentesen beszélgettünk csupa hétköznapi témákról.
Jake és én korán kislisszoltunk, hogy kicsit kettesben legyünk. Kimentünk a garázsába és beültünk a Rabbit-be. Jacob hátrahajtotta a fejét és az arca nyúzott volt a kimerültségtől.
"Alvásra van szükséged, Jake."
"Majd ha ennek vége."
Felém nyúlt és megfogta a kezemet. A bőre tűzforró volt az enyémhez képest.
"Ez is egy olyan farkas dolog?" kérdeztem. "Mármint erre a melegre értem.”
"Igen. Kicsit melegebbek vagyunk, mint az átlag emberek. Olyan 39-40 fok körül. Soha többé nem fogok megfázni. Akár egésznap állhatnék így"—a meztelen felsőtestére mutatott—"egy hóviharban és semmi bajom sem lenne. A hópelyhek megolvadnának ott, ahol állok."
"És gyorsan gyógyulsz—ez is egy farkas-dolog?"
"Igen, akarod látni? Elég menő." Tágra nyílt szemmel vigyorgott. Átnyúlt mellettem, hogy elérje a kesztyűtartót és kutatott benne egy percig. A keze egy zsebkést markolt, mikor visszahúzta.
"Ne, nem akarom látni!" kiáltottam amint rájöttem, hogy mire készül. "Tedd azt el!"
Jacob nevetett de visszatette a kést a helyére. "Jól van. Habár jó dolog hogy meggyógyulunk.
Nem mehetsz csak el úgy orvoshoz miközben olyan magas a hőmérsékleted, hogy már halott lennél."
"Hát asszem nem." Elgondolkodtam egy percre. "… És hogy ilyen nagy vagy—ez is hozzátartozik? Ezért aggódtok mindannyian Quil miatt?"
"Ezért, és még azért, mert a nagyapja azt mondja, hogy olyan meleg a homloka hogy tükörtojást lehetne sütni rajta." Jacob arca reménytelenbe váltott. "Már nem tart soká. Nincs pontosan megadva, hogy mennyi idősnek kell lenni… csak szépen fokozatosan épül és épül. És akkor hirtelen—" elhallgatott, és bele telt pár másodpercbe mire újra meg tudott szólalni. "Néha, ha valami nagyon feldühít, vagy kiborít, akkor túl korán következik be. De én nem voltam kiborulva semmi miatt—boldog voltam." Keserűen nevetett. "Leginkább miattad. Ez az, amiért nem történt meg velem már hamarabb. Ehelyett csak nőtt és nőtt bennem—olyan voltam, mint egy időzített bomba. Tudod, hogy mitől robbantam fel? Amikor hazaértem a film után Billy azt mondta, hogy furán nézek ki. Ez volt minden, de én csak legyintettem. És aztán —felrobbantam. Majdnem letéptem az apám arcát—a saját apámét.” Megborzongott és elsápadt.
"Tényleg ilyen rossz, Jake?" kérdeztem nyugtalanul, azt kívántam bárcsak tudnék segíteni neki. "Boldogtalan vagy?"
"Nem, nem vagyok." Mondta. "Többé már nem. Most már nem, hogy te is tudod. Míg nem tudtad, nehéz volt." Felém hajolt és az arca a fejem tetején pihent.
Hallgatott egy pillanatig, és azon tűnődtem, hogy vajon min gondolkozhat. Talán nem is akarom tudni.
"Melyik a legnehezebb része?" suttogtam, még mindig azt kívánva, hogy segíthessek rajta valahogy.
"Az a legnehezebb, amikor úgy érzed teljesen… elveszted az önuralmadat," mondta lassan. "Úgy érzed, olyankor nem lehetsz biztos magadban—mintha olyankor nem szabadna a közelemben lenned, talán senkinek sem szabadna. Mintha egy szörny lennék, aki megsebesíthet valakit. Láttad Emilyt. Sam csak egy pillanatra vesztette el az önuralmát… és ő túl közel állt. És most már sehogy sem tudja helyrehozni. Hallom a gondolatait—tudom, hogy milyen érzés…
"Ki akar ilyen rémálommá változni, egy szörnnyé?
"És aztán, ahogy ez az egész olyan könnyedén rám tör, és hogy sokkal jobb vagyok benne, mint a többiek—ez azt jelenti, hogy kevésbé vagyok emberi, mint Embry vagy Sam? Néha félek, hogy teljesen elvesztem önmagam. "
"Nehéz? Megtalálni önmagad újra?"
"Először az volt," mondta. "Kellett egy kis gyakorlás, amíg megtanultam oda-vissza átváltozni. De nekem könnyebb."
"Miért?" csodálkoztam.
" Mert Ephraim Black volt az apám nagyapja, és Quil Ateara volt az anyám nagyapja."
"Quil?" kérdeztem összezavarodva.
"Quil dédnagyapja," helyesbített Jacob. "Az a Quil, akit te ismersz, a másodunoka-testvérem."
"De mit számít az, hogy kik voltak dédnagyapáid?"
"Azért számít, mert Ephraim és Quil benne voltak az utolsó falkában. Levi Uley volt a harmadik. Mindkét ágon a véremben van. Esélyem sem volt soha. Ahogy Quil-nek sincs esélye."
Az arckifejezése komor volt.
"És mi a legjobb része?" kérdeztem, remélvén, hogy fel tudom vidítani.
"A legjobb rész," mondta hirtelen megint mosolyogva, "a sebesség."
"Jobb, mint a motor?"
Lelkesen bólogatatott. "Össze se lehet hasonlítani."
"Milyen gyorsan tudsz…?"
"Futni?" fejezte be a kérdésemet. "Elég gyorsan. Mivel is lehetne lemérni? Mi elkaptuk… mi is volt a neve? Laurent? Azt hiszem, ez többet mond neked, mint bárki másnak."
Mondott is. De nem tudtam elképzelni, hogy egy vérfarkas gyorsabban fut, mint egy vámpír. A Cullenek olyan gyorsan futottak, hogy a sebességük láthatatlanná tette őket.
"Szóval, mondj valamit, amit még nem tudok," mondta. "Valamit a vámpírokról. Hogy tudtad elviselni, hogy a közelükben voltál? Nem borított ki?"
"Nem," feleltem kurtán.
A hangsúlyom elgondolkodtatta egy percre.
"Mond csak, egyébként miért ölte meg a vérszívód azt a Jamest?" kérdezte hirtelen.
"James megpróbált megölni—olyan volt számára, mint egy játék. De vesztett. Emlékszel, amikor múlt tavasszal kórházban voltam Phoenix-ben?
Jacob vett egy mély lélegzetet. "Olyan közel került hozzád?"
"Nagyon nagyon közel. Végigsimítottam a sebhelyemet. Jacob észrevette, mert még mindig fogta a kezem.
"Mi az?" elengedte a kezem, hogy megvizsgálja a másikat. "Ez az a fura sebhelyed, az a hideg." Közelebbről megnézte, és szaporábban vette a levegőt.
"Igen, ez pontosan az, amire gondolsz," mondtam. "James megharapott."
A szemei kidülledtek és rozsdabarna arca fura sárga színt öltött. Úgy nézett ki, mint aki rosszul van.
"De ha megharapott…? Nem kéne most…?" kérdezte elfúló hangon.
"Edward kétszer mentett meg engem," suttogtam. "Kiszívta a mérget—tudod, mint a csörgőkígyóknál szokás." Megremegtem, ahogy megéreztem a lyuk széleiből felszínre törő fájdalmat.
De nem csak én remegtem. Éreztem, ahogy Jacob egész teste rázkódik mellettem. Még a kocsi is megingott.
"Vigyázz, Jake. Semmi baj. Nyugi."
"Oké," zihálta. "Nyugalom." Előre hátra ingatta a fejét. Egy pillanat múlva már csak a kezei remegtek.
"Jól vagy?"
"Majdnem. Beszélj. Mondj valami mást, amire gondolhatok."
"Mit akarsz tudni?"
"Nem tudom." Csukott szemmel koncentrált. "Az ilyen extra dolgokat. Van valamelyik másik Cullennek is… különleges képessége? Mint a gondolatolvasás?
Haboztam egy pillanatig. Ez a kérdés úgy hangzott, mintha egy kémtől kérdezte volna és nem a barátjától. De mi értelme lett volna eltitkolni, amit tudtam? Már úgysem számít, és legalább segítene neki kontrollálnia magát.
Úgyhogy gyorsan beszéltem, megjelent Emily szétroncsolt arca előttem és a karomon felállt a szőr. Nem tudtam elképzelni, hogy egy rozsdabarna farkas hogy férne be a Rabbitba —ha Jacob most átváltozik, az egész garázst darabokra tépi.
"Jasper tudta… tudta irányítani a körülötte levő emberek érzéseit. Nem rossz irányba, csakhogy valakit lenyugtasson, ilyesmi dolgok. Ez valószínűleg sokat segített volna Paulnak," tettem hozzá incselkedve. "És aztán még Alice látta, a dolgokat, amik történni fognak. A jövőt tudod, de nem százszázalékosan. A dolgok, amiket látott megváltoztak, amikor valaki megváltoztatta a döntését…"
Mint amikor látta, hogy haldoklom… látta, ahogy én is átváltozok. Két dolog, ami nem is történt meg. És az egyik soha nem is fog. A fejem elkezdett szédülni—úgy tűnt nem jutok elég oxigénhez. A tüdőm nem működött.
Jacob már teljesen magánál volt.
"Miért csinálod ezt?" kérdezte. Gyengéden elhúzta a karomat, amivel átfontam a mellkasomat, de feladta, amikor az nem mozdult el olyan könnyen. Azt sem vettem észre, hogy én mozdítottam el. "Amikor zaklatott vagy mindig ezt csinálod. Miért?"
"Fáj, ha rájuk gondolok," suttogtam. "Olyan mintha nem kapnék levegőt… mintha darabokra hullanék…" Olyan furcsa volt, hogy ennyi mindent el tudtam mondani Jacobnak. Nincs több titkunk.
Végigsimította a hajamat. "Semmi baj, Bella, semmi baj. Nem fogom többé felhozni. Sajnálom."
"Jól vagyok." ziháltam. "Mindig ez történik. Nem a te hibád."
"Elég elbaltázott páros vagyunk, nemde?" mondta Jacob. "Egyikünk sem hozza a legjobb formáját, mikor együtt vagyunk."
"Szánalmas," értettem egyet kifulladva.
"Legalább itt vagyunk egymásnak," mondta, nyilvánvalóan megvigasztalódva erre a gondolatra.
Én is megnyugodtam. "Legalább ez itt van," helyeseltem.
És amikor együtt voltunk, akkor jól voltam. De Jacobnak olyan szörnyű, veszélyes munkája volt, amit úgy érzett feltétlenül el kell végeznie, hogy gyakran maradtam egyedül a La Pushban unatkozva és ilyenkor csak az aggodalmaimra tudtam gondolni.
Olyan kényelmetlenül éreztem magam, hogy folyton Billyéknél alkalmatlankodtam. Lett volna némi tanulni valóm, mert jövő héten matekdogát írunk, de már régóta rá se bírtam nézni a könyvre. Amikor semmivel sem tudtam lekötni magam, úgy éreztem, hogy illene beszélgetnem Billyvel egy kicsit—a társadalmi élet nyomása. De Billy nem az a fajta volt, aki kitölti a kínos csendet, így továbbra is kényelmetlenül éreztem magam.
A változatosság kedvéért megpróbáltam a szerda délutánt Emilynél ellógni. Először elég kellemes volt. Emily egy nagyon vidám ember, aki nem tud sokáig egy helyben maradni. Mögötte ténferegtem, amíg ő a kis házban és a kertben tüsténkedett; egy ronggyal fényesre suvickolta a padlót, gaztalanított, megjavította a törött zsanérokat, meghúzta a vezetőszálat az öreg szövőszéken, és mindeközben folyamatosan főzött. Kicsit panaszkodott ugyan a fiúk megnövekedett étvágya miatt, a mostani extra futkosásból eredően, de könnyen látható volt, hogy nem bánja, hogy gondjukat kell viselnie. Nem volt nehéz vele lenni—elvégre is most már mindketten farkas-lányok voltunk.
De aztán Sam benézett, hogy ellenőrizze, minden rendben van mikor már pár órája ott voltam. Már épp eleget maradtam ahhoz, hogy megtudjam, hogy Jacob jól van és nincs semmilyen új fejlemény, aztán kislisszoltam. A szerelem aurája és a megelégedettség olyan szinten vette őket körbe, hogy még egy kisebb dózist sem tudtam volna elviselni belőle, pláne így hogy senki nem volt, aki enyhítse.
Úgyhogy továbbra is maradt nekem a strandon való kószálás, végig a sziklás parton, majd vissza újra és újra.
Az egyedül töltött idő nem volt jó. A Jacob iránti új őszinteségemnek köszönhetően, túl sokat beszéltem és gondoltam a Cullenekre. Nem számított, hogy mennyire próbáltam elterelni a gondolataimat—egy csomó dolog volt amiről gondolkozhattam: őszintén és kétségbeesetten aggódtam Jacobért és a farkas-testvéreiért, reszkettem Charliért és a többiekért, akik az erdőt rótták hogy levadásszák az állatokat, és egyre jobban belemélyültem a Jacob dologba, pedig nem tudatosan haladtam ebbe az irányba és most nem tudtam, hogy mit csináljak ezzel—de ezek közül a valódi, jogos gondolatok és szorongató aggodalmak közöl egyik sem tudta sokáig elterelni a figyelmemet a fájdalomról a mellkasomban. Végül már nem tudtam tovább sétálni, mert már lélegezni sem tudtam. Leültem egy nedves kőre és összegömbölyödtem.
Jacob így talált rám, és láttam rajta, hogy megértette.
"Bocsi," mondta rögtön. Felhúzott a földről és mindkét karjával átölelt. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire fáztam. A melegségtől megremegtem, de legalább már tudtam lélegezni.
"Elrontom a tavaszi szünetedet," Jacob vádolta magát, ahogy felfele sétáltunk a parton.
"Nem, nem. Nem voltak terveim. Azt hiszem, egyébként sem szeretem a tavaszi szüneteket."
"Elviszlek holnap valahová. A többiek meglesznek nélkülem. Mókázunk egy kicsit."
Ez a szó nem igazán illett bele a mostani életembe, sőt inkább bizarr volt. "Móka?"
"Pont ez az, amire szükséged van. Hmm…" fontolgatóan pillantott a hatalmas szürke hullámokra. Ahogy a szemével pásztázta az égalját, támadt egy ötlete.
"Megvan!" ujjongott. "Még egy ígéret, amit be kell tartanom."
"Miről beszélsz?"
Elengedte a kezem és a part déli része felé mutatott, ahol a lapos, köves félhold véget ért és a meredek sziklaszirt kezdődött. Értetlenül bámultam.
"Nem megígértem, hogy elviszlek sziklátugrani?"
Megremegtem.
"Hát igen kicsit hideg lesz—de nem annyira, mint ma. Érzed, ahogy változik az időjárás? Érzed a nyomást? Holnap már melegebb lesz. Benne vagy?"
A sötét víz nem volt túl hívogató, és ebből a távolságból a sziklák még meredekebbnek és magasabbnak tűntek.
De már napok óta nem hallottam Edward hangját. Biztos ez is a probléma része volt. Az illúzióm hangjának rabja voltam. Csak egyre rosszabb lesz, ha sokáig nem hallom őket. A sziklákról való leugrás biztos orvosolná a problémát.
"Még szép, hogy benne vagyok. Jó móka."
"Ez egy randi," mondta és átölelte a vállamat.
"Oké—de most már tényleg aludnod kéne." Nem tetszett, hogy a sötét karikák a szeme alatt már-már az arca részévé váltak.

Reggel korán keltem és betettem a furgonba egy váltásruhát. Volt egy olyan érzésem, hogy Charlie csak annyira helyeselte volna a mai napi terveimet, mint ahogy motorozást tette volna.
Az ötlet, hogy megszabadulok az összes aggodalmamtól, majdnem izgatottá tett. Talán tényleg jó móka lesz. Egy randi Jacobbal, egy randi Edwarddal… sötéten nevettem magamban. Jake mondhat akármit arról, hogy egy elbaltázott páros vagyunk—de kettőnk közül, én voltam az igazán elbaltázott. Úgy viselkedtem, hogy a vérfarkasok teljesen normálisnak tűntek mellettem.
Azt hittem, hogy Jacob már kint fog várni rám, ahogy mindig, amikor a dübörgő furgonom figyelmeztette az érkezésemre. De amikor nem várt rám, arra gondoltam, hogy még biztos alszik. Várhatok—hogy hagyjam annyit pihenni, amennyit csak tud. Szüksége volt alvásra és addig legalább az idő is felmelegedhet egy kicsit. Jakenek igaza volt az időjárással kapcsolatban, habár az éjszaka alatt változott meg. Egy vastag felhőréteg ereszkedett a légkörre, ami miatt tikkasztó, fülledt hőség volt a szürke takaró alatt. A pulcsimat a furgonban hagytam.
Halkan kopogtam az ajtón.
"Gyere be, Bella" mondta Billy.
A konyhaasztalnál kanalazta a hideg müzlijét.
"Jake még alszik?"
"Ömm, nem." Letette a kanalát miközben összeráncolta a szemöldökét.
"Mi történt?" kérdeztem. Az arckifejezéséből láttam, hogy valami igenis történt.
"Embry, Jared, és Paul találtak egy friss nyomot ma reggel. Sam és Jake elmentek segíteni. Sam bizakodott volt—hogy Victoria beszorította magát a hegyek közé. Úgy gondolta, hogy jó esélyük van rá, hogy ma véget vessen ennek az egésznek.”
"Oh, ne, Billy," suttogtam. "Oh, nem."
Billy halkan kuncogott. "Tényleg annyira szereted La Push-t hogy meg akarod hosszabbítani az itt tartózkodásod időtartamát?"
"Ne viccelődj, Billy. Ez túl komoly dolog ehhez."
"Igazad van," értett egyet még mindig mosolyogva. Lehetetlen volt az idős szemeiben olvasni. "Ez az egy vámpír nagyon trükkös."
Megharaptam az ajkamat.
"Nem olyan veszélyes számukra, mint ahogy azt hiszed. Sam tudja, hogy mit csinál. Inkább magad miatt kéne aggódnod. A vámpír nem akar harcolni velük. Csak utat próbál törni magának… hozzád."
"Honnan tudja Sam hogy, mit csinál?" követeltem a választ, érdekelt hogy Billy miért van ennyire meggyőződve róla. "Csak egy vámpírt öltek meg eddig—lehet hogy szerencséjük volt."
"Nagyon komolyan vesszük, amit csinálunk, Bella. Semmiről sem feledkezünk meg. Minden, amit tudniuk kell, apáról fiúra száll, már generációk óta."
Hát ezzel nem nyugtatott meg, hiába próbálta. Victoria vadmacskaszerű és halálos emléke még élénken élt a képzeletemben. Ha nem sikerült kikerülnie a farkasokat, akkor majd végül megpróbál átjutni rajtuk.
Billy visszaült a reggelijéhez; én pedig leültem a kanapéra, és céltalanul kapcsolgattam a tv csatornákat. Nem tartott sokáig. Bezárva éreztem magam a kis szobában, klausztrofóbiás és dühös lettem már a gondolatra is hogy nem látok ki a lefüggönyözött ablakokon.
"A parton leszek," mondtam Billynek hirtelen és kisiettem az ajtón.
A kinti levegő nem segített annyit, mint reméltem. A felhők láthatatlan súllyal ereszkedtek lejjebb és lejjebb, és ez nem enyhített a bezártság-érzetemen. Az erdő különösen sivárnak tűnt, ahogy a part felé sétáltam. Egyetlen állatot sem láttam —se madarakat, se mókusokat. Még a madarak csiripelését sem hallottam. A csend hátborzongató volt, még a szél süvítését sem lehetett hallani a fák között.
Tudtam hogy mindez csak az időjárás következménye, de ennek ellenére nagyon ideges lettem. A nehéz, fülledt légnyomás érezhetően rontotta az amúgy is gyenge emberi észlelésemet, és azt sejttette, hogy valami nagy vihar van készülőben. Az égre emeltem a tekintetem, hogy megbizonyosodjak róla, a felhők lomhán vándoroltak annak ellenére, hogy nem volt sehol egy szellő vagy fuvallat. A legközelebbi felhők füstösen szürkék voltak, de láttam a rések között egy-egy ijesztően lila foltot. Az égboltnak kegyetlen tervei voltak mára. Az állatok visszahúzódtak az odúikba.

Amint leértem a partra, azt kívántam, hogy bárcsak ne jöttem volna ki—már bőven elég volt ennyi ebből a helyből. Majdnem minden nap itt kószáltam egyedül. Tényleg annyira különbözött ez a rémálmaimtól? De hova máshova mehetnék? Elvánszorogtam az uszadék fához és leültem a végére úgy, hogy rá tudtam dőlni az összegabalyodott gyökerekre. Borongósan bámultam a viharos eget, és vártam hogy az első esőcseppek megtörjék a csendet.
Próbáltam nem gondolni arra, hogy Jacob és a többiek mekkora veszélyben lehetnek. Mert semmi sem történhet Jacobbal. Már a gondolat is elviselhetetlen volt. Már így is túl sokat vesztettem—a végzet a békém utolsó szilánkjait is elpusztítja? Úgy tűnt ez nem igazságos, teljesen felborítja az egyensúlyt. De lehet, hogy megszegtem valamilyen ismeretlen szabályt, átléptem valamilyen határt, és most ezért kell bűnhődnöm. Talán nem kellett volna ennyire belebonyolódnom a mítoszokba és legendákba, lehet, hogy vissza kéne térnem a saját emberi világomba. Talán…
Nem. Semmi sem fog történni Jacobbal. Hinnem kell benne vagy, nem leszek képes ellátni a feladatom.
"Argh!" nyögtem és leugrottam a farönkről. Nem ülhetek egy helyben, ez rosszabb, mint a járkálás.
Már úgy számítottam rá, hogy ma reggel hallhatom Edward hangját. Úgy tűnt ez az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette volna a mai napot. Mostanában a lyuk elkezdett gennyesedni, mintha valamiféle bosszút állna, amiért Jacob jelenléte enyhíti a lüktetését. A szélei izzottak.
A hullámok megnőttek, ahogy sétáltam, és neki csapódtak a szikláknak, de még mindig nem fújt a szél. Úgy éreztem, hogy a vihar nyomása megbénít. Forgott velem a világ, de ahol álltam ott minden tökéletesen mozdulatlan volt. Volt a levegőnek egy gyenge elektromos töltése—éreztem a hajamon.
A távolabbi hullámok még vadabbak voltak, mint a partközeliek. Láttam, ahogy a fehéren fodrozódó hatalmas hullámok alámossák a sziklaszirteket. A levegő még mindig nem mozgott, bár a felhők már gyorsabban úsztak az égen. Kísérteties volt—mintha a felhők szabad akaratukból mozogtak volna. Reszkettem, annak ellenére, hogy tudtam ez csak a nyomásból származó trükk.
A sziklák fekete élei eltértek az ég fakó színétől. Ahogy bámultam őket, eszembe jutott az a nap, amikor Jacob mesélt nekem Samről és a ’bandájáról’. Azt hittem, hogy a fiúk—a vérfarkasok—leveti magukat a végtelen mélységbe. A zuhanó, csavarodó testek képe még élénken élt az emlékezetemben. Elképzeltem a zuhanás egész szabadságát … elképzeltem, ahogy meghallom Edward hangját a fejemben,—mérgesen bársonyosan, tökéletesen … A mellkasomban égő fájdalom gyötrelmessé nőtt.
Kell lennie valami módnak, hogy csillapítsam. A fájdalom percről percre egyre elviselhetetlenebb lett. Bámultam a sziklaszirtet és a tajtékzó hullámokat.
Nos, miért is ne? Miért ne enyhítsem a fájdalmat most azonnal?
Jacob megígérte, hogy sziklát ugrunk nemde? Csak, mert ő most nem ér rá, rögtön fel kéne adnom a kikapcsolódást, amire már nagyon szükségem van—annál is inkább, mert Jacob éppen az életét kockáztatja. És pont miattam. Ha én nem lennék, akkor Victoria nem gyilkolászná itt az embereket… csak valahol máshol, messze innen. Ha bármi történne Jacobbal, az az én hibám lenne. Ez a felismerés késszúrásként ért, és arra sarkalt, hogy visszafussak Billy házához, ahol a furgonom állt.
Tudtam, hogy merre van a sziklákhoz vezető legközelebbi út, de keresnem kellett egy ösvényt, ami egészen a sziklaszirt tetejére visz fel. Ahogy követtem az ösvényt, láttam négy elágazást, tudtam, hogy Jake azt tervezte, hogy az alacsonyabban fekvő szirtre visz, de az ösvény egyetlen keskeny úttá szűkült, ami a meredély szélére vezetett. Nem volt időm hogy másik utat találjak—a vihar gyorsan jött. Végre már éreztem a szél simogatását, és a felhők egyre alacsonyabban szálltak a föld felett. Éppen csak hogy elértem a poros utat, ami a szakadék felé szélesedett ki, amikor az első esőcseppek rápottyantak az arcomra.
Nem volt nehéz meggyőzni magamat, hogy nincs értelme másik utat keresni—a tetejéről akartam leugrani. Ez a kép töltötte be a fejemet. Érezni akartam a hosszú zuhanást, repülni akartam.
Tudtam, hogy ez volt a legbutább, legmeggondolatlanabb dolog, amit valaha is tettem. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra. A fájdalom már attól is enyhült, hogy a testem tudta, hogy Edward hangja már csak másodpercekre van tőlem…
Az óceán távolinak hangzott, valahogy még annál is távolibbnak, mint amikor álmomban hallottam a fák között. Grimaszoltam, amikor a víz lehetséges hőmérsékletére gondoltam. De nem hagytam, hogy ez megállítson.
A szél már erősen fújt, és felkavarta az esőt körülöttem.
Kiléptem a peremre, a szememet az előttem elterülő ürességre szegeztem. Éreztem a lábujjaimmal a szikla szélét. Vettem egy mély lélegzetet és benn tartottam. Vártam.
"Bella."
Mosolyogva kifújtam a levegőt.
Igen? Nem válaszoltam hangosan, mert féltem a hangom széttörné a gyönyörű illúziót.
Olyan valódinak és közelinek tűnt. Csak akkor, amikor helytelenítette, amit csinálok, mint ahogy most is; hallottam a hangja igazi emlékét—a bársonyosságát, és a dallamos csengését, ami megalkotta a legtökéletesebb hangot az egész világon.
"Ne csináld ezt," kérlelt.
Te akartad, hogy ember maradjak, emlékeztettem. Nos, akkor nézd.
"Kérlek. Értem."
De másképp nem maradsz velem.
"Kérlek." Csak suttogást hallottam a süvítő eső miatt, ami dobálta a hajamat és teljesen átáztatta a ruháimat—olyan nedves voltam, mintha már leugrottam volna egyszer.
Lábujjhegyre álltam.
"Ne, Bella!" kiáltott most már dühösen, de ez a düh olyan nagyszerű volt.
Mosolyogva felemeltem a karomat, mint aki ugrásra készül, hagytam, hogy az eső áztassa az arcomat. De minden mozdulat berögzült volt már a sokévi úszásnak köszönhetően a nyilvános uszodában—először a lábak. Előre hajoltam, és leguggoltam hogy még több lendületet gyűjtsek…
És elrugaszkodtam a szikláról.
Sikítottam, ahogy szeltem a levegőt, mint egy meteor, de ez a sikoly a vidámság sikolya volt, nem a félelemé. A szél ellenállt, hiábavalóan próbálta legyőzni a gravitációt, ahogy zuhantam és forogtam a levegőben, mint egy rakéta mielőtt becsapódik a földbe.
Igen! Visszhangzott a fejemben, miközben elértem a víz felszínét. Fagyos volt, hidegebb, mint amitől féltem, de ez a csípős hideg csak fokozta az ugrás örömét.
Büszke voltam magamra, amint egyre mélyebbre merültem a fagyos fekete vízben. Egy pillanatig sem éreztem félelmet—csak a tiszta adrenalint. Komolyan, az ugrás egyáltalán nem volt rémisztő. Hol van itt a kihívás?
De akkor elkapott az áramlat.
Annyira belefeledkeztem a sziklák magasságának a nyilvánvaló veszélyeibe, hogy egyáltalán nem aggódtam a fekete víz miatt, ami lent várt rám. Nem is álmodtam róla, hogy az igazi veszély a sziklák alatt leselkedik rám.
Úgy éreztem a hullámok legyőznek, előre hátra dobáltak, ráncigáltak, mintha elhatározták volna, hogy szétszakítanak és elosztanak maguk között. Tudtam, hogy a legjobb megoldás hogy elkerüljem a hullámsírt: a parttal párhuzamosan kell úsznom ahelyett, hogy a part felé haladnék. De a birtokomban levő tudás nem sokat segített rajtam, mert fogalmam sem volt, hogy merre van a part.
Azt sem tudtam megmondani, hogy melyik irányba van a felszín.
A mérges víz feketén vett körül minden irányból, nem volt egy kevés fény se, ami segített volna a felszínre jutni. A gravitáció erőteljes volt, amikor a levegővel versenyzett, de semmit sem ért a hullámok között—nem éreztem, hogy húz lefelé, csak forogtam. Csak az áramlat sodort körbe-körbe, mint egy rongybabát.
Küzdöttem, hogy benn tartsam a levegőt, és hogy bezárjam a számat, nehogy kiengedjem az utolsó adag oxigént.
Nem lepett meg, hogy az Edward illúzióm is ott volt. Tartozott ennyivel nekem, figyelembe véve, hogy éppen haldokoltam. Meglepett ez a felismerés. Meg fogok fulladni. Fuldoklom.
"Ússz tovább!" Edward sürgetően könyörgött.
Hova? Nem volt más, csak sötétség. Nem volt hely, ahova úszhattam volna.
"Hagyd abba!" parancsolta. "Ne merészeld feladni!"
A hideg víz megbénította a karomat és a lábaimat. Ezelőtt még sose éreztem ilyen erős lökéseket. Ezúttal sokkal több volt, mint egy kis szédülés, tehetetlenül sodródtam a vízben.
De hallgattam rá. Kényszerítettem a karomat, hogy folytassa az úszást, és a lábamat hogy rúgjon erősebben, bár minden egyes pillanatban más-más irányba haladtam. Nem csináltam valami jól. Mi értelme van?
"Küzdj!" ordította. "A fenébe, Bella, harcolj tovább."
Miért?
Nem akartam tovább küzdeni. És nem a könnyelműségem vagy hideg miatt, és nem is az eredménytelen karcsapásaim, vagy a kimerült izmaim ösztönöztek, hogy ott maradjak, ahol vagyok. Majdnem boldog voltam, hogy vége. Ez egy sokkal könnyebb halál, mint bármely más, amivel szembe kéne néznem. Különösen békés volt.
Arra a közhelyre gondoltam, hogy halálod előtt lepereg a szemed előtt az egész életed. Én szerencsésebb voltam ennél. Egyébként is, ki akarja még egyszer végignézni?
Láttam őt, és nem akartam tovább harcolni. Ez annyira tiszta volt, sokkal világosabb, mint bármely más emlék. A tudatalattim elraktározta Edwardot minden részletében, hogy megőrizze az utolsó pillanatig. Úgy láttam a tökéletes arcát, mintha tényleg ott lenne, a jeges bőrének pontos árnyalatát, az ajkai formáját, az állkapcsa vonalát és a mérgesen villogó aranyszemeit. Természetesen dühös volt, amiért feladtam. Összeszorította a fogait és az orrlyukai kitágultak dühében.
"Ne! Bella, ne!"
A füleim megteltek a fagyos vízzel, de ezt a hangot tisztán hallottam. Nem érdekeltek a szavai csak a hangjára koncentráltam. Miért harcolnék, amikor boldog vagyok itt, ahol vagyok? Még így is, hogy a tüdőm levegőért könyörgött és a lábaim begörcsöltek a hideg víztől, elégedett voltam. Már elfelejtettem, hogy milyen volt az igazi boldogság.
Boldogság. Ezt az egész haldoklás dolgot elviselhetővé tette.
Abban a pillanatban az áramlat győzedelmeskedett felettem, és hirtelen neki lökött valami keménynek, egy sötétben láthatatlan sziklának. Nekiütődött a mellkasom, úgy csapódtam neki, mint egy vasrácsnak, és a levegő elhagyta a tüdőmet, ezüstös buborék függöny kíséretében. A víz beáramlott a torkomba, fojtogatott és égetett. A vasrács megragadott elhúzva Edwardtól, hogy levigyen az óceán sötét mélyére.
Ég veled, szeretlek, ez volt az utolsó gondolatom.

0 megjegyzés:

New Moon cast:

"Magical Template" designed by Blogger Buster